Szerző: rezeda

Tegnap hajnalban itt minálunk, az utca végi piacon eltörték egy ember orrát. Mindennapos, szóra sem érdemes eset, tudni is csak azért tudunk róla, mert kicsit ismertebb figura volt. Ha ilyen noname Bélákat vágnak pofán úgy, hogy eltörik az orruk, senki nem kapja föl a fejét, most meg országos lapok sopánkodtak, hogy én édes Jézusom, hová jutottunk. Nem jutottunk sehová, éppen ott vagyunk, ahol már nagyon régóta vagyunk. Közkeletű, hogyha megkérdezzük a lángososnál, sorba tetszik állni, vagy nem, akkor eltörik az orrunkat. Istenem, viszketett a tenyerük, mint az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak.

A piaci lángosos ilyen hajnali órán egyébként különös alakok gyűjtőhelye, akik egyenesen a részeg éjszakából érkeznek ide. Szemük tűzben ég, lábuk inog, ordibálnak, nagy szélesen sokkal több teret töltenek ki, mint ami indokolt volna, s ami nekik járna, és néha pofán vernek egy-egy embert. Úgy telepszenek a piacra, mint a kollégisták az országra, hangosak, gátlástalanok és bunkók. Nem érdemes ezen sokat lamentálni, amikor miniszterügynök elvtárs bokszoló pózban fotózkodik lejárt szavatosságú filmsztárokkal, és az üzenete a kép szerint a pofon, akkor ne csodálkozzunk, ha a piacon beverik a pofánkat és eltörik az orrunk.

A magyar tudatban a hősök ilyenek. A malomkövet hajigáló Toldi, a léha Kukorica Jancsi, aki, míg csajozik, elvész a nyáj, aztán lekardozza a fél világot. Az utcai harcos miniszterügynök elvtársnak született egy fiú unokája, aki most – az ő szavai szerint – még Kukorica Jancsi, de majd János vitéz lesz. Kisdedeken nem élcelődünk, a kölök nem tehet róla, ki a nagyapja, rajta viszont annál inkább. Hogy Orbán Viktornak eddig terjed a horizontja, az az ő baja és áttételesen a miénk. Viszont ha ismerné a mesék működési mechanizmusát, tudná, hogy a János vitézek mint toposzok épp az olyanok ellen küzdenek veszettül, mint ő. A népet sanyargató királyok ellen.

Mert királyoknak szoktak ilyen dzsemborit csinálni a közrádióban, ha gyarapszik a család, mint amit Orbán kapott, hogy előadhassa ezt a János vitézes sztorit, meg azt, hogyan nevelte saját lábon állásra a lányait. Hogy fingja sincs arról mi zajlik az országban, mutatja, azt sem tudja, milyen pejoratív értelmet kapott a családjában saját lábon állás, és csak pofázik a degeneráltak vagy a részegek teljes felelőtlenségével. Faék vagy falvédő egyszerűségű a manus világképe, de Márai is megjósolta, „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt, sunyi parasztok”. Emellett ez a miénk még ráadásul ilyen harcias kiskakas is.

Nem a háborús retorikájáról van most szó, hanem a lángososnál orrot törő habitusról. Viszkető tenyérről, kokiról és sallerről, meg arról, hogy Goodfriend ügyvivőnek is megüzente, ha férfi lenne, kiállna ellene szemtől szembe, kard ki kard. Mondja ezt a függöny mögé rejtező. De ma épp nem a gyávaságáról, hanem a tajparaszt gondolatiságáról elmélkedünk, bár lehet, a kettő szervesen összefügg. Illetve biztos, hogy így van ez. Az ország tragédiája viszont az, hogy ez a nívó a viszonyítási pont vagy zsinórmérték. Csak rá kell néznünk a sajtója nyelvezetére, s abban elmerülve semmi csoda nincs abban, ha a piacon beverik a jámbor emberek orrát.

Ugyan nincs ok okozati összefüggés, de az országot megülő militáns takonyban nem is meglepő egyáltalán. Illetve mit is várhatnánk a permanensen testnevelő, lőtérre járó, futballozó, hazafias nevelésben részesülő ifjúságunktól, mint, hogy eltörjék az orrunkat. Ha félrészegen, ha józanul, egyre megy, a minőségen nem változtat. Nem csak elhülyül, el is vadul az ország, de ez sem nóvum, csupán elkeseríti az embert. Ma még. Aztán majd azt sem. Káromkodás lesz meg fütyörészés, miközben nyílik kifelé a pitypang. Szó nincs arról, hogy élni így nem lehet, de azért megkérdezi az ember: minek? No most, itt tart jelenleg kipcsakká válásunk. Jó utat.

Tegnap hosszú órákon át hallgattam Cseh Tamást. Nem hűtlenségből hagytam oda őt a mostani években, és nem is a feledés volt az oka annak, hogy nem engedtem közel, hanem az élet, amit olykor sorsnak is lehet nevezni. Kutyafuttában nem lehet őt hallgatni, mert, ha belékezd az ember, akkor elmerül valami óceánba, ami nem a múlt, hanem az érzések végtelen vize. Habzó nyálú olykor József Attila módján, egyszerre van benne a reménytelen utca vége a piaccal, a bölcsőde és a halál, a csillagok és a göncölök tehát, aminek az elviseléséhez kell bizonyos ismeretlen erő. Mert előjönnek belőle mindenféle lányok és az anyánk hangja, katonás indulók és végtelen szomorúságok.

