Szerző: rezeda

Na, ugye. – Böffentette oda a kedves vezető a magyari népeknek négy éve, amikor a láblabdásai kijutottak az Európa-bajnokságra, utalva az agytörzsi megnyilvánulással arra, hogy mindez az ő érdeme volna, tehát lehet a pofákat befogni. Pedig dehogy tehetett róla a kedves vezető, sem a rengeteg magyari futballsámán, csupán az UEFA megemelte a nagy esemény létszámát huszonnégyre. Kis túlzással minden európai csapat alanyi jogon vett részt rajta, a felcsúti stadionnak azonban ehhez az ég egy világon semmi köze nem volt. Sem a többi soknak, és még a százmilliárdoknak sem, amit belépumpáltak a magyar adófizetők, bár nem önként és nem is dalolva.

Viszont akkor kezdődött el az éjszaka, ami azóta sem ért véget. Azóta tudjuk, hogy a futball művészet és létforma, ihletettebb órákban vallás, holott ránézésre csak játék és biznisz. Idén ismét kijutott nemzeti csapatunk soraiban a kipcsak felmenőkkel rendelkező, ám pigmentekkel egy kicsit bővebben ellátott Loic Negóval, aki a Videoton csapatában veszi el a magyari láblabdások munkáját, és tartja rettegésben Székesfehérvár asszonyait. Vagy pediglen ugyan nem, de, ha nézne M1-et és rajta Bakondit, akkor sikítva menekülne, de nagy valószínűséggel nem bírja Arany nyelvét a nemzeti Nego, így nem zavarja, hol is él. Minket azonban igen.

Szóval megint kint vagyunk a huszonnégyben, ami miatt most Szijjártó – aki akkor még ki sem kelt a vírusos ágyából – érezte úgy, hogy a mellét döngetve, a libsikbe belerúgva kell nyalnia Orbán valagát, örülve annak, hogy még mindig tart az éjszaka. Szószátyár gyerek ez a Peti, nem elégedett meg egy tőmondattal vagy artikulálatlan hangokkal, hanem választékosan bizonyította be, milyen hülye is, miközben rohadt büszke magára. Puffogókról, károgókról, a futballt állandóan temetőkről értekezik, meghatároz egy csoportot, akiket így sorol osztályba „minek kellenek a stadionok”, majd az e közösségbe tartozókat arra utasítja, énekeljék el, hogy az éjszaka soha nem ér véget.

Nem énekeljük el, mint ahogyan a Nélküledre sem vágjuk vigyázzba magunkat, és nem hordunk malomkeréknyi kokárdát sem. Jól láthatóan Szijjártó meghasonlott. Nekem az a kép ugrott be a delirálásáról, amikor Sheldon lökte a tömény hülyeséget Penny arcába, aki csak tátott szájjal figyelte őt, s mivelhogy annyi ökörségtől meg sem tudott szólalni, úgy, ahogy volt, tátott szájjal sarkon fordult és elment. Miközben persze Sheldon zavartalanul mondta tovább a baromságait. Így voltunk mi is Szijjártót hallgatva. Például Fekete-Győr is csak annyit bírt mondani a láthatóan magán kívül lévő külügyesnek, hogy szedd már össze magad, Péter. De nem fogja.

Mert Szijjártó mindeközben éppen tölti be a küldetését, és amikor „minek kellenek a stadionok”-ozik, jól láthatóan nem tudja mi a baj. Nem érti. Három attitűd tételezhető ebben az esetben: nem képes érteni, nem akarja érteni, vagy fél érteni. Lefordítva: hülye, aljas, oder beszari. Soha nem gondoltam volna, hogy sikerül tipizálni a fideszcsürhét, és lám, Szijjártó, a futball és a kedves UEFA a huszonnégy csapatával hozzá segített ehhez. Hálásan köszönöm, hogy rend teremtődött a zűrzavarban, hogy előttünk állhat végre tisztán és világosan, miféle népség veszejti el az országot, és benne bennünket is természetszerűleg.

Ez a három kategória felöleli a kézcsókos hívőtől az államtitkárig, noch dazu a kedves vezetőig bezárólag az összeset. És most, hogy elkészült a Brehmem, hátra is dőlhetnék akár, de nem lehet. Az ellenség legyőzésében annak kiismerése az első lépcsőfok csupán, a haditervet is ki kellene dolgozni. Ez azonban bonyolult, mert, mint láttuk, van közöttük leszedált biorobot, jéghideg gyilkos és félelemtől reszkető zsoldos is. Veszélyes elegy, szinte kiismerhetetlen massza, amelyik érvekre nem hallgat, mert nem akar, nem tud vagy fél tőle. A pofájuk viszont hatalmas, étvágyuk kielégíthetetlen, fölöttébb hangosak, és náluk van az összes pénz is. Ilyenkor Gandhinak álmodom magam.

Orbán ahelyett, hogy arra költené a pénzt, amire minden normális vezető, az országra és a benne élő emberekre, megint nekiáll kampányolni. Olybá is vehetnénk gondos háziasszonyként, hogy elissza a konyhapénzt, a szándék azonban ennél aljasabb és egyszerűbb. 2022-höz közelítve valahogyan az emberek fejébe kell verni, hogy csak a Fidesz, csak az Orbán, csak a kormány, aki érettük él. A módszer eléggé infantilis, de a hülyéknek megteszi, következésképp választást lehet vele nyerni. Az öntudatos magyari jómunkásembernek az is elég volt már egyszer, hogy „Folytatjuk”, ehhez képest a most bevezetni óhajtott szlogen, miszerint „Minden élet számít”, maga a választási program, órákig tartó kimerítő olvasmány.

Tévén, rádión, Facebookon fog ránk zúdulni annak a sok jótéteménynek a sulykolása, amit érettünk a kedves vezető kigondolt, úgymint kijárási tilalom, rendezvénystop és maszkhasználat, ha az ember megfeledkezne róla esetleg. De nem tud, rendőrök és katonák tartatják be vele, így az a pénz, amit ezekre a videókra kidobtak, csak akképp hasznosul, hogy valamelyik cimbora cége gazdagszik vele. Illetve, mint sejtjük, a választási hadjárat része már, mert soha nem lehet elég korán kezdeni. A szlogen, amit a bambák képébe tolnak, miszerint „Minden élet számít”, felemelőnek van beállítva és Orbán Viktortól származtatva, aki immár legendáriummá emelve ezt egy november 13-i interjúban ejtette ki a szentséges száján először.

