rezeda – Oldal 143

Taps a halálnak, avagy a bátor százharminchárom

„A helyzet most is nehéz, és még nehezebb lesz. Mindegy, hogy az ellenzék mitől fél, az legyen az ő dolguk. Nekem százharminchárom bátor ember kell, az ország százharminchárom legbátrabb embere. És azok önök itt, a kormánypárti oldalon.” – Ez a szózat a kedves vezető szájából hangzott el janicsárjai felé a felhatalmazási törvény elfogadásáért vívott heroikus küzdelem során-közben, ami, mint tudjuk, végül győzelemmel zárult. Hogy a francba ne zárult volna azzal, ez a százharminchárom gondosan válogatott hős ugyanis.

Személyesen fáradtak annak idején Felcsútra, ahol a gazda megnézte a szemüket, fülüket, fogazatukat, vizsgálta kitartásukat, keresett bennük erkölcsöt, érzést, gondolatot, jóságot, s ha ilyen utóbbiakat nem talált föl lettek véve. Kizárólag akkor. Ilyen alapos válogatás után jó, hogy bátrak, ez a minimum, aminek ékes tanújelét adták tegnap is, amikor Szabó Tímea – aki szép lehet, de okos nem – azt pedzegette, hogy a mi járványunk egészen más, mint a szomszédok járványa, ugyanis itt minálunk indokolatlanul magas a halálozási ráta, tehát baj van.

A bátor százharminchárom tapssal fojtotta belé a szót, ütemesen verték össze a tenyerüket, mint előző életükben Rákosinak, azt megelőzően Horthynak, de tapsolnának ezek egy halom szarnak is, ha arra lennének dresszírozva és megfizetnék. Most viszont annak tapsoltak, hogy honfitársaik hullanak mint a legyek. Ha nem is örömüket fejezték ki efölött, de így jelezték, az ilyesmi hidegen hagyja őket, mert nem Szabó Tímeának bátrak, hanem Orbánnak csakis, az esküjük ellenére is. Az ilyen embereket sokféleképpen lehetne jellemezni, az aljas gazember tán elég, de mégsem kifejező kellőképpen.

Mellé kell tenni a ganyé, köpedelem, ótvar, etc. jelzőket is, hogy képünk megfelelően árnyalt legyen, és akkor még Kövér pedellusról nem is beszéltünk, aki eltelten mosolyogva várta, hogy a taps közben Szabó Tímea ideje leteljen, aztán másnak adta meg a szót. A képviselő asszony így nem tudta föltenni a kérdést, hogy a magyar fertőzöttek miért hullanak, mint a legyek, de mindegy is lett volna, hogy fölteszi avagy sem, válasz nem érkezett volna rá. Mert ugyanis nem az a lényeg a járvány elleni küzdelemben, hogy az sikerre vezessen, hanem az, legyen jól dokumentálva, lehessen kábítani vele a bávatag népet.

Már amelyik életben marad a vérzivatarban. Az írás innen két irányt vehetne, szidhatnám a fideszesek édesanyját, de már évek óta ezt teszem, másrészt a fenti történet után már felesleges, hiszen mindenki vérmérséklete szerint gondol azt róluk amit akar, mondja ki átkait, mormolja a foga közt csak, vagy – mert ilyen is akad – elégedetten csettint, hogy jól megkapta ez a Szabó Tímea, megérdemli a bevándorlás-, és víruspárti. Ilyen is van.

Viszont most már tényleg fel kell tennünk a kérdést, hogy Szabó Tímea és sorstársai mi az anyám valagát keresnek a parlament falai közt, mert tudtuk, és napról napra ki is derül, hogy jelenlétük ott indokolatlan, haszon nélkül való. Arra szolgál, hogy mutogathasson akármelyik, tessék, van itt parlament és nincsen diktatúra, holott dehogynem. Ellenzéki – és érző honpolgári szemmel – ugyanis legkésőbb a felhatalmazási törvény óta nem volna szabad bejárni és azt az érzést kelteni, hogy a parlament még egy létező, működő intézmény.

Attól fogva ugyanis a dicsőséges százharminchármon kívüliek biodíszleten kívül nem egyebek. Bár eddig is azok voltak, most azonban már visszavonhatatlanul és teljesen. Bábuk Orbán demokrácia-színdarabjában, ahogyan egy bűbájos kommentelő fogalmazott: „Nem állok oda torkon szopatni magam fasiszta patkányokkal minden héten, Tímea, mert mi nem ezért küldtünk oda téged, meg a többit.” – és igaza van a névtelen forradalmárnak, aki ezt is hozzá teszi: „De ez a vicc, hogy egy egyszemélyi diktatúrában, ahol a parlament kiiktatható, az alkotmány esetleges, a bíróság fideszes, az ügyészség dettó, ahol a válságkezelés abból áll, hogy a sportot lehet támogatni, ott kicsit kevés lesz, hogy te hetente két órát zihálsz a parlamentben, hogy a kutyafáját Orbán úr.” Azt hiszem, ennyi.

Harmadikán, délután negyed ötkor

Cili néni eléggé meggondolatlanul tegnap délelőtt még azt operatív törzsezte, hogy hosszú lesz a járvány, az elején vagyunk, nem látni a végét, szóval mondta bele a bizonytalanságait a kamerába, meg azt határozottan, hogy a panelproli levegőzzön az erkélyen. Napsütéses, szeles tavaszi nap volt, a madarak csivatoltak, felhők szálltak az égen, és közöttük megbújva ott settenkedett a szentlélek, aki suttyomban megszállta Orbán Viktor Mihályt. Beléje költözött mintegy, és megadta neki azt a képességet, amit amúgy embernek soha, hogy biztosan lássa a jövendőt, ilyképp hatalmat nyerjen a halál felett. Mert az élet fölötti minden jogok és igazgatások már amúgy is a birtokában vannak immár tíz, kurva hosszú éve.

