Szerző: rezeda

Szijjártó Péter, a diplomácia doktora és vaccinaítész mostanság egyre többször fedezi fel rosszallólag, hogy „politikai támadás” zajlik valami ügye, a Fidesz, a kedves vezető és az egész nyüves világ ellen, amiben él. Milyen más zajlana, tehetnők fel a kérdést a kocsma pultjára könyökölve s megjegyezve egyben, az volna ám a delikát, ha másmilyen támadást diagnosztizálna, úgymint karikás ustor, fokos vagy egyenes kasza. Azt a stációt bízvást nevezhetnénk akár felkelésnek vagy forradalomnak is, amiben lenini terminológiával az alul lévők nem tudnak a régi módon élni. Koncolások jönnének aztán, lámpavasak, tehát a politikai támadásnak úgy kellene örülni, mint egy falat kenyérnek. Ennyit a történelemről.

Morfondír viszont azon van, miért zavarja a „politikai támadás” a politikust. Mivel Szijjártó generikusan futsalos, és az az ámokfutás, amit külügyesként végez, ebbéli determinációkból fakad, helyette kell elméláznunk a fura világon, amiben él. Hogy politikai támadásnak nevezi Szijjártó a bőséges kurvaanyázást, az erős eufemizmus, viszont annyiban mégis politikai, hogy nem tekerik ki a nyakát. Az ellenfeleknek ugyanis volt gyerekszobája, és sajnálatosan még mindig abban a tévhitben leledzenek, hogy ezekkel bármi ügyet is el lehet rendezni a gentlemen’s agreement mentén, de erősen tévednek. A zamatosabb kérdés, Szijjártó miért csodálkozik azon, hogy cselekedeteik és eszméik helyességét kétségbe vonva támadásokat kell elszenvednie.

Ilyen csodálkozás csakis abból fakadhat, hogy a megtámadott abban a meggyőződésben leledzik, bármit tesz, mond, intézkedik vagy sem, az maga a tökéletesség, kifogást találni azon nem lehet, s ezen a ponton következik aztán, ha bárki akármit szólni mer ellenükben, az csak romlott bűnöző lehet. Ez az önmagunk tökéletességébe vetett hit számos aljasság eredője egyébként, ez vezet el oda, ahol Magyarország jelenleg épp tart, hogy mi tudjuk, mi a jó a népnek, s aki ezt kétségbe vonja, az hazaáruló. Emlékezzünk Virág elvtársra: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” – Ezek tehát ugyanazok.

Innen fakad aztán a Fidesz azon csudálkozása is, hogy a balnak nevezett ellenérdekelt oldal a hatalom megragadására tör. Szájtátva nézik, hogyan jönnek ezek ehhez, mit képzelnek, hogy kétségbe vonják a tökéletességet, és erre Kövér pedellus ténykedése az eleven bizonyíték, aki szerint a parlament, s abban az országgyűlés valami templomban zajló mise volna, ahol a liturgiát és prédikációkat pisszenés nélkül lehet csak hallgatni, de az sem nagy baj, ha reszkető áhítattal. Innen nézvést érthető az is aztán, hogy a bátor százharminchármak, de az utolsó narancsbőrű takarító is a földtől tíz centire elemelkedve közlekedik. Pedig ehhez Marqueznél Nicanor atyának is meg kellett innia egy bögre forró csokoládét legalább.

Visszatérve azonban még a „politikai támadás” mibenlétére, ezzel a minősítéssel egyben a mocskot is elkenik. Mert azt a képzetet akarják kelteni, nem ontológiai a baj velük, nem az, hogy csalnak, lopnak, hazudnak, és maga a létezésük is az emberiség, s ezen belül a magyarság ellen való vétek. Hanem csak ilyen kis politikai piszkálódások vannak csupán, szóra sem érdemes – de inkább elítélendő – ünneprontások a permanens gyönyörökben. Viszont az nem világos, hogy Szijjártó ezt valóban így is hiszi-e, hogy ez-e a meggyőződése neki. Mert, ha igen, az egyrészt lesújtó, másfelől tragikus. Mert ez eredményezi majd a hatalomhoz való oly görcsös ragaszkodást, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

Előnye viszont, ha mindezt sikerül ilyen következetesen végiggondolni, hogy mindezek után belátható, itt nem politikai küzdelem lesz az elkövetkezendő szűk egy évben, s majd aztán, hanem véres háború életre-halálra. Ha olyan ábrándokkal élünk, hogy korrekt, becsületes és jogszerű lesz az úgynevezett választásnak nevezett rendszerváltónak szánt aktus, akkor már most minden elveszett. Mert és ugyanis glaszékesztyűben és sportszerűen, jogszerűen és jámboran nem legyőzhető a törvényt nem ismerő, feltüzelt horda, amelyik ráadásul meg van győződve létformája, s ebből fakadólag a saját maga felsőbbrendűségéről. És akkor még az ellopott ezermilliárdokhoz való görcsös ragaszkodással nem is számoltunk.

Széll Bernadett megkérdezte Müller Nyunyó Cecíliát, kies hazánkban milyen metódus szerint számolják a vírus halottait. Erre a szakmainak tűnő érdeklődésre Müller Nyunyó Cecília egy Orbán interjút küldött el feleletül a képviselőnek, beárazva mintegy önmagát és az egész elcsesződött Magyarországot. Most már egészen biztos, hogy nem köztársaságot. Elgondolkozott erősen Müller Nyunyó Cecília, milyen válaszaik vannak erre a kérdésre, melyek a jobbak és a még annál is jobbak emlékezve Hadházyra, és arra jutott, abból baj nem lehet, ha elmegy egészen a gyökerekig, minden titkok tudójáig, a rend fundamentumáig, aki maga az írás és a világosság, tehát a kedves vezetőig.