Az ember viszont féltőn őrizgeti a szomorúságát, mert az az élete. Van ebben valami titok, és a hangja is ott van még mindig, ahogyan savanyú bort kér, és ez már maga a dal. Az abban tükröződő kávéskanál-csörgés, a felespohár koppanása, habzó sörök meg mindenféle elvtársak rosszul szabott öltönye és elvetélt szabott gondolatai a cigifüstben. Ők itt vannak most is. Csak illatosabban és harsányabban, határozottabban és legfőképp módfelett aljasul. Az ember, amikor Cseh Tamást hallgat, akkor a sírással játszik, vele néz farkasszemet, nyeli vissza a taknyos életét a gyomrába, és nem tudja, miért: hogy Fjodor Mihalovics, Vizi a poharával vagy Lee van Cleef, én azt nem tudom egyáltalán.

Külön létforma ez, összekeverednek az igeidők és módok, így valami új minőség alakul, és ez az emlékező mód. Mint iskolákban soha nem tanított különös nyelvi és létbeli állapot, aminek párás a szeme. Az emlékező módban nem létezik a többi, a kijelentő, feltételes vagy felszólító, de legfőképpen nincs benne idő. Sem múlt, sem jelen, sem jövő, hanem mind az összes egyszerre, ami voltaképp a megvilágosodás pillanata szentté vagy istenné válás nélkül. Emlékező módú az élet, egyszerre pereg le előre és hátra, a szívünkben tátongó féreglyukon mászkálunk ide-oda, ki, be, benned a létra, alattad a föl, feletted az ég, és te vagy a toldás maga, színes tintákról álmodva.

Mint kitűnik ebből, az emlékező mód nem nyelvi alak tehát, hanem létállapot, az aeterno modo, az örökkévalóság módja, amikor koraőszi napon kanálcsörgés hallatszik vasárnap délben a felhők fölött lebegő hanggal, hogy kihűl a leves. És a de profundis meg a dobszó, hogy 498-as Petőfi Sándor Úttörő Csapat vigyázz, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj. Lampedusa litániája meg vérszag a csónak kotyogásában. Az emlékező módban harcolni nem lehet és viszont, aki harcol, nem kerülhet emlékező módba. Neki csak múltja van, ami nem egyéb, mint félárbócon lévő országzászló, kappanhangú ünnepi beszéd és kokárda. Trottyos gatya.

Meg hajszolt jövője van reszkető jelennel függöny mögé bújva. Az emlékező mód a Füst Milán-i nagyvonalúság, az unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon megbocsátó és elveszejtő gesztusa. Az elengedés, ahogyan nagyanyánk paskolja a koporsót útjára bocsátva az öregjét, hogy te vagy aptya, jóvan aptya. Amiben benne van az első, száz évvel azelőtti tétovázó csók a szénakazalban, a hat gyerek és a soha be nem következő viszontlátás tudata. Mert akkor tudja, hogy Isten, ha van, csak ámít az ilyesmivel, mikor szétfeslik csillagporból összeállt teste, mit összerágtak a molyok. Kitetszik, mily üres dolog a lét türelme.

Innen van az, hogy semmi sincs, illetve az a minden, hogy volt egy-két este. Talán. Meg a micsoda utak. Ilyenek. A föltámadás szomorúsága, hogy elefánt volt az ember, jámbor és szegény. Most hajnalban a piacon a lángosos már izzítja az olajat, lisztezi a tejfölt a részeg éjszakából hozzá enyhületért betérő piszkos gatyás bamba társaknak, akiknek ismerem a vérben úszó üres szemét. Máma meccs lesz, tegnap is az volt, így zajlik az élet a stadionban az örökös jelenben kedves Irén. Fél éves koromban a legendárium szerint kint felejtettek a babakocsiban éjszakára, annyira csöndes kölök voltam. Azóta nézem onnan a csillagokat, és gondolkodom ezen az egészen.

Orbán Viktor e heti szeánszán a Kossuthon kihirdette a nemzeti konzultáció meghosszabbítását augusztus 31-ig, akárha a kisvasutat Bicskéig, a migrációs vészhelyzetet pedig záróráig. Ebbe az utóbbi buliba beszállt Müller Nyunyóka is megjelenvén a kerítésnél, aki így végleg elvesztette a jogát a tiszteletre, de ami ennél is rosszabb, azt, hogy komolyan lehessen venni. Müller Nyunyókát is meghosszabbította Orbán a kaspójától a határig, valószínűleg őt is a szabadságolásokra tekintettel, mert a konzultációt névleg azért. Mivel az összes magyarok a Balatonnál vannak, vagy egyszer látják épp a tengert, hacsak nem elfogyott a büdös csirkelábuk.

Ilyesmiről azonban nem kérdezi őket a kedves vezető, nem érdekli a nyomoruk. Helló röfik – mondja, majd előmászik a disznóólból, hogy kézcsókra nyújtsa a kezét Bözsi néninek. És ami a döbbenetes, ő meg is csókolja azt. Így épít magának miniszterügynök elvtárs alternatív valóságot, hogy ki sem lát belőle, illetve nem is akar. Egyáltalán nincsen szándékában ilyesmi. Úgy hajlítja a világot, ahogy neki tetszik, közben a népét, híveit, párttársait és olykor saját magát is pofán köpi. Nincs egy fix elem, amin meg lehetne állni, az alaptörvény már-már patchwork, reggel más az igaz, mint este, elveket, eszményeket szaros gatyaként cserélgetünk, semmi sem az, aminek látszik.

Minden hamis. Vagy: minden hazug, mindent szabad, ahogyan a szifiliszes Nietzsche tételezte, a kedves vezető azonban nem ilyen filozófiai alaposságú. Ő egyszerűen szaralak. Meghosszabbítja a konzultációt augusztus 31-ig – mondja a szeánszon –, hogy olyan intézkedéseket hozhasson, amelyeket az emberek is pártolnak. Vagy a röfik, esetleg. Majd közvetlenül emellett kijelenti, lesznek járványügyi bevetési egységek olyan eszközökkel, mint amilyenek a szellemirtóknak voltak. Jött ki azokból a varázsizé, és hullottak meg menekültek a szellemek, mint most a vírus is fog. Így menti meg a világot a kedves vezető, miközben konzultál kifulladásig.