No most, az a dilemma, hogy két hét az mennyi idő. A végtelenhez képest semennyi, egy légynek a fél élete, Cili néninek meg elég sok ahhoz, hogy ne lásson a mélyire, vagy csak titkolják előle a kimeneteleket. Mert csak ez magyarázhatja, hogy amit ő nem tudott délelőtt tizenegykor, azt Orbán Viktor Mihály meg délután háromkor igen, és itt jön képbe a szentlélek hatalma. Mert jótevőnk kijelentette ekkor, hogy a járvány május harmadikán tetőzik, egy perccel sem előbb vagy később. Jön a járvány, mint a víz, amit hajdan Bakondival néztek, hogy mikor tetőzik, várták a csúcspontot teli szakértelemmel, hogy nem állhatom meg iderakni pöttyet, hogyan volt akkor, mert így lehetett most is, csak gumicsizma helyett szkafanderben.

Öblözet – mondja Orbán Viktor
– “Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre” – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.

Nem volt ez másként. A szakértő gárdával álltak ott, számolgatták a duci ujjaikon a vírusokat, egy, kettő, mennyi, hogy harmadikán lesznek a legtöbben, délután negyed ötkor épp. Svejk jutna eszembe, ha meg nem sértődne az összevetés miatt, úgyhogy inkább nem jut. Cili néni ezért megint, aki még délelőtt, amikor sötétben tapogatózott csak az összes operatív ember, alig is tudtak valamit, mert a méltóságos úr még nem világosodott meg, szóval tizenegykor azt mondta, hogy kies hazánkban hatvanegyen vannak lélegeztető gépen. Viktor Mihály pedig az igazság birtokában azt delirálta, hogy harmadikára meglesz a hatezer gép, amire szükség lesz, később pedig nyolc. Mármint ezer. Mármint gép. Mármint lélegeztető. Mármint meglesz.

No most, ha Viktor Mihály kijelölte, hogy május harmadikán tetőzik a járvány, mint hajdan a víz, akkor hatezer embernek kell szörcsögnie a gépeken, akárha Hermine Kleefeld kisasszony tüdeje a Varázshegyben. S hogy így történjék, addigra elő kell állítani ötezerkilencszázharminckilenc (5939) oxigén után epekedő honfitársat, hogy Orbánnak igaza legyen. S hogy mindeközben Szalacsi bácsi, meg a zoxigén jut eszembe erről az egészről, arról én nem tehetek. Viszont később majd meglesz a nyolcezer gép is, ahogyan azt az ötéves tervben Viktor Mihály pár héttel ezelőtt kijelölte, csak az a kérdés, mi a francnak, ha a csúcson elég hatezer. Akkor mennek a raktárba a beléptető kapuk mellé talán.

Úgyhogy, nagyon sok sebből vérzik ez az egész De, hogy oldjam a mélyben megbúvó tragédiát, felidézem még azt is, amikor az sms-es Pintérrel szakértettek ezek ketten a hóvihar után.

Orbán Viktor felveszi a bakancsát a jobb lábára is.
– Na, hogy állsz, Sándor?” (Sándor nincs sehol)
És még egyszer: “Na!”
Egy tűzoltó félreállítja Orbán autóját az autópályán, hogy ne akadályozza a mentési munkálatokat.
Orbán lehúzza az ablakot, hogy felismerjék, de senki nem foglalkozik vele, mert éppen egy autót tolnak le az útról.
Orbán Viktor és Pintér Sándor kiszáll az autóból, Pintér jó munkát kíván a tűzoltóknak, aztán megpróbálnak beszélgetni velük.
Orbán Viktor kezet nyújt a tűzoltónak, de nem néz rá.
Bár már elköszöntek, csak tovább beszélgetnek.
Orbán már nagyon menne tovább, de Pintér elkezd telefonálni. Orbán Viktor elküldi a tűzoltókat, hogy menjenek, de Pintér még mindig telefonál, és nagyon hideg van.
Pintér Sándor rendőrökkel beszélget, aztán mutogat, és elmondja a rendőröknek azt, amit valószínűleg úgyis tudnak.
Orbán Viktor havat lapátoló tűzoltókkal kezez. A szembejövő sávban egy kamionos vagy örül vagy megijed, de nagyon hangosan dudálni kezd.
Orbán Viktor egy szembejövő rendőrautó sofőrjétől érdeklődik, hogy “erő, egészség, hogy állunk arra?”. A rendőr még be sem fejezi a mondatot, Orbán azt mondja, jó munkát és továbbhajt.

Így valahogy, következésképp mind megdöglünk.

Kupleráj a laktanyában

A Semmelweis Egyetem rektora interjút adott a prostisrácoknak, amelyben pajkosan kifejtette, hogy a kórházi ágyak felszabadítása hadgyakorlat volt. Magam inkább mindenfajta okot, indokot, észszerűséget, erkölcsöt és empátiát nélkülöző, ógörög tragédiákkal övezett aktusnak látom testvér-, és anyagyilkossággal, plusz még nemzethalált vizionáló romantikus festménynek. Különös idők a mostaniak. Minden napunk ilyesmikkel van tele, az ember szíve nehezen bírja, olykor meg is szakad. Úgy kell megstoppolni, összeöltögetni, hogy verdessen, kalimpáljon még kis időre.