Ha nem figyel, mindig ilyenek jönnek elő belőle: senkit nem hagyunk az út szélén, mindenkit meggyógyítunk, annyi munkahelyet teremtünk, amennyit a járvány elvett, és tán a leglényegesebb, tök mindegy mit mond, csak azt kell nézni, amit csinál. Most épp röpcsiket vesz a braziloktól járványügyileg. De ez a „Minden élet számít” ez egy felépített történet része. Elhangzott ugye elsőként a rádióban, aztán odafosta a Facebookra meg az Instagramra, innen jutott el a parlamentig, s mint látjuk, mára egy komplett néphülyítő kampány vált belőle. No most, amikor naponta úgy nagyjából száz ember hal bele a kórba az országban, akkor egy kissé megkésettnek tűnik a szóbeli buzgalom, de, ha majd netán csökkenni kezd ez a szám, lesz mire fogni.

Magam még olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, hogy most pár napig emelkednek a közzé tett halálozási adatok, aztán látványosan csökkennek majd, és a bávatag népek ütemesen tapsolnak, hogy ezt is megcsinálta. Minden csak tálalás kérdése, és mostanság épp ezt nem kapunk, hiteles információkat. Helyette lesz majd ez a hülyítés, ami szintén tolvajlás eredménye. Mert és ugyanis a „Minden élet számít” a nyáron tűnt fel a Black Lives Matter mozgalomban, viszont eredetileg Krisztustól eredeztethető. Azt már láttuk, Orbán sajtója hogyan viszonyult akkoriban és most is az Államokban történtekhez, hogy ez a Black Lives Matter minden volt, csak ma született bárány nem, viszont jelszavakat lopni tőlük megteszi.

De Orbán egész pályafutása ilyen politikai tolvajlásokból is áll, a Forza Italiától Horthyig bezárólag, mindig csak a legaljáról, erre szinte gondosan ügyelve. Egyébként a „Minden élet számít” ez a „Senkit nem hagyunk az út szélén” 2.0, s azután jelentődött ki, hogy végighajókázták a nyarat, helikoptereztek, lesették a focimeccseket, és aztán, mint minden bajra gyógyírt megint lehet ingyen parkolni. Mindezekből süt a minden életet óvó buzgalom, mint ahogyan annak idején a senkit út szélén hagyáskor is láthattuk, hogy a rokkant nyugdíjasoktól elvette a szerzett jogot a nyugdíjra, vagy amikor ellopta az emberek nyugdíj-megtakarításait, amikor a katonák, rendőrök, bányászok, balettosok etc. nyugdíját vette el, akkor is számított neki az emberi élet nagyon.

Hát, lófaszt, mama. Ilyen történések után azért csak megkérdezi az ember, hogy a szlogenbe, miszerint „Minden élet számít”, valójában kinek az élete tartozik bele? Szétnézve az országban a melegeké igen-e? A libsiké, komcsiké vagy csak egyszerű színinövendékeké vajon? Romák, ateisták, zsidók és muzulmának, vagy a nem neki tetszőn keresztények a számítás hatálya alá tartoznak-e esetleg? Ki dönti el, hogy ki számít? Kövér elvtárs vagy Bayer tagkönyv? Fölösleges kérdések ezek, mert tudjuk, hogy senki sem. Senki sem érdekes és senki sem számít, csak a hókuszpókusz, aminek egy új fejezete kezdődik ezzel a kampánnyal, aminek a gyakorlati haszna egy: valakinek gyarapszik a bankszámlája tőle. A többi mellékes.

Orbán ahelyett, hogy arra költené a pénzt, amire minden normális vezető, az országra és a benne élő emberekre, megint nekiáll kampányolni. Olybá is vehetnénk gondos háziasszonyként, hogy elissza a konyhapénzt, a szándék azonban ennél aljasabb és egyszerűbb. 2022-höz közelítve valahogyan az emberek fejébe kell verni, hogy csak a Fidesz, csak az Orbán, csak a kormány, aki érettük él. A módszer eléggé infantilis, de a hülyéknek megteszi, következésképp választást lehet vele nyerni. Az öntudatos magyari jómunkásembernek az is elég volt már egyszer, hogy „Folytatjuk”, ehhez képest a most bevezetni óhajtott szlogen, miszerint „Minden élet számít”, maga a választási program, órákig tartó kimerítő olvasmány.

Tévén, rádión, Facebookon fog ránk zúdulni annak a sok jótéteménynek a sulykolása, amit érettünk a kedves vezető kigondolt, úgymint kijárási tilalom, rendezvénystop és maszkhasználat, ha az ember megfeledkezne róla esetleg. De nem tud, rendőrök és katonák tartatják be vele, így az a pénz, amit ezekre a videókra kidobtak, csak akképp hasznosul, hogy valamelyik cimbora cége gazdagszik vele. Illetve, mint sejtjük, a választási hadjárat része már, mert soha nem lehet elég korán kezdeni. A szlogen, amit a bambák képébe tolnak, miszerint „Minden élet számít”, felemelőnek van beállítva és Orbán Viktortól származtatva, aki immár legendáriummá emelve ezt egy november 13-i interjúban ejtette ki a szentséges száján először.

Ha nem figyel, mindig ilyenek jönnek elő belőle: senkit nem hagyunk az út szélén, mindenkit meggyógyítunk, annyi munkahelyet teremtünk, amennyit a járvány elvett, és tán a leglényegesebb, tök mindegy mit mond, csak azt kell nézni, amit csinál. Most épp röpcsiket vesz a braziloktól járványügyileg. De ez a „Minden élet számít” ez egy felépített történet része. Elhangzott ugye elsőként a rádióban, aztán odafosta a Facebookra meg az Instagramra, innen jutott el a parlamentig, s mint látjuk, mára egy komplett néphülyítő kampány vált belőle. No most, amikor naponta úgy nagyjából száz ember hal bele a kórba az országban, akkor egy kissé megkésettnek tűnik a szóbeli buzgalom, de, ha majd netán csökkenni kezd ez a szám, lesz mire fogni.