Eljutunk végül a soha véget nem érő, permanens és szakadatlan nemzeti konzultációig. Miniszterügynök elvtárs koviubi recepteket kér a hívektől, megkérdi, mi a teendő, ha fickósan ébredt, cserébe gyerekcsinálási tanácsokat osztogat, és mint fodbalista, totótippeket ad. Így teljesedik ki az atyasága, valamint él és uralkodik örökkön örökké, ámen. Ez az egész azonban korántsem olyan mókás, mint amilyennek tűnik vagy tűnetem, hanem gyalázatosan siralmas. A járványügyi bevetési egység „jól néz ki, tudományos-fantasztikus filmekben látható felszerelésük is van”. – mondja az ország miniszterelnöke, és meghosszabbítja a konzultációt Bicskéig.

Mint amikor a kisvasutat bántották a libernyákok. Egyébként 1,4 millióan küldték vissza az íveket, mondta még a kedves vezető, de a fentiekből fakadóan ezt sem hisszük el. Szeptember elsején lehet, mutatnak majd dobozokat, hogy az mind csurig van a visszaküldött levelekkel, de lehet, ezek ugyanazok a dobozok lesznek, amelyek eddig maszkokkal vagy lélegeztetőgépekkel voltak tele. Azokat sem látta senki, a leveleket sem fogja, senki nem lát és tud semmit, elérkeztünk a tiszta hit világába, sámánokkal, turulokkal, lebegő rémalakokkal van tele az ország bús düledékein Husztnak romvánál. Nehezen lehet ép ésszel kibírni, ami itt folyik, nem is nagyon tudják a népek.

Kijárási tilalmat is elrendelhet a tudományos fantasztikus bevetési egység, a határon parádézó Müller Nyunyókának egy szavába kerül, és máris jöhet a rendeleti kormányzás. Orbán szervilis hülyéknek osztja le, hogy bízzák meg őt a diktatúra maradéktalan gyakorlásával. Beszari alak, a felelősséget sem vállalja, tovább keni, a felszínen már nem dönt, csak végrehajt olyasmit, amit a Nyunyóka-féle szakemberek és a tudományos-fantasztikus csapata neki elrendel. Fölösleges a terelés, tudjuk, hogy ő az egyszemélyi felelős. Ha meghosszabbítja a konzultációt, ha nem, ha Nyunyókát tolja maga elé pajzsul, vagy sem. Nincs menedék. Mindent tudunk, és semmit sem felejtünk.

A valaha szebb napokat látott Winkler Róbert – úgy is mint indexes – videót készített arról, hogy ezentúl csicska lesz. Szó szerint: „További kérdés, hogy nem kellett volna-e nekünk is felmondanunk. De, szerintem fel kellett volna mondani. De én is inkább a csicskasorsot választottam.” – Azóta tipródok itt, hogy kezdjek-e valamit ezzel a vallomással, hogy ez derék dolog-e vagy aljamunka. Egyáltalán, meg kellene határozni az egyén és a hatalom viszonyát, újságírói attitűdöket a NER-ben, az ellenállások és behódolások rendszerét, a forradalmár-kollaboráns, haszonélvező-partvonalra tett, meggyőződéses-számító ellentétpárokat, és eljutottunk ide, a tűrt tiltott, támogatott eszmékig és alakokig.

Nem jó dolog, hogy ez van, de ez van. Winkler vallomása bár ugyan szükségszerűtlen magyarázkodás, de katalizátor legalább, vagy lakmusz, segít tisztábban látni. Eddig a pontig fiatal volt, szellemes és laza, innentől öreg lett, megkeseredett, és még rá sem rakták a bilincset, de már csörgeti. Mindezt azért teszi, mert továbbra is élni akar, sőt, jól élni. Hogy kiáll a porondra, széthúzza az ingét színpadiasan, de csak annyit tesz, hogy bejelenti, ezentúl Geréb lesz, mit sem ér. Hogy J. A.-t hívjuk segítségül: „A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed…” – De milyen érdekes, hogy ez a „Tudod, hogy nincs bocsánat”-ból van, pedig nem is akarok én ítélkezni, hanem csak megérteni szeretnék.

Amit most Winkler elszenved, azt sok száz újságíró elszenvedte már, az Index sorsát is átélte már ugyanennyi lap. Olyan is rengeteg volt az országban, mint az Index tiszteletre méltó nyolcvanja, akiknek volt erejük, merszük és tartásuk nemet mondani. Írástudók százai vagy ezrei keverik a maltert, hordják a pizzát, vagy vannak épp munka nélkül, s innen nézve az, hogy Winkler bejelenti, ő a húsos fazekat választja, más fénytörést kap. Hogy lelkiismeret-furdalással mártogatja a kakaóba a kalácsot, vagy pityeregve járul a pénztárhoz, innen nézve teljesen érdektelen. Megtörtént a coming out, bevallatott, hogy szaralak nem vagyok, csak gyenge. Ha mindez azért adatott elő, hogy utána tükörbe tudjon nézni, fölösleges volt.

Nem állt át, csak megbékélt, ez az ő nagy kiegyezése. A hatalom legitimizálása, a belesimulás, a pőre túlélés, s ha ugyan nem – sőt egyáltalán nem – emiatt, de látjuk, ahogyan szépen lassan épül az orbánizmus, hogy itt maradjon, amíg maradni bír. Winkler a hányingerrel tanító, de tanító tanár, Winkler az otthon kiköpő hivatalnok, Winkler az undorral felesküdő rendőr, és ő a meghunyászkodó közmunkás. Winkler mi vagyunk, az élni akaró csinovnyikok, ledarálva, megtörve és megalázva, de élni mégis. Az a kevés – mint a fölálló nyolcvan indexes – a hős, akikről csillogó szemmel mesél a csinovnyik, de egy porszemet odébb nem tenne, hogy megmentse őket, s velük együtt önmagát is.

