Nézőtér

Változnak az idők. Amikor annak idején, azt hiszem, éppen az MTK pályáján a kedves közönség elkezdte skandálni az „indul a vonat” rigmust hosszan és kórusban, utalva ezzel a csapat izraelita kötődésére és Auschwitz gyönyörűségeire egyben, semmi nem történt. Sőt, amikor Dávid Ibolya akkori igazságügyist megkérdezték erről a parlamentben, hogy mondana valamit, erre született az elhíresült válasz, miszerint nem ért a focihoz. Látjuk tehát, hogy a kedves vezető boldog karácsonyt-ozása nem volt előzmények nélkül való, más szemszögből pedig, hogy Varga igazságügyisnek is voltak anyukái, csak nem annyira hisztis formában.

Kies társadalmunkban a futballszurkoló kiemelt fontosságú organizmus. Stadionokat kap, járványügyi kedvezményeket, a rendszer tenyerén van hordozva, mert valami rossz ösztöntől vezérelve az a hiedelem, hogy a lelátók népe a magyari ember archetípusa, a kedves vezető közege, amelyben lubickol, és ingujjban tömi magába a szotyolát, oldalán a szolgahaddal. Megjelent már futball meccsen Schmidt Mariskától kezdve Schmitt á’lamelnökig meg mindenféle más milliárdosig bezárólag a NER oligarcháinak apraja és nagyja. A futballmeccs olyan nálunk, mint annak idején a nagy Szovjetunióban a Vörös téri emelvényen állni a főtitkár elvtárs mellett, ami aktusoknak szintén üzenete volt.

Emlékezhetünk, hogy a Ferencváros szurkolói elsőként kapták meg az ajándékot a Groupama Aréna formájában, mert egyrészt rászolgáltak, másrészt meg majd kérnek tőlük valamit egyszer. 2013-ban védték is a Fidesz székházat, 2016-ban ugyanők állták el az NVI ajtaját megakadályozandó egy népszavazást, éjszínű tekintetükkel és márványsimaságú agyukkal hadra foghatók könnyen buzit verni, ilyenek. Barna ingük még nincs, de majd lehet, attól függően, hogyan követeli ezt a harci helyzet és a Kubatov. Mindemellett a futballszurkoló hálátlan fajta is, könnyen a gazda ellen fordul, mint valami meghasonlott harci eb, ezért veszélyes tartani.

Erre volt bizonyság a hét vége, mikor is Felcsúton, a budi tövi szentélyben lépett színre épp az MTK aranylábú különítménye, akik meg a Dájcstomi fennhatósága alá tartoznak. Nem a szurkolók, a csapat. Az MTK három nullára verte el a kedves vezető szívbéli szerelme alakulatát és épp annak szemei előtt. Ebből az fakad, hogy még pár tízmilliárdot kell beletolni a nem is közpénzből, másrészt, hogy élcelődés céltáblája lesz a tejben-vajban és tojásban fürdetett társaság, mert a futballszurkoló a fentebb bemutatott tulajdonságain felül még gonosz is, de nagyon. Illetve hálátlan, de a zsoldosok csak mind ilyenek, érzés nincs bennük szemernyi sem.

Mert amikor az MTK berámolta a harmadikat, felcsendült a kórus a kedves vezető füle hallatára, amiből, ha nem süket, hallania kellett, hogy a nép tisztában van azzal, hol is él, ha nem is mindig teszi szóvá, most viszont igen. Mert ugyanis azt danászták a Guantanamera dallamára és ritmusára, hogy “Ez nem a tender! Mészáros ez nem a tender!” Ez maga a népköltészet a maga tömörségével, utalásaival és elhallgatásaival, pimaszságával és a legkisebb fiú győzelmével mindig. Amúgy nem egy vaszisztdasz, viszont üde jelenség, ahogyan az igazság utat tör magának a nép ajkain. És ezen a ponton kanyarodunk vissza ahhoz, hogy ugyanaz a közönség előtte indul a vonatozott.

Az nyers és világos antiszemita uszítás, s mint ilyen teljesen következmények nélkül maradt, mint megmutattam. Sem a pályán, sem másutt folyománya nem volt, pedig az már az illetlenségen is túlmutat. Ezzel szemben most, amikor a népek tendereztek Mészárosnak, egyből megszólalt a hangosan beszélő, hogy a bájos közönség szurkoljon sportszerűen. Pedig nem kurvaanyázott, banánozott, huhogott, ami amúgy a szokása, hanem egy nevet és egy gazdasági aktust emlegetett együtt, ami viszont sértő ezek szerint. És ami viszont ebben a kontextusban beismerő vallomás, ha ettől kipotyog a szotyola a hatalom szájából, annyira fáj neki de nagyon.

Mindebből sok minden nem következik, csak az, hogy a jelek szerint ott mélyen tudják a bűnüket, ha be nem is ismerik, ha ki nem is mondják. Ha le is tagadják. Ez nem arra bizonyság, hogy volna lelkiismeretük, csupán apró utalás arra, valahol mélyen érzik, hogy ennek az egésznek rossz vége is lehet. Ez a macbethi nyüszítés, és ebben a történetben oly jó birnami erdőnek lenni. Hogy Balázs fideszdirekort idézzük, oly jó ennek része lenni, csak épp ellenkező előjellel, látni egyszer majd végre, amikor a bajszuk lekonyul, végtelen önbizalmuk elpárolog, összefoglalva, amikor ragadozóból prédává válnak. Az majd minden pénzt megér.

Biden fia

Szijjártó külügyes lekorruptozta Bident, az Egyesült Államok leendő valószínűsíthető elnökét, mert az meg fasisztázta a főnökét. Az élet szép, a tyúkok tojnak, és a disznó is jól fial. Reményelve feltehetjük, hogy nem a jachtról hőbörgött a futsalos, mert a nyáron volt példa arra, hogy kipcsakokkal haverkodott a lapok szerint, miközben meg a tökeit áztatta, a doktorminiszterelnök pedig több Balaton csatakiáltással iramlott a tengerre. Most, hogy a síeléstől óv idegen országokban, valószínűleg az Olasz Alpokban fog hógolyózni Salvinivel, ha addig azt le nem sittelik, de mindez mellékszál. Voltaképp Szijjártó is az, esetünkben a táncra hívó kályha, hogy ránézzünk, midőn a gerendát vakargatja a szemében Bident korruptozva le.

