ÍTÉLET HELYETT – másodfokon is csak 9 év börtönt ér egy tönkretett nő élete?

Jó egy esztendővel ezelőtt tűnődtem el Renner Erika sorsa felett.
Talán, még emlékezhetsz rá, igen, ő az a fiatal nő, aki „meggondolatlanul” esett szerelembe az ország ígéretes orvosával, Dr. Bene Krisztiánnal, akit legfiatalabbként választottak egy kórház vezetőjévé.

Májusban tűnődtem Erika sorsa felett – morfondíroztam, vajon, miként lehet képes egy orvos, aki az élet megmentésére esküdött fel, hogy azt volt párjától kegyetlen kínokkal kísérve elvegye?

Így írtam akkor:
Négy év – mindössze ennyit kapott az elkövető, a Budai Irgalmas-rendi Kórház korábbi főigazgatója, az a Dr. Bene Krisztián, akinek nevét merő tapintatból csak B. Krisztiánként szabad jegyezni. Négy év börtön jár a tettéért. „A szakmai berkekben is elismert gyermekorvos és orvosigazgató a gyanú szerint kegyetlen bosszút állt volt szeretőjén, Renner Erikán. A márciusi reggelen a rendőrség véleménye alapján a féltékeny orvosigazgató óbudai lakásán rontott rá a nőre. Miután egy injekciós tűvel combon szúrta és elkábította, Renner Erika mellkasára és ágyékára maró savat öntött, ezzel soha nem múló sérüléseket okozva. Mire az asszony magához tért, a férfi már becsavarta egy pokrócba. Renner Erika iszonyatos fájdalomra eszmélt, döbbenten látta, hogy alsóteste és mellkasa is teljesen összeégett.”

Akadnak országok, ahol ezért a kegyetlen bűncselekményért életfogytig tartó börtönbüntetés járna. Minden bizonnyal Magyarországon is ilyen szigorú büntetéssel sújtották volna az elkövetőt, ha történetesen B.Gézának, esetleg B.Pálnak hívnák, s az illető szobafestő, nyomdaipari technikus, tanár, vagy éppen traktorvezető volna – gondolhatnánk! Ne gondoljuk! A magyar igazságszolgáltatás soha nem kivételezne egy orvossal, sőt, egy kórházi főorvossal sem! Mondhatnánk, hogy elképzelésünk sincs, miért kellett hosszú hónapokig várnia Renner Erikának, hogy egyáltalán szóba jöhessen maga a tárgyalás?

Így nyilatkozott a szerencsétlen nő a vele történtekről: „Eddig hat műtéten estem át, új hüvelyt kell kialakítani, pillanatnyilag sem szexuális életre, sem vizeletürítésre nem vagyok képes, utóbbi problémám miatt egy csövet kellett kivezetni a húgyhólyagomból.
A tanácsvezető bíró szavai döbbenetesek voltak. Harminc éves gyakorlatára hivatkozva kijelentette, hogy még nem találkozott olyan üggyel, melynek vádlottja „nem akart fájdalmat okozni” áldozatának. Elkábította, majd úgy tette tönkre volt szeretőjét, hogy az soha többé ne tudjon szexuális életet élni. Ahogy mondta, „ha az övé nem lehet, másé se legyen”!
Akadnak országok, ahol ezért a kegyetlen bűncselekményért életfogytig tartó börtönbüntetés járna. Minden bizonnyal Magyarországon is ilyen szigorú büntetéssel sújtották volna az elkövetőt, ha történetesen B.Gézának, esetleg B.Pálnak hívnák, s az illető szobafestő, nyomdaipari technikus, tanár, vagy éppen traktorvezető volna – gondolhatnánk! Ne gondoljuk! A magyar igazságszolgáltatás soha nem kivételezne egy orvossal, sőt, egy kórházi főorvossal sem!

Dr. Bene Krisztiánról tudható, hiszen szinte már minden hírportál leírta, hogy Dr. Mikola István rokona. Dr. Bene Krisztián Dr. Mikola István unokaöccse. Gyaníthatóan köze volt az egykori miniszternek ahhoz, hogy a viszonylag fiatal orvos az Irgalmas-rendi Kórház korábbi főigazgatója lehetett…

A 2017-ben másodfokon folytatódó ügyben írásommal egy időben születik ítélet…

Ma dől el, vajon bűnhődik-e Dr. Bene Krisztián?
Eldől, vajon börtönbe küldhető-e Dr. Mikola István unokaöccse?
Büntethető-e egy orvos, aki tökéletesen tisztában volt cselekedete következményeivel, de aki az utolsó szó jogán is tagadni próbálta a bűncselekményt, akinek ügyvédje újra, meg újra megpróbálta felvetni, lehet, hogy Renner Erika egyszerűen leforrázta magát, némi kamillateával…

A nyugatifény.hu korábban megírta:
„Bene Krisztián sokakat meglepő módon mindössze négy hónapot töltött előzetesben, hamar kiengedték. Renner Erika, mint mesélte, egy alkalommal véletlenül még össze is akadt vele, méghozzá nem máshol, mint egy terézvárosi magánkórházban. Az áldozat azóta is kezelésekre jár, eddig nyolc műtéten esett át és pszichológusra is szüksége volt.
Renner Erikáék az első fok után súlyosbításért fellebbeztek. A másodfokú tárgyaláson, február 24-én azt szerették volna kiharcolni, hogy a bíróság ne csak maradandó fogyatékosságot okozó testi sértésben mondja ki bűnösnek a férfit, hanem legalábbis életveszélyt okozó testi sértésben, de még inkább emberölési kísérletben.

A tárgyalásra megidézett két szakértő, Molnár Miklós és Zacher Gábor ezt alátámasztotta, amikor egybehangzóan kimondta, hogy az áldozat valóban közvetett életveszélyben volt 2013 március 12-én. Zacher szerint csupán “a véletlenen és a szerencsén múlott”, hogy Renner Erikának nem lett sokkal komolyabb baja az altatástól.

Az ügyészség is amellett kardoskodott, hogy az életveszélyt okozó testi sértést állapítsa meg, ráadásul vegye figyelembe az aljas célt is. A vádlott ügyvédje azonban kitartott amellett, hogy Bene Krisztián ártatlan, a támadó egy ismeretlen ember lehet, aki a férfin és a nőn is bosszút akart állni. Az ügyvéd úgy nyilatkozott, hogy az ügyészség cserben hagyta őket, ami nem lehet egészen független attól, hogy a vádlottnak “prominens” rokonai vannak.”

A ma reggel, némi késéssel megkezdett tárgyaláson Zacher Gábor kijelentette: „Ha az ember megiszik egy korty sósavat, a nyelőcső sérülése a testfelületének egy százalékát se teszi ki, azonban 70-80 százalék az esélye, hogy belehal…” Renner Erika kizárólag a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhette, hogy életben maradt!

Dr. Bene Krisztián ügyvédje azonban a legutolsó pillanatig bagatellizálni próbálta a szerencsétlen nő elszenvedett sérüléseit. Ma is megismételte az önmagát leforrázó áldozat meséjét…

Renner Erika védője ekkor nem tehetett mást, képeket vett elő táskájából. Képeket, melyeket mostanáig sem az ügyész, sem a bíró, sem a vádlott és védője nem láthattak… A képeken Renner Erika sebei voltak láthatóak, közvetlenül az általa elszenvedett támadás után. A képek a kórházban készültek, ahol gondos orvosok megmentették Erika életét, akit egy orvos, Dr. Bene Krisztián, Dr. Mikola István rokona próbált örökre tönkre tenni!

