rezeda – Oldal 142

Fennsík

Nem azért mondom, de mindjárt május harmadika van, vészesen közelít, kettőt pislantunk és már benne is ülünk a közepében, ami maga csúcs, ugye. A járvány csúcsa Orbán Viktor Mihály szíves közlése szerint, s amióta ezt megmondta, mint a biztos és elkerülhetetlen jövendőt, mindenki azon görcsöl, hogy és vajon mit is akart mondani a költő, milyen titkos és titokzatos üzenete van a megalkotott képnek, amelynek a tartópillérei a harmadika és a csúcs, a tetőzés, meg az ormok. Tehát hogy ez mi a rossebet jelenthet, ennek a fölfejtése folyik. Viszont nem jelent semmit sem.

Szimpla kreténség. Ilyet számosat hallunk a kedves vezetőtől a dakota okosságok óta, ez azonban különleges a sorban, hiszen itt konkrétan életről és halálról van szó, ez nem olyan, hogy legyintünk, jól van, még egy ökörség, mit lehessen tenni, ez ilyen. Érezhette a kormányzat is – ami ugye minálunk a kiszolgáló személyzetet jelenti, vízhordókat, lábsúrolókat, előkóstolókat, szóval bábszínházat –, tehát érezték, hogy föl kell fejteni ezt a csúcsot, mert a pórnép mindközönségesen a kedves vezető pofájába röhögött, hogy hát, hülye ez, beszél összevissza minden sületlenséget.

Egyébként tényleg, de ezt a kormányzat nem tudja, vagy nem meri bevallani. Mindegy. Most úgy oldotta fel az ellentmondásokat valamelyik csinovnyik, hogy elmagyarázta, a kedves vezető nem is úgy gondolta, hanem másképp. Nyilván. Tehát mostanra a kedves vezető azt gondolta, hogy harmadikán nem olyan csúcs lesz, hogy tetőzik a járvány, aztán zuhanni kezd, hanem – mondta a csinovnyik kézzel-lábbal – egy fennsíkra jutunk akkor majd, ahol huzamosan ott is maradunk. (Tele van költőkkel Orbán udvartartása a jelek szerint.) De vegyük fel a fonalat akkor, és nézzük meg, hová is jutunk a mágikus harmadikán.

„..Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél…” – Ezt mondja nekünk J. A. polgártárs, ha már elnyugodásról és síkokról van szó, és ez a mi fennsíkunk – amit az orbáni kreténséget helyrebillentő kormányzati buzgalom delirált ide nekünk – sem sokban különbözik a reménytelenségben attól. Csak a csinovnyik nem tudta ilyen plasztikusan lefösteni, de megteszem helyette én. Azzal a kitétellel, hogy nem látni éles különbséget járványügyileg attól, ami hetek óta van, hacsak addig nem robban valami rohadt nagyot.

A fennsíkunkon azt látjuk, hogy a kórházak kiürítve, minden haldokló hazaküldve, lassan, de kitartóan emelkedik a fertőzöttek és a halottak száma, ezt Cili néni naponta bejelenti azzal az intelemmel, hogy még a tükörképünket is másfél méterről nézzük. A munkahelyek is lassan és kitartóan pusztulnak, naponta érkezik tízmillió maszk keletről valahonnan, az újdonság varázsa elmúlt, nincsen itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. Ami rendkívüli volt, az köznapivá válik, a Magyar Közlöny naponta háromszor jelenik meg az új rendeletekkel, röpködnek a milliárdok a cimbiknek, ilyenek.

Ezen a fennsíkon nem a járványról van szó, hanem a rendeleti kormányzás gyönyöreiről, ami olyannyira tetszik a kedves vezetőnek, hogy a csinovnyikkal azt mondatta el, nagyon valószínű, hogy egészen hosszan fogunk időzni azon a platón. Mivelhogy a járvány tényleges adatairól a hiányos tesztelés miatt alig is tudunk valamit, és feltehetőleg a fertőzöttek száma sokszorosa annak, mint amit ismerünk, ezekkel a számokkal úgy játszanak, ahogy akarnak. Kicsit több teszt, máris több beteg, és lehet ücsörögni a fennsíkon tovább.

Mindemellett persze a józan ésszel ellenkezik az is, ha most jutunk járványügyileg a csúcsra – és hosszasan ott is maradunk –, akkor mi indokolja a lazításokat, amit szintén a tetőzéssel egy időre jelentett be a kedves vezető. Logikailag nem áll össze ez a történet sehogyan sem, aljas szándékilag már igen. Amiből az a végső következtetés vonható le, hogy a magyar nép mint olyan, nem egyéb, mint kesztyűbáb a paraván előtt, él-e, hal-e tök mindegy, mert a kormányzás, azaz a rendeletek egyáltalán nem arra születnek, hogy neki jobb legyen, hanem kizárólagosan azért, hogy a kedves vezető hatalma megmaradjon. Ennyi az egész, tényleg lehet oszolni.

Körkörös védelem

Özv. K-né, Ilonka néni – özv. M-nének, a szomszédjának csak Icám, de mi azért maradjunk az Ilonka néninél – ült a konyhája közepén a stokin, és dohányzott. Furcsa volt ezt látni tőle, hiszen az ura, K. úr, azaz Jóska bácsi – özv. M-nénak csak Józsim, de mi maradjunk a Jóska bácsinál -, szóval a néhai épp tüdőrákban halt meg már rég, és Ilonka néni, amíg az ura eljutott idáig, számtalanszor kárálta a fejére, hogy így fogja végezni.

