Szerző: rezeda

Elnézve most már Nagy Márton miniszter urunk létformáját, arra kell rádöbbennünk, hogy akárha egy duci óvodás, a permanens Jézuska-várás állapotában leledzik. Az ilyesmi decemberben és óvodás körökben elnézhető és megszokott, miniszterként és éveken át nem annyira, de nekünk ezt dobta a gép. Az örökös jövőben élünk, mint Camus Sziszüphosza, aztán mindig lebunkóz a jelen. Elkészült a „békeköltségvetés”, de nem igazán látni, mi köze van hozzá Trump győzelmének, mert így ránézvést semmi sem.

Álmok és reménykedések gyűjteménye, ugyanis Nagy M. miniszter urunk szíves közlése szerint fordulóponthoz érkezett a magyar gazdaság, mégpedig úgy, hogy szeptemberben elérte a mélypontot. Mindezzel kizárólag az a baj, hogy nem tudjuk, melyik mélypont az igaz, vagy pedig mindig van lejjebb, ugyanis jól emlékezhetünk rá – ha nem, akkor megidézzük -, mintha hallottunk volna már ilyet tavaly tavasszal is, amikor az első negyedévi GDP adatok kapcsán mondta ugyanő ugyanazt, mint most, így össze vagyunk zavarodva teljesen.

Tehát 2023 elején jó miniszter urunk ezt írta, amit azóta nagy valószínűséggel már elfeledett, hogy aszongya: „a kormány várakozásai szerint a gazdasági teljesítmény mérséklődése ezen a szinten elérte a mélypontját”, míg másfél év elteltével most szeptemberben megint megtette ezt. Nagy M. ezért nem volt rest csűrdöngölni egy pöttyet, s ahogyan ropta, kijelentette azt, már a mostani utolsó negyedévben növekedést vár, ami nagy valószínűséggel addig tart, amíg arról is ki nem jönnek az adatok, és akkor a jövő évről még nem is beszéltünk.

Az pedig maga lesz a csoda. A kilövés meg elrugaszkodás, hogy olyan szavakat használjunk, amit kormányunk, és az élin doktorminiszter urunk midig is az elmúlt száz éve legsikeresebb tíz esztendejében, miközben rohadt le minden, de föstögették az álmok színes kis lufijait, amelyek rend szerint nagyon gyorsan kipukkadtak. De mindig van újabb készleten, mint ahogyan a zenebohócnak is mindig van másik. Mindemellett egy bizonyos folyamatosság is felfedezhető az álmokban, ez pedig az, hogy Nagy M. szereti a rengeteg nullát.

Mása sincs eszközei között, mint hatalmas számokkal dobálózni. Most is, midőn a kormány csodatévő huszonegy pontos gazdaságpolitikai akciótervéről delirál nekünk, úgy röpködnek az ezermilliárdok a levegőégen, mint a már emlegetett színes lufik. Ezek hasbaakasztásnak jók, tényeknek kevesek. Megtudtuk az eljövendő mennyországról, hogy azt az hozza el, kormányunk Nagy M. vezérletével „négyezer milliárdot mozgat meg”, amiből kétezerhatszáz jut a családoknak, ezernégy pedig a vállalkozásoknak, de, hogy miből, az nem ismeretes.

Mert ehhez az álomhoz azért nem árt társítani, amiről a békeköltségvetés nem szól, hogy az idei hiány annyi, amennyi soha nem volt, hogy hozzáértők a horrort emlegetik ennek kapcsán. És tán jogosan is, hiszen a háromezer milliárd az jókora luk, tán még a Marsról is látszik, ahogyan doktorminiszter urunk Trump győzelmét tolta tovább a Holdról a világegyetemben, amiből szintén kitetszik, hogy szavakkal – meg számokkal – dobálózni azt tudnak, kormányozni viszont nem annyira. Ígéretekkel viszont teli van a padlás, hogy most készülünk söpörni.

Nagy M. a fogyasztás növekedésének jóslatával és a szembe jövő valósággal néhányszor már megfejelte a földet, de olybá tűnik, Keljfeljancsi ő, és mindig újra nekilát annak, ami már többször fájt. Most például abban (is) reménykedik, hogy az állampapírok kamatára jövőre kifizetendő háromezer milliárdot a lakosság egyből farhátra költi, csak azzal nem számol, hogy aki ilyen papírt vett, az nem a szájától vonta meg a falatot, hanem inkább befektetett, s ha most megkapja a pénzét, akkor sem rohan hanyatt-homlok a boltba.

Mindezen kívül is előadott jó miniszter urunk rengeteg szépnek tűnő és hasba akasztós számot, amelyekkel egy baj van, hogy nem sok közük van a valósághoz, de működése során megszokhattuk, ez kevéssé zavarja őt. Így várjuk a szeptemberi sokadik mélypont után kijövő októberi számokat, hogy mi lesz a kommunikáció, ha azok még rosszabbak lesznek, vagy abban bízik, mint eddig permanensen, hogy össze-vissza beszélhet mindent, úgysem emlékszik rá senki. Aki meg igen, arra magasról tesznek. Mert ez a módi.

Illetve még azzal sem számolnak, hogyha Trump istenük valóra váltja a védővámos álmait, az úgy állítja bele a földbe a magyar ipart, hogy csak füstöl, bár ez épp illik a romokhoz. Az egy dolog, hogy Márton most is úgy él, mint Marci hevesen, ő azonban és a cimborái a lakosság igen kis szeletkéjét teszik ki, viszont épp az ő tevékenységük miatt – ami rendszerint a mostanihoz hasonló csodavárás – a nagy többségnek nem igazán jó, de ezen nagyvonalúan tovább lépnek. A lényeg a vízió és a hasbaakasztás, ami viszont mesterfokon megy.

A rendszerváltás óta eltelt időszak legnagyobb politikai botrányát ígérte leleplezni Magyar Péter tegnap, amikor voltaképp egy előremenekülést hajtott végre a magyar politikai mocsokban. Emellett a Watergate-ügyhöz hasonlította a történetét, ami ugyan barokkos túlzásnak tűnik, de hívószónak jó. Már annak, aki emlékszik még erre, de ebben az országban nem tolonganak az ilyen organizmusok. A sparhelt mellett pláne.

Abba – mármint a Watergate-ügybe, ami lehallgatási buli volt – Nixon elnök belebukott, de az Amerika és más korszak, a miénkhöz képest technikában a kőbalta, morálban pedig babazsúr. Amúgy egyébként, amit Magyar ezen a sajtótájékoztatón előadott, abban a Fidesz velejéig romlottsága és gonoszsága mutatkozott meg újólag, de tegye fel a kezét, aki ezzel minimum tizenöt – amúgy meg harminc – éve nincs tisztában. Azaz, ez nem egy nóvum.

Nem akarnánk itt újra fölsorolni, amit Magyar tegnap elmondott, slágvortokban Fidesz megbízásból és pénzből lehallgatások, titkos felvételek készítése, zsarolás és fenyegetőzés, aminek a végén ma (úgymint hétfőn) borított volna a propaganda a kellően megvágott, mesterséges intelligenciával felturbózott lejárató anyagot vagy anyagokat pedofil-, és drogvádakkal is turbózva. Gyilkosság még nem szerepel a vádak között.

