Migránsijesztő

A madárijesztő évezredes jószág, gyermekkorunkból és Al Pacinóból mindannyian ismerhetjük. A madárijesztő – ha nem Al Pacino – a falu határában, a kert végében áll, fa lábai vannak, ócska gúnyája és koszlott kalapja. Rajta rendszerint varjak ücsörögnek, kiröhögve a hülye embereket, hogy így akarnak túljárni az ő hatalmas eszükön, károgva vigyorognak a paraszton, aki tehetetlenül üvöltözik, mert nem ismeri a világot. Ha Al Pacino az ember mint madárijesztő, akkor Gene Hackman társaságában tehervonaton utazik Pittsburghbe, és belekiabálja az éjszakába, hogy jó estét világ.

A madárijesztők kora lassacskán lejár, a madarak már úgy nőnek fel, hogy a madáróvodában képeskönyvből tanulják a típusait és formáit, hogy félelmüket legyőzzék, a klottgatyás madarak a kalapjára szarnak, ezért kapják a pirospontot. A magyar mezőgazdaság halott, madárijesztőre sincsen már szükség, helyét a migránsijesztő veszi át, kifejezve így társadalmunk rohamos fejlődését, hogy mi a legfőbb gondja. Nem az, hogy tagjai éhen döglenek, hanem, hogy szintén az éhen döglés, lefejezés és bomba általi halál elől netán menekülő embertársait riogassa, megtagadja tőle az életet Krisztus nevében.

Nagy jobboldali gondolkodók, mint Bayer Zsóti és haveri köre, ilyen kitartott, szavakból élők nem is oly rég, mint emlékezhetünk, a busóban vélték föllelni a migránsijesztő archetípusát, vagy malacokat telepítettek volna a kerítéshez, és más hasonló cukiságok. De ezek nem voltak elég ütősek, ugyanis Bakondi katasztrófás ült bent az M1-ben, ott vert tanyát, és reggelente az ágyához fölállított kamerába belemondta, hogy a migrációs nyomás fokozódik, százezrek állnak sorban a balkáni úton, csak jól elbújtak. Senki nem látta őket ugyanis. A kerítésnél madár sem járt, mert az összes valahol madárijesztők vállán ücsörgött.

Belátta ennek ellenére a vezérkar, hogy a busók nem elég, a malacok nem elég, az Isten pénze se elég, mert ellopják mind, ezért kivezényelték a harmadik magyar hadsereget a határra. Azért a harmadikat, mert a másodikat ugyanezek elveszejtették a csendes Donnál, ami miatt most rózsákat visznek kormányzó úr őfőméltósága szobrának lábához. Mert ezek ugyanazok. Ezért vezényelték most a hét végén a hadsereget az utakra, vonulgatnak szerte az országban migrációs nyomás szóval az ajkaikon. Járnak-kelnek, agyára mennek a jódógos jómunkásember magyaroknak, de migránssal soha nem is találkoznak.

Sőt, a kerítéshez sem érnek oda, csak mennek ide-oda csattogva és csikorogva az országban, miszerint ők a migránsijesztők, hogy Mari néni behugyozik, jajj gyönnek az oroszok megint, viszik a birkát meg a vájdlingot, valamint belehugyoznak a zongorába. De nem az oroszok azok, hanem a Németh Szilárdok, Kósa Lajosok, akik ezzel igazolják a létezésüket, hogy hadsereget masíroztatnak vasárnap a magyar utakon. Tescóba bajos menni vasárnap, mert misehiánya lesz az embernek, tankkal lavázni lehet, majd a pópa megáldja. Köpni kell. Ezek a saját kevés katonájukból is hülyét csinálnak, de elsősorban magukból.

Szóval senki ne lepődjön meg, ha indul piknikezni, ozsonnázni a szarvasok közé, akkor máma egyszer csak szembe jön vele egy tank. S ami a röhejes, ennek, akárha a madárijesztőnek a kalapján, ennek meg a csövén ücsörögnek a varjak, és károgva röhögnek. A tébolynak az a bugyra, amelyben élnünk adatik, nehezen ábrázolható realista eszközökkel, de most nincs kedvem szürreális színdarabot írni. Úgysem értenék sokan, mert két napja is, amikor önironikusan Soros bérgyilkosának neveztem magam, egy bájos olvasó komolyan vette. Kifejtette, ha én képviselhetem Soros érdekeit, akkor csak ne szidjam Orbánt, aki a mimagyarokért él. Már nincs értelme semminek sem.

Külügy

Úgy tűnik, olyan hírek lengedeznek, hogy februártól Novák Katalin lesz a külügyér, mert a jelek szerint ezt is tudja, mint mindent is. Ennek folyományaként azonban Szijártó nem futsalozni megy vissza, hanem ilyen kancelláriás lesz, hogy Gulyással, aki férfiasan titkolja a fájdalmait, akkor mi történik, még nem tudni, de kit érdekel, éhen nem fog halni. Hogy Novák hiányában ki fog a családokról, szaporodásról és szaros pelenkákról főállásban óbégatni, az se tudható momentán, de ez is mindegy a végkifejlet szempontjából.

Meglesz a megfelelő ember a feladatokra, majd valamelyik oviból kiemelnek egy stramm kislányt kék szemekkel és copfokkal, törvényt módosítanak, és már kész is. Viszont dolgok nem történnek ok nélkül. Hogy Novákból külügyminiszter lesz, azt a fideszcsürhe működését belülről és jobban ismerő hozzáértők azzal magyarázzák, hogy jelenleg ő a legfőbb hazai összekötő az amerikai ultrakonzervatív, neoprotestáns fundamentalista szervezetek felé. Az ilyenektől óvakodik az ember, ezeknek Ku-Klux-Klan szaga van, mi pedig köröttük sunnyogunk.

Ezek a neoprotestánsok állítólag a Családok Világkongresszusa hálózatain keresztül átláthatatlanul költenek dollármilliókat európai – köztük magyar – szélsőjobboldaliak és „családvédők” sztárolására. Ez Putyinnal, és Erdogannal megfejelve olyan elegyet alkot, amellyel könnyen a gyalázatos nemzetek közt találhatjuk magunkat, ha már nem vagyunk ott most is. Ehhez még hozzá jön, hogy jelenleg úgy tűnik, Orbán kilépteti a Fideszt a Néppártból, és az olasz fasisztákhoz dörgölőzik, volt már ordibáló díszvendég náluk.