Mondja meg ő, így Müller Nyunyó Cecília megfelelve a hivatal élén álló bábu megalázó de jól tejelő követelményének. Az igazság és Széll képviselő pedig be is kaphatja. Ez a gondolatmenet. Várjuk az Orbán összest piros bőrkötésben, ami minden polcon ott áll majd, s ha bárki-akárki kétségek közte vergődne, mennyi kétszer kettő, csak felütné az írást, és megkapná a választ, de ugyanígy arra is, hogyan kell föltörni a tojást, és milyen irányban töröljük ki a seggünket. Müller Nyunyó Cecília voltaképp ezt tette. Azt mutatta be, hogy ő voltaképp nincsen is. Hogy csillog a szemüvege a lámpafényben, az káprázat csupán, hogy a kisdedeket az ablakban szellőztessük, az is az Orbán összes egy fejezete.

Voltaképp mindent elmondtam, elmeséltem az egész életünket ezzel. De annak, aki vár még a sajátjától valamit, úgy gondolja, hogy lesz még tavasz és lágy kenyér, vagy szeretné a keblére vonni az unokáját ahelyett, hogy a gyermek az ablakban levegőzne akárha valami tömött dunna, azt tanácsolom, hasson oda, hogy ennek egyszer s mindenkorra vége legyen. Hogy minek is, azt már hosszú évek óta mondom. És ez most csupán kérdésekben manifesztálódik, miszerint miért nem lehet tisztességesen válaszolni egy parlamenti képviselőnek, sőt, akár egy mezei állampolgárnak is? Mi ez a pökhendi, ugyanakkor szolgalelkű hozzáállás? Mi ez a hazug, kioktató, fölényes terelés, tagadás, nem válaszolás?

Mindezek a kérdések egyszersmind válaszok is azonban, mert előttünk áll a folyamat, ahogyan a krumplibogár kifejlődik a rezsimben. Alig egy éve is még azt sem tudtuk, hogy ez a Müller Cecília egyáltalán a világon van, csakhát, a járvány a felszínre okádta őt. Ott állt előttünk a kezdetekkor ilyen nagyanyós stílben, köntösben és szavakkal, hogyha arról, amiről mondania kellene valamit, mondani semmit nem tud, akkor gügyögjön nyunyókról, jóságos nagyapákról és nagy családi ölelésekről, hogy elvegye az iszonyatot a halállal való szembenézéstől. Ám mire harmincezren túl is estek életük befejező aktusán, Müller Nyunyó Cecília álcája lehullt. Hazudozik és terel.

Minden fideszhitű átesik ezen, az összes eleveszíti a személyiségét, és föloldódik Orbán Viktorban. Ez nem felmentés, hanem keserű ténymegállapítás, a fideszisták szellemi, erkölcsi, érzelmi leépülésének értelmezése. És ez a morális és esztétikai nihil megüli ez egész országot, annak minden szeletét, belopózik a mindennapokba, az agymosott zombihorda irányítja az országot. Viszont annak, akinek valami kis szép-, és jóérzéke megmaradt, ilyen országban élni nem lehet. Ahol egy szakmai kérdésre egy képviselőnek egy propagandainterjú linkjét küldik válaszul, az az ország elveszett. Nagy gonoszan azt is kérdezhetném Müller Nyunyó Cecíliától, tud-e pisálni Orbán útmutatásai nélkül.

S ha most a nyájas olvasó fölhorgadna erősen, hogyan jövök én ahhoz, hogy egy idős nőről így beszélek, vegye figyelembe, hogy egy báburól van szó csupán, s hogy azzá vált, arról ő tehet. Ugyanilyen bábok Varga, Novák, Szijjártó és mind az összes az utolsó fradista biztonsági őrig, akikből Orbán folyik. Müller Nyunyó Cecília viszont ahhoz is fáradt és tehetségtelen, hogy a saját gondolataiként adja elő, amit a Párt előírt a számára. Legyint tehetetlen kétségbeesésében, és elküldi az interjú linkjét, hogy Orbán majd elmondja, amit akar, s ugyan neki kellene, de még erre is alkalmatlan. Müller nem tett egyebet, mint leleplezte a rendszert. Tudtuk amúgy. Nem köszönjük meg, csak a tárgyalásig eltesszük a bizonyítékot.

Ha azt mondom, Rétvári Bence, akkor a jó hírek jutnak eszembe, meg egy oldalra fésült hajú, szemüveges alak, akinek személyisége egyáltalán nincsen. Így ránézvést az ő tízóraiját szokták megenni az iskolában, tornaórán hozzá vágják a labdát ahogyan áll ott klottgatyában és atlétában, és akkor azt hiszem, mindent elmondtam róla. Hat évesen megkapta a választékot a hajába, ilyen volt az elsőáldozós és bérmálkozós fotóján, így nősült és így fogják eltemetni. Rétvári a szemüvege és a lenyalt haja, a Párt sem bízott rá konfliktusokat, vasárnaponként szokott mise előtt vagy után örömöket bejelenteni, hogy kinek miért lesz jó, mi teljesít jobban vagy legjobban.

Ha olykor nem osztana krumplit, semmi nyoma nem lenne a világban, csak egy villanás, amit a szemüvegén megbucskázó napsugár okoz, de egy pillanat ez is csak. Ha az ember senki, de valaki akar lenni, tényező úgymond, fajsúly a világban, az frusztráló lehet, megeszi a lelket, hogy a végén toporzékolni kezd, toppog és hisztizik a sarokban. Ha az embert utálják, az nem jó. Ha kiröhögik, az sem igazán. Ha meg semmibe veszik, levegőnek nézik úgymond, az pokoli. Rétvári viszont ezek közül választhat, szeretni senki nem fogja, tisztelni sem, és most már meg sem hallgatják. Mint tegnap a parlamentben, ahol olyasmire vetemedett, mint előtte még senki.

„Megtenné, hogy rám néz? Négy perce beszélek önnek!” – mondta Rétvári Bangónénak (MSZP), így mindaz, amit föntebb elmeséltem szemüvegről, lenyalt frizuráról és elkobzott tízórairól, ekkor vált valósággá, mert Rétvári eddig csak egy paca volt, aki viszont ím, öntudatra ébredt és figyelemre vágyik, hogy igazolja a létezését. Próbál kikecmeregni Beckett világából, ahol a szavak már szinte jelentés nélkül csattannak, és a hősök cél nélkül téblábolnak a világban. Rétvárit a pártja és önmaga lavírozta ebbe a létállapotba, hogy tíz éve nem figyel rá és rájuk senki, mert tíz éve nem mondanak semmit. Tíz éve borítékolható, hogy bármely kérdésre a válasz pár szóban megadható.