Szomorú történet ez, de nem most kezdődött. Ezek itt csak a látványos hullámai, és még csak nem is az utolsók. A forradalmárok magukra maradnak mindig. A fekete ruhás nővér, a zöld dossziés ember, Ángyán, és majd hamarosan Hadházy is. Csicska vagyok, mondják a többiek lesütött szemmel, és merítenek egyet a kondérból. Egy egész társadalmat megvetni emiatt nem lehet, Winklert külön sem, ő csak arra bizonyság, hogy gyenge, és az az aura, ami körülötte lengett, illékony buborék volt, amit az első szellő elfújt. Kár érte, lehetett volna jó újságíró is, mégsem az lett. Kár értünk, lehettünk volna normális ország is, de eljátszottuk az esélyt. Voltaképp ennyi az egész, de ennél keserűbb – pedig volt néhány – írás még nem jött elő belőlem. Befelé sírok, ha van ilyen.

Áruló van a NER-ben. Ennek ékes bizonysága, hogy nem Wass Albertet ajánlotta a művelt európai publikum figyelmébe valaki – nahát –, hanem Szerb Antalt. Az történt ugyanis, hogy nyári unalmában az Európai Unió arra kérte a tagállamok állandó képviseleteit, ajánljanak egy könyvet hazájukból, amit szerintük minden európainak érdemes elolvasnia. Az „Európa olvasói” nevű felhíváshoz tizenhat tagország csatlakozott, kies hazánk pedig tegnap fedte fel kártyáit. A mi ajánlatunk Szerb Antal Utas és holdvilága, amitől én magam meghasonlottam, Takaró Mihály pedig szerintem sírdogál a sarokban.

Hallatlan. Bár lehet, kényszerítő szükségszerűség volt, mivel Szerbet olvashatni majdnem egy tucat nyelven, míg ellenben fénylő Albertunkat meg csak erdélyiül. Ez egyrészt azt mutatja, hogy a nyugat még nem értette meg a magyar falvédő nívójú irodalmat, vagy nagyon is. Ugyanakkor nem érthető annak a késztetése sem, aki Szerbet ajánlgat olvasásra a nyugati ifjaknak, amikor a magyarokat épp most próbálják leszoktatni róla. Olyannyira, hogy még a NAT-ból is kikerült. Ez az Utas és holdvilág ilyen érthetetlen nyavalygás, semmi erő benne, semmi hazaszeretet, se egy Trianon, ebből úgy tűnik, a magyar európai nép.

Pedig mi jól tudjuk, hogy nem az. Én pikkelek Takaró Mihályra, mert ő cseszte szét a NAT irodalmi részét, és száműzte belőle az ilyen Szerb Antal féléket. Soha nem feledem, hogy mint valami dedós óvodás, aki megkapta a nyalókáját, a járványos távoktatás alatt minden nap fennakadt szemekkel és csöpögő pátosszal beszélt a tévében Wass Albertről, a magyarságról, mint erkölcsi próbatételről és más ilyen baromságokról. Ezt kínálják fogyasztásra a magyar fiatalnak, diáknak, míg ellenben a nyugatnak, Európának a befelé megvetett és elhallgatott Szerb Antalt. Ennél nagyobb öngól és beismerő vallomás nem létezik.

Olyan ez, mint a pártfiókák külföldi egyetemre küldése, a VIP egészségügy, ez az akinek nincs semmije az annyit is ér metódusának kiterjesztése nem csak az anyagi javakra. Ezek itt el akarják hülyíteni a népet, hogy Wass Albertig terjedjen a horizontja, a többit eltitkolják előle. Olyan ez, annak az útnak az első állomása, amelynek a végén Göring jelentette ki a meghódítandó szlávokról, elég, ha a nevüket le tudják írni, meg, ha megértik a parancsokat. S ha azt vetnék a szememre, túlzok, tévedni tetszenének. De az Utas és holdvilág ajánlgatása kifelé, befelé pedig eltüntetése az irodalomból az aljas képmutatás újabb bizonyítéka.

Illeszkedik abba a sorba, amelyben parlamentáris demokráciát hazudnak, amikor a választások tisztaságáról hazudnak, amikor a sajtó szabadságáról hazudnak, most meg már olyan irodalmat is hazudnak maguknak, amit amúgy megvetnek. Vagy, ha nem, akkor a göringi képlet az igaz, és egyik sem jobb a másiknál. Én pedig most elvárom a gerinces Takaró Mihálytól, hogy verje az asztalt, borítsa rá a külügyre, Káslerre, akárkire, akinek ehhez köze lehetett, hogyan képzelik ezt a skandalumot, hogy Szerb Antalt ajánlgatnak Wass Albert, Szabolcska Mihály vagy akár Tormay Cécile helyett. Így lenne tökös-magyaros, de nem lesz így.

Az, hogy kifelé valami egészen más képet mutatnak, mint amit befelé művelnek, azért van, mert kell a lóvé. Illetve talán még, mert egy kicsit, egészen kicsit szégyellik, hová jutottak. Nem kell izgulni, el fog múlni ez is. Előbb-utóbb bekerülnek majd a stábba olyanok, akik Takaró Mihályon nőttek fel. Később már csak olyanok lesznek benne. Ők már be sem szállnak ilyen játékokba, velőspacalt fognak kotyvasztani a Le Quartier du Centre-ben, éneklik a Nélküledet miközben talpaik egymásra lépnek. Mi pedig mit is tehetnénk, mint iderakjuk az Utas… záró sorait utolsó reményként: „Életben kell maradni… És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Nem nagyon akarnak a népek iskolaőrök lenni, ezért a rendőrök attól tartanak, iskolákba vezénylik őket gyerekeket hajkurászni, azt pedig nem szeretnék. Ha rendőrök lennék, nekem sem fűlne a fogam ehhez. De tovább megyek, ahhoz sem volna, hogy a határon ürgelukakat nézegessek, ádventkor páncélozott izékkel furikázzak a téren, dudálókat büntessek, szerencsétleneket cibáljak ki a lakásukból, mert nem bírtak törleszteni, vagy hajnalban elmenjek az ellenzéki emberért a lakására, hogy bevigyem. Sok mindent nem tennék, ha rendőr lennék, illetve rendőr sem lennék egyáltalán. Mindenféle egyenruhát rühellek, aki ilyet magára ölt, azt attól függően, mire használja az abból eredő hatalmat.