S amikor tényleg így végezte csonttá fogyva és évekig fulladozva, elsiratta őt illőn, de kivágott mindent, ami a cigarettára emlékeztette, hamutartót, benzines öngyújtót – pedig azon még rajta volt Jóska bácsi érintése -, kimosta a függönyből a nikotint, és hosszú évtizedek óta először föllélegzett. Virágillattal permetelte be a szobát Ilonka néni, madárcsicsergést engedett be már a gyász első napjaiban is, Isten és a plébános úr bocsássa meg neki.

Nem azt mondjuk, hogy kacér leánykaként viselkedett, mert a feketét felöltötte talpig, hanem, hogy a légzése kivirult, tavaszok áramlottak a tüdejébe, és az Úr bocsássa meg, titokban a lelkébe is. Mert nehéz volt már a végén Jóska bácsival nagyon, valljuk be ezt becsülettel. Aztán évek alatt egyensúlyba került Ilonka néni lelke, a végső helyére került minden benne, mert elért a maga homokos, füves és vizes síkjára.

Körülnézett rajta, biccentett, meg ilyenek, de valahogyan mégis valami harmóniában volt, amikor jött ez a járvány, hogy fenekestül forgasson föl mindent. Kijárási és vásárlási nehézségekkel, a halál fenyegetésével, amiben nem az elmúlás volt az elborzasztó, hanem az addig vivő út, a módja, ez a fulladozás. Mert Ilonka néni látta már Jóska bácsin, hogy az ilyen nem tréfadolog, nagyon meg kell szenvedni, hogy az Úr színe elé juthasson az ember.

Ilyesmik gyötörték Ilonka néni kósza lelkét, meg a hírek, amelyeken nem lehetett kiigazodni, ezt is mondtak meg azt is, ilyet is, olyat is, mígnem egyik nap azt hallotta, hogy a nikotin megvéd a kórságtól. Ezen módfelett csodálkozott, de hitt benne, a hívés erőssége volt egész életében ugyanis. Így történt tehát, hogy elcsoszogott a nemzetibe dohányt beszerezni, gyufát, hamutartót megint a kihajított helyett, hogy elszégyellte magát az ura emléke előtt.

De így és ezért történt, hogy amikor özv. M-né – Ilonka néninek csak Terkám – váratlanul betoppant, Ilonka néni füstbe burkolózott, hogy alig is látszott ki belőle. Így özv. M-né, Terkámból kifakadt, aminek ilyenkor természetszerűleg ki kellett fakadni, hogy te meg mi az anyám valagát csinálsz itt drága Icám? Mire Icám, azaz Ilonka néni előadta neki, hogy a vírus elől burkolózik füstbe, mint a malac, amit pörzsölnek épp, csak nem visítozott.

Terkám jóváhagyólag konstatálta a védekezés új módját, de fölvetette, hogy értesülése szerint az alkohol szintén hatásos, amit Ilonka néni megint csak elhitt, mert mondtuk, hogy csupa hívés volt ez az asszony. Így a fatalisták megadásával tűrte, hogy Terkám áttipegjen, majd egy jókora üveg kisüstivel térjen vissza meg kupicákkal, majd kérjen tőle egy szál cigit, rágyújtson. Beléje – és magába is – pálinkákat diktáljon, hogy a védekezés komplett legyen.

Körkörös úgymond, kialakítva egy ufós energiapajzsot közöttük és a vírus között, ami módszer lehet, hogy az örök élet titka. Így történt tehát, hogy a két öregasszony, mint valami vén tengerészek, dohányzott és ivott, egészen addig, hogy kezdték elveszíteni az önkontrolljukat, dévajságok költöztek a lelkükbe meg a szemeikbe, kamaszok lettek újra, és lovagoltak fűzfasípot fújva, hogy gyí lovam, gyí, betyár.

Teljesen elment az eszük. Vagy csak most jött meg igazán, ez végül is mindegy is, de kitárták az ablakot, s mivel már elmúlt kilenc óra, s az utca tele volt botorkáló vén öregekkel, de akiket a két elhajló suhancoknak látott mégis, szóval ordibáltak nekik meg füttyögtek, mint malteros kőművesek, hogy gyere be egy menetre kisapám. A szerencsétlenek meg menekültek, mert ők meg azt olvasták, hogy a vírus az agyára is mehet az embernek. Így kezdődött el ez a nap, és ki tudja, mi lesz a vége, hogy hová vezet ez az egész.

Kocsma gőze

Bencsik János, független képviselő megsértette a kocsmák jó hírét. Negatív színben tüntette fel a műintézményeket, amikor az ország házát hozzájuk hasonlította, mondván, kormánypárti képviselők a bezárt egységek helyett használják tivornyázásra a parlamentet. Az ivók ezt az összevetést kikérik maguknak, mert egyrészt ők kormánypárti képviselőket nem tűrnének meg a falaik között, másrészt pedig a kocsma nem egyszerű töltőhely, ahol hiphop bedűttünk valami szeszt, mint a parlamenti büfében, hanem ott filozófia is van, az élet nagy kérdései, az életé meg a halálé, valamint a csapos lány csöcsei.