Soros, Gyurcsány, baloldal, boldog karácsonyt. Tíz éve mondják értelem nélkül ugyanazt, tíz éve nem válaszolnak semmire. Tudod, Sheldon – mondja az Agymenőkben Penny – sokszor van úgy, hogy látom, mozog a szád, de egyáltalán nem hallom, mit mondasz. Rétvári nem Sheldon, Bangóné sem Penny, a helyzet viszont ugyanaz. S ha már Beckett, akkor Rétvári akárha Estragon vagy Valdimir, eljátszotta a jogait, hogy valaki egyáltalán figyeljen rá. Látom, hogy mozog a szád, de nem hallom, amit beszélsz. Ám föltevődik a kérdés, hogy ez a Rétvári miért most óhajtotta annyira, hogy Bangóné csüggjön az ajkain, ezt már soha nem tudjuk meg, de voltaképp nem is érdekes.

Csak nézzük, ahogyan egy pillanatra öntudatra ébred, látjuk, ahogyan fontosnak akarja érezni magát, és sajnálnánk is, hogy rúgkapál a figyelemért, viszont a sajnálathoz való jogát is elveszítette. Előttünk áll a bátor százharminchárom jövője, akik azzal, hogy a gazda kijelölte őket bábunak, elkezdték fontos embernek érezni magukat, pótolhatatlannak, viszont abban a pillanatban, amikor ebből kiesnek, nem lesznek bátor százharminchármak, életük olyan üressé és értelmetlenné válik, mint Rétvárinak, amikor tornaórán a fejéhez vágták a labdát, és elvonult pityeregni a sarokba. Így múlik el a világ dicsősége, így pukkan ki a lufi, és így nem fogják a helyüket lelni a világban.

Ülnek majd hónaljig húzott mackónadrágban, és sóhajtoznak, milyen hangos a fiatalok zenéje. Ez lesz, és örülnek majd, ha nem ismerik fel őket. A képzelt Olimposzról kerülnek a lét peremére, és Rétvári sikolya, miszerint „megtenné, hogy rám néz”, ennek az érzete, az első találkozás a nagybüdös semmivel. Nem érdemel és nem érdemelnek irgalmat, ez, amit most elmeséltem, csak egy állapotfelmérés, a helyzet leföstése úgymond, maga a szánalmasan röhejes valóság, ahogyan Rétvári figyelemre, hogy úgy ne mondjuk, szeretetre vágyik, de nem kapja meg, mert nem érdemes rá. Nézzük, ahogyan rúgkapál, s mert bódhiszattvák vagyunk, inkább fütyörészünk. Mint Bangóné.

Ha azt mondom, Rétvári Bence, akkor a jó hírek jutnak eszembe, meg egy oldalra fésült hajú, szemüveges alak, akinek személyisége egyáltalán nincsen. Így ránézvést az ő tízóraiját szokták megenni az iskolában, tornaórán hozzá vágják a labdát ahogyan áll ott klottgatyában és atlétában, és akkor azt hiszem, mindent elmondtam róla. Hat évesen megkapta a választékot a hajába, ilyen volt az elsőáldozós és bérmálkozós fotóján, így nősült és így fogják eltemetni. Rétvári a szemüvege és a lenyalt haja, a Párt sem bízott rá konfliktusokat, vasárnaponként szokott mise előtt vagy után örömöket bejelenteni, hogy kinek miért lesz jó, mi teljesít jobban vagy legjobban.

Ha olykor nem osztana krumplit, semmi nyoma nem lenne a világban, csak egy villanás, amit a szemüvegén megbucskázó napsugár okoz, de egy pillanat ez is csak. Ha az ember senki, de valaki akar lenni, tényező úgymond, fajsúly a világban, az frusztráló lehet, megeszi a lelket, hogy a végén toporzékolni kezd, toppog és hisztizik a sarokban. Ha az embert utálják, az nem jó. Ha kiröhögik, az sem igazán. Ha meg semmibe veszik, levegőnek nézik úgymond, az pokoli. Rétvári viszont ezek közül választhat, szeretni senki nem fogja, tisztelni sem, és most már meg sem hallgatják. Mint tegnap a parlamentben, ahol olyasmire vetemedett, mint előtte még senki.

„Megtenné, hogy rám néz? Négy perce beszélek önnek!” – mondta Rétvári Bangónénak (MSZP), így mindaz, amit föntebb elmeséltem szemüvegről, lenyalt frizuráról és elkobzott tízórairól, ekkor vált valósággá, mert Rétvári eddig csak egy paca volt, aki viszont ím, öntudatra ébredt és figyelemre vágyik, hogy igazolja a létezését. Próbál kikecmeregni Beckett világából, ahol a szavak már szinte jelentés nélkül csattannak, és a hősök cél nélkül téblábolnak a világban. Rétvárit a pártja és önmaga lavírozta ebbe a létállapotba, hogy tíz éve nem figyel rá és rájuk senki, mert tíz éve nem mondanak semmit. Tíz éve borítékolható, hogy bármely kérdésre a válasz pár szóban megadható.

Soros, Gyurcsány, baloldal, boldog karácsonyt. Tíz éve mondják értelem nélkül ugyanazt, tíz éve nem válaszolnak semmire. Tudod, Sheldon – mondja az Agymenőkben Penny – sokszor van úgy, hogy látom, mozog a szád, de egyáltalán nem hallom, mit mondasz. Rétvári nem Sheldon, Bangóné sem Penny, a helyzet viszont ugyanaz. S ha már Beckett, akkor Rétvári akárha Estragon vagy Valdimir, eljátszotta a jogait, hogy valaki egyáltalán figyeljen rá. Látom, hogy mozog a szád, de nem hallom, amit beszélsz. Ám föltevődik a kérdés, hogy ez a Rétvári miért most óhajtotta annyira, hogy Bangóné csüggjön az ajkain, ezt már soha nem tudjuk meg, de voltaképp nem is érdekes.

