ISAURA FORINTJAI? – kormányváltás helyett új rabszolgasors jöhet áprilistól

Még gyerekek voltunk, amikor a televízióban egy bizonyos Árkus József nevű humorista így beszélt: „Elérzékenyülve forgattam az egyik levél hiteles fénymásolatát, ezt az egyik határ menti község lakosai írták a televíziónak, arra kérve Takács Marikát, hogy juttassa el az általuk összeadott pénzt az illetékes követségnek, vagy legalább a csekkszámlaszámot közölje velük, amin föladhatják forintjaikat szegény Isaurának.”

Hja, persze, most illene elmagyarázni a lelkes olvasók legifjabb tömegeinek, hogy ki volt Árkus József és Takács Marika, de talán egyszerűbb azt ecsetelni, ki is volt az az Isaura!

Nos, Isaura egy filmsorozat hőse, rabszolganő volt, akiről 1986 őszén, a Magyar Televízióban is bemutatták a világ minden országában sikert aratott szappanoperát – talán az egyik legelső szappanoperát a világon. A történet e szegény, szerencsétlen Isauráról szólt, aki rabszolgaként szenvedte életét és nagyon szeretett volna felszabadulni. Mi magyarok már akkor is tudtuk, mi az igazi önzetlenség! Gyűjtést rendeztünk! Gyűlt a rengeteg forint, meg fillér…

A magyarok összefogtak a jó ügyért – elhatározták, hogy felszabadítják a szerencsétlen rabszolganőt… mert valaki szólt, hogy kéne a lé…

Árkus József minderről így írt akkor:
„Röstelkedve ismerem be, hogy nem mindjárt fogtam fel az Isaura kiszabadításáért kezdeményezett gyűjtőmozgalom óriási jelentőségét, sőt, első hallásra nem is nagyon hittem. Aztán persze el kellett hinnem, mert megmutatták a leveleket, amikor pedig az Országgyűlés kulturális bizottságában is felvetődött, hogy mi legyen az Isaura-forintokkal, akkor már nyilvánvalóvá lett, hogy ennek a fele sem tréfa. Hogy is lehetne önzetlen, áldozatkész honfitársaink felbuzdulását valamiféle viccnek venni?”

„Szinte látom magam előtt a község derék lakosait, amint összegyűlnek a falugyűlésre, meghallgatják a szónokot, aki gyújtó hatású beszédet mond arról, hogy nem lehetünk közönyösek az iránt sem, ami határainkon túl történik. Visszautasítja azokat a rágalmakat, melyek szerint mi, magyarok fokozatosan közönyössé válunk, nem érdekelnek bennünket a nagyvilág dolgai, ki-ki csakis a saját boldogulásával törődik. Lám, hazánktól sok ezer kilométernyire kikötnek és kínoznak egy rabszolgalányt, mondhatnánk rá, hogy semmi közünk hozzá, de mi nem nézhetjük tétlenül a távoli igazságtalanságokat sem. A szónok szavait dörgő taps fogadja, a falugyűlés résztvevői egymás után biztosítják forintokban is kifejeződő szolidaritásukról Isaurát.”

“Nem vagyok könnyen meghatódó típus, eléggé megedzett az élet, mégis ki kellett törölnöm egy árulkodó könnycseppet a szemem sarkából. Ez volt az a pillanat, amikor újból kezdtem bízni a jövőben. Olyan országnak, amelyiknek ilyen áldozatkész állampolgárai vannak, nincs oka aggodalomra. Azt gondolhatnánk, ahol annyi mindenre gyűjtenek, ott végül is belefásulnak az emberek az örökös adakozásba, de nem így van. A szóban forgó falubeliek beszédes tanúbizonyságot tettek az internacionalizmus mellett, amiről pedig mostanában előszeretettel terjesztik egyesek, hogy már csak alig pislákol a lángja. Vissza kell fognom magam, nehogy az indulat túl erős szavak kimondására késztessen, mert úgy hallom, hogy akadnak, akik gúny tárgyává tették a határ menti kisközség lakóinak nemes felbuzdulását. Ahelyett, hogy levennénk előttük a kalapot, azon lovagolnak, hogy az Isaurára adakozók tájékozottsága mintha nem volna eléggé alapos.

Nos, levelük tanúsága szerint csakugyan úgy fest, hogy topográfiai és történelmi ismereteikben felfedezhetők bizonyos fogyatékosságok, amelyeket rosszindulattal akár fel is lehetne fújni. Így például valószínűleg nem értesítették őket idejében és kimerítően arról, hogy Brazíliában a múlt században már felszámolták a rabszolgaságot. Mindez semmit se von le az önzetlen gyűjtés értékéből, legfeljebb újabb példája annak, hogy nálunk nincs rendben a lakosság tájékoztatása körül, jóllehet erre már törvényt is hoztak.”

Lucélia Santos még abban az évben Budapestre érkezett. Mit szépítsünk, jót röhögött az őt váró magyarok transzparenseit látva. Ott tüntettek -ÉRTE!!! ISAURÁÉRT!!!- Ferihegyen pár százan, talán éppen azok, akik a legtöbb pénzt küldték a rabszolganő felszabadítására… A nyomorultak!

(…)

2018. januárjában újra gyűjtünk.

A mi Isauránk most éppen Orbán Viktor, s a helyzet csak annyiban más, hogy éppen nem ő van rabszolgasorsban, hanem mi, szinte valamennyien!