Magam még olyan forgatókönyvet is el tudok képzelni, hogy most pár napig emelkednek a közzé tett halálozási adatok, aztán látványosan csökkennek majd, és a bávatag népek ütemesen tapsolnak, hogy ezt is megcsinálta. Minden csak tálalás kérdése, és mostanság épp ezt nem kapunk, hiteles információkat. Helyette lesz majd ez a hülyítés, ami szintén tolvajlás eredménye. Mert és ugyanis a „Minden élet számít” a nyáron tűnt fel a Black Lives Matter mozgalomban, viszont eredetileg Krisztustól eredeztethető. Azt már láttuk, Orbán sajtója hogyan viszonyult akkoriban és most is az Államokban történtekhez, hogy ez a Black Lives Matter minden volt, csak ma született bárány nem, viszont jelszavakat lopni tőlük megteszi.

De Orbán egész pályafutása ilyen politikai tolvajlásokból is áll, a Forza Italiától Horthyig bezárólag, mindig csak a legaljáról, erre szinte gondosan ügyelve. Egyébként a „Minden élet számít” ez a „Senkit nem hagyunk az út szélén” 2.0, s azután jelentődött ki, hogy végighajókázták a nyarat, helikoptereztek, lesették a focimeccseket, és aztán, mint minden bajra gyógyírt megint lehet ingyen parkolni. Mindezekből süt a minden életet óvó buzgalom, mint ahogyan annak idején a senkit út szélén hagyáskor is láthattuk, hogy a rokkant nyugdíjasoktól elvette a szerzett jogot a nyugdíjra, vagy amikor ellopta az emberek nyugdíj-megtakarításait, amikor a katonák, rendőrök, bányászok, balettosok etc. nyugdíját vette el, akkor is számított neki az emberi élet nagyon.

Hát, lófaszt, mama. Ilyen történések után azért csak megkérdezi az ember, hogy a szlogenbe, miszerint „Minden élet számít”, valójában kinek az élete tartozik bele? Szétnézve az országban a melegeké igen-e? A libsiké, komcsiké vagy csak egyszerű színinövendékeké vajon? Romák, ateisták, zsidók és muzulmának, vagy a nem neki tetszőn keresztények a számítás hatálya alá tartoznak-e esetleg? Ki dönti el, hogy ki számít? Kövér elvtárs vagy Bayer tagkönyv? Fölösleges kérdések ezek, mert tudjuk, hogy senki sem. Senki sem érdekes és senki sem számít, csak a hókuszpókusz, aminek egy új fejezete kezdődik ezzel a kampánnyal, aminek a gyakorlati haszna egy: valakinek gyarapszik a bankszámlája tőle. A többi mellékes.

Amikor a nagyvilág odafigyel ránk egy kicsit, mint most is a vétó miatt, akkor az történik, hogy elképesztő mennyiségben és töménységben bugyog fel az a mocsok, amiben amúgy élünk. Mintha egy falusi budi derítőjének fedelét vennék le, és hirtelen mellbe vágna a tömény szarszag. Momentán ez Magyarország, és ha, mint most is, mások szemén át látjuk meg önmagunkat, már indulunk is a kardunkért, hogy beledőljünk. Illetve, mivel cselédlányok vagyunk, de nem Édes Annák, keverjük a lúgot, hogy azt szopogassuk el idvezült képpel.

Ilyen is csak nálunk lehet, hogy valami különös ok – dekázás tudománya, feltétlen hűség vagy apakomplexusos szerelem – miatt egy bírósági fogalmazóból igazságügyi miniszter lesz. Egy nemzet lelkiismerete úgymond, aki most teleokádja Európát a tévképzeteivel. Mondhatnám azt is, az az újság a hülye, aki megszólaltatja, és hiteles információt vár tőle, hacsak nem az a szándéka, hogy azt mutassa be a nagyérdeműnek, ezeknek még az igazságügyi minisztere is ilyen, mit várhatnánk akkor az egész bagázstól. A Fidesz, s most elsősorban Varga Judit lejáratják Magyarországot.

Varga Judit óbégat a leghangosabban, és meglehetősen következetlenül, de neki ez a sorsa, erre szerződtette a kedves vezető, amit a kinevezésekor el is mondott. Hogy harcoljon érte Európában, amit a kinevezett egy amazon szívósságával meg is tesz. Attól viszont, hogy ordít, még nem lesz igaza, így amellett, hogy rengeteget árt az országnak, ezt megbocsátjuk neki, mert annak már mindegy, mert ahhoz is adagolja a muníciót, hogy a Fideszt kivágják a kultúrnépek közül. Minél hangosabb ez a Varga, annál közelebb kerülnek hozzá, mert már rengetegszer hugyoztak az asztalra a szalonban.

Mert egyszer csak – talán – mindenki megunja ezt. Két kulcsfogalom tölti ki Varga kommunikációját a mostani vészterhes időkben, ezek pedig a kettős mérce és a zsarolás. Ezt kell kies hazánknak elszenvedni. A zsarolásról legyen elég annyi, hogy a közösség csak annyit mond, tartsd be a szabályokat, és kapsz pénzt, mire ezek, hogy szarok a szabályokra, de dögöljetek éhen ti is. Tegnap bekerült a fogalomtárba egy új gyönyörűség szintén a hiperaktív Vargától, mégpedig az, hogy az Unió ki akarja éheztetni a NER-t, ami már tényleg mókás, csak nem lehet rajta röhögni.

Varga egyeztethetett volna a gazdájával, aki meg azzal eteti a híveit, mi megvagyunk az Unió pénze nélkül is. Ezidáig ez volt a fősodor, most pedig éhen döglünk nélküle, és olybá tűnik, hogy valóban készek vagyunk erre, csak a rendszer maradhasson annyira ocsmány, mint amennyire ők szeretik. Két kultúra ütközésének vagyunk tanúi, az európai az egyik, amelyik kétezer év alatt alakult ki, a másik a miénk, amelyet kereszténynek neveznek, azonban csak barbár mégis. Kettős mércéről beszél ez a Varga, aki pár nappal ezelőtt enkezével nyújtott be egy kirekesztő törvényjavaslatot.