Dr. Bene Krisztiánt 9 év börtönre ítélte a Fővárosi Ítélőtábla, ezzel súlyosbították az első fokon kiszabott négy éves börtönbüntetést.
Az orvost életveszélyt okozó testi sértés és más bűncselekmények miatt mondta ki bűnösnek az ítélőtábla.

QUO VADIS, SZAMÓCA? – avagy, mi mindenre volt elég a júliusi gázsi?

A színművész életének fontos pillanata a felkérés.
Az a rezdület, mely összehozza az elhívást a szándékkal.
Még nem tudható, miként érik be a sokak közös munkája, még nem tudható és jósolható a siker, de megkezdődik a munka – bizonyára már a várható bevételen való osztozkodás is kezdetét veheti…
Nyilván, hiszen másképp nem volna sztárpresztízs, meg kizárólag pénzben mérhető érték – a színész gázsija!

Amikor az elmúlt esztendő grandiózusnak szánt városi rendezvényére emlékezem, nem igazán juthat eszembe más, mint a több tízezresnek jósolt, de valójában pár száz „zarándokot” megmozgató Szent Márton találkozó – igen, az a kétnapos szabadtéri alkalom, ott a felszabadulási emlékmű dombjára kapaszkodva, Ákos koncertjével, meg persze a foci vb záró meccsének közvetítésével.

Emlékszel, a sok-sok gyóntatófülke ábrácskájával térképezve, ahogy kell?

Az ominózus július 10-i vasárnap egyik legszégyenteljesebb talkshowja volt Eperjes Károly „tanúságtétele”. Az időjárásnak hála, a rekkenő hőség még inkább tizedelte a közönséget – ez lehetett a magyarázata annak, hogy bár valamennyi előadó képes volt hallgatósága szemébe nézni, ez a nemzet szamócájának nem adatott meg… Nehéz elfelejteni azt a giccsesen zöldben ásítozó, retrókeretes öveget, amin keresztül volt szíves badarságait kinyilatkoztatni a színművész úr.

Prédikált, mint rendesen, „evangelizált”, tehát szövegelt, mint mindig – tette a dolgát, mint a legtöbb műkedvelő szentfazék, akik úgy gondolják, tőlük ez is elfogadható, ők ehhez is értenek. Érthetetlen volt, mit keres azon a színpadon, melyen az előző nap még Böjte Csaba szerzetes állt, közvetítve örömhíreit a hálás közönségnek?

Akkor, majd egy esztendővel ezelőtt még nem is sejtettük, miért kellett a rengeteg pénzbe került rendezvény haszonélvezői között megjelennie – ma már nyilvánvaló!

A Júdás pénz előre fizetve – ez a legújabb módi fideszéknél!

Ákos már rendezte a tartozást, Zacher is illegett egy keveset Hende magánbeszélgetős perselyén, de valahogy Szamóca hálálkodására mostanáig várnunk kellett! De ami késik, nem múlik!

Eperjes Károly, mint a Szombathelyi WS Színház jövőjéről dönteni hivatott szakmai stáb tagja úgy érkezett Szombathelyre, hogy tudta, törlesztenie kell – megfelelni a városvezetés elvárásának. Ízléstelen húzás volt a tavalyi sztárgázsi után elfogadni az ő illetékességét!

Vagy inkább meghívni, direktbe, őt!?

Bármelyik feltevésünk, vélelmünk is áll a valósághoz közel, nem szabadott volna megtörténni a Jordán Tamás által felidézett pillanatoknak:
„Megöleltük egymást a szakmai ülés tanácstermének folyosóján, majd félrevonszolt és számon kért azokkal a hazugságokkal kapcsolatban, amiket rólam terjesztenek. Szóhoz sem tudtam jutni, ezért inkább befogtam a száját, és kértem, hogy hadd mondjak végre én is valamit, majd amikor a mondandóm végére értem, dúlva-fúlva elszáguldott”

Milyen kár, hogy a dolgok lassan a helyükre kerülnek!
Már nem csak arról van szó, hogy megalázó helyzetbe hozták Jordán Tamást az egyedülivé vált jelöléssel, már nem csak annyi történt, hogy Puskás és csapata lefocizta az előre eldöntött meccset!

Fáj, de csak kiderült, miért kellett a Puskás-Hende-Veres triónak Szombathelyre delegálni Eperjes Károlyt, mint a Szent Márton találkozó tanúságtevőjét! Szamóca, a tanúságtétele második felvonásában igazán megszolgálta fellépti díját!

Markáns módon mutatta ki foga fehérjét, akár képviselő is lehet a következő kétharmad parlamentjében! Persze, ha szerényebb babérokkal is megelégszik, lehet Szombathely díszpolgára, vagy alpolgármestere. Ezek a rangok és tisztségek általában komoly árulások ellenértékei szoktak lenni a segítés városában!

Félő, hogy sznob polgártársaink veresre tapsikolhatják tenyereiket egy később várható előadáson, ahol hálából Eperjes lehet a direktor, a rendező, a főszereplő, meg persze a művéről lelkesen evangelizáló egyetlen. De az már a szombathelyi Eperjes Károly Színház falai közt zajlik majd, szakítva Weöres Sándor baloldali hagyományaival!

VIDÉKI VAGY? – tudtad, hogy rühellik még a fajtádat is „odafent” ?

Alagút.
Persze, hogy az volna a legjobb, ha végre láthatnál valamit, mindabból, amit fénynek gondolnál!
Reménykedsz.
Sakkozol, érveket hallgatsz és magad is érvelsz, találgatsz, vajon mi volna a legjobb – menekülési lehetőség?

Összecuccolni, és útnak eredni, menni, az orrod után? Külföld… Pénz nélkül, nyelvtudás nélkül, ismerősök és ismeretség nélkül – mindegy! Ha elég nagy a fájdalom, talán még ez is belefér. Mert odakint nyilván, minden sokkal, sokkal jobb és könnyebb. Elvégre csak erről írnak, akiknek úgy alakult, hogy van hol és honnan írniuk! Jönnek a történetek a szerencséről, meg a „mindensokkaljobbról”.

A maradék Pestre vágyik. Na, az a másik Kánaán. Ahol mindenki sokkal, sokkal jobban él! Persze, persze. Abban a Pestben, ahol mindenki jobban él, talán neked és nekem is jut majd hely. Ugye, hogy semmi esélye az ellenérveknek? Destruktív és szinten aluli írásokat lehetne csak összeöklendezni arról a pokolról.