Mindenkinek van egy pont az életében, amit nem szívesen lép át arc-, önérzet-, jellem vagy akármi éthosz elvesztése nélkül. Van, aki ölni is bír, más ütni sem, aki viszont rendőrnek áll, az tudja, hogy egy erőszakszervezet felesküdött alkalmazottja lesz, annak minden morális terhével. Nem mindegy, hogy kit szolgálunk, a dolgozó népet vagy a királyt, szegények gyámolítója leszünk vagy gazdagok őrei, ezekkel mind szembe kell néznünk, mielőtt valamire fölesküdnénk. Vagy majd az okoz bennünk törést, amikor a hatalom olyat kér, amitől a saját erkölcsi mércénk iszonyodna. Utólag ilyenkor szokott előkerülni a „parancsra tettem”, de tudjuk, hogy Isten előtt ez semmit sem ér.

A magyar rendőröknek nem okozott erkölcsi dilemmát a hatalom kiszolgálása, volt az akármilyen abszurd is. Ott fotózkodtak a határon az ürgelukak mellett, békés tüntetőket vegzáltak, kilakoltatásokban vettek részt és hajléktalanokat hajkurásztak, ez mind belefért az erkölcsi világukba, iskolaőrök viszont nem akarnak lenni. De tovább megyek, úgy általában nem akarnak iskolaőrök lenni a népek, ezért óhajtják a rendőröket odavezényelni, mert mindjárt becsöngetnek, és nincs ki a megálmodott létszám. Gengszterfilmekben is szokott olyan törés bekövetkezni, amikor a a kijelölt gyilkos a bandavezér képibe vágja, hogy gyerekeket nem ölök.

Ezzel – mielőtt hörögne a nyájas publikum, hogy ne má’ – a dilemma mineműségét ábrázolom, és nem azt mondom, hogy az iskolaőrök elsősöket lőnének halomra. Csak bilincselhetnek, csak paprikasprézhetnek és csak a végtagokat püfölhetik gumibottal a regula szerint, de a jelek szerint ez az a vonal, amit mégsem lépnének át szívesen és önszántukból, ami valami halvány napsugár a tajtékos égen. De ne legyenek kétségeink, minden ocsmányság el lesz végezve, ha kell, tenyésztenek hozzá végrehajtót. Nem, mintha egyenes párhuzamot látnék – dehogynem –, de a Harmadik Birodalomban is az volt az ív, hogy Hitlerjugend, SS, lágerőr meg a továbbiak.

A Fidesz évtizedes uralkodása alatt az ország morális állapota mocsárrá vált, nem utolsó sorban az uralkodó réteg, a Párt, a haszonélvezők és a sajtójuk miatt. Egyáltalán semmiféle gát vagy fék nem létezik az általános züllésben. S talán épp emiatt meglepő, hogy most a rendőrök tiltakoznak, nem akarnak iskolaőrök lenni, mert ezek szerint ők is úgy vélik, ez aljamunka. Vagy más kifogásuk van, de azt nem kötik a nagyvilág orrára. Mindez a tudósításokból nem derül ki, csak annyi, hogy ez a szőlő savanyú. S innentől fogva a rendőri vonal már nem érdekes, hanem az inkább, miféle hatalom, amelyik ilyet kitalál. És hát, ilyen, mint ez a miénk,

Egyre inkább militáns, ami viszont nem a kedves vezető karakteréből, hanem felépített rendszeréből fakad. A soviniszta nacionalizmusból, a bolsevizmus és a liberalizmus elleni harcból, a többségi demokrácia, a többpártrendszer teljes elutasításából és a vezéri elv alkalmazásából. Továbbá jellemzi még a materializmus-ellenes, spiritualisztikus világnézet, amely elveti a haszonelvűséget és az élvhajhászást, ehelyett pedig a hősi életszemléletet hirdeti. Ha ezekben az elemekben a NER-re ismerünk, az azt mutatja, hogy évek óta igazam van, viszont ez tragédia. Mert ezek a kritériumok a szakirodalomban a fasizmus jegyeiként sorakoznak. – Ennyit az iskolaőrökről.

Hollik képviselő tegnap megint formában volt, midőn kijelentette, az OLAF vizsgálódik az elhíresült kamuvideó ügyében, mert a műalkotás megvalósította az uniós pénzekkel való visszaélés tényállását. Mégpedig – így Hollik képviselő –, mert készítője uniós fizetést kapó alkalmazott, s mint ilyen nem végezhet pártpolitikai célokat szolgáló feladatokat. Szerintem meg szabadidejében azt csinál, amit akar, s ha hülyeséget, mint ebben az esetben, az nem pénzügyi, hanem morális kérdés, és ahhoz az OLAF-nak az ég egy világon semmi köze nincsen. Ha pedig mégis, akkor az a rendszer is rosszul működik.

De sokkal valószínűbb, Hollik képviselő hazudik és uszít, ami a kijelölt feladata neki a struktúrában. Egyébként a plafon sem szakadt le, amikor ezeket mondta, sőt, még akkor sem, amikor megkapta a kérdést, igaz-e, hogy Mészáros gázszerelő most meg osztrák futballcsapatot akar beszerezni a gyűjteményébe. Erre Hollik képviselő annyit mondott, hajrá, és senkinek a díszes kompániából eszébe nem jutott ezen a ponton az OLAF – holott kellett volna –, hogy honnan az anyám retkes valagából van Mészáros gázszerelőnek pénze osztrák futballcsapatokra. Bár ez nem OLAF-i, hanem ügyészi kérdés, de ez is elmaradt.