Kettős mércéről beszél, amikor a NER megint téma lesz a kultúrnépek között, tárgyalni fogják, hogy például a Varga vezette igazságügy miért szarik a korrupcióellenes ajánlásokra, és arról is, hogy a Balkánon miért avatkozik bele ocsmány módon a belpolitikába az itthonról már oly jól ismert visszataszító sajtótechnikai eszközökkel. És még annyi mindenről tárgyalhatnának, mert nem nagyon találni az életnek egyetlen szeletét sem, amelyik ne bűzlene tőlük. Öngólt lőttek, mert most azok a jelenségek, amelyek megmutatják, milyen valójában a NER, nagyítóüveg alá kerülhetnek.

És mindebben a feltételes mód a tragédia, mert az egyáltalán nem bizonyos, hogy az Unió megunja a fékevesztett tobzódásukat, sokkal inkább valószínű, hogy mint már oly sokszor eddig, a gyerekszobából jövő politikusok befogják az orrukat valami magasabb szempont miatt. Kiderül majd, hogy az agresszív ordítozás – aminek a tanúi vagyunk épp – újólag kihúzza-e őket a szarból, és nagy valószínűséggel igen. S ha igen, akkor minden megy tovább a NER jól kitaposott útján, csak épp most már töltött fegyverrel grasszálnak a katonák az utcán. És még ezt is meg tudják magyarázni.

Ilyen érdekfeszítő napok következnek most. Talán eldől valami, talán nem, azzal a rosszat sejtő iszonnyal figyelve a nemzeti óbégatást és az Unió csökönyös úriemberségét, hogy úgyis mi – Bélák, Józsik, Mariskák – húzzuk a rövidebbet. Mert ugyanis a számlák már csurig a lopott pénzzel, és a kamra is tele kalbásszal, velőspacallal, így, ha valaki éhen fog dögölni ebben a torzsalkodásban, az mi leszünk. Ennek belátását követeli a józan megfontolás, úgyhogy bízzunk azért Istenben, de a puskaport tartsuk szárazon minden körülmények között.

Az volt a téma tegnap a parlamentben, hogy bizonyos Csárdi képviselő szerint baj van a pálinka adózásával, s mivel ebben otthon érzi magát, a kedves vezető csörtézett vele egyet. Nem bújt függöny mögé, nem mondta, hogy boldog karácsonyt, hanem védte a pálinka igazát. Odáig ment az ital misztifikálásában, hogy alapvető élelmiszernek nevezte azt, mire a bátor százharminchárom hangos ovációban és tapsban tört ki. Csárdi képviselő vitába szállt ezzel, szerinte nem alapvető élelmi cikk a májzsugorító nedű, erre pedig Orbán olyat válaszolt, ami mindent megmagyaráz, vagy legalábbis segít megérteni, miért lett ilyen elcseszett az ország, amióta ő ül a trónon.

„Ön mégiscsak egy belvárosi képviselő, mi pedig máshonnan jövünk. Ezért különböző a dolgok megítélése, vegyük ezt egyszerűen szociológiai adottságnak.” – Így Orbán. Ez, urak és hölgyek, a népi-urbánus, Ady-Szabolcska, Nyugat-A Hét etc. szemben állása, eljutva egészen az SZDSZ-MDF viszonyig, ma pedig a kereszténydemokrácia kontra liberalizmus véres háborúig. Így a pálinkáról szőtt orbáni eszmefuttatás a tiszta vérű, felkapaszkodott magyar parasztgyerek vs belvárosi értelmiségi dichotómia, amiben benne van a ki a magyar, és Orbán meg is állapítja, hogy mi: mármint ők. Így értjük már a bűnös Budapestet is, és annak permanens szívatását.

Ilyen okok miatt téblábol Európában a gyűrött, trottyos gatyájában, csókolgat kezet, mint egy kimosakodott paraszt, amiből viszont az tűnik elő, hogy kiveszett belőle a népi hősök tisztasága és naivsága, helyette pedig életútja és eszményei, akárha valami romantikus regényhősé, aki valamikor harminc éve letekintett a városra, és elhatározta, hogy megküzd vele. Azóta is, viszont így érkezünk el megint csak tegnap Brüsszelbe, ami Orbánnak az ATM-ként kezelése mellett már csak a pálinkás alapvetés miatt is maga a misztikum. Ha raszta hívők volnánk, akkor egyenesen Babilonnak neveznénk. Orbán valamikor a gazemberség mellett döntött, bár ez a pillanat nem látszik tisztán.

Azonban tegnap ért el ormaira, amikor megvétózta a költségvetést, ezzel pedig végleg megszűnt reménye lenni arra, hogy valaha is nagy formátumú politikusként tekintsünk rá, mert itt is csak a kötözködő parasztgyerek bújt elő belőle egészen tiszta szándékkal. Ezek viszont nem ideológiaiak, hanem a kapzsiságé, illetve a menekülés attitűdje ez a számonkérés elől. Hogy rúgkapál a jogállamiság ellen, ezzel azt bizonyítja, hogy találnának kifogásolni valót a rezsimjében e téren, sőt, ez a gesztus már nem szimplám a hatalom akarása, hanem az ahhoz való görcsös ragaszkodás abból a kilátástalan megfontolásból, hogy elmeneküljön a számonkérés elől.

Ha alaposabban megnéznék a jogállamiságot, s annak szabad folyást adnának kies hazánkban, akkor Orbán útja a tömlöcbe egyenes lenne, vagy egy orosz dácsába, esetleg türk jurtába a nem is kormánygépen, Orbán tehát a bőrét menti. Minden áron. Az, hogy a vétóval saját országa népével tesz rosszat, már annyira megszokott, hogy szinte szóra sem érdemes, de immár az egész Unió népeit vonja bele az aljas játszmáiba, aminek így vagy úgy, de nagyon rossz vége lesz. Még a Nagy Imre újratemetésekor elmondott beszédből derült ki, hogy valamikor a gazemberség mellett döntött, ami most jutott a csúcsra.

