Orbán Viktor mennybemenetele

Lukács (8:5–17) arról mesél, hogy Jézus Kafarnaumban egy szavával távolról meggyógyította egy pogány százados szolgáját, akiből mindezek után ez jött elő: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám.”

Ezt módosították a katolikusok ekképp: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” A templomba járók is ezt mormogják ájtatosságukban, és addig-addig a honunkat megülő ál-szakralitásban, a vásári hitben, hogy Orbán szava is hasonló magasságokat ér el azok körében, akik neki áldoznak.

Bizonyság erre, hogy nem lesz semmilyen miniszterelnök-jelölti vita, mert a narancssárga nyáj szerint semmi értelme nincsen, és nem azért, mert Orbán, mint valami elcseszett Vejnemöjnen a kamerák előtt a földbe énekelné az ellent, hanem, mert egyik kihívója sem méltó rá, hogy az ő hajlékába menjen. Ilyen hitben ringatóznak a maffia végrehajtó részlegénél.

Szó szerint: „Senki sem szolgálta meg belpolitikai teljesítményével, hogy a hivatalban lévő miniszterelnök kiálljon vele vitázni.” Innentől kezdve több szinten és dimenzióban fut a történet. Az egyik alternatív valóságban Orbán mint nagy tanító áll előttünk, aki értékeli a vele szembe álló nyüzsit, majd csendesen kiköp.

Másrészt, mivel tudjuk, hogy Isten kegyelméből kormányoz, sőt, egyes vélekedések szerint ott is ül az Atyának jobbján, könnyen belátható, hogy onnan szóba állni bármilyen földi halandóval nem csak lehetetlen, hanem vallásgyalázás is lenne. Ezt a vonalat erősíti és igazolja az érette csörgő imalánc, valamint a neki celebrált misék sokasága, de a kézcsókok mindenképp.

És az ellenzék semmit nem tanul, nem követi az ő tökét, és meglelt saruját, ennek ellenére a mi Orbán-Brianünk mégis csak azt mondja nekik, hogy menjenek a picsába. Urunk mennybemenetelének (Ascensio Domini) ünnepe a húsvét utáni negyvenedik nap. Ez Orbánnál a választások után fog bekövetkezni körmenetekkel és harsonaszóval.

Arra azonban nem ártana figyelmezni a stábnak, hogy Magyarországon a XII. századtól a kora újkorig élt egy különös szokás, amikor is a hívek a mennybemenő Krisztust ábrázoló szobrot felhúzták a templom mennyezetéig. Drága a szemüveg, mint az tudvalévő, és a vaksi hívek (vagy forradalmárok) akármit mis a plafonba cibálhatnak, hiába rúgkapál. Vannak tehát buktatók a dologban.

Idáig tartott a kultúrtörténeti utazás, ideje szembe nézni a húgyszagú valósággal. Ez nem egyéb, mint, hogy a mi Orbánunk se nem tanár bácsi, se nem szent, hanem egy beszari alak, aki Gyurcsánytól akkora maflást kapott évtizede, amitől máig cseng a füle, és senkivel szóba nem áll, aki nem a fenségtelen valagát nyalja.

Közelebbről megnézve a szotyizabáló, izgága Hakapeszi Makit, arra kell jutnunk, hogy vitatkozni nem tud, csak kinyilatkoztatni, szónokolni nem tud, csak jól-rosszul felolvasni ajkakat nyalogatva és félre billentett busa fejjel. Egyáltalán semmi olyan tulajdonsága nincsen neki, ami alkalmassá tenné bármilyen emberi párbeszédre.

A nyakunkban lihegő szingularitás kezdetleges robotpéldánya ő, amelynek a konzola valamely Moszkva környéki dácsa mélyén rejtezik. Ott pedig tartósan nyom egy vodkaszagú ujj egy sárga gombot, amitől ez a mi terminátorunk előadja ezt az érthetetlen pörformanszot Ettől a hívek leborulnak, az ellenzék pedig bambán, tátott szájjal figyel. Mégis inkább Cipolla ő.

A NER kurvái

Lehet, hogy én vagyok figyelmetlen, vagy nem nagyon nézek birodalmi teleképet, de még életemben nem hallottam sem az „Alapjogokért Központ” nevű műintézményről, sem pedig annak deli igazgatójáról, bizonyos Szánthó (sic! – lásd Csörgheő Csuli/Úri muri) Miklósról, de Isten segedelmével tegnap ez is megtörtént, és rögvest hatalmas örömöket okozott nekem.

A fiatalember büszkén vallotta be, hogy kurva, a NER kurvája. A dolog a következőképpen zajlik: a megidézett műintézmény két dolgot csinál, pénzt kap a Fidesztől, cserébe elmondja mindenkinek a Fidesz véleményét, és erre büszke. Felfedezték a piaci rést, a nemzeti nevű fiatalember azt mondja, kínálta magát a lehetőség, megcsinálták ezt a szart, aztán a Párthoz fordultak lóvéért, és kaptak is.

Harminc milliót, plusz még az MNB-től párat, amely bank a mi országunkban szintén maga a Fidesz. Ilyen munícióval és szellemi ihletéssel pedig szakértenek a birodalmi teleképben, azzal a meggyőződéssel, hogy nem közpénzből élnek, ami szintén sajátos világlátást feltételez. Ott tartanak már állítólag, hogy fideszes körökben az a szállóige járja: „A Mikiék majd úgyis elmondják a sajtóban, amit hallani akarunk.”, Szánthó pedig erre büszkén mondta, ha hiú lenne, ez nagyon hízelgő lenne számára.

Mindig örömteli, és megnyugtatja a lelket, ha egy cafka bevallja magáról egyenesen, miből is él. Nincsen mismásolás, titkolózás, kínos csöndek, belemondja a pofánkba, hogy szopok, nyalok, toszok igény és megrendelés szerint.

Mennyivel jobb már ez, mint például a CÖF, amely templomi kórusból úgy kellett kiimádkozni, hogy mennyiért teszi szét a lábát. És hánysok ilyen van még, szakértők, trollok, megarossebek népes serege, alapítványok, intézetek, és még elképzelni sem tudjuk, mifenék, akik, illetve amelyek jó pénzért fokozzák a tébolyt kies hazánkban.