Ez is megerősíti Novák külügyérségét az emlegetett kondíciókkal, mi pedig, valamint a lomha Unió tátott szájjal figyel, illetve figyelünk, mi van itt, mi történik. Szijjártó kiismerhető külügyér volt, mindenkinek leordította a fejét, elkönyvelték, hogy bunkó ez, de tervezhető volt a működése. Nagyköveti raport, tisztelet követelése megfejelve néhány Kovács levéllel, és ment minden a maga kitaposott, gyalázatos útján. Novák azonban új szint, vagy leginkább más stílus és taktika. Hiéna helyett kígyó, vicsorgás helyett álságos mosoly.

A nőktől eddig leginkább ódzkodó Orbán egyre szívesebben nyúl a másik nemhez, ami nem irányváltás, hanem módszertani újítás. Ezt leginkább azzal lehetne érzékeltetni, hogy a kriminalisztikában elerjedt nézet, miszerint, ha valahol méreggel ölnek, az leginkább nő lehet. A férfi beleállítja a kaszát a delikvens fejébe, a nő mérgezett teával kínálja, és ezt le lehet fordítani politikára is. Szijjártó ráborítja az asztalt román kollégájára, Novák megnemtámadási szerződést köt vele, majd egy hajnalon Németh Szilárd lerohanja Erdélyt a tankjaival.

Nincsenek jó kilátásaink tehát, igaz, eddig sem sok volt. Orbán sosem volt egy grál lovag, az sem volt igaz, amit kérdezett, viszont most a sunyiság, a totális aljasság korszakába lépett, amit mutat a színháztörvény éjszakai módosítása, hátha nem veszik észre, Karácsonnyal is kiegyezett az atlétikai világbajnokság ügyében, kíváncsian várom, mikor szegi meg az adott szavát. Novák is külügyérként majd bájosan mosolyog, miközben senki nem veszi észre a fülében laffogó malomkeréknyi Fidesz-függőt.

Pedig van olyanja. És aki ilyet visel, attól semmi jó nem várható, annál a Párt mindennél előrébb való. Novákról is kiderült már ez, Varga igazságügyesről is, ennek valami kapcsolata lehet az anyai ösztönnel, hogy hiába gyilkos a gyerek, foggal tépik szét a foglárt, kiskanállal vájnak lukat a szabadulásáért, itt észérvek nem számítanak, csak az ösztönök. Velük, mondhatni a Fidesz belépett az agytörzsi működés korszakába. Németh Szilárddal is ott volt, de az ő elszánását meggyengítette olykor a velőspacal szaga.

Novák és Varga szemében másfajta téboly csillog, mint az övében, összetettebb és alattomosabb, ők már babarcú gyilkosok, ha ezzel Solskjaert meg nem sértem. Így fejlődik a NER, így büfögi föl magból a mind elvakultabb és elvetemültebb egyedeket, és a tempó gyorsul, a fluktuáció szaporább lesz, az ilyen Novákoknak már szavatosságuk sincs. Orbán kifacsarja őket, és szemétbe hajítja a héjukat. Jön helyettük más, még elvtelenebb és még elszántabb, viszont minket, akik szenvedő részesei vagyunk ennek a fokozódó tébolynak, az vigasztalhat, hogy az ilyesmi már a vég kezdete. Vagy a kezdet vége.

Kövér Berta

Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter repked a boldogságtól, mondhatni levitál – ha ezzel néhány mágikus gurut meg nem sértek -, szóval, örül, mint a kisnyúl, mert törtetése, elvek nélküli taposása értelmezése szerint célt ért, holott rossebeket. Mielőtt a tényállást ismertetném, annyit csöndesen megjegyzek – színházi szerzők utasításaiban: félre -, attól, hogy valaki holland, még minden skrupulus nélkül lehet ostoba, a klumpa hordása nem jár együtt a bölcsek kövének birtoklásával, mert a helikopter mi vagyunk csakis. (Vagyis én)

Ezt minden szívfájdalom nélkül lehet kijelenteni, mert, mint azt Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter a Facebookon iszonytató boldogságok közt közzé tette, őtet egy bizonyos Elsevier Weekblad nevű újság besorolta az idei új év húsz legbefolyásosabb politikusnője közé, ezen túl Orbán elbűvölő ágyújának és bájos exügyvédnek nevezte. Ezt látatlanban is egy vén kecske írta, aki sót szeretne nyalogatni, és látszik, hogy nyálcsorgatása megakadályozza a tisztánlátásban. Akkor nem írna hülyeségeket, még ha holland is.

Maga szép lehet, de okos nem, vehetném át Illés – hajdani fideszista – hajdani képviselő macsó szövegét, ilyet azonban nem teszek. Csöndesen megjegyzem csupán, hogy Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter még csak véletlenül sem volt ügyvéd, így ex sem lehet, ezen túl pedig befolyásos politikusnőnek sem nevezném. Varga Judit mosónő, akinek az a dolga, hogy Orbán szennyesét mosogassa, ezzel bízta őt meg a Párt és annak ura, ügyvéd sohasem volt, hogy elbűvölő-e és ágyú-e, az gusztus és filozófiai megközelítés dolga.

Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter ezen kívül elvtelen is, bár ez nem nóvum. Ha az ilyen holland lapok azt írják, hogy a főnöke egy fasiszta mocsadék, akkor hazudnak, ha és viszont – mint most is – azzal foglalkoznak, hogy ő milyen szép, s pláne milyen okos, akkor mértékadó a vélemény. Az ilyesmit nevezik hiúságnak, így felhívnám a kereszténységben szügyig gázoló nagyközönség becses figyelmét ennek kapcsán Ézsaiás és az apostolok véleményére, nem feledve persze az enyémet sem, amit most nem részletezek.

Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter szupernóvaként tűnt fel a politika tajtékos egén, mondják róla az ilyen holland vén kecskék, s én ezt alá is írom, miközben göcögök magamban, és megmutatom, mért. A Betelgeuse az Orion csillagkép főcsillaga, idáig a második legfényesebb csillag volt a csillagképben, és az égbolt kilencedik legfényesebb csillagának számított, most viszont baj van vele, mert halványul. Csillagok viszont nem szoktak úgy kialudni, mint a cserkészek tábortüze, a nagyobbacskák azt mondják, bumm.