Sok mindent lehetne még sorolni a parlament és a kocsma evolúciós, etimológiai, szakrális, spirituális és ontológiai különbségeiről, amiből mindig az ivó jönne ki jobban, de ebben a helyzetben nem ez a lényeg, hanem a kormánypárti képviselők. Akik felőlem annyit isznak, amennyit akarnak, de azért menjenek az édes anyukájukba. Egy nappal ezelőtt tapssal fojtották belé a szót Szabó Tímeába, most pedig a sarokba okádtak a tisztelt házban, vagy valami ilyesmi. Mert nem tudható, mit takar Bencsik képviselő fogalmazása, miszerint a „Ház” méltóságát sértően viselkedtek. Más kérdés, hogy magam már nem sok méltóságot látok a „Ház”-ban.

És megint csak kósza meglátás, hogy Kövér házmester szigora sehol sem volt. Igaz, nem ő elnökölt, de a szelleme csak ott lebegett, mégis, a kormánypárti képviselők csinálhatták a fesztivált zavartalanul, mert övék volt a világ. Még erre sem kapná fel a fejét az ember, bunkók mindenhol vannak, még a kocsmában is akadnak, ez ellen tenni nincs mit. Ámde ezek a kormánypárti képviselők akkor dajdajoztak, amikor épp azon ment a diskurzus, hogy húszezer kulturális területen dolgozó honfitársunk életét miképp tegyék tönkre, és ez azért érdemel valami figyelmet talán. Vagy pedig fideszi szempontból ez sem, de akkor tényleg elmennek az anyjuk csúnyájába.

Az ember nem idealista, tátott szájú óvodás, tudja, hogy mennek mifelénk a dolgok, így azt is tudja, hogy a húszezer kultúra területén dolgozó honfitársának már akkor megpecsételődött a sorsa, amikor először szóba került, hogy jogfosztottak lesznek. Innentől már csak az volt a kérdés, illetve az ma is, hogy mikor. A többi csak móka és kacagás, főleg a kormánypártiaknak, hogy az ember már arra kíváncsi szíve szerint csak, hogy vajon azt is részeg vigyorral a szájukon szavaznák meg, hogy mondjuk ötvenezer traktoristát főbe kell lőni, vagy, ami delikátabb, hogy saját magukat. Ez abszurd elképzelés, de Godot is megjön majd egyszer.

Amit most látunk egyébként, azt leginkább haláltáncnak nevezhetnénk, ahogyan ez a motívum a középkorban a pestisjárványok után volt aktuális, és most is az van épp. Félreértés ne essék, nem erre a Covid19-re (vagy mi neve van) gondolok, ami a világban arat, hanem a tényleges pestisre, aminek Fidesz a neve. Ez úgy beborítja kies hazánkat, hogy megfulladunk tőle, mert, hogy visszatérjünk Szabó Tímeához, nem elég, hogy tapssal fojtották belé a szót, másnap Orbán egyik kedvenc lapja olyan ordenáré hangon írt róla, aminek az előzménye, a minta, amiből merített, a Völkischer Beobachter lehetett csakis.

Mint ahogyan a kormánypárti képviselők szellemisége is onnan eredeztethető, akik beleszarva választóba, világba, részegen szavazzák meg azt, amire a gazda utasítja őket. Ez az éthosz olyan hiányára figyelmeztet, akkora erkölcsi nihilre, ami önmagában veszélyes, és még csak azzal sem védhetjük őket keresztényi módon, hogy megbocsátunk nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Nagyon is, tehát nincs bocsánat, se felmentés, se magyarázat. A lelkiismeretükre sem lehet apellálni, hogy számoljanak el annak és azzal, mert nincs nekik. Itt ért véget a történetük, csak azt kell kivárni, amíg számon lehet kérni őket.

Könyökös

Tegnap dupla öröm ért. Módom volt láthatni kétszer is azt, ami majd megőrződik nagyjaink járvány elleni küzdelméről, hogy majd ötven, száz, vagy akár csak három év múlva is nézi ezeket a képeket egy tanácstalan ET, és a saját vartyogó nyelvén fölteszi a költői kérdést, hogy ezek meg mi az anyám valagát csinálnak? ET testvér ugyanis tanulmányozta ennek a különös bolygónak a még sajátosabb lakosait, és az üdvözlési formulák fejezetnél talált ezt-azt, kézfogást, orrok egymáshoz dörzsölését, pacsit, integetést, ilyeneket, de olyat nem mutatott a szakirodalma, hogy ezek a szerencsétlenek a könyöküket böködik egymáshoz. Ez valami titkos nyelv, a maffia saját üdvözlési módja lehet, gondolja majd ET, és csóválja a zöld fejét a nagy szemeivel, miközben belebiciklizik a napba.