Még szerencse, hogy a hetek óta legfelkapottabb politikai csoportosulás, a Momentum azért nem szarozik!
Ugyan minden vidéki helyszínen megkapják, úgy tesznek, mintha meg sem született volna a nagy rühellő dolgozat!
Mécs János írta.
Az a Mécs János, aki nem mellesleg Mécs Imre fia.
Az a Mécs János, aki a Bibó Kollégiumban Orbán Viktor fiának cimborája.
Az a Mécs János, aki a minap párttá alakult Momentumnak átmenetileg nem lett vezetője, de tulajdonképpen mindig is az volt…

Íme, csak a tisztán látás végett egy kis önsanyargatás, nekünk, bunkó vidékieknek, Mécs János gondolatai, rühelményei, rólunk, a legidegesítőbb vidékiekről:

„Mécs János
Vidékiek
istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek,cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni.
ahogy jönnek a csütörtök tíztől megtartott szemináriumra és már messziről lehet hallani ahogy a gurulós bőröndjük kereke ugrál a járólapok illesztésénél, én már ilyenkor tudom, hogy ez a nap is el van baszva, jönnek a vidékiek, hömpölyögnek be a terembe, hujjongatva, az ember már a saját gondolatát se hallja.

sok idegesítő dolog van a vidékiekben, ha az ember számbaveszi nem is egyszerű a végére érni a sornak. először is, a vidékiek pestnek hívják budapestet. ez olyan, mintha a laptopot csak topnak hívnánk, vagy mondjuk new yorkot yorknak, ami ugye egészen mást jelent, és nem véletlenül lett 1872-ben, vagy fasztudja mikor budapest, mert így hívják, buda és pest. az ember ezen persze gyorsan túllendülne, mint mikor találkozik a barátnője egyik legjobb barátnőjével, akiről kiderül, hogy imádja a musicaleket, meg amúgy ő nem szeret olvasni, inkább megnézi ha van film is belőle, vagy ha valami elsőre jófejnek tűnő emberkéről kiderül, hogy jobboldali, hát van ilyen, az ember még se élhet elefántcsonttoronyban.

talán az egyik legidegesítőbb dolog az, hogy a vidékiek azt hiszik, hogy ha jól kiismerik budapestet, akkor majd “pestinek” tűnnek. hányszor volt, hogy kérdeztem a telefonban, hogy “na és hol vagy?” és a másik meg mondta, hogy jaja itt vagyok a “rottembíler utcában”. de az igazi budapesti pont arról ismerkszik meg, hogy nem ismeri budapestet. mi nem ismerjük ezt a várost. én szerintem tizedikes koromban voltam először a kálvinon, az egyetem első évéig azt se tudtam, hogy hol van az astoria, erre meg rottembíler utca, hát a faszom se tudja, hogy hol van. Moszkva tér, óra alatt. Vagy mondjuk margit híd, azt azért ismeri mindenki. na mindegy. egyébként ehhez kapcsolódik, hogy a vidékiek nem csak budapestet ismerik, hanem az egész országot. én egy borongós őszi napon feleltem katinéninél a megyeszékelyekből, de részemről az ország nem budapesthez tartozó részéről elmondtam amit tudni szeretnék, mert tényleg, húsz kilométerre félegyházától, na ezt most faszom se fogja végiggondolni, meg amúgy is csak egy dolog számít, hogy bkv visz oda vagy máv, aztán onnantól kurvamindegy. persze kivétel a balaton, de az nem is vidék tulajdonképpen, hanem budapest üdülő külterülete, mert persze vidékiek laknak ott, de budapestiek használják, tehát mintegy nagykövetségként idegen elemet képez a vidék testében.

itt el is érkeztünk a vidékiek legidegesítőbb tulajdonságához, mégpedig ahhoz, hogy folyton versenyeznek egymással, hogy melyikük otthonnak csúfolt porfészkében laknak többen. na de ennek mi értelme van? meg egyáltalán, ki a faszt érdekel? “Kecskeméten már 140 ezren laknak, de emelkedik, pár éven belül megelőzhetjük Pécset!” Hát de ki nem szarja le, hogy hányan nyomorognak a pusztába felhúzott panellakásban? Mexikóvárosban vagy tízszer annyian laknak mint budapesten, mégis előbbi a világ segglyuka, utóbbi meg budapest. nincs ennek semmi értelme. A másik meg, hogy kinél van nagyobb templom, kinél van magasabb ház, melyik a legrégebbi épület. szörnyű, tényleg, ilyenkor mindig magamat sajnálom a legjobban, ja meg igen, hogy van e mozgólépcső! mozgólépcső! parasztok. aztán ott vannak azok a kurva idegesítő kifejezések. “na ezen nagyot aszaltunk” aszaltunk? tényleg? meg sezlony, ezt máig se tudom, hogy mi a szart jelent, ja meg kecskecsöcs. ja meg “á, ő sokkal magasabb tőlem”, tényleg, recseg ropog szerencsétlen nyelv, szerencsére ezeket mindig elég hamar elfelejtem, isten áldjon ezért a tehetségemért, az ilyen faszságok gyorsan távoznak törékeny kis testembőlna mindegy, nem is folytatom, az ember csak felbassza magát ezeken a dolgokon, nincs mit tenni, a gazda bekeríti telkét, masszív tölgyfa ajtót kell venni, kicsit feltekerni a hangerőt, aztán az ember ázik kicsit a kádban és már el is felejtette, hogy mennyi vidéki van ebben az országban”

Mit is írhatnék mindezek után?

Köszi, Jani, de tényleg! Dereng az alagút vége! Valami csikk bűzölög arrafelé!

HALADÁS STADION – reménytelen várakozás porban, zajban, sárban

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Szemléli a hatalmasra nyújtózkodó, hófehér szerkezetet, az egyre magasabbra törő falakat, a megszámlálhatatlan járművel át- meg-átjárt terepet, a néhai teniszpályák, meg csarnokok helyére álmodott sportlétesítmény gigantikus metamorfózisát.

Bámulja a széttöredezett utakat, a kerekek alatt széttaposott szikkadt, porló talajt, a tócsák mentén dagadó sarat, és hallgatja a hatalmas munkagépek dörgését, ahogy korábban egyetlen pillanatra sem nyugodhatott, míg a régmúlt betonelemeit porrá nem zúzták. Légkalapácsok, földhöz csapódó világítótestek, födémelemek robaja jelentette azoknak a hónapoknak a „melléktermékét”, azt a kötelezően elfogadandó jattot, amivel egy ilyen építkezés szükségszerűen együtt jár.

Értelmetlen volna feltenni azokat a kérdéseket, hogy vajon a hozzá hasonlóan itt élők mit tudhattak a rájuk váró megpróbáltatásokról, vajon kérte-e tőlük valaki a megértést, a türelmet, az elfogadást?

Nyilván az a dolga a Rohonci útra több évtizede költözött, ma már többnyire mozogni is alig bíró időseknek, hogy várakozzanak – örvendezzenek a jövő ajándékának, amiből ők már valószínűleg semmit nem fognak látni, megtapasztalni. A másoknak szánt élmények okán kell tűrni hónapokat porban, zajban, sárban…

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny.
Aztán a néni kitárja az erkélyajtót, nekilát a napjában többször is esedékessé váló munkájának.
Nagylapátnyi földet, homokot, építési törmeléket söpör össze, próbálja letisztogatni az ablakpárkányokat, az erkély peremét.
Biztosan legyintenie kellene, hagyni az egészet, s akkor a hosszú hónapok hordaléka után már az a kevéske út is használhatatlan volna, amit beteg lábaival naponta bejárhat…
Az a pár méter jelenti a még létező világot.