Mint ez a Betelgeuse is hamarosan, mert minden arra utal, hogy szupernóvaként végzi, ami nem egyéb, mint egy bazi nagy robbanás, mikor is az anyag szétszóródik a csillagközi térben, hogy később, más helyeken Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszterré álljon össze. Ez a Betelgeuse hatszázötven fényévre van tőlünk, így az is lehet, már akkor szétment, amikor mi még Dózsát – nem az 1942-őset – sütögettük. Mindebből az következik, Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter sorsa is rég megpecsételődött, csak még nem tudja.

Ilyen értelemben aláírom, hogy szupernóva volna, a befolyásáról már láttuk, hogy az a mosónőével egyenértékű, bár J. A. után ők sokkal több tiszteletet érdemelnek, mint amennyiről Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter valaha álmodni is merhetne. Így már csak az ő ágyú léte kíván vizsgálatot, mert, mint emlékezhetünk, a holland kecske Orbán elbűvölő ágyújának nevezte őt, amiről pedig nekem a németek Kövér Bertája ugrik be. Ezen nem azt értem, hogy Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter dagadt volna, hanem, hogy olyan kártékony.

Ez a Berta híres egy ágyú volt, száztíz kiló robbanóanyaggal töltött kilencszázharminc kilós lövedéket lőtt ki tizennégy kilométer lőtávolságra, mert az emberi fantázia, ha embertársak gyilkolászásáról van szó, kimeríthetetlen. Itt tartunk, azzal a tanulsággal, hogyha Varga Judit fogalmazógyakornok-miniszter kicsit is gondolkodna, nem posztolgatná ki a Facebookra, amit róla egy nyálcsorgató holland kecske irkál, mert, mint mondtam, egy holland is lehet tudatlan, őt magát pedig cafatokra szedi egy sorosista bérgyilkos, aki én volnék, tisztelettel.

A hús lázadása

Azt mondja nekünk Gulyás miniszter az ATV-nek adott interjújában, hogy a fájdalmait megőrzi magának. Ebben két érdekes dolog akad: egyrészt, hogy vannak neki, a másik pedig, hogy miért szégyelli, ha vannak. Viszont ebből kirajzolódik egy erkölcsi és eszmei karakter, ami semmi jót nem ígér a jövőre nézvést. Ugyanis, míg Terentius, a vad és barbár római még azt mondta, „Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi”, ma, Magyarországon pedig minden idegen egy szépreményű ifjúban, ami az emberre utalhatna. Ebből fakadóan pedig, ha még nem is robot egészen, de jó úton van az embertelenség felé, ha már nincs is ott egészen.

Engem Gulyás miniszter érzelmi és erkölcsi nyomora amúgy egyáltalán nem érdekel, mondhatni, semmi konvención alapuló aspektusom nincsen feléje, mert mint egy típus jelenik meg előttem. Vizsgálandó jelenség. Ha tetszenek emlékezni az esztétikában az egyes és általános viszonyára, hogy Fejes Pék Máriája például egy asszonyi minta archetípusa, s ugyanígy Orbán Viktor is már nem önmaga, hanem egy diktátor testesül meg benne, ekképp inkább egy dohos történelemkönyv . S így, amikor ránézünk, akkor belőle is eltűnik minden hús-vér valóság, és egy tankönyvi fejezetet mutat a diktátorok természetrajzából, egyesítve a karakter jegyeit, amelyek Hitlertől Ceausescuig terjednek.

Természetesen van benne Mussoliniből is, Rákosiból is, hogy a végeredmény olyan massza lesz, ami az összes gonosz legelvetemültebb vonásait hordozza egyben, mintha tudatosan gyúrná ilyenné magát. Ha meg nem, akkor a biológia, a történelem és a csillagok sajátos állása együttesen okozza azt a molekulahalmazt, amit látunk és szenvedünk. Mégsem ő az érdekes ma, hanem a kicsi huszárja, ez a Gulyás miniszter, és benne is az a típus, amit összefoglaló néven fideszistának nevezhetünk, s amelyből hiányoznak az emberi jegyek, mert olyanok, mint egy rosszul programozott robothadsereg. Az a közeg, amelyben ezek lubickolnak Orwellé (1984) vagy Huxley-é (Szép, új világ).

Ezt érezzük, amikor arról beszélünk, hogy a hatalom elő akarja írni, mikor, hogyan szaporodjunk, mit olvassunk, mit nézzünk és mit gondoljunk, oktatási rendszere, kultúr-, és sajtópolitikája pedig arra irányul, hogy a társadalom minden egyes tagját a hadsereg részévé tegye, és ő szabja meg azt is, ebben kinek hol a helye. Voltaképp sok újat ezzel nem mondtam, csak Gulyás miniszter megnyilvánulása juttatta eszembe, hogy meg kellene vizsgálni, hol tartunk az embertelenség felé vezető nem is olyan hosszú úton. Kitetszik, hogy tempósan haladunk a cél felé, mindjárt ott leszünk, ha el nem csesszük, de a jelek szerint olyan veszélyek nem lesnek ránk, hogy ez előforduljon.

A sok szempontból kulcsfilmnek tekinthető Brian életében sem véletlenül mondja a főhős az őt birkaként követő bamba tömegnek, hogy ők mindannyian személyiségek. Mert a szellemi és erkölcsi identitás megőrzése az egyetlen módja annak, hogy az elgépiesítő hatalom szorításából szabadulni lehessen, ha úgy tetszik, a hús lázadása ez a gépek-, hogy filmesítsem, John Connor szabadságharca Schwarzenegger ellen. Egyébként a robot fideszista ellen nincs orvosság, s a valóság ennyiben reménytelenebb a filmnél, hiszen sem szép szóval, sem érvekkel hatni ezekre nem lehet.

Erre bizonyítékok a trollok, vagy akármely lakó az utcából, esetleg bármely rokon, akik állva pisálva bőgik Orbán szent nevét, és kezet csókolnak neki. Gulyás miniszter, amikor azt mondja, a fájdalmait megőrzi magának, akkor követi el az ősbűnt, hiszen olyan képet mutat a birkáknak, mint a jövőbe ujjal mutató rezzenéstelen Lenin szobor kezében a sapkájával. Benne vagyunk már a szingularitásban, amelyben a szoftvert rég megírták, sőt, a gépek életre keltek erkölcsi és érzelmi gátak nélkül. Szükségem van a ruhádra, a csizmádra és a motorodra – mondják, s elveszik.