Pofája az van – nyugtázhatjuk a Hair decens úrhölgyének szavaival, akiből akkor fakadt ki ez a felkiáltás, amikor Berger táncra perdült a szalon asztalán, mielőtt elment volna félreértésből és haverságból kifolyólag meghalni messzi dzsungelekbe. És tényleg van pofája Szijjártónak, még csak le sem olvad, miközben visítozik Biden fiáról, hányja a tüzet, és az ember mindeközben azon csodálkozik, hogy még csak el sem röhögi magát, szeme sem rebben. A testi tünetek ilyen látványos hiánya hazugság közben vérbő pszichopata alkatra utal, és ezt látjuk Varga igazságügyisen, Kovács levelezőn meg a többin. Szijjártó még ezen felül hisztis is, olykor dührohamai vannak, toporzékol, egyebek, ilyenkor szokott nagyköveteket berendelni.

De nem vagyunk mi a pszichiátere, hogy kigyógyítsuk a bajból, sem a gyóntató atyái, hogy megmentsük a lelkét. Nem is akarnánk, mellékesen. És mégsem Szijjártó a téma ma, hanem az, hogy ugyan neki is köszönhetően, de mégsem miatta miért fogunk mi mindannyian megdögölni. Elsősorban is azért, mert a magyari ember hülye. Ezen túl szervilis, ostoba és fölöttébb lusta is, nem arra gondolva, hogy ne tudná dúrni a földet napestig, hanem szellemi restség ül rajta, és ebben a masszában jól is érzi magát. Sőt, kioktat és neki áll feljebb. Most is a szájbertérben látom a Szijjártó kontra Biden (meg a fia) affér nyomán a buzgó hozzászólásokat, miszerint jól teszi a tarajos a kioktatást, hogy a nagyhatalmas ország tisztelje ezt a mi picinyünket.

Így dolgozik a kommentelő manusban a nemzeti öntudat, amit tíz év alatt belevertek, és még csak föl sem merül benne, hogy itt arról volna szó, Szijjártó – de akármelyik nerhuszár – szájával mást lekorruptozni maga a paradoxon, vagy olyan ellentmondás, amely kétséget nem tűrően lenne röhejes, ha nem volna mélységesen tragikus. Pedig az. Tyúkszaros udvarunkban így ringat minket az idő. Hogy mit kellene bennünk tisztelni annyira, az sem egészen világos, mert, hogy a keresztényi világot óvtuk a töröktől – mint az közkeletű vélekedés a nertörténelemben – sem egészen igaz, ’48-a szinte minden európai országnak volt, és marad még ’56, mint amire mellet szokás döngetni. Kétséges érdemek egyrészt, másrészt pedig Mária néninek ehhez mi köze.

Illékony és képlékeny dolog ez a tisztelet, főleg, ha tolvajok követelik. És esetünkben nem is az a baj, hogy ezt ők teszik, mert és ugyanis úgy általában a helyén vannak kezelve a klubban. Nem ülnek velük egy asztalhoz, nem teázgatnak együtt, ám a bávatag kommentelő szemében mégis ők azok, akik óvják az ő büszkeségét, és ezt elégedetten nyugtázza a vasvellára támaszkodva. Nem tudja, mire kell büszkének lennie, így hát önmagáért a büszkeségért büszke, ami így együtt maga a zéró vagy a nihil, ám mégis az ilyenek szoktak pofozkodni, mert rosszul néznek rájuk. Országunk tehát elveszett. Az ilyen öntudatos kis magyaroknak ugyanis mindegy lesz, Orbán bukik vagy sem, mert utána várják a következő nemzetvezetőt, aki önbizalmat ad nekik. Mert egyebük sincsen ezen a nagybüdös világon.

Ecce homo

Doktorminiszterelnök úr tegnap elemelkedett az anyaföldtől, és két dolgot mondott a mi szívbéli gyönyörűségünkre. Először is, hogy az egyháznál a legjobb helyen van az állam pénze, másodjára pedig, hogy ő homo christianusoknak neveli a gyermekeinket a keresztény szabadság nevében. Mindkét idea ellen ellenszavazattal élek, bár tudom, sok jelentősége nincs, hiszen az ilyenektől pisál állva a decens és ostoba választóközönség, másrészt pedig régóta közkeletű, hogy doktorminiszterelnök úrral csak a baj van az ő fejében. Viszont mi abban a trutymóban élünk, amely abból szivárog.

Induljunk ki abból elsőként, hogy ha szerető és gondoskodó szülő volnék, akkor szándékaim szerint szeretném én eldönteni, ivadékom milyen irányba nevelődjék, és az irány meghatározásából kihagynám az államot. És legfőképp doktorminiszterelnök urat azzal az alapvetéssel, hogy a gyermekek nevelésébe diktatúrák szoktak belepofázni leginkább, ők óhajtják a saját szolgálatukra tenyészteni az alattvalókat. Másutt ez másképp megy, J. A.-nak is mondta az anyukája, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, igaz, aztán elment a padlásra teregetni serényen.

Idézném is a doktorminiszterelnök urat, miszerint el a kezekkel a gyermekeinktől, amit pár napja mondott, más, uszító kontextusban, de az ilyesmik visszaszállnak az ember fejére, ha nem figyel. De nem figyel, pofázik összevissza, így azt is kénytelen vagyok megemlíteni okulásunkra, hogy az állam pénze nem az egyházak zsebében van jó helyen, hanem az enyémben. Én adtam az államnak, hogy rólam gondoskodjon, fürdessen tejben vajban, és nem adtam felhatalmazást arra, hogy bizonytalan identitású papbácsiknak passzolja tovább, mert ki tudja, mire költik azt.

Ebbéli intésem leginkább abból fakad, hogy az állam és az egyház már nagyon régen szétvállott egymástól, és a doktorminiszterelnök úr sem Mária Terézia, hogy bigott hívő legyen, sőt, életünket és vérünket sem ajánlottuk neki egyáltalán. Ajánlatom az volna, ha a doktorminiszterelnök urat megszállta a szentlékek, akkor vívódjanak egymással, szólongassák a másikat és igyanak egy felest, de az ilyen delíriumból az országot hagyják ki, mert ezt a létformát már a felvilágosodással odahagyta, és nincsen az ínyünkre az újbóli elsötétülés részesei lehetni.