Sebaj, a magyarnak ez tulajdonképpen mindegy! Azt mondták gyűjteni kell, hát gyűjtünk! Karácsony előtt a szegényeknek, most pedig Soros ellen az Orbánnak. Persze, mert veszélyben van a haza – ezt mondta! Meg a magyar ország is csak így maradtat magyar ország. Nincs mese, ha nem adakozunk, elveszik! A Soros, meg a többi disznó…

És akkor a rengeteg sok magyar ember már a sarkon várni kezdi a nyugdíjat hozó postást, azután szalad, szalad a hivatalig, hogy feladja az ő részét – elküldje súlyos forintjait a vezérnek!

Ugye, nem tetszünk haragudni a párhuzamért?

Semmi, de semmi nem változott itt 1986 óta!? Odafent…
Úgy illant el ez a 32 év, hogy a magyar ember semmit nem tanult.
A hülyeségi statisztikák éllovasaként megérdemlünk minden sajnálatot.

Ahogy egykor Isaura – vagyis Lucélia Santos érkezésekor a Ferihegyen könnyeztünk, úgy fogunk április után bőgni – mint a vadszamár!

Jön a mi kis rabszolgasorsunk, most adjuk rá össze a lóvét!
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!

MI, ROHADÉKOK – akik ellen pénzt kunyerál Orbán, az övéitől

Január első napjaiban levelet kapnak a haverok. Mert Magyarországon mostantól végre azt is lehet egyértelműen tudni, ki a haver – ki pedig „a rohadék”! Mert aki napokon belül nem kap levelet, amiben a magyar miniszterelnök pénzt kunyerál, az nyilvánvalóan a másik oldalon áll, Soros mellett, Bandó mellett, meg minden olyan ember mellett, aki Orbán ellensége.
Már, ha ezt gondolja róla a magyar miniszterelnök.

(Meg persze a magyar hangja, Bayer Zsolt! Aki elnevezte a fajtánkat! Rohadéknak, persze…)

Nem vacakoltak túl sokat, ahogy ők fogalmaznak: azok kapnak csekket, meg kuncsorgó sorokat, akik erre felhatalmazást adtak. Hmmm! Haveréknál ez így dukál! Nincs itt verseny, meg ígéretek, felvázolható jövőkép, netán bevállalt viták! Vannak ők, meg nyilván, vagyunk mi, a rohadékok!

És ők most csinálnak ide egy választási cirkuszt, hacacárét, melynek a végeredménye nem lehet más, mint a rohadékok likvidálása. És ehhez bizony pénz kell! Kurva sok pénz, amit majd el lehet lopni, szokás szerint, miközben mindazok, akik adakoznak, a bőrükön érezhetik majd, amint megvédik őket, tőlünk, a rohadékoktól…

„A levél címzettjei a csatolt csekk segítségével járulhatnak hozzá ahhoz, hogy a Fidesz sikeresen tudja megvívni az előttünk álló időszak politikai küzdelmeit!”

Ha esetleg, véletlenségből, a haverok közül valakinek mégis sikerülne elolvasni ezt a szedett-vedett írást, újévi jókívánságainkon túl szeretnénk megüzenni, hogy küldhetnek nekünk is csekkeket! Többet is, bátran! Szívesen adakoznánk Viktornak! Elküldenénk például azt a rengeteg manit, amit legutóbb küldött Soros! Itt már semmi szükség nincs rá! Kitapétáztuk vele az irodáinkat, pénz borítja a mellékhelyiségek falát is, ugyan, mit is kezdhetnénk a többivel!

A legjobb lesz, ha megy az egész a fidesz pénztáraiba. Segítsünk ennek a nyomorult védelmezőnknek! Ugyan, nyilvánvalóan nem számítunk „honfitársnak”, de azért mi is pofátlanul magyarként élünk, itt, ebben a Magyarország nevű tartományban. Még…

EXPECTORATIO – nagy szilveszteri fogadkozások idején

Mert minden jóravaló, óévet lezáró írás a változtatásokra, új élet kezdetére bíztat, mi nem kérünk mást, csak, hogy ne nagyon verd át magad!

Próbáld megőrizni a higgadtságodat, sőt, ha teheted, akár a józanságod mellett is kardoskodj bátran, s akarj az maradni, aki egész mostanáig maradtál: minden lesajnáló „másnak” egy megkövesedett, az elveihez végsőkig ragaszkodó alattvaló, ( balek, lúzer stb. ) aki felett mindenféle ítéletet mondhatnak – vád nélkül persze!

Az a sansz elrepült, elillant – te pedig itt maradtál a piti kis forradalmaddal!

„Szép kis megtorlás…„ Ennyi a „legtöbb, mi adható”, ez a megtestesült tett Magyarországon: az expectoratio?! Nem kell hozzá túl sok cécó, nem kell tervezgetés, csak némi „anyag”, aztán a célzás, meg némi lendület. Gyáván, arc és név nélkül ennyi a magyar ember összes tudománya, amit ráadásul egy gyengeelméjű alattvaló általában – és e jeles esetben is – egy szintén gyengécske senki ellen merészel mindössze felmutatni!

Mert ez a tócsa még véletlenül sem ott landol, vagy landolt, ahol kellene, vagy ahol kellett volna! Timikénk és társai ugyanis csak szimpla „felületek”, tereptárgyak, melyek ugyan rendkívül látványosaknak tűnnek, illékonyságukhoz ugyanakkor nem férhet kétség! Idővel megfakulnak, rozsdásodnak, ragyásodnak majd, aztán jöhet a rengeteg visszaemlékezés, azokra a régi szép időkre…

Érthetnénk persze, hogy a köpkölődő egyén nem annyira a néhai Palácsiknak szánta az ő kevéske expectoratio-ját! Gondolhatnánk, hogy az bizony a nagyszakállú pocakosnak, s rajta keresztül a legfőbb kegyúrnak gyűjtetett, de sajna, akadnak magasságok és persze mélységek, ahová a földi halandó el nem érhet!