Igény volna még a fogalmazás befejezésére, hogy meglegyen az Edit néni által óhajtott hármas egység, ilyet azonban csak az ötödik osztályban lehet előírni, mert az élet nem habostorta, amit pedig Virág elvtárstól tudunk. Nincsen tehát feloldozó katarzis, sem boldog vég, sem reménytelen. Momentán egy állapot van, amelyet a Godot-ra várással lehetne érzékletesen leírni, és máris és újra megérkeztünk az abszurdhoz, mint már oly régóta mindig. Sartre Roquentinje Az undorban a zenéhez menekül a lila nadrágtartó okozta rosszullét elől, és ez a recept nem is rossz. Innen már el lehet indulni.

New age

Miután épp nem volt mit aláírjon, beszédet intézett a nemzettesthez Áder elvtárs, aggódva, hogy kiszáradnak a patakok és odalesznek a pontyok. Különben is apokalipszist vizionált, olyan felperzselt föld jelent meg a beszéd nyomán, hogy ahhoz képest Jónás delirálása a cet gyomrában kutyafasza, a végítélet pedig babazsúr. Kitetszett, hogy nem egyeztetett Kövér elvtárssal a mondandójáról, aki szerint a klímaváltozás-hisztit Soros találta ki, ebben a kontextusban tehát Áder sorosista elhajló, akire le kell sújtson a párt ökle, és minimum ki kell herélni őtet.

Eldönthetné már a csürhe, hogy mi az irány, vagy csak, ki merre jár, kinek mi jut, ellenőrizetlenül azt mond, amit csak akar, ezeknek mindegy alapon, és valahogy így lehet feltételezésem szerint. A jódógos nemzeti jómunkásember pedig, miután előírás szerint haptákban a himnusz után, hogy kapjon még pirospontot eldanászta a nélküledet is, majd pediglen okádott, megsimogatta mind a három gyerek meg a négy kerék buksiját, ’álamelnök úr szózata után szomorúan konstatálta, hogy ezek mind meg fognak dögleni, kár volt lekvárnak befőzni annyi barackot.

Így kezdődött el az új év, az egész ország fetrengett a bűn mocskában, mivel, hiába dörgedelmeskedett a rendőrség, hogy tilos a petárda, egy világháború volt az országban, és az összes kutya világgá futott. Migráncsok lettek a kutyák, akik, mint minden organizmus ezek szerint, elmenekülnek onnan, ahol veszélyben érzik az életüket, rohannak hetedhét országon át. Csak, míg az ember emiatt pária lesz, kitaszított és terrorista, a kutyákért meg mindenkinek megszakad a hamis szíve, mert velük könnyebb együtt érezni, mint azzal, akinek tényleg bombák hullanak a fejére.

Ebből is kitetszik, hogy az embernél nincs alávalóbb faj a Brehmben. S még ezek között is vannak fokozatok, és még csak nem is látni, hol lehet a gödör alja. Boldog új évet hát nyájas olvasó, és azt se feledjük, hogy pártunk és kormányunk december 30-án, éjjel módosította sunyiban a színháztörvényt, épp annyira, hogy a neki nem tetsző teátrumokat, amelyek nem a Csárdáskirálynőt játsszák szünet nélkül, meg tudja fojtani. Abban bíztak, hogy a mocskot elnyomja a szilveszteri trombitazaj, és számításuk be is vált.

Most, ma itt másnaposan nézi mindenki, mi is történt, amíg ő pezsgőt vedelt, s hát, ez. Beléptünk a második orbáni hatalom tizedik évébe, a tíz éves kis cserkész-ministráns már mást nem ismer, a nélküledre lépnek egymásra a talpai, s ha valami veszélyes a Föld nevű bolygóra, hát ez az. Illetve még az sem, a Föld nevű bolygó elvan magában, kiheveri az emberiséget, van rá még uszkve négymilliárd éve, míg a Nap föl nem falja, de addig még kialakul rajta egy értelmesebb faj. Négy karja lesz neki, hat szeme és csellózik az összes.

Eleve azt gondolni, hogy az ember az evolúció koronája, nagyképű és tudatlan felfogás, elég csak ránézni prime minister Victor Orbanra, a csüngő gyomrára, hogy ez a tétel megdőljön, és mégis ő van hatalmon, mert általában a gonosz diadalmaskodik. Ne legyenek illúzióink, fajunk eltelt nagyjából egymillió éve erről szól, a homo sapiens kiirtotta a neandervölgyit, a cro-magnoni megzabálta a másik agyát, hogy elég energiához jusson, és kifejlődjön belőle mondjuk Németh Szilárd, aki meg disznók agyát kavargatja a fazokában.

Ebből is kitetszik, hogy ott tartunk, mint ötvenezer éve, csak az ágyékkötőt cseréltük Armanira, az őstulkot Mercedesre, amit civilizációnak neveznek, de ez meg elemészti a Földet, ennyi változott, az erkölcsök nem sokat. Ezt mutatja ’álamelnök úr is, aki a pontyai miatt vinnyog a képdobozban, miközben olyan törvényeket ír alá, amelyek embertársai vesztét okozzák. Szégyentelen színjáték, aminek tegnap letudtuk egy újabb fejezetét, ma pedig zúgó fejjel, hányingerrel és a másnap minden kellékével nézegetjük, hová jutottunk. Hát, ide.

Na, ki a hülye?

Emil bácsi unokája háromkirályok volt az oviban, és délután megmutatta a nagypapának, hogyan is, mert ő volt az, aki a mirhát vitte a kisdednek vagy a szűznek. Viszont erről szó sincs sehol, hogy akkor ki kapta az ajándékot, megkínálta-e a szent család a vendégeket bejglivel vagy töltött káposztával. Tehát fölhívnánk Kásler sámán figyelmét a történetírás eme homályos pontjára, úgy is, mint a magyarságkutatás kecsegtető területére. De most ez mindegy épp, máma Emil bácsi hős, az ő lapjai íródnak a végtelenség számára.