Hiába mondja Balázs fideszdirektor, hogy oly jó, nem az. Tehát két dolgot már a helyére tettünk, mégpedig, hogy el a kezekkel a gyermekeinktől, valamint, hogy a pénzünkről is szigorú elszámolást szeretnénk. Mert nem a perselybe kerestük entestünk verítékével, sem világító keresztekre és miseborra. Sok minden másra sem, stadion etc., de most nem az a kontextus van, hanem a klerikális, illetve anti-, tegyük tisztába egyszer s mindenkorra, az adónk nem a papok hizlalására van, hanem a miénkre, s ha nem ez történik, azt számon fogjuk kérni.

Még továbbá, arra is kérném doktorminiszterelnök urat, hogy ne homózzon itt nekem, főleg ne ostobán és hazugan. Mert ugyanis, amikor Gyökössy Bandi bácsi szeme fennakadt, és megálmodta a homo christianus fogalmát, abban semmiféle nemzet, család, gyermek nem szerepelt, sem CSOK, sem Novák Katalin, de még az anyukám térgye kalácsa sem. Gyökössy Bandi bácsi megalkotott egy pátoszos szentképet, aminek már akkor sem sok köze volt a valósághoz, a mai Orbán Viktorhoz viszont egyáltalán semmi sem. Ábrándos ember volt Bandi bácsi nagyon.

A homo christianust, mint a homo sapienshez képest übermenscht az határozza meg szerinte, hogy bölcsességét Istenből meríti, igyekszik megismerni embertársait – hogy mélyebben szerethesse őket, keresi embertársait – mert őt már megtalálta Isten, nem szab határokat magában Isten kegyelmének – így növekszik határtalanná, van bátorsága annyira szeretni, hogy néha bolondnak nézik érte, sugárzik, és örömével „megfertőzi” a környezetét, Isten erejével minden bukásából felkel, és nem fél újrakezdeni, az örökkévalóságban ragadja meg a pillanatot… Ehhez képest nézzünk rá Semjén Zsoltra.

Gyökössy Bandi bácsi egy ábrándozó, rajongó jótét lélek, de a gondolataira országot építeni, nos, elhamarkodottnak tűnik, hacsak nem az van, hogy doktorminiszerelnök úrnak halovány fingja nincs erről a homo christianusról, csak olyan jól hangzik, vagy leírták neki. Ha annyira homózni akarunk, akkor én inkább a homo moralisra tennék azzal a toldással, hogy a gyerekemet ilyennek nevelném, amihez doktorminiszterelnök úrnak az ég egy világon semmi köze nincsen. Tehát, el a kezekkel a gyermekeinktől, és kérem vissza a pénzemet, mert nem erre adtam.

Fertőtlenítés

Mind nagyon jól tudjuk, hogy az SZFE fertőtlenítésre hivatkozó kiürítési kísérlete ordas hazugság volt, így utólag már – megkönnyebbülten felsóhajtva – semmire sem jó, csupán bizonyság arra, hogy mire lehet számítani az ezredes képében jelen lévő hatalomtól. Semmi jóra. Szarka táborparancsnok megkérte a táborlakólat, hogy fáradjanak el a fürdőbe, ahol megkapták volna a Cyklon B-t, ők azonban éberek voltak. Ezek után már csak a halomra lövés maradt, mert tárgyalni ezekkel nem lehet és nem is szabad. Nem tudom, látjuk-e, hogy Vidnyánszky már nem játszik, itt szó sincs a magyari színészképzésről, már csak az erő fitogtatása van internet-lekapcsolással, zárcserével.

A küzdelem a várért folyik, életre-halálra, és nincs is lehetőség a békés elvonulásra, a Rubicon át lett lépve, a végén valaki holtan fog heverni a csatamezőn. És az még mind szép lenne, becsülendő egy kicsit talán, de mégis okádva, ha a hatalom ugyan aljasan, de a saját eszméiért állna ki és szenvedné el a pofonokat. Hogy turulszárnyú színészeket akar kizárólag, csillagszemű juhászokat és szegény parasztlegényeket, de nem, sajnálatosan. A hatalom azért akarja derékba törni a magyar színészképzést, mert lopni akar. Itt is. A régi egyetemi struktúrában bizonyos, a felsőoktatásba érkező pénzek kikerülnének a fennhatósága alól, ezért nyüszít.

Így viszont, a saját bejáratú alapítványokon keresztül ezekre is ráteheti a mocskos kezét. Voltaképp ennyi a pőre történet, az ideológia, amit hozzá kapcsolnak, csak mellékszál, ettől viszont még undorítóbb az egész. Hogy képesek tönkre tenni egy egész szakmát csupán a lenyúlás miatt, ez szimpla gazdasági bűnözés, rablás. Mert, ha egy ideológia mentén történnék mindaz, ami történik, el nem volna nézhető az sem, de kifacsartan mégis volna benne észszerű indok. Ám csupán a pénzért előadni azt, ami a szemünk előtt folyik, arra nincsenek szavak, illetve egy igen, mégpedig a maffia. Ezzel a kulcsszóval elibénk tárul a tartalom és a forma is.

Azaz, vinni a boltot minden áron. Másutt is ez volt és van az országban, zsarolással, fenyegetéssel, kiéheztetéssel, rendőrség, NAV, Számvevőszék és a többi csatolmányok segítségével megszerezni céget, újságot, tévét, rádiót. A színészképzés annyiban más, hogy ezt nyakon kellett önteni egy kis nemzeti mázzal, ami azonban villámgyorsan lekopott. Érkezett is a katona gauleiternek, és látjuk, mit művel az orrunk előtt, s ami a delikátabb, Európa orra előtt, miközben meg Varga igazságügyis kitartóan visítozik bizonyos kettős mércéről, illetve Kovács levelező pedig a führerdemokrácia kifejezésen akadt ki. Pedig csak az SZFE-re kell nézni.