Zordas már nem megközelíthető!
Mert a Zordasok már csak egymásra találnak, köröttük minden színtelen, szagtalan, gáz halmazállapotú – tehát leköphetetlen!

Na ezért érthetetlen, miért kellene jókívánságokon törni a buksinkat! Sem most, sem tavasszal nincs okunk bizakodni, mert nyernünk csak nekünk szabadna, egyedül velünk, választókkal változhatna a világ! Csak a ránk hagyományozott, nekünk átörökített hatalom vezethetne valahová – de sajnos, mi, választók majd megint másokra, olyanokra szavazunk, akik elsíbolták az eddig eltelt éveket, s akiken fontos volna végre felülkerekedni.

Törleszteni – de nem expectoratio-val!
Mert amire ők készülnek, már rég nem a közös siker, rég nem a köz érzése. Egyedül önmagukért, egyedül önmaguknak „nyeretik” meg ezt a következő választást.

Szilveszteri fogadalmunk lehet egyetlen.
Mert csak az az egyetlen lehet érték!

Köpünk rájuk, meg az összes demokratikusnak gúnyolt választási cselekményre…

És talán megfeledkezhetünk a kék sportkocsikban furikázó kitartottakról, ha egyszer végre eltűnhet a hályog!

Akkor, na akkor végre nekiláthatunk a méltó ellenfeleknek is!

NEGYVENNYOLC FAGYHALOTT – a „normálisnak nevezhető időszak” előtt

Karácsony előtt – mint rendesen- ismét jelentést tett közzé a Magyar Szociális Fórum: Ősz eleje óta országszerte negyvennyolcan fagytak meg, köztük egy csecsemő. Statisztikailag „nincs ezzel semmi baj”, a negyvennyolc haláleset nyilván „belefér”, meg aztán a Magyar Szociális Fórum nem éppen kormánypárti szócső, tehát szinte „mindegy” mit jelentenek.

„December elejéig huszonhárman, azóta pedig további huszonöten fagytak meg. Az újabb 25 áldozat többsége fűtetlen lakásokban hűlt ki végzetesen, a többiek a szabad ég alatt, illetve kórházba szállításuk közben, vagy odaérkezésük után haltak meg, mert már nem tudtak rajtuk segíteni – tudatta az emberjogi szervezet.”

Különös, hogy miközben a karitatív szervezetek, az egyházak, pártok és mindenféle szalagvagdosó hatalmasságok folyamatosan azzal vannak elfoglalva, miként mutassák, mennyit tesznek a közért, éppen decemberben sokasodnak meg a fagyhalottak! Hja, és ami ennél is különösebb, hogy az idén a hideg is messze kerülte szűkebb pátriánkat, s ezek a szerencsétlenek, mit sem törődve a viszonylag enyhe téllel, éppen a hideg okán patkolnak el, rontva ezzel a fent említett hatalmasságok esélyeit.

Pedig minden kétséget kizáróan érik az újabb „még négy év”, jön újabb négy tél, melyben a jelek szerint csak a magatehetetlenül széttárt karok, a tehetetlenek száma fog növekedni…

Egy jó nevű publicista – nem kertelve, nem vacakolva – simán leírta, hogy: „Hiába tiltanák meg azt is, hogy magunkon és egymáson segítsünk, engedelmes fagy- vagy éhhalálra ítélve bennünket, addig is, amíg egy normálisnak nevezhető időszak nem köszönt be, marad az egymásra figyelés, a rokonok, szomszédok, a környezetünk szükségeinek felismerése, és segítségnyújtás, amennyire rajtunk áll.” Na ez az ami végképp érthetetlen!

Hetek óta disputa tárgya, hogy esetleg betiltanák az egymás segítését, nem lehet majd ételt, karácsonyfát, meg meleg holmit osztani – csak az egyenlőbbeknek hagynák meg e kiváltságot. Vészharangok kongnak, s a valódi intézkedések helyett csak a Magyar Szociális Fórum statisztikája hallatszik arról a negyvennyolcról, akin már nem tudtak segíteni.

Mikor lehet végre arról olvasni, miként találunk újra magunkra? Egymásra esetleg?

Nos, e kérdés persze nem annyira „költői”, a válasz egyszerűbb, mint gondolnánk! Éppen csak két feltételnek kell teljesülni, s a dolgok képesek jobbra fordulni!

Az egyik a szegények vegzálásának betiltásával kezdődhet. Semmi szükség arra, hogy a nincstelenek és rászorulók, mint biodíszlet legyenek mozgósíthatóak, ha egy oligarcha méltóztatik végre vakarózni egy keveset! Kevés annál utálatosabb dolog van, mint, amikor egy tekintélyes vagyonokat eltüntető semmirekellő éppen abban tetszeleg, hogy tett, netán adott valamit másoknak. Közéjük ruccan és vigyorog, aztán felsorolja mindazt, ami mögé rendre bevackolja magát, végül diadalittasan mesél egy jót önmagáról – mintha ugyan ez valakit érdekelne! Igaz, publikum, nézőközönség, rajongótábor sehol, soha nem érkezik, csak a kivezényelt hivatalnokok tapsikolnak álmosan… Hja és mindezek után az üres gyomrok üresek maradnak, a fázósak pedig meggebednek a négy fal között, persze!

