Szerző: rezeda

Lankadtan lógott a zászló a ház kapuja fölött. Annyira nem mozdult a levegő, hogy értelmetlen is volt zászlónak lenni, főleg úgy, hogy sehol a téren máshol nem akadt párja. Mindez tán arra utalt, hogy a nyájas lakosság nem igazán törődik a közelgő ünneppel, egyáltalán nem érdekel senkit sem az államalapítás, sem Szent István, sem az új kenyér és az alkotmány sem, ami már úgysincs, kommunista emlék a múltból. S most, hogy minden így összekavarodott, nem az történt, hogy mindenki megtalálta a maga ünnepét a trágyadombon, hanem, hogy senki nem talált semmit sem egyáltalán.

Olyan üres volt minden, amennyire értelem nélkül lógott az ernyedt zászló. De míg el nem feledem, az én fatornyosom álmos terén történt mindez, s felőlünk az a szóbeszéd járja, hogy minálunk vagy a szél fúj, vagy pediglen harangoznak. De ez volt az a kivételes helyzet, amikor egyik sem történt, ezért lehetett olyan tisztán hallani a szökőkút csobogását, az emberi hangokat, amelyek a messziből valami egységes végtelenné állottak össze, amitől olyan álmosság telepedett mindenre, hogy a szobor is hatalmasat ásított. És most derült ki ennek okán, hogy kőfogai rohadnak, amit eddig gondosan és nagykomoly pofával takargatott.

Alig is kell valami hát, hogy mindenről lehulljon a lepel, elég egy apró karcolás a lét szövetén, hogy annak mocska kivirágozzék. És meg is teszi, még csak lépni sem kell érte, vagy lehajolni, ott csoszog előttünk az élet egy homeless formájában le és alá naponta a téren, most épp a vánnyadt zászló alatt. Mondhatnánk azt is, hogy fura figura, de nem vagyunk sem konvenciók, sem pedig előítéletek rabjai, mert más szemszögből, tán épp az övéből, mi vagyunk a nem szokványosak, amennyiben viszonylag jól tápláltan létezünk (mint a pszichiátrián az anamnézis, fejlett táplált férfibeteg, mint valami borjú vagy paripa, de az már régen volt.)

Nézőpont kérdése csak, hogy ki minek bizonyul. Ahogyan történetünkben is összegző lemondást tapasztaltunk csupán a mi homelessünk részéről, mikor is kért, de nem kapott, majd csendben tovább csoszogva csak úgy az orra alá dörmögte az összegzést mindazokról, akik nem adnak, mégpedig így: pedofilbuzikurvák. Nincsen ezzel baj úgy önmagában, és voltaképp sehogyan sem, hiszen csak annyi történt, hogy hősünk összefoglalta azon organizmusok halmazát, akik az ő nyomorát okozzák, és ezek szerint az idézett furán összetett szóban foglaltak azok, de, hogy miért, az nem lett kifejtve. Sem általa, sem az égiek segítségével.

Mi azonban erősen sejtjük, mert arra kell gondolnunk, ez a kedves homeless honnan veszi az információkat, amelyek tudatát alakítják, és igazából ezt nem is annyira nehéz kihüvelyezni. Jár-kel ő a téren reggeltől estig, csoszog. Hogy honnan jön vagy hová tart, senki nem tudja, talán saját maga sem, s ahogyan létezik a térben föl és alá, szavak, mondatfoszlányok érkeznek meg hozzá, és várnak riadtan vele. A távolságból közel jövő hangok értelmet nyerve azok szájából, akik nem adnak, ablakból kiszűrődő rádióhang, a téren hömbölgő megyei lap, amely mind afelé mutat, hogy az élet szép, s kizárólag az ő egén van borulat.

Mindezt így elviselni nehéz lehet. Az életet is önmagában, de a téren csoszogva mások jóindulatára és megalázó könyörületére utalva minduntalan egyenesen elviselhetetlen, főleg, ha mindenki másnak jó ránézésre legalább, de, ha nem ad, akkor fölbukik az árból a hallott szöveg, pedofilok, buzik, kurvák, amelyek uralják a köznapokat, mint minden bajok okozói. S ha egy félelmetes Gólemet kell keservünk indokaként összegyúrni, akkor megszületik a morrantott és soha nem hallott összetétel: pedofilbuzikurvák. Ez, akárha politikai összegzés is lehetne korunkból, mert itten más baj nincsen, csak ezek.