Csak nézzük, ahogyan egy pillanatra öntudatra ébred, látjuk, ahogyan fontosnak akarja érezni magát, és sajnálnánk is, hogy rúgkapál a figyelemért, viszont a sajnálathoz való jogát is elveszítette. Előttünk áll a bátor százharminchárom jövője, akik azzal, hogy a gazda kijelölte őket bábunak, elkezdték fontos embernek érezni magukat, pótolhatatlannak, viszont abban a pillanatban, amikor ebből kiesnek, nem lesznek bátor százharminchármak, életük olyan üressé és értelmetlenné válik, mint Rétvárinak, amikor tornaórán a fejéhez vágták a labdát, és elvonult pityeregni a sarokba. Így múlik el a világ dicsősége, így pukkan ki a lufi, és így nem fogják a helyüket lelni a világban.

Ülnek majd hónaljig húzott mackónadrágban, és sóhajtoznak, milyen hangos a fiatalok zenéje. Ez lesz, és örülnek majd, ha nem ismerik fel őket. A képzelt Olimposzról kerülnek a lét peremére, és Rétvári sikolya, miszerint „megtenné, hogy rám néz”, ennek az érzete, az első találkozás a nagybüdös semmivel. Nem érdemel és nem érdemelnek irgalmat, ez, amit most elmeséltem, csak egy állapotfelmérés, a helyzet leföstése úgymond, maga a szánalmasan röhejes valóság, ahogyan Rétvári figyelemre, hogy úgy ne mondjuk, szeretetre vágyik, de nem kapja meg, mert nem érdemes rá. Nézzük, ahogyan rúgkapál, s mert bódhiszattvák vagyunk, inkább fütyörészünk. Mint Bangóné.

Drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr, jóltevőnk. Aszt kéri a fécbukkon, mongyuk el véleményünket az esőről mi, hastagok. Bisztosan elgépelte eggyetlen jóltevőnk, asztán vastagot akart volna írni, hogy mi hasonlóan molettek vagy inkább eröss csontozatúak mongyuk el gondolatainkat az égi áldássról a jóisten seggedelmével eggyetlen jóltevőnk. Május van, amikor a népi bölcsesség szerint aranyat ér az égi áldás miniszterúr elnökúr, hogy nyőjjenek a vetések, gabnák, zőccségek, meg a gyömölcsös. Hogy nyőjjön a nemzeti zőccség, mer láttam ugyanitt a fécbukkon Varga miniszterasszony urat, hogy spárgát pucót, ami lobogóval vót általkötve, tehát hajrá magyareső, hajrá magyarok.

De drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr, ahogyan közzé teszi a felhívását, hogy mongyuk el a véleményünket az esőről, mi hastagok, hát, megy ott a képen fedetlen fővel a szakadó magyaresőben. Ejnye miniszterúr elnökúr, hát nem vigyáz a drága egésségére, ahogy ott fedetlen fővel dolgozik érettünk az esőben, hát mér nem hív a békemenetből valaki esernyős asszonyokat, akik ott szokták védeni az esernyőjükkel a komunistáktó a demokráciját, a keresztényesset, hogy mostan kardozás helyett tarcsák a drága feje fölé asztat az esernyőt, mermég fölfázik nekünk a magyaresőben. Mer drága miniszterúr elnökúr mégse gabna vagy zőccség, hogy nyőjön ez esőtől és gyarapoggyék.

Legszivessebben magam sietnék rohannák oda, hogy esernyőt tarcsak érettünk gondoktól terhes drága feje fölé, de messze van miniszterúr elnökúr, úgyhogy legalább a hátitáskáját tegye a fejire vagy egy acskót, amibe a reggelije vót csomagóva. És aszt előbb szorgosan megenni mind, a szalonnát, kalbászt, rá egy kis házi kisüstit, mer kell az energija az érettünk való dolgozáshoz. Aztán az acskó a fejre. Másfelőlmeg, ha belegondolok, hogy a Gyurcsányira esik az eső, szakad rá, minda zég, és ronggyá ázik a Gyurcsányi meg mind az összes komenyista, sorosbérenc, brüsszelita talpnyaló, idegenszívű zsoldos, akkor derül az én öreg szívem és mosolyog.

És kérem az Urat, hogy öncse rájuk mind az összes vizét a dézsájábú, mossa el űket a föld színérű mind. De maga drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr az acskót ne feledje. Mindeközben, ahogyan itt filozófálgatok, bugyog föl a kanális, mer nem bírgya enyeni a sok vizet. Ömlik ki belölle szarral elegyest, hömbölög a víz és bucskáznak a habok a gátakon, lukakon. Mer, drága miniszterúr elnökúr, a mi sorosista polgármesterünk nem csinyátassa meg az utat, aszongyahogy nincsen rája pénz, hát hova teszi a sok pénzet, biztos a saját zsebibe, ugye. Ehagyta a városunkat a jóisten amióta nem keresztényi polgármesterünk van, szép városunkat megüli a romlás azóta erössen.

Ugyhogy aszt mondom most már, maga, miniszterúr elnökúr mennyen fel a magas erkélyére, vigyen magával párba éllő lényeket minda Nojjé, asztán mossa el az özönös víz a sorossokat, vigye őket a szarral elegyest a pokol bugyraiba le, hogy így megpucolódván a világ gyöjjön el a mennyeknek országa, ahol a talpaink majd egymásra lépnek drága, eggyetlen miniszterúr elnökúr, jóltevőnk. Az én kérges talpam és a maga bársonyos talpa, ahogyan érinti egymást az esőben, hát, beleborzongok a gyönyörökbe. Futkorászik a hideg a hátamon, vagy csak egy légy, mer ezeknek teljessen emegy az esze, amikor odakint esik és szakad. Rohangának, dönögnek.

Zárásképpen és bisztatásul, hogy amikor az a zsiráffos Karácsonyi asztat monta magáról miniszterúr elnökúr, hogy maga kicsialacsony, akkor most vágjon visszahogy, na ugyehogy, akkor most az eső későbben éri el magát, mint annak a magasban ingadozó fejit, és míg az már szarrá ázik, maga pont rá tudja húzni az acskóját a saját fejire, és úgy mutattya neki a fityiszet, hogy boldog karácsonyt Karácsonyi, hát hol, az acskód, seholse nincsen, cseszed, míg mi nevetünk csak az acskónk alatt, úgyhogy hajrá magyareső, hajrá magyarok. Hát, ennyit vélekedek én az esőről, hasonlóan hastag, mint maga, ez ez eső ez sohase ér véget, minda a fudballéjszaka. Imádom magát, miniszterúr, elnökúr, jóltevőnk, egyetlenes örömünk.