Ráadásul a kerek nagyvilág előtt, és azzal a szomorú kitétellel, hogy Magyarországra hivatkozik mindeközben. Így a bajor paraszt vagy az olasz gazda majd kiköp, ha szembe jön velünk, mert ő sem gondolkodik olyan szofisztikáltan, hogy Orbán nem egy velünk. Lator ország lator népe lettünk tegnaptól, Orbán eldöntötte, hogy gazember lesz, és sodor magával mindent és mindenkit a végromlásba. Nem szeretik, ha Hitlerhez hasonlítja az ember, de ugyanaz a habitus és módszer, hogy megy vele az ország vagy elpusztul, más választás nincsen. Tegnap eljutottunk erre a pontra. Mindebből pedig az következik, Magyarország érdeke, hogy Orbán minél előbb eltakarodjon. Ennyi.

Semmi sem tökéletes. Mert mi van akkor, ha az aranyhalam vágyik este nyolc után egy kis levegőre? S nem is akármilyenre, tehát nem erre a szmogosra, hanem magaslatira, hogy abból jót szippantva teljesítse a kívánalmaimat. És, ha a macska kézen fog valami éji órán, hogy menjünk együtt a tetőre bagzani vagy macskakuplerájba, ugye, és ránk senki se gondolt. Csak a kutyák, a vak komondorok, nekik vannak a szabályok, az ötszáz méterek, amivel incselkedni lehet, vagy bosszút állni a gazdán, hogy ki kelljen lépnie a bűvös körből, és már viszi is a zsandár el, messzire, hogy vissza se bír nézni.

Ma tárgyalja a ház, hogy törvénybe iktassák: az anya nő, az apa férfi. Slendrián megközelítés, mert ugyanis Fekete-Győr tegnap helyesen mutatott rá, azt írásba kellene foglalni, hogy a nagymama, nagynéni, keresztanya, sógornő csak nő lehet, s vica versa, a nagypapa, nagybácsi, keresztapa, sógor pediglen csak férfiembör. Ez ugyan visszamenőleges hatályú lenne, de ebben van gyakorlat már, sőt, intő és követendő példaként jegyezzük meg az SS alapkövetelményét, amely előírta tagjainak száz évre visszamenőleg az árja ősöket. Csak a tiszta vér, az.

A szomszéd Józsit egyébként akkor szoktam kivágni rend szerint, amikor érdeklődésében a nemek felől úgy tudakozódik, hogy ember-e az organizmus vagy nő. Számtalanszor hajítottam ki már emiatt, de nem tanul, nem fogja fel, hogy nálam ez nem partiképes nívó, viszont ezek szerint a parlamentben meg az. Szomszéd Józsi for president, mert böfögni ő is tud, és a pálinkát is szereti. Nagy Fidesz fan ő, de, ha Dúró Dóri ideája megvalósulna, akkor tán nem tudna rájuk szavazni. Mert tegnap megint megmutatta magát a drága, darálós édesanya, és kifejtette választási eszméit.

Ő és a pártja úgy vélekednek, hogy a szavazati jogot az írni-olvasni tudáshoz kellene kötni, és még mondja valaki, hogy nálunk unalmasak a ködös novemberi hétvégék. Arról nem szólt a nacsasszony, ki és miként ellenőrizné ezen készségek meglétét vagy hiányát, papok vagy a párttitkárok, esetleg a rendőrség. Mindenesetre elnézve a Fidesz oktatásra gyakorolt hatását, ha ez az ótvar idea megvalósulna, rengetegen veszítenék el a választási jogukat, s ami szép, leginkább a törzsközönségük, ahogyan azt mindenféle felmérés mutatja. És valószínűleg Dórika is rosszul járna.

Eljönne a részeges bölcsészek és elhajló filozófusok ideje, akik viszont vannak annyira maguk ellen valók, hogy már most tiltakoznak mindenféle kirekesztés és megkülönböztetés ellen. S már megint itt vagyunk a kutyáknál és az aranyhalaknál. Illetve ott immár, hogy mindenki, aki nem családtag, veszélyes. Müller anyó mondta ugyanis szintén tegnap, hogy mindenki akkor jár el helyesen, ha magát, illetve a vele nem egy háztartásban élőket potenciálisan fertőzöttnek tekinti, és ennek megfelelően tartja a kapcsolatot másokkal. Tehát sehogyan.

Ilyképp, ha meglátom a szomszéd Józsit, menekülnöm kell, ami nincs ugyan ellenemre, csak rosszak a lábaim, és nem tudok reggeltől estig futkorászni. Müller anyó elképzelése szerint ül a kis család, papa (férfi), mama (nő), és a gyerekek még bizonytalan nemi identitással, mert az alapbigyóba azt sem írják bele, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk, de azt sem, hogy a pedofiloknak meg mi leledzik az ágyékukban. Szóval ül a szent család, és retteg az idegenektől, hogy romlásba dönti őket, vagy maga a rézfaszú bagoly dörömböl valakit elvivő szándékkal.

Tehát az élet nem habostorta gyerekek, ahogyan Virág elvtárs is tudta jól. Viszont zajlik, mint a rossebb, lám, mennyi minden történik a hatodik és hetedik napon. Például az is, hogy Kurz kancellár bejelentette, karácsonyig a komplett lakosságot letesztelik, így ebben az esetben az a megfigyelendő, hogyan viszonyul a kedves vezető az ő laboratóriumára. Hogy oda is küld-e pár száz tesztelő magyart, míg itthon ugyan nem bírják, és belegebednek, míg a parlamentben puncikról és fütyikről vitáznak. Magyarország tényleg bokréta Isten kalapján, csak már rohad sajnálatosan.

Új a menő a NER lovagok és lovaginák körében, mégpedig, hogy a Puskás Aréna VIP-jében buliznak. Hol voltál drágám a hét végén, a Puskásban, te, a homárjuk isteni, és a kiszolgálás is első rangú. – Vagy mi az isten van itt, akárha Caligula végnapjai. Száznyolcvannégy milliót szórtak el így el az ojjektumban, közpénzt leginkább, aminek a számon kérését most majd az alapbigyóban korlátozzák. Ezt a módosítót Varga igazságügyis nyújtotta be, miközben tegnap arról panaszkodott a Die Weltnek, hogy a NER-t ideológiailag zsarolja az Unió, miközben isznak a pénzünkön.