A katona lényegénél fogva, mintegy a szubsztanciájából fakadóan csörtet, csattog a talpa, eltipor gyerekjátékokat, handabandázik, ütemre énekel meg ordibál. A katona nem épít, hanem elfoglal, rombol és birtokba vesz, a katona nem gondolkodik, hanem cselekszik, a katona nem ember, hanem gép. Hogy rektor úrnak szervilizmustól verdes a nyelve, az az ő egyéni nyomora, hogy a kórházakat hadgyakorlati terepnek tartja, az meg a miénk. Ebbe fogunk beledögleni, hogy a kedves vezető valami perverz, infantilis vágyaktól irányítva és vezérelve katonásdit játszik, s közben szuszog.

Régi mániája ez, csak most látta elérkezettnek az időt, hogy szabadjára engedje az ösztöneit, sőt, megszerezte hozzá a korlátlan és fékek nélküli lehetőséget is, amitől konszolidáltabb helyeken már nácinak tartják. S ha másutt épp nem is annak, de elborzasztó tankönyvi példának, hogy látod, Jürgen, mivé fajulhat demokrácia hiányában egy ember. Sápítoznak, és pénzelik, miközben a csürhe a képükbe köp. Hogy ez meddig mehet, az is hangszórót érő kérdés, ha megérjük egyáltalán. Háborúban ugyanis meg szoktak halni az emberek, mi pedig harcban állunk, bár nem tudjuk, kivel.

Operatív törzs, kórházparancsnok, cégtábornok, egyenruhások mindenütt, meg az Orbán lázáros agyában. Szép ez a permanens harsonaszó, főleg, ha már valami eredményét vagy hasznát látnánk, olyan viszont nincs neki. Amihez érnek, szarrá megy, hajfestőkesztyűt küldenek beteggondozásra, élőhalottakat hajítanak ki az utcára, fertőzött öregeket küldözgetnek vissza a kórházból, miközben folyik a féktelen, gát nélküli gyalázkodás. Mert a veszélyhelyzet értelmezésükben arra való, hogy megbüntessék a nem fideszes polgármestereket, s rajtuk keresztül az engedetlen lakosságot.

A katonai fegyelem erre szolgál. Hogy az egész úgy nagyjából egy kuplerájt takar, azt a Mária néni úgysem látja, ha meg esetleg igen, akkor ki nem szarja le. Amiben flottul mennek a dolgok a harsonaszóban, az a szerzés. A dobozos vállalatot állami felügyelet alá vonták, egy nap múlva fideszesek irányították, és megtehetik akármivel, csak odabiggyesztik, hogy nemzet meg érdek, s már viszik is. Olcsóért adnak a cimboráknak, drágán vesznek tőlük, Orbán beszerzője a saját apjától rendel ötmilliárdért maszkokat, ami pénzt einstandolnak a járványra hivatkozva, futballistáknak adják.

Jó, cserébe fehérrel világítják meg a Puskás Arénát az egészségügyben dolgozók tiszteletére, akiket viszont Kásler Romániába küldene dolgozni. Ez még köznapokon is vérlázító, vészhelyzetben viszont nemzet elleni bűntett, s ha már háborúsdi, akkor tudjuk, mi szokott az ilyen vége lenni. Egyébként mindenki teljesen meghülyült az ágyúdörejben. Kies városom polgármestere is élen akar járni a szabályok diktálásában, és olyat sikerült összehoznia, hogy a Főterükön kötelező a szájmaszk használata, viszont a fagyizók nyitva lehetnek. Hát, nyaljuk azt a kurva fagylaltot a vásznon keresztül.

Ilyen dolgok sikerülnek, ha az ember nem gondolkodik, csak parancsokat osztogat. De nem bántom ezt a mi polginkat, jószándékú, csak a jelek szerint kissé bávatag, szemben viszont Orbánnal, aki pedig gazember. Végeredményét tekintve még azt is mondhatnám, mindegy, de akkor tévednék. Ezzel a mi kisfőnökünkkel esetleg lehetne beszélni, míg a nagyméltóságú úrral meg nem, mert nála van a bölcsek köve. Legalábbis úgy érzi, s ha valaki netán kétségbe vonná, azt a tábornokai (meg a közlegények) szépszerével kiiktatják. Ezért van szükség háborús vészhelyzetre és nem másért.

Kampec Dolores CII. – Maszkabál

Béla karanténba vonult. Bár, ha belegondolunk abba, hogy semmi nem változott a mindennapjaiban, hiszen eddig is az ivóban és annak udvarán diskurált a rigókkal, a macskával, olykor a fröccsök urával és mással nagyon nem is, akkor karanténnak nevezni azt, ami most volt, dőreség. Illetve fölvetül a dilemma, hogy mi volt előtte, ha ugyanaz volt akkor, mint van most, de ez már ontológia vagy szemantika, és ezekhez nem volt kedve Bélának ezidőben. Most épp, máskor meg igen. Meg nem is igaz egészen, hogy semmi sem változott, hiszen midőn az udvarra kérette a fröccsét, akkor elvitelre kérte, hogy a szabályok meg ne szegődjenek, és a fröccsök ura olyan volt, ahogyan kinyújtotta neki a hűsit, mint Blazej doktor a városszéli kórházból.