Tegnap ugyanis elibém került két fotó. Az egyiken Szijjártó elvtárs, a másikon a gazdája gyömöszköli a könyökét más bűntársakhoz, ami lehet a járvány elleni védekezés eszelős és értelmetlen módja, merthogy közben meg csupasz pofával lihegnek egymás képibe, vagy, mint mondtam már, valami titkos jel, az együvé tartozás sajátos szimbóluma. Salvini mondta szintén tegnap, hogy hamarosan Orbánnal ők ketten irányítják a vén Európát. Így, ha majd ez a két eszelős találkozik, és ezek is könyököst adnak egymásnak, akkor minden titok föloldódik. De addig marad nekünk a szemiotika. Mert momentán úgy vagyunk, mint amikor Sheldon nem értette Leonard kilincsre akasztott nyakkendőjének jelentését, mígnem a szoba mélyiből föl nem hangzottak a hölgyvendég sóhajtásai, s mondhatta: aha.

Hogy a könyökömmel böködöm a másikat, közben meg a képbe lihegek, járványügyileg semmit sem ér, a két képem tehát Szijjártóról és a gazdájáról, amelyeken ilyesmit csinálnak, a színjáték részeként értelmezhető. Előadás a szűkös tudatú alattvalóknak a hősök köznapjairól, akik népükért élnek, érette, s általa. Ámde nem véletlenül emlegettem a szemiotikát, mivelhogy benne elmerülve tudhatjuk, mindennek jelentése van, jelképekkel van tele a világ, olyiknak hajdan köznapi haszna is volt, de az lekopva róla formulává vált. Kezet azért fogtak a hőskorokban, hogy mutassák, nincsen benne fegyver, a szándékok ha nem is nemesek, de békések, legalábbis átmenetileg. Mint ahogyan a lányok is azért jártak és járnak ma is a fiúk jobb oldalán, mert a balon kard figyegett valaha.

Ha azonban valaki a könyökét nyújtja üdvözlésként, akkor a tenyerében még lehet bugylibicska, méregfiola vagy akár tojás-kézigránát is, szándékai tehát ismeretlenek, hogy úgy ne mondjuk, alattomosak. Mégis úgy mondjuk, mert ismerjük ezeket töviről hegyire. Ez az üdvözlési formula tehát a könyökös, kevésbé emelkedett körökben azonban ismerik a gyomros fogalmát is, aminek bevitele után a delikvens kiokádja a belét. Átvitt értelemben azonban azt takarja, ha valakivel sunyin, vagy akár szemtől szemben kicseszünk, ellehetetlenítjük őt, pokollá tesszük az életét, és így tovább. Mint ahogyan a Fidesz teszi ezt azzal a társadalommal, amelyet leigáz, holott nem erre kapott megbízást, és mégis. Hallatlan.

Tekintsünk azonban bizakodva a világba. Látjuk, ahogy nem csak ezeken a képeken, de másokon is megmutatkozik, nagyjaik vannak annyira hülyék, hogy minden járványügyi előírásnak fittyet hányva élik a nyomorult életüket. Röpködnek, röpülőket fogadnak és taperolnak, szaladgálnak ide-oda páváskodni és jó képet mutatni magukról, mígnem egyszer csak arra csudálkoznak rá nagyon, hogy elviszi őket a kórság, hiába a könyökös. Nincs azonban ilyen szerencsénk. Addig is tehát, míg magunk föl nem fordulunk, hozzuk ki a legtöbbet szorult helyzetünkből. Lám, én is mire nem jutottam két kép fölött elmélkedve, sőt, ha még bevontam volna az eszkimók és maorik orrdörzsölését is, teljesen megnyílt volna a végtelen. Így azonban csak ezen a két hülyén röhögök.

Taps a halálnak, avagy a bátor százharminchárom

„A helyzet most is nehéz, és még nehezebb lesz. Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél, az legyen az ő dolguk. Nekem százharminchárom bátor ember kell, az ország százharminchárom legbátrabb embere. És azok önök itt, a kormánypárti oldalon.” – Ez a szózat a kedves vezető szájából hangzott el janicsárjai felé a felhatalmazási törvény elfogadásáért vívott heroikus küzdelem során-közben, ami, mint tudjuk, végül győzelemmel zárult. Hogy a francba ne zárult volna azzal, ez a százharminchárom gondosan válogatott hős ugyanis.

Személyesen fáradtak annak idején Felcsútra, ahol a gazda megnézte a szemüket, fülüket, fogazatukat, vizsgálta kitartásukat, keresett bennük erkölcsöt, érzést, gondolatot, jóságot, s ha ilyen utóbbiakat nem talált föl lettek véve. Kizárólag akkor. Ilyen alapos válogatás után jó, hogy bátrak, ez a minimum, aminek ékes tanújelét adták tegnap is, amikor Szabó Tímea – aki szép lehet, de okos nem – azt pedzegette, hogy a mi járványunk egészen más, mint a szomszédok járványa, ugyanis itt minálunk indokolatlanul magas a halálozási ráta, tehát baj van.

A bátor százharminchárom tapssal fojtotta belé a szót, ütemesen verték össze a tenyerüket, mint előző életükben Rákosinak, azt megelőzően Horthynak, de tapsolnának ezek egy halom szarnak is, ha arra lennének dresszírozva és megfizetnék. Most viszont annak tapsoltak, hogy honfitársaik hullanak mint a legyek. Ha nem is örömüket fejezték ki efölött, de így jelezték, az ilyesmi hidegen hagyja őket, mert nem Szabó Tímeának bátrak, hanem Orbánnak csakis, az esküjük ellenére is. Az ilyen embereket sokféleképpen lehetne jellemezni, az aljas gazember tán elég, de mégsem kifejező kellőképpen.