Gazdag ez a mi nyelvünk, illethetné az ember számos hangalakkal a mocsadékokat, úgymint: cemende, cafat, riherongy, cafka, szajha, prosti, céda, cemende, lotyó, rüfke vagy luvnya, a sor korántsem teljes, de ennyi is elég, hogy érzékeltessem, hogy amíg ezek strichelnek, az ország meggebed, miközben kuplerájjá válik.

És Orbán et. a strici, aki a hasznot lefölözi, cserébe biztosítja a placcot. De a sok cafat mind tőle függ, mert legyen bár MOL, MNB vagy akármi, amely TAO, reklám és más ellenőrizhetetlen utalás módján tejel az ilyen Szánthó féle szaralakoknak, mind a Fidesztől, következéskép Orbántól kapja az ukázt. Ha nem lenne visszataszító a kép, azt mondanám, az ő csöcsein csüngenek.

S hogy még tovább zengjem édes anyanyelvünk dicséretét, létezik egy fogalom, mégpedig a ribanc, ami a népnyelvben azt a nőszemélyt jelenti, aki nem pénzért, hanem csupán a kedvtelés okán kefél orrba-szájba. Nos, ilyen önkéntest nem nagyon találunk a nemzeti oldalon. Ez a helyzet fölidézi bennem egy hajdanvolt kollégám sztoriját. Ő Vietnamban volt a háború után valami ENSZ megbízatással, és az ottani kurvát úgy szívatta, hogy állította neki, úgy nem tudja csinálni, ahogyan ő akarja, s a csattanó ez volt, ingyen.

Nos, ilyet, tehát lelkes és önkéntes ribancot nem lelni a mi országunkban sem földön, sem az égen, mindenki megkéri az aktus árát, amit viszont mi fizetünk. A gond az, hogy a sok rüfke csakis erre, Orbán szopására alapozza az egzisztenciáját, és abban a pillanatban hal éhen, amikor a vezér csillaga leáldozik. Ebből fakadóan mindent elkövet, hogy hatalomban tartsa, egyre durvábban, és ez a NER. Ezért lesz rohadt nehéz véget vetni a zenének, hogy hazamenjenek a zenészek.

A KDNP tagok erkölcsi moratóriuma

Ezt ugyan nem hirdették meg a Krisztus nevével kurválkodók, csupán belőlük fakad, mondhatni ez a lényegük, hogy stopot hirdetnek mindenféle morálnak. Ez sem tudatos, mert annyi közük van csupán a krisztusi éthoszhoz, hogy a seggükből trombitálnak a böjti szelek, lelkükben azonban orbáni sötétség lakozik, szájukon pedig ennek az Istennek az igéje szivárog elő.

Ennek tette tanúbizonyságát most újra és már megint Harrach Péter a bájos és sajátos negatív mosolyával, amikor meghirdette az álságot a kilakoltatási moratórium meghosszabbításáról, amely április végéig tartana az elesettek segítésének szeszével, és választási csavarként józan értékeléssel.

A frissen utcára pakolt ember virágos jókedvében nem biztos, hogy rájuk szavazna, másrészt meg lakcím nélkül szavazati jogát is elveszítené. Nem úgy, mint külhoni honfitársaink, akiknek még az ikszet is segítenek odarajzolni a megfelelő helyre, ha kétségei volnának.

Viszont a kerítésen belül, miután a voksolási procedúra lezajlott, már pakolhatják is ki a cuccost az utcára, hiába sivalkodik az állam-, illetve csak szavazópolgár. Viszonylagos jólétére (ugyan, de mindegy) addig van szüksége a hatalomnak, aztán csendben vagy átkozódva, esetleg zokogva mehet a lecsóba, mert szerepét betöltötte, további élete szükségtelen és felettébb terhes.

A választási csalás után kiderülhet, hogy minden hazug, mindent szabad, amely jelmondatot ugyan Nietzsche kiáltotta a légbe Isten halála kapcsán, mégis megáll a mi ájtatos manóink esetében, hiszen számukra soha meg sem született. Azt mondja most ez a Harrach-vigyori, hogy a kilakoltatási probléma átfogó megoldása a választások után esedékes (japersze). Hinni neki kevéssé lehet, már eddig is volt rá hét és fél évük, de nem történt semmi, és soha nem is fog.

Ami van momentán: kinek zsák krumplit kínálnak, hogy pofán köpje magát, kinek meg, azt, hogy pár hónapig még lesz fedél a feje fölött. Aztán az özönvíz. De eszükbe sem jutna, hogy kezelni kéne az okot, ami kormányzást feltételezne. Helyette ilyen ördögtől való mouche-okkal takarják el a gyalázatot, a másik eretnek, Rétvári folyamatos győzelmi jelentései mellett.

Semjénről már ne is beszéljünk. Szalonkától borított tudata arra elég, hogy az Orbán által kibocsátott Befehleket végrehajtsa, s mindebben hű társa a milliárdokkal kitömött magyar katolikus egyház, amelynek papjai – kevés kivétellel – a mammon reményében tagadják meg a keresztényi értékeket és saját pápájukat is. Ez Orbán keresztényi Magyarországa és megvédendő kultúrája.

Visítanak, mint a vett malac, hogy üldözik a keresztényeket, mi több, itt, minálunk pedig gúnyolják és lenézik őket. Az föl sem merül, hogy nem a jámbor Bözsi néni a kifogások tárgya, hanem ők maguk, akik ezt az egész Horthyra hajazó cirkuszt csupáncsak manipulációra használják hamis hittel leöntve. Mindez persze egyáltalán nem nóvum, s ha még ehhez hozzátesszük Balog Embertelen permanens ámokfutását, aki ugyan nem csapattag, csak eszmetárs a sötétségben, egyből kirajzolódik, mi a baj ezekkel.

Nincsen hitük, erszényük van, és ilyen útravalóval szívatják azokat a szerencsétleneket, akik valami különös módon az egyetlen teremtő és megváltó Istenben hisznek. Meg a többit, aki a tisztánlátás miatt nem engedheti meg magának az elvakultság luxusát, és ezért ateista libsibolsi, amiről senki nem is tudja, mi a jó franc lehet, de jól hangzik azért, lehet rá böfögni a mocskot.

Az aluljárók népében – akik szintén nem árják, sőt inkább homelessek – több krisztusi érték van, mint ezekben együttvéve és négyzetre emelve. Ők az utolsó falatjukat, mocskos takarójuk másik felét, és tablettás boruk utolsó csöppjét is megosztják sorsosaikkal. Április harmincadika után számuk Harrachnak is köszönhetően jócskán szaporodni fog. Számos (nagyon sok) honfitársunk még az otthon melegéből újra győzelemhez segíti a maffiát, ám másnap a fedél huss, el is száll a fejük fölül, mintha soha ott sem lett volna.