De majd az is lehet. Magyar a sajtájjal ennek az egésznek a méregfogát húzta ki, mert, ha közlik azt, amire jó előre felhívta a figyelmet, már tudja a plebs, hogyan született – kivéve a fakanalas Mária néni -, ha meg nem, a botrány elmarad, amit azonban a Tisza elnöke előrehozott. Úgy is fogalmazhatnánk, védekezésből átment támadásba, így megint az történt, hogy a Fidesz nem tud vele mit kezdeni, legalábbis ezen a módon. Rogán, mint a rossz kutya, nem tanul.

Ami mindezek mellett gyermeki naivitásnak tűnik Magyartól, az a kitétel, hogy Pintér belügyminiszter segedelmét kérte az amúgy köztörvényes határokat súroló – vagy azt át is lépő – ügyben, mintha nem tudná hol él. Vagy ellenben nagyon is, s majd később abból, hogy Pintér erre szét fogja tárni a karjait, mint aki tehetetlen, és oldalágon meg Polt kaszál el mindent, szóval a NER szokott működéséből fabrikál majd újabb politikai előnyöket, majd kiderül.

Ez is lehet, hiszen amúgy is, úgy meg különösen, hogy közülük jött, nagy valószínűséggel tudja, hogy a jog itt nem játszik, annak segítségével semmire nem jut, mert ez közkeletűen következmények nélküli ország. Akkor meg pláne, ha a fideszhatalmat közvetlenül fenyegeti valaki, s lehet Magyart szeretni vagy nem szeretni, de ő és a pártja erre a szintre jutott. Ebből fakadóan arra is számítania kell, hogy még ez is babazsúr, amit most szenved el.

De ha már itt tartunk, arra is különösen figyelmezni kellene azoknak is, akik benne nem megváltót – mint az ország egyre nagyobb része -, hanem álruhás ördögöt látnak, hogy ez az egész ügy, amit tegnap nagy nyilvánosság előtt előadott, nem róla, nem Vogel Evelinről, hanem a NER lényegéről szól. Így arról, hogy a hatalom mindenkivel szemben mindenre képes, s nem akarnánk magas házak ablakközeli veszélyeire figyelmeztetni a keleti nyitás szellemében.

Az egészből egyébként csak annyi derül ki, hogy durvul a helyzet, s akkor, amikor 2026 előtt másfél éves, soha nem látott mocskosságú kampányról beszéltünk már a nyáron, tudtuk ezt, s íme, itt a bizonyság reá. És még csak nem is látszik a vége, az azonban bizonyos, hogy a Fidesz szabadcsapatai ugrásra készen állnak, s csak jelre vagy utasításra várnak, hogy szörnyű módon cselekedjenek. Nem akarnék később azzal dicsekedni, hogy én szóltam.

Emellett, amikor azt hinnénk, hogy csak ez az egy ügy ad módot aggodalomra, csöndben utalnék a Szuverenitásvédelmi Hivatal egyre zajosabb voltára, amelynek az dolga az Alkotmánybíróság előtt van. Illetve magát, a Szuverenitásvédelmi Törvény megsemmisítését kérik civilek, ami nem fog megtörténni. Sőt, meg kell említenünk Tóta kolléga ügyét, akit az AB már elmeszelt azzal, hogy az ő véleménye nem tartozik a védendő kategóriába.

Azaz, gyülekeznek a nagyon sötét fellegek, a diktatúra szorítása erősödik, mint egy utálatos anakondáé, amely addig szorít, amíg szusz van az áldozatában, de sajnálatosan azt kell közölnöm, hogy ezek mi vagyunk mindannyian. Nem Magyar, nem Tóta, hanem Kovács 123 János nyomorult élete a tét, csak az a gond, hogy ő ezt nagy valószínűséggel fel sem fogja, hanem szopogatja a fröccsét, és bután vigyorog. Ahogyan azt a Fidesz eltervezte.

„Mit hoz neked s búvár, ha fölbukik a habból, kezébe’ szomorú sár, ezt hozza néked abból” – mint ismeretes, Kosztolányi bácsi ezzel a sorral küldte el melegebb éghajlatra Babits tatát, mert ők sem szerették egymást. Azonban lényegükből fakadóan mindezt, mint a citátumból is kiderül, nagyon szép köntösbe voltak képesek öltöztetni. Ez pedig csak azért jutott az ember eszébe, mert Kocsis Máté is megint fölbukott a saját rémséges mélyeiből, hogy megmutassa a Fidesz esszenciáját, ami legegyszerűbben szólván maga a gyűlölet.

Minden külön értesítés helyett, ahogy indításnak Kosztolányit, úgy idézzük most Kocsis Mátét is, azzal a nem kevés különbséggel, hogy kisdiákjainknak, akik amúgy a magyar oktatási rendszer züllöttsége miatt amúgy is nagyjából analfabéták, de az öregebbek között, mint aki magunk is vagyunk, még akadnak, akik „értik a hexametert is”, tehát föl tudják fogni Kocsis elvtás bugyrait. Kiindulásként annyit persze tudnunk kell, hogy a Párt – meg annak propagandagépezete – számára ezekben az időkben az első számú feladat Magyar P. nyírása.

Nem baj, ha amúgy a hőbörgéseknek köze sincs a valósághoz, minden megengedett. Ha például Kocsis et. értené, Nietzschével jellemeznénk azt az állapotot, amiben ő, a pártja és minden bávatag csicskása leledzik, miszerint „Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad”, és máris megértjük, mi folyik itt másfél évtizede, az utóbbi időben pedig az aljasság a köbön üzemmódban. Hogy előre vetítsük, amit aztán Kocsis szavaival megmutatunk, a nyugdíjasokról lesz szó, az ő halálukról, mint amit Magyar Péter olyannyira kíván.

Ilyenekkel nem igazán kellene szórakozni, az aranyhalas ember azonban mégis megteszi, s ezért már itt, a hosszúra nyúlt felvezetésben is megmutatkozik, hol is jár hősünk, akiről máma mesélünk és előadunk. Hát éppen ott, ahogyan a címben is utaltunk rá, a mocsár feneke alatt másfél méterrel. És akkor még kegyesen jóindulatúak voltunk vele, mert volt habos kakaós gyerekszobánk. És azt is vegyük figyelembe, mit fognak föl majd ebből az érintett nyugdíjasok a sparhelt mellett, hogy Kocsis imádja őket, Magyar ellenben kitekerné a nyakukat.

Úgy valahogyan, hogy ők jámboran kártyázgatnak, kötögetnek a nyugdíjas klubban, olvasgatják szelíden az Orbán összest, s ekkor csörtet be az idillbe ez a Magyar, és fojtogatja őket, meg a coltjával aprítja a sürejét, hogy fröcsög a vér, és iszamos lesz tőle a klub linóleuma. Vigyázni kell, hogy a járókeretével el ne csússzon rajta az ember menekülés közben, ahogyan irtja őtet ez a Magyar. Remélem, kellően vizuális voltam. Lehetett volna persze horrorisztikusabb is, de ne legyünk telhetetlenek, Shakespeare lidérces világa majd később jön.