Viszont nem is erről elmélkedek máma, hanem erről a papagájrendszerről, hogy Hollik képviselő mostanában mindig vasárnap osztja az észt, és például Rétári elvtárs meg nem, holott a vasárnap régebben az ő reszortja volt. Emlékezhetünk, a hetedik napon mindig megjelent Révári elvtárs ábrándos-aljas szeme, hóna alatt egy zsák krumpli, és mondta az örömhíreket, mennyire rohadt jó immár minden. A nyugdíjasok nála mézzel zuhanyoztak, virágszirommal törölték a szaros seggüket, sajtból volt a Hold és minden házacska mézeskalácsból. Olykor más korosztálynak is jutott nála a képzelt gyönyörökből, ám az ilyen örömhírek mára elapadtak.

Illetve miniszterügynök elvtárs közli őket péntekenként, mint most is az európai nívójú egészségügyről, máskor háton cipelt libernyákokról, és annyi képtelenségről, hogy az ember szájtátva nézi, hallgatja. Mindaközben pedig azon tépelődik, nem is vett jegyet, és mégis az első sorból élvezheti a kabarét. Pénteken orbánost, vasárnap hollikost, és még ki kell figyelnem a sormintát, bár a témák adottak. Novák nacsasszony szül, a rezsiember katonáskodik, Szijjártó kurvaanyázik vagy maszkokat számol, Varga ügyvédbojtár meg jogfilozófiai előadásokat tart arról, mért nem diktatúra a diktatúra, hogyha meg mégis az.

Minden napra, sőt, minden órára, percre jut ilyen taknyos okosság, a permanens ordítás nyomja el a mélyben megbúvó iszonyatot. Mindezen azért mentem így végig, mert egyrészt zavar a kereplés, másrészt viszont az is foglalkoztat, mit lehetne tenni a lebutító, permanens agymosás ellen, és momentán egy gyógymód jut csak az eszembe, miszerint ordítani szükséges. És itt nem a hangerőről beszélek, hanem az előadásmódról, tehát, hogy mit sem ér a csodálkozás, miszerint nahát, teremtuccse, már megint levágták egy lábujjamat, lárifári miniszterelnök úr, ahogyan Gyurcsány tette ezt annak idején a televízióban, mint emlékezhetünk.

Ma már vagyonelkobzással riogatta Vidnyánszkyt, ami nem szép dolog, és az ilyen Origo-félék már vonyítanak, hogy is van ez. Hát, így. Gyurcsány nem csak Vidnyánszkyról beszélt, amikor ezt mondta, és most tessenek morfondírozni azon, jól mondta-e. De a lárifári már akkor is röhejes volt, most pedig egészen az lenne. Nem olyan időket élünk, ahogyan Aureliano Buendia, leendő ezredes utalgatott a mélyben fortyogó történelemre. De megint játszik velem a képzeletem, ahogyan két macska vagyok. Reggel a boltba menet olyan mélylila felhők mutatkoztak a horizonton, hogy azt hittem, rögvest itt a világvége. Aztán meg semmi sem lett. Ezen tessenek elmélkedni most.

Mindeddig megvolt az emberben az a kínzó érzés, ami a hiánnyal jellemezhető, hogy valami nincs meg, vagy valami fájón elveszett, amitől félsódéros az ember. Hogy hiába a teremtés koronája és mégsem egészen az. Mostantól ez megszűnt. Immár teljesen tudjuk, mivégre vagyunk a világon, hogy megalakul a Nemzeti Szoptatási Bizottság, aminek balázspéterileg szintén oly jó része lenni. A grémium összetétele még nem ismeretes, de én férfi elnököt ábrándolok az élire, sőt, a tagok is mind hímek volnának, mert mit tudhat a szoptatásról egy nő, akinek a konyhában a helye.

Novák Katikát mutatóba bevenném azért a kvóta kedvéért, aki a hidakon csattogó családok-évés zászlók tövében családi kisbuszban, családi mosollyal, családilag magyarázná a magyar anyatej magyar előnyeit, valamint magyar (meg pöttyös is). Illetve családi. Nemzetünk erős lesz nagyon. Olyan értékekkel, mint Svejk hülye tábornokának hadserege, amelyik este megeszi a gulyást, kikakálja magát, majd aludni tér. Reggelre kelve pedig nincs erő, ami neki ellenállna. A magyar anya is csak egyet szoptat, és már indul is az összeszerelő üzembe GDP-t gyarapítani.

És ennyi az első szusz vagy felindulás. Viszont többet én a szoptatás aktusán élcelődni nem akarok, mert ez, és, hogy bizottsága van meg pláne nemzeti, csak a tünete annak, hogy ránéz az ember a Novák Katikára, és Lebensborn érzete van, meg Ratkó beütése, s, e kettő elegye a NER családügye és szaporítási buzgalma. Számok vannak pátoszba csomagolva, fönnakadt szemekkel családoznak, most már szoptatnak, hogy a kedves vezetőnek kilegyen a létszám az autógyárban, illetve legyenek most már kis katonái is neki. Viszont családi autóért és CSOK-ért egészséges ember nem csinál gyereket.

„…Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel…” – Remélem felismerjük e végtelen bölcsességben Füst Milánt.

És nem azért idéztem őt, mert ez a heppem, meg, hogy dicsekedjek, hanem, mert a szülőség és szülővé válás minden gyönyöre és gyötrelme benne van ebben Ezeknek a soroknak babahintőpor, popsikenőcs és gügyögés illatuk lengedez, míg viszont a CSOK-nak, a családi autónak meg állott, használt pelenka szaga van, amely súlyosan megüli az országot, beleivódik az orrba. Nemhogy a gyerekcsinálástól, az élettől is elmegy az ember kedve, de, hogy most már a szoptatásnak is van bizottsága, s pláne nemzeti, az arra bizonyság, hogy ezek degeneráltak.