Keresztény. Meg demokrata. Ja.

Akit a kémény füstje megcsapott

Az országgyűlés, következésképp a kormány, ebből fakadóan tehát a Fidesz tegnap este látensen halálra ítélt jónéhány polgárt a hazában. Az előbb vázolt triumvirátus ugyanis másodszor is elfogadta azt a törvényjavaslatot, amelynek értelmében január elsejétől nem lesz kötelező a családi házak kéményének ellenőrzése, hanem azt megrendelésre végzi majd a katasztrófavédelem.

Áder tollnok ugyan visszaküldte a cuccot, hogy úgy tűnjék, ő valóban a köztársaság nélküli köztársasági elnök, de ez – mint azt úgyis tudjuk – színház csupán, a bajuszos horgász meg olyan marionett, akit Felcsútról rángatnak a madzagjain. Áder ezzel – is – megszegte az esküjét, a Fidesz pedig felrúgott egy egyezményt, hogy hatalmát a pöttyös seggű népek javára használja.

Tudjuk, hogy ez soha nem volt, és soha nem is lesz így. A Fidesz minden felhatalmazását a saját haverjai felvirágoztatására használja azzal a bődületes hazugsággal, hogy megteremti a nemzeti tőkésosztályt. Pedig csak a zsebét tömi, és úgy farigcsálja a törvényeket, hogy azok ennek a célnak megfeleljenek. A kéményekben a magam részéről nem látom a lóvét, de biztosan van valahol benne, ha ilyen fontos ez a monyák.

Minden onnan indult el, hogy a kéményseprőktől elvették a kémények ellenőrzésének jogát és kötelességét, és azt a katasztrófásoknak utalták. Ők nem bírtak megbirkózni a feladattal, és, mert nem lehetett minden füstben fuldokló proletárnak sms-t írni, hogy üljön át másik kéménybe, adódott a megoldás, hogy a volt Bakondi sereg bírja az iramot, eztán annál vizsgálódnak, vakarásznak, aki ezt direkt kéri.

Eddig is volt jónéhány szénmonoxid mérgezés, ezután még több lesz, lehet szörnyülködni a Habony-bulvár címlapján. Ha én kormány volnék, akkor lenne annyi eszem, hogy tudnám, a választópolgárok java része csökkent tudatú vagy csóró, illetve a kettő együtt. Ez a Kubatov listákból is kiderülhetne, hogy ezeket kézen kell fogni, és nem csak az urnákhoz irányítani fülkeforradalmat csinálni, hanem az eszébe vésni, hogy kapartassa ki azt a rohadt kéményt, különben ő és becses családja megdöglik.

Kétfajta birka létezik az országban, az egyik le sem szarja a kéményét, eszébe nem jut, azt hiszi, olyan luk csak az is, mint ami a seggén van, és szelel. Aztán egyszer csak szédülni kezd és elájul a konyhán. A másik azért nem foglalkozik a kéményével, mert előveszi a kockás papírját, osztogat és szorozgat, és arra jut, inkább farhátat vesz, mert nem fogja fel, ha úgy kell megrendelni, akkor is ingyenes, mert nem ilyen világot ismer, és ebben igaza van.

Ha tetszik, ha nem, az államnak bizonyos mértékig gondoskodnia kell polgárairól, egészségügy, oktatás, kémények, etc., mert azért van. Ez a mi államunk, amely ugye a Fidesz maga, viszont azt tartja első és egyetlen feladatának, hogy a proletár utálja a Sorost, és reszkessen a migráncsoktól, minden más le van szarva. Már a másfél millió csápoló is beláthatná, hogy nem ezért küldte oda őket, ahol vannak, és ezt reményeim szerint egyszer majd belátják. Vagy nem.

Január elseje után tehát polgártársak, ha azt olvassák, hogy megint ölt a hangtalan és szagtalan gyilkos, gondoljanak Orbánra és csapatára szeretettel. Meg akkor is, ha valakire ráomlik a kút fala. Ebben a törvényben ugyanis a házi vízigény kielégítésére fúrt nyolcvan méternél sekélyebb kutakat ásását nem kell engedélyeztetni sőt, bejelenteni sem.

Már látom, hogy a magyar, aki mindenhez ért, veszi a csákányt, lapátot, ásót, és dúrja a földet, hogy ingyen vizet találjon a budi mellett. Aztán egyszer csak megindul a fal, maga alá temetve a prolit, aki beledöglik az ingyenbe. Mondom, nem ilyesmire szerződtünk – illetve szerződött az a másfél millió, aki a nyakunkra hozta ezt a bagázst, viszont nem csak ők szívnak miatta. Ezabaj.

Holtamból a világ

Tíz éve haltam meg. Emlékszem, kedd volt, szitáló eső, és éppen a monitor előtt ültem, hogy megtudjam, mi történik az ablakon túl, pedig csak ki kellett volna nézni rajta. Az ember mindig a könnyebb ellenállás irányába megy, de ez jelen helyzetemben, holt lévén, már érdektelen felismerés. Egyszóval olvasgattam a híreket, amikor szúrást éreztem a mellkasomban, nem filmbéli hörgőset, fetrengőset, hanem pillanatnyit csupán. Fejem lehanyatlott a klaviatúrára, a mellette álló kávé kiömlött, de nem tudtam felitatni, ott csordogált a hajamon, mivelhogy meghaltam, ezért nem is izgultam, hogy tönkre megy. Kit érdekel?

Kívülről láttam egy alakot az asztalra borulva, nem volt sem fehér fény, sem életfilm, egy perc volt az egész, és azon gondolkoztam, mit tegyek, hogyan értesítsem Margitot a szomszédban, hogy megváltoztak a viszonyok, de ez érthető okokból akadályokba ütközött. Lebegtem csak a testem felett, és végtelen boldogságot éreztem, mert megszűnt minden kínom, nem nyilallt a derekam, nem hasogatott a térdem, felpuffadt beleim gázai sem zavartak, és akkora szabadság szakadt le rám, hogy táncra perdültem volna örömömben, de csak valami lebegés-suhogás sikerült, amitől a függöny meglebbent, és repedésekbe menekültek a pókok.