Nos tehát kedveseim, nézzük, miből élünk, miket is delirált nekünk ez a Kocsis, aki amúgy lehet, még mindig azon kesereg, hogy az aranyhalait albérletbe kellett adnia, mert nem bírta fizetni a rezsijüket, és tán még az is jobb volna, ha most is ilyesmiket hazudozna, de már egészen más világ van. Kegyetlenebb és egyszerűbb, mondhatni szemből-szembe mennek a dolgok, kifulladásig, mindig új és még újabb mélységekkel, és most jött el az ideje annak, hogy valóban megmutassuk, mi van itt, amiről szó van.

„Megint ugyanaz a lemez: a sok bukott liberális és ősbaloldali után Magyar Péter pártja is attól vár eredményt, hogy majd kihalnak a jobboldali szavazók. Láttunk már ilyet, a választókat akarják lecserélni ahelyett, hogy valami értelmes ajánlatot tennének nekik. Inkább gyűlölködnek. Ezek ugyanazok és ugyanolyanok, mint piszkos elődeik.” – így Kocsis, s most hagyok egy kis időt a mélység élvezetéhez vagy az elborzadáshoz, mielőtt elmondanánk, hogy Raskó György kijelentésére jött ez válaszul, rákenve a fekáliát Magyarra.

Raskó egyébként azt találta mondani, hogy: „A Tiszának kedvez, hogy az idős korosztály tagjai közül a következő választásokig sokan, százezres nagyságrendben kiesnek mint szavazók”. Azon lehet vitatkozni, hogy ez szerencsés vagy szerencsétlen ténymegállapítás, azon azonban nem, hogy mint Magyar adta válaszul: „Raskó György nem mondott ilyet, ráadásul nem is jelöltje, nem is tagja a Tisza pártnak”. Ugyan az elfelejtődik itt is, hogy azért köze van hozzá oldalágról, viszont, ha Raskó mondott ilyet, ha nem, ebben gyűlölködést nehéz volna felfedezni.

Ellenben Kocsisban dögivel. Méghozzá csakis ezt a rövidke megnyilatkozásban, ha újra ránéznek arra a pár mondatra, akkor látni fogják, ahogyan fröcsög a nyála az aranyhalasnak. Mindemellett, hogy ócska kis történet ez, mégis azt mutatja, hogy az ilyen műbalhékkal csalogatná vissza a Rogán-művek az esetleg megtévedt korosabb bárányait, ha már adni nekik mást nem tud. Majd másfél év múlva jó időben egy zacskó krumplit. Amiből is kitetszik, hogy ők igazi valójukban amúgy teljesen érdektelenek. Bábuk a színházban.

Mint ahogyan mindenki is, a családok, közjószágok, a most megvenni kívánt szakmunkások, anyák, apák és sógorok, vízügyesek meg katonák, valahány név a naptárban, mind egy ócska kis játék részesei, akiket ezzel-azzal, gyimmel-gyommal, farháttal etetnek riogatva mindenkit azzal, hogy veszélyben van a nyomorult élete. De hogy már Magyartól is, az olyan legalja, amire Peresztegi tanár úr kis sziporkájával tudunk utalni: ez már sok a többnél. De, hogy tényleg ne csüggedjünk, lesz még lejjebb, csak meg kell érni.

Menczer Tamástól sok mindent megszoktunk már, s éppen ebből fakadón nincsenek illúzióink vele kapcsolatban. Tegnap azonban kiderült, tud szintet lépni még a szervilizmusban, illetve amit a levitézlett sportriporter, mostanság pedig a Fidesz kommunikációs igazgatója beszűkült tudattal előad, az már ezen is túlmegy. Valami új fogalmat kellene kitalálni rá, leginkább azonban úgy jellemezhetnénk, azon a szinten van, mint a Párt törzsbázisát alkotó gombák és moszatok, savas bácsik és esernyős nénik, így vannak ők meg egymásnak az ugaron.

„Orbán Viktor egy zseni” – ezt bírta megállapítani Menczer et., amihöz magánemberként joga van, kommunikációs igazgatóként azonban már kevésbé, mert az embernek az a benyomása támad, ez a hivatalos álláspont a Fidesz köreiben, amit az is megerősít, hogy ezt a delíriumot az MTI is közreadta. Egyébiránt a zseniség abban nyilvánul meg, hogy a kedves vezető eltalálta, Trump fog győzni odaát, erről azonban csak annyi mondható el, előtte ennek az esélye ötven százalék volt, azaz Orbán nem kockáztatott olyan nagyot. Fifti-fifti.

Az nem tudható, mi lenne, ha a várakozás nem jön be, mi lenne a kedves vezető jelzője. De most épp nem is ez az érdekes igazán, hanem Menczer rajongásának foka, ami betegesnek tekinthető, mert már közel áll ahhoz, hogy isteni magasságokba emelje a delikvenst, és nagy valószínűséggel, ha rajta múlna, meg is tenné. Tanácsot adunk tehát a kommunikációs igazgatónak arra nézvést, ennek milyen egyszerű módja is lehetne, csak a Dunát kell használni, ami mostanság be nem fagy, tehát koronázni rajta nem lehet, de istenné válni általa igen.

Megmutatnám Menczer elvtársnak Ehnaton fáraó (szül: IV. Amenhotep) történetét, aki megkavarta szegény egyiptomiak életét (kr. e: kb. 1350 után), egyetlen istenként a napkoronggal fémjelzett Atont rendelte imádni, aztán egy aktussal maga is istenné vált. Ehhöz nem kellett egyéb, mint egy hajón átkelni a vízen keletről nyugat felé, ahogyan Aton is jár az égen, s amikor mindez – oldalán szépséges nejével, Nofertitivel – megtörtént, mindketten átlényegültek, pedig annyi előttük megvolt, hogy a fáraóval csak halála után történhet ez.

Minderre figyelmezve az a javaslatunk a kommunikációs igazgató számára, szerezzen egy ladikot, amelyen a mi urunk átkel a Dunán Pestről Budára, ezzel kész is a dolog, és lehet leborulni előtte kedv és gusztus szerint. Csak minket hagyjon ki ebből a cirkuszból, mert más dolgunk van. Meg kell élnünk valahogyan abból a pénzből, amit Orbán birodalmában keresni bírunk, ami egyre nehezebb, és statisztikai nyomai is vannak bőséggel. Ám valami csoda okán itt is előkerül a Duna, mint Egyiptomban a Nílus, mint ami mindent meghatároz.

Alig is keresünk valamit ebben a mimagyari Kánaánban. Tegnap jött ki az adat, hogy az Únióban e szempontból az utolsó előtti helyen állunk, csak azért nem teljes a siker, mert a bolgárok még mögöttünk vannak. Hogy meddig, az momentán nem tudható, de a folyamatokat nézve nem túl sokáig, tehát úton vagyunk a fideszmennyország felé. Aki keveset keres, az keveset fogyaszt, nem vásárol a boltban, mert a dolgok így függnek össze. Nem véletlen tehát, hogy a szeptemberi kiskereskedelmi forgalom bedőlt. Kevesebb farhát fogyott.

Azt megszoktuk, hogy felelős soha nincs, illetve, ha akad is, az nem a Fideszben manifesztálódik, ez a megszokott két kézzel másra mutogatás, ami a szeptemberi adatok kapcsán a Duna lett. Nem vicc. Ugyanis, mert az adatot eltagadni nem lehetett, a Párt berkeiben az a magyarázat született, hogy ez az árvíz miatt történt. Nem tudjuk, hogyan, de ezek szerint, aki az ár ellen védekezik, az nem is eszik, illetve bizonytalan, mire gondolt a Párt, amikor ezt kitalálta. Nem volt erre jobb szövegük minden bizonnyal.