Hogy aztán a falakon túl hogyan telt az élet, az nem volt tudható egyáltalán. Üresek voltak az utcák, a közmunkások sem vakaróztak a Szentháromság szobornál, az olajos hajúak és a bánatos szeműek sem voltak sehol, sem a gyerekeik a műanyag motorjaikkal, ők sem surrogtak, a duplagyűrűsök sem káráltak mamuszban és otthonkában. Sőt, még a templom harangja sem szólt, mise sem volt, nem akadt mire hívogatni indok, egyáltalán, senki nem volt az utcán, mert azt mondták nekik, maszkban merészkedjenek ki, olyanjuk meg nem volt, minek is lett volna. Fenekestül fordult fel az élet, már ha ezt annak lehet nevezni és nem a halál előszobájának, de akkor megint csak az életről beszélünk hindu értelemben, de ilyenre gondolni szinte illetlenség most épp.

Bélának régi vágya valósult meg, ha lehet az esetében vágyakról beszélni, amikor mindig az csinált, ami jól esett, ha az ellenkezett minden konvencióval is, de mégis azért, senki nem szereti, ha hülyének nézik, főleg, ha nem is az. Viszont most bátran ülhetett a fa tetején, a fa tövében, kukorékolhatott vagy nyávoghatott a kémény mellett, cimborálhatott a macskával és diskurálhatott a rigókkal kedve szerint, mondhatnánk azt is, hogy eljött az ideje, ha nem lett volna mindig is itt. Nézte a fa tetejéről, ahogyan tavaszodván nem csak a szokásos rügyfakadás zajlik, hanem, mintha a növények megérezték volna, hogy eljött az idejük, egy lendülettel kezdték visszafoglalni a falut, a fű gyorsabban nőtt, és a templom tornyának csúcsán is megjelent egy pitypang.

Miközben ült Béla a fán, érezte, ahogyan a segge alatt zajlik az élet, nedvek iramlanak, a füle mellett pattognak a rügyek, sóhajtozott a fa meg nyújtózkodott, recsegtette a derekát, hogy hallani lehetett a csendben, sőt, a házak szuszogását is, a sóhajtásaikat. Az utcán túl, ahol a kukoricás kezdődött, olyan zsivajjal volt a föld, mint valami gyerektábor, és látszott, hogy pár nap kell csupán, és az egész falut elnyeli a természet, visszafoglalja, ami neki jár. A flasztert benövi a moha, indák fonják be a templom tornyát, még két hét, és olyan lesz minden, mint egy őserdő által elnyelt inka város, szétroppantják a gyökerek és ellepi a feledés. Macondo, ez jutott Béla eszébe maga sem tudta mért, de ideillőn mégis, és tényleg.

Ugyanúgy, ahogyan ott, amikor az álmatlansági kór következtében az idegeneknek kolomppal a nyakukban kellett közlekedniük, itt is megjelent a postás, és jobb híján csöngetett a biciklijével veszettül, jelezve, hogy itt van, s ami jobb, hogy hozott is valamit. Maszkokat osztott, mintha cukorkát a táskájából, és sorban járultak elébe és hozzá mind az összes emberek, lekonyuló fülükre akasztották a pántokat, vették föl a maszkokat és zsivatoltak, hogy ím, újra itt az élet. Tapodták a sarjadó füvet, Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült.

Kampec Dolores CII. – Maszkabál

Csak a járvány

Barabási Albert László fizikus azt mondta erről az egész járványról, meg mindarról, ami vele jár, nem lesz olyan, hogy egyszer csak hirtelen vége szakad, hogy máma van, holnap meg nincs, hogy egy csapásra kivilágosodik a tajtékos ég. Elhúzódó bajokról, lassú gyógyulásról beszélt járványügyileg, gazdaságilag meg a lelkekben is, arról azonban nem, hogy teljesen más lesz minden, ha már nem az most is. A Fidesz, illetőleg Orbán Viktor a járvány ürügyén fejezi be az ország legyalulását, az atombombát már ledobták a felhatalmazási törvénnyel, náluk van minden, és most nézik, ahogyan a járvány a képükre szabja a világot.

Amiről mesélni akarok máma, azt a Népszabadsággal modellezték le, ha emlékszik még valaki arra, hogy valaha volt egy ilyen lap, pedig csak négy éve végezték ki. Kivéreztették, fölvásárolták, megszüntették arra hivatkozva, hogy ezt kívánta a gazdasági szükségszerűség, pedig csak veszélyeket láttak benne. Viszont a módszer és a recept működik. Akinek minden hatalom a kezében van, az képes arra, ne kelljen látványosan és saját kezűleg elvégezni a piszkos munkát, csak meg kell várni, míg az alany közelít a végelgyengüléshez, és máris könnyűszerrel bekebelezhető. Most elég lesz rámutatni a járványra, ő a bűnös, mert a rezsim azt ment meg, akit jónak lát.

Tegnap az egyik sajtóipari termékben egy eddig nagyon jól menő kávézó tulajdonosa öntötte ki a szívét arról, hogyan megy gajra minden, nullázódik le ő és jutnak koldusbotra az alkalmazottai. Részletesen elmesélte, hogyan nem menti meg az állam a vállalkozását, holott megtehetné, és más országokban meg is teszi, de valami ismeretlen és különös ok miatt itt nem. (Népszabadság) “Két munkatársam is kénytelen albérletét feladni, egyikük kisgyermekét egyedül nevelő anyuka. A többiek talán a májust kihúzzák majd még. És utána?” – így fejezte be panaszolkodását, és ezzel mindent elmondott kicsiben, ami nagyban is igaz sajnálatosan.