Mellé kell tenni a ganyé, köpedelem, ótvar, etc. jelzőket is, hogy képünk megfelelően árnyalt legyen, és akkor még Kövér pedellusról nem is beszéltünk, aki eltelten mosolyogva várta, hogy a taps közben Szabó Tímea ideje leteljen, aztán másnak adta meg a szót. A képviselő asszony így nem tudta föltenni a kérdést, hogy a magyar fertőzöttek miért hullanak, mint a legyek, de mindegy is lett volna, hogy fölteszi avagy sem, válasz nem érkezett volna rá. Mert ugyanis nem az a lényeg a járvány elleni küzdelemben, hogy az sikerre vezessen, hanem az, legyen jól dokumentálva, lehessen kábítani vele a bávatag népet.

Már amelyik életben marad a vérzivatarban. Az írás innen két irányt vehetne, szidhatnám a fideszesek édesanyját, de már évek óta ezt teszem, másrészt a fenti történet után már felesleges, hiszen mindenki vérmérséklete szerint gondol azt róluk amit akar, mondja ki átkait, mormolja a foga közt csak, vagy – mert ilyen is akad – elégedetten csettint, hogy jól megkapta ez a Szabó Tímea, megérdemli a bevándorlás-, és víruspárti. Ilyen is van.

Viszont most már tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy Szabó Tímea és sorstársai mi az anyám valagát keresnek a parlament falai közt, mert tudtuk, és napról napra ki is derül, hogy jelenlétük ott indokolatlan, haszon nélkül való. Arra szolgál, hogy mutogathasson akármelyik, tessék, van itt parlament és nincsen diktatúra, holott dehogynem. Ellenzéki – és érző honpolgári szemmel – ugyanis legkésőbb a felhatalmazási törvény óta nem volna szabad bejárni és azt az érzést kelteni, hogy a parlament még egy létező, működő intézmény.

Attól fogva ugyanis a dicsőséges százharminchármon kívüliek biodíszleten kívül nem egyebek. Bár eddig is azok voltak, most azonban már visszavonhatatlanul és teljesen. Bábuk Orbán demokrácia-színdarabjában, ahogyan egy bűbájos kommentelő fogalmazott: „Nem állok oda torkon szopatni magam fasiszta patkányokkal minden héten, Tímea, mert mi nem ezért küldtünk oda téged, meg a többit.” – és igaza van a névtelen forradalmárnak, aki ezt is hozzá teszi: „De ez a vicc, hogy egy egyszemélyi diktatúrában, ahol a parlament kiiktatható, az alkotmány esetleges, a bíróság fideszes, az ügyészség dettó, ahol a válságkezelés abból áll, hogy a sportot lehet támogatni, ott kicsit kevés lesz, hogy te hetente két órát zihálsz a parlamentben, hogy a kutyafáját Orbán úr.” Azt hiszem, ennyi.

Harmadikán, délután negyed ötkor

Cili néni eléggé meggondolatlanul tegnap délelőtt még azt operatív törzsezte, hogy hosszú lesz a járvány, az elején vagyunk, nem látni a végét, szóval mondta bele a bizonytalanságait a kamerába, meg azt határozottan, hogy a panelproli levegőzzön az erkélyen. Napsütéses, szeles tavaszi nap volt, a madarak csivatoltak, felhők szálltak az égen, és közöttük megbújva ott settenkedett a szentlélek, aki suttyomban megszállta Orbán Viktor Mihályt. Beléje költözött mintegy, és megadta neki azt a képességet, amit amúgy embernek soha, hogy biztosan lássa a jövendőt, ilyképp hatalmat nyerjen a halál felett. Mert az élet fölötti minden jogok és igazgatások már amúgy is a birtokában vannak immár tíz, kurva hosszú éve.

No most, az a dilemma, hogy két hét az mennyi idő. A végtelenhez képest semennyi, egy légynek a fél élete, Cili néninek meg elég sok ahhoz, hogy ne lásson a mélyire, vagy csak titkolják előle a kimeneteleket. Mert csak ez magyarázhatja, hogy amit ő nem tudott délelőtt tizenegykor, azt Orbán Viktor Mihály meg délután háromkor igen, és itt jön képbe a szentlélek hatalma. Mert jótevőnk kijelentette ekkor, hogy a járvány május harmadikán tetőzik, egy perccel sem előbb vagy később. Jön a járvány, mint a víz, amit hajdan Bakondival néztek, hogy mikor tetőzik, várták a csúcspontot teli szakértelemmel, hogy nem állhatom meg iderakni pöttyet, hogyan volt akkor, mert így lehetett most is, csak gumicsizma helyett szkafanderben.