No de, az a baj, hogy a KSH, amely mindezt közzé tette, nem volt rest megyei bontásban is közreadni a legújabb nyomorunkat, amiből viszont az látszik, olyan helyeken hanyagolták a boltba járást az emberek, ahol a Dunának, árvíznek nyoma sincs, így ezen felbuzdulva a 444 készített egy térképet a fogyasztás alapján kirajzolódó új Dunáról, amely ezen több ágra szakadt, és össze-vissza folydogált az országban hegyeken és völgyeken át. Röhejes az új hazugság, de nekünk ezt dobta a gép. A Duna, mint sorsunk kovácsa, delikát.

Hogy körbe érjünk azonban, illetve vissza Menczer elvtárshoz és Orbán alakuló isteni voltához, arra is rá kell mutatnunk, hogy a példaként felhozott Ehnaton fáraó új fővárost is épített magának, Ahet-Atont, mint manapság alakul itt, hogy Debrecen lenne nekünk az, de ebben nincsen semmi logika. Felcsútnak kell annak lenni, és majd, ha a dolgok úgy alakulnak, még az is lehet. Egy dologra azonban kiábrándítólag rá kell mutatnunk. Halála után Ehnatont bűnözőnek tartották, és igyekeztek kitörölni a történelemből. Ezt csak úgy miheztartás végett.

Az az igazán érdekes azonban, hogy Menczer elvtárs – és az összes többi bávatag rajongó – az ilyen fogyasztásos, bolgáros hírre soha nem reagál, azt világgá nem kürtöli, ahogyan a pórázon tartott sajtó sem, lásd az MTI-t, ami Orbán zseni voltát sürgősen közzé tette. Innentől fogva arra az egyre vagyunk kíváncsiak, a gombák és moszatok mikor lesznek annyira éhesek, hogy kinyíljon a csipás szemük, de nagy valószínűséggel ilyesmi eljövetelében nem nagyon lehet bízni. Beszopják, hogy a Hortobágyon folyik a Duna, és most ezért rossz. Ez a valószínű.

Valami elemi, megmagyarázhatatlan ösztönön kívül nem igazán tudja az ember, miért a Puskás Arénában rendezték meg a mimagyarok az EPK csúcstalálkozóját. Orbán talán Azahriah művész urat irigyelte meg, aki a tavaszon háromszor is megtöltötte a nézőteret, s ha jobban belegondolunk, a Fidesznek sem volt más célja, mint a buli, illetve a kedves vezető hatalmas nagyságának alátámasztása képileg, ahogyan egyesével fogadja az érkezőket, mintha azok megadva magukat járultak volna elébe most, hogy készül a világ második ura lenni.

Trump oldalán természetesen, ahogyan a fiú ül az atya jobbján, és a reggelen erre utalt az is, hogy Orbán sajtójában, mint valami világszenzáció kezdett terjedni, hogy a nagy manipulátor, akárha valami televíziós rendező, majd „élőben kapcsolja” a megjelenteknek a szalmahajút. Aztán ezek a bejegyzések kezdtek eltünedezni, hogy végül semmi ne legyen az attrakcióból. Hogy Trump nem állt kötélnek, vagy más volt az ok, az nem ismeretes, a szándék azonban megvolt, és az egyértelmű: az önfényezés. Viszont ez anélkül is sikerült.

Már azzal, hogy bemesélték a gombáknak és moszatoknak, soha Magyarországon még ilyen mennyiségű állam és vagy kormányfő nem gyűlt egybe, aztán Juszt László elmesélte, dehogynem, kétszer is. De nem ez volt az érdekes igazán, hanem az a gyermeki öröm, ami azért terült szét Orbán holdvilágképén, hogy erre a röpke pillanatra kiszabadult a karanténból, amelyben amúgy szügyig van és lesz majd ezután is, de egy időre lehetett olyan képzete, ami az álma már suttyó gyerekkorától, hogy tényező. Nagy ember.

Annak idején futballistaként képzelte, hogy ilyen sikerei lesznek majd egy stadionban, ez azonban a szükséges készségek és képességek hiányában elmaradt. Viszont tán ad némi támpontot, miért a Puskásba szerveződött a nagy esemény, azért tán, hogy egyszer a nyüves életben egy stadionban ő legyen a központban. Csudálkozott is a sok államember, miért itt kell találkozniuk, mert ez egyáltalán nincsen szokásban, és a nemzetközi sajtó betudta annak, futballbolond, ami nem egy elismerő megállapítás, inkább olyan lemondó legyintés.

Az egyik vendég állítólag meg is kérdezte, „szép stadion, ki fizette”, mire a mi jótevőnk válasza az volt, „a magyarok”, s itt célba is értünk, mert ez egyszer kivételesen igazat mondott, mert mindenért a magyarok fizetnek, azaz mi. Azért is, hogy a nagy eseménnyel párhuzamosan derült ki épp, hogy a nemzet vejétől az állam, tehát Orbán maga több tízmilliárdos túlárazással vesz meg irodaépületeket, csak hogy tudjuk, mi folyik a mélyben, miközben a felszín fecseg a stadionban, amely a nap végére úgy nézett ki, mint Orbán jutalomjátéka.

Mert ahogyan nem kapcsolták a stadionban Trumpot, azzal a lendülettel keverték le a köztévében például Zelenszkij felszólalását, mintha ott sem lett volna. Pedig a MÁV milyen büszke volt, hogy kivételesen időben el tudta hozni őt a célállomásra, ami Budapest. Ez is sokat elmesél kies hazánk nyomoráról, ami a stadionbéli nagy buli alatt mintha nem is lett volna – igaz a köztévében soha nincs is -, ennél azonban sokkal figyelemre méltóbb, hogy ez az egész felhajtás Orbán One Man Show-jává vált, ahol az európai vezetők voltak a díszletek.

A foglalkozás a végére így érte el a célját, mert a feladata magyari szempontból ennyi volt és nem több, ez viszont édeskevés. Annak ellenére is, hogy Orbán nagy hangon jelentette ki, amiről ott a stadionban az ő felügyelete alatt döntenek a megjelentek, az „évtizedekre” határozza meg a világ folyását, az azonban hősünket nem zavarta egyáltalán, ott (itt) semmiféle döntések nem születtek, azok majd egy másik körben fogannak meg, ahol Orbán már súlyának és megítélésének megfelelően a partvonalon lesz.  

Kávézni fog a folyosón, amikor elmúlnak a számára ihletett percek és órák, amelyek úgy lettek felfújva a rezsim által, mint valami rossz lufi, amely aztán el fog szállani a bágyadt őszi napsütésben valahová a feledésbe. Ennyi volt ez az egész, és ez édeskevés, de jellegében talán hasonlatosnak mutatkozott a mindenkori legeslegnagyobb tűzijátékokhoz, amelyek csodájára járnak a gombák és moszatok olcsó sörrel a kézben. Nagy valószínűséggel két nap múlva már a kutya sem emlékszik erre az egészre az orbánsajtón kívül.