És mondom, mindezt a pénzért csakis. Mindeközben Orbán prime ministernek mindehhez szava sincs, a járványról is csak annyi már, hogy a bamba népek ne menjenek síelni, ahogyan nyáron az Adriára nem volt ajánlatos. Mindezt egy olyan országban, ahol a főváros épületet ajánl fel egy egyetemnek, hogy ott folytathatja a munkát, ha a kormány kiűzi a sajátjából, mint tegnap is akarta. A CEU Bécsig futott, az SZFE az országon belül menekül, ha muszáj. Mert egyelőre derekul kitart, csak az a kérdés meddig. Mert ugyanis, ahogyan az internetet ki lehetett kapcsolni, ki lehet a fűtést, villanyt, vizet is, és mindeközben tél van.

Hogy erre nem vetemedhetnek? Dehogynem, lásd Iványiék esete, akiket a szolidaritás megmentett a megfagyástól. Mindeme aljasságokat látva az a kérdés csupán, hogy a népek egyéni jó szándéka, hogy minden elesettnek pénzt ad az állam helyett, hogy az üldözöttekért egyenként kiáll, mikor lép át egy olyan határt, amikor végleg azt mondja, elég. Hogy tele a töke azzal, a hatalom helyett, illetve a hatalommal szemben gyakorolja az emberséget, mert az embertelen. Tartalmában és formájában is. Erre lesz majd lakmuszpapír az SZFE diáksága, akik olyan érettséggel kezelik a tarthatatlan helyzetet, amilyenre egy elcseszett párt sem lenne képes. Van még remény tehát.

Nerikum

Tegnap, megfelelően időzítve, mintegy a buzilobbi képibe vágva hungarikum lett a magyar népmesék rajzfilmsorozat Buga Jakab hangjával. Ezzel is elkülönítve nemzetkarakterológiánkat például Lázár Ervin világától, akinek minden bizonnyal Soros György súgott hőseinek neveiről és jelleméről, míg a Buga Jakab által megénekeltek ősi kipcsak vonásokat hordoznak pöttyel a seggükön. Ám, amint Vlagyimir Jakovlevics Propp mesemorfológiájából tudjuk, voltaképp minden mese egy rugóra jár, hasonló hősökkel, kihívásokkal és kalandokkal, csak a környezet és a nevek változnak. Ezzel a hungarikummá tétellel tehát azt a bűnt követték el a sorozat ellen, hogy besorolták a turulfos kategóriájába.

A hungarikumságból fasiszta nacionalizmus lett Orbánék keze alatt, olyik jelenség pedig már egyenesen nerikum, mint a színészképzés élére kinevezett katona, aki végzi is a dolgát becstelenül: kikapcsoltat, bezárat, lecsukat és fenyegetőzik. Ugyanúgy, mint Dúró Dórika, aki bekattant, és most a színházakból akarja kiűzni a meleglobbit, amely meglátása szerint felettébb agresszív. Hátra van még a zene és a képzőművészet, hogy kilegyen a paletta, és akkor derül majd ki, hogy a terhelt Dórika en bloc a kultúra ellen hadakozik azzal a vigasztaló tudattal, hogy küzdelmében egyáltalán nincs egyedül. Ne tévesszen meg minket azonban: nagy, kerek bociszemei vannak, de nincsenek emberi érzései. A többinek sem.

Ez a hungarikumság olyan már mint a lealjasított kokárda, amely Orbán óta elveszítette a jogát arra, hogy tiszteljük. Minden, amihez hozzáérnek, átértelmeznek, lenyúlják, elveszíti valaha volt jelentését, és egy tisztátalan, formátlan ideológia részévé válik. Egy gőzös trutymó lett az ország feudálfasiszta, nacionalista, primitív gőzökkel. Ahol egy Dúró Dóra a megmondóember és Takaró Mihály az eszmei mérce, az az ország a kultúrnépek számára elveszett. Ez egyébként Ady bánata a piszkos, gatyás, bamba társakkal, a káromkodással és fütyörészéssel. Annyi nóvum van Dórika delirálásában, hogy ezúttal a droghasználathoz hasonlította a homoszexualitás kérdését, és ez több veszélyt rejt, mint ami elsőre kitűnik belőle.

Ez a kriminalizálás óhaja. Nem egyszerűen a megbélyegzésé, hanem a büntethetőségé, és bár Dórika bociszemei ezt nem tudják, a keresztényi édesanya ezzel elérkezett az iszlám világába. Illetve Kádár apánkéba, ahol a melegeket nyilvántartották, s mivel tudjuk, a kedves vezetőnek azzal a rendszerrel nem annak elnyomó jellege miatt volt baja, hanem, hogy nem ő csücsült az ormain, és most is kijelentette, hogy hagyják békén a gyermekeinket, ilyképp Dúró Dóra, Kádár János és a radikális iszlám tanításaihoz egyként igazodik. Vagy pedig egyikhez sem, csak pofázik összevissza a szavazatok maximalizálása érdekében. Ezek itt, Dúróstól, Orbánostól, Takaróstól meg mindenestől elveszítették a valóságot, és egy nerikumos mesevilágban élnek.

Kitűnik ez, amikor mindenhol nyalka huszárok ácsorognak már, akkor is, amikor nagyjaink talpig bocskaiban feszítenek, Semjén belovagol Kézdivásárhelyre, a meccseken meg nélküledet óbégatnak, és telerakják világító keresztekkel az egész nyüves országot. Olyan delíriumos valóságban vagyunk, mintha a mi életünket is Buga Jakab mesélné szakadatlan, és indázó virágok nőnének az orrunk lukából, amivel elérkeztünk a NER fő kérdéséhez, hogy mi a magyar, és ki a magyar. Leginkább a falvédő tudattal bíró, krumplival megvett szolgák. Aki gondolkozni mer, és a szabadság csírája még megvan benne, arra ráküldenek egy katonát rendet rakni. Lásd, SZFE, ami intézmény momentán a pislákoló öntudat utolsó búvóhelye.