És főként gonoszak. Egy élet keletkezése vagy elvesztése csak a vad romantikában nemzeti ügy, amúgy erősen magánjellegű gond, öröm vagy borzalom, ha pedig statisztikává teszik, aljasság. Mert, azt lehet mondani, hogy egyél, nekem nősz nagyra szentem, de, hogy a hazának vagy pláne Orbánnak, az nemcsak a ritmusa miatt nem jön ki, hanem a filozófiája miatt sem. Amikor vezényszóra toszat a hatalom, akkor elveszi az alattvaló személyiségét. A NER-katona biztosan tud a családi adókedvezményre gondolva szeretkezni, a többieket nem tudom.

Az a szaporodási kézikönyv, amit ezek a gondolataikkal kiadtak, fasiszta-kommunista, amiben meglepő semmi sincs. Nem adhatnak mást, mint mi lényegük, s jelenlegi kilátástalan helyzetünkben egyebet nem tehetünk, mint a képükbe röhögünk. Mert képzeljük el azt az abszurdot, amikor Németh Szilárd is beszáll majd nagy csinovnyik buzgalmában a szoptatás örömeinek reklámozásába. Akkor mondhatjuk majd el, hogy megálljunk, mert ez itt a Kánaán. De addig munka van: verejtékes hazáért kefélés de úgy, hogy a talpaink mindeközben egymásra lépnek. Ez a magyar Káma Szútra.

Vidnyánszky Attila lett a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fenntartó alapítvány kuratóriumának elnöke. Nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni, ez szinte borítékolható volt, miután a bátrak és dicsőségesek megszavazták az iskola szétveréséről szóló törvényt, amit eufemisztikusan modellváltásnak neveznek. A lipsik, vö. libernyákok hiába visítoztak ellene, jótevő egyetlen atyánk elvitte őket a hátukon messzire, hogy mára szavuk se halljék. Vidnyánszky valamikor jó rendező volt, hogy a NER-rel érintkezvén mindez tovaszálljon, mert az ideológia legyőzte az ihletet, a sötétség a világosságot, a halál az életet.

Mára hatmilliárdos állami támogatás mellett termel az általa igazgatott Nemzeti Színház százmilliós hiányt, mert nem tudja megtölteni a nézőteret, a keresztény-nemzeti színjátszás nem érdekli a keresztényeket és nemzetieket ugyanis. Kitetszik, nem az volt a lényeg, hogy az ő irányuk játsszon a Nemzetiben, hanem, hogy a másik egyáltalán ne. Vidnyánszky szerepe ebben a kontextusban nem az építés és értékteremtés, hanem a rombolás, aminek tökéletesen megfelel. Kár érte, kiváló ügynök volt. Hogy mire képes oktatóként, illetve az oktatás irányítójaként, azt a kaposvári helyzet mutatja, ahol szintén Vidnyánszky érkezése óta romokban hever a színészképzés.

Nem szép kilátások ezek, de az, ha nem is megnyugtató, legalább nem ordasság, hogy Vidnyánszky azért szakmabéli, így szakértő kezekkel cseszheti el, amit a kezébe vesz, s amivel a Párt megbízza. No de, sem ép ész, sem józan belátás, de még részeg monyolás sem jön rá arra, mit keres ugyanebben a kuratóriumban – és ez az igazi nerikum – Bacsa György, a MOL stratégiai ügyvezető igazgatója és Világi Oszkár, a Slovnaft igazgatóságának elnöke, vezérigazgatója. Igaz, ha meggondoljuk, hogy maga az egyetem is immár az Innovációs és Technológiai Minisztérium fennhatósága alá tartozik, akkor érthető az olajos vonal. Vagy nem.

Elmélkedhetnék arról, és kapnék a pofámra, hogy a magyar egyetem élén a háromból kettő miért határon túli vérünk – egy szlovák, egy ukrán –, ami csak egy, de egyetlen egy kérdést vet fel: hogy azok, akik szerencsétlenségükre ide születtek, miért nincsenek dédelgetve miniszterügynök elvtárs által. Mert olybá tűnik, és tessenek engem megcáfolni, hogy a bennszülött magyar a pénz-, és helyosztás során hátrébb áll a sorban. Egyszerűbben kifejezve lecserélik a hűségesebbnek tűnő, mert megvett határon túli véreinkre, akik aztán Orbán stílusában osztják az észt a magyarságról. De ez már nem a Színművészeti ügye, hanem szimpla hazaárulás, tehát szót sem érdemel.

Én kimondottan szeretek másodrendű állampolgár lenni. Ugyan semmit nem kapok, de nem is várnak tőlem semmit, ez az afromagyar lét. Egyelőre utazhatok egy villamoson az igazmagyarokkal, sőt, bemehetek ugyanabba a kocsmába is. Szavam nem lehet. Ennyit a nemzeti vonalról, de ezt az olajosat akkor sem értem. Mit fizet ki ennek a kettőnek Orbán ezzel, vagy mit kér majd tőlük egyszer, ez a nagy titok A hírről szóló írás alatt a számból vette ki a szót az egyik kommentelő, aki jámborul csak annyit kérdezett: maradt valami még, amit szét lehet baszni? – És választ is kapott rá, hogy igen, minden nap találnak, viszont egyszer elfogy majd, mert a világűr javai is végesek.