A másik feltétel lehetne a kölcsönösség. (Szolidaritást már írni is botorság!) Mert talán a szegénynek, a rászorulónak is jólesne, ha olykor meghallgatnák, ha kifejezhetné az érzéseit, a gondolatait, a háláját! Az ő szíve sem kellene, hogy beledermedjen a tehetetlenségbe! Ha majd a polgármestereket, püspököket, minisztereket, meg képviselőket meglephetik végre a mélyszegénységben élők. Kivezényelve azokat a terekre, összetákolt alkalmatosságaikon megterítve nekik, elébük lökve némi lebbencset, odaállhatnak melléjük fotózkodni! Hja, azok lesznek csak szép idők!

Amikor a normálisnak nevezhető idők beköszöntenek…

A mesének vége, aludjatok jól! Szép álmokat… ott a fűtetlen szobákban!

FÁZÓSSÁGÁT ODAADJA A TÉLNEK – a szegénység, ami csak a hatalmasságoknak felvállalható

Szegénynek lenni – elviselhetetlen kirekesztettség, bélyeg, olykor szabálysértés, sőt néha bűn, kellemetlen érzés mindazok számára, akik nem szegények…

A legszomorúbb az, hogy a sor még perceken át folytatható lenne. Mindez egy olyan országban, ahol a propagandisták szerint már híre-hamva sincs a szegénységnek. A „szegény” lét legelviselhetetlenebb oldala a közbeszéd, a pletyka, mely mára a szimpla dumák legnagyobb részét jelenti. Kibeszélni, megdumálni valakinek a szegénységét, rákérdezni, mintegy „bevállaltatni” az egyébként szimplán elviselhetetlent – a megnyomorításnak az a legaljasabbik foka, mely a ma közszereplőinek az egyik legkedvesebb lova.

Szegényekkel képileg vegyülni, visítani a mások megsegítéséről, keresztbe tett kézzel pózolni néhány nyomorult társaságában – persze jó testbeszéddel kimutatni, hogy semmi közünk hozzájuk – na ezek azok a hányinger keltő megmozdulások, melyek így, a „szeretet ünnepe” környékén elborítják a horizontot.

De jó volna végre tisztázni, hogy felvállalható-e a szegénység, s ha igen, akkor mindebből mi a jó a szegényeknek? De jó volna nem úgy tenni mindazt, amit köröttük zsongva cselekszenek, hogy az az elsőtől a legutolsó pillanatig szánalmat, megvetést szül! Talán, mert mindössze szánalomra és főleg megvetésre nincs szüksége annak, aki megnyomoríttatott!

Miért nem lehet egyszerűen betiltani a szegénység, a szegények felhasználását mindenféle aljas kampánycélokra? Miért nem elég, ha a szegények a kitárt kapuk mögött, a zárt udvarokban falatozgatnak fogatlan szájukkal – miért kell élő egyenesben közvetíteni, amint egyesek a hetek óta tartó nélkülözés okán falnak, zabálnak, szinte már-már állatias szinten?

És mindehhez miért kell ott őrködni a miniszternek, a közszolgának, vagy éppen a papi méltóságnak? Tényleg kielégülést okoz, ha önmagát szemlélheti egy „jóságos”, amint „kvázi” adakozik? ( Főleg úgy, ha az adományhoz az égvilágon semmi köze, csak ő éppen ott fűrer, ahol a pénz csordogál… Tehát, szerinte ő adja, csak mert neki áll módjában kimondani az utolsó szót, stb.)

Egy szó, mint száz, ez az egész mocsokság nem gond, nem bűn, persze, nem is szabálysértés, csak éppen a jó ízléssel áll szemben! Ha pedig az aktuális „hatalmasság” még véletlenül sem intelligens, csak éppen „tanult” figura, akkor ezt az egész jó ízlést is hiába magyaráznánk neki. Bunkó! Ennyi az egész, ne is erőlködjünk vele! Adjunk a kezébe ollót, meg több méter szalagot, gurgassunk utána mobil emelvényt, sok mikrofonnal, hogy böföghessen, aztán várjunk tisztes távolból, hátha elmúlik!
Amúgy a szegénység felvállalhatatlan! Mert ma minden külsőség, ma minden külcsín! A belbecs már rég elveszett, s a szegénység, mint valamiféle balul elsült nüánsz – csak egy rossz maradvány, átok, leradírozhatatlan sallang – de akkor meg miért akadnak mégis, akik elvárják, hogy viselhető legyen?

Mindez miért éppen most, karácsony idején ennyire kiélezett?
Nos, mindössze azért, mert még kb. két napig lesznek Magyarországon megsajnálható, biodíszletként elővonszolható szegények! A többi, uszkve háromszázhatvan napon keresztül azt csinálhatnak, amit akarnak! Nincs szükség a továbbiakban a szegénységükre…
Hála József Attilának, azért a szegénység alapfogalma már egy ideje tisztázott.

Csak, hát – egyesek nyilván nem hallottak még erről a József Attila nevű manuszról…

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

AZ EGYENLŐBBEK KARÁCSONYA – meg akiknek most is csak tömlöc jár

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet.

Ez az a nap, amikor a hős tábornokok elrendelik a tűzszünetet, amikor megenyhülnek a jégszívű bankárok, s a legszegényebbek otthonaiba arany manírt varázsolhat egy éjszakán át a millió gyertyaláng… Legalább egyetlen napon mindenki jóllakhat, pattogó tűz költözik a korábban jéghideg kandallókba, s a házőrző ebeket sorra betessékelik az árnyas előszobákba.

Ugyan már!…

Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban.
Jött a december huszonnegyedike, osont a ropogó hóban… hetekig lázasan készülődve dugdostuk a magunk által barkácsolt meglepetéseinket, s esténként lázas izgalommal próbáltuk kilesni a nekünk szánt csomagok titkait. És azon a bizonyos estén mindenki boldognak látszott, mert az égvilágon semmi más feladatunk nem érkezett!