Margit két óra múlva talált rám, rázogatott, sikított, mintha valami oka lett volna rá, és a mentőket hívta lányos zavarában, akik azonban nem sokat lacafacáztak velem, látták, hogy megmurdeltam. Jöttek a hullaszállítók is, és ahogyan gyömöszöltek bele a tepsibe, Margit még mindig ordított, megkönnyebbülés volt szinte, amikor rám zárták a fedelet, mert megszűnt a hangzavar. Körülnéztem volna még a szobában, nem maradt-e utánam nagy kupleráj, de rá kellett jöjjek, hogy a holtak szabadsága sem végtelen, ahogy cipelték a testemet, vele együtt haladtam én is, pár méteres körzetben tudtam csak mozogni. Nem járhatok csak úgy kísérteni ide-oda, de ez sem rázott meg, nem is akartam kajánkodni és visszaélni azzal, hogy rám már nem vonatkoznak a newtoni törvények.

Amikor boncoltak, érdeklődve figyeltem, mi is voltam én, izmok, inak, zsírok, vacak anyag, ami ismeretlen erők nyomán kialakult, csak a tüdőmön csodálkoztam, mit tett vele az ötven évnyi dohányzás, hú. Ne legyenek kíváncsiak a saját tüdejükre, kiábrándító. El is temettek aztán, előkerült valami rokonság, akiket évek óta nem láttam, de el kellett kaparniuk, a családi kriptában ott volt a helyem, csak bele kellett lökniük, mert ez volt a konszenzus, amibe még az is beletartozott, hogy sírás-zokogást mímeljenek, és ez sem nekem szólt, hanem a többi megjelentnek. Váratlanul sokan voltak, fenn kellett tartani a közös hazugságot, hogy egyáltalán érdeklem őket, holott egy csöppet sem.

Aztán leeresztettek a gödörbe, ahogy szórták rám a földet, kiábrándító is lehetett volna, nyugodjanak meg, nem az. Mire idáig eljut az ember holtában, már eléggé tisztában van lehetőségeivel és korlátaival is. Például a testem már tíz éve foszladozik, de a tudatom teljesen tiszta, soha nem láttam ilyen egyértelműnek a világot. Csak az zavar, hogy porhüvelyem fölött nem rendelkezhetek. Jó lett volna a második év után izegni és mozogni, mert egy göröngy nyomta a derekamat, de a kedves giliszták elrendezték, eligazgatták, azóta kényelmes a vackom idelent. Sőt, ha belegondolok, hogy hamarosan már csak a csontjaim maradnak, kényelmi szempontokkal egyáltalán nem is kell foglalkoznom tehát.

Amikor a temetésem után két héttel leszedték a kriptámról a száradt koszorúkat, egy hülye rokon lepucoltatta a fölöttem lévő műkövet, amitől olyan lett, mint egy agyonkrétázott tábla, kénytelen voltam bekopogni a szomszédhoz, akivel annyira nem törődtek, hogy a sírját benőtte a repkény meg a boróka, amitől nem csak elegáns lett az otthona, hanem kellemesen hőszigetelt is. Az egész januárt, amikor azok a böszme hidegek voltak, nála töltöttem vendégségben, nagyon lakájos volt. Egyébként jól elvagyunk mi itt, megismertem minden holtat a környezetemben, jókat szórakozunk. Múltkor is beszarattuk a temetőőrt, mindenki kifeküdt a szemében kigyúló rémült tébolytól.

Járhatnék kísérteni távolabbra is, ahogy a hús fogy a csontjaimról, úgy nő mozgásom hatósugara, de nem vagyok romlott kamasz, hogy mindenkit halálra ijesszek, jobb szeretek csak merengeni a világ folyásán vég nélkül. Megszűnt az idő, nem kell ennem, ürítenem, aludnom, s ha van valami hiba a szellemlétben, akkor ez, mert azért ezekben is voltak örömök. Mit nem adnék egy jó pörköltért, de el kell viselnem, hogy nem jár, eleget zabáltam, amíg a gyomrom szét nem rohadt, illetve a kágyillók föl nem zabálták. Ilyen apróságoktól eltekintve helyzetem ideálisnak, sőt, boldognak mondható, semmivel sem cserélném el.

Csak ezek az ünnepek zavarnak. Éven át senki felém sem néz, ami jó, most meg, hogy a konvenció azt kívánja, boldog-boldogtalan itt sertepertél a sírom mellett, ismeretlen kis kölkek még rá is tapodnak, egy tapló meg idevizelt a bokorba, mert nem bírta ki a hólyagja, hallatlan. Hozzák a virágjaikat, a mécseseket, és érzem én, hogy eszükbe sem jutok, csak a szomszédét nézik, hogy az övék nagyobb vagy fényesebb, röhej. Ahogy sötétedik, minden vibrál meg villódzik a fényben, és az ember el is érzékenyülne, ha nem lenne ünnepi műsor is. Mindenféle bánatos versek meg dalok, sehol egy jó kis rock & roll vagy jófajta jazz.

Ebből is látszik, hogy nem nekünk, holtaknak rendezik ezt az egész szart, hanem maguknak, ezzel akarják megnyugtatni a lelkiismeretüket és remélnek feloldozást, de azt cseszhetik. Ha volna rá érkezésem, és lenne hangszálam, ami nincs, elmondanám nekik, ha életemben le sem szartak, akkor holtamban ne kurválkodjanak velem, hogy ők milyen fasza népek már. Ha valami, akkor az őszinteség az, ami elválaszt minket, lentieket a fönti világtól, mert hazudni ugyan itt is lehet, csak nem érdemes. Nincs büntetés és nincs jutalom, az idő végtelen tengere van, és az a föloldozás, hogy lehet nevetni a világ ostobaságán a megbánás veszélye nélkül, és innen nézve Kierkegaard is bekaphatja, mert semmit sem tudott a halál kaján örömeiről, mégis mondta a magáét.

Valóság nagybátyám

Balog-embertelen miniszter azt találta mondani virágos jókedvében, hogy: „Az Országos Roma Önkormányzatnak az elmúlt huszonöt évből volt négy botránymentes éve, amikor Farkas Flórián volt az elnök.” Mindeközben Farkas Flórián ellen most is több büntetőeljárás zajlik, többek között csalás, költségvetési csalás és közokirat-hamisítás gyanújával.