Egyébként a homeless kedvesen mosolygott és ingatta a fejét mindezen összegzés során, indulat vagy sérelem nem látszott benne és rajta, csak az igazat, a színtiszta igazat mondta, amikor a következő ember sem adott, és belekerült az ő Brehmjébe, aminek viszont nem tudni hány fejezete vagy lapja van. Szép nap volt az ünnep előtt, a zászló rongyként csüngött, valahonnan zene szólt, és az ég felvette azt a nagy kékséget, ami már az őszt ígéri, amibe iramlunk mi, a homeless, a tér és az idő. Éhezni viszont a bájos ég alatt sem kellemes, ezért jó, ha tudjuk, a fura szóbokor nem nekünk szól, hanem föntebb, ami miatt így van ez az egész.

Novák Katalin, kijelölt Sándor-palota immár egyértelművé tette, milyen eszmék mentén nem képviseli a nemzet úgynevezett és soha nem létező egységét. Augusztus 20. a giccsparádé mellett a kitüntetések ideje, így az arra hivatottak nagy valószínűséggel már jó előre bújják rothadó társadalmunkat, hogy megtalálják az arra méltókat. Sikerült. S ha annak idején elborzadtunk vagy csodálkoztunk Bayer lovagkeresztjén – gusztus szerint -, akkor ma már igazából szavunk sincs, de mégis meg kell találni az idei felhozatalra.

2023-ban szintén lovagkeresztet kapott Novák Katalintól – tehát a NER-től – egy bizonyos Moys Zoltán, akiről azt tudjuk érdeméül, azt látjuk, hogy a Kitörés Emléktúrákat szervezi. Mint ismeretes, ezeket a túrákat olykor be is tiltják, mert nem egyebek, mint náci megemlékezések, amelyeknek azon kívül, hogy szaguk van, még tiltott önkényuralmi jelképek (horogkereszt) használata is jellemző rájuk, amit a törvény tilt. Már, ha a törvényt komolyan vesszük, de úgy tűnik, ez csak a Kétfarkúak padfestéseinél van így.

Náculni, azt lehet. A Kitörés Emléktúrák ugyanis az 1945. február 11-i budai várbeli kitörés emlékére szervezett bulik, és melyeken sokan német SS vagy Wehrmacht egyenruhákban vesznek részt. Novák Katalin (aki a nevét adja a gyalázathoz) indoklásában a kitüntetett a Hazajáró című műsor készítéséért kapta a keresztjét, mint ahogyan Bayer is a kultúra terjesztéséért, de amíg Bayer csak látens náci, ez a Moys a túráival már valóban az, tehát alakul kies hazánk eszmeisége. Teljesedik ki és mélyül el a fasizmus.

Ami bizonyos körökben lehet szalonképes is, a nácizmus – mint a fajelmélettel minőségi ugrást beteljesítő eszme – azonban már sehol sem az. Legalábbis kultúrállamokban, amelyek köréből Magyarország villámgyorsan iratkozik ki, illetve ezek szerint most már álcát sem nagyon akar ölteni magára. Egyébként Moys náci romantikába ájuló egyletét és tevékenységét nem most fedezték fel, már a tavasszal kapott hetvenmillós apanázst „állami turisztikai támogatás” címen, hogy létesítsen egy „bakancsos turistaházat”.

Ennek nyoma nincs, SS egyenruháknak igen. S ha valaki a pápalátogatáskor elcsodálkozott, hogy a nagyságos asszony (Novák Sándor-palota) miért engedte szabadon a terrorista Budaházyt, akinek a fejében szintén vannak náci gőzök, akkor itt van, ha nem is a válasz, de az újabb bizonyság. Hogy ezt, ezeket érzik a NER-hez közel állónak, mint ami nekük és értük dolgozik, nől nagyra a szentjük. Budaházynál még gyakorlati hasznot tételeztünk, mint aki szabadcsapataival majd alkalmasint jól jön a sötét hatalomnak.

Ennek a Moysnak a kitüntetése viszont azt mutatja, nem csak pragmatikus szempontjai vannak a NER-nek, hanem mélyebb szellemi vonzódása is a gyalázathoz, mert ugyan lehet azt mondani, hogy a Kitörés Emléktúra csak degenerált bohóckodás, beteg elmék játéka, de kitüntetést osztogatni neki az már egy másik szint, ahová nem akartunk eljutni, de a NER ezek szerint mégis megérkezett oda. Viszont ezen csodálkozni nincs mit, Orbán Viktor maga is számos alkalommal bizonyította, hogy útja erre vezet.