De hiszen, kit érdekelhet egy megöregedett ember, amikor Magyarország éppen nagyon erősödik – stadionok születnek az olimpiára éhes népnek, ahol a foci jelenti minden emberi értékrend valamennyi centijét… Kinek volna fontos, hogy a Rohonci úton élők, az ott megvénültek miként viselik a monumentum megvalósulásának szemetét?

Persze, hogy senki és semmi nem számít, míg az ott élők csendben nyelnek és takarítanak, tudomásul veszik, hogy otthonaik értéke a semmibe zuhan. A hajdanvolt „panoráma” helyébe egy méretes vászonburkolat, egy focipálya modern tetőszerkezete tolakszik majd – lehet nézni a nagy fehér semmit! Csak előbb meg kell szenvedni a készület minden napját, óráját!

Hetente tudósít, szinte minden média a fejlődésről. A képeken jól látszik, miféle csoda készül Szombathelyen! Lesz modern komplexum a megöregedett lakótelep idős lakói „örömére”. Kapják, s az ajándék törmelékeit tűrni kell – úgy tűnik! Nem szólunk a „vele járó” nehézségekről, gondokról, bajokról!

Még jó, hogy azok, akire tartozik a város „élhetősége”, rendre elégedetten dörzsölgetik a kezeiket. Megszámlálják a forintosítható gyarapodást, mint a rajzfilm Dagobert bácsija, leleplezik és felmutatják a lódításokat, a pazarlást – persze mindhiába. Mert ma csak ez a fontos. Az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés! A korrupció, aztán a kiteregetés, a leleplezés. Ezekhez képest semmiség, amint tisztességben megőszült emberek tönkremennek a hónapok óta kényszerből bereteszelt ablakaik mögött.

Mindegy itt már, hogy tavasz, vagy nyár közeleg – vagy hermetikusan bezárkóznak, vagy nyelik a majdani csoda melléktermékeit… A szellőztetés, mosott ruháik kiteregetése csak emlék, ahogy a hajdani erkélyekhez köthető szomszédolás, a diskurzusok is feledhetőek.

Nézem, ahogy az emeleti ablak mögött megmozdul a függöny. Egy idős asszony – ha falun élne, mamikának, esetleg anyókának neveznénk – egy nyugdíjas városlakó bámul maga elé. Az anyám… Szomorúan és egykedvűen – tehetetlenül… ÉPÜL A HALADÁS STADION – neki, és nekik csak reménytelen várakozás porban, zajban, sárban. Örökkévalóság!

A segítés városában, meg abban az országban, ahol senkit nem hagynak az utak szélén… na persze!

CIRKUSZT AZ ÉHEZŐKNEK – kenyeret az artistáknak!

Egy héten át kellő intenzitással zuhogott az eső. Különös kegyelemnek tetszett a napos délután, mely a házasságkötő terembe terelte a násznépet. A felszalagozott anyakönyvvezető búgó gerlehangon körbezengte az ifjú párt, eljutott a tetőfokig, és már csak a „boldogító igen” volt hátra, amikor a furmányos „akarod-e” kérdés után az ara, alaposan megfontolva, mindössze így szólott: nemigen! Látszólag ennyi történt! A döbbenettől ájuldozó örömszülők fájó rettenetére.

Mielőtt milliónyi szeppent kis szív a miértre csodálkozhatott volna, a tanult leányzó rövid körmondattal magyarázta tettét: „Vásárlónk soha nem a terméket veszi meg, hanem azt az érzést, amit elképzel, hogy érezni fog, annak használata közben! E mondat szilánkokra törve az idilli állapot nemes tükrét, végérvényesen szétfoszlatta a nászéjszaka eredményét epedve váró bagázs álmait, beismerő vallomásként taglalta a kipróbált lehetőség sajnálatos hátrányait.

A boldogságra ítélt ara tehát kommentált és okfejtett, de leginkább ócska és felesleges illúziót rombolt, aztán csokrát a nagymama ölébe helyezve, fátylát a pulpitusra terítve angolosan távozott.

Azóta sem látta senki, csak hírlik, hogy egy idegen országba költözik, ahol boldogan él, míg meg nem hal.

A helyzet az, hogy egy ideje már nem töprengünk, morfondírozunk. Nem, mintha nem volna rá okunk, csak éppen az elvárásoknak megfelelően elkényelmesedtünk, és ahogy a készételt elfogadja legyengült emésztőrendszerünk, úgy a megfontolandó hírek helyett is a valakik kimódolt igazságába kapaszkodunk.

Mintha bizony a dogmák jelenthetnék az esélyeinket! Láttak önök mostanában valódi kételyekkel küzdő, őrlődő egyéneket?

No, nem a tébolydákról szóló filmek hőseiről blablázok! Azokról nem volna miért értekeznünk! De jó lenne tudni, hogy  akadnak még mindig büntit vállalni képes bátrak, akik merészelnek kíváncsiskodni, és nem érik be a szimpla beetetéssel! Akikből olykor előbukkan a kétkedés. Olyankor előmerészkednek a vackaikból, és előhozakodnak azzal az unalomig ismert profán kérdéssel: de mi van, ha tévedni tetszenek?

Olyan ez, mint a valódi skandináv szauna. Odabent izzasztó forróság, kint a kunyhó előtt a tóba vágott lék, és a jeges víz, ahová artikulátlan hangú üvöltéssel merítkezik a bátornak tűnő kliens. Azok, ott tudni vélik, hogy a végtelenhosszú élet alapélménye e két véglet találkozásában rejlik – jeges és tűzforró, pusztán a miheztartás végett!

Felénk éppen a „langyos” regnál egy ideje!

Idealizált világunkban a kimódoltak és szürkék viselik a palástot, meg a többi koronaékszert, tudományuk megmásíthatatlan, jövőjük helyett ott a predesztináció, melyet a haverság kötözött gúzsba, s az egyformaság emelt a mindenhatóság magaslatába. Csak nagyon kevesen vállalhatják a szólás ódiumát, olyankor, mintha védőrácsot bontanának a porond körül, reszketni kezdenek a vérszomjas fenevadak. Már nem védi álmaikat a kordon!!!

Ők, kevesen, a kegyvesztettek, olykor végkiárusítást rendeznek relikviáikból. Portékáik megtapogathatóak, kipróbálhatóak, mindenki saját felelősségére! Eladó pár Árpád sávos lobogó, némi Mein Kampf, a Kárpátia összes lemeze stb. stb. stb.

Ahogy akkor, a korábbi uralom éveiben, most is levetették rongyaikat a forradalmárok. Íróasztalok mögött zengnek drámai eposzokat a szabadságharcosok, számonkérésről vizionálnak szimpla megélhetési kujtorgók, és a mögöttük kullogók. Mint Micimackóval a kezében a rámenős Róbert Gida, minden lépcsőfokba belecsapkodják hálómackóik buksiját. Medveczki Medvéék pedig sokan vannak! Mint a mester csapatai, a körök – napról napra, egyre többen.