A két dolog valahogyan ellentmond egymásnak a formállogika szabályai szerint, ezért az embertelen, illetve minisztériuma kapott négy kérdést, amire nem sikerült válaszolni, illetve azt, hogy „A Lungo Drom Országos Cigány Érdekvédelmi és Polgári Szövetség a legnagyobb hazai cigány szervezet, akik mindig szót emeltek a magyarországi cigányságért és képviselték őket.”

Mint valami rosszul programozott, beszélő robot, vagy agyalágyult kisiskolás. Ugyanígy, a Czeglédy-ügyben a bíróság kimondta, hogy tizenegy károsult van nyolcszázezres tétellel, rá egy napra fideszék ezer emberről és százmillióról vakognak újra, mintha a valóság nem létezne, illetve számukra egy másik valóság világítana, ami már ontológiai probléma, nem tiszta hazugság.

Erről a valóságról azt tartják az okosok, hogy a tudatunktól függetlenül létező dolgok összessége, minden, ami valaha létezett, és minden, ami jelenleg is létezik. A valóság anyagi, tárgyilagos, független a megfigyelőtől, annak helyzetétől, független annak ismereteitől, értékítéletétől és nézeteitől is. A valóság megtapasztalásának vannak korlátai, de a megismerésére tehetünk erőfeszítéseket.

Másrészt a valóságot lehet teljesen személyhez kötni, ha a megismerésre gondolunk. Ez a megismerő személyétől teljesen függő, mivel egyéni megismerési képességei adják meg a végső következtetéseit. Eszerint mindenkinek saját valósága van, ebben él és minden tettben, amikor a valóságával kapcsolatba kerül, azt alakítja is tudat alatt. Itt lehet a zavar az erőben, vagy párhuzamos univerzumokban élünk, mi, meg a fideszék.

Mert gondoljunk csak bele a Fidesz-valóságba, amikor szent meggyőződésük az is, hogy van Soros-terv. Hiába mondja például Brüsszelből Navracsics, hogy ilyen nincs, Orbán csettint egyet, hogy mégis van, mert ő jobban tudja. Ezen a ponton el kell merengeni vezérünk elmebéli állapotáról, másrészt pedig az ő valóságáról is.

Mert lehet, hogy egyrészt szimplán mocsok és szaralak, ez evidencia, de mi van akkor, ha az ő világa is ilyen opálos. Ha elrévedezünk azon, milyen hermetikusan van elzárva a külvilágtól, előfordulhat, hogy zavart elméje teljesen más valóságot mutathat neki, mint ami a panelprolinak adatott. A másik opció, hogy simán hazudik, tessenek választani gusztus szerint.

Viszont ez utóbbi esetben az is vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy az alvezérek, illetve a mag tudja-e, hogy ez hazudik. Vagy milyen szintig engedett az igaz valóság ismerete, és mondjuk, egy mezei parlamenti képviselőnek már nem, hogy ne zavarja a bonyolultság a gombok nyomogatása közben.

Aztán a valóság mellett fölmerül az igazság problematikája is, amelyet szakállas bácsik így jellemeznek: Ha két vagy több személy elfogadja egy esemény vagy tapasztalat valamilyen értelmezését, akkor erről konszenzus alakul ki. Ha ezt néhány egyén vagy csoport elfogadja, akkor ebben a csoportban ez az értelmezés igazsággá válik.

Ezen a ponton érthetjük meg, mi folyik itt minálunk. Egy árva migráncs nem látszik az országban, mégis itt vannak, és tosszák a hajadonokat. A hülyék között ebben konszenzus alakult ki, ez tehát igaz a másfélmillió elsőáldozó hívőnek. Így válik minden, Orbán által kreált alternatív valóság igazsággá szerte a hazában, ezért arra a végkövetkeztetésre juthatunk, hogy nem forradalom kell ide, hanem filozófus. Illetve magamnak elmegyógyász, hogy a környülölelő szart fel tudjam dolgozni.

Kampec dolores LXI. – Margitvirág

Béla betartotta a szavát, elbattyogott az orvoshoz, és olyan fejjel nézett rá, mint aki mindjárt szíven szúrja magát, megforgatja a kést a mellében, és úgy kiáltja a rendelő mocskába, hogy szar az élet. Szegény doktor nem kérdezett, nem érdeklődött, csak belenézett a szemébe, amelynek mélyén öngyilkos bálnák vergődtek az óceán partján sikongva, Naptól átsült madarak potyogtak az égből, és a szomszédos templom tornya valami cunamiban hánykolódott, a csúcsán imbolygó keresztbe a bádogbános kapaszkodott, míg el nem nyelte a nyálkás mélység örökre és visszavonhatatlanul.

Béla pislantott egyet, szeme héja pedig akkorát csattant, mintha valamely duplagyűrűs rázná a dunnahuzatot teregetés előtt. Hóna alól kagylók, csigák és tömjén illata áradt vegyesen a megváltás minden ígérete nélkül, és ettől a hangos, szagos filmtől az orvos, aki munkától szétesett és viaszossá vált testekhez volt szokva, most meg itt volt neki az egész, kerek világ, lányos zavarában szó nélkül töltötte ki a munka alól mentesítő papírokat. Béla már a polgármesteri hivatalnál járt, amikor a fehér köpenyes felocsúdott a kábulatból, és Bubó módján kérte a következő göthöst, hogy az élet nyugodt folyása visszatérjen.

Béla leadta papírjait a hivatalban, és most döbbent rá, hogy itt ő még sohasem járt. Ügye, gondja nem akadt, és ez is mutatta, hogy nem ide való, nem erre a színpadra, de valami hülye bábos mégsem engedte, hogy tovább álljon, és ezt a dróton rángató alakot életnek hívták, ami egyelőre és mindig van, viszont értelmet csak akkor nyer, ha visszafelé nézeget rá. Kilépett a térre, és a hivatal már nem volt, csak a fejében. Kettőt lépett, akkor a Szentháromság szobor volt az élet, tövében a tegnapi bamba kollégákkal, de amint a háta mögé került, megszűnt az is, és a kocsma kelt életre, így imbolygott Béla pillanatról-pillanatra, álom és valóság, múlt és jelen között.