Szép dolog az emlékezet, ám nem mindegy, mire emlékszik az ember, s pláne hogyan. Ez az első tétel. A második pediglen Störr kapitány apukájának intése kisfia felé még annak kapitánnyá válása előtt, tehát klottgatyás korában, miszerint: légy nagyvonalú. Mert ilyen készség nélkül élni nem lehet. Efféle habitus híján átharapjuk embertársunk torkát, kinyomjuk a szemét, s ami rosszabb, egy pokol lesz az életünk, midőn lovaglunk az értelmetlenségeken. Mint most a DK-s Szabó Zoltán, aki Karácsony Gergely azon mondatára, miszerint ő mondta ki a parlamentben először Simicska Lajos nevét, szuszogva nekiállt sürögni, hogy nem is, nem is, hanem ő.

Mintha nem volna teljességgel mindegy, ki vette a szájára Simicska előbb bűnös vagy szent nevét. Vannak a rögös életben lényeges és lényegtelen dolgok, ez épp nem az, s ilyen hozzáállással a DK-s Szabó Zoltán csupán egy aktatologató csinovnyik, bár nem ismerem a habitusát, de ezek után már nem is kell. Tegnap olvastam több dolgozatot is, nyilatkozatokat, komoly, megfontolt véleményeket magukat okosnak hívő emberektől, hogy Orbánnal tárgyalni nem lehet, a Karácsony-féle „selymes fordulat” halálra van ítélve. Most álljak neki hőbörögni, hogy tíz éve magyarázom ugyanezt, hogy enyém az érdem, kérem a simit a buksimra? Ugyan. Ülök a dombon és nézgelődök.

Szabó előbb simicskázott mint Karácsony, én előbb fasisztáztam mint akárki, ettől még nem kérek repetát a habos kakaóból, és nem is visítozom, hogy én voltam a hős, mert minek. Störr kapitány apukájának intése a nagyvonalúságról azt jelenti, hogy képes legyinteni az ember, enélkül csak fontoskodó, nyüzsgölődő manus lesz, aki tolakszik a sorban, és a végén a legzsírosabb falatot akarja. A dolgok így kezdődnek el, hogy elveszünk az értelmetlen részletekben, aminek elborzasztó voltáról az én drága szomszédom tesz tanúbizonyságot napra-nap, aki odáig jutott, hogy képtelen elmondani mi történik vele, vagy mit szeretne, hogy történjen.

Az, hogy egy órára valahová elmegy, öt perces értelmetlen történetté válik, valahogyan így: az egy órási temetői bussza menek az Irénhöz, tudod, akinek a férje a tanácsná dógozott régebben, a hugának a lánya meg pincér, de a kocsma már bezárt, három unokája van az Irénnek ilyen jól ivós nő volt de már nem iszik, na az egy órási temetői bussza megyek hozzá, ismered az Irént, ilyen csöcsös volt régen. Nem, nem ismerem, nem mondta, hogy Simicska. És elrémülten látom, hogy a nagy ellenálló felhorgadásban mindenki ilyenné válik, s ami baj ennél nagyobb, kockás füzetben tartják számon az érdemeket, ki, hol, miért és mennyit simicskázott. Nem lesz ennek jó vége egyáltalán.

Mondom, hogy légy nagyvonalú. Bölcs ember volt Störr kapitánya apukája, csakhogy ő volt az is, aki a halálos ágyán összegezte az életét és viszonyát a világhoz, valamint az abban lakó emberekhez ekképp: „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon – mondta, és csendesen elhunyt.” – Vonja meg a mérleget Störr kapitány apukája Milán bácsi csudaregényében (A feleségem története), és az életből levont tapasztalatokat is ebbe a kupacba rakja. No de, eddig az elbocsátó szép üzenetig is el kell jutni, ami viszont csinovnyik lelkülettel nem megy. És ők vannak többen, mennek a bussza az Irénhöz, aki jó ivós csöcsös volt valaha. Így nem lesz egy órára odaérés.

Miheztartás és elgondolkodási feladat kijelöléséül Hábi Szádi bölcsességét mutatom: „Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.” – Szeretném ezt a forradalmárok figyelmébe ajánlani ahelyett, hogy Karácsony angolját kutatják, és versenyeznek azon, ki mondta előbb: Simicska.

Érdeklődve figyelem, ahogyan a nemzeti fiúkról és lányokról olykor lecsorog a pátosz, és itt maradnak nekünk a fönnakadt szemeikkel csupaszon és ostobán. Röhejes, amit előadnak, ami kezdődött nagyon rég az egy a tábor egy a zászlóval, folytatódott a hajrá Magyarország, hajra magyarokkal, erre rápakolódott a malomkeréknyi kokárda, a véget nem érni akaró éjszaka, ahogyan a talpaik egymásra léptek Nélküled, a bocskai meg a Dunán ringatózó korona, az alaptörvény asztala és a mimagyarok. Most meg már Mátyás seregét „nyomta” Bécsnek büszke vára – ahogyan egyetlenünk citálta a Himnuszt a maga egyszerű módján a kantáros rövidgatyájában, ülj le Viktorka, egyes.

Orbán Viktor a pénteki Kossuth-szeánszon idézte a Himnuszt, mint aki ezt is tudja, aztán mégsem. Hibázni mindenkinek szabad, legfeljebb röhejes lesz, hogy nem okosabb, mint egy ötödikes. Úgy pedig különösen, hogy a fentebb fölskiccelt nyálcsorgató nemzeti pátosz közepette az ország miniszterelnöke nem tudja hazájának himnuszát, hajrá Magyarország, hajrá magyarok, fogd meg a szotyolám. Nem akarnám én ebbéli hiányosságait felróni minielnök elvtársnak, de ami nem megy, nem kellene erőltetni, például verseket citálni és országot vezetni, járjon inkább meccsre, az megy, az testhez álló. Viszont kitetszik a sorozatos kudarcokból, hogy minielnök elvtárs egy nemzeti színű lufi.