A mai nap híre, hogy „nyomkövetővel a lábán, házi őrizetben karácsonyozik szegény M. Richárd”.

Csak a rozogább emlékezettel rendelkezők kedvéért muszáj leírni, Emrihárd az a fickó, aki kinyírt két nyomorult közlekedni merészelő polgárt a Dózsa György úton, vagy, ahogy a szakszöveg diktálja: M. Richárd „a gyanúsított közúti veszélyeztetés bűntette miatt indult büntetőeljárás hatálya alatt követte el azt az újabb cselekményt, amely bizonyítottság esetén halálos közúti baleset gondatlan okozásának vétsége és kábítószer fogyasztásával elkövetett kábítószer birtoklás vétségének a megállapítására lehet alkalmas.”

„Mint ismert, a tragikus baleset május 15-én délután történt. A körülményekről a rendőrség akkor annyit közölt, hogy két autó karambolozott a Kassák Lajos és a Dózsa György út találkozásánál, és az egyik jármű az ütközés erejétől belerohant a buszmegállóba. A szemtanúk arról számoltak be, hogy a fehér kabrió nagy sebességgel rohant bele a másik, éppen kanyarodó Citroën oldalába, amely így a várakozók közé csapódott. A balesetben a Vízművek két munkatársa vesztette életét. Egy 23 és egy 37 éves férfi…”

Emrihárd megölt két embert. Ennyi. Na persze, csak bizonyítottság esetén!

Ő az egyenlőbb. Az egyenlőbb karácsonya lett a napi disputa tárgya.

Mert ma az volt a kérdés, vajon miként lehetne őt végre szabadon engedni, „lábperec” nélkül – ugyan, hogy is élvezhetné kicsit jobban az ő gyönyörű életét Karácsony ünnepén, távol az ő rideg otthonától, mondjuk egy tengerpart, egy beach homokján, néhány szilikoncsöcs társaságában.

Mert szegény Emrihárd, miután kinyírt két embert, házi őrizetbe került, s most azt újabb három hónappal meghosszabbították. Márciusig szinte biztos, hogy odahaza kell átvészelnie, lábpereccel a bokáin ezt a szörnyű telet!

Az egyenlő nem ölt meg senkit.

Megilletné őt is az ártatlanság vélelme, de őt már mindenféle bírósági tárgyalás nélkül elítélte a magyar parlament.

Igaz, valódi meghallgatása valahogy elhúzódik, valami miatt akadályokba ütközik, tehát nem volt…

Nála nincs szükség a bizonyítottságra!
Neki nem adtak lehetőséget, hogy házi őrizetbe kerülve szerethesse gyermekeit, hogy gondoskodhasson róluk, akár lábpereccel is!
Márciusig szól az ő hosszabbítása is, a tömlöcben, ahova bezárattatott.

Ez lett a „szép kis megtorlás”, ezzé vált a kezdetben felfoghatatlan történet…

Valaha azt gondolhattuk, hogy a Karácsony – így, nagybetűvel – bárkié, tehát mindenkié lehet. Valaha kizárólag azért gondolhattuk ezt, mert jóságos és régimódi mesekönyveinkbe még nem költöztek be a legeslegújabb kor agyonmanipulált mítoszai, a megfelelés kényszerében vergődők legfőbb támasza nem írta újra a világ rendjét, s mi lájkok nélkül is tudtunk hinni bizonyos dolgokban. De ma már nincs jóságos és régimódi mesekönyvünk, nincsenek barkácsolt ajándékok, sem kilesett kincsek szanaszét! Ma valóság van, az egyenlőbbek karácsonya jön.

Ennyi!

Mi a büdös francért kell itt Emrihárd lábperecén meditálni! Ha akar, úgyis lelép! Megoldja… Neki nyilván klassz lesz ez a karácsony is! Ő Emrihárd. Egyenlőbb…

AMIRŐL NEM BESZÉLHETÜNK BANDÓVAL – vajon a mi cenzorunk várja már a Jézuskáját?

Öregapám, aki meglehetősen egyszerű, amolyan kétkezi munkás volt, a „cementben” melózott egy életen át – ha éppen nem a Don poklában, vagy a Corvin közben harcolt… – minden pillanatban vigyázni próbált ránk.

Kedvenc szavajárása volt: az uraknak jó, nekünk meg jónak kell lenni! Kínosan ügyelt arra, hogy amit mond, csak azok előtt legyen hallható, akik azzal nem élhetnek vissza. Hja, a Don, meg az utána következő német, majd orosz hadifogság megtette a hatását! Tudta jól, van olyan, amiről nem beszélhetünk! Nem a félelem, inkább csak a tapasztalat irányította.
Nem félt, de féltett, s próbált józanságra nevelni…

Három évtizede már, hogy eltemettük őt…
Most mégis, egyre többször jut eszembe ez a „nekünk meg jónak kell lenni”! A dolog egyszerű: nem érezhetem magam szabadnak, nem gondolhatom, hogy önfeledten élvezhetem az életet – mert alig van úgy pár nap, hét, hónap, hogy ne tapasztalnám meg a retorziókat. A recept nem mai, de tökéletesre sikeredett az aktualizálás… talán túlságosan is tökéletesre!