Ha nem is tűnik ki egyértelműen, de jó azért tudni, hogy a gondolat legyalulásának nagy művelete zajlik épp kies hazánkban, hozzá téve persze, ezt kevesen veszik észre és még kevesebbeknek fáj. A többségnél nincs mit legyalulni. Bár ügyelek arra rend szerint, hogy Bálint György intelmeit betartsam, miszerint az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, az ember kénytelen ebbe a bűnbe esni, ha minden más elveszett. Neria jelen állapotában nem lehet mást, csak tagadni. Mindent, amihez ezeknek a legcsekélyebb köze is van, és ezzel arra a dilemmára is megválaszoltam, kivel vagyok hajlandó összefogni az eltakarításuk érdekében. Mint Churchill papa, aki ezt mondta: ha Hitler megtámadná a poklot, akkor ő szövetséget kötne az ördöggel. – Hát, így valahogy.

Harmincezer tojás

A Felcsúti Utánpótlás-neveléséért Alapítvány három hónap alatt harmincezer tojást vásárolt, ami nehezen értelmezhető, hacsak nem csibekeltető üzemel a főnök budija mellett, vagy valamelyik NER lovagnak nincs tojótelepe, és a tojásokat alkotmányos kötelesség volt megvenni. Mert harmincezer tojást három hónap alatt, tehát havi tízezret nem bír fölzabálni az a pár tucat gyerek, aki ép világsztárrá nevelődik a messze földön híres akadémián. Vettek mást is három hónap alatt, ami kiderül abból a dokumentumból, amit a DK könyörgött ki, mert a bíróság kötelezte a kiadását, csak épp mégis vonakodtak megmutatni. Szóval van abban egymillióért harcsa vagy több tíz tonna Fornetti, mégis a harmincezer tojás érdekel leginkább, mert ez olyan mesebeli, és volt nekem nagyon régen egy Ili nénim.

Ili néni nagyanyám sógornője volt, a bátyja második felesége, aki akkora volt, mint egy veréb, és olyanforma is. Őszökön vittünk neki egy zsák krumplit anyámmal rendszerint, mint valami Fidesz alapszervezet, ami zsák krumplival elvolt tavaszig. Akkor már jöhetett hó, hideg, biztosítva volt az életben maradás. Ili néninek volt ezen kívül egy főzési mutatványa, amely abból állott, hogy képes volt egy tojást elfelezni, s egyik részéből nokedlit készíteni, a másikból rántottát. Ez cirkuszi mutatvány, mint ahogyan az is, miként maradt életben mindettől, de sikerült neki, amíg meg nem halt. Most pedig képzeljük el egy történetben Ili nénit mindezek után a harmincezer tojással, ami neki hatvanezer étel hatvanezer napra, ami uszkve százötven évre elég így, egy török megszállás kihúzható belőle.

Mindez nem matematikai hókuszpókusz, csak egy történet, mert Ili nénik ma is vannak dögivel, és az ő pénzükből zabálják a futballisták a harmincezer tojásokat, vagy vagdossák azokat egymás fejéhez. A felcsúti futballizmus és futballisták tíz év alatt harminc milliárd közpénzt kaptak TAO címen, ami az ország költségvetését rövidíti meg. Ezt a pénzt, és még a százszorosát, amit elloptak, elcsesztek mihaszna dolgokra, az Ili nénik jobb sorsára lehetett volna fordítani, de ez nem történt meg. Hogy demagóg vagyok-e, még az is lehet, de valahogyan csak le kell fösteni a dolgokat, hogy kijöjjön a lehangoló kép, amelyben az Ili nénik maszatos arccal nézik a kirakaton át az odabent dőzsölő futballista-növendékeket. Így a hajdani kapitalizmust szokták ábrázolni éhes gyerekekkel, nekünk viszont a NER jutott.

Ez feudális rendszer, ahol nem is a munka vagy a teljesítmény, esetleg a jószerencse, hanem a hűség és a lojalitás az ember jobb sorsának kovácsa, aminél aljasabb elosztási rendszert elképzelni sem lehet, viszont mégis van, s éppen itt nekünk. És ebben ez a három hónap alatt beszerzett harmincezer tojás különösen perverz, mert az aljasság nagyipari minőségét mutatja, keresztényi módon leföstve azt, hogy Felcsúton a futballistáknak ott van a Paradicsom, amelyből azonban a pórnépek kiűzettek, pedig nem is volt különösebb bűnük. Ez az egész TAO-s pénzszórás beteges, züllött és jószerivel törvénytelen, viszont a NER-ben ez csupán a jéghegy csúcsa, az, amelyre hosszas küzdelem után rá lehet látni. A nagy dolgok azonban így is rejtve maradnak, mert nemzetbiztonságilag titkosítják őket.

Ez a harmincezer tojás a mérhetetlen dőzsölés és pazarlás szimbóluma, amit úgy úszhat meg felelősségre vonás nélkül a rezsim, hogy nem mindenkinek van egy Ili néni a tarsolyában, hogy emlékezzen és összehasonlítson. Nem is kell lennie, elég csak a szomszédra nézni, az ő anyjára vagy nagymamájára, meglátni benne önmagunkat, s azt, aki ma kirekesztődött az igazságos elosztásból, mert nem zselés a haja vagy nem nyalja a főnök valagát. Bár ez is csak egy szimpla történet, amit azért adtam elő, mert eszembe jutott Ili néni a tojásaival. Kihegyezhettem volna a harcsára is, vagy a hétezer Túró Rudira, ami szintén a bevallásban szerepelt, vagy elég lett volna annyit mondanom, Felcsút, ami település mint a mesebeli gazdagság szimbóluma szerepel korunk forgatókönyvében, és mindig oda lukadtam volna ki, mint most: carthaginem esse delendam.

Valami bűzlik Neriában

Azt írja az újság, hogy lent a messzi délen, ahol a migráncsok ostromolják a hazát permanens kitartással, tíz kilométeren már mélységi határzár is épült, jelentsen ez bármit is vagy akármit. S mivel az alagutas támadások ellen véd, feltehetőleg a kerítést a föld alatt is kihúzták, vagy betonnal töltötték fel az anyaföldet, harci gilisztákat telepítettek oda vagy nem tudom. Azt sem árulták el, a front mely szakaszán épült, azt sem, mit takar a fogalom, de arrafelé nézhetnek ki a fejükből az ürgék, vakondok és csimaszok, midőn munkálkodásuk közben koppan a fejük a falon a föld alatt nagyon.