Közülük való a legeslegújabb, a príma kötőanyagokból gyúrt gyarló gólem, aki nyilvánvalónak vélve igazát, felkeltette a legfőbb hatalmasság figyelmét. Milyen kicsinyes vakság kell ehhez a végtelen kényelemhez! Elfogadni az odavetett koncot, ráharapni és nem ereszteni, soha már! És mekkora arcátlanság kell ahhoz, hogy ezek után valaki ilyen aljas módon verje át az övéit! Pedig aki közülük való, egy ideje mind pénznyelő véglényként szaporázza stílustalan lépteit.

Mert szerintük ez a rövidnadrág, ebben a többszörösen túlméretezett zakóban már maga az élet. Az ít-élet! A rend nélkül való jövő ideológiájának csontváza. A legrosszabbik lehetőség… a vég. A fárasztóan unalmas taigetoszi lökdösődés maradéka. Aki olykor megszemélyesülve íme eljön közénk! Szájtátva bámulói, meg rettentően haragvói közé. És mindenki tüntet. Ez a dolguk.

Azt mondják, a demokratikus berendezkedésű országokban a választások célja, hogy a néppé, tömeggé aljasított emberek színt vallhassanak. Ez a hely, a cirkusz, a fórum, hogy elmondhassák gondjaikat a meghallgatóknak, akik kegyesen, nekik ingyen magvakat osztva, méltán várják majd aratáskor az önkéntes beszolgáltatást. Azt is mondják, hogy felénk a választás következménye és célja a nagy felvirágzás, tehát az össznépi jólét, a társas mutyi, mely, mint vetésforgó pulzál a hatalmat gyakorlók és aktuálisan ellenzéki szerepben éldegélők között.

Csak éppen azt nem mondják el, hogy mi lesz az érzéssel, amit a vásárló elképzelt, a majdani használat közben!  A tömeg. A nyáj…

Vagy, ahogy a tanító mondja: Egyszer volt, hol nem volt egy ember…

Faluvégi házban lakott. Ahol az országút keresztezi a síneket, ahová hajnalonta legelőször tör be fényével a Nap, ahonnan jól látszottak a messzi gyár kéménye fölé nehezedő tejfehér fellegek. Az út menti bokrokat még tavasszal kiirtották a serény gazdák, a dölyfös hóförgeteg percek alatt maga alá temette megjárt utjait, s alig látta, inkább csak érezte, amint az őzek árnyai riadtan suhantak a hajnali ködben…ez a faluvégi csönd, a rá méretett világvégi tétovaság őrizte évek óta már.

Felénk úgy tartják, boldog, kit kerül a lárma, füstjét is csak egyszer látja, s az utcai fények ritka vendégek a portáján. Ő mégis úgy érezte, ez az a fészek, melynek akaratlanul lett a foglya. A hatalmas ház, a befűthetetlen szobáival! A falakba már novemberben beköltözött a hideg, s a január jéggel töltötte fel a repedéseket. A vaskályha hajnalra elfelejtette a tegnapi pattogó tűz melegét, a sietve felfalt hasábokat. Tűztere egyre többször volt üres, az ember egyre többet fázott…Az ember, aki egy volt a rengetegből, akit kifosztott és becsapott a teremtett rend, mely csak az ígéreteivel volt barát, a megtermelt dicsőségből és a hálából, mindent visszatartott.

Éveken át várt, várakozott. Nap, nap után úgy dolgozott, hogy nem érdekelte, miféle javak válhatnának – persze önző módon -, az ő kincseivé, dolgát téve másokért ébredt, még mielőtt a hajnali harangszó emlékezhetett volna a hajdanvolt alkalmazotti munkák kezdetére. Tudta jól, mindaz, amire feljogosította az évtizedek alatt megszerzett tudás és tapasztalat, csak újabb évtizedek múltán lesz képes termőre fordítani javait. Vetett és várakozott, adott, szinte mindenkinek, akinek csak adhatott, mert a mindenek feletti jó ígéretét megtalálva reménnyel telt szívvel élt.

Telt, múlt az idő. Az ember szorgalmasan tette a dolgát. Így ismerte meg a legöregebb, néhai hírmondót. Az öregembert, akit elzavart a kétségbeesés, de visszahívott a remény, aki nagybetegen épített templomot és iskolát, házat az emlékezetnek. Aki éppen azon a napon halt meg, hogy bevégezte a legeslegutolsó feladatát. Az övéire hagyva titkait, örökét, a kincset, a szikrát, mely mindaddig szunnyad, míg nem akad a jó hírt meghallókra, akik lángra lobbanthatják a kihunyt tüzeket…

Akire azóta, hogy meghalt, mindegyre lehet hivatkozni! Mert nem válaszol. Halott.

Elgondolni is szörnyű, mi lesz, ha egy szép nap kiderül az igazság! – gondolta az, ott, a falu végén. De látva ezt a szélhámos színjátékot, már nem kért az egészből. Nem kérhetett és nem kaphatott!!! Most jött el az ideje, hogy bevégezze a végtelen-hosszú átdidergett és végigéhezett napok, hónapok sorát… Mert éppen ma értette meg, hogy mostanáig csak egyetlen dolga lehetett: hallgatni! Hogy soha többé ne tudja meg, mit érezhetne…a megérdemelt javak használata közben!

Mert rettenetesen félnek azok, ott a gondolataitól!

Utóhang: Minden gyönyörűséges arából vénasszony lesz, házsártos hárpia, akivel egy bosszúittas éj után messze vágtat a Szent Mihály lova.

(…)

Írásunk napra pontosan négy éve született…

MUNKAERŐPIAC, MINT ROMAPARADICSOM? – a kormány versenyezni küldené az esélyteleneket

A hiábavalóságok kergetésének újabb szép példáját jelentette be az Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára – ó, beh szép hosszú, csak a rangja! – Czibere Károly.

A szaki által mívesen csomagolt szövegdoboz szerint áprilisban a hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű emberek foglalkoztatásának elősegítésére 6,3 milliárd forint keretösszegű felzárkóztató program indul. Szép summa, kimondhatatlan és elképzelhetetlen – ahogy maga a kitűzött cél, és így a program is – persze csak a hátrányos helyzetű és alacsony iskolai végzettségű emberek számára… De, ahogy mindeddig az összes erről hadovázó kormányprogram, nyilván ez az összeg is eltüntethető lesz abban a feneketlen perselyben, amiben szokás szerint az esélytelenek „megsegítésére” gyűjtenek!

Íme, kedves kisemmizettek, lehet kalimpálni a paradicsom felé – ami egyébként a munkaerőpiac! – s lehet ott nekigyürkőzni, tanulni, versenyezni!

A „hátha” és az „esetleg” ott lafog a táblákon, elég csak azokra meredni!

Aki látott már élő, tehát valódi, a munkaerőpiacról szisztematikusan kiközösített megnyomorítottat – magyarul, „közmunkást” – az talán képes velünk együtt felszisszenni, amikor az államtitkár úrnak szíves gondolatai közt mazsolázunk!