A tegnap esti Bandó beszéd szétszakított néhány már eddig is bomló félben lévő kerítést, szétfeszített falakat, melyeket persze most kozmetikáznak beszari kollaboránsok, meg egyéb médiatéglák. (Emlékeznek, ugye, nem volt az olyan rég, hogy Cseh Péter plébános – szintén Baranyából! – kérdezni merészelt. Hatalmas napszemüvegében a tragacsába szerelt kamerába kérdezte korunk egyik legfontosabb kérdését: Kicsoda Habony Árpád? Cseh Pétert persze elcsapták, püspöke elzavarta, mert olyan kérdése volt, amit nem szabadott megkérdezni.)

Most Nagy Bandó András feszeget.
Olyan kérdést, amit nem szabad feszegetni!
Azt mondja, Kecskeméten a kórházban az a hír járja, hogy Orbán feleségét olykor elszállítják oda. Mert rendbe kell hozni, a családfő egy-egy kiadós verése után. És még azt is mondja Bandó – pedig nyilván ezt sem szabadna – hogy az önbíráskodás lassan kötelező lesz, de már bizonyára elfogadott eszköz – a „mindenki” kezében.

Ugye, hogy ezt a kérdést sem hallhatja majd senki.
Nem láthatjuk Nagy Bandó András szavait, mert letörlik.
Ez a sorsa a bátorságnak.
Elhatárolódnak tőle!
A cenzor betiltja, a cenzor letörli, letörölteti.

Még jó, hogy nekünk, szombathelyieknek nem kell elmagyarázni, hogy néz ki, milyen fazon a cenzor! Mi kérem az elmúlt években tökéletesen megismertük a cenzort! A cenzort, aki betilthatja mások véleményét, aki akár tömlöcbe záratja az ellenfelét, aki saját harsonákat építve sulykolhatja az iránta kötelezővé tett szeretetet a nap huszonnégy órájában…

P.s.:
Na, és azt már hallották, hogy ennek a cenzornak, a mi cenzorunknak a családtagjai milyen remek közösségi életet élnek? Lehet, hogy éppen a mérhetetlen szégyenük okán megváltoztak! Valahányan nevet változtattak a legnépszerűbb közösségi oldalon! Új család-nevük az IGAZSÁG! Hja persze, nyilván ez véletlen… Amolyan gyermeki csíny.
Hajajj, lehet, hogy erről sem szabad beszélni???

A cenzor mindenesetre várja már Jézuskát. Az övét!

AJÁNDÉKOZNI JÓ! – de tényleg csak a hatalom láthatja azokat, akik kimaradnak a jóból?

Karácsony közeledtével szinte egymást érik a karitatív szervezetek felhívásai, olvashatunk a gondosan megítélt és még gondosabban kiosztott állami, meg párt-adományokról, a soha ki nem ürülő nagy kalapból elővarázsolt (olykor „júdás”) pénzekről, a „haveri” nagy forgalmazók által felajánlott tartós élelmiszerekről, meg a cipős dobozokról, melyek rengeteg játékot rejtenek… Na, meg a Böske jegyekről…

Úgy tűnhetne, hogy ezek a napok már tényleg a jóságról szólnak.

Nincs humbug, meg mindenféle kifogás a dologházakról, melyekről oly szívbemarkolóan írt Dickens. Tehát, úgy is tűnhetne, hogy minden rendben van! A propaganda televíziók, meg propaganda napilapok beszámolnak a megszűntetett nélkülözésről, a legyőzött szegénységről, így ebben a legeslegjobb világban kár azon vacakolni, vajon maradnak-e még láthatatlanok?

Polgármester(ek), parlamenti képviselő(k), államtitkárok, miniszterek, meg – nehogy kifelejtsük: országgyűlési alelnök – sertepertélnek mindenféle adományozásnak tűnő , pénzátcsoportosítások mögött, és mosolyognak, vigyorognak. Fát osztanak, csomagokat, borítékokat, s már-már glóriájuk, meg angyalszárnyuk is lehetne, ha ez is egy rendelettel elrendezhető volna.

Tehát simán átverik mindazokat, akiknek egy keveset visszaadnak mindabból a sokból, amit aljas módon elloptak!

A szegénység megszűnéséről gagyognak!
A dolog szépséghibája, hogy valaminek a harmada a legkevésbé sem nevezhető elenyészőnek!
Pláne, valami kétharmada!
Márpedig a magyar társadalom harmada még mindig nem élhet emberhez méltó életet, vagyis a havi jövedelem nem biztosíthat a hónap minden napjára való muníciót, s az idősek, akik lassan az össznépesség kétharmadát fogják jelenteni, még mindig nem képesek megbirkózni a tél öt feladatával: képtelenek a mindig állandó mértékű pénzből ugyanolyan szinten fedezni ételeik és italaik árát, a szétszakadozott ruháik pótlását, lakhatásuk állagának megőrzését, melyhez a hideg időszakban a jellemzően még több gyógyszert és rengeteg fűtőanyagot kellene vásárolniuk!

A „kórképet” tovább bonyolítják a mamaotthonokban ragadt generációk, meg a nyugdíjfizetési napokon a jussért futó gyermekek, akik egyetlen biztos pontként számíthatnak és számítanak szüleikre, nagyszüleikre – meg a nyugdíjukra persze!
A kevés “píz” így válik szűkös alamizsnává, s az amúgy is csendes öregek így némulnak meg, télvíz idején olykor napokig ki sem mozdulva jéghideg, vagy éppen áporodott szagú konyháikból. A sparhelt mellett ülők, az olykor egy-egy félig nedves, vagy korhadt fadarabot a tűztérbe helyezők, a mára rendszeresen nélkülözők nem kapnak semmit az osztásokból. Láthatatlanokká váltak, mint a lakhatatlan bérlakásokban mérhetetlen lakbérhátralékot felhalmozók, ők, a feleslegessé vált, beteges öregek.