Hol van már a szép emlékű és hevenyészett GYODA, amit a vészek első perceiben talált ki a magyar lelemény, hol a vesén rúgott migráncs a csatamezőn, a hős, határ-, és hazavédő asszony, az első riadalmak, ilyenek. Máma már a Bakondiból szivárog a nyüszítő, egyenletes félelem, amely belepi az egész magyari világot közvetítve az M1-en. Azt is írja az újság, hogy akár a határ egész hosszában is bebetonozhatják az anyaföldet, ám ehhez már kínai kommunista testvéreinktől kellene útmutatás, hogy az ő őseik hogyan is építették a nagy falat világ csodájára.

Pedig vannak egyszerűbb módok is az ásás kiszűrésére, mint a hős egri védőké, akik a dobra rakott száraz borsó rezgését figyelték, a félelem módjai végtelenek, ahogyan a hülyeségé is. Afelé halad kies hazánk, és ütemesen, ha már nincs is ott egészen. Miközben a járvány elszabadult, képtelenek kordában tartani, de nem is akarják igazán, a széteső, és ránézésre az utolsókat rúgó országot védik immár a föld alatt, nem gondolva a magyar özvegyek sóhajaira, hogy akkor ki fogja megerőszakolni őket. Ki veszi el a magyar jómunkásember munkáját, ki eszi meg a keresztény kultúrát.

Az élet nem habostorta Pelikán, mert például a békaemberekre még most sincs gondolva, se a léghajós lerohanásra. Mert ugyanis, ha a duci kis ujjainkon kiszámoljuk védekezésünk módjait, akkor arra jutunk, hogy Orbán apánk már óv minket a földön, föld alatt és vízen naszádokkal, de tengeralattjáróra még nem gondolt egy fideszes riogató sem, s mint említettem, a légitámadás is kimaradt. Tábornokaink hülyék tehát és képzetlenek, esetleg pocakosak, mert azt nem szereti a Napóleonunk egyáltalán. De fokozni is lehet, ha már reszketünk.

Mert mi van akkor, ha a föld alatti védelem tíz méterre terjed ki, de nekik van alagútfúró készségük, és még lejjebb egyenesen metrót építenek, ott száguldoznak be a határon, hacsak nem az oroszoktól veszik a technikát, vagy a Tarlóssal egyeztetnek a használatról, mert akkor cseszhetik. Mindent lehet fokozni. Ha a kisvasút meghosszabbítható Bicskéig, akkor a mélységi határvédelem a föld középpontjáig, de akkor már beszáll a buliba Verne Gyula is. Ami itt van, az régóta tébolyda, de a jelek szerint ezt is lehet még habosítani.

Mert amíg mi mesehősökkel és vakondtámadásokkal vagyunk elfoglalva, addig a lopás zavartalanul, tempósan és kitartóan folyhat és folyik is. Ez lenne a NER lényege ugyanis, nem egyéb, minden más csak toldás. Visszatérve egyébként erre a mélységi védelemre, bár mondják, hogy van, és elköltöttek rá aprónak számító harmincnyolc milliót, én, mint szkeptikus kételkedek, mert vagyok. Azóta is vannak alagutak, tehát vagy szar ez is, vagy meg sem épült, csak így lehetett utalni valakinek azt a pár millát. Földmunkát sehol nem láttak, és minden rohadt titkos.

Fölmerül, hogy van-e egyáltalán, vagy ez ilyen új föld alatti kifizetőhely. Nem látható, nem lehet tudni, hol lehet, ha van, itt annyit és arra számolnak el, amennyit és ahová akarnak. S magunk közt szólván ez a bevallott harmincnyolc millió a mai árak mellett még egy szalonnasütőre sem nagyon elég, nem, hogy tíz kilométer föld alatti atombiztos ojjektumra, tehát valami nagyon bűzlik Neriában. Bár már régóta szagos a kóceráj, avas szalonna, tömjén és rothadás szaga van, melegebb időben pedig kiegészíti a Felcsútról terjedő budigőz, amit nem írok le, tessenek elképzelni élénk erővel.

Csirkelábfilé cikóriaöntettel

Főzőverseny volt Felcsúton, a budi tövében. Magyarország étele volt a címe, témája pedig a nemzeti összetartozás, ami abban nyilvánult meg, hogy kötelező volt használni piros, fehér és zöld alapanyagokat. Akkor most abban a dedóban vagyunk, amelyik kollektíven nyalja a kedves vezető valagát, de meglehetősen ötlettelenül. Piros, fehér, zöld alapanyagok, ilyet mindenki tud, ha én szerveztem volna, külön előírom, hogy sózni kizárólag a Trianonért hullajtott könnyekkel szabad az ételt.

Az ilyen rendezvényektől viszont megáll az ember esze, és úgy tapod egy helyben kilátástalanul, mint azé, akiből ilyenek jönnek elő. Az ételnek populárisnak kellett lenni, olyannak, amely elkészíthető egy átlagos felszereltségű konyhán, az alapanyagnak pedig adagonként ki kellett jönni ezer forintból. Aki ezt kitalálta, nem nagyon járhat boltba, csak egy ideája volt, óccsó legyen, és olyan, hogy belehasadjon az ember magyari szíve az összetartozás búbánatába. Ehhöz képest nem puliszkát főztek.

A győztes menü: fogasfilé parajlevéllel burkolva, haltej májköntösben, füstölt mangalicaszalonna fátyolban, kapros sajtkrémmel töltött túrógombóc barna vajban pirított reszelt morzsában, tejfölhab, zöldségkosár, marinírozott kelbimbószirom, kápia paprika “csiga” édesköménnyel, piros sültpaprikakrém. A nemzeti jómunkásember bizonyára hajkurássza az asszonyát, ha a dolgozóból olajtól iszamosan hazatérve állapotos asszonykája nem ilyennel várja őt. Ekkor kerül elő a vak komondor.

Ha erre a menüre Németh Szilárd ránéz a velőspacalos kondérja mellől, elsírja magát, a kedves vezető elejti a koviubit és eldugja a kis piros fazokát az erős chili Viktortól feliratú kis üvegcsével együtt. Egyáltalán, egy ilyen menütől mindenkinek meghasonlik a lelke, mint amikor Balog páter miniszterként kaviárral tömte az árva gyerekeket a Hiltonban, vagy özv. Vargáné rántott húst lát, és nem ismeri fel, mert ilyen étellel évtizede nem találkozott. Ez az étel Trianonnal vegyítve maga a skizofrénia.