A KDNP-nek is volt olyan éve, amikor csak borra és pálinkára másfél milliót költött. Ez az ereszd el a hajamat tempó talán akkor kezdődött, amikor a leálló választási szerver éjszakáján az egész díszes kompánia dalra fakadt a kamerák előtt. Benne volt abban az önfeledt, félrészeg dajdajozásban, hogy akkor most négy évig megint zavartalan a szüret. De, ha belegondolunk az eredetbe, ez mégis az volt inkább, amikor Orbán szőlészete nem a legtöbbet nyerte még az első uralkodása alatt, illetve még előtte, amikor saját zsebre eladta a székházat. Már ekkor látszott, hogy az enyém és a miénk végzetesen összekeveredett.

Mint Hegedűs Zsuzsa gyűrött nagyasszony, aki szintén közpénzből szlopált harminchatezer forintos borokat, de ne feledjük Borkait a jachton vagy Habonyt Ibizán, a Gucci táskákat, helikoptereket vagy a kedves vezető nem is kormánygéppel való meccsre járását, amiből látszik, hogy élvezik ezek az életet, mi viszont nem annyira. Amit megittak, az már az övék, azt tőlük elvenni már nem lehet, de a kastélyokat nagyon is, éspedig hetedíziglen, visszamenőleges hatállyal úgymond, amit ők hoztak divatba a pofátlan végkielégítések ellen. Ők azonban nem végkielégülnek, hanem egyfolytában.

Már Pokorni sem akar kezeket vagdosni, mint ahogyan fénykorában ígérte, meg nem is győzné a munkát egyrészt, másrészt pedig mit kezdene annyi felesleges, vértől iszamos karral. De, hogy miért a Puskásba járnak ezek inni, az tényleg nehezen érthető, megfelelési kényszer vagy napiparancs, ezt soha nem tudjuk meg. A legtöbbet a Puskásban Mészáros Lőrinc érdekeltségei költötték, az ő cégei buliztak leginkább, hogy a főnök verejtékes munkával és Isten segedelmével megkeresett pénzét eligyák, s ha már itt tartunk, vallok, hogy máma hajnalban felkerestem a gázszerelő Facebook oldalát.

Csodálkoztam, hogy van neki egyáltalán, hogy jut ideje a sok közbeszerzés közben, látogatásom azonban se nem véletlen, se nem mazochizmus volt, hanem maga az eleven kíváncsiság. Mert ugyanis tegnap a közösségi térben elém került egy állítólag erről az oldalról szóló bejegyzés, hogy a gázszerelő könyvet ír nehéz és küzdelmes életéről, arról, hogyan sikerült folyamatos ellenszélben meggazdagodnia. S mondok, Kázmér, ha ez igaz, akkor arról neked elmélkedni kötelező, mert ez a te dolgod, feladatod és kereszted egyben, hogy mindig a ganajságokkal foglalkozz, míg el nem fehérül a száj is.

Felkerestem hát a gázszerelő oldalát, hogy utána járjak az egésznek, és annak nyomát nem leltem, hogy egy Thomas Mann lakna ott, de, ami a legszebb, gondolatnak még a csírája sem fedezhető fel. Egy sor sem, semmi, csak fényképek egymás alatt, amelyek mind hősünket ábrázolják. Viktor mellett, alatt, fölött, vagy csak magában, képek egymás után egy betű nélkül, hogy mi ez vagy miért, hogy az ember azt tételezi, a manus nem tud írni, olvasni sem, csak képeskönyveket nézegetni, és azt csinált ebből az oldalból is, hogy jól van az úgy. Biztosan így is van, és nem is különösebben érdekes.

Történetünk szempontjából is csak annyi a jelentősége, hogy lássuk, kik vedelnek a Puskás VIP-ben, tömik a homárt, helikoffereznek, kokóznak Ibizán és kurváznak az Adrián, és hát, ezek. És nem csak az a baj, hogy nem áll jól nekik a gazdagság, mert a gatyájuk trottyos, körmük koszos és legszívesebben velőspacalt zabálnak koviubival, hanem, hogy a mi pénzünkön teszik. Ezen felül pedig még ráadásnak a maguk szellemi nívóját adják meg horizontnak, amelyben a tudás veszélyes, a szépség fenyegető és a szabadság a legnagyobb ellenség. Ezek eltartott kisujjal isszák a házi kisüstit a demizsonból, aztán meg egymásra lépnek a talpaik. Ezek ilyenek.

Tegnap reggel izgalomba estünk erősen mi, földi halandók, mert ígérvény volt szerte a világban, hogy mindjárt bejelent. Ő. Csak türelem kicsi még, és miénk lehet mind az összes pénteki bölcsesség, és megmentésünk mai fejezete, az értünk aggódás bimbaja. Annyit lehetett tudni előre, hogy példátlan, soha nem látott és világmegváltó adócsökkentés következik, ami után azt szokta harsogni egyetlenünk sajtója, hogy mondjuk tíz milliárdot hagyott a zemberek zsebében a Fidesz, s ami vele egylényegű, doktorminiszterelnök elvtárs. A tízmilliárd a gyalogkakukknak semennyi, értelmezhetetlen adat, ő gyermekkorában az egy, kettő, mennyi felkiáltásban végződő számsorozathoz szokott, afölött a tartományok misztikusak, imákba valók csupán.

No most, amikor ütött az óra, és a jól ismert kappanhang a fölgyűrt ingujjal, amely az értünk való szüntelen robot, és a vég nélküli küzdés, aggódás kellékei a diktátortárból, azt tudatták, hogy az elvitelre szolgáló ételek áfáját, míg a vészek tartanak, öt százalékra csökkenti a császári kegy. Megmenekültünk, zengett fel ekkor egyként és mintegy varázsütésre a hálaima minden magyari emberből, kivéve mi, méltatlanok, és persze Mária néni. Másképp özv. Kovács Istvánné, aki dolgos élete vége felé közelítve ételt házhoz még egyáltalán nem vitetett, s nemcsak azért, mert úri huncutságnak tartotta, hanem, mert pénze sem volt soha rá, mint most sem semennyire. Mária néniből annyi van magyari honban, mint égen a csillag, és Pista bácsi is rengeteg.