Karnyújtásnyira a karácsony estétől, mi még mindig csak ugyanarra az egyetlen Emberre várunk.

Aki sokunkat megtanított az emberségre!

Akitől kapni, akivel adni valódi öröm volt.
Mert nem éreztük az adományainak „valahonnan ellopott” szagát.
Mindig adott, mindig a sajátjából, s tudta, érezte, kik a valódi rászorulók!

A helyébe furakodók egyike sem gondolt még arra, hogy segíteni nem állami pénzből szokás??? Az adományozás mámorát tőle elirigylők egyike sem vette észre, hogy Ő mindig úgy adott, hogy közben láthatatlan maradt??? A helyébe furakodók újságok címoldalán pózolnak, vigyoruk eltakarja a fenyőfák lámpácskáit…

Karácsony este majd gyertyát gyújtunk.
Rá gondolunk, meg a két kicsinyke gyermekére, akiktől fél éve már, hogy elzárták az Édesapát…

Meg néhány pillanatra a nélkülözőkre, akik semmit nem kaptak, kaphatnak ettől a hatalomtól! Mert aki mindent elvesz, nem vethet alamizsnát a kisemmizettek elé…

OTTÓ ATYA ELSZÓLÍTTATOTT – a Templomszer hallgat…

A valamikori kisböjt ideje előtti utolsó vasárnap járhattam Nálad. Magadhoz hívtál, mint annyiszor, ahogy sokunkat a mindenféle messzeségből.

Szelíd tanításodban, akkor azt ígérted, e karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben majd eléri a jutalmát.

Most itt állok, némán, magamra hagyottan, mint a durcás gyerek, a soha el nem jövő jutalom szétfoszló ígéretével. Nem értek semmit, csak az ősi templom mellett tátongó gödörbe bámulok, bénán. Szűz Mária rózsaszín gyertyáját, a szeretet örök lángját már nélküled lobbanthatjuk fel, és hiába álmodom a sokadalmat, mindegyre csak az üres templomaidat látom… Nem érzek már semmit, csak a metsző szél, meg az arcomnak csapódó zápor segít palástolni a könnyeimet.

Amikor ma reggel s Baksa szeren leállított autómtól gyalogosan bandukoltam végig a Városszer göröngyös, néhol sáros útján, a Zalán túlra, a Templomszerre, arra gondoltam, bár soha ne is érnék oda!

Hozzád igyekeztem, a plébániára! Mert oly sokszor toppantam be korábban, hiába, s ha nem voltál odahaza, csak várakoztam, múlattam az időt, hol a sírok közt a templomkertben, hol a hatalmas gyümölcsöket termő diófa árnyékában… s végre megérkeztél. De most tudtam, hogy ez a várakozás mindörökre hiábavalósággá vált. Nem jöhetsz, mert Ottó Atya elszólíttatott…

Áltathatom magam, hogy csak az öregekért mentél, hogy a kicsike buszban már hazafelé jövet, jóságos és mulatságos történeteiddel vígasztalod a vénülő idővel harcoló anyókák és apókák lelkét… Áltathatom magam, hogy a zsivajgó gyermekek álmodó tekintete előtt mondod a Szentírás leckéit, hogy azok mindörökké elköteleződhessenek… Áltathatom magam, hogy mint mindig, lendületből fordítod a garázs elé az éppen aktuális szekeret, hogy kipattanva készen állhass a senki máséval nem hasonlítható, valódi mosolyra, az ölelésre. Ahogy hetekkel ezelőtt – ez most lehetetlen. Amint híveid rád aggatták az Őrség lelkiismerete címet, s te szerényen csak azzal hárítottad, nem lehetsz más csak túlélő. Ennyit hagyott rád a távozó. Akinek azon kellett csodálkoznia, hogy te rendre túléled az infarktusokat…

Mert túlélni kényszerítettek, soha nem engedhettél a pihenés ígéretének. Mert az a harminc esztendő örökre az Őrségnek ajándékozott, ahol nem megöregszenek, csak a korhadó kerítésfához igazodnak a kérges tenyerek.

Bocsáss meg nekem, Ottó Atya, ha nem tudom elfogadni a megmásíthatatlant! Kimondani és leírni, olvasni, maga a képtelenség: Varga Ottó Atya, Őriszentpéter, Bajánsenye, Velemér, Kercaszomor, Kisrákos, Nagyrákos, Gödörháza, Ispánk, Kerkáskápolna, Magyarszombatfa, Pankasz, Szalafő és Szatta lelkipásztora, életének 61., áldozópapi szolgálatának 36. évében az Őriszentpéteri Plébánián 2017. december 12-én váratlanul elhunyt.

Soha nem járhatjuk már végig az évtizedeken át egymásra töpörödött tűlevelek süppedő szőnyegét, ott a Haricsán…

TULIPÁNBÓL PAPRIKA… – a vaskeféből meg nyilván szívcsakra lesz!

Azért a Wittner Mariska ábrázatát most szívesen megnézném! No, nem mintha nem tudnám elképzelni, miféle újabb ráncok nőhettek a fidesz képviselőségtől elégült orcán, de az feltétlenül érdekelne, mit szól a „naccságosasszony”, a drágalátos pártja által Budapestnek szánt legeslegújabb objektumhoz, a felépítendő Néprajzi Múzeum központi motívumához?! Vajon, miféle feszültségek vibrálnak ott, a szemei alatt, midőn szeretett kebelbarátai nemhogy nem kívánják elbontani Gyurcsány Ferenc milliószor elátkozott ötvenhatos emlékművét, de úgy tűnik, ez az építmény egyenesen a vaskefét hivatott kiemelni!