De azt a böszme tévéműsort is az eszembe juttatja, amelyben – már nem tudom melyik adón lukkitöltőnek – a séf körülnéz a hűtőben, hogy abból a kevésből mit dobjon össze, amit ott talál. Jé, van egy cukkini – örül a műsorban a séf –, és elkészít egy borjúragut krumplival és kukoricával, sült békönnel díszítve, friss tavaszi salátával, ami nyomokban cukkinit is tartalmaz. Mint a kőleves című mese, bár mostanában ezzel a műfajjal csínján kell bánni, mert könnyen rásütik az emberre, hogy nemzetidegen buzi.

Viszont egészen szürreális: Felcsútig kell menni, hogy az ember haltejet (ki kell mondanunk halgecit) egyen májköntösben meg sültpaprikakrémet tejfölhabbal, hogy kilegyenek a nemzeti színek. Aztán erre ráfogjuk, hogy ez maga a nemzeti összetartozás, ami már perverzió. Sőt, alapos identitászavart jelez, hogy a szaros bő gatyánkban úrinépeknek tűnjünk mégis a trágyaszagot givenchyvel igyekezvén leplezni, minden körülmények között az operában. És csodálkozunk, ha a klubban az asztalra hugyoznak.

Nekem mégsem ezek fájnak, mert ezek csak röhejesek. Nekem özv. Vargáné fáj, akit halgecit zabálva azzal etetnek, hogy neki most mennyire jó. Ilyen az új magyar arisztokrácia, amelyik uniós pénzből, eltartott kisujjal issza a Kopi Luwakot, amely köztudottan a cibetmacska ürülékéből készül. S mindeközben Vajna Timi különgépen viszi a nyüves cicáját Los Angelesbe, ami így együtt már József Attila fájdalma, aki hiába áhítozott arra a kurva libasültre. Nemzeti összetartozás. Ja.

Ez van momentán farhátban testvéreim, de hozzá tartozik, hogy soha nem is volt másként. Ma reggel a boltban vettem húsz deka Reál sajtot, mert szeretem. Ilyen füstös-omlós, és magyar. Ezeröt kilója. Fél éve Mona volt a neve nyolcszázért, de három százalék sincs az infláció. Tejet is tettem a kosárkába meg kiflit, mert nem bírok magammal. Meg két csigát is, mert ünnep van. Nem állt meg egy ezresből, a halgecis menü pedig igen. Ennyit arról a valóságról, amelyikben a NER haszonélvezői élnek. Jó reggelt.

Metafizika

Miska szomszéd kint állt a szemező esőben, szítta a cigarettáját, és üdvözölt, miszerint esik, nem kell dolgozni máma. Nem tud pöfögni büszkén a fűnyíróján, leparkolni, hazatérni, dicsekedni fűnek-fának, mily jó dolga van a Mihálynak. Világos rendszer, egyik dolog fakad a másikból: esik, tehát tétlenség van, nézés ki a fejünkből. A világ egyszerű, nincs mitől félni benne. Egyenes vonalú következtetések vannak, ha a kisfiú meglát egy rózsaszín pónilovat, buzi lesz, a hétfejű tündér ideájától olyan álomvilágba keveredik, ahonnan nincs visszaút a munka világába. Az ilyenekből lesznek a meleg, részeges bölcsészek, vagy idealista filozófusok, a nemzeti haza ilyenekkel kezdeni mit nem tud, kiveti őket magából vagy átnevelőtáborba küldi.

Nem olyan időket élünk, hogy helye volna mindenféle révedezésnek. Az álmodozó nem érti a parancsokat, és nem lehet tudni, mi forog a fejében, pedig az állam azt nagyon szeretné, hogy kicserélje neki tetsző tartalmakra. Régen sem volt ez másként. Boldogult úrfikoromban félrészegen tartottam kiselőadást egy csehóban a buddhizmusról mint szimpatikus filozófiáról, olyan vallásról, amelyben mind közül a legkevesebb a szakralitás. Mindenki olyan katedrán oktat, ami jut neki. Viszont ennél a szónál, hogy szakrális, mellettem termett valahonnan egy magyar Brettschneider. Malacszemű volt, és kérlelt, hogy mindezt fejtsem ki neki bővebben, majd megírta a jelentését, hogy a lakosság hangulata 1.a., esetleg b.

Részeges bölcsésznek tűntem neki, holott csak segédfűtő voltam éppen akkor a Március 15. téren felállított Lenin szobor melletti kazánházban. Ez pedig azt mutatja, már az akkori hatalom is hülye volt, és semmi érzéke nem volt a szimbólumokhoz. Eszébe nem jutott, hogy a munkásosztály elgondolkodna, hogyan kerül egy tányérra Petőfi és Lenin, hacsaknem úgy, hogy az előbbitől az Akasszátok föl a királyokat című verset tanította a kis úttörőknek. És József Attilától is mondjuk a Munkásokat, és véletlenül sem a Medáliákat, amelyben elefánt volt, jámbor és szegény, meg az ormányával simogatta a napot. Ez tisztára hétfejű tündér, ilyentől a NER hazaféltő bölcsei is sikítófrászt kapnak, és hülye dolgozatokat írnak a gondolkodás paraszti tisztaságáról.

Az MSZMP is ilyen puritán gondolatiságra nevelt. Soha nem felejtem, hogy szegény apám mindenkinek a kurva anyját szidva körzővel rajzolgatta a térképen az atombomba hatósugarát, mert ezt adta neki házi feladatul a párt. És most lehet dörzsölni a tenyeret, hogy ennek meg kommunista volt az apja, nem véletlen, hogy sorosista lett. Ebben két bukfenc van, apám nem volt kommunista, csak egy szerencsétlen flótás, én pedig nem sorosista vagyok, hanem szabad. Furcsa egy állapot lehet ez, hogy nem mindenről az Isten, a haza meg a család jut eszembe, hanem olykor színes tintákról álmodom, mint a kis zsidó lapocskában Kosztolányi. Miskának az esőben ilyen gondjai nincsenek. Esik, nem kell menni fűnyíróval pöfögni. Ennyi az élet.