Élettérrel, tiszta fajúsággal és az összes többivel, amiről ugyan lehet azt mondani, ne azt nézzük, amit mond, hanem amit csinál, de szomorúan jelzem, a dolgok erősen összefüggnek. Mert ahogyan az országot taszítja bele a nyomorba és a káoszba, úgy ágyaz meg az ordas eszméknek, amelyek a történelem tanúsága szerint mindig válságos időkben szöknek szárba. A mostani válságot pedig Putyin például mesterségesen generálja, Orbán pedig – meg mind a populisták – felül a lovára, és rendrakó messisáként tündököl.

S bár rendet rakni ugyan nem tud, mert ahhoz ő és a csapata is hülye, de az ordas eszméknek így megágyaz, sőt, a jelek szerint kitüntetve örül is nekik. Orbán keresi a világban, hol lehet vezér, és ezt a szélsőjobban találta meg. Özönlenek is a konferenciáikra a világ degeneráltjai, akik őt pénzért istenítik, ahogyan a hazaiak is (lásd lefizetett holdudvar), akik nem látják, mihez asszisztálnak, csak a kondérhoz közel lehessenek. Beszélhetnénk történelmi bűnökről, de minek, azon már rég túlvagyunk. Momentán azt kellene látni, mi lesz ennek a vége.

Történelmi tapasztalatok szerint semmi jó. A tébolynak olyan köre ez, amely csak fokozódik, a gazdaság szétesésével a propaganda még inkább harsog és még képtelenebb lesz, a legkisebb ellenállást is kegyetlenül megtorolják rendőrséggel vagy NAV-val (Iványi, könnygázzal fújt diákok, festegető Kétfarkúak, egyebek), hogy a végén észre sem vesszük, és átcsúszunk a terrorba. Vagy pedig ilyesmitől nem kell tartanunk egyáltalán, mert dolgozó népünk, ahogyan mindig is, csendesen kérődzik a zacskó krumplin meg a farháton, és már olvasni sem tud.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de nem várta meg, ahogy szokja, hogy gondolkozzunk rajta sokat, és asztán akkor se tudjunk semmit, hanem rá is vágta a saját kérdésére egyből, hogy avatunk. De nem tudtuk, mit avatunk, pedig nem is volt titok, de az Ibojnéni mondta, hogy ünneplősbe kell jönni, nehogy elfeledjük. Mondtam is otthon az anyunak, hogy ünneplősbe kell menni holnap, mert avatunk, az apu meg, ahogy mindig szok, morrant egyet, hogy mi az anyjuk valagát avatnak már megint, de az anyu mondta neki, hogy ne a gyerek előtt. Úgyhogy kiment a konyhára.

Reggelre az anyu kikészítette a fehér inget meg a szép rövidnadrágomat, mert mostanában mindig annyira meleg van, és a tévébe is mondta az este a meteoros bácsi, hogy máma is az lesz. Úgyhogy így mentünk az oviba azon gondolkodva, hogy mit avatunk, meg hogy ki lesz ott, hogy ilyen szépnek kell lenni. Mondtam is az anyunak, hogy biztos a papbácsi meg a képviselő bácsi jön el, mert akkor kell mindig csinosnak lenni, és, ahogyan odaértünk az ovihoz, látjuk ám, hogy az udvaron van ilyen sátorféle, fehér, gondoltam, akkor azt avatjuk, mert ez eddig nem volt ott. Amikor az anyu a puszit adta, mondta, hogy legyek jó.

Mondtam neki, hogy jó. A dadus már kirakta a reggelit, hogy együnk az avatás előtt, de mindenkinek mondta, hogy nehogy leegye a szép ingét az avatás előtt, és ettől a Kisböske sírni kezdett, hogy biztos leeszi, de a dadus egy terittőt kötött a nyakába, és olyan lett, mintha ő lenne az asztal, csupa kocka, de ettől megnyugodott. A többi gyerekek is csöndben voltak, még a Pityu is, ez az ünneplős ruha valahogyan lehiggasztotta őket, meg talán az is, hogy mire megettük a reggelit, annyira meleg volt, hogy nagyon, és gondoltuk, hogy nem is lesz olyan jó kimenni az udvarra szerintünk.