Ügyes volt a kis Karcsi, gyakorlottan vitte a mirhát, s amikor a család megállapította, hogy ebből a gyerekből még frakcióvezető lesz, „akárki meglássa”, hazamentek a legények, viszont a papírkorona az ott maradt Emil bácsinál véletlenül. Ott hömbölgött, ahogyan kikísérte a családot, a fia családját, akik beszálltak a családi autóba, amit Novák Katalin harcolt ki a magyarságnak, s így nekik is. Mindebből kitetszik, hogy történetünk hőse úgy illeszkedett a NER-be, akárha dugó a demizsonba vagy egér a lukba.

Ezért is van az, hogy elbeszélésünk Thomas Mann higgadt hangnemében folyik, úgy festjük le a történéseket, mintha Hans Castorp lázas szemei előtt játszódna a mese, amit ő eltátott szájjal figyel, s nem csak azért, mert nem szelel az orra. Ahogy észrevette Emil bácsi az elárvult papírkoronát a hokedlin, szaladt volna a családi autó után, hogy kisunokám, itt hagytad a játékod, de a családi autó már huss, messzire járt, hetedhét vidéken, de leginkább egy lerohadt úton, viszont utolérhetetlenül mindenképp Emil bácsi számára, mert vacakolt a térde már.

Nézegette az elárvult koronát, ami szép aranyra volt festve. Takaros egy darab volt, és Emil bácsi valami mély kíváncsiságtól és unalomtól hajtva fölpróbálta, hogy milyen háromkirályok lenne belőle az oviban. Jó állt neki, azt meg kell hagyni, kölcsönzött az ábrázatának valami bárgyú méltóságot, debil büszkeséget és kataton bölcsességet, mint aki a sínek közé esett. Járt-kelt a koronában, és el is feledte, hogy a fején van, így ment át a boltba zsömléért meg kifliért, mert parizer az volt otthon. Hülyén méregették az utcán, furán a boltban.

Hazaúton nem különben, és észre sem vette, hogy a szemközti ablakból Horváth úr, aki párttitkár volt a régi átkosban, ebben az újban meg kántor a sarki plébánián, lefényképezte, mert ilyen házmester természete volt neki. Komoly, géppel írt fénykép lett belőle. Másnap reggel Emil bácsi meglátta magát a helyi lapban, ott volt a fényképe fején a koronával, kezében zsömlével és kiflivel, alatta pedig egy dörgedelmes cikk hazaárulásról és keresztényüldözésről, bevándorláspárti elhajlásról, hogy ahogyan kinyitotta, fröcsögött a lapok közül a nyál.

Olvasta magáról a kacifántos eszmefuttatást, ült a hokedlin, amelyen tegnap a korona felejtődött, amikor is és ahonnan a bajok elkezdődtek, elindult útjára a világvége úgymond. Mozgott a szája, ahogyan némán olvasta a vádiratot szent királyaink, a kereszténység, a haza meggyalázásáról, hogy lám, hová vezet a sorosista globalizmus, a liberális féktelenség, hogy már semmi sem szent. Íme, a fejlemény, hogy kies városunkban alig is jutott hatalomra a bukott baloldal, máris elszabadult a gátak nélküli fertő, megkezdődött a nemzet sírba hanyatlása.

A cikk írója, aki „Népi Figyelő” aláírással jegyezte a dörgedelemet, feltette, hogy az ilyen alakok a „Nélküled” alatt is ülve maradnak, sőt, nevetgélnek, Trianont semmibe veszik. Befejezésül a sorkatonaság és a halálbüntetés visszaállítását szorgalmazta, és Szűz Mária figyelmébe ajánlotta a bűnöst, arra kérve, bocsásson meg neki. Ebből látszott, hogy a szerző nincs otthon a dogmatikában, de azért rázta a füstölőt, mint valami rumbatököt. Emil bácsi megrökönyödött, de, s ez a legérdekesebb, belegondolt, hogy igaza van a cikk írójának, és mélyen elszégyellte magát. Így megy ez.

Hárry Pétter (77 kipcsak népmese)

Hol vót, hol meg nem vót, gyerekek, élt, éldegélt a kismalac farkán túl, a felcsúti dombon is túl, ott, ahol a kisvasút belerohan a nagyba, tehát ide s tova rohadt messze élt a várjában, de annak is leginkább az erkélyén az Oltár Vigyor nevű király, élt csendesen. Egyszerű ember vót a Vigyor király, a képeket lemeszeltette a várjában a falakon, csak egy nagy földgömböt vitetett a szobájába, meg nyóc méter könyvet bőrben, pirossat, ződet, még kéket is.

De leginkább az erkélyén éldegélt Vigyor király, ott fogatta a pópákat, csótányokat, prímásokat, iddogátak, danásztak, közben meg Vigyor király mutatta az erkélyrű a birodalmát. Stadionot, térkövet, nemzeti gödröt, meg a ködbe vesző Erdélyországot, Fel-, és Alvidéket, ukráni szorittásban vergődő nemzettesteket, élettereket, de nem lébenszraumot mégse. Szerette a népét Vigyor király, a javát akarta a népének, el is vette, tejbe meg vajba fürödött az ország.

De mindig vannak háládatlan alakok, mind ez a Hárry Pétter, aki egy ellembétékús muszliny vót, annak előtte meg filozopter és részeges bölcsész. Félhód vót a jele az oviba is már, ottan nem pöttyös labdázott, fodbalozott, nem énekeet haptákba, hogy nélküle, a talpai se léptek egymásra, meg kiröhögte az oktatóját. Öt évessen má azt szavalta, hogy nincsen neki aptya meg annya, istene meg hazája, nyóc óvónéni kapott infarktust tölle.

De egy miatyánktó rendbegyöttek mind, a hiszekegytő meg szilikonos csöcse lett az összesnek, ahogy tértek vissza a munka frontyára, má mind az összest füttyögte a nagycsoport, hogy szüjjé nekem babám, rózsám, ráncsá hust, meg hejderutyutyu, ide nekem azt a csokot, sőt, hogy kicsi nekem ez a ház, kirugom az ódalát. Ott üvőtöztek a kantáros rövidgatyájukba, lődöztek a műanyag golyószóróva, a plébános úr pedig eltelten mosolygott.