Amikor leereszkedett a fenekét formáló székre, és úgy döntött, hogy innen nem mozdul, míg le nem esik vagy el nem vonszolják, akkor csak az állandóságba kapaszkodott görcsösen, mert a viaszosvászonnal borított asztal körül ott kerengett szélvész ringlispílként a valóság, és nem lehetett elkapni egy menetre sem. A mocskos ablakon túl a falu összes népe malomkeréknyi koszorúkkal és fehéren virító viráglabdákkal csoszogott és imbolygott, az összes duplagyűrűs és fogatlan sunyin nézte a másik szerzeményét, hogy kié nagyobb, vagy kié fehérebb.

Béla ebből jött rá, hogy mindjárt itt van a halottak napja, amely cirkusz nem a porladókról szól, hanem a szomszédnak celebrált előadás, hogy ki költ többet az emlékezet vámszedőinél, szirmokban, tobozokban és mécsesekben fejezve ki szívük soha el nem múló fájdalmát, holott csak a Rózsit akarták legyőzni a koszorúval, hogy ők jobban szerettek, és most boldogtalanabbak. Pedig míg élt, kanál vízbe fullasztották volna azt, akit most beborítottak az álsággal, és voltaképp már azt is elfelejtették, milyen volt a szeme fénye vagy a hangja színe. Így zötykölődött az idő hazugságokkal kitömve.

Hősünk tudta, hogy az igazi halál a feledés, az emlékezés pedig nem virágos cirkusz, hanem a szív dolga, ezért vodkát kért és margitvirágot, meg egy mécsest, hogy elősegítse a búvárkodást a gyomra mélyén. Így akarta életben tartani a temetőben pihengetőket, holott már az utolsó is, akit az idők kezdetén elsiratott, rég újjászületett mindenféle pitypangokban, madarakban és fellegekben, és azt is tudta, hogy amikor az eső cseperészik, akkor esetleg a nagymama hull alá az égből, vagy az anyja, mert nem ülnek semmiféle trónusok előtt a mennyekben, hanem molekuláik és atomjaik a világmindenség örök körforgásának apró elemei lettek, végleg kiszolgáltatva a fizika mindent átható törvényeinek.

A fröccsök ura azonban nem értette ezt a margitvirágot, hogy az mi a rosseb már megint, hogy mit cirkuszol itt neki a barátja, amikor Béla megunta a nyavalygást, és tőle szokatlan hangon rá nem förmedt: – Krizantém, baszd meg. – A kocsmáros megsértődött, de csak egy kicsit, mert nem tudhatta, milyen viharok zajlhatnak Bélában, amitől készül elmenni az esze, s hogy megelőzze a nagyobb bajt, kiballagott a kertbe, ahol csokorban nőttek ezek a sanda készségek, levágott hát egy szálat. Ettől az egyik rigó húzta föl a csőrét, mert épp azon szeretett ejtőzni délutánonként, de semmit sem tehetett, trillázott egyet, és morcosan nézett a betolakodóra.

A fröccsök ura vizespohárba állította a gömböt, magában még böstörögve, hogy margitvirág, ja. De ügyelt, hogy Béla meg ne hallja, mert amint a mécsesét meggyújtotta a fröccse mellett, emberünk lehunyta szemét, és nekilátott, hogy jelenné tegye, ami rég elveszett. Így lehelt újra életet a halottaiba, mint valami tékozló Isten, de rá kellett jönnie, hogy hatalma még így sem végtelen, mert csak villódzó képeket látott mindenféle rég letűnt korokból, arcokat és sírásokat, nevetéseket mindenféle hang nélkül, és így kellett rádöbbennie, hogy ez sem több, mint amit álmaiban minden nap nézeget, hogy parancsra sem lesz több emléke, mint ami megmaradt, mert a többi végleg elveszett, és soha nem is tér vissza.

És ekkor gondolt arra is, ha majd fekszik kiterítve, és az orrán át szivárog el a lelke, és, ha igaz, hogy élete filmje lepereg, akkor az rövid lesz és hiányos, a részleteket pedig csak akkor tudja meg, ha a nagy óceánon talán összefut a temetőben rothadókkal, vagy akkor sem, mert azok is mindig hazudtak. Vigasz, ha lehetett ebben a reménytelenségben, az volt, hogy elképzelte, ahogyan száll ki belőle az élet, csöndesen átkúszik majd egy pofátlan légybe, s akkor Béla zümmögve majd a fröccsök urának orrára telepszik, hátán szaladgál, míg barátja agyon nem csapja egy összetekert újságpapírral. És akkor jön majd rá, kit ölt meg, amikor fehéres, kitoccsantott légy-beleiből vodka szivárog, de akkor már késő lesz. Idáig jutott, a harang megszólalt, a mécses ellobbant, és a margitvirág szirmai hullani kezdtek a mocskos terítőre.

Pofán vágott Fidelitas-igazgató

Minálunk már nincsen lacafaca, habozás, sőt, Woody Allen nyomán cicó sem, a végletekig leegyszerűsödtek a dolgok ugyanis. Ha nem tetszik a delikvens képe, odaballagunk hozzá, lecsűrünk neki egy maflást, és helyre is áll a világ megborult rendje, mint Pécsen mondjuk.

Nem történt semmi különös voltaképp, mint, hogy Niedermüller Péter, a DK Európa parlamenti képviselője fórumozott, győzködte a népet, hogy szavazz rám, két kölök pedig megjelent egy „Hazaáruló! Szégyelld magad!” feliratú táblával. S mivel a szép szóra nem takarodtak el, két nyugdíjas csöndben odaballagott hozzájuk, kitépték a kezükből a molinót, egyikük pedig pofán vágta a hozzá közelebb állót.

Később derült ki, hogy a fölpofozott mókus a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), ami innentől fogva hallatlan inzultus – már verik a fideszeseket -, másrészt ennek az egésznek különös pikantériát ad, és további elmélkedésre késztet.

Az egyik, honnan ez az őserő nyugdíjasainkban, legyenek bármelyik oldal fanatikusai, hogy esernyővel vagy puszta kézzel esnek neki az ellenérdekelt félnek. Hogy egyiknek sem volt gyerekszobája, vagy csak a lelkükre ül így ez a kor. Az ember egyrészt röhög a csattogó protkók láttán, másrészt azon révedezik, mi lesz itt, ha tömegesen borulnak el az agyak, és belekeveredünk valami Bud Spencer film zárójelenetébe.

Viszont a mi esetünkben nem biztos, hogy olyan nagy móka lesz a dolog, mint a koreografált tömegbunyó, mert, bár Szanyi hülye volt huszonharmadika kapcsán a fellógatott ÁVH-s képével, mégis a tökeinél ragadta meg a problémát, mi lehet, mi történhet, ha végleg elpattan egy húr.

