Szerző: rezeda

Azt hittem, arra ébredek reggel, hogy Tompikát kihajították a Néppártból. Vagy nem hajították, csak a sarokba térdepeltették, esetleg azt mondták neki, ez volt az utolsó, vagy akármi. De nem szólnak a hajnali hírek semmiről. Nem mintha volna valami jelentősége is, hogy Deutsch röpül vagy nem, vele együtt távozik a Fidesz vagy sem, ezek csak olyan gesztusok, ránk nézvést igazi folyományok nélkül. A Néppárt már rég leszerepelt, odahagyta az elveit valamelyik sarkon vagy valamely kuplerájban. Néhányan közülük lázadoznak, de mindig kevesen vannak ahhoz, hogy győzzön a tisztesség. Így van ez mindenütt, általában a gonosz erősebb, többen van, hangosabb és mindig neki több a pénze.

Deutschnak és a róla kialakított képnek teljesen mindegy, röpült vagy maradt, twitterezni mindenhonnan lehet, az ő tevékenysége pedig hosszú ideje ebben merül ki. Olykor beleböfög az éterbe valamit. Ilyen volt az is, ami miatt most röptetni akarják, mint valami rossz lufit. Gestapózott, okádott, ami joggal nem tetszett a decens néppártiaknak, úgyhogy Tompika most, hogy tépkedik a laput a talpa alá, vinnyogva visszavonul. Megint bocsánatot kért, és visszavonta a ganyét. Ez a visszavonósdi nehezen értelmezhető gesztus. Ha valaki leír valamit, azt erősen megfontolja, az nem hirtelen felindulásból elkövetett szóbeli kurvaanyázás, annyapicsázás, ami kicsúszik, hanem kiérlelt gondolat. A manus lényege mintegy.

No most, ha ezek után azt mondja, mindezt visszavonom, az csakis taktikai meghátrálás, attól még a lázak megmaradnak az agyában. Ahogyan erre példa ez a mi Demeter Szilárdunk is, aki szintén visszavont, de azóta is azt hangoztatja, hogy ennek ellenére mindenki bekaphatja. Leírt szavakról nem lehet azt mondani, nem is úgy gondoltam, mivel a papírra (képernyőre) vetett hang, szó, mondat, mint a gondolat kifejező formái azt mutatják, hogy de, éppen úgy és éppen azt gondolta. Különben nem tudta volna leírni. A visszavonósdi tehát csak alávaló nyüszítés, időnyerés, erőgyűjtés. Mert a fideszisták jellemtelenségükből fakadóan úgy viselkednek, mint a tahóbunkó férj. Ő pedig, miután az asszony elhagyta, mert verte rendszeresen, visszakönyörgi magát.

Mézédesen búgja, hogy soha többé, ezen túl a tenyerén hordozza a tubicáját, s amint ajtón belülre kerül, máris csattan el az első pofon újra. Ugyanis ilyen az élet, és ilyen a Fidesz is. Mert mindaközben – és ezt ne feledjük –, hogy Deutsch bocsánatért esdekel, Orbán változatlan hangerővel szidja a sorosista EU-t, Szijjártó pedig előre menekülvén szélsőjobbos cimborákat látogat. Innen nézvést Deutsch nem tesz egyebet, mint a saját seggét menti, ám ahogyan ezt teszi, az valami egészen lehangoló. Mint a hasát mutató kutya, aki rájött, hogy túl messzire ment, és nyalogatja a gazdi kezét. Önmagát feladni és saját magát szembe köpni egyébként egy fideszistának sem nagy erkölcsi tehertétel, mert ideáik nincsenek, csak érdekeik.

Deutsch életútja is ezek közül a legértéktelenebb. Ő – ahogyan Orbán a Kossuth téri beszédből – a prágai letartóztatásból eredő kétes morális tartását erodálja, bár onnan is a gyűlölt kommunisták menekítették ki. Deutsch azért került a Fidesz első vonalába az elején, hogy a hosszú hajával és fülbevalójával megdobogtassa a fiatal női választók szívét, és dobogtatta is. Ebbéli érdemei alapján lehetett miniszter az első felvonásban, de csak akkor, amikor végre sikerült megszereznie a diplomát. Harmincon túl. A beléptető kapuk eltüntetésén kívül más érdeme nem látszik, még szegény Für Lajos is megkérte, hogy ne éljen vissza a nevével, amit lánya – második feleség – révén bitorolt egy darabig. Azóta twitterezik, most pedig nyüszít.

Deutsch az az első generációs fideszes, aki életében nem csinált az ég egy világon semmi hasznosat, de azt legalább alaposan. Most pedig itt áll öregecskén és szétesve, attól fenyegetve, hogy kissé messzebb kerül a húsos fazéktól. És nyalogatja a kezeket. Ennél nagyobb megaláztatás nem kell, ennél még az is jobb, ha kivágják, mert akkor olybá tűnne, volt egy gondolatkísérlet ami mellett úgy ahogy kiállt. De még erre sem képes. És itt, benne látjuk azt, ami majd következik, ha a galeri elveszíti a hatalmat. Nem ők voltak, nem úgy gondolták, parancsra tették. Ez mind lesz. De addig is emlékezzünk a mostani Deutschra, aki nem áll messze attól, hogy a saját anyját is megtagadja. Nyüszít a drága, és ezt jó hallgatni.

„A magánéletben mindenki azt csinál, amit akar, de ebből nem formálhat politikát.” – Ez a mára adott semjéni tételmondat, illetve ennek toldásai, cifrázásai és más szakrális kurvaságok szenteltvízzel locsolgatva. Semjén, úgy is, mint KDNP elnök, és másrészt pedig, mint miniszterelnök-helyettes, tehát egy bazi nagy kisember, mint porbafingó óriáshangya mutatta meg a feje mélyit tegnap. A Marianna-árkát és még annál is lejjebb. Hallván őt föltettük az obskúrus kérdést, hogy hát hülye ez, és láttuk, tapasztaltuk, az szegény, de egészen. És most in medias res.