Azt mondja ez a derék erőforrás-államember: „az Aktívan a tudásért! elnevezésű projekt célja, hogy a képzettséggel nem rendelkezők a projekt egymásra épülő képzései segítségével be tudjanak lépni a munkaerőpiacra, munkahelyet és munkatapasztalatot szerezzenek.” Ez röviden annyit jelent, hogy a rendesen, éppen árkot meregető, tavasszal őszi leveleket odébb söprögető, mások mocskát takarítgató megbélyegzetteket – a kiváló EE Minisztérium – beiskoláz néhány aktuális képzésre. Szinte mindegy, mit tanulnak, mert a képzések előtt elmarad a pályaorientáció, a tényleges alkalmasság vizsgálata – a lényeg, hogy a projektekre fordítható összegek eltapsolódjanak. És az adott témák iránt semmiféle vonzódást nem érző delikvensek elgyötrődnek az állami vizsgákig, ott átrugdaltatnak, s aztán mehetnek vissza az árkokba, utcasarkokra, hajléktalan szállókba.

Mert ugyan attól a pillanattól „tanultak” lesznek, csak éppen az akklimatizálódás nem akaródzhat majd egyiküknek sem!

Évtizedekkel ezelőtt is így volt! Akkor a falu leghírhedtebb roma famíliájának vezetőjét akarták kőműves tanfolyamra taszigálni. Csakhogy a Muzsikás Bandinak nem akaródzott vissza csüccsenni a végre valahára – 12 év alatt… – kinőtt iskolapadokba. Azután azt találta kérdezni, mi lesz a „garrrancija”, hogy ő a kőműves diplomával munkát kaphasson? Mert nem kapott megnyugtató választ, nem kezdett a tanulásba. Ugyan, mit is kezdett volna a papírossal – ha az roma embert a “parasztok” az „ábrázatja” alapján válogatják!
Az a Bandi megtanulta, hogy cigányként csak elutasítást kaphat… Ez volt húsz esztendeje, ez harminc éve – s ma sincs másként!

Az államtitkár persze beszélt még rengeteget: „Az alapvető cél az, hogy Magyarországon minden embernek legyen lehetősége részt venni a foglalkoztatásban, valamint integrálódni, vagy visszaintegrálódni a munkaerőpiacra – fogalmazott Czibere Károly.
Hozzátette, a hátrányos helyzetű térségekben élő, hátrányos helyzetű emberek számára a társadalmi integráció esélyét a munka adja meg, ezért kell esélyt biztosítani a nyolc általános iskolai osztályt el nem végzett, vagy a nagyon alacsony iskolai végzettséggel rendelkezők foglalkoztatására.

Az államtitkár kifejtette, a romák élethelyzetét vizsgáló, kilenc országban elvégzett uniós vizsgálat eredménye szerint leginkább Magyarországon “ment előrébb” a romák felzárkóztatásának és társadalmi integrációjának ügye. Európában Magyarországon a legnagyobb a foglalkoztatási ráta a romák körében – közölte.
Czibere Károly elmondta, 2016-ban létrejött a felzárkózást segítő gazdasági fórum, amelynek Magyarországon működő nagyvállalatok a tagjai. A most induló programba beépítették a fórum tagjainak javaslatait is arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel lehet a hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatási esélyeit javítani.

Az Aktívan a tudásért! másik újítása az alapkészségek megszerzésének segítése mellett a munkatapasztalat-szerzésre történő orientáció, valamint az egymásra épülő képzések lehetősége. Ennek keretében esély van a teljesen képzetlenek számára például az általános iskola elvégzésére, vagy – más programok segítségével – akár OKJ-s oklevelek megszerzésére, amelynek végén “ott van a munka” – fogalmazott az államtitkár.”

Czibere álomtitkát úr viszonylag keveset tud az általa oly bőszen felemlegetett népcsoportról, a romákról. Úgy tűnik, a róluk oly sokat mondó szaki nem csak az életüket, a szokásaikat, de még az elgondolásaik csíráit sem kívánta soha megismerni!
A maga által megélt életből, a „kiváltságosék” szerencséjéből próbál véleményt alkotni, melynek a végén nem jöhet más, csak egy rakás, újabb kiosztású bélyeg.
Az eleve halálra ítélt programok után majd megint lehet hivatkozni a romák lustaságára, nemtörődömségére. „Ezek nem akarnak dolgozni, csak a segélyt lesik!” Ilyen és ehhez hasonló mondatok zárják majd ezt a kiváló „Aktívan a tudásért!” programot.

De a lényeg, a 6,3 milliárd forint jó helyre kerül!!!

Jóllaknak belőle a sikerpropagandisták, a mindig mindent jól szervező munkaügyi szervezetek, jut majd pénz konferenciákra, repi ebédekre és vacsorákra, készülnek több kötetnyi oktatóbrosúrák, meg reklámdossziék. Na persze az átképzések is mind-mind lebonyolódnak majd! Lesznek elnevezések, titulusok, meg az adott szakterületekre bizonyítványokkal bizonyíthatóan felkészített szakemberek.

Ja és jól mutatnak majd a flepnik a kredencfiókokban!

Csak éppen a Bandik néznek majd még inkább kifelé, erősen a fejükből. Ja, és ott, a „hátrányos helyzet” vidékén még véletlenül sem lesz szükség az általuk benyalt tudományra! Mert munkahely teremtésről ez a furmány nem hadováz!

Mert senki nem lesz, aki hozzáértéssel, türelemmel és persze sok-sok szeretettel terelgesse majd őket a nekik szánt karámok között! Marad minden a régiben! Felesleges és hiábavaló közmunka programok, alig eltartható közmunkásokkal. Miközben ez a fránya Magyarország vergődve erősködik!

A HOLNAP MAGYARORSZÁGA – mikor lesz alelnök, Anikó asszony?

Példakép.
Így nevezik azt a személyt, akinek tettei, megnyilvánulásai, bizonyos körök számára követésre méltóvá válnak, akit a példaképéül választók megpróbálnak mindenben utánozni.

Hja, úgy tűnhet, ez mindennek az alapja, a mai frászbúk-világban – legyinthetnénk -, de azért vannak itt az átlagnál súlyosabb esetek!

Nekünk például jutott egy miniszterelnök, aki már jó ideje az azeri köztársasági elnök követőjévé vált, nyomdokain halad, rendkívüli barátságuk révén egyre inkább hasonlítani próbál a nagy İlham Heydər oğlu Əliyev-re, aki nem mellesleg az Új Azerbajdzsán Párt vezetője.

Aki emlékezni méltóztatik egy bizonyos Ramil Safarovra, Azerbajdzsán katonájára, aki Budapesten tanult, majd egy éjszaka – bevásárolva egy kezes baltát – orvul, tehát álmában megölte örmény tanulótársát… aki emlékszik még, hogy ezt a közönséges gyilkost, miniszterelnökünk egyszerűen kihozatta a börtönéből és nekiajándékozta İlham Əliyev elnöknek – nos, az talán komolyan veszi a kérdésünket: mikor lesz alelnök, Anikó asszony?

Amikor Orbán „felszabadította” a baltás gyilkost, a világ felhördült.
Orbán pedig lapított.
Most, hogy İlham Heydər oğlu Əliyev egy laza döntéssel kinevezte az ország alelnökévé feleségét, Mehriban Aliyevat – a világ ismét tombol.
Csak Orbán lapít.
Mert nyilván tetszett neki, amikor a vérszomjas diktátor hőst faragott egy másik nép fiát lemészároló gyilkosból, s az is felettébb az ínyére van, ha ez a figura a saját feleségéből farag helyettest. Sosem lehet azt tudni, mi történik a nagy hogy İlham Heydər oğlu Əliyev-vel, jobb, ha az elnökség örökkön und örökké egy kézben marad!