Amikor majd fölébredünk ebből az álomból, apránként, ahogyan Barabási mondta, és körülnézünk a kietlen világban, azt fogjuk észrevenni, hogy minden ezek kezében van, még a legutolsó újságosstand is, mert életben csak az marad, aki lojális. Ahhoz, hogy támogatást lehessen kapni az államtól ebben a vérzivatarban, pályázni kell, és az kap majd, akinek a vállalkozását nemzetgazdaságilag kiemeltként értelmezi majd a döntéshozó testület. Ha valaki tehát rosszalkodott vagy most nem fér a bőrébe sorosilag, akkor úgy jár. S majd, amikor a fideszcápák fölvásárolják fingért-húgyért a boltját, akkor széttárják karjaikat, és azt mondják, csak a járvány.

Ahogyan a g7.hu portál fogalmazott szintén tegnap: „A kormányközeli vállalatok sok készpénzen ülve várják a nyomott áron kínálkozó felvásárlási célpontokat a gazdaság számos ágazatában.” Továbbá: „Nehéz nem észrevenni, hogy az a két szektor, amelyeket a kormány (teljesen fonák logikával) a válság idején adóztat meg, éppen azok között van, ahol a kormány korábban térfoglalásra készült.” – Magam sem mondhattam volna szebben, illetve én csak csúnyábban mondhattam volna, mert nem vagyok szenvtelen közgazdász, hanem író ember, aki olykor az érzelmek bevonásával próbálja meggyőzni olvasótáborát az igazáról.

Ez pedig a másik teljesen kilátástalan dolog, ha az ember a barlangjában ülve szórja izsajási átkait, mivelhogy ezt teszi már kilátástalan évek óta, most pedig különösen. Legfőképp azért, mert objektív okok miatt mindenki fotelforradalmár, ha akarja, ha nem. A járványra mutogatva zavarják be a lakásásba a legvérmesebb lázadót is akár, míg ők odakünn a rendőrségtől és hadseregtől megtámogatva – már a kórházak és vállalatok élén is – megszerzik, amit csak akarnak, s mire ez elmúlik, vagy nagy kegyesen kijelentik, na, jó elmúlt, arra jövünk ki a napvilágra, hogy minden az övék. S ha igaz az, amit Barabási Albert László mond, hogy csak lassacskán lesz vége, az viszont bizonyos, hogy akkor viszont teljesen.

Drága a rizsa

Szörnyű a dolog. Azt írta az újság, hogy a rizsa ára soha nem látott magasságokban van, illetve hét éve látták ilyen csúcsokon, hogy 324,3 dollár egy tonna. Viszont ebből nem tudom kiszámolni, egy zacskóval mennyi, meg hogy a kilója a hántolatlannak, fényezett „B” kiszerelésűnek, barnának vagy biónak, de megy föl a rizsa ára veszettül. S holott nem vagyunk mi Kína – csak szeretnénk –, néptáplálásilag (rizsafelfújt, hurka, köret), népegészségügyileg (fosás elleni bölcsesség) fontos alapanyag a rizsa, nem mindegy hát, hogyé van, emeli-e a be nem vallott inflációt, s ha nem, akkor mennyire.

A rizsa árának emelkedése a kommunikációt is drágítja, hiszen mérhetetlen mennyiségben használják. Tegnap is, ahogyan hallgatta a híreket a mobilján az egyik XXI. századi szomszéd, azt mondta, nem kell a rizsa, és kikapcsolta a készülékét, de a hang azért ott maradt, ott rezgett a fátyolos ég alatt, meg visszaverődött a falakról, és így visszhangozva, csapódva ide-oda, tízszer mondta el, hogy Szijjártó külügyes szerint megint jött tízmillió maszk. Azelőtt negyvenmillió érkezett. Szijjártó külügyes amennyi maszkot már bejelentett, most meg abba fulladunk bele rizsailag.

Jó az egybites embereknek, egyszerű nekik a világ. Ez a Szijjártó is valamikor a járvány tizedik napján annyit fogott föl a veszedelemből, hogy maszk kell ellene, azóta ezen pörög, jelenti be a tengernyi maszkokat, hogy kies hazánkban mindenkinek, csecsszopótól aggastyánig fejenként legalább tíz juthatna, viszont nem akad egy sem. Még rám sem rúgták az ajtót, hogy drága Kázmér, itt van egy kibaszott maszk, a Viktor küldi, viseld egészséggel. Viszont erdélyi véreink már részesültek a kegyelemben, mint ahogyan albán kecskepásztorok is. Türkök meg ide küldözgetnek, beláthatatlan a maszkok útja.

Röpködnek összevissza a világban mindenféle légihidakon, mint ahogyan a nagypapák is kifelé a kórházból pelenkában, fütyijükben katéter, szívükben rőzsedalok, arról, hogy meghalok. S Cecília néni mindeközben és ezt megrizsázva mondja el, hogy másutt, feltehetőleg a hanyatló nyugaton a folyosókon feküdtek a betegek, borzalom, de ilyen itt nem lesz. Aki egyet köhint, viszik is karhatalommal a kórházba bele, s onnan meg ki a nagypapákat, hogy egy nagy elfekvő lesz az egész ország, rezeg, reszket a sors, és tonnaszám folyik a rizsa a fülünkbe bele.