Öblözet – mondja Orbán Viktor
– “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Nem volt ez másként. A szakértő gárdával álltak ott, számolgatták a duci ujjaikon a vírusokat, egy, kettő, mennyi, hogy harmadikán lesznek a legtöbben, délután negyed ötkor épp. Svejk jutna eszembe, ha meg nem sértődne az összevetés miatt, úgyhogy inkább nem jut. Cili néni ezért megint, aki még délelőtt, amikor sötétben tapogatózott csak az összes operatív ember, alig is tudtak valamit, mert a méltóságos úr még nem világosodott meg, szóval tizenegykor azt mondta, hogy kies hazánkban hatvanegyen vannak lélegeztető gépen. Viktor Mihály pedig az igazság birtokában azt delirálta, hogy harmadikára meglesz a hatezer gép, amire szükség lesz, később pedig nyolc. Mármint ezer. Mármint gép. Mármint lélegeztető. Mármint meglesz.

No most, ha Viktor Mihály kijelölte, hogy május harmadikán tetőzik a járvány, mint hajdan a víz, akkor hatezer embernek kell szörcsögnie a gépeken, akárha Hermine Kleefeld kisasszony tüdeje a Varázshegyben. S hogy így történjék, addigra elő kell állítani ötezerkilencszázharminckilenc (5939) oxigén után epekedő honfitársat, hogy Orbánnak igaza legyen. S hogy mindeközben Szalacsi bácsi, meg a zoxigén jut eszembe erről az egészről, arról én nem tehetek. Viszont később majd meglesz a nyolcezer gép is, ahogyan azt az ötéves tervben Viktor Mihály pár héttel ezelőtt kijelölte, csak az a kérdés, mi a francnak, ha a csúcson elég hatezer. Akkor mennek a raktárba a beléptető kapuk mellé talán.

Úgyhogy, nagyon sok sebből vérzik ez az egész De, hogy oldjam a mélyben megbúvó tragédiát, felidézem még azt is, amikor az sms-es Pintérrel szakértettek ezek ketten a hóvihar után.

Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
– Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
És még egyszer: “Na!”
Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt.

Így valahogy, következésképp mind megdöglünk.

Kupleráj a laktanyában

A Semmelweis Egyetem rektora interjút adott a prostisrácoknak, amelyben pajkosan kifejtette, hogy a kórházi ágyak felszabadítása hadgyakorlat volt. Magam inkább mindenfajta okot, indokot, észszerűséget, erkölcsöt és empátiát nélkülöző, ógörög tragédiákkal övezett aktusnak látom testvér-, és anyagyilkossággal, plusz még nemzethalált vizionáló romantikus festménynek. Különös idők a mostaniak. Minden napunk ilyesmikkel van tele, az ember szíve nehezen bírja, olykor meg is szakad. Úgy kell megstoppolni, összeöltögetni, hogy verdessen, kalimpáljon még kis időre.

A katona lényegénél fogva, mintegy a szubsztanciájából fakadóan csörtet, csattog a talpa, eltipor gyerekjátékokat, handabandázik, ütemre énekel meg ordibál. A katona nem épít, hanem elfoglal, rombol és birtokba vesz, a katona nem gondolkodik, hanem cselekszik, a katona nem ember, hanem gép. Hogy rektor úrnak szervilizmustól verdes a nyelve, az az ő egyéni nyomora, hogy a kórházakat hadgyakorlati terepnek tartja, az meg a miénk. Ebbe fogunk beledögleni, hogy a kedves vezető valami perverz, infantilis vágyaktól irányítva és vezérelve katonásdit játszik, s közben szuszog.

Régi mániája ez, csak most látta elérkezettnek az időt, hogy szabadjára engedje az ösztöneit, sőt, megszerezte hozzá a korlátlan és fékek nélküli lehetőséget is, amitől konszolidáltabb helyeken már nácinak tartják. S ha másutt épp nem is annak, de elborzasztó tankönyvi példának, hogy látod, Jürgen, mivé fajulhat demokrácia hiányában egy ember. Sápítoznak, és pénzelik, miközben a csürhe a képükbe köp. Hogy ez meddig mehet, az is hangszórót érő kérdés, ha megérjük egyáltalán. Háborúban ugyanis meg szoktak halni az emberek, mi pedig harcban állunk, bár nem tudjuk, kivel.

Operatív törzs, kórházparancsnok, cégtábornok, egyenruhások mindenütt, meg az Orbán lázáros agyában. Szép ez a permanens harsonaszó, főleg, ha már valami eredményét vagy hasznát látnánk, olyan viszont nincs neki. Amihez érnek, szarrá megy, hajfestőkesztyűt küldenek beteggondozásra, élőhalottakat hajítanak ki az utcára, fertőzött öregeket küldözgetnek vissza a kórházból, miközben folyik a féktelen, gát nélküli gyalázkodás. Mert a veszélyhelyzet értelmezésükben arra való, hogy megbüntessék a nem fideszes polgármestereket, s rajtuk keresztül az engedetlen lakosságot.

A katonai fegyelem erre szolgál. Hogy az egész úgy nagyjából egy kuplerájt takar, azt a Mária néni úgysem látja, ha meg esetleg igen, akkor ki nem szarja le. Amiben flottul mennek a dolgok a harsonaszóban, az a szerzés. A dobozos vállalatot állami felügyelet alá vonták, egy nap múlva fideszesek irányították, és megtehetik akármivel, csak odabiggyesztik, hogy nemzet meg érdek, s már viszik is. Olcsóért adnak a cimboráknak, drágán vesznek tőlük, Orbán beszerzője a saját apjától rendel ötmilliárdért maszkokat, ami pénzt einstandolnak a járványra hivatkozva, futballistáknak adják.