Képzeljük el közös erővel a klottgatyás pici Semjént, aki 1971-ben vadászati világkiállításon jár, és tátott szájjal nézi a neki csodát. Már ebben a pillanatban megfogalmazódik benne életének egyetlen célja, hogyha nagy lesz, házi rénszarvasokra lövöldöz, belovagol Kézdivásárhelyre pörge kalapban, és imádja az urat. Ez a háromság Semjén élete. Hogy a teremtő mikor érintette meg őtet, azt momentán nem tudjuk, viszont a vér szaga 1971-ben, mert, mint beszámolt róla, akkor járt – klottgatyában – vadászati világkiállításon, ami máig hatóan megérintette a kicsi kis lelkét.

Olyannyira, hogy felcseperedve rendez magának egyet ötven milliárdért. Erről és még sok másról adott számot a KDNP elnöke, miniszterelnök-helyettes az országgyűlés igazságügyi bizottsága előtt, akik biztosan nem kérték, hogy előadja a gyerekkorát, de, ha ez indoknak megteszi, hogy miért cseszi az adófizetők pénzét a hobbijára, akkor biztosan jól volt ez így. Ám csak úgy elábrándozásilag, ha a ’69-ben megrendezett Woodstock csapja meg a bimbózó semjéni lelket, akkor most mit rendezne kies hazának, na, az lenne a delikát. Vagy lehetne fokozni a mókát, de minek.

Mindenesetre kitetszik, milyen apróságok határozzák meg egy nemzet életét és halálát, milyen kölökkori traumák. Például, hogy a kedves vezetőt meg verte az apja, de az egy másik sztori. Semjén még azzal is büszkélkedett, hogy tíz év alatt százharminc templomot építettek, háromezret megújítottak, tehát az élet csodaszép. Nem, nem az. Mert ugyan azt még megértjük, hogy a NER szereti a bávatag hívőket, de mindegyiknek külön adni egy egész templomot túlzásnak tűnik, mint ahogyan az is – mint amivel szintén dicsekedett –, hogy tíz év alatt ötszörösére nőtt az egyházak támogatása.

Jelezném, hogy mi, választók ilyenre egyáltalán nem adtunk megbízást és felhatalmazást, igaz, Semjénre sem. A választói akaratot nézve Semjén és a pártja nincsen is. Árukapcsolás csupán a rajongóknak, akik egy kiló narancsot kértek, de a boltos hozzácsapott még pár szem rohadt datolyát, és most együtt bűzölögnek a szatyorban. Azonban mindezek után érkezünk el a kiinduló tételmondatunkhoz, magánélet és politika zűrös kapcsolatához, amit viszont ez a mi Hubertusunk Szájer dolgára adott válaszul. És az hitte, ez megfelelő, de nem az.

Még egyszer: „A magánéletben mindenki azt csinál, amit akar, de ebből nem formálhat politikát.” – És akkor tekintsünk vissza a vadászatról és az egyházakról mondottakra, így máris látjuk, hogyan folyik Semjén arcán a saját nyála, s nem azért, mert ágybavizelő vénember volna – de még lehet –, hanem, mert pofán köpte magát. Viszont fokozni is tudta ezzel a toldással: „A folyamatban lévő alaptörvény-módosítás is arra irányul, hogy az LMBTQ-propagandát korlátozzák.” – Érezzük ebben nyilván a magánélet vs politika semjéni dichotómiáját. Semjén viszont nem érzi, mert szarvasokkal álmodik.

Összegzem azért az álláspontot, miszerint a szexuális irányultságból ne csináljon senki politikát, kivéve, ha KDNP-s organizmus az illető, és az LMBTQ emberekkel akar kicseszni. Szeretjük mi Semjént, mert muníciót ad nekünk az ostoba aljasság megmutatásához, így levezetésnek is csak arra utalunk, hogy a Szájer által egy Nintendón írt alaptörvény ideája szerint 1971 nem volt, meg sem történt, mert a történelem Orbánnal kezdődött, és a jelek szerint vele is ér majd véget egyszer. ’71-ben tehát vadászati világkiállítás sem volt, és összegezve Semjén sem.

Lám, meddig juthatunk, ha egy gondolatkísérletet következetesen végigviszünk. Például arra, hogy a NER voltaképp nem egyéb, mint egyéni dilik és szándékok összegzete. Stadionok, vadászatok, templomok, ha valaki a tűz közelébe kerül, máris születik egy törvény, ami az ő dilijének kedvez, azt gazdagítja és arra cseszi el a köz pénzét. Az ilyen Semjén-féle dumák megmutatják azt a végtelen ürességet, ami alapján az ország életét szervezik, s ha ránézünk annak állapotjára, az eredmény is látszik. Semjén a miniszterelnök-helyettese. S ennél nagyobb szegénységi bizonyítvány már csak az, hogy Orbán meg a miniszterelnöke. Körbeértünk.

Most az a képzet (Vorstellung) telepedett meg miniszterügynök elvtárs léha tudatában, hogy miután nem vágták ki a klubból, mint macskát szarni, immár ő ül annak közepében, és hajlítja a teret meg az időt. Biztonságban érezvén magát pénzügyileg és a ganyéban egyaránt, Sorost felszólította, hogy takarodjon Európából, és azért ez már döfi, emberek. Ez már a pata kivillanása a reverenda alól, illetve a csótány sötétben bujkáló öntudata. Mert ezek szerint miniszterügynök elvtárs egy napon arra ébredett, hogy bogárrá változott. (Mi pediglen majd egyszer almát hajítunk a páncéljába.)

Hogy mit okádik Sorosra, az – gondolom – őt is, és engemet is hidegen hagy. Miniszterügynök elvtárs gondolatkísérletének azonban vannak folyományai, lévén, hogy mi pedig, ellenlábasai és vele szerencsétlenül egy légtérben lévők, sorosisták volnánk, mint az közkeletű. Kérdésünk az volna tehát, hogy nekünk is takarodnunk kell-e, nem magyari nem őstulkoknak, hogy végleg kitelt a becsületünk talán, és nincs helyünk immár a Föld nevű bolygón se. Mert mindabból, amit Orbán óbégat, voltaképp ez fakad, mint említettem már a patáját, amit rejteget.