Viszont, hogy jó nekünk, az tagadhatatlan. Most jöttem meg a boltból a reggeli kiflimmel, és az élet írja a történetemet. Ugyanis a pénztárnál egy szerencsétlen alak, ilyen jólszituált-féle, nem bírta kifizetni a nyomorult vevését, kapargatta az erszény alját, de már csak koszok voltak benne, és hetven nyomorult forintja hiányzott. Mi legyen Terkám, kérdezte a pénztáros a főnökasszonyt, aki szemében végtelen jósággal mondta ennek a szerencsétlennek, majd behozza. És ő, a büszke, magyar, munkaalapú dolgozó megszégyenülten iszkolt kifelé a parizerjével.

Biztosan nem pálinkafőző volt, akit meg kell menteni, de ez csak ilyen mellékdal. Viszont volt a boltban élesztő. Akkora plakáton hirdették, mintha valami hétfejű tündért mutogatnának, hogy emberek-népek, van élesztő, megmenekültünk. Tényleg háborús időket élünk. Megnéztem a rizsát is. Nem tudom, már begyűrűzött-e a drágulás, de nem egy tétel, nem okoz nehézséget, hogy pártunk és kormányunk úgy szórja szeretett népére, mintha az friss házas volna, és autóhoz kötözött sörös dobozokkal indulna nászútra épp a gyönyörök, majd a válás felé.

Így indult a napunk itt a végeken, s ha máma ez a Szijjártó megint bejelent pár millió maszkot, akkor isten bizony, beszarok, és ez nem fenyegetés vagy biztatás, hanem maga az élet. Ez viszont kiismerhetetlen. Mert továbbgondolásra még iderakok két hírt, és mindenki döntse el, mit gondol róla. Nem mentünk több keresztényt Amazóniában, mert megszűnik a Hungary Helps program, viszont Kásler miniszter orvosokat toboroz, akik Romániában dolgoznának, mert ezek szerint idehaza túlkínálat van belőlük. Nürnbergben majd e miatt háborús bűnösként fogják felelősségre vonni őt. Ez hétszentség.

Cefreszagú úristen

Azt hiszem, baj van. Tegnap a Szent Margit Kórház főorvosa sikított bele a büdös magyar éjszakába, és olyat mondott, amitől elhervadnak a csillagok:

„Szomorúan, tehetetlenül és megdöbbenve vettem tudomásul, hogy az Emmi utasításának megfelelően az ország egyetlen fejlődésneurológiai osztálya a holnapi naptól nem fogadhat fekvőbeteget. A kórház biztosított egy csökkentett kapacitású járóbeteg-ellátási lehetőséget, ahol az osztály dolgozói megpróbálják a lehetetlent. A minisztériumi utasítás veszélyezteti mindazon újszülöttek, koraszülöttek, fiatal csecsemők egészséges élethez való jogát, mely a korszerű, komplex kivizsgálás és az így felállított diagnózison alapuló korai, intenzív kezelés elmaradása eredményez.”

Ezt mondta a főorvos, és csönd van mégis a vidékünkön. Itt a legfiatalabbakról van szó, Novák elvtársnő szíveszottya témáról, aki mostanság nem szaporítja annyira a nemzetet, miközben a haverjai irtják a jelek szerint, a legfiatalabbakat is.

Meg az öregeket. A főorvos mellett, aki szakmai, emberi, erkölcsi, akár még hitbéli meggyőződése miatt is szólalt meg, ugyanezt tette negyvenkét polgármester is, ők pedig ezt mondták:

„Városaink választott polgármestereiként, a polgáraink iránt érzett aggodalom miatt, az értük viselt felelősségünk okán felszólítjuk a kormányt, hogy haladéktalanul rendelje el az ország összes idősotthonában a lakók és a dolgozók koronavírus-tesztelését és történjen meg ez a teljes szociális ellátórendszer esetében is…A kormány szervei a törvényben rögzített és az emberéletek megóvásához szükséges feladataikat jelenleg nem látják el…Nincs több türelem! Kezdjék meg a tesztelést most!”

Aztán, ahogy magukhoz tértek az ünnepi kábulatból, megszólaltak a szakszervezetek is, mert a munka alapú társadalomban pártunk és kormányunk a dolgozókról sem feledkezett meg. Szívügye ugyanis, hogy nekik is jó legyen, ebből fakadólag a szakszervezetek a huszonnégy hónapos munkaidőkeretről meséltek:

„Most élesítik be igazán a rabszolgatörvényt, amelyre a döntéshozók érdekes módon éppen ezt a veszélyhelyzetet, az emberek kiszolgáltatottságát használják fel…Az intézkedés ünnepre való időzítésénél már csak az indoklás cinikusabb: a határozatot „a koronavírus világjárvány nemzetgazdaságot érintő hatásának enyhítése érdekében” hozták meg…Az ominózus határozatot, amely totálisan megfosztja a munkavállalókat a jogaitól, s drasztikusan lenullázza az elmúlt kétszáz év munkaügyi vívmányait, megint az érdekvédőkkel való előzetes egyeztetés nélkül, a járványügyi intézkedések égisze alatt hozták meg az illetékesek.”

Csönd volt egyébként mindeme dolgokról tegnap kormányzati körökben, ahol inkább azon morfondíroztak az öregek, gyerekek, dolgozók, tehát uszkve úgy a komplett magyar társadalom gondjai helyett, hogy ebben a különleges helyzetben kit kellene leginkább megmenteni, és többek között a pálinkafőzőket találták meg. Bizonyára azért, hogy legyen mit vedelnie a kedves vezetőnek, ha legközelebb is kihűlés közeli hőt mérnek neki páváskodása során.