Ők választástól választásig zsák krumplival zakatolnak-üzemelnek, megtoldva csirkelábbal, farháttal, cikóriával és leértékelt száraz zsömlével. Hogy az emeletes burger házhoz jön kedvezményesen, az az ilyeneknek semmi se. Mint ahogyan – miképp említettük – fölzengett tegnap a hálaadó ének, Te deum szinte és mintegy, sőt, körmenetek ábrándjáról is hallani lehetett, de kimaradt ebből az örömből a putrik népe, az aluljáró hotelek sokasága, és félve, de ide soroljuk a panelprolik (mint fideszi szakszó), meg a kádári kockaházak lakosainak jó részét is. Hogy egyenesbe tegyük, ők egyáltalán nem eresztenek tokát az öt százalékos áfával ezután elvihető bigmektől vagy más imperialista csodáktól, mámorító Coca Colával öblítve le azt.

És nem azért, mint hihetnők első buzgalmunkban, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér (második számú fideszi szakkifejezés), hanem mert ők, a Mária nénik, Pista bácsik, putrik és panelek népe meg az aluljárók lakói, ezt el ne feledjük, egészen egyszerűen nincsenek is. Így a kedves vezető nem azért nem bír olyasmit kifundálni, ami nekik is jó volna, és kizárólag azoknak kedvez, akik látszanak a rendszerben és a rendszernek, a teteje és a közepe, hanem, mert az alja elveszett egészen. Nincsen is, hogy értsük a középső csoportban a rövidgatyánkban, szaguk nem ér el a várig, sőt, már szótárakban sem szerepelnek, számítógépes rendszerekben sincsenek, halvány emlékek csupán egy-egy útavatáskor. És ez az egész a stadionokkal kezdődött.

Sok épült belőlük, rengeteg, és a buzgalom azóta is erős, de az első ellenük való felhorgadás idején, hogy ezt se feledjük, megszűnt ez a lexika és sok más is. Öt évvel ezelőtt szűnt meg a minisztériumi szótárban a stadion, s lett helyette a fedett sportlétesítmény, azóta tiltott szó a szegény, de még a rászoruló is, és sok más is illetlen lett a Fidesznek. S ha nincs szó, nincs a fogalom sem vagy annak tárgya, ezért azóta halljuk a diadalt a felszámolt szegénységről, és az egész országot beborító mérhetetlen gazdagságról, mert így megy ez. Ilyképp az, hogy a kedves vezető az elébb emlegetett rétegeket le sem szarja fenségesen, az ennek tudható be, így útja, ha aljas is, de legalább következetes. Szóval ennyit az elvihető ételek öt százalékos áfájáról.

És ilyeneket tudnék napestig. Mint valami rossz trubadúr, Tinódi Sebestyén vagy Francisco az ember a Száz év magányból. De ez egyáltalán nem móka, se nem kacagás, hanem a bizonyság arra, hogy a kedves vezető, másképpen doktorminiszterelnök úr teljességgel alkalmatlan arra a hivatalra, amit méltatlanul – netán galádul – de mindenképpen indokolatlanul hosszú ideje betölt. De ami még szebb, hogy tegnap reggel sem, nap közben sem és semmikor máskor senkinek eszébe nem jutott a nagy-nagy bejelentés után, hogy ennyi telik, haver, most tényleg, öt százalékos áfa az elviteles kajára? Sőt, ami rosszabb, senki nem mondta neki, hogy kenje a hajára, és mind az összes látványos de totálisan értelmetlen ötletét is. Mert ez van csak: ötletláda, míg a pofoné ki nem nyílik egyszer csak egészen.

A kedves vezető ott állt az erkélyén a város fölött, és nézte, ahogyan az adott időre, amit ő írt elő, megszűnik benne az élet. Kiürülnek az utcák, elfogynak az emberek, még a fák sem merik hullatni a lombjukat, csak a rendőrség, a katonaság és a TEK jár kel nyakig fegyverben. A kedves vezető ekkor érzi úgy, hogy a rend helyreállott, a kétmilliós város, benne a sok nagy pofájú és követhetetlenül okos libsi, a szabados egyetemisták, a buzik, zsidók, cigányok és hajléktalanok, a sok, számára ismeretlen és értelmezhetetlen eszme és létforma végre megadta magát, és ott hever a lába előtt. Harminc éve erre vágyott, harminc éve ezt akarta minden molekulájával, és lám. Ez élete orma, ahonnan följebb út már nem visz, ez a cél, a lét teljessége.

Kiderült ebben a pillanatban, milyen hasznos készség is ez az erkély. Mert nem csak arra való, hogy ott mindenféle kétes alakokkal, érsekekkel, püspökökkel, nagyferókkal borozgasson, labdát bikázzon onnan az égbe és az unoka háromkerekűzzön rajta, hanem ím, annak is a helye és a tanúja, hogy a város a parancsára meghunyászkodik. Ezt csak innen, fölülről lehet élvezni, innen, fölülről lehet mutogatni, hogy én vagyok az Isten. De leginkább az eltelt idő kontextusában akképp, hogy na, ki a faszagyerek a kocsmában, magyariul ki a Jani, ha még emlékszünk a ház elé hívó szavakra, férfi a férfival, viszkető tenyerekre, tehát a parasztgyerek áll fölöttünk. Aki ím, a szaros mindenség ura és parancsolója, és beleborzong a hatalmába.

Mint Faludynál a recski börtönőr, aki tátott szájjal nézte a levágott farkú szalamandra vérét a kövön. Úgy néz ő is alá megelégedetten böffentve, hogy malacok az ólban, tyúkok a katrocban, és a koviubi is kész immár. Orbán rossz színdarabot és rosszul rendez, viszont kiváltképp élvezi, ám egyáltalán nincs érzéke a szimbólumok finomságához, a rejtett jelentésekhez. Az a magyar, akin méteres kokárda van, a férfi pálinkázik, a nő szül, egyszerű a világ. Ilyen egyszerű volt akkor is, amikor az erkélyes sötét várost mutogató jelenet után szinte átmenet nélkül hívta el Szijjártót kiböfögve ezt is a közösségi térbe, és a maga módján tréfálkozott vele azt mondván, ha elmúlt volna hatvan, akkor most beledöglene a kórba.