Nem vagyok egy látó a delejes gömbömmel, de pár napja már vizionáltam, hogy Brüsszel gyengesége után ezeknek ki fog nyílni a csipájuk, és indul az okádás, lenézés és sárba taposás. Dájcstomi is megszólalt immár bájosan. Miután vinnyogva esdekelt, hogy ne hajítsa ki az ajtón a Néppárt, most telve önbizalommal látott neki ekézni azokat, akiket Orbán eltávolítana a kontinensről. Dájcstomi szerint lesz most nyavajgás a baloldalon, amely nem tud veszíteni méltósággal, s ez a meghunyászkodó alázatból a pofád befogod ordításba átcsapó vigyorgás az emberi faj legaljára jellemző mentalitás.

Eddig is tudtuk, de innentől még világosabb és egyértelműbb, hogy ezek agytörzsi szinten tengetik magukat. Személyiségük főbb jegyei az evolúció kezdeti szakaszából itt maradt elemi ösztönök, amihez a civilizáció csak a mimikrit adta hozzá, hogy olykor emberi alakot öltenek, amiből azonban minduntalan előbukik a leglényegüket adó zupás őrmester tudat. A tapossuk el a másikat óhaja. Igazolásomul rámutatnák Kövér pedellus és Bayer tagkönyv munkásságára is, akik egészen ritkán bajlódnak azzal, hogy rejtegessék igazi valójukat, mert rend szerint kifolyik a szájukon a bennük lévő ősgomoly.

Ebbe a sorba tartozik voltaképp Varga dekázós igazságügyis is, akit mélázó és elnéző sorosisták elismerésekkel díjaznak, miszerint milyen remekül végzi a dolgát, ami nem egyéb, mint Orbán seggének védelme az Unió ócsárlásával. Innen nézvést, ahol én ülök, a permanens hazudozás, a teli pofával tagadás és támadás, a terelés és elhallgatás, tehát a hatalmas egótól duzzadó semmi nem egy megnyerő menyecskére utal, hanem valami holocénbéli sötétségre csinos kis kosztümbe bújtatva. Vargán is látszik, hogy önmagán kívül – ami persona feloldódott Orbánban – nem létezik semmi.

Ugyane sort erősíti a mi Demeter Szilárdunk is, aki tegnap újólag bemutatta viszonyát a rajta kívüli világhoz. „Nagyjából tudom, hogy az ellenségeim mit gondolnak rólam. Irracionális az egész. Nem kritika, hanem epeömlés. Érdektelen.” – Nyilatkozta ez a drága, amiből szintén kitetszik, hogy vélekedése szerint ő valami egészen más univerzumban lebeg, ahová bírálói el nem láthatnak, oda el nem érhetnek a porbafingók. Summarum, nem vagyunk méltóak, hogy Demeter a hajlékunkba jöjjön, de csak egy szót szól, és meggyógyul a mi lelkünk.

Magam személy szerint jól érzem magam az eltaposandó egysejtű szerepében, mert voltaképp egész jól elszórakozok ezeken a lufikon, amelyek vagy nagy hanggal durrannak majd szét, vagy hunyászkodva ernyednek lottyadttá. Amit itt megmutattam, az azért volt csupán, hátha elér egy öntudatosabb semminek nézett honfitárshoz, egy vérmesebb sorosistához, aki aztán azt mondja, elég. Hogy ezután mi történik, azt nem tudom, csak arra noszogatom Buddhában testvéreimet, hogy emeljék fel a fejüket, mert ezek itt most már tényleg azt hiszik, hogy valami delikát übermenschek. És ez nem komilfó.

Szijjártó minisztériuma mint munkaadó abban következetes, hogyha már nem engedi a home office-t, legalább bevásárol az alkalmazottaknak, igaz, a képzelete eléggé szegényes. Illetve ajándéka jelzi azt, mit is gondol a Micikékről, Mancikákról és Kiss kartársakról, ugyanazt, mint a nyugdíjasokról a Párt. Zabálj, hallgass, szavazz. Mindenesetre elég mókásan nézhet ki majd, amikor a külügyesek megkapják a krumplijukat, s midőn lejár a hivatali idő, kitódul az utcára mind az összes, hónuk alatt neccben a krumpli, mintha a piacról jönnének nagybevásárlás után.

Ennek ellenére ne nézzük le a krumpli hatalmát. Már elmeséltem egyszer családunk Ili nénijét, anyám nagybátyjának verébszerű feleségét, akinek a tél közeledvén mindig kellett vinni egy zsák krumplit, elrendezgetni a pincében, hogy meg ne fagyjon, és akkor jöhetett jég, hó, szél, biztosítva volt, hogy Ili néni megéri a tavaszt, ha csak más okból meg nem hal. De ő különös tehetség volt. Azt is meséltem már, hogy el tudott felezni egyetlen tojást, amiből rántotta és levestészta készült egyszerre, hogy a dőzsölés meg ne feküdje a gyomrát. Hogy mitől maradt életben, máig sem tudom.

Viszont már meghalt szegény, ott fekszik anyám mellett. Egy kupacban vannak mind az egész őseim, egy családregény fekszik abban a kriptában elképesztő történetekkel, amelyekből most épp ez a minden őszi krumpli ugrott be, köszönhetően Szijjártónak. Így belegondolva csupa Ili nénik dolgozhatnak a külügynél, és pár nagyköveti berendelés postázásán kívül csak a körmüket reszelgetik egész nap, dolguk más nincs, mert a főnökük mindent személyesen intéz. Mindenhol ott van, még a jachtról is érettünk dobog a szíve, gyárat avat, alapkövet tesz le, ilyenek.

Most is volt olyan, hogy huszonnégy óra alatt három országban három széljobberrel is diskurált, együtt szidták az Unió kurva anyját, ami nem országos ügy, hanem pártfeladat, de ezen megütődni nem kell. Fölhorgadtak sokan, hogyan lehet az, hogy közpénzen intéz pártügyeket, röpköd, jachtozik, s akik így vélekednek, nem tudják, hol élnek. Minálunk párt, állam, törvényhozás, végrehajtás, buksza mind egy és ugyanaz, minden Fidesz, így minden Orbán Viktor, ő az, aki ott van minden kilométerkőnél, ő a négy páncélos meg a kutya is, olykor csóválja a farkát a gatyájában.