A megjelentek kipipálják, mint teljesítettet, egy olyan kötelességet, amihöz egyáltalán nem fűlött a foguk, Orbán az elkészült képeket majd beleteszi az albumába, amit forgat majd annak bizonyítékaként, mekkora bazi nagy ember is ő, vagy volt ezen a napon, pedig a szíve mélyén halványan sejti, a rossebeket. Az egója és romlottsága azonban azt sem engedi bevallani, milyen szánalomra méltó kis seggdugasz, aki ezzel a stadionos pörformansszal megint bemutatkozott. Illetve ezt már nem is kellett. Mindenki tudja, milyen, s legyint.

Olyan hangulatba került a Fidesz Trump győzelmétől, mintha itthon lett volna választás, amit megnyertek. Majdhogynem soha nem látott tűzijátékot kerekítettek a fátyolos őszi égboltra, ennek hiányában azonban akkora csűrdöngölés kezdődött, mint valami útszéli fogadóban éjféltájt, amikor bekiabálják, hogy ereszd el a hajamat. Ugyanakkor nem is ez volt a legérdekesebb és egyben leglehangolóbb az egészben, hanem a stílus.

Mert igaz ugyan, hogy a galeri legostobább és legbunkóbb tagjai nyilvánultak meg visszataszító módon, de mégis csak tükrözték ezek a hivatalos hangulatot, ami az, hogy mintha fékek és gátak szakadtak volna át – pedig eddig sem volt sok -, és fölbugyogott a jobboldali intellektuális fölény, meg pláne a morális, így megtalálták azt az egy embert, aki a közelükben volt, s akin mérhetetlen gyűlöletüket kiteljesíthették, s ő Pressman nagykövet.

Igaz, a farkasfalkához hasonlító és ellene irányuló ordítás azért nem túl meglepő, hiszen régóta közellenség ő, mert a mi kis fasisztáinkat rendszeresen szembesítette önmagukkal, ami nagyon bír fájni, s úgy érezték, Trump győzelmével eljött az idő, hogy mindent egyszerre bosszuljanak meg. A leggyönyörűbb és legvisszataszítóbb pedig az volt, hogy maga Bayer Zsolt szervezett „villámcsődületet” a nagykövetség elé, hogy a nagykövetet azonnali eltakarodásra bírják.

A dolgok azonban nem így működnek. Trump januárig még nem kapja meg a hivatalt, s nagy valószínűséggel akkor sem az lesz az első és legnagyobb gondja, hogy az itteni nagykövetet lecserélje, Pressman tehát jó ideig marad még, azonban a csürhe mintha kilövési engedélyt kapott volna rá, úgy csattogtatta a fogát azt híve, a nagykövetet már semmi nem védi, így a végén még elhangzik a hátsó sorokból, hogy könyörgöm, akasszuk fel.

Mint az új világrend eljöttének bizonysága. Mert szinte még be sem zárt egynéhány amerikai szavazókör, máris ez lett meghirdetve azzal a delíriummal, hogy ennek lényege az lesz, Trump dirigálja ezután a rendet a glóbuszon, de nem másként, mint oldalán Orbán Viktorral. Nem akarnánk előre kárörvendeni, de nagyon keserű lesz az ébredés, Európa sem fog mindezek után Orbánnak behódolni, pedig az álmok ezek. És olyanok is.

Egy Harris győzelmében reménykedő honpolgár sóhajtását hoznám ide, aki lemondóan annyit jegyzett meg a szalmahajú győzelme után, neki csak egy napig lesz rossz, Orbánnak azonban sokkal tovább, mert Trump eljövetele, s az, amit tudni lehet a terveiről, Magyarországnak lesz nagyon kiábrándító, amire utaló kósza jel, hogy a német autógyárak részvényei a győzelem hírére bezuhantak, s ha ez ide begyűrűzik, akkor az isten legyen irgalmas a magyar iparnak.

Bár nem tudható, Orbánt ez mennyire érdekli, az is lehet, semennyire. Mert neki sokkal fontosabb az az öt perc hírnév, amit ezzel megszerezhet, de egyelőre még fürdőzik benne, a csókosai meg ordítanak teljes erőből. Kiábrándító nem csak Harris veresége, hanem az erre adott magyar reakciók a fenti szellemben, amivel megint egyedül vagyunk mintegy hungarikumként a kerek, nagy világban. Viszont úgy is fogunk maradni.

Mielőtt a katzenjammer eljönne, azért volna kérdésünk most is. Voltak ígérvények azonnali békéről, s Orbán fiókjából előkerülő békeköltségvetésről is, de eddig még egyiket sem tapasztaltuk meg, s nagy valószínűséggel nem is fogjuk. Az oroszok már kijelentették, nekik aztán mindegy, ki nyert a nagy vízen túl, ők folytatják a háborút. S talán a mi kedves vezetőnk is titkon ebben reménykedett, mert már nekilátott kavarni.

Valami elemi erejű aljasságról tett tanúbizonyságot megint, amikor az amerikai eredmény sejtésekor az volt az első gondja, hogy az ukránoknak folyósított pénzek dolgát felül kell vizsgálni, mintha azt érezné, eljött az ideje megvalósítani régi vágyát, aminek a vége az ukrán kapituláció. Legalábbis ezen kezdett el sürögni, ami szintén a vágyott új világrendjéről mond el sokat, s arra a reményére utal, hogy Trump majd elősegíti ezt.

Viszont az amerikai választások jellegéből fakadóan minden odébb van még. Így az is, hogy Trump a választóinak beígért „aranykort” úgy igyekszik megvalósítani, hogy Kínával is nekilát kekeckedni, s akkor Orbán elvtárs lesheti az aksigyárait meg a Budapest-Belgrád vasutat is, azaz momentán leginkább olyan forgatókönyvek néznek ki, amelyek afelé mutatnak, hogy Magyarországnak attól nagyon rossz lesz. Erre sokan figyelmeztetnek, hiába.

Lesz majd tán néhány Orbán-Trump közös fotó megint, ha egyáltalán, talán egymás közös felszopása is, ezen kívül azonban olyan túl sokban sem Orbán, sem mi nem reménykedhetünk. Magunkat pedig csak azért említem, mert most az a tutulás, hogy Orbánnak megint igaza volt, csak az felejtődik el, hogy rossz lóra tett, és az eufória elmúltával tényleg jönnek a kijózanító hétköznapok. Viszont, hogy akkor kire mutogatnak mumusként, az még rejtély.

Nagy bajban lehet megbízható káderek terén a Fidesz, ha rehabilitálja Szájer Józsefet. A csatornacsúszós kalandján túl, de éppen azzal bizonyítva ugyanis ő volt az, aki feketén-fehéren bizonyította be, vizet prédikálnak és bort isznak, hiszen maga az alaptörvény fogalmazója volt az, aki szembe ment az általa írt, és a fiúk számára szentírásként értelmezett „értékekkel”. A Párt egy voltaképp tagadott nemi identitású embert hív vissza az árok széléről. Hogy ezzel cukkolódni akarnak, vagy már minden mindegy nekik, az ma még nem teljesen világos.