De azért ki kellett, és ott voltak már a kis székek a fal mellett a napon, és ott volt a fehér sátor alatt tényleg a papbácsi meg a képviselő bácsi, meg még egy, akit nem is ismertem, és csak azt nem lehetett tudni, hogy akkor mit avatunk, ha egyszer nem a sátrat, de a képviselő bácsi hosszan beszélt családról, hazáról meg nemzetről, meg Brüsszelt is emlegette, hogy lám, nélkülük is tudunk mi nagyot alkotni, és akkor kiderült, hogy új homok van a homokozóban, sőt, a szegélye is meg van foltozva önerőből, tehát legyünk rá büszkék és becsüljük meg, mi mindent ad nekünk a magyar hazánk.

Álltak ott a hűvös alatt a papbácsi, a képviselő bácsi, az ismeretlen meg az Ibojnéni, mi meg ültünk a napon és erősen vártuk, hogy vége legyen, de nem akart. Láttam, hogy a Kisböske imbolyog a széken, a Pityunak meg olyan vörös volt a feje, mint a pipacs, és más gyerekek se néztek ki sokkal jobban, de gondoltam, hogy most már talán vége lesz, mert ennyi öröm meg ennyi beszéd épp elég az új homoknak meg a megfoltozott szegélynek, de akkor láttam ám, hogy a papbácsi is veszi elő a könyvét, meg énekelni kezd, hogy akkor most megszenteli a homokot, mert az Ibojnéni meg is kérte erre.

Ott álltak a fölnőttek a sátor alatt a hüvössén, a dadus meg csóválta a fejét az ajtóba, és látszott rajta, hogy tudja, nem lesz ennek jó vége, ahogyan sohase szok lenni, és tényleg, ahogyan a papbácsi ott a sátor alatt énekelt valamit, a Kisböske egyszer csak zsupsz, leesett a székről, mintha meghalt volna, de teljessen, föl volt akadva a szeme neki, meg még sok gyerek is ingott a napon, a papbácsi meg csak énekelt. A dadus nyalábolta föl a Kisböskét, hogy akkor viszi innen, mielőtt elpusztul ez a csöppség itt a hőségben, de ezt már az árnyékban állóknak mondta, akik észre sem vették, mi folyik a napon.

Ünnepeltek, avattak ott magukban, de amikor a dadus bevitte a Kisböskét a szobába, olyan volt a kezébe, mint egy rongybaba, a Pityu is megunta a vörös, már majdnem lila fejével, és beszaladt a szobába, és akkor mind az összes többiek is rendetlenül, kiabálva mentek utána, hogy akkora lett a hangzavar, amekkora mindig szok, amikor rosszak vagyunk, és az Ibojnéni, a papbácsi, a képviselő bácsi meg az ismeretlen csak nézték az árnyékból, hogy mi folyik a napon, milyen fegyelmezetlen vircsaft, hogy nem örülünk az új homoknak, amit adtak  nekünk, és olyan bután néztek csodálkozva, hogy én is gondoltam, na, vára dömperemmegyek.

A mi élő lelkiismeretünk és dokumentáló kinyújtott karunk, Hadházy képviselő ezúttal tucatnyi folyami jachtot talált, amelyek a Tiszán ringatóznak voltaképp majdnem mindenkitől elfeledve, hogy alig is használták őket eddig is. Békanyálas vízen ülnek ezek a jachtok, kotyognak, mint elhagyott csolnak, amelyeket azért vettek – szándék szerint legalábbis -, hogy dolgozó népünk majd azon grasszáljon a Tiszán föl s alá Kis Grofót hallgatva és alapvető élelmiszert szlopálva. Egy ilyen jacht egyként alkalmas kisebb tanulmányi kirándulásra acélos tekintetű ifjaknak, vagy kurvázni kokózva, mint van rá mintánk. És filmünk is.

Az azonban már a kezdetekkor bizonyos volt, hogy nem Béla bátyámék fognak rajta vircsaftozni, amikor a kedves vezető a nyolcvanat elutalja nekik. Ezeknek a jachtoknak már a vásárláskor determinált volt a jövőjük. Azt nem tudni, ki és mennyit akasztott belőlük, de láthatóan ezt a feladatot beteljesítve sorsuk immár a romlás, szép lassan fognak elrohadni elfeledve egy rossz kor emlékeként. Hangunk mindettől ez alkalommal melankolikusan rezonál, ahogyan a látott jövőből tekintünk vissza a mostani jelenre. Ez pedig kedveseim akkor már a múlt lesz. Itt álltok velem együtt, mint valami időutazó.