Na igen, ez nagyon tetszik a mi legfőbb hatalmasságunknak! Már csak pár pillanat és Anikó asszony is miniszterelnök helyettes lehet. Miért is ne?

Az azeri hatalmasság és felesége remekül mutatott egy képen a mi Viktorunkkal és Anikó asszonnyal. Orbán kitüntette a nagyságos asszonyt, Anikó pedig pitizett, mint rendesen. Ez volt a szerepe a magyar miniszterelnök feleségének. Dorombolt és dörgölőzött az azeri naccságos előtt! Miért is ne lehetne követni a példájukat!

„Az alaptörvény módosításának értelmében, ha az államfő nem képes teendőit ellátni, akkor hatásköreit az első alelnök veszi át.”

Ez persze ma még csak az azeri alaptörvény szövege, de a majd kétharmados Orbán simán megoldja mindezt idehaza: ha az államfő nem képes teendőit ellátni, akkor hatásköreit az első alelnök veszi át… Anikó asszony készülődhet!

Végül megjegyezzük…
A két hatalmasság családi képein túl belelapoztunk a képzeletbeli albumokba, s meghökkentünk az eredményeket fürkészve, midőn Ramil Safarov képét Mészáros Lőrinc képe mellé helyeztük! Mint két tojás! Mintha ikrek volnának ők! Ramil és Lőrinc, a két talpnyaló – a hatalmasságok jelképei.

Magyarország jó úton halad Európából kifelé tántorogva zötykölődünk a bakui magasságok felé!

A jövő – mint tudjuk – elkezdődött! A HOLNAP MAGYARORSZÁGA erősködik! Csak idő kérdése, mikor lesz alelnök, Anikó asszony!

GYŐZ/ÖTT AZ EGYETLEN – ne hagyj minket kísértésbe esni…

Nem volt kétséges, ha elindul, győzni fog!
Ha valaki tudta ezt jól, az egyedül Ő volt, mert Vele, Általa és kizárólag Miatta működik úgy ez a társulat, ahogy…
Igen, ez az Ő társulata – senki nem gondolhatta ezt másként!

Az Ő megjelenése, szervező képessége, színházcsináló fizimiskája kellett ahhoz, hogy ebben a színházmentes városkában kőszínháza lehessen végre egy társulatnak.
A vajúdás, a megszületés, az apróság felmutatása és magasba emelése mind-mind egyedül az Ő érdeme. Kár volna kertelni, mellébeszélni a Weöres Sándor Színház egyértelműen Jordán Tamás színháza.

Ahogy éveken át az Övé volt Kaposvár, a Merlin, meg jó ideig a Nemzeti Színház is. Mindenhol bizonyította alkalmasságát, senki mással össze nem hasonlítható Emberi nagyságát.

Azután – mint ismeretes – a szombathelyi közgyűlés 2016. december 15-én írt ki pályázatot a Weöres Sándor Színház ügyvezetői munkakörének betöltésére. A február 8-i határidőig Dér András és Jordán Tamás, a teátrum jelenlegi igazgatója nyújtott be pályázatot.

Amit Dér András a mai napon visszavont. Ahogy indokolta: „mióta kiszivárgott a pályázata, a kialakult botrányos körülmények nem teszik lehetővé, hogy a pályázatban megfogalmazott szakmai és művészi célokat teljesíteni tudja”.

Most akkor eldőlt a versengés.
Jordán Tamás nyert.
Csak mi veszíthettük el az Ő győzelmébe vetett hitünket.
Meg egy kicsit közelebb kerültünk a felismeréshez, Szombathely jövőjével kapcsolatban. Szükségtelen mindenféle izgalom, várakozás, meg efféle egyéb nekibuzdulás…
Itt az a jó, ha minden úgy van és marad, ahogy volt és lett.

Semmi nem történhetett volna rosszabbul, mint, hogy a versengésben az egyetlen közül kell majd a „zsűrinek” színi direktort választani! Hogy úgy mondjuk, méltatlan Jordán Tamáshoz a kialakult helyzet!

Nem lesz, nem lehet megmérettetés…

De… a világ már csak ilyen! A beidegződéseink miatt rosszul mondott imádságot sem javítgatjuk – ugye?! Szégyellje magát az Isten!
Ahogy Jordán Tamás sem lesz holnaptól sem több, sem kevesebb!
Mert valami elvétetett!

Jordán Tamás többet – győzelmet – érdemelt volna tőlünk, Szombathely színházszerető lakóitól!
Szeretettel gratulálunk, Tamás!

AZ ESÉLYTELENEK NYUGALMA – alakíts pártot a ráérős idődben!

A 2010 óta véget érni nem akaró kampányidőszak lassan az újabb választás csinnadrattáiba torkollik. Néha ugyan mozgolódásnak tűnhet, amikor egy-egy önjelölt csapat zászlóbontással riogat, egyre világosabb, hogy a nagy magyar teszetoszaság embere nem indul, és nem is érkezik sehova!

A legjobb magyar szó minderre, hogy „elvan”!

Prímán ért mindenhez, tud hallgatni és bólogatni, de ami a legfontosabb – nagyszerűen tagad! Kritikai megjegyzések, dac, harag és utálat, meg persze rágalmak sora zeng szinte minden irányból. Már tökéletesen tudható, mi nem jó, mit nem szabad, mit kell másképp tenni, csak éppen a receptek hibáznak!

Az Arkagyin Rajkin által oly sokszor végigmulatott mondat kísért: „Válámi ván, de nem áz igázi!”

Már csak a tényleg leghülyébbek bizakodnak, már csak az örök naivságra ítéltetettek vágynak egy mindent felforgatni és elsöpörni kész figurára, vagy, ahogy újabban ismét nevén neveznék a fickót, a kihívóra! Mert szerintük csak ennyi, egy fejcsere kell, és a mi kis porfészkünk megszabadul a nyomortól!

Ahogy az emberi magatartás-változásokkal foglalkozók készségesen megállapították, nem tudunk örülni, szinte már semminek! Megéljük, ha sorsunk jobbra fordul, belefásulunk a rothadásba, s már a valaha rengeteg reménnyel kecsegtető „bünti” sem hoz teltházat. A mindennapi szürkeség után várható változtatásoknak nincs kényszere, ha pedig valaki, vagy valakik lázadoznak, úgy tömegek süppednek a foteljaikba – szurkolnak egy keveset, aztán jöhet a szundi! Van végre, aki majd elkergeti a gaz királyt!… Mérhetetlenül lusták és ezzel együtt ostobán esélytelenek lettünk.

Megérdemeljük a kivéreztetést.


Amikor tegnap este, a Momentum figurái, élükön Orbán legújabb reinkarnációjával bejelentették a nagy népakarat végtermékét, a 266 151 aláírást, már nem volt erőm csodálkozni sem. Örömmel büszkélkedni azon, hogy hihetetlen mozgósítással és erőfeszítéssel ki lehetett könyörögni minden rábeszélhetőből egy aláírást, meg néhány adatot – na, ennyi volt a mutatvány! Tessék már örvendezni!

Orbán nem akart olimpiát.

Sem tegnap, sem tegnapelőtt.