Tartalom nélküli forma, nagyhangú és kiüresedett senki. Nem először, próbál versekkel operálni, a legemlékezetesebb az volt, amikor Szabó Lőrinc szerelmes versét – „Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom” – elborzasztó kommunista terrort vizionálva a sorokba idézte. Így jár, akinek mindenről ugyanaz jut az eszébe, kommunisták, brüsszelek, gyurcsányok, sorosok. Ez is egy szint és világlátás, ha egy falusi párttitkáré is. Ők is szokták mondogatni az ünnepeken nyomatékot kívánva adni ostobaságuknak, hogy „ahogyan a költő mondja”, „nem elég jóra vágyni, a jót akarni kell”, és ezzel minden április negyedikén vagy november hetedikén megvolt az ünnep fénye.

Orbán lelke az övüké. Megvan a kalapja hozzá, és csak azért nem integet dísztribünről, mert még kifütyülné a szeretett népe, dudálna neki vagy festene a flaszterra jachtparkolót, de diktátorok a valósággal találkozni nem szeretnek. Ülnek a Kossuth stúdiójában, és a jön ki belőlük lelkük éjfekete tartalma, ábrándjaik és hazugságaik, pitiáner ostobaságuk, a népek pedig elalélnak a gyönyöröktől. Már, akinek vannak ilyen hajlamai, de akad bőséggel belőlük. Az, hogy belehibáz egy versbe a kedves vezető, szót sem érdemelne, ennyit tud, ez a szintje, de, azért, hogy a Himnuszt nem tudja, az necces. Mátyás seregét „nyomta” Bécsnek büszke vára.

Meg kellene Kérni Káslert, hogy ezt is legózza össze neki. Mindebben a sűrűben azért meg kőne kérdezni a nemzetvezetőt, hogy ki a magyar vagy mi a magyar, netán a nyelvet sem ismerő, disznóólba bejelentett ukrán, mert neki ez a nívó talán megteszi, nekem viszont egyáltalán nem. Ott tartunk egyébként és immár, hogy karikatúra lett az ország a nagy nemzeti öntudtában, egy Ludas Matyi lapjain tengetjük a napjainkat élünkön egy vezérmagyarral, akiben valami ködök vannak, hogy volt valaha egy ország, aminek az élire került, de elveszejtette. Egészen lehangoló képet mutat Orbán szellemi és testi valójában, voltaképp ő is csak egy karikatúra már.

Nincs mondanivalója a számunkra, de nem azért, mert mindent elmesélt volna már, hanem, mert soha nem is mondott semmit. Harminc éve handabandázik, magyarázza a magyarázhatatlant illiberalizmussal és kereszténydemokráciával, jövőképe nincs és nem is létezett, látszatai voltak, hogy ne ő nyerje a legtöbbet, tartalom nélküli nemzeti pántlikája volt, üres pátoszok, voltaképp egy csicsásan csillogó látszatvilág, amiben semmi sincs. Vákum. Mára véget nem érő, tartalom nélküli monológ a manus, akit a százmilliárdokért fönntartott médiája tart életben, anélkül elpukkan, mint egy rossz szappanbuborék. És az összes csinovnyikja ugyanilyen. A pőre hatalmukon kívül semmik. Lehangoló.

Új világrendről sokan ábrándoztak már az emberiség gyalázatos történelme során Rómától kezdve Berlinen át Moszkváig. Van, amelyik Waterlooval végződött, mások főbe lőtték magukat a bunkerben vagy a saját húgyukban fetrengtek stroke után, mert nem mertek benyitni hozzájuk, sokféle véget értek tehát az új világrendről való ábrándozások. Ismert nevek is csatlakoztathatók az efféle delíriumokhoz, elborzasztó nevek, nade, hogy Szijjártó? Ő is, bizony. Mert V4-ezett, és ott ábrándozott ilyesmiről, hogy a gazdi utasítására vagy saját kútfőből, az nem tudható, az eredmény ugyanolyan lehangoló így is, úgy is. Mindenképp.

A járvány miatt és után jön létre ez az új világrend a futsalos elképzelésében, viszont egyáltalán nem részletezte ennek mibenlétét, csak kijelentette, hogy van, illetőleg lesz. Hogy a nap süt másként vagy a csillagok ragyognak furábban, arról sem adott számot, az új világrend Szijjártó elképzelésében abban manifesztálódik, hogy a V4-ek a német ipar legnagyobb beszállítói már most is, és de még mennyire, hogy azok lesznek ezután. Mit mondjunk, nem egy cézári vízió, de mit várhatna az ember egy olyan alaktól, aki mostanában vakcinailag képezte ki magát, hogy drága minta rosseb, semmit nem tudni róla, akkor jöhet, özönölhet ránk rohadni, mint a lélegeztetők.

Egy kufár ábrándozik nekünk új világrendről, így a víziója sem meglepő, hogy szállítsunk be a németeknek. Erre jutott a V4-ekkel. Lapogatták egymás hátát, vagy ez csak Szijjártó monológja, az nem derült ki, hát tehetünk mi arról, hogy már semmit sem hiszünk? Viszont kiugrott a nyúl a bokorból vagy beleugrott a majom a vízbe gusztus szerint, amikor mintegy fenyegetve csillogtatta meg a szemüvegét a futsalos, hogy aszongya: „Magyarország soha nem fog hozzájárulni semmiféle globális minimumadó bevezetéséhez”. – Ezt is az új világrenddel kapcsolatban emlegette, mert a lényeg mindig a részletekben rejtezik.

Ha nem tudnánk, akkor elmesélem, hogy olyan ábrándok vannak a dekadens nyugaton, hogy úgy tartanák otthon azt az ipart, amire Szijjártó habzatja a nyálát, mint érdeme (BMW, Audi és társai), hogy mindenütt egységesen alacsonyan adóztatnák meg ezeket a multikat, azért, hogy ilyenekkel ilyen Magyarországok és V4-ek ne tudják elcsábítani őket. Erre visítozta Szijjártó et., hogy ehhez Magyarország soha nem járul hozzá, ergo azt szeretné, ha a magyari rabszolgák, akiknek a jogait a multik szája íze szerint szabták meg, ezután is dolgozzanak a német sorokon, miközben ő veri a mellét a munka alapú társadalomról.