Megcsömöllött ettő a vircsfattó ez a Hárry Pétter, füttyentett a söprűjének, és elröpűt Globálisba, ami a Soros-patak partyán fekszik, úgy ének ott a népek, mind az állatok. Aszt olvasnak, amit csak akarnak, nem hallgatnak világháborús katonadalokat se, nem fodballoznak, a férfiak mosogatnak a konyhába, mindenki ellenbétékús ott, de leginkább buzi. Muszlinyok meg azé lesznek, mer annyira liberrálissak, de, hogy eszt hogyan, aszt csak a nemzeti alaptanterv tuggya.

Ezek között nőtt föl ez a Hárry Pétter, és a fejébe vette, hogy eepuszticcsa Vigyor királyt, mer mind montam, gonosz, ellenbétékús muszliny lett. Fölűt a söprűjére, iramlott, lobogott a szivárványos zászlója, rajta a félhód, hogy alig is bírt csikorogva lefékezni az erkélynél. Most is vót ott öt pópa, négy bíboros meg két csótány, iszogattak, a prímás húzta nekik, de, ahogy meglátták a Hárry Péttert emenekűt mind, Vigyor király is bebújt a függöny mögé.

Onnan kiabát, hogy boldog karácsonyt, de Hárry Pétter kicibáta, hogy levággya mind a hét fejét neki, de nem tudta bekapcsóni a fénykargyát, mer nem vót áram a konnektorba, Paks II nem épűt meg ugyanis, mer ellopták a pénzt, a Mátrai erőmű meg tropára ment a Lőrinc alatt. Így fogták el a Hárry Péttert, mer nem szuperát a fénykargya neki. Na, ugye, monta Vigyor király neki, most megdöglessz Hárry Pétter, és hivatta Pótpét Főszügyészt.

Az meg gyött, soróta a bűnöket, hogy keresztény kultúra megdöntése erőszakka, Manci néni megdöntése szintén erőszakka, luk ásása a kerittésné, arab számok bevezetésének kísérlete, meg munkaelvétel a jódógos nemzeti közmunkástó. Má ácsóták a máglyát, mikó valaki szót Vigyor királynak, hogy mégis csak muszliny a Hárry Pétter, nem e lesz bajj ebbő. Erre kinevezte őtet türbe vezérigazgatónak magyar narancsot termeeni.

Aszonta a Hárry Pétter Vigyor királynak, nem lesz ő türbe vezérigazgató, inkább mosogatni menne Londonba, de Vigyor király röhögött, hát, jóvan, brexit. Erre Hárry Pétter a homlokárra csapott, hogy ja, és inkább Norvégba röpűt civilnek, ott civileskedik most valahol a fjordokba, ott roncsa a levegőt. Vigyor király örűt, virslit kapott partedliva, de elötte még kibikázott egy labdát a Szíriuszra miheztartás végett. Jó éccakát, gyerekek.

Kampec dolores XCVIII. – Jerikó

Amikor Béla hazament, hogy meglátogassa rég nem látott barátját, a legyet, nem tudta, hogy ezt nem kellett volna. Mert, bár a falut már sokszor elpusztította és meg is mentette, ez a látogatás olyan eredménnyel jár majd, mint Macondo végnapjai, mikor is, mint emlékezhetünk, szél hordta szanaszét még az írmagját is, hogy semmi nem maradt, az emléke is odalett, mintha soha nem is lett volna. Mert Béla nem találta a legyet, akinek ugyan még neve sem volt, mert, ha ő az egyedüli, az egyetlenegy, akkor nem kell megkülönböztetni a többitől azzal, hogy olyan fura hangalakokkal illetjük, mint mondjuk a béla, mert mondhatnánk rá azt is, vrzukat, annak se lenne semmi értelme, ha a légy csak van, és egyedül meg kivételesen.

Ha istenből egy van, neki sincsen neve, nem hívják őt sem Apollónak, sem Zeusznak, Sívának sem hívják, hanem Istennek, akinek a neve is kimondhatatlan, JHVH. Ezért esetünkben lehetne lgy, a légy, vagy megköveznek, viszont ha így hívták, ha úgy, nem volt sehol sem, nem találta Béla a lakásban, de még a maradékait sem pókhálók alján, a légy tehát nyom nélkül eltűnt, szublimálódott, esetleg egyszerűen világgá ment, mert ugyan Béla megszelidítette, de nem végezte el az ebből fakadó kötelességeket, és ott hagyta magára. A légy zsörtölődhetett is volna, hogy csak a szex, csak a szipu, vagy esetleg, hogy mindig csak a kocsma, a haverok. De a légy nem kérte számon Béla idejét és szívét, hanem eltűnt, és senki nem tudta, hová.

Bélának ekkor, hogy a hiányt kitöltse és a bánatát megmagyarázza valahogyan, Ray Charles jutott az eszébe, ahogy belesírja a mikrofonba, hogy amíg nem szerettem senkit, semmi se fájt, most tele vagyok blues-zal és várom a halált, és mindenféle zenék jutottak eszébe hirtelen, a zenék olyan serege, amely kapásból legyőzte őt. Olyan vágy volt ez a zene után, mint a fuldoklónak levegőért, az iszákosnak egy kortyért, halottnak az életért, élőnek a halál után, mindent leterítő, eszement epekedés, amilyen az igazi szerelem és az igazi gyűlölet, amilyen az élet, ha van, és nem csak annak másolata. Így tért vissza Bélába a lázadó kamasz, s bár a füle már lekonyult és izmai lazultak, tudta, hogy megmutatja ezeknek a zenét, ezeknek, akik a nélküledre lépnek egymás talpaira, és délben nótaszót hallgatnak.

Lement a pincébe, fölcipelte a készségeket, amiket ki tudja miért, tán a halálra gondolva csomagolt el gondosan, de most újra lehetett venni elő, kiszedni a nejlonok közül az erősítőt, a bazi hangfalakat, minden készséget és kütyüt, amivel zenét lehet csinálni, és pakolta ezeket fel egy kordéra, tolta-vitte a kocsmába, mint valami ószeres vagy lomizó, akár egy vándorköszörűs, esetleg hullagyűjtő a gyaloggaloppból. Be kell vallanunk, hogy úgy átjárta nem is a visszatért fiatalság, hanem a hittérítők ereje, hogy a légy végtisztességéről el is feledkezett, mert az a lázár ülte meg a fejét hirtelen, hogy a duplagyűrűsök, az olajos hajúak, a traktoristák és protkósok, ha meghallják a zenéit, megtérnek vagy megvilágosodnak.