Az ilyen egyenes vonalú, tiszta gondolkodásra utal örök barátunk, Józsi szomszéd, aki tegnap, amikor ordíttattam munka közben egy elképesztő instrumentális elektronikus muzsikát, megállapította, hogy ez migráncszene, ha meg nem énekelnek benne, akkor pláne. Ezek után elküldtem őt a picsába migráncsozni, és eszembe jutottak Dúró Dóri elszántan buta szemei, akiben ekképp felfedeztem az én Józsimat, és az esőváró Mihályt ugyancsak. Egy brancs maguk, vélekedtem Pelikán gátőr smasszerének szellemiségében, a gombócot is megzabálják, a folytatást pedig ismerjük. Mindezek után csodálkozunk, hogy Borsodban a fideszista kisasszony győzött? Ugyan már. Az a szenzáció, hogy csak ennyivel. Kirielejszon.

Hazát vegyenek

A Fidesz szerint Donáth Anna és a Momentum hazaáruló. Ez súlyos szó, annak ellenére, hogy tudjuk, nacionalista rezsimek előszeretettel használják, láncos kutyát is szoktak mondani, vagy szürreálisan ürgebőrbe kötött békaembert. Bigott, feudális országokban, mint amilyen ez a miénk, szóba jöhet a felségsértés vagy istentagadás is, olyikért elégetnek, alkalmanként fölkötnek, vagy kegyelemből főbe lőnek. De semmiképp nincs jó vége. Donáth Anna úgy árulta a hazát egy standon a piacon, hogy felhívta Jourovát, aki megsértette a magyar népet. Monnyon le. Donáth is monnyon le, távozzon a közéletből, senki ne maradjon a világon, aki nem ők.

Úgy lett bevisítva ez a nagybüdös magyar feudális éjszakába, hogy mindjárt jön Dontáh Anna Őszödje, a nagy leleplezés, hogy Brüsszelben a csürhe már kaparta a kockaköveket megrohamozni a helyi tévét, mert a belga csoki finom. A Varga igazságügyissel folytatott televíziós vitának csúfolt agytépés volt a kiinduló pont, ahol Donáth, amikor szóhoz jutott két visítás közt, szó szerint azt mondta a patás Jourováról: „Nem szoktam lefekvés előtt arról csacsogni vele, hogy képzeld Vera, már megint mi történt Magyarországon.” Ehhez képest mégis beszélt vele, ez volt az ő Őszödje, és így árulta a hazát a piacon. Ráadásul árleszállítással.

Két csomó retek és fél kiló rohadt krumpli között, újságpapírba csomagolva. Most nem állunk neki azon lamentálni, hogy Donáth Anna hülye volt-e. Az volt, mert tudhatná, ezek még azt is kiderítik és ellene fordítják, hogy kiscsoportban – mármint az oviban – mit súgott a Pistike fülébe kakaózás közben. Azon sem mélázunk ezúttal, hogy Varga miniszter életének lényege a tagadás, hogy amikor kapja a pofonokat a gazdája, miszerint csal, lop, hazudik, mondja, mint akit felhúztak, hogy nem is, nem is, nem is. Ennyit egy leszedált papagáj is tud, ehhez nem kell magas hivatal meg szolgálati autó, kiskosztümök és selyemblúz, ehhez elég egy ketrec, ahová a gazda rakta.

Ha ez a hazaárulás, akkor az a kellemetlen mondandóm van Varga meg a csürhe, illetve sakálfalka többi tagja számára, hogy mi, népek küldtük oda az imperialisták közé ezt a Donáthot, ilyképp hazát árulni. S ha valakinek a csatlósa ő, akkor a miénk, akit úgy hívnak, nép. Jourova nem minket sértett meg, hanem a magát hazának képzelő Fideszt a vezérével az élén, s ha ezt a Fideszt mint hazát árulja ez a Donáth, akkor a megbízásunkból teszi. Világos matematikai képlettel a haza nem egyenlő Varga csürhéjével, s amikor ez a Donáth Jourovával telefonozik, azért cseveg vele, mert mi nem tudjuk neki elmondani, hogy minket bántanak.

A saját hazánkban a hazaárulók, mert és ugyanis, amikor Varga gazdája, ez az Orbán Putyin és a kínai kommunisták függésébe taszítja az országot, a kirgizeknek, vietnámiaknak és bizonytalan identitású afrikai érsekeknek adja a pénzt, amiből a jódógos, jómunkás magyari ember élhetne emberhez méltóbban, nos, ezt nevezik máshol hazaárulásnak, ha már ragaszkodunk az efféle nagy szavakhoz. De térjünk azért vissza ehhez a tegnapi dologhoz, mert vannak benne cuki kurvaságok, ugyanis megint képbe került Szijjártó jachthuszár. Ő visítozott Donáth lemondásáról elsőként.

Az pedig úgy történt, hogy már akkor reagált a leleplező videóra az Origón, amikor még le sem vetítették, és ő kezdte a hazaárulózást. Ami azon túl, hogy az ő szájából mókásan hangzik főleg mostanában, felidézi bennünk A tanú című film delikát jelenetét, amelyben Pelikán megjegyzi, hogy elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet. És ekkor érzem én magam egy malomtulajdonos kulák szeretőjének egyszerre, valamint várom a fekete Pobjedát hajnalban. De ha már Varga Judit szóba került, nem azért, mert pikkelnék rá – dehogynem –, hanem, mert ennek az egész bulinak ő adta meg a zamatát.

A Facebookon kifejtette, amikor a magyar kormány a világjárvány kellős közepén azon dolgozott, hogy minél kevesebb ember élete és megélhetése kerüljön veszélybe, akkor az ellenzéki európai parlamenti képviselők Brüsszelben és Budapesten is egy előre megírt forgatókönyv alapján a brüsszeli érdekeket képviselték és álhíreket terjesztve a magyar kormány veszélyhelyzetben hozott döntései ellen uszítottak. Amióta tudjuk, hogy Lázár Ervin meséi is valami nemzetközi összeesküvés részei, ezen már igazán nem csodálkozunk, hanem inkább elkérnénk Jourova telefonszámát, mert volna mondandónk a számára. És milyen szerencse, hogy Donáth ezt helyettünk megteszi.