Aztán így bóklászunk indák és fényes, páncélos, ízelt bogarak között, alattuk felfedezve egy-egy elhagyott stadion, templom, kétméteres kilátó, lombkoronasétány vagy ilyen jachtok nyomát. Valamikor majd, belátható, de számunkra tán meg nem élhető jövőben dudva, muhar és gaz veri fel a felcsúti stadiont is. És még számosat vagy éppen számtalant szerte a szétrabolt, kifosztott és lebutított országban. Mint egy olyan kor mementóját, amelyik évtizedekre vagy évszázadra határozta meg egy nemzet sorsát parkolópályára téve azt. Vagy inkább visszataszítva valami jövő nélküli bamba múltba.

Az épületek ennek csak mementói lesznek, egy múló hóbort romjai, amikor az azokat létrehozó hatalom megy a történelem szemétdombjára, ami jövő szintén törvényszerű, ha ezt most nem is tudják, illetve, ha nem akarják tudni. Ez a hatalom az, amelyik megerőszakolt egy egész társadalmat. Épített dokumentumai azok a stadionok, amelyekre szerves fejlődés híján szükség nincsen, olyan városokba, olyan futballcsapatoknak épültek és épülnek, amelyeket csak ennek a kornak a mesterséges pénzpumpája tart életben, s ennek múltával minden szét fog esni. A csapat is, a stadion is, mégpedig a determináció és nem a libsik bosszúja miatt.

Ugyanez a sors vár az ezerszámra épülő templomokra, amelyekre társadalmi igény nincsen. S ha majd egy másik, a saját korára tisztán néző társulat ül majd a nyakunkra, akiket mégis felszabadítóként fogunk üdvözölni, s az ide is ok és indok nélkül ömlesztett milliárdokat elapasztja, a templomokat is benövi az erdő, mert nem lesz, aki fönntartsa őket. Akkor fog megmutatkozni, mekkora rájuk a társadalmi igény, mert ennyi hívő nincs, nem volt és nem is lesz, a XXI. század ugyanis véletlenül sem a mindig hivatkozott Szent István kora. Itt rakéták vannak meg számítógép, s bár az Ómagyar Mária siralom gyönyörű, de nem aktuális.

Ha egészen profánok akarunk lenni, akkor arra hívnánk fel a figyelmet, hogy ahogyan a tiszai jachtokra, a vallásra sincsen piaci igény. És bár tűnjön bármekkora istenkáromlásnak is, vagy egyenesen máglyára való eretnekségnek, ennek hiányában az egyház sorsa is nyílegyenes. Ma csupán azért virul, mert az állam lélegeztetőgépen tartja. S ha már ez a fordulat előkerült, ezt is tárgyiasíthatjuk, mert azok is ezerszám rohadnak, illetve a beléptetőkapuk is, amikért Dájcstomi nem felelt, de már nem is fog. És még mennyi példát hozhatnánk, amelyek már most abban a stádiumban vannak, amiben az egész ország lesz, ha ezek eltakarodnak.

Ezt a helyzetet pedig a lerohadás szakszóval fösthetjük le leginkább. Az akkumulátorgyárak még meg sem épültek, de mire meg fognak lelket és környezetet megmérgezve, már elszáll fölöttük az idő és a rohanó technológia. Ezek funkciója a kínai vasúttal és Paks II-vel nem egyéb, mint a nyüszítő túlélés, annak a demonstrálása, hogy kies hazánk még úgy ahogy életben van, holott már régen nincsen. Fecseg a felszín és rohad a mély. Bármennyire is lehangoló, de csak idő kérdése, hogy szétessen minden, amikor majd a nulláról kell kezdeni az építkezést, és ennek az árát is mi fizetjük. Illetve inkább a szerencsétlen utódaink.

Az oligarchák, a felpumpált sajtójuk, az államegyházuk, egyáltalán minden életképtelen az állami csöcs nélkül, aminek már most is apad a teje, de még úgy ahogy csordogál, ami rossz kép, de legalább látványos. Mindeközben pedig – és ez a legsajnálatosabb – ordítva szidják és gyűlölik azt, aki az országot a megsemmisüléstől egyedül megmenthetné. Nincs már menedék, egyedül vagyunk immár. Magányosak lettünk, s ha már melankólia, akkor ideillőn a drága Marquez szavaival zárunk, mielőtt elsodor a szél: „az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.”