És jót mosolyogtak ezek ketten a mókán, verték a csámpás lábukat kacagtukban, vihogtak, de jó, hogy a Szili nincsen hatvan, így nem kell elpusztulnia. Ezzel pedig nem is a metakommunikáció, hanem a szavak szintjén üzentek a hatvanon túliaknak, hogy meneküljenek, mert róluk le van mondva – szprehen dajcsilag –. És tényleg, mert a nemzet nyunyókája meg közzé tette, hogy felhívással fordult a kórházakhoz, miszerint a haldoklókhoz engedjék oda a hozzátartozót, gyereket az anyjához, anyát a gyerekéhez, hogy Orbán nevével az ajkaikon szenderüljenek bele az öröklétbe, ahol a világosság fényeskedik nekik. Vagy pediglen nem. Isten kezébe lettünk adva a hatalom által, a város kihalt, mindennel meg vagyunk elégedve.

A covidos halottnak dupla hullazsák javallott, alaposan be leszünk csomagolva, hiszen már hűvös van, nyirkosak az esték és csípősek a hajnalok. Mindeközben bizakodhatunk azért, mert az egészségügy vagy összeomlik, vagy tutira nem, aminek az az igazolása, hogy a kedves vezető letekint a magasból a sötét városra, ahol csak rendőrök, kóbor kutyák és előmerészkedő patkányok futkorásznak. A színészpalánták is hazamentek, de minden nagyon szép, hiszen a magyari kisded, ha kitekint a rácsos ágyából, elégedetten böfizhet, hogy anya nő, apa meg férfi, ha részeges, vak komondoros ótvar, akkor is. Ilyképp nincs más hátra, mint Störr kapitány apukájának igazságát felidézni, miszerint unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma megin eljön hozzánk a képviselő bácsi, az amelyik evitt migráncsnézőbe, meg labdát szok hozni, pöttyöset. Mesétem a zapunak, hogy jön megin, és csunyát mondott, hogy nem is merem leirni, mostanába, ha meghallja az ijen képviselő bácsikat, mindig csunyát mond, sőt, egyre csunyábbakat, hogy meg se nagyon értem. Az anyu nyugtatgatja mindig, hogy jól van Karcsi, ne a gyerek előtt, de mindig kijön belőle, ha nézi a tévét vagy olvassa az ujságot, aszt néha összetépi vagy gyűri, és látszik rajta, hogy szét akar robbanni, hogy az anyu csak mondja neki mindig, hogy jól van Karcsi.

Amikor mondtam neki, hogy jön megin a képviselő bácsi az oviba, elösször aszonta, hogy akkor te itthon maradsz kisfiam, de az anyu mondta, hogy a dolgozóba kell menni, ki vigyáz akkor a gyerekre, ne bolondozz Karcsi, de látom az apun, hogy egyre idegessebb, még szerencse, hogy az anyu visz az oviba és az apu nem találkozik az Ibojnénivel, mer nem is tudom, mi lenne akkor, amiket szok mondani az apu az Ibojnéniről, hogy akkor az anyu már úgy szól rá, hogy de Károly, és ijenkor tudom, hogy már az anyu is mérges nagyon. És ki szok küldeni akkor, hogy menj a szobádba kisfiam, és én megyek.

El kellett hát menni a zoviba máma, pedig szívesen maradtam volna, mer kezd hideg lenni. Meg sötét is volt reggel meg köd is, meg tele volt minden rendőrökkel meg katonákkal, aki csak nésztek. Filmekben szoktam ijeneket látni, az anyuva mentünk, ő se szerette, csak úgy rohantunk a rendőrök meg a katonák között, hogy asztán, bár nem is akartam igazán, de mégis jó vót ott lenni az oviba, és az anyu monta, hogy legyél jó kisfiam, puszit adott és elment, mint mindig is, de most úgy éreztem, hogy nagyon ott hagyott. A Kisböske meg a Pityu is ott vótak már, a Kisböske monta, hogy de jó, jön máma megin a képviselő bácsi, a Pityu vigyorgott.

És én se értettem, hogy mér jó nekünk, ha máma megin jön a képviselő bácsi, meg a daduson is látszott, hogy nem örül, mer ijenkor mindig szok valami történni, mindig rossz a vége, az Ibojnéni elájul vagy sikongat, és a dadusnak kell bennünket rendbe rakni mindig. Reggeli után meg is jött a képviselő bácsi, de nem hozott semmit se, se labdát, se imakönyvet, akkor meg mér jött, de asztán kiderült. Hogy arról beszégessünk, hogy az apu az apu, az anyu meg anyu, hogy férfiak meg a nők ők, a Pityu monta is, hogy mik lennének, teknősbékák, de az Ibojnéni meghallotta és bezavarta a sarokba. De a képviselő bácsi csak mondta ezt a férfit meg a nőt, hogy unta már mindenki.

A dadus is, látszott rajta, ott dölleszkedett az ajtóba, és úgy nézett a képviselő bácsira, de úgy, hogy el se lehet mondani. Asztán a Pityu miatt lett meg a baj megint, mer jelentkezett, hogy ő kérdez, és kérdezett, pedig nem is mondták neki, hogy lehet, csak úgy monta, kiabáta, hogy akkor a Szüzmárja nénive hogyan van ez, amit a papbácsi mesét nekünk, hogy akkor ő nő e vagy mi. Na, ekkor sikittotta el magát az Ibojnéni, a képviselő bácsi meg csak kapkotta a levegőt, hogy a Pityu hogyan képzeli meg mit képzel, de a Pityu nem képzelt semmit, csak vigyorgott, mind ahogyan mindig is vigyorogni szok. De hogy ebböl ekkora bajj lesz, azt nem gondoltam volna.

Mer mondom, az Ibojnéni sikittott meg verte a fődhöz magát, a képviselő bácsi meg nekiát ordittani a Pityuva, hogy ki az apukája, mire monta a Pityu, hogy hát az apu. Meg kérdeszte a képviselő bácsi, hogy hol dolgozik a Pityu apukája, mire az monta, hogy nem dolgozik seholse már régóta, meghogy járe templomba a Pityu, kérdeszte ezt is a képviselő bácsi, mire a Pityu, hogy nem ő. Na, ekkor kezdtek el a gyerekek ordittani mind, hogy ők se ők se, amitől az Ibojnéninek habzani kezdett a szája, a Kisböske meg úgy sírt, hogy fönnakadt a szeme neki, a dadus meg csak legyintett, meg én is, mert gondoltam, vár a dömperemmegyek.