Az a mentális rombolás, ami kies – de egyre kietlenebbé váló – hazánkban folyik, már most elég lenne egy egész hosszú évszázadra, a fiúk azonban nem adják fel. Erre a színészképzésre visszatérve azért, nincs bal-, és jobboldali színészet, nincs olyan, hogy a jobbos alaposabban tudja ráncolni a szemöldökét. Ez az átalakítás tehát, amit az olajipari főnökök is mutatnak, nem szakmai alapon ment végbe, hanem a pénz és az ideológia mentén. Ez utóbbi kapcsán pedig a harmatos színi növendékek semmire sem vágynak jobban, mint, hogy oktatás címén egész nap a fajelméleti sovinizmus csodáit tolják a képükbe. Hogy miniszterügynök elvtárs bájos szavaival foglaljuk össze: ennek is kampó.

A kormány – így következésképp, ami vele egylényegű, Orbán Viktor – azt csinál, amit csak akar. Bűncselekményt elkövetni nem tud, tévedni sem tud, nem ellenőrizhető és nem számonkérhető, mert az ország, annak javai, minden pénze, az összes hegye és vizei az övé. (Kivéve, ha Mészárosé, de ezt csak én pöttyentettem hozzá csendben.) Ilyenre hivatkozva dobott vissza Polt főügyész egy feljelentést, amiből az következik, lehet, hogy jogásznak (ügyésznek) kiváló (nem), de fogalma sincs arról, hol is él.

Mert ugyanis, ha hiszi is amit állít, s nem csak fedősztori az egész, akkor Polt főügyész megbukott történelemből, társadalomfilozófiából, politológiából, közgazdaságból így első ránézésre. Ettől még jó ember lehet (nem az), főügyésznek, plébánosnak viszont nem javasolnám. De ez itt a NER. Minden azzal kezdődött, hogy Szél képviselő feljelentést tett a titokzatos Budapest-Belgrád vasútvonal kapcsán, mert valami ordasságot feltételezett annak pénzügyeiben, és Szél képviselő okkal sejtett ilyet.

Hűtlen kezelés volt a feljelentés tárgya és indoka, amit viszont Polt főügyész visszadobott, amin – magunk közt szólván – semmi meglepő nincs. Polt főügyész úgy tételezi, ez a dolga, úgy hajigálódik a feljelentésekkel, mintha papírrepülők volnának azok, az egész NER egét belepik a visszatoszott feljelentések, ott szállnak és lebegnek a pompomos felhőktől foltozott ég alatt. Az ilyen visszadobás egészen mindennapos, ámde nem mindig jár mellé olyan indoklás, mint ehhez, hogy dalba kellett foglalni.

Az ügyészség (Polt) azzal érvelt, hogy a kormány a projektről szóló egyezmény megkötésével és a tízmilliárd forintos költségvetési átcsoportosításokkal nem vagyonkezelést végzett. Illetve leszögezte, hogy amikor a kormány a központi költségvetést kezeli, akkor tulajdonosként jár el. Így fel sem merülhet a hűtlen kezelés gyanúja. Polt szerint a kormánynak az a dolga, hogy politikai döntéseket hozzon arról, mire költi az állam a költségvetési pénzeket, és ilyenkor nem rábízott vagyont kezel.

Ebből fakadóan – az ügyészség álláspontja szerint – mivel a kormányzati döntésekkel kapcsolatban nem vethető fel a hűtlen kezelés gyanúja, így értelemszerűen a döntések előkészítésében részt vett személyek sem követhettek el bűncselekményt, minthogy nem történt bűncselekmény, aminek az elkövetésében részt vehettek volna. Ezt nevezik tautológiának, amikor is az állítás, amely a saját értelménél fogva igaz, további értelmezést vagy magyarázatot nem igényel. Vagy a kígyó megharapja a saját farkát.

Ez egy csudálatos építmény, amit Polt és gépezete most létrehozott. Legfőképp az az indoklás, hogy a kormány, amikor százmilliárdokkal hajigálódik, nem rábízott vagyont kezel. Ebből fakad, hogy a költségvetés pénzei, amely a mi vérünk és verejtékünk, nem közvagyon, hanem a kormányé, és, ha hülyeségekre költi vagy zsebre teszi, akkor sem számon kérhető. Ez a közpénz-jelleg elvesztésnek újabb és végsőkig cizellált szintje, mert eszerint már abban a pillanatban, amikor az adót befizetem, minden az Orbáné.

Gusztusa szerint szórhatja, abba beleszólás nincs, számonkérés nincs, ellenőrzés nincs. És ilyen ország sincs még egy ebből fakadóan, ahol a kormány és annak feje nem vonható felelősségre. Ezt a berendezkedést királyságnak nevezik, és még csak nem is parlamentáris monarchiának, mint a Bözsié a szigeten, hanem abszolútnak, ami ma Katar, Omán, Szaúd-Arábia vagy Szváziföld. És Magyarország – nem véletlenül kaparták le a táblákról annak idején a köztársaság feliratot.

A polti logikából – vagy logikátlanságból – következve az sem bűncselekmény tehát és nem vizsgálható, nem büntethető, ha kormánydöntéssel pár milliárdot saját számlára utal a kedves vezető. Mindennek eddig is tanúi voltunk, most viszont jogi indoklással emelte el az ügyészség mindezt a vizsgálható kategóriából. Egy bájos kommentelő mondta el a dolgok velejét: „Ha jóban vagy a kormánnyal, szinte lehetetlen valami bűncselekményt elkövetni, bárhogy próbálkozik az ember.” – És hát, igen.

Egyre inkább olybá tűnik, nagyon sok dolog lesz itt, amikor a NER valami csoda következtében megbukik. A pénzeket, amelyek a mai időben elveszítették közpénz jellegüket, mert a kormány és kedvezményezettjei tulajdonába kerültek Polt szerint jogosan, valahogyan vissza kell társadalmiasítani. Az a kérdés a nyájas olvasó számára, ezt az aktust hogyan nevezik a köznyelvben. A helyes megfejtők között nem sorsolok ki semmit, mert nincs semmim, amit kisorsolhatnék.