Elment ez a mi fiunk. A Szoboszlai. Kiszakadt a keblünkből, és azonnal elkezdték megrontani őtet a rabszolgatartó imperialisták. Annak ellenére, hogy van nekünk ilyen életünket megszabó bőgatyás, fokosos, avas zsírban úszó szentenciánk, amit nem más, mint maga Orbán Viktor adott életvezetési és egyben erkölcsi mércéül, hogy aszongya kisangyalom, „magyar ember csak a Jósiten, a hazája és a szerelme előtt térdel le”. Erre ez a Szoboszlai az első liverpooli meccsén térden állt, és elkezdett recsegni a nemzeti torony, amit harsonaszóval építettek az átigazolása köré, s amelynek a lényege a szintén orbáni naugye volt.

Vélhetően nem minden én nyájasom tartja ujjait a világ-, s pláne nem a magyar láblabdázás (közkeletűen futball) üterén. Így az ő számukra előadom, hogy Szoboszlai Dominik magyar születésű fiatal, futballista ember, aki a nyár folyamán Liverpoolba igazolt. Ezt a klubot tán nem kell bemutatni senkinek, röviden nem egy Felcsút, de nem is Ferencváros, így amikor a mi fiunk odakerült, a népnemzeti sajtó annak igazolásául kezdte használni az ő nevét és alakját, mint aki bemutatja, helyes volt Orbánnak száz és ezermilliárdokat a futballba pumpálnia, aminek ím, a mi fiunk a megtermett gyümölcse. De itt is már csak a baj volt.

Mert akik otthonosan mozognak a láblabda világában, azonnal azzal álltak elő, hogy Szoboszlai nem egy Túró Rudi, nem magyar termék, lévén tizenhat évesen már elvitte a labanc Salzburg, aztán a Lipcse, és most az angolok. Így amikor Orbán szállóigévé tette a hozzá észben megfelelő indoklást „naugye”, ami részletes elemzés akkor fakadt ki belőle, amikor a magyar válogatott a létszámbővítés miatt kijutott a láblabdás Eb-re, az annyira volt igaz a futballbuziságának igazolására, mint amikor most Szoboszlai sikerét a magukénak tudva óbégatták végig a nyarat a magyar felsőbbrendűségről. De most beütött ezt a térdeplős mennykő.

Szoboszlai már nem olyan szép, nem is annyira okos, és nem is annyira a mienk. Elkezdett megromolni. Letérdelt a gyöpre, ekképp vétett a fokosos, bőgatyás (lásd Orbán) magyari szellem ellen, rövidebben nem eléggé fasiszta. A gyöpre térdeplés vs. magyari néplélek dichotómiája, mi több antagonisztikus ellentéte két éve bukott föl az árból hirtelen, amikor a nálunk vendégeskedő ír láblabdások térdeltek le, és a magyar szurkolók kifütyölték őket. Ebből rohadt nagy botrány, viszont nemzeti nagylétünk újabb igazolása lett, amit a kedves vezető összegzett egészen máig hatóan, hogy még most érezzük a fokhagymaszagot.

„A nemzeti csapatainktól nem azt várjuk, hogy letérdeljenek, hanem azt, hogy harcoljanak, győzzenek, és ha nem sikerül, állva haljanak meg.” Illetve a jóistenes tétel, valamint még egy annak igazolására, hogy Orbánnak a nagy pofája ellenére fingja sincs a világról, mert ilyesmit is delirált akkoriban: „Alapvetően volt rabszolgatartók találták ki (a térdeplést, rk.), Magyarország viszont sohasem volt rabszolgatartó. Minden nemzetnek a saját terheit kell elhordania”. Mindezek után azért szólnunk kell erről a térdeplésről, ami úgy tűnik, olyan alapvető probléma, ami egy nemzet identitását roppantja meg.

Van ez az NFL, az amerikai profi fociliga, ami nem azonos az európai játékkal. Ott többnyire hajigálják a tojáslabdát, ilyképp az magyari szemmel nem is sport. Ez azonban mindegy. Az viszont egyáltalán nem, hogy ott, abban a ligában térdelt le meccs előtt az emberiség történetében először két fekete játékos, akik – és az őseik sem – nem igazán vádolhatók az Orbán által delirált rabszolgatartás bűnével. Nemzetvezetőnk tehát tőle egyáltalán nem szokatlanul hülyeségeket beszélt. Viszont jó hangosan, hogy azóta is ez az igazodási pont azoknak