Nézem a minap megjelentetett videót, mely a világszenzációnak szánt építmény beharangozója, s lám-lám, az a fránya kefe csak ott vigyorog a közepében!

Wittner Marcsi, anno, – még bőven Gyurcsányék idejében -, szinte naponta sertepertélt a környéken, károgott, huppogott eleget; savazta, mázolta kékre és lilára az árulókat – Fónay Jenőt és társait -, akik elárulva a dicsőséges forradalmat, aláfeküdtek Fletónak!

Harsogta, ordibálta, hogy a fidesz feltámadásának napján miként érkeznek majd a dózerek, hogyan fogják vasrudanként megsemmisíteni azt a mocskot – de valahogy elmaradt a detonáció!

Vajon, most éppen kit tart árulónak a fideszes képviselő , napjainkban éppen Schmidt Mária kedvenc forradalmár Marcsikája???

A vaskefe a mai napig él és virul – igaz, néha szomorkodik a magánytól, mert olykor még Gyurcsány Ferenc is elfelejti megkoszorúzni, lehajtott fővel, átszellemülten, ahogy azt csak „a Feri” tudja!


.

Hja kérem, lehet, hogy az Ötvenhatosok tere újabb „sexi és fancy” elnevezést kap majd, mely igazi vendégmarasztalóra sikerülhet, s lehet az is, hogy a korábbi nevek valamelyikét fogják ismét visszaállítani az aktuális hatalmasságok?! Mert itt kérem volt már minden, s ha még egy kis ideig éldegélünk, e helyből akármi is lehet!

Mint a gyermekversben: Tulipánból paprika, Paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, Kiskirályból tulipán. Akinek jó a memóriája, felidézheti a versikéhez tartozó ábrákat!

A telek valaha az ébredező munkásmozgalom kedvence volt! A Keleti PU-tól a Damjanich utcáig elterülő Csikágó tőszomszédságában rendezték a legelső május elsejei felvonulást, még 1890-ben – s utána szinte minden esztendőben itt majálisoztak a proletárok. Aztán, hogy annyira ne legyen jó csak a munkások hangulata, 1926–30 között ide húzták fel a „Regnum Marianum” görögkereszt alakú templomot, melynek kupolája csúcsán a Szent Korona mását helyezték el. Állítólag az építtetők e templomot az 1919-es tanácsköztársasági eseményekre reagálva, és a trianoni területvesztésre is emlékezve emelték.

Évek alatt került ide Csengery Antal szobor, meg favázas Aréna, melyet később átépíttettek a Városligeti Színkör hatalmasnak szánt, de a faváz miatt meglehetősen otromba épületének. Miután átépítették, itt állt a Fővárosi Városligeti Színház, majd idővel az Aréna Filmszínház is…

A tér sokszor és sokféle módon alakult át. A legnagyobb durranás mégis csak mindezek után következhetett be! A történelemkönyvek tanúsága szerint „a budapesti Törvényhatósági Bizottság 1949. december 20-án hozta meg határozatát: „1. Budapest legszebb útját, az Andrássy utat Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimuszról, az egész haladó és békére törekvő emberiség lángeszű vezéréről Sztálin útnak nevezi el; 2. Sztálin generalisszimuszról művészi kivitelben és méretben méltó emlékművet készíttet és állíttat fel a főváros erre legméltóbb és legalkalmasabb helyén, a határozati javaslat elfogadásától számított egy esztendőn belül; 3. Budapest erre alkalmas és méltó helyén felállítja annak a szobornak a másolatát, melynek eredetijét a magyar nép hálája jeléül ajándékozta Sztálin generalisszimusznak születésnapjára”

Jött a dózer, eltűnt a templom, a színház, a mozi, dőltek a fák, a tér kiszélesedett, s a tervekkel ellentétben nyolcméteresre növelt érckolosszus 9,30 méteres talapzaton állt – egészen 1956. október 23-ig, amikor is a Sztálin tér nemes egyszerűséggel a Csizma tér nevet kapta, miután a feldühödött nép ledöntötte a névadó szobrát. 1957 után a tér a rendkívül komoly „Felvonulási tér” elnevezésben részesült, s hamarosan megkapta az őt megillető Lenin szobrot, a vörös csillagos, márvány borítású dísztribünt, ahonnét büszkén szemlélhette népét az ő hatalmas vezére…

1989-ben aztán újabb tarvágás történt, a térről eltakarították az oda nem illő szobrokat, s csak 2004-ben érkezett egy újabb csoda, az Időkerék, mely azután szinte egyebet sem produkált, mint annak rendje s módja szerint időről időre bedöglött… És legvégül, sok-sok oda nem illő térbútor és denkmál után az ötvenedik évfordulóra felépült a vaskefe, hogy legyen mit utálni Mariskának!

„A városligeti emlékmű ék alakban összefutó fémoszlopokból áll. A Városligeti fasorral szemben, pontosan Sztálin egykori posztján elhelyezett alakzat a Dózsa György úttal 56 fokos szöget zár be. Az embermagasságból nyolcméteresre növekvő, rozsdásból kifényesedő vasoszlopok a cél érdekében egyesülni és összefogni képes magyarságot szimbolizálják, amely úgy törte meg a kommunizmus uralmát, ahogy az ék tükörszerűre csiszolt éle felhasítja a tér macskakő-burkolatát. Az emlékművet baloldalt magyarázó tábla és felhúzott lyukas lobogó egészíti ki.”

2017. decemberében azután eljött a pillanat, hogy nekilóduljanak a görkoripályával körbeölelt vaskefe kialakításának. Jujjjj de izgi! Már alig várjuk a folytatást!

Wittner Mariska nem különben!