Egyébként nem csak Szijjártó jótékonykodott a krumplijával, hanem Mészáros is, a Lőrinc, s ezúttal nem használt vécékefét osztogatott, hanem ételcsomagokat. Tízezret ötvenmillió értékben, amin elájulni nem kell, ez a körme alatt a piszok (sem). Ami érdekes azonban ebben a történetben, hogy minden ajándék, ami a dobozba került a saját üzeméből, gyárából, cégéből származik, pedig van benne sokféle étel. Már ebből is látszik, hogy az egész ország az övé, vagy a nevén van, már J. A. polgártárs is elpanaszolta, hogy „Uraságnak fagy a szőlő./ Neki durrog az az erdő./ Övé a tó s a jég alatt/ neki bujnak a jó halak/ iszapba.”

Na, ugye, elveszve nem vagyunk, visszaállott a Kossuth tér átépítésével szimbolizált kor, ugyanúgy óbégatunk Trianon miatt, mint akkor, pedig épp nem kellene. Itt van ez a Demeter is, aki megtért az anyaországba, mint a romlatlan, igazi, ősi magyarság génjeinek hordozója, és most küldözgeti el az anyjukba mindazokat, akiknek nem tetszik, hogy megnácult. Újra megszólalt, és előadta, nem veszi a fáradságot sem, hogy elolvassa, mi a bajunk az agyával, az anyaország magyarjai nem méltóak arra, hogy bemocskolja magát a gondolataikkal. Itt tart a manus.

Jó azt tudni, hogy az aljasság zavarok nélkül működik, van benne ilyen szünetmentes táp áramkimaradás esetére, és nem fél használni. Szavunk nem lehet, mindenki megkapta a téli krumpliját, külügyesek, nyugdíjasok, csecsszopók, mindjárt karácsony, amikor összebújhatunk, vagy nem. Bekopognak a zsandárok ugyanis, nem leszünk-e többen a megengedettnél, mert tehetik. Épp azzal dicsekedett az operatív törzs egyik nap, hogy a rendőrök már közel húszezer alkalommal ellenőrizték a karantén betartását. Becsöngetnek cseszmeg, hogy nem szöktél-e meg. Itt tartunk advent háromnegyedénél.

Kubatov pártigazgató szerint ha egyetlenünk tárgyalt volna Trianon-ügyben, nemhogy megcsonkították volna kies hazánkat, hanem fél Európát idecsatolták volna. Ezzel elhívott minket egy időutazásra az igazgató, aminek pedig az a vége, hogy nem lenne jó akkor Kubatov pártigazgatónak, mert imádatának tárgya nem jött volna erre a fura világra. Vannak determinációk ugyanis, s ha a fentebbi aktus bekövetkezett volna, másképp forog a történelem kereke, nem lettek volna itt az oroszok, nem lett volna Kádár sem, így nem lehetett volna párttitkár Orbán Győző, és máris ott a luk a történetben.

Orbán Viktor ugyanis determinisztikusan egy kommunista párttitkár gyereke kell legyen, aki őt gyerekkorában erős pofonokkal neveli. Elvetélt focista kell legyen, és tyúkszaros udvarban kell tölteni kantáros gyerekkorát, különben nem fejlődik ki elragadóan bájos személyisége, amelyet ismerhetünk. Sajátos időutazó paradoxon, ha a múltat megváltoztatjuk, megváltozik a jelen is, nincs hát módunk visszatérni, et cetera. Belenyúlni abba tehát nem lehet. Viszont értjük Kubatov pártigazgató gyermekes buzgalmát, amellyel a főnökét héroszi magasságokba óhajtja emelni, nekünk, kívülállóknak azonban olybá tűnik, hogy a szaros segge mindig lehúzza őtet az anyaföldre.

Hasonképp Varga igazságügyis is örömódákat zengett, és előadta, hogy Orbán állhatatos küzdelme nyomán kies hazánk, de Egész Európa is hozzájuthat a pénzéhez, amire oly kiéhezve vágyakozik. Az egyenletből most már épp csak az marad ki, hogy a pénzek áramlását pont Orbán akasztotta meg személyesen. Mindezek ellenére most már ott tartunk, hogy Orbán verte ki az Unióból a pénzt, amit az amúgy nem adott volna, azaz, ha Orbán nincs, éhen veszik az összes osztrák paraszt és olasz operaénekes. Most már Orbán mentette meg a nyüves életét azoknak is. Ilyen könnyű átkalibrálni a valóságot, ami aztán a bávatagok sima agyában megragad erősen.

Az ilyen Kubatovok és Vargák ezekkel a megnyilvánulásokkal építgetik a már amúgy is izmos személyi kultuszt. Hogy a Kubatovok, Vargák miért ennyire hülyék és ez miért jó nekik, az sem teljesen világos, illetve felfoghatatlan. Bár, ha felidézzük Varga igazságügyis beavatási fényképét, amelyen Orbánnal pezsgőzget, és emlékszünk a behódoló kutyaszemeire, a mindjárt bepisálok testtartásra, azonmód megértjük a Fidesz mai természetrajzát. A kézcsókos, esernyőkardos asszonyokat és a neten tobzódó trollokat, akik semmit sem látnak a világból, mert mindent eltakar előlük Orbán hatalmas gyomra, amiben az egóját hordja.

Aki fél vagy nem érti a világot, isteneket teremt abba, akik előtt leborulhat és könyöröghet a nyomorult életéért. Hogy ez intellektuális restség vagy érzelmi defekt következménye, az nem egészen világos, de mindenképp valami csököttségre utal. Ha korunkban egy ember föladja a személyiségét, hogy valaki előtt behódoljon, ez már szerelem vagy pediglen imbecillis magaslatok, békemenet és CÖF, vagy maga a sajtóklub például Bencsikkel. Ő sem jöhetett volna létre a kommunizmus nélkül, tehát, ha Orbán Trianon ügyben is győz száz éve, itt kellene állnunk Bencsik nélkül, és hova lennénk akkor szomorúságunkban, ugye.