Mindebből az fakad, hogyha jól látjuk, amikor kormányunkat önjáró entitásként, úgyis, mint nagyapó vagy rézfaszú bagoly képzeljük el, akkor ő a tajtékos kor üterén tartja mocskos, kásleres mancsait, és kiolvassa belőle annak szólítását, óhajtásait és leglényegét mintegy, és a pálinkában találja meg a mélységeket és magasságokat úgyszintén. A cefreszagú úristenit neki, azt. Vagy, hogy az annyukpicsáját. Esetleg cifrábbakat. Illetőleg legyintve és J. A. szavaival, hogy a lét dadog.

Mert mindeközben kedveseim, Kövér pedellus, úgyis mint óriásinagy közjogi méltóságosság levelet írt hatvan külföldi politikusnak, miszerint különleges időket élünk, és ez különleges intézkedéseket követel. Nagy idők meg nagy embereket kívánnak, ha Hasekkel akarnánk megfogalmazni a mi szarhalmunkat, amiből csak egyetlen kérdés maradt hátra, hogy vajon más országok vezetői miért nem éreznek folyamatos késztetést arra, hogy elmagyarázzák, ők nem fasiszták. Tán, mert nem azok, ezek a mieink viszont igen. Ilyen egyszerű az élet. Meg a halál.

Csokipapír

Kásler Miklós kirúgta az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját, mert valószínűleg nem tetszett a képe. Volt valami indok, de lehetett volna egészen más is, mint ahogyan előtte pár nappal a Fejér Megyei Kórház vezetőjénél is találtak valamit, hogy meneszthessék. Mire nem jó a veszélyhelyzet meg a rendeleti kormányzás, ezek örve alatt sokkal flottabbul el lehet intézni olyan dolgokat, amelyeket a köznapokon is lehetne, csak macerás volna. Megszabadulva mindenféle egyeztetési színjátékoktól, meg a szavazás álságos időtöltésétől, katonásan, vezényszóra mennek a dolgok.

Ilyen volt az is, hogy pénteken arra ébredtek a magyar munkások, megjelent a Magyar Közlönyben, hogy a cégek egyoldalúan bevezethetik a huszonnégy hónapos munkaidő-keretet, ami azzal jár, hogy dolgoztathatók havi egy pihenőnappal, robotolhatnak heti hatvan órát túlórapótlék nélkül, sőt, ilyen időkben, amikor leáll a gyár, negatív órákat gyűjtögethet a dolgozó, amit meg kell fizetnie, ha el akarna menni a cégtől, vagy épp nyugdíjba készül. Mindezt azért, mert a kedves vezető szereti a népét, a szíve csakis érette dobog, és nem másért, ezért rohangál most reggeltől estig Michelin-babaként.

Valahogyan itt kell tartani a rabszolgatartókat, hogy kilegyen a statisztika a munkaalapú társadalomban. De például a kultúra területén dolgozók is boldogok lehetnek, mert novembertől nem lesznek közalkalmazottak. Ez is fontos volt járvány idején, ahogyan a Budapest-Belgrád vasútvonal dolgainak titkosításával sem lehetett várni, meg a többi cuki kurvasággal sem. Mondom, egészen könnyen irányíthatóvá vált az ország is, mint ahogyan minden diktatúra is olajozottan működik, csak csettinteni kell, és kész is, későbben majd elég lesz morrantani egyet, és máris teljesül minden óhaj.

Addig is azonban, míg ezt a vágyott, és hatalmi szempontból ideális állapotot elérjük, az általánosságok helyett nézzük a mi kedves vezetőnk és népe ambivalens viszonyát. Mégpedig azért, mert az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet dolgozói, miután tapssal, énekszóval és könnyekkel búcsúztatták el igazgatójukat, levelet intéztek Orbán Viktor miniszterelnökhöz és Pintér Sándor belügyminiszterhez, hogy – hozzá miért, az nem egészen világos – nézzenek ennek a Káslernek a koszos körmére, és bírálják felül annak kirúgási döntését, ha lehet. Nem fog lehetni.

Ez az aktus egyébként a végső kétségbeesésé, a halálraítélt kegyelemért esedező levele, de mindent el is mond kis hazánk berendezkedéséről és működéséről, hogy hogyan mennek itt a dolgok. Remélhetőleg a kétségbe esett dolgozók nem leledzenek abban a tévhitben, hogy a kedves vezető, aki ezekben a napokban még az utolsó disznóólat is felkeresi, hogy ott hőmérőztesse magát, szóval, hogy a méltóságos és kegyelmes úr nem tudott a főnökük kirúgásáról, illetve nem hagyta jóvá maga is. Dehogynem, talán még a személyes kívánsága is volt, mert esetleg húsz éve rosszul nézett rá ez az igazgató.

Ki tudja? Viszont a járvány és a felhatalmazás meg a vészhelyzet módot ad minden függő vagy eddig félig-meddig demokratikus nehézségekbe ütköző aljasság megtételére. És ezt ne úgy tessenek gondolni, hogy eddig nem azt csinált, amit akart, dehogynem, csupán számos akadállyal megküzdve érhette el aljas céljait, amely gátak most eltűntek, rossz képpel: leomlottak, mint Jerikó falai, hogy Nagy Feróról is megemlékezzünk. Csakhogy ez a levél, hogy ettől mit remélnek ezek a kétségbe esett dolgozók, hogy milyen csodában is bíznak, ez momentán nehezen kihüvelyezhető.