Tévedett, ha az ő hátán fölállt a szőr egy dallam hallatán, vagy beleborzongott, ugyanaz a traktoristát menekülésre késztette, mint ahogyan ő is visított ezeknek a zenéjétől, átjárás a két kaszt közt nincs és nem is lehetséges. És még csak azért sem, mert az öreg Lukácsnak igaza volt, amikor a zenét meghatározatlan tárgyiasságként értelmezte, ami Béla olvasatában az: neki a nap, a hold meg a csillagok jutottak eszébe egy-egy futamtól, másoknak meg a malacvisítás, és ez ellen senki nem tehetett semmit. De ez mindegy is volt, Béla beszerelt, a hangfalakat a Szentháromság térre irányította, s nem kancsal szándékkal, hanem, mert arra nyílt a kocsma ajtaja. A közmunkások kispárna szemekkel néztek, mi lesz itt, viszont azt még senki nem tudta.

Még Béla sem, mert nem volt tisztában a végtelen hatalmával, amit abból merített, hogy nem törődött semmivel, de nem málé módon, hanem Micimackó metódusával, aki hagyja, hogy átfolyjon rajta az élet, míg a tigris meg ugrándozik a farkán, aztán mire megy vele, ugye. Mindegy, Béla fölrakta az első zenéjét, maximumra tekerte a hangerőt, hogy megváltsa a világot. Az első kósza és visszafogott gitárfutamra nem történt semmi, de, amikor Harrison Stafford éles hangja szinte kilőtt a hangfalból, leomlott a templom tornya, amikor a hatodik ütemre a basszus is beszállt, az oldalfalak, a plébánia, a Szentháromság szobor is a földdel vált egyenlővé, a közmunkások pedig elemelkedtek az égbe.

A trombita a házakat, a szaxofon a kukoricást terítette le, a vokáltól lepottyant a nap, ahogyan a dob káváját püfölte szorgosan a mester, minden egyes ütésre kihunyt egy csillag, s ahogyan kiteljesedett a zene, minden eltűnt Béla körül, ott utazott a sötét, végtelen űrben, mint kivilágított nappalok, könyöklött, hallgatott, áradt a megváltó zene, kimosott mindent Béla szívéből, ott folyt ki a lelke a szemén át, türemkedett ki a szíve, a dobra, basszusra lüktetett, a fúvósoktól száguldott, s amikor elhallgatott, csak a hangszórók sercegése hallatszott, mint az ősrobbanás tizennégy milliárd éves hangja. – A fröccsök ura volt az. Költögette, hogy mi van, mert sírt álmában a széken. Béla pedig körülnézett a kilátástalan világban, és azt motyogta: a kurva életbe. A rohadt, kurva életbe.

Bhagavad-gíta

Magyar hazánk, illetve az ő hazájuk magára maradt nyomorúságában. Máriának fölajánlva, szügyig merülve a keresztény kultúrában, amelynek fő tanítása, ne etesd az éhezőt, ne adakozz a koldusnak. Ahogyan Erdő Péter volt szíves nekünk összefoglalni az esszenciát, egy mondatba süríteni mintegy a lényeget, miszerint az egyház nem jótékonysági szervezet. Tudjuk. Bank leginkább vagy kupleráj különleges kínálattal, friss gyerekhússal. Idén karácsonykor a Krisna tudatúak osztottak ételt a keresztény magyaroknak csak.

A szánkó az szent dolog, ha egy fa tövibe rakjuk advent idején, ha embertársunk éhen veszik szintén advent idején, csak kelti a hangulatot, ha megfagy, direkt szórakozik, ha kiugrik a tizedikről, mert nem bírja elviselni az életet, megtagadja az ő urát. Minden hit és vallás elkurvul az egyházzal, a jámbor elsőáldozóból dagadt egyházfi lesz, a plébánosból bíboros, a parasztgyerekből miniszterelnök, a tízparancsolatból kalmopyrin. Jézus a kereszten azt sóhajtotta, az ő ura mért hagyta el őtet, mi pedig őt kérdjük, minket miért hagyott magunkra ő.

Erdő Péterek kezébe téve a hitet, amely az ilyen manusoktól, ha igazi, óhatatlanul elveszik, az ember megcsömöllik, okádik az Erdő Péterektől és a hozzá hasonlatos feudális nagyuraktól a kedves vezetőig bezárólag. Ha én máma hívő keresztény lennék, mint ahogyan nem vagyok, Lutherként tudnék élni kizárólag, és kiszögezném a tételeimet amellé a papír mellé, amely arra inti a kedves híveket, ne adakozzanak a rászorulóknak, ne etessék őket, ellenben a perselypénzt már lehetséges bankkártyával is fizetni.

Hogy az egész világ egy teknőc hátán leledzik, semmivel sem nagyobb marhaság, mint, hogy Isten előbb teremtett világosságot, mint csillagokat. Van, akinek a Föld ma is lapos, s miközben ilyen, a Nap kering körülötte, viszont mi magunk a Szíriuszról érkeztünk lóháton. A vallás és hit a tudatlanság válasza a félelmetes ismeretlenre, ám, ha tudjuk a magyarázatot arra, milyen kémiai folyamatok miatt megy el az ember esze, s lesz belőle próféta, a vallásból ép ésszel más nem marad, mint a könyörületesség.

Ez amúgy általános erkölcsi parancs, de az ember, mint ragadozó állatfajta ilyennel nem igazán rendelkezik. A tigris sem könyörületes, de ő nem jár hittanra. S ha a XXI. században a hitoktatás arra irányul, hogy a gyerekek fejéből kiverjék az evolúció igazát, s emellett arra tanítanak, hogy az egyház nem jótékonysági szervezet, akkor a keresztény hit, vallás és egyház, mint olyan elveszíti létjogosultságát. Az ilyen ájtatos gyilkosokat nevel, akik szenvtelenül nézik embertársaik szenvedését, ahogyan a fegyvereket is megáldották az öldöklések előtt.