Szijjártó félelme, ha másutt is kinyalják a multi valagát, akkor huss, csak megmossa a haját és már indul is, ő pedig itt marad a magyari rabszolgákkal, akiknek nem tud munkát adni. Még Mészáros sem, sőt, az összes nemzeti nagytőkése sem, mert ők ahhoz nem értenek. Közbeszerzés, az igen, dolgozni viszont menjen a magyari ember a német gyárba. Ennyit a víziókról. A NER-nek ennyi van a tarsolyában, összeszerelünk, míg a világ, s még hét nap. Egészen lehangoló víziók ezek, de csodálkozni nincs mit, eddig sem volt sokkal több, ám mindezt új világrendnek beállítani merész vállalás, ha nem is egyedi. Ha azt mondom, Parragh, talán megértjük ezt.

A bukott csempeárus, és a futsalos, mint a magyar gazdaság irányítói, de folyathatom Káslerrel, aki az egészségügyet dönti romba, a műélvező bankelnökkel, Varga fogalmazóval mint az igazságügyek megcsúfolója és így tovább, és így tovább, s mindennek az ormain a futballbolond, narcisztikus, hatalommániás Orbán, és már előttünk is áll a NER kudarca, illetve a saját nyomorunk. A rezsimnek egyszerűen nincs mondanivalója a világról, mert azon kívül, hogy a lehető legtöbbet el akarja lopni belőle, nem érti. Ha munka van, minden van, böfögte a kedves vezető, ami ilyen XIX. századi munkásmozgalmi ábrándozás.

Ez viszont a XXI., ami kétszáz évvel később van. Eljárt a vén fiatal demokraták fölött az idő. Kádár alatt szocializálódva tőle el sem nagyon szakadva tértek meg ugyanoda azzal a toldással, hogy lopnak. De többet kínálni nem tudnak, fogd a csavarkulcsod és eriggy dolgozni. Ha nem lennének aljasak, már emiatt el kellene zavarni őket, mert a kifosztáson kívül mást nem tudnak kezdeni az országgal, de még a képük is tenyérbemászó. Csak mi akarunk a németek beszállítói lenni, más takarodjon a rabszolgamunka közeléből. Ez Szijjártó új világrendje, és ez eléggé lehangoló, de legalább már ezt is tudjuk.

A maffia most épp a bérlakásaitól akarja megfosztani az önkormányzatokat törvényi erővel, mégpedig úgy, hogy töredékárért adatná el velük. Aki ért ehhez – és aki nem – azt mondja, a cél az, hogy az ilyen ötös számú tagkönyvek fillérekért vehessék meg a bérleményt, illetve, hogy a ner-lovagok, oligarchák, csókosok és fekete napszemüvegesek fölvásárolhassák azokat. A haszon a maffia szempontjából kettős, újabb tökönrúgás az önkormányzatoknak, illetve a hiénák kielégítése. Az viszont, hogy ez az akció szintén a hozzáértők – és otusiderek szerint is – a hajléktalanok számát növeli, a Fidesznek édesmindegy, hiszen mint tudjuk, maga a fogalom hiányzik a szótárukból.

S ha mégis akad utcán élő polgártárs, márpedig akad, az kizárólag rendészeti probléma vagy esztétikai kérdés. Az én városomban is annyira zavarta a belváros fideszista önkormányzati képviselőjét a hajléktalanok padon ücsörgése, hogy inkább leszedette azokat – mármint a padokat –, így az ügyet meg is oldotta. Ennyit jelent a Fidesznek egy ember élete, vagy ennyit sem. Míg a járványban a halottakat azért úgy ahogy megszámolják, a homelessek még csak egy számot sem érnek, mert nincsenek is. Minderről már sokat diskuráltunk, és semmi sem változott, ideje volna tehát a kezünkbe venni a sorsunkat, nem csak a Fidesz által irányítottan elszenvedni azt.

Az én városom fuldoklik a nyomorúságban a maffia szemétsége miatt, az elvont pénzekből egy petákot sem kapott vissza, holott mosolyogva tárgyaltak róla miniszteriális szinten. Képek jelentek meg a helyi sajtóban, amelyeken jámbor polgármesterünk magával Gulyás Gergellyel egyeztet arról, mennyi sok pénzt ad vissza a Fidesz abból, amit jogtalanul elvett. Aztán egyszer csak meglátta az újságban, hogy semennyit sem. Mindig csodálkoztam, hogy ez az én polgármesterem meddig játssza a Fidesz által ráaggatott szerepet, szerepel díszletként képeken, ahol a maffia bemutatja, lám tárgyalunk vele, aztán képen köpi.

Ez a technika. Mindennel és mindenkivel ezt játsszák, önkormányzatok, egyetemek, boldog és boldogtalan csak díszlet a fideszcirkusz színpadán, és előbb-utóbb nem ártana azt mondani, elég. Úgy tűnik, ez a lakásügy volna az, amikor a pohár túlcsordul, és míg a jámbor polgármesterek a polkorrektség örve alatt sóhajtoznak, és mondogatják, jajj, mi lesz velünk, más forgatókönyv is van, illetve lehetne. Ki más, mint a partizán Hadházy képviselő mondja nekik: „Arra bátorítom az önkormányzatokat…tagadják meg a jogszabály végrehajtását”. Illetve drámaibban: „Eljött az idő, amikor meg kell szegni a törvényeket, most az önkormányzatokon a sor”.

Hadházy, aki most is épp a saját törvényszegése miatt uborkákat kötözget közmunkában, megteheti, hogy az ellenállás keményebb hangját üsse meg. Minden erkölcsi alapja megvan hozzá, viszont nagyon magányosnak tűnik forradalmi hevületében. Azonban be kell, illetve kellene látni, másképpen nem megy. Nem tartható az a metódus, hogy a maffia folyamatosan küldözgeti az ágyunkba a levágott lófejeket, mi pedig mindezek után közös fotón mosolygunk velük, mint akik együttműködnek a haza felvirágoztatásában. Tíz éve megy ez, ennyi ideje bábozza a demokráciát Orbán, és adja el a nagyvilágnak keresztényi köntösben a diktatúrát.