Jó, cserébe fehérrel világítják meg a Puskás Arénát az egészségügyben dolgozók tiszteletére, akiket viszont Kásler Romániába küldene dolgozni. Ez még köznapokon is vérlázító, vészhelyzetben viszont nemzet elleni bűntett, s ha már háborúsdi, akkor tudjuk, mi szokott az ilyen vége lenni. Egyébként mindenki teljesen meghülyült az ágyúdörejben. Kies városom polgármestere is élen akar járni a szabályok diktálásában, és olyat sikerült összehoznia, hogy a Főterükön kötelező a szájmaszk használata, viszont a fagyizók nyitva lehetnek. Hát, nyaljuk azt a kurva fagylaltot a vásznon keresztül.

Ilyen dolgok sikerülnek, ha az ember nem gondolkodik, csak parancsokat osztogat. De nem bántom ezt a mi polginkat, jószándékú, csak a jelek szerint kissé bávatag, szemben viszont Orbánnal, aki pedig gazember. Végeredményét tekintve még azt is mondhatnám, mindegy, de akkor tévednék. Ezzel a mi kisfőnökünkkel esetleg lehetne beszélni, míg a nagyméltóságú úrral meg nem, mert nála van a bölcsek köve. Legalábbis úgy érzi, s ha valaki netán kétségbe vonná, azt a tábornokai (meg a közlegények) szépszerével kiiktatják. Ezért van szükség háborús vészhelyzetre és nem másért.

Kampec Dolores CII. – Maszkabál

Béla karanténba vonult. Bár, ha belegondolunk abba, hogy semmi nem változott a mindennapjaiban, hiszen eddig is az ivóban és annak udvarán diskurált a rigókkal, a macskával, olykor a fröccsök urával és mással nagyon nem is, akkor karanténnak nevezni azt, ami most volt, dőreség. Illetve fölvetül a dilemma, hogy mi volt előtte, ha ugyanaz volt akkor, mint van most, de ez már ontológia vagy szemantika, és ezekhez nem volt kedve Bélának ezidőben. Most épp, máskor meg igen. Meg nem is igaz egészen, hogy semmi sem változott, hiszen midőn az udvarra kérette a fröccsét, akkor elvitelre kérte, hogy a szabályok meg ne szegődjenek, és a fröccsök ura olyan volt, ahogyan kinyújtotta neki a hűsit, mint Blazej doktor a városszéli kórházból.

Hogy aztán a falakon túl hogyan telt az élet, az nem volt tudható egyáltalán. Üresek voltak az utcák, a közmunkások sem vakaróztak a Szentháromság szobornál, az olajos hajúak és a bánatos szeműek sem voltak sehol, sem a gyerekeik a műanyag motorjaikkal, ők sem surrogtak, a duplagyűrűsök sem káráltak mamuszban és otthonkában. Sőt, még a templom harangja sem szólt, mise sem volt, nem akadt mire hívogatni indok, egyáltalán, senki nem volt az utcán, mert azt mondták nekik, maszkban merészkedjenek ki, olyanjuk meg nem volt, minek is lett volna. Fenekestül fordult fel az élet, már ha ezt annak lehet nevezni és nem a halál előszobájának, de akkor megint csak az életről beszélünk hindu értelemben, de ilyenre gondolni szinte illetlenség most épp.

Bélának régi vágya valósult meg, ha lehet az esetében vágyakról beszélni, amikor mindig az csinált, ami jól esett, ha az ellenkezett minden konvencióval is, de mégis azért, senki nem szereti, ha hülyének nézik, főleg, ha nem is az. Viszont most bátran ülhetett a fa tetején, a fa tövében, kukorékolhatott vagy nyávoghatott a kémény mellett, cimborálhatott a macskával és diskurálhatott a rigókkal kedve szerint, mondhatnánk azt is, hogy eljött az ideje, ha nem lett volna mindig is itt. Nézte a fa tetejéről, ahogyan tavaszodván nem csak a szokásos rügyfakadás zajlik, hanem, mintha a növények megérezték volna, hogy eljött az idejük, egy lendülettel kezdték visszafoglalni a falut, a fű gyorsabban nőtt, és a templom tornyának csúcsán is megjelent egy pitypang.

Miközben ült Béla a fán, érezte, ahogyan a segge alatt zajlik az élet, nedvek iramlanak, a füle mellett pattognak a rügyek, sóhajtozott a fa meg nyújtózkodott, recsegtette a derekát, hogy hallani lehetett a csendben, sőt, a házak szuszogását is, a sóhajtásaikat. Az utcán túl, ahol a kukoricás kezdődött, olyan zsivajjal volt a föld, mint valami gyerektábor, és látszott, hogy pár nap kell csupán, és az egész falut elnyeli a természet, visszafoglalja, ami neki jár. A flasztert benövi a moha, indák fonják be a templom tornyát, még két hét, és olyan lesz minden, mint egy őserdő által elnyelt inka város, szétroppantják a gyökerek és ellepi a feledés. Macondo, ez jutott Béla eszébe maga sem tudta mért, de ideillőn mégis, és tényleg.