Láttunk már a történelemben buddhistákat is gyilkolni, aminél nagyobb gyalázat nem létezik. Az ilyesmitől Sziddhartha elsírná magát, de ne áltassuk magunkat, Jézus az Erdő Pétereket karikás ustorral űzné ki a templomból, hogy a magyari keresztények is megértsék a falvédőjük mellett a bő gatyájukban. Ezzel csak arra utalok, hogy az intézményesített hitnek, amiből vallás lesz, az egyház nem más, mint vigyorgó erőszakszervezet, és a végén, mint nálunk is, elsősorban hivatal, azaz világi hatalom, csak tömjénfüstbe burkolózva.

A Bhagavad-gíta (A magasztos szózata) a hinduizmus, s az ebből fakadó Krisna tudatúak szent könyve, amelyben – sok más cuki kurvaság mellett – az Krisna legfőbb tanítása, hogy érdek nélkül kell cselekedni. Ezért osztanak ételt a keresztényeknek karácsonykor, míg és ellenben a nagyságos keresztények maximum azért, hogy ne kerüljenek a pokolra. De most már attól sem kell félniük, Erdő Péter előre feloldozta őket, mint ahogyan saját magát is, és ezzel nem tett egyebet, mint megtagadta a saját istenét.

Fejezetek egy fenyőfa életéből (2.)

Karcsit, mint valami rongyot vagy kapcát, fölhajították egy teherautó platójára, s, ha lehet ilyet mondani az ő esetében – kivágva, megkötözve és haldokolva – viszonylag jó helyre került. Nem legalulra, hogy agyonnyomják, nem is fölülre, hogy egy óvatlan kanyarban lerepüljön, s betörje a mögötte haladó autó ablakát szégyenszemre, hanem épp középre. Bár itt sem volt jó, hogy is lett volna, mert hogyan is érezhetik magukat a gályarabok, a marhavagonba zsúfoltak, vagy akit épp kordén visznek a vesztőhelyre. Úgy, mint Karcsi, aki fenyő létére szégyenszemre fázott, sajgott a dereka és a csonkja, hogy a gúzsba kötött ágairól ne is beszéljünk.

Rengetegen voltak a teherautón, Karcsi el sem tudta képzelni, mennyien lehettek. Vég nélkül utaztak, és csak sóhajtozásokat lehetett hallani, meg zúgásokat, morgásokat és suhanásokat, mint amilyen hangot az ő autójuk is kiadott. Hosszú órák teltek el, mire megálltak, ám, hogy hová kerültek, senki nem tudta, de idejük sem volt ezen gondolkozni, mert durva kezek nekiláttak lehajigálni őket az autóról, le az aszfaltra kímélet és szánalom nélkül, csak úgy nyekkentek. Aztán egy másik kéz úgy, ahogy voltak, megkötözve fölállogatta őket, egymás mellé szorosan, hogy szúrt a másik tüskéje. Ezt akár ironikusnak is tarthatta volna Karcsi, ha lett volna kedve merengeni. De nem volt.

Meg nem is ismert ilyeneket ő, hogy irónia. Egyszerű fenyő volt, és hiába nevezték faiskolának, ahol eddig lakott, semmit nem tanult ott. Igazság szerint most már szinte mindegy is volt, mert érezte, hogy lassacskán száll ki belőle az élet, elkezdtek potyadozni a levelei, ágai lanyhultak, mint egy vén, nyugdíjas fenyőnek. Ide jutott élete virágán, hogy érezhetően haldokolt. Ölni tudott volna egy kis vízért, de csak a csonkja sajgott, amikor megtörtént vele a borzalom óta az első jó dolog. Levették róla a neccet, kissé kinyújtóztathatta az ágait, így helyzetével átmenetileg elégedett is lehetett, ha állítható ilyen egy haldoklóról, és mért ne lehetne. Őt is várhatja a fa mennyország, vagy valami ilyesmi.

Most tudott először körülnézni, hová is került. Nagy, mahomet házak vették körbe, nagyobbak, mint akármilyen vén fenyő, és annyi ember, amennyit elképzelni sem lehet. S ami a legérdekesebb, mindenféle fajta, és nem gumicsizmában voltak. Karcsi eddig nem gondolta volna, hogy emberből is ennyiféle lehet, igazából nem is gondolkodott az emberek felől, és idáig jutott az elmélkedésben, amikor az egyik közülük megfogta, megforgatta, hajlítgatta, méregette és megvette. Rabszolgavásár, döbbent rá Karcsi, ahogy végignézett a többi fenyőn, de sok ideje nem maradt, újra megkötözték, sőt, fölgumizták egy autó tetejére, úgy utazott most.

Kezdte elveszíteni az eszméletét, s tulajdonképpen az elkövetkező időt, mint valami álmot élte meg, ahogy fokozatosan szállt el belőle a lélek. Egyszer csak megálltak, leszedték az autóról, szűk helyeken vitték fölfelé, be, valami iszonytatóan meleg helyre, hogy szomjúsága szinte elviselhetetlen lett. Csonkját farigcsálták, de fájdalmat nem érzett, fölállították, mindenféle cifra nyomorúságot akasztottak rá, gyertyákat gyújtogattak rajta, hogy több helyen megégett, énekeltek neki, de ez az egész olyan volt, mint árnyképek a falon. Vetített élet, ami már alig is az övé. Levelei már megállíthatatlanul peregtek, szinte csak a csontváz-ágai maradtak.

Ilyen állapotban hajították ki az utcára. Zuhant a magasból, szállt alá, alatta a föld, felette az ég, de sehol egy létra. Nyekkenve ért le a betonra, az utolsó levele is odalett, már levegőt sem kapott, úgy hevert ott fuldokolva, csontvázként, amikor egy kéz ragadta meg. Húzta a flaszteron, vonszolta végtelennek tűnő időkig, amikor Karcsi meglátta, hová is cipelik, mert ott, a sarkon állt egy ketrec, telis-tele fenyő csontvázakkal, kihunyt szemű fenyőkkel, kicsikkel és nagyokkal, mindenféle fajtával, gyerekekkel, öregekkel, életükben fennhéjazós ezüstökkel, nordmannokkal, és mind egyforma volt a halálban. Odaértek, a kéz felemelte és dobta a sírjába. Élek még, kiáltotta, de nem értették, s ha értették volna úgy feleltek volna: dögölj meg.