Amúgy maga Szájer nem érne meg egy egyszerű mondatot sem, ha az ereszen csúszással nem azt bizonyította volna be, milyen romlott a pártja és ő maga is. Nem kell egyébre utalnunk, mint arra, most hatalmas egóval úgy gyalogol vissza a közéletbe, hogy bizonyítottan azok közé tartozik, mint akiket a saját tollával kizárt az örökbefogadásból, a házasságkötésből. Akiket odataszított a vicsorgó homofóbok gyűlöletének. Innentől ez a nagy visszatérés morális dolog, ügy, s ebből fakadóan magas labda az ellenzéknek, amit nem fognak leütni.

Szájer dolgozata – amit valami tévedés folytán neveztek el alaptörvénynek – teszi lehetővé, hogy a Fidesz az emberek magánéletében turkáljon, megbélyegezze és kirekessze őket, s az, aki közéjük tartozik identitásában, de tisztesség ne essék szólván a Fidesz homokosa, tehát jó homokos, most, visszatértekor kijelenti, hogy: „A 2020 decemberi lemondásommal összefüggő, magántermészetű kérdésekről a jövőben sem fogok nyilatkozni, az a jogilag védett magánéletem része, rajtam és közvetlen környezetemen kívül nem tartoznak senkire”.

Éppen a fentiek miatt vannak kétségeink a jogilag védett magánélet szentségéről, ugyanakkor arra is rá kell mutatnunk, nem kell abban turkálnunk, hiszen az ereszen menekülés mindent elmondott az irányultságról, de a jellemről is. Továbbá annyi aljasság történt azóta velünk a pártja által, hogy tényleg elfeledtük már az egész sztorit, amit azonban ezzel a visszatéréssel éppen ő maga melegít fel. Nem kellene újra az első sorban menetelni, és senki nem foglalkozna vele, de a képünkbe dörgöli, hogy mindent lehet. Tehát fölháborodunk.

Engedtessék meg nekünk legalább ez, illetve az azon való tépelődés is, miért volt rá szükség. Elfogyott a félretett pénz, vagy a párt szólította ellenálhatatlanul, hogy gyere Jóska, egyedül te vagy alkalmas a szarkavarás újabb fejezetére, mert arra készülnek megint. Irodát alapítottak „Szabad Európa Intézet” néven három munkatárssal, hogy kidolgozzanak egy Európa Koncepciót, amely a nemzeti szuverenitásra alapozott európai integráció elvét vallja, s ezen a ponton már helyben is vagyunk. Főleg, amikor megemlítődnek a patrióta államok.

Szájer új munkája „szellemi, szakmai, elemző tanácsadói” lesz, mint volt szíves közölni, azaz megfelel a habverésnek jó pénzért, hogy majd kibocsássanak ilyen szellemi dolgozatokat. Nem hülyültem meg, Szájer kezdett el szellemezni, ugyanis a lebukása óta eltelt időről is azt mondta, „az elmúlt négy esztendőt szellemi építkezésre használtam”, s ettől az a benyomása támad az embernek, hogy akkor feledjük az ereszen csúszkáló bűnös testet. Mert most már kizárólag a tiszta tudat játszik, és ezen a ponton az ember nekilát vigyorogni.

Ugyanakkor persze szétpattan a dühtől is. Másfelől az a gondolata támad, kibocsáthat az „Intézet” akármilyen iratokat, azt mennyire lehet komolyan venni, amikor Szájer első művét is önmaga tagadta meg. Úgy is fölfoghatjuk, először a magyar társadalmat köpte szembe, majd a lebukással saját magát is, amit rég benőtt volna a gyom, ha most nem kelt volna új életre az elfeledett hős, miközben a massza még csordogál az arcáról. Erős jellembéli hiátust vélünk fölfedezni benne azzal terhesen, hogy nem kell komolyan venni majd azt, amit mond.

Illetve leír a „szellemi műhelye”, s amiről elöljáróban azt nyilatkozta, hogy fel fogja támasztani a nemzetek államának Európáját. Csupán az a gond, hogy meg kellene kérdezni erről a „nemzetek államait” is, akik közül momentán huszonhatan vélekednek egészen másként, innentől fogva tehát komolytalan ez az egész. Értelme, ha van, annyi csupán, hogy a három fős intézet kapja a bérekre fordítandó százmilliós közpénzapanázst, azaz, semmi egyéb, mint maszlagba foglalt kifizetőhely. Az ezredik a NER-ben.

Pátosz azonban van. Más sincsen. Amúgy egyébként a történelemfabrikáló Schmidt Mária nemzetes asszony szólította őt, hogy hívja a haza vagy a zsírosbödön, hogy Schmidtet ki kérte, utasította erre, az pedig tudásba hajlóan sejthető. Hogy Szájeren kívül ki a másik kettő szerencsés, akiket el kell tartanunk, illetve nagyon jól kell tartanunk, az még nem ismeretes, de, ha az ereszek hőse a húzónév, akkor voltaképp mindegy is egészen. Egy kérdés azonban maradt: akkor Szájer most már nyílt kártyákkal játszva képviseli az LMBTQ jogokat? Mert így lenne illendő.

Mindig érdekes, amikor doktorminiszter urunknak nem papírból kell megnyilvánulnia – legalábbis teljes egészében -, mert olyankor előtör belőle a nem tervezett, mérlegen mért világa. Igaz, ez sem sokkal jobb, mint a tervezőasztalon megrajzolt, de a spontaneitás mindig váratlan örömöket is hoz. Nemzetvezetőnk amúgy is a hatalomba belekábult, pökhendi alak, amikor azonban rögtönöznie kell, négyzetesen mutatkozik ez meg, aminek az iskolapéldája az volt, amikor érdemi válasz helyett boldog karácsonyt kívánt, mint emlékezhetünk.

A parlamentben vannak olykor ilyen alkalmak, mint tegnap is, amikor OV nem tudott mit kezdeni azzal a szomorú ténnyel, hogy Románia is – mint voltaképp mindenki – elhúzott már mellettünk, miközben mi azzal voltunk elfoglalva, hogy Ausztriát előzzük a kanyarban, de nem néztünk bele a visszapillantó tükörbe. Vannak ilyen balesetek az autóversenyzésben, egy ország irányításában esni ebbe a hibába viszont nem hiba, hanem bűn, amivel nem ártana szembe nézni, de ilyet hiába is várnánk kormányzó erőinktől.

Szóba esett az országgyűlésben, hogy a lenézett szőröstalpúaknál több a nyugdíj, magasabb az átlagbér, etc., bár az Orbánt ezzel tetemre hívó „azonnali kérdés” azt még nem is említette, hogy sajnálatosan a szellemi élet is sokkal szabadabb, mint a mi Kánaánunkban. Ez azonban csak Kázmér közbevetése volt, megfejelve a gazdasági nyomorunkat, így ne is foglalkozzunk vele, csak azért jegyezzük meg. Mindenesetre doktorminiszter urunk a maga egyszerű módján adott választ a nemzeti tragédiát felskiccelő fölvetésre, hogy leesett az állunk.

Kijelentette ő pökhendisége, hogy „Aki azt érzi, hogy a románok elhúztak mellettünk, annak azt javaslom, költözzön oda, aztán, ha visszajött, akkor beszéljük meg, hogy mit tapasztalt”. Delikát, alkalmazzuk kedvenc jelzőnket erre is, ami részünkről akkor használatos, amikor olyan jelenséggel találkozunk, amitől amúgy káromkodni volna kedvünk, de győz bennünk a gyerekszoba habos-kakaós világa. Kiindulásként azért nem ártana azt rögzíteni, hogy miniszterelnök így nem beszél, mert netán valaki egyszer beveri a száját.