A valóság átformálása, a történelem meghamisítása régi trükk. Más korokban más diktatúrák a germán mítoszokba ájultak bele, nekünk csodalovunk van, meg Szibériában megtalált királyi génjeink. Ezzel a tempóval, s ami körüle folyik, simán benne van a pakliban, hogy Orbán meg a Szíriuszról származik, mert az emberi hülyeség végtelen, ami naponta nyer igazolást. Most épp Kubatov pártigazgató által. Tegnap vizionáltam, az örömtáncokat, hogy Brüsszelt legyőztük, ilyen tömény hülyeségben azonban reménykedni sem mertem, mert az én képzeletem is véges. A fideszistáké ezek szerint nem. Amit itt látunk, az a Csillag születik különkiadása csak itt, csak most és csak nekik.

Már a belépő is olyan volt, ahogyan partra szállott a manneken pis tócsájában, ellenfeleit semlegesítve mind, és valamennyi összes egy barátját maga köré gyűjtve, kezében hatlapos ultival, hogy a kanok is értsék, indulva alámerülni a farkasverembe, mint valami ótvar mese, amit egy félrészeg falusi párttitkár ad elő az italboltban, amelyhez biciklik vannak támasztva. Ez a partra szállás, hatlapos ulti meg a farkasverem ez Orbán dumája volt a tegnap történt gyalázatok előtt, amiből is kitetszik, hogy ez egy tajparaszt, hímsoviniszta, hóttbunkó organizmus, aki ilyen körülmények között megint győzött.

Hiába harsogja a honi ellenzék, hogy veszített. Levegőt, és ami lényegesebb, szabad kezet kapott 2022-ig, a választásokig, és ennyi neki bőven elég. Mert távlatos víziói soha nem is voltak, csak taktikák a hatalom megkaparintására és megtartására, ezekkel táncikált ide-oda, és a maga szemszögéből, ami tegnap történt, az a totális győzelem. Szüret, lehet lopni zavartalanul, lehet leépíteni a jogállamot tovább, egyáltalán, ezután is azt csinál, amit csak akar. Hogy aztán egyszer esetleg számon kérhető lesz, elszámoltatható, ki nem szarja le, a lényeg mindig az itt és most.

Aztán majd megint kitalál valamit, amibe így szép lassan beledöglünk. Most újólag, mint eddig mindig is, kiderült egyébként, hogy nincs európai vízió, nincs közös eszme és nincsenek közös értékek, hanem csak egyéni érdekek vannak. Minden egyes ország minden egyes vezetőjének a saját kis pecsenyéje a holland fickótól Merkel mamáig bezárólag, akik elnézik, hogy Orbán kicsapta a szaros csizmát az asztalra, sőt, vállalták azt is, hogy még kitartóan szagolgatják. Viszont tényleg nem tudják, mit cselekedtek, mert emiatt nem egyéb vár a magyar szabadságszerető emberekre, mint maga a pokol.

Eddig is az volt, de fokozni is lehet, és meg fog történni. Most ugyanis nem csak az fog eljönni, hogy szabad kezet kapnak, hanem a megszállottságuk fog erősödni, igazolva látják mintegy, hogy amit csinálnak, az helyes és azt szabad. Mától tessenek majd figyelni a nagyképű, kioktató hangnemet, hogy visíts csak libernyák, és lehetőleg dögölj meg. Tessenek permanens arcul köpésekre számítani, tessenek kioktatásokra és eltaposásokra felkészülni, tessenek a hangnem brutális durvulására számítani, hogy végül már csak menekülni támad az embernek kedve, holott eddig is azt kellett volna.

Orbán nem felejt, és Orbán bosszúálló. Azt pedig, hogy most pár hónapig kanosszát kellett járnia, hogy úgy kellett éreznie, zavar támadt az erőben, nem a holland fickón fogja megtorolni, mert ő messze van meg különben is, hanem azokon, akik ezeket a kellemetlenségeket neki okozták. A panaszkodó, olvasatában őt feljelentő, a magyarokat eláruló népeken, és itt most és már nemcsak a politikusokról lesz szó, hanem mindazokról, akik nem férnek bele a NER torz világképébe. Akik kívül esnek a Párt hatósugarán, akik nincsenek velük. Azok ellenük vannak.

Színésznövendékek, részeges bölcsészek, hadházyk, úgy, ahogy gondolkozó tanárok, veszedelmes filozófusok, zsidó írócskák vagy épeszű traktoristák. Mindenki, aki nem lép egyszerre, senki nem kap rétest estére, csak a Lölö egyre többet. Ez lesz. És hiába harsogja mindenki teli szájjal, hogy Orbán semmit nem ért el, mert a jogállamiság benne maradt, és ilyesmik. Talonban. Az a helyzet jön most, hogy Orbán ott rázza majd nekik a lottyadt seggét, nyújtogatja a nyelvét meg fityiszt mutogat, ők pedig megkötözött kézzel lesznek kénytelenek figyelni.

Sőt, még mosolyogniuk is kell hozzá. Ennyi történt tegnap, fölösleges másképp magyarázni, hülyének leszünk nézve ugyanis. Mert összefoglalom még egyszer, hová jutottunk: dől a lé, semmi közük hozzá mit csinál vele, sőt, amíg nem akasztat felkelőket a Kossuth téren, az országgal is azt tesz, amit csak akar. Bár lehet, akkor is úgy volna, mert a nagy európai éthosz kiszámolná, a BMW gyárnak hogyan jobb. A pénz mindig minden ideát legyőz, és ez fog majd történni velünk 2022-ben is, aztán majd nézünk kifelé a fejünkből, hogy megint nem sikerült. Ejj, már megint nem, hogy cseszné meg.

WC-papír tartó lestrapált negyvenesnek. Kozmetikai tükör reménykedő harmincasnak. Ilyesmi ajánlásokkal képzelhető Mészáros Lőrinc jótékonykodása, amikor a hoteljei leselejtezett törölköző szárítót, kozmetikai tükröt és WC-papír tartót osztogatnak egyszülős családoknak. De nem csak úgy feltétel nélkül elvihetően, hanem kérdőívben jelezve az igényeket, feltehetőleg adatokkal, hogy a választások során kérhessenek tőlük valamit. Ez melléktermék, az aljasság másik szintje, mert maga ez az ajándékozás az egyik. Illetve jótéteménybe burkolt takarítás.