Ugyanúgy, ahogyan ott, amikor az álmatlansági kór következtében az idegeneknek kolomppal a nyakukban kellett közlekedniük, itt is megjelent a postás, és jobb híján csöngetett a biciklijével veszettül, jelezve, hogy itt van, s ami jobb, hogy hozott is valamit. Maszkokat osztott, mintha cukorkát a táskájából, és sorban járultak elébe és hozzá mind az összes emberek, lekonyuló fülükre akasztották a pántokat, vették föl a maszkokat és zsivatoltak, hogy ím, újra itt az élet. Tapodták a sarjadó füvet, Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült.

Kampec Dolores CII. – Maszkabál

Csak a járvány

Barabási Albert László fizikus azt mondta erről az egész járványról, meg mindarról, ami vele jár, nem lesz olyan, hogy egyszer csak hirtelen vége szakad, hogy máma van, holnap meg nincs, hogy egy csapásra kivilágosodik a tajtékos ég. Elhúzódó bajokról, lassú gyógyulásról beszélt járványügyileg, gazdaságilag meg a lelkekben is, arról azonban nem, hogy teljesen más lesz minden, ha már nem az most is. A Fidesz, illetőleg Orbán Viktor a járvány ürügyén fejezi be az ország legyalulását, az atombombát már ledobták a felhatalmazási törvénnyel, náluk van minden, és most nézik, ahogyan a járvány a képükre szabja a világot.

Amiről mesélni akarok máma, azt a Népszabadsággal modellezték le, ha emlékszik még valaki arra, hogy valaha volt egy ilyen lap, pedig csak négy éve végezték ki. Kivéreztették, fölvásárolták, megszüntették arra hivatkozva, hogy ezt kívánta a gazdasági szükségszerűség, pedig csak veszélyeket láttak benne. Viszont a módszer és a recept működik. Akinek minden hatalom a kezében van, az képes arra, ne kelljen látványosan és saját kezűleg elvégezni a piszkos munkát, csak meg kell várni, míg az alany közelít a végelgyengüléshez, és máris könnyűszerrel bekebelezhető. Most elég lesz rámutatni a járványra, ő a bűnös, mert a rezsim azt ment meg, akit jónak lát.

Tegnap az egyik sajtóipari termékben egy eddig nagyon jól menő kávézó tulajdonosa öntötte ki a szívét arról, hogyan megy gajra minden, nullázódik le ő és jutnak koldusbotra az alkalmazottai. Részletesen elmesélte, hogyan nem menti meg az állam a vállalkozását, holott megtehetné, és más országokban meg is teszi, de valami ismeretlen és különös ok miatt itt nem. (Népszabadság) “Két munkatársam is kénytelen albérletét feladni, egyikük kisgyermekét egyedül nevelő anyuka. A többiek talán a májust kihúzzák majd még. És utána?” – így fejezte be panaszolkodását, és ezzel mindent elmondott kicsiben, ami nagyban is igaz sajnálatosan.

Amikor majd fölébredünk ebből az álomból, apránként, ahogyan Barabási mondta, és körülnézünk a kietlen világban, azt fogjuk észrevenni, hogy minden ezek kezében van, még a legutolsó újságosstand is, mert életben csak az marad, aki lojális. Ahhoz, hogy támogatást lehessen kapni az államtól ebben a vérzivatarban, pályázni kell, és az kap majd, akinek a vállalkozását nemzetgazdaságilag kiemeltként értelmezi majd a döntéshozó testület. Ha valaki tehát rosszalkodott vagy most nem fér a bőrébe sorosilag, akkor úgy jár. S majd, amikor a fideszcápák fölvásárolják fingért-húgyért a boltját, akkor széttárják karjaikat, és azt mondják, csak a járvány.

Ahogyan a g7.hu portál fogalmazott szintén tegnap: „A kormányközeli vállalatok sok készpénzen ülve várják a nyomott áron kínálkozó felvásárlási célpontokat a gazdaság számos ágazatában.” Továbbá: „Nehéz nem észrevenni, hogy az a két szektor, amelyeket a kormány (teljesen fonák logikával) a válság idején adóztat meg, éppen azok között van, ahol a kormány korábban térfoglalásra készült.” – Magam sem mondhattam volna szebben, illetve én csak csúnyábban mondhattam volna, mert nem vagyok szenvtelen közgazdász, hanem író ember, aki olykor az érzelmek bevonásával próbálja meggyőzni olvasótáborát az igazáról.

Ez pedig a másik teljesen kilátástalan dolog, ha az ember a barlangjában ülve szórja izsajási átkait, mivelhogy ezt teszi már kilátástalan évek óta, most pedig különösen. Legfőképp azért, mert objektív okok miatt mindenki fotelforradalmár, ha akarja, ha nem. A járványra mutogatva zavarják be a lakásásba a legvérmesebb lázadót is akár, míg ők odakünn a rendőrségtől és hadseregtől megtámogatva – már a kórházak és vállalatok élén is – megszerzik, amit csak akarnak, s mire ez elmúlik, vagy nagy kegyesen kijelentik, na, jó elmúlt, arra jövünk ki a napvilágra, hogy minden az övék. S ha igaz az, amit Barabási Albert László mond, hogy csak lassacskán lesz vége, az viszont bizonyos, hogy akkor viszont teljesen.