Ennek hiányában viszont a mondat tartalmával foglalkoznánk, ami nem egyéb, mint az, hogy a nemzetvezető azoknak (mindenkinek), akinek nem tetszik a kormányzása, és ilyenek lehetünk alaphangon mintegy nyolcmilliónyian, ha a csecsszopókat és bottal botorkálókat is beleszámoljuk, azaz, bizonyos szempontból az abszolút többség, szóval nékünk nem egyéb lett javasolva, mint az, el lehet húzni a nemzeti keresztényi országunkból. Ellenzék nélkül is van élet, mint orbáni alapvetés, és ezek szerint elégedetlen lakosság nélkül is.

Mindemellett érdekes azonban Orbán részéről az a tételezés, hogy aki elment, az aztán vissza is jön, mert mintha az utóbbi másfél évtizedes sikertörténet nem erről szólna, hanem egészen másról. S amíg a kezdetekben a londoni mosogatás volt a hívószó a távozásra, ezek szerint most már az is, hogy mondjuk villanyt szereljünk Kolozsváron, mert jobban megéri. Tán egy hete volt egy olyan KSH anyag, amelyik arról tudósított, mennyire meglepődnénk, ha tudnánk, hányan járnak át dolgozni Romániába is már, mintha az új Ausztria lenne.

És az is kiderült, hogy Ausztria meg tényleg annyira az, hogy ott is soha ennyi magyar nem dolgozott még, sőt, a végleg kitelepülők száma is soha nem látott magasságokban van. Innen is kitetszik tehát, menekülnek a magyrok most már keletre is, mert mindenhol jobb, de a legrosszabb otthon, és akkor még a haldokló messzibb nyugatra távozókkal és távozottakkal nem is számoltunk most, amit ugyan nem direktben, de a „Gyere haza fiatal” programmal már rég bevallottak, csak azt nem tették hozzá, miért is kellene visszajönni.

Ebben segítségünkre van Bödőcs Tibor, aki rég kormányunk segítségére sietve foglalta össze, mit kínál a magyar haza például most már Románia ellenében is: „Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak… Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson?… Gyere haza, fiatal!…Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

S még továbbá: „Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell!”

És most, hogy nagyszerű idegen tollakkal ékeskedve elmeséltem a nyomorult életünket, arra is rá kell mutatni, hogy mindeme gyönyörök ellenére nem jön haza a fiatal, sőt, gyorsuló ütemben távozik, hogy vissza sem néz. Kiszámolhatnánk az ujjainkon, mennyien is összesen az egy és fél évtized alatt, de minden bizonnyal többen az elviselhetőnél. Valahol J. A. polgártárs korához hasonlóan, aki ekképp foglalta össze az akkori nyomort: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. Idézhetnénk még a versből, de akkor sokkal rosszabb lenne. Az pedig fáj.

Olyan szerencsében volt részünk, hogy doktorminiszter urunk ezen a héten nem pénteken, hanem vasárnap járult a kossuthi mikrofon elé az igehirdetésre. Ettől olyan evangélijom jellege lett az egésznek, csak azt nem hallottuk a végén, hogy a szentmise véget ért, menjünk békével. Ennek persze ontológiai okai is vannak, hiszen vezénylő tábornokunk ilyet hogyan is mondhatna, amikor a mikrofon mellől mindig valami csatába-háborúba távozik. Meg lipsiket cipelni a hátán tucatjával, foga között jatagán.

Tanulságos dolgokat volt módunk hallgathatni azonban olykor olyan beütéssel, akárha az öregedő Kádár elvtársat figyelnénk erősen, mint aki Magyarország már akkor is permanensen szorult helyzetéből mutatná meg a kivezető és idvezítő utat. Mert már akkor is az volt a gond, mint most Orbán elvtársnál is, hogy a magyari termékeket senki nem akarja megvenni a halódó nyugaton, ezért keletre kell orientálódni, ha eredményes kalmárok akarunk lenni. Innen már sejthetjük, hogy doktorminiszter urunk a gazdasággal (is) foglalkozott szózatában.

Ez pediglen azért érdekes kiváltképp, mert nem egyszer nyilatkozta azt, ő ilyesmihez nem ért, majdhogynem fingja sincsen erről sem, arra ott vannak a szakértő miniszterei. A gazdasági folyamatokkal permanens hadilábon álló Nagy Márton, a külgazdaságot felvirágoztató Szijjártó, de, ha belegondolunk, akkor Orbán mostani megnyilatkozásával épp fölötte mondott ítéletet, csak ezt nem vallotta be. Egyetlen jótevőnk szerint ugyanis a magyar ipar hasít, azzal gond nincsen, hacsaknem az, hogy termékeit a nyugat nem veszi meg.

Nem termelési, hanem kereskedelmi gondjaink vannak, mondta Orbán, a közgazdaságtan frissen kinevezett professzora, és egy iránymutató gondolattal hidalta át azt az ellentmondást, hogy amúgy a magyar ipar bezuhant. Ha nem veszik meg nyugaton – így a messianisztikus, szinte buddhai megvilágosodás -, el kell adni keleten, és a haza fényre derül. Ez utóbbit én magam tettem hozzá csak egy kicsit ironikusan, hiszen az egyáltalán nem világos, mit adnánk el keleten, ami nyugaton nem kell, mert mi amúgy semmit nem termelünk.

Nyugatról és keletről idetelepült gyárak vannak, amelyek kiszolgáltatva a globális piacnak működnek, így, amikor Orbán elvtárs arról sző omló álmokat, hogy egy csettintéssel fordul kelet felé a nem is magyar, hanem immár multi ipar, akkor nagyjából azt látjuk, hogy mintha a múlt század hetvenes éveinek csinovnyikjai élednének újra, mert nekik volt ennyi lövésük a külgazdaságról. Ez Orbánt ismerve amúgy nem igazán meglepő, ami érdekes, az a megváltó kelet ismét, amely majd képzelt segítséget nyújt szorult helyzetünkben.

Nem. Mondhatjuk erről tömören, és többet ez a szál nem is igazán ér, viszont nem volt nehéz észrevenni, mert alanyunk maga mondta ki, hogy hétfőn rá a parlamentben egy kis pofozkodás vár, majd pedig felszabadultan röpülhet el Biskekbe, a Türk Tanács ülésére, ahol őt ilyen készségekkel és késztetésekkel mindig nagy örömmel fogadják, csak az a baj, hogy ők sem vesznek tőlünk semmit. A nagy utazás tehát ideológiai célzatúnak nevezhető, illetve egy kis laza és felszabadult kirándulásnak, ahová Európa elől menekülni lehet.

Amúgy ott az Orbánnak baráti Kirgizisztánban éri majd egyetlenünket az amerikai elnökválasztás, így az is lehet, mire hazatér, s ne adj isten a szalmahajú haverja nyer, akkor veheti ki a fiók mélyiről a békeköltségvetést, mint ahogyan az nekünk ígérve van, hogy attól egy csapásra jön el a Kánaán, úgyhogy erre majd nem árt figyelmeznünk kicsinyég. Igaz, minek, mert ha egyáltalán, az akkor is olyan lesz, mint, hogy a kelet majd fölvásárolja azt, amit Mészáros meg sem termelt, és így derül majd ki, hogy hasba lettünk akasztva megint.