Mindent ellopott már, és mindent szó nélkül lophatott el. Ami a parlamentben folyik, az csak lárifári, ahogyan szerencsétlen Gyurcsány viszonyult hozzá a televíziós vitában, amiben ugyan legyőzte, és itt büszkén emlegeti is a szurkolótábora, és mire ment vele. Erre, ami most van, a letarolt, kifosztott, elhülyített, reménytelenül csodálkozó országra, amelyik csak mondogatja, hát ezt is lehet? Igen, mindent lehet. „Eljött az idő, amikor meg kell szegni a törvényeket” – mondja Hadházy, és magányosan kötözgeti az uborkát. Mindenki másnak meg ott van a véres lófej a dunna alatt. Mindenkinél megjelenhetnek a szemüveges alakok, hogy megvenném a cégedet vagy vinném a lakásodat. Mert ez Magyarország, ezzé lett a hazátok.

Most képzeljük el, midőn Semjén Zsolt tiltakozásul az ellen, hogy Hadházy táblát emel a kedves vezető ábrázata elé, miszerint „Muszáj hazudnia, mert túl sokat lopott”, fogná magát, kipattanna az ülésterem közepére, és valami észveszejtő népi táncba kezdene, hogy még Kövér pedellusnak is tátva maradna a szája. Ott csűrdöngölne Semjén Zsolt, járna a lába, haja repkedne a légben, annyira tiltakozna ő, de szép is lenne… Nem ment el az eszem, csak olvastam egy hírt messzi vidékről.

Ez azt mondja nekünk, hogy kiutasították szerdán az új-zélandi parlament ülésterméből Rawiri Waititit, a Maori Párt társelnökét, miután hagyományos maori harci táncot, hakát mutatott be tiltakozásul az ellenzéki Nemzeti Párt „rasszista retorikája és propagandája” ellen. Hogy értsük, a Maori Párt a kormányzó erő, és az ellenzék kekeckedése miatt kezdett bele a hakába Waititi bácsi, ezért asszociáltam Semjénre, mint aki szintén így tiltakozhatna ahelyett, hogy a gazdája azt mondja, „boldog karácsonyt”.

Így igazán kifejezhetné a magyar kormányzó erő nemzeti elkötelezettségét a globalista internacionalisták ellen. A helyzet is hasonló itt, mint a távoli vidéken. Waititit nem először küldték ki az ülésteremből: februárban azért kellett távoznia, mert visszautasította, hogy nyakkendőt viseljen, azzal érvelve, hogy az nem képezi a hagyományos maori viselet részét, és “gyarmati ruházat”. Mi pedig, ahogyan békemenetekről tudjuk, nem leszünk brüsszelita gyarmat, és látjuk, hogy Semjén máris ott van, ahol ez a Waititi.

Viszont akkor tényleg nem ártana következetesnek lenni, azaz, bő gatyában, dolmányban és karikás ustorral a kézben járni-kelni a nagyvilágban, ha már annyira nemzeti ez a cirkusz. A mi nagyjaink azonban csak a bocskaiig jutottak el, azt jelezve ezzel, hogy a nemzeti jelzőjük egyáltalán nem a népről szól, hanem csakis a “felsőbb” rétegekről, és máris előttünk van az Úri muri és a Rokonok világa, viszont a Rózsa Sándoré meg nem. Ebből is kitetszik, hogy mindenből minden kikövetkeztethető, semmi sem magában álló véletlen.

Hanem ez a haka. Ez a harci tánc. A legutóbbi kosárlabda világbajnokságon is az új-zélandi válogatott minden meccs előtt ezzel riogatta az ellenfeleket. Ott toppogtak és ordibáltak a pályán, és az ellenfél valószínűleg meg is rémült. Viszont mindenki elverte őket, mert az élet nem habostorta. Illetőleg jó őrizgetni a hagyományokat és szép is, de a jelek szerint mindennek gyakorlati haszna nincs, mert az embert kiküldik a parlament ülésterméből, még, ha kormánypárti képviselő, meg pártelnök, akkor is.

Viszont, hogy Új-Zéland mennyivel inkább nyugat, az mutatja, hiába a kőkorszaki tánc, mégis évszázadokkal járnak kies hazánk előtt, mert a mi országgyűlésünkben nem, hogy kizavartak volna akármely kormánypártit, még csak figyelmeztetést sem kapnak a bátor százharminchármak. Az ellenzék meg nem győz fizetni a kikapcsolt mikrofonja mellett. Mindemellett tényleg érdekelne, mit kapna büntetésül Semjén, ha táncra perdülne, viszont nagy valószínűséggel ilyen örömöktől tartanunk nem kell egyáltalán.

Ellenben élénken emlékszünk, amikor a nagy győzelem miatt a gazdával együtt dalra fakadtak, amiben benne volt az eljövendő szüret feletti boldogság. S mint látjuk, a puttonyok már tele, túl is csordulnak, de még mindig hordják bele az anyagot. És a baj ez. Illetve az, hogy az ötmillió lakosú Új-Zéland mintegy nyolcszázötvenezer lakosa a maori népcsoporthoz tartozik. Nagy részük szegénységben, anyagi bizonytalanságban él, és szociális problémákkal küzd. Waititi képviselő értük aggódtában hakázott, nem másért.

No most, láttunk-e olyat, hogy mondjuk Farkas Flórián a szegénységben, anyagi bizonytalanságban és szociális problémákkal küzdő cigányság érdekében táncra perdült volna a parlamentben. Nem igazán. Meg sem szólalt, illetve inkább ellopta a pénzüket. Mindez is mutatja, hogy Új-Zéland rohadt messze van. Mert lehet itt röhögnünk a kőkorszaki táncot járó vademberen, de még ebbéli viselkedésében is európaibb, mint a mi akárhány magyar honatyánk, és azért ez már egy szint. Viszont ide jutottunk.