Ahogy a labdarúgás is csak a szabadidejének eltöltésére választható programok egyike. Lehet közben szotyolát köpködni. Nem kell aggódva osztogatni, s talán még a történelemkönyvek írói között is akad majd egy másik napraforgó-mag kedvelő! Ennyi az egész! Sikerült okozni egy kevéske hasmenést. De ez is csak tünet. A népharaghoz semmi, de semmi köze! Fekete-Győr András pártelnök úr már jó előre a nagy nemzeti megbékélésről mesélt, az összeborulás és bűnök alóli feloldozás szószólója.

Lehet, nem is hallott Antall József kiváló mondatáról:
„Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

FELELŐTLENEK BAKANCSLISTÁJA – fillérekről, amiket nem tesznek félre a nyugdíjas évekre

A magunkfajta önsorsrontók mindent elherdálnak…
Olvasok ugyan néha olyan agyafúrt szövegeket, melyek szerint – „egy felelős ember bakancslistája nem nélkülözheti a nyugdíjas évekről való gondoskodást” – csak éppen nem tudok mit kezdeni e príma kis mondatokkal!

Pedig látszólag frankó, hogy eldönthetem, mikor nem vacsorázok – most, vagy húsz év múlva? Igen, éppen csak ennyi a kérdés – állítólag! Az a baj velem, hogy nem értek a megtakarításhoz, nem jól spájzolok, nem vagyok képes félretenni! Pontosabban – nincs mit és nincs miből! Mert akik megfogalmazzák ezeket a szuper életvitel tanácsokat, a felelős ember bakancslistájáról, ott a főváros felhőkarcolóinak valamely tágas irodájában, valahogy nem képesek megérteni az én sajátos matematikám lényegét! Pedig a semmit bármivel szorozzuk, az semmi marad! Hja, ez persze csak az én vidéki sirámom. Naná, hogy ez ott, fent, l….t sem jelent!

A felelőtlenek bakancslistájáról eltűntek a nyugdíjas évek. Már nem álmodozunk utazásokról, kéthetes nyári elvonulásokról, s egyre kevésbé zavar, amint a nagy háború néhai náci hadseregének megvénült katonái leparkolnak nagyapáink grófjainak kastélyai előtt.
Jönnek bizony Hansiék, jön Gerda, meg a férje, hogy a szállodáinkban, számukra bagóért elérhető wellness kezeléseken bóduljanak.
S mert nyilván, így van ez rendjén, elmerenghetnek, látva lepukkant hordáinkat – íme, az ország, ahol fillérekbe kerül a munkaerő…

Mi, a kormányunk által folyton megvédelmezettek bevackolhatjuk magunkat fűtetlen otthonainkba, s nassolgathatjuk a budget-gyönyör rágcsálni valóit. Addig is, míg megöregszünk, s akkor is, ha már csak visszafelé számláljuk a napokat.

De minden ócska szövegnél – mely az alkonyatot fényezné, mindhiába – szebben szólnak hozzánk a nagy bevégzés egyre szaporodó tündérei, a magán temetkezési szolgáltatók, meg a legeslegújabb kor hivatásos sirató asszonyai, akik „támaszt” nyújtanak a hátrahagyottaknak. Gyönyörködhetünk ízléses honlapjaikban, hogy szinte valahányan, önként és dalolva szédülünk a sírgödrökbe! Persze, ez is csak a felelősen gondolkodni készek privilégiuma! Az önsorsrontók, a felelőtlenek, jobb, ha nem is gondolnak holmi temetésre, méltó elbúcsúzásra! Naná, hogy nekik találták ki a szociális temetést, mely képes feltenni az ”i”-re a pontot!

A szomorúfűzről elkeresztelt funerátor szolgálat igen magvas mondatokkal borzasztja el a könnyelmű szegényeket – akik valahogy mégis ezt a „csináld magad” elkaparást választanák:

„Ön és családtagjai felkészültek arra, hogy adott esetben szeretett halottjuk koporsóját akár több száz méteren keresztül vigyék a kezükben? Fogják ezt bírni, vagy esetleg útközben le-le teszik majd a földre a koporsót?”

„Nagyon egyértelműen fogalmaz a törvényalkotó, miszerint, ha valaki nem tudja saját maga felöltöztetni a nem egészségügyi intézményben (pl: lakáson, szociális vagy öreg otthonban, hospice intézetben, elfekvőben) elhalálozott hozzátartozóját, vagy nem ássa ki és hantolja vissza a sírhelyet vagy nem helyezi a sírba az elhunytat, vagy nem szállítja kézben a koporsót vagy urnát a temetőn belül a ravatalozótól a sírig, úgy megszegi a személyes közreműködés szabályait. Ha bármelyik a felsorolásban szereplő momentum elvégzését megtagadja, kihagyja, vagy nem végzi el a hozzátartozó, akkor nem jogosult a szociális temetés igénybevételére és a temetés során felmerült összes költséget meg kell fizetnie annak az önkormányzatnak, ahol a szociális temetést igényelte! Felkészült Ön anyagilag arra, hogy akár több százezer forintot visszafizessen, ha valamely okból eltér a szociális temetés előírásaitól? Jól átgondolta Ön, hogy mivel is néz szembe?”

Ugye, milyen szívbemarkoló sorok ezek, kedves, felelőtlen olvasók?!

Lám-lám, míg ropogtatjuk az asztalnál a vacsorául szolgáló leértékelt, enyhén száraz kenyérkét, s majszolunk hozzá egy kevés árcsökkentett parizert, nem ártana elgondolkoznunk! Még mindig nem késő! Ha egy ötven éves ember lemond az efféle élvezetekről, akár képes lehetne havi nyolcvan ezret is eldugdosni idős napjaira – nemdebár?! Már, ha ugyan keres összesen havi nyolcvanezret! Fűteni, ruházkodni, közlekedni és szórakozni úgyis csak amolyan úri mulatság!

Ha mégis eljő a kaszás, és hiába alkudozunk, elrendezi szeretteink sorsát, a felelősen gondolkodók igénybe vehetik egy igazi jótündér szolgáltatásait, átélői lehetnek hivatásos búcsúztatóinak, csak hívják és jön az Intézet hivatalosan szerződött partnere.

Rábukkantunk a mi kis mackónk oldalára és bizony már tegnap este sem igazán éreztük a vacsi hiányát! Nekiláttunk felelősséggel gondolni „azokra az időkre”! Bakancslistánkon megjelent egy drága asszony, aki egy húsz ezresért prímán elbúcsúzik majd tőlünk, de persze sokkal több pénzért dalol és talán még táncot is lejt a hantjaink felett!

Milyen kár, hogy oly sokan nem komálják, milyen jó dolog megérteni, hogy „egy felelős ember bakancslistája nem nélkülözheti a nyugdíjas évekről való gondoskodást”!

Milyen kár, hogy adódunk pár millióan, aki csak simán megdögleni tudunk majd, s nem törődünk senkivel: Ime, hát megleltem hazámat, / a földet, ahol nevemet / hibátlanul irják fölébem, / ha eltemet, ki eltemet.

Ezeket az „ostoba” sorokat egy bizonyos József Attila nevű, nyilvánvalóan felelőtlen ember írta, persze, még a múlt században… No, lám!