Orbán kossuthi tirádái egyébként már olyanok, mint az Ezeregyéjszaka meséi, amelyben – mint ismeretes – Seherezádé azért folytatta a történeteit vég nélkül, hogy életben maradhasson. Én kérek elnézést a jóravaló asszonytól a hasonlításért, viszont így lehetett megmutatni, mennyit is ér ez az egész. Csak az a baj, hogy Orbán dumáján andalodni nem lehet, hanem azon morfondírozik az ember, mikor ment el teljesen ennek az embernek az esze, mert, ha valaha volt is, az világos, hogy mára semmi nem maradt belőle. Mint a vén Kádárnak, éppen úgy.

Mellékszálként, és mintegy dilemmáinkat összegzendő tesszük hozzá még azt az örömhírt, hogy a tirádák előtt vagy éppen azalatt Észak-Korea, a nagy Kim Dzsongun adminisztrációja zengett dicséretet bölcs vezérünkről, mint aki az ő szellemiségüknek megfelelően küzd az imperialista nyugat ellen a szuverenitásért. Nyugtázhatjuk, ennél nagyobb dicsőség már aligha érheti egyetlenünket, úgy is mondhatnánk, futása véget ért. Meg vele együtt haladva lassan a miénk is, ha nem állítjuk meg sürgősen Arturo Uit. Így nézünk szembe a sorsunkkal.

Áll a bál Ausztriában. Csattognak a fogak, és ordítanak a delikvensek, olyan a közéleti hangulat, akárha a kies Magyarországon volnánk, s ennek egyetlen egy oka van: arrafelé járt doktorminiszter urunk, maga Orbán Viktor. Aki mintha valami gonosz manó volna valami ócska meséből, hogy amerre megjelenik, jár és kel úgymond, ott elárad a gonoszság. Hogy ez nála genetikus defekt, a neveltetése vagy a neveletlensége hozza (a gyerekszoba híres hiánya), vagy megfontoltan rombol a kerek, nagy világban, az voltaképpen mindegy is.

A végeredmény manapság már szinte mindenhol ugyanaz, ahol megfordul. Nemrég kifütyölték Grúziában, de kapott már kéretlen utálatmegnyilvánulást a cseheknél, a szlovákoknál és még ki tudja, az eltelt évek alatt hol nem. Voltaképp ott tartunk, hogy amerre pislákol még a civilizáció és a kultúra, ott legalább annyira rühellik a manust, mint mi idehaza – kivéve a néki baráti terepnek számító mindenféle diktatúrák -, ő pedig ennek ellenére boldogan éli az életét, kavarja a szart, és megrendíthetetlennek látszik. Egy csoda, ahogyan él.

Az osztrákok egyébiránt azért akadtak ki, mert ez az ember meglátogatta Herbert Kicklet, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) vezetőjét, és ezek ketten kiadtak egy szöveget, egy úgynevezett „Bécsi nyilatkozatot”, aminek a célja egyelőre nehezen értelmezhető. De lehet, hogy később sem jutunk majd többre annál, hogy egyetlen dolog ösztökélte őket erre: ilyen cirkusz legyen, mint amilyen van. Egy dolog azonban nem tisztázott, doktorminiszer urunk melyik minőségében ment szart kavarni, mert momentán három beosztása is van.

Pártelnök, miniszterelnök és az Unió soros elnöke, amelyeket hajlamos összekeverni, hiába intik arra, hogy nem kellene. Egyébiránt mintegy mellékszálként azért sem ártana tudni, ki fizette az utat, mert a magyarok örökös miniszterelnöke nem is kormánygéppel ment az alig több mint kétszáz kilométeres útra, mintha ez volna a heppje, mint a Szijjártónak a helikopterezés. Holott mindannyian tudjuk, ez nem egyéb, mint a fontosság és a nagyság demonstrálása, ahogy pöffeszkedve röpködnek a kétes állagú organizmusok.

Visszatérve azonban erre a Bécsi nyilatkozatra, ez olyan, mint a Patrióta manifesztum volt, s amit szintén az osztrák fővárosban bocsátott ki a bendőjéből. Ezek ilyen szélsőjobbos hörgések, nem véletlen tehát, hogy a mostani kiverte a biztosítékot. Ez pedig abból áll, hogy Christian Stocker, az osztrák Néppárt főtitkára azt mondta, ez a Kickl nem képviselheti Ausztriát külpolitikai kérdésekben, Sigrid Mauer, a Zöldek frakcióvezetője szerint: „Kickl nem azon osztrákok nevében nyilatkozik, akik egy nyílt és tisztességes társadalomban gondolkodnak”.

Még továbbá Mario Lindner, a szociáldemokraták (SPÖ) egyik szóvivője szerint az FPÖ „arról álmodozik, hogy Ausztriát magyar minta alapján alakítja át”. Christian Hafenecker FPÖ-főtitkár viszont Werner Kogler lemondására szólított fel, mert szerinte a zöldpárti alkancellár és közszolgálati miniszter szégyenteljes kijelentéseket tett a sajtó előtt azzal, hogy antidemokratának és EU-ellenesnek nevezte Orbán Viktort. Itt tartunk jelenleg, s látjuk, tényleg, mintha idehaza lennénk a mélyrepülésben.

Egyébiránt ez a Bécsi nyilatkozat nagyjából arról szól megint, hogy Orbán és hasonszőrű cimborái át szeretnék venni a hatalmat az Unióban, és a saját szájuk íze szerint alakítanák át. De ahogyan nem ment ez már a Patrióta manifesztummal sem, ezzel sem fog, így más lényegét nem látjuk a dolognak, mint a hergelést és a békétlenség szítását. Orbán mostani ténykedését elnézve immár más célja nincs is a manusnak, amióta a civilizált világ nem áll szóba vele, sőt, kevésen múlik, hogy képen nem köpik. Nekünk ezt dobta a gép.

Illetve ezt dobattuk magunknak. Amúgy az az érdekes, hogy a magyar, úgynevezett ellenzéki vagy független sajtó alig is számolt be Orbán újabb alpári akciójáról, ám a Magyar Nemzet csak az utóélettel foglalkozva azon csemegézik, hogy „Őrjöng az osztrák baloldal”. Amiből az jön le a gombáknak és moszatoknak, hogy a „baloldal” foga csattog azért, mert a jó Orbán Viktor megint csak meg akarta menteni Európát. És csodálkozunk, hogy még mindig van uszkve másfél millió hívője, akiknek ő az isten. Pedig a jelek szerint nem kellene ámuldozni.

Viszont most már hosszú hónapok óta az az ember benyomása, Magyarország – s ezen tessenek a Fideszt és a vezetőjét, Orbánt érteni, mert a külvilág számára ők testesítik meg valaha volt hazánkat -, szóval ez a hely, ahol élünk, hovatovább csak úgy jelenik meg a világban, mint ahonnan mostanság minden gonoszság fakad, hogy ahol valami gebasz, anyázás és sarjadzó aljas dolgok vannak, mi ott vagyunk az első sorban, sőt, többnyire mi vagyunk ezeknek az élharcosai. Fekély vagyunk a világ testén immár végleg.