Mert értjük mi, hogy a járványhelyzetben kapott súlyos közpénzmilliárdokból épp felújított szállodákban szemét keletkezik, amit sittnek is lehet nevezni, s mint tudjuk, ennek drága az elszállítása. Ha letörölgetjük a WC-papír tartót, kisuvickoljuk a szemetest, nagylelkű ajándék válik belőle, amire karácsonytájt múlhatatlan szüksége van a rászorulónak. Csakis erre, semmi egyébre. Isteni szerencse, hogy felújított WC-kefe nincs a kínálatban, és ez nem a gonoszság szava belőlem, hanem a megvetésé. Mint amikor Balog páter kurválkodott a Hiltonban.

Akkor is ilyesmi jött elő, mert, mint emlékezhetünk, hét évvel ezelőtt az akkor még miniszter negyven nehéz körülmények között élő gyereket látott vendégül a puccos hotelben – ahol libaerőleves zöldséggel, lúdgége tésztában, csirkemellfilé Calvadossal ízesített gombamártással, zöldséges lasagne-val, brokkolirózsával és párolt rizzsel, desszertnek pedig joghurttorta eper öntettel volt a menü –, és ott kaptak ajándékot szegények ilyen feliratokkal, hogy “6-7 éves fiúnak“; “10-14 éves lánynak“. Innen gondolható ma a lestrapált negyvenes és a reménykedő harmincas.

És innen van az az ellenállhatatlan és szorító érzet, hogy ezeknek a szegénység csak egzotikum, a szegények bazári majmok, az irgalmasság álca, az adakozás feladat és nem szükséglet. Az is mutatja ezt, hogy kizárólag adventi időszakban szállja meg őket a szentlélek, az év többi negyvennyolc hetében föl is fordulhatnak az éhezők, amire a papjaik intik is a templomból kitóduló decens úri közönséget. Csirkemellfilé Calvadossal ízesített gombamártással jut az eszükbe, meg lestrapált kozmetikai tükör. Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot, mint az rég ismert hozzáállás.

A Mészáros-féle adakozásban az a legvérlázítóbb, hogy nem a sajátját adja, hanem a miénket. Mészáros vagyonának egyetlen eleme, a legutolsó használt WC-papír tartó sem jól végzett munka, hanem irányított közbeszerzés eredménye, tehát nem a sajátját osztogatja. Ráadásként, hogy miket, az is delikát, mert kevés olyan szegény háztartás van, ahol pont a szállodában ezer ember által használt WC-papír tartóra, pipere tükörre, vagy szemetesre volna a karácsony előtt a legégetőbb szükség. Ez érzéketlenség és észérség egyben, tisztára az advent gúnyos csilingelése.

Mészáros azonban – hogy mentegessük ezt a bábut – erről valószínűleg mit sem tud. Ő feltehetően már azt sem tudja, hogy van ilyen szállodája, ő csak egy gépezet egyre elhasználtabb arca, aki sodródik az árral, és a legtöbb esetben azt sem tudja, hol is van éppen. Ami tehát itt elkövetődik, azt a rendszer követi el, amely viszont nem arra épült, hogy benne neked jó legyen, hanem, hogy mindent bekebelezzen, és év végén úri gesztusként egy szaros WC-kefét visszaadjon abból, amit addig ellopott. Erre hozták létre a kitalálói, és erre tartják az alattvalót.

S hogy ez a status quo fennmaradjon, elemi érdekük, amit mi sem mutat jobban, mint Orbán mostani röpködése Varsóba, hogy mentse a menthetőt és tartsa a tarthatatlant. De elmegy a falig is. Mint kiszámolták, minden egyes magyar a csecsszopótól a fogatlan aggastyánig bezárólag kétszázezer forintot veszít, ha a kedves vezető ragaszkodik a vétóhoz. A samesza meg lepukkant tükröket ajándékozgat. Ez az igazán ócska érzéketlenség kategóriája, vagy még annál is rosszabb, ez a bűn maga. Nem jótétemény, hanem megalázó, semmire sem jó alamizsna.

Balog páter „Nyilas Misi pakkokat” osztogatott, Mészáros WC-papír tartót, míg ellenben emlékszünk mindannyian Bicebócára a Kincskereső kisködmönből, aki midőn látta, hogy a társai mennyi mindent vittek neki szívbéli jóságból csupán, kökényt és szelet kenyeret, felkiáltott elcsudálkozásában, hogy ez az enyém, ez mind az enyém, és mérhetetlenül gazdagnak érezte magát. Mindazonáltal és mindezek után én kérek elnézést azoktól, akinek a karácsonyi boldogságához a Mészáros kidobott cucca kellett csupán, mert akkor én látom rosszul ezt a kajla világot egészen.

Tegnap is olyan jó volt a T. házban. Ott, ahol ellenzékünk halált megvető bátorsággal döntögette a rezsimet. Egyikük még egy ereszdarabot is lengetett, mint a romlottság szimbólumát. Volt itt már, e falak között minden: krumpli neccben, illetlen feliratú táblák, és még térdre, imához beszólás is a hőskorban, mint emlékezhetünk. Az ellenzéknek igaza volt egyébiránt, hogy három K-t emlegetett, mint a Fidesz szimbólumát, úgymint kokó, kurvák, korrupció. Eljutottunk hát a K&K-tól a K&K&K-ig kies hazánk evolúciójában úgy, hogy voltaképp nem jutottunk sehová. Magyarország a történelem porában egy helyben tapod, mocorog, s indulni erőtlen.

Igaza volt az ellenzéknek persze felhorgadásában, de, ahogyan ott lengette az ereszdarabot, azzal a lendülettel ki is törölhette volna vele az arschát (ha már K&K), mert odáig jutottunk, hogy a T. házban történtek totálisan érdektelenek, a dolgok nem ott dőlnek el ugyanis, hanem a karmeliták erkélyén, amire még visszatérünk. Cirkusznak megtette az ereszes pörformansz, és még egy haszna volt, hogy újólag rávilágított arra, a fideszisták egy másik univerzumban élnek, ahonnan nincsen kilátás, sem átjárás ebbe a miénkbe. Egy csinovnyik válaszolt a Szájert szimbolizáló ereszrázásra ugyanis, de abban nem volt köszönet, csak a tömény megvilágosodás.