Mert ha ők ugyan és talán nem is, de én például egészen élénken emlékszem 2014 decemberére, mikor is a szintén halálra vált dohányipari dolgozók küldtek csokit a Parlamentbe, hogy felhívják a figyelmet, és kérjék, ne szavazzák meg a TrafikMutyi 2.0-ás törvényt. A csokoládé hátoldalán ez állt: “Én azt szeretném az angyalkától, hogy a szüleink ne veszítsék el a munkájukat. Segíts kérlek tejesíteni! Szavazz nemmel a dohányipart érintő törvényekre!” Orbán mit tett erre, na mit? Semjén haverjával fölzabálta a csokit, a törvényt megszavazták, a dohányipari dolgozóknak pedig még csak annyit sem mondott, bakfitty. Így valahogy.

Ferde a képe vagy nem ferde?

Tegnap reggel, amikor a nyúl még meg sem igazán érkezett, csak úgy félúton volt a kék ibolya és a zöld erdő közt, és Krisztus urunk sem támadott föl teljesen, csak nyújtózkodott csupán meg a szemeit dörzsölte, tehát ide s tova elég korán kijöttek az adatok, hogy mennyien kapták el a kórságot kies hazánkban, és mennyien haltak bele sajnálatosan. Ezt pedig a sajtópari termékek közzé tették, az ilyet hírnek nevezik ugyanis. No most, az egyik orgánumnál hozzászólt egy nyájas olvasó, mondván, menjen az orgánum és annak újságírója az annyapicsájába, hogy még húsvétkor is csak a rémisztgetéssel van elfoglalva, kelti a pánikot, ennek semmi se szent.

Karácsony, illetve advent óta az ilyet bízvást nevezhetjük szent szánkó mentalitásnak, amely arról ismerszik meg, hogy fölháborodik, ha a valóság belepofátlankodik a pátoszába. Most is voltak olyan orcátlan alakok, akik nem átallottak épp a szent ünnepen megmurdelni, azok se néznek se Istent, se embert, meghalnak, amikor kedvük szottyan. A liberális sajtó meg velük riogat, összejátszanak ezek, Soros irányítja az egészet meg a Gyurcsányi. Ehhez képest milyen derűs mindig miniszterügynök elvtárs a szkafanderjében. Most is, midőn meghőmérőzték, s látták, készül épp kihűlni, pálinkát óhajtott pajkosan, ezzel is jelezve, mennyire a nép egyszerű gyermeke ő. (És tényleg, csak másként.)

Tán még kacsintott is olyan róka módra, ahogyan Kádár apánk szokott. Neki krumplileveses volt a képe, Orbáné velőspacalos, az idő körbefordult. Az a bohózat egyébként, amit Orbán itt, ezekben a napokban előad, minden pénzt megér. A faszi elemelkedett az anyaföldtől, vibrálva levitál a bávatag népeknek, hőmérőzteti magát meg jópofizik. Ha nem lenne elrémisztő, hogy egy katasztrófa felé tántorgó országban teszi ezt, még mókás is lehetne, így azonban csak lehangoló. Van ebben az egészben valami végtelenül mucsai, ahogyan olykor ingujjban, máskor meg talpig fehérben nyüzsög, mindenhol ott igyekszik lenni, kampányol a hullákon csűrdöngölve.

Ez lesz a módi most már végtelen időkig. Mert az igazságügyi minisztere szintén tegnap egy interjúban kifejtette, ha lesz olyan rendelet, amit most kiokádnak magukból, és hasznosnak bizonyul a rezsim számára, azt majd megszavaztatják a parlamenttel, és máris nem rendeleti lesz a kormányzás. Azt mondta ezzel az őt kérdezőnek egyébként, ami amúgy a módi, hogy pofád befogod. Az a megdönthetetlen bizonyítéka létezésének jogosságára, hogy kétharmada van, a nép tehát akarja őt nagyon. Hogy miképp kerekedett ki ez a szám, arról nem beszélünk, egyáltalán az egész művelt nyugat kussoljon, örüljön, hogy luk van a seggén.

Mindez ugyan mellékszál, de mutatja azt a közeget, amelyik a tükröt okolja a képe ferdesége miatt, a valóság elmegy a francba, halottakkal nem foglalkozunk, húsvét van, ha ugyan Bosch képére való is, de a miénk. Tudjuk már, az a téma, hogy kinyílott a pitypang, így, ha egy írás a valósággal való egyezést mutat, az csak a véletlen műve lehet. Egy diktatúrának ha ugyan el nem is nézzük, de megértjük ebbéli buzgalmát és törekvését, de, hogy az alattvalónak se legyen igénye az igazságra, az már delikát. Ez a permanens ünnep állapota, amit drága nagyanyám örökbecsűjével tudok lefösteni, aki így szokott rendet vágni a családjában ilyen húsvétokon: nem beszilünk, ünnepülünk.

Ehhöz tartjuk magunkat, és az alattvalói igényeken kívül – miszerint ne keltsen a sajtó pánikot azzal, hogy közli, nagy a baj –, jól látszik az is, hogy minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Miniszterügynök elvtárs mindenütt ott van, megvéd minket, s ha és ugyan olykor hullanak is az emberek, az a Karácsony bűne, később majd másé. A nyájas olvasó is bizonyára, aki elemi erővel háborodott fel, hogy a valóság nem passzol a képzeletéhez, akkor is valószínűleg csodálkozik, ha ő lesz soron, és a halálos ágyán fuldokolva meg bugyborékolva olyan testamentumot tesz majd, meg ne írja senki az elmúltát, mert csorbát szenved az ünnep fénye. A szentmise véget ért, menjetek locsolni.