Tegnap ezüstlakodalomban voltam – jó, csak évfordulós dajdaj -, s ott elmesélte nekem az egyik vendég, hogy ezekkel, mármint a fideszes bagázzsal az a baja – sok más mellett -, hogy nem értenek semmihez sem, és rettentő nagy az arcuk. Kénytelen voltam egyetértően hümmögni, s lám, ez a pécsi dolog is csak ezt erősíti. Annak idején az alapító atyáknak a KISZ-ben elég volt a titkári cím és rang, ezek a maiak meg már igazgatók, atyaúristenek. Így szocializálják őket a gazdáik, csoda, ha balfasz felnőtt válik belőlük? Nem igazán.

Ezen túl az is felvetül, honnan tudja a Fidelitas dél-dunántúli régiójának igazgatója (Beke Zoltán), hogy ez a Niedermüller ez hazaáruló volna. Jó, hát mindenki az, én is az vagyok, te is, de hogy ő miért hatványozottan, molinót érőn, ez is érdekes dilemma.

Nem hinném, hogy a Fidelitas dél-dunántúli régiójának őrsi gyűlése nagyítón keresztül tanulmányozná Niedermüller brüsszeli monyákolását, sőt, felteszem, péntekig, amikor a csata lezajlott Pécsen, azt sem tudták, hogy a világon van. Odaküldték őket a pártközpontból, hogy csináljanak ricsajt, ezek pedig mentek, mint a beszakézott kamikázék, oszt így jártak.

Hogy a pártközpont meg miért fordít kiemelt figyelmet erre a Niedermüllerre, az azért van, mert Brüsszelben bűnözött. Október 24-én a romákról vernyogott, ami nálunk nem probléma, mert van nekünk Farkas Flóriánunk.

Egy nappal később, 25-én pedig illetlenül viszonyult a nemzeti konzultációhoz, amikor így beszélt. „A közös európai menekültügyi politika csak akkor lesz képes működni, ha a tagállamok végre félreteszik az önös szempontjaikat, és valóban közös politikát akarnak. Amíg egyszerűen tudomásul vesszük azt, hogy vannak tagállamok, amelyek minden következmény nélkül megtagadhatják a közös politikában való részvételt, addig nem fog történni az égvilágon semmi.”

Ezt az elvetemültséget a meggyakott Beke igazgató nem tudhatta, a pártközpont azonban igen. Innen érthető a hazaáruló kitétel is, mert egyszerűen le is lehetett volna buzizni, mint mondjuk Vonát. Október vége van, ha úgy vesszük, messze még a választás. Kíváncsian várom tehát, ahogyan sűrűsödnek a kampány-rendezvények, úgy szaporodnak-e a pofonok is. Ha engem kérdeznek, akkor fix egyes, más megközelítésből tét, hely befutó.

Utazás az éjszaka mélyére

Orbán Viktor, mint valami eltévedt és megzakkant UFO, ott imbolyog fasizmus és nácizmus között, addig-addig, míg végleg alá nem hullik a mocsokba. Nem lenne ellenére ez sem, ha a trónját kis időre biztosíthatná vele, amiből kitetszik, hogy elvei, eszményei nincsenek és soha nem is voltak. Egy dolog létezik csupán, a hatalom hisztérikus akarása.

Tegnap újra a nácikokkal kokettált, amikor új fogalmat vezetett be az amúgy is lesilányult magyar politikai közbeszédbe, ez pedig a migránsmentes övezet. Ő így álmodozik országáról, amelybe viszont jó pénzért ezrével engedi be a bizonytalan hátterű, ámde fizetni hajlandó organizmusokat, új értelmet adva a régi szólásnak, és így módosítva azt: pénz beszél, Orbán ugat.

Ez a migránsmentes övezet, ez különös rezonanciákat kelt az emberben. Még hangzásában is hasonlít a CMÖ-re, ami ugye a bájos magyar nácikok cigánymentes övezetét takarja, és használatban is volt (van) kies hazánkban. Felidézi ugyanakkor a zsidómentes övezet szépemlékű eszmeiségét is. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen jönnek a választások megint, a Jobbik pedig báránybőrbe bújt, ezért megkezdődött a kemény mag szipkázása.

2002-ben is ez volt, amikor egészen a Washington Postig gyűrűzött az alábbi Orbán mondat: “Ha nekünk sikerül úgy összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor Magyarország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.”

Ezt az életteret fordították Lebensraumnak akkor érzékeny gyomrú libsibolsik, mert olyan áthallásos a fogalom. Tizenöt éve még annyi gerinc volt a Pártban, hogy tiltakozott a „ferdítés” miatt, mondván, Orbán nem használta Hitler inkriminált kifejezését. De bárhogyan is forgatjuk, az élettér az Lebensraum, ami finnyás orrú emberekben messzi gondolatokat ébreszt, pedig Orbán már akkor is csak a magyar nácikkal pettingelt.

Mint most is, ami egy virtigli fasisztától egyáltalán nem meglepő. Fasiszta államban élünk, mint azt már számosan kifejtették és elmagyarázták előttem. Mussolini adja a mintát, aki jótét lélek számos egykori kommunistát tömörítő szélsőjobboldali szervezete élén a kommunisták elleni harcot tűzte céljául a maga idejében és ismeretes végkifejlettel.

A „harc” szó azonban nem csak politikai, hanem valós jelentésében is értendő volt nála, a fasiszta párt félkatonai különítményei ugyanis nem riadtak vissza az erőszaktól és a terrorakciótól sem. A fasiszták megjelenésével a politikai élet egyre erőszakosabb és kaotikusabb lett, Mussolini pedig éppen erre a káoszra építve erősödött meg, szervezetét a rend pártjának állítva be.

Hát nem ismerős? És ugyan ezt röhögve írom le, de a tébolyult szemű és ordító nyugdíjasok képében megvan már Orbán SA-ja is. Ők voltak azok a bájos önkéntesek, akik teherautókkal érkeztek rendet tenni, sípszóra leugráltak, megruháztak pár komcsit és zsidót, majd újabb sípszóra el is tűntek. És gondolhatunk éppen a „Kabaré” című filmalkotás aluljárós jelenetére is.