Amikor elhangzott a három K vádja, a csinovnyik ezt nem kérte ki magának egyáltalán, mintegy jóváhagyva ekképp, hogy lopunk, drogozunk, kurvázunk, mert elhangzott a mindent elsöprő, feloldozó indok, hogy: de legalább bocsánatot kért, a baloldal mikor kért bocsánatot valamiért is. Ez volt a lehengerlő visszavágás, és ebben felfedezhető a rendszerhiba, mert ugyanis ez a fidesz-csinovnyik nem vette észre, hogy cakkpakk a rendszer lett le K&K&K-zva, tehát azzal, ha Szájer bocsánatot kér, nem oldódik meg semmi. Nem Szájerrel van a baj, hanem a NER-rel. A NER álnok hazugságának Szájer csak a szimbóluma, és érvénytelenségének bizonyítéka.

Ezt még mindig képtelenek felfogni. Szájer kilép, lemond, eltűnik, mert lebukott. Ha nem bukott volna le, baj nem volna semmi. Azaz, mindent lehet, csak ki ne derüljön, ha kiderül, akkor pedig azt mondjuk, bocs, és minden el van intézve. Ez a „de legalább bocsánatot kért” a totális romlottság bizonyítéka. Persze, aki ahhoz van szokva, hogy a gyóntatószékben kirónak rá tizenöt szűzmáriát meg húsz miatyánkot, és azzal minden elrendeződik, attól mit várhatunk, semmit sem igazán. A Fidesz erkölcse a relativizált erkölcs, máz azzal a vallással együtt, ami a züllöttséget takarja. Ezért kell eltakarodniuk, nem azért, mert Szájer meleg. Bocs. Ja, nem.

És azért is, ami cirkusz ezen kívül még tegnap volt a nagy bejelentéssel. Az operatív törzs (vagy akárki) ugyanis már hajnalban döntött, hogy mi legyen a karácsonnyal, szilveszterrel, összebújhatunk-e, okádhatunk-e csoportosan, erre a döntésre várt az ország apraja meg a nagyja. És akkor hajnalban elkezdtek peregni a dobok. Peregtek, mint a cirkuszban a nagy mutatvány, a salto mortale előtt, fokozva az izgalmat és a várakozást, hogy mindjárt. Egész délelőtt ez ment minden orgánumban, hogy Orbán mindjárt bejelent, hamarosan jön, csak egy kicsit kell várni, s itt lesz. Mintha a megváltó születne meg Szűz Mária szeplőtelen méhiből.

Hogy mit jelentett be aztán vagy mit nem, az teljességgel érdektelen. A mutatvány volt lényeg, az érzet erősítése az alattvalóban, hogy itt minden csak őtőle függ, hogy Orbán szava határozza meg az ő nyüves életét vagy halálát. És ez valahogyan nincs rendjén. Bennem például erős hányingert kelt, de a bávatagok meg ettől élveznek el, mert nem vagyunk egyformák. Hiba van a rendszerben. Maga a rendszer a hiba, amit bocsánatkéréssel elrendezni nem lehet. Mert közben Brüsszelben is mennek a mutatványok, amelyek csak azért történnek, hogy az egész komplett banda ne bukjon le úgy, mint Szájer. Ezért nem kell a pénz sem inkább, hogy a látszat maradhasson.

Nem fog, takarodás lesz most már ebből. Szájert, az embert sajnálhatnánk, megbocsáthatnánk neki, mert az élete iszonyú volt. De sajátos módon azért nem nyerhet bocsánatot, mert az életét önmaga tette iszonyúvá saját maga számára, ami hiba. Ugyanakkor és ezzel együtt a miénket is, a mi életünket is olyan hazugságok és elnyomások közé szorítaná és szorítja, mint amilyenben az övé telt. És ez a bűn. Nincsen bocsánat, mert Szájer ment, a rendszer azonban maradt. A rendszerben pedig káoszos romlottság van. A rendszer hibája a K&K&K, illetve még a sok K ezek mellett, aminek az esszenciája, a veleje volt tegnap a népek várakoztatása, hogy jön az Isten és elmondja, mit tehettek, s mit nem.

Aszonta a Zibojnéni a tennap, hogy máma jön mihozzánk a Mikulás. Tanultunk is éneket, hogy télapóittvan, de a Pityu megkérdezte, hogy akkor most ki jön, a Télapó vagy a Mikulás, mire a sarokba kellett menni neki gondolkozni a pimaszságán, de csak vigyorgott ott is.

Ahogy éneketünk hogy hójasubája, télacipője, lengaszakálla, mutogatott a Pityu a sarokba meg bohóckodott. A Kisböske az örűt, mer kap csokit, és a Zibojnéni aszonta, hogy akkor aludjunk nagyot, és jöjjünk ünneplősbe, hogy így köszöncsük a Télapót vagy Mikulást, csinossan. Az apu morgott otthon, hogy minek glancba vágni a gyereket, de az anyu monta neki, hogy nem ő vasajja az ingemet, tehát ne morogjon. De morgott.

Mentünk asztán máma reggel a zoviba, fujt a szél nagyon, csak úgy csattogott a zászló a timpanonos emlékműné a homokozóná, vitte a szél a maszkokat a levegőbe, szállt a sok maszk, amit elhagytak a zemberek valahol, a zászló meg a maszkok szálltak a szélbe, és azon gondókoztam, hogyan tud így jönni ide a Télapó vagy Mikulás, elfújja a szánnyát a szél, meg a rénszarvasokat is, de erős bisztos a Télapó vagy Mikulás, és nem lesz bajj.

Kakaót adott a dadus, ahogy vártunk meg énekeltünk, hogy itt van, pedig nem is volt ott, amikor egyszer csak csöngetés volt a folyosón meg pusmogás, és asztán bejött a Télapó vagy Mikulás, de a képviselő bácsi volt az, aki vitt már minket migráncsnézőbe, meg kaptunk tőle pöttyös labdát meg imakönyvet is.

Teli volt a zsákja, de nem volt se pirosalma se aranyág, hanem megin pöttyös labda csak, rengeteg. A Pityu monta, hogy biztos labdagyára van neki, de súgta csak, hogy ne kelljen a sarokba menni neki, mert hátha lesz csoki is azért. A Kisböske is csak nézett kámpicsorodva, hogy hola csoki, de nem volt sehol, csak a labdák.

Asztán bajj lett. A Zibojnéni megkérdeszte egyszer csak, hogy mit gondolunk, hogyan jött a Mikulás bácsi, akinek a Télapót énekeltük, hogyan vajon, mire a Pityu rávágta, hogyhát az ereszen jött el mihozzánk. Erre a Mikulás vagy Télapó letépte a szakállát, és tényleg a képviselő bácsi volt, és kérdeszte a Pityut, hogy miféle ereszen, hol hallotta eszt az ereszt, ki monta neki, hogyan monta, és megin érdeklődött, hogy ki a Pityu apukája.

Monta megin neki a Pityu, hogyhát az apu, de hogy hol a dolgozója, aszt is tudni akarta a képviselő bácsi, mire monta neki a Pityu, hogy sehol. Asztán az lett, mint mindig szok lenni, hogy a Zibojnéni elkezdett sikongatni meg vergődni meg visittani, hogy a Pityut el is felejtette a sarokba küldeni.

A Kiböske meg a csoki miatt bömbölt, valaki belerugott az egyik labdába, az leverte a keresztet a falról, rá a Zibojnéni fejére, fölszakatt rajta neki a bőr, vérezett, aztán a dadus igyekezett rendet rakni, de nem sikerült neki, mer a szél kidöntötte a Timpanoni emlékművünk oszlopát, az betörte az ablakot, a szél fujta be a maszkokat az ablakon, mindenki ordittott, hogy Uristen, mi lesz velünk uramjézus, hogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

„Fejezzed be…” – Így inti belga kollégáját meghunyászkodásra Szijjártó külügyesünk. Hogy mit fejezzed be, arról még beszélünk. Most csak ragadjuk meg ezt a nyelvi pillanatot, amelyben Szijjártó külügyesünk mint Vargáné materializálódik előttünk, aki épp káposztát főz, a kontya alá üt a gőz, és a fazoka mellől, kezében fakanállal inti az urát (Varga urat), miszerint fejezzed be az ivást, vagy letépem a töködet. Más látomásunkban Szijjártó külügyes Győzikeként, zebrás jachton óbégat Beja asszonynak, hogy fejezzed be a kárálást má’. Mindegy is tán, csak a nyelvi közeget föstöttem le ekkép, ami nem a diplomácia nyelve, és még csak nem is úri budoároké, hanem a futsalé vagy a sarki ivóé keverttel a kupicában a sörfoltos abroszon.

Szijjártó külügyes zaklatottnak tűnik, amit jó szívünk miatt megértünk, hiszen érzelemdús héten vagyunk túl. Úgy is mondhatnánk Mocsai módján, hogy magas hőfokú volt ez a mi hetünk nekünk. Mert emlékszünk még a Fidesz rektorának kézilabda-kapitányi időszakára, amikor vereségek után ordítástól eltűnt hanggal nyilatkozott rend szerint magas hőfokokról, szakmáról viszont soha. Nála a mérkőzés szimfónia volt, fortissimo meg andante, viszont meccselni nem tudott. Ezért lett rektor, holott nem lehetett volna. De ez mellékszál, csak Szájer, Deutsch, Orbán, vétó, lengyelek, Weber és a többi miatt jutott eszembe, bemutatva, hogy a Fidesz vesztésre áll, amitől, mint Mocsai hangja, ezeknek az esze kezd elmenni. És itt tartanak, hogy fejezzed be.

Didier Reyndersnek híják a belgát, akinek annyi volt a bűne, hogy azt mondta, ha a magyarok és a lengyelek szarakodnak, vétózgatnak, „úgy Magyarország és Lengyelország nélkül kell tovább haladni”. Ezt fejezzed be Szijjártó szerint, mert, s itt bővebben mutatom: „…engedd figyelmedbe ajánlanom a tényt, hogy mi, lengyelek és magyarok biztosan harcoltunk annyit diktatúrák ellen a szabadságunkért és tettünk annyit Európa egységéért, mint a Téged az Európai Bizottságba delegáló ország. Kérlek, fejezzed be a lengyelek és magyarok lenézését, sértegetését!” – Az első kérdés ezzel kapcsolatban a he, meg a mi a rosseb. A másik pedig az a tátott szájú elcsodálkozás, hogyan kerül a disznószaros csizma az asztalra, a kistányér mellé.

Szijjártó fejébe kellene látni, hogyan csúszik egybe abban az, hogyha a magyarok – lengyelek – ki akarnak maradni a buliból akkor kihagyják őket, így egyszerűen, ami sértés a taraj alatti ködben. Nem mondják nekik útszélien, hogy be is kaphatják, csak annyit: szevasztok, s mennek el. Fejezzed be a lenézését, sértegetését, mondja Szijjártó, aki már nemcsak mimagyarok, hanem milengyelek is, pedig valószínűleg nem kérték rá, és tán már szégyellik is, hogy ilyen egyszerű cimborájuk van. Bizonyára lefordítják ennek a belgának az édes anyanyelvére Szijjártó habzását, ám ezt a fejezzed be formulát valószínűleg nem lehet. De az is mindegy, anélkül is elég kínos, ahogyan kitartóan veri a habot. Ő, Varga, Novák, Kovács és Orbán, mint a legfőbb habverők. A Fidesz élcsapata.

Meg fogják unni őket. Ahogyan Deutsch fideszistával ez már meg is esett. Peter van Dalen, holland néppárti képviselő azt üzente a mi Tominknak: „Kedves uram, kérem vegyen le a levelezőlistájáról. Túl gyakran küld propagandát, nem érdekel.” – Ilyen finoman még senkit nem küldtek el az anyjába. Nem ám fejezzed be – bár nem tudom ez hollandul hogyan van vagy lenne –, és ennél nagyobb szégyen nincsen. Már nem vitatkoznak velük, győzködik őket, hanem azt mondják nekik, nem érdekelsz. Orbántól már eddig is úgy húzódtak el, mint a leprástól, de most már a többi is büdös. Mind az összes. Nem kis teljesítmény ez röpke tíz év alatt, de nekik sikerült. Magyarország jobban teljesít, tudjuk. És most már látjuk is, érezzük is. Tehát abba lehetne fejezni valószínűleg.