Minálunk buszokkal hozzák az esernyővel rendet vágó elvakultakat, kicsi ország kicsi nácijait. Viszont Orbán útja nyílegyenes. Először Berlusconi Forza Italiáját nyúlta le, aztán felépítette Mussolini országát, most pedig náci fogalmakkal operál. A sorminta végén a náci állam következik, a veszélyesnek tartott Jobbik már ott billeg a betiltás küszöbén, a cigány-, zsidó-, és migránsmentes övezetekkel pedig az egyatáborból árják válnak legközelebb.

„A faj csak egy nagy halom magamszőrű rohadék, csupa koszos, nyavalyás fráter, akik idevetődtek, idemenekültek az éhínség, ragály, daganatok és hideg elől, mint a négy világtáj ágrólszakadtjai.” Ilyen tónusú beszélgetéssel kezdődik Louise-Ferdinand Céline „Utazás az éjszaka mélyére” című regénye. Ha ebbe belegondolunk, világos lesz, ez az írás mért kapta a regény címét. Egyáltalán nem virágos jókedvemben, és nem is azért, mert érdek nélkül tetszik.

Orbán megcelebül

Orbán Viktornak negyvenhármas lába van, következésképp negyvenhármas gumicsizmát hord. Most nem élcelődök őszentségén, hanem a Ripost nevű szarhalom fölfedezését továbbítom, aki, ha szabad ezt így mondani (és csak így szabad mondani) állva pisált a gyönyörűségtől, midőn a titkot felfedezte. Magam is, alunni se tudtam az éjjel, kínáltak erősen káposztalevéllel.

A minden pénzt megérő adat a Bridgestone gumiüzemnek köszönhető. A tatabányai gyáravatáson a speckó lábbelit, amelyben kizárólag lehet bemenni az üzembe, egy snájdig dobozba, névvel mérettel együtt készítették oda mindenki legnagyobb gyönyörűségére. Fogalmuk sem volt róla, hogy egyben kielégítik jótevőnk gumicsizmák utáni perverz vonzódását is, amelyet tán a gyermekkorból, az avas szagú parasztudvarról hozott magával a csillogásba.

A Ripost szerint ez érzékeny, személyes adat, vélekedésük szerint pedig átlagosnak mondható a méret. Nem tudjuk. Csak annyit, arra épp elég, hogy az egyre növekvő súly, kerület, magasság arány ellenére ne billenjen fel, mint valami rossz keljfeljancsi. Mindenesetre úgy tálalták ezt harsogva, mint például, hogy „ezt nem fogod elhinni, Dzsudák Balázsnak ötven centis farka van”, vagy valami ilyesmi.

Orbán is bekerült hát a celebgyárba, ami nem idegen tőle, ezt be kell látnunk. Fotózkodott ő már kuvasszal, vagy a karácsonyi díszek közül kukkolva is, megfelelve így a celeblét legfőbb kritériumának, ami az, attól híres valaki, hogy nem csinál semmit, és ezt jól megmutatja.

Itt van nekünk mindjárt Vajnáné, aki a nyarat azzal töltötte, hogy különféle tengerek és óceánok partjain fetrengett, és erről küldött mozgó-, és állóképeket a szájbertérbe. Vagy Hajdúné, aki bánatos bociszemei mellett arról is elhíresült férje szíves közlése nyomán, hogy szülés után nem volt büdös. Ilyen tudások nélkül mit sem ér az élet. De felhozhattam volna minden magyar celebek ősanyját, Geronazzo Máriát is képpel illusztrálva, amit viszont emberbaráti megfontolásból nem teszek meg.

Orbán azonban celebként is különbözik a fentebb említettektől. Mert, míg rájuk igaz, amit szegény Koltai Tamás egy színikritikájában vetett papírra valamely színésznőnkről pozitív kicsengéssel – Puzsér pedig valami Palvin Barbi okán plagizálta -, „az a foglalkozása, hogy visszaverje a fényt”. Orbán viszont nem visszaveri, hanem belőle fakad a napsugár.

Jótevőnk amúgy is a celeb reciproka. Mint már megmutattam, láthattuk őt kutyával és karácsonyi idillben, de ugyanígy kolbászokkal vagy pálinkaivás közben is, vagy ahogyan az elemekkel küzd a gáton és a hótól fútt – vagy nem – autópályán. De mindenképp a jómunkásember képét sugallja nekünk, annak ellenére, hogy aratás közben még nem kapták le, Rákosit viszont igen.

A jómunkás-celeb archetípusa minálunk viszont Szalacsi Sanyi bácsi, szegény, aki kék svájci sipkában, lábán bizonyára gumicsizmával alkotott örökérvényűt. Emlékezzünk rá egy rövid részlettel:

„…Riporter: És a Fogarassy Árpádról mit tud elmondani?
Sándor: Hát Árpád egyet … hát egy évvel fiatalabb … éntőlem, … talán … egy évvel, mer a nővérével együtt jártam iskolába, a Malvinnal, és semmi többet nem tudok elmondani. Árpád … fiatalabb tőlem egy évvel. Malvin iskolatársam … vót valamikor.
Riporter: Hogy dolgozik? Jó munkásember?
Sándor: Biztos. Biztos jómunkásember. … Árpád biztos jómunkásember. … A … a nővérje velem egykora születésű. Úgyhogy egyebet nem tudok mondani…”

Én amúgy szemét vagyok, így nem érdek nélkül emlékeztem Sanyi bácsira, hanem azért, hogy megmutassam, mondandója semmivel sem silányabb, mint amit OV adott elő Bakondival akkor, amikor ez utóbbi még sms-ben, és nem migráncsokban utazott:

„…- Öblözet – mondja Orbán Viktor
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi…”

Kábé olyan ez a hasonlítás, mint az örök igazság, hogy mi a különbség mókus és patkány között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója. Így vagyunk ezzel is, hozzátéve, ennek a mi celebünknek le kéne cserélni a sztájlisztját és a személyi edzőjét. Ilyen módosulásokkal aztán masírozhatna a kifutón a negyvenhármas lábával, és böfögve.

De bebizonyítaná újólag Spengler igazát, aki műalkotások okán jutott arra a megállapításra, hogy azok egy bizonyos társadalmi formáció következtében csak ott és csak akkor jöhettek létre, illetve, akkor és ott csak az jöhetett létre. Ilyen determinisztikus jelenség ez a mi Orbánunk is, ami viszont rossz kedvünkre egyáltalán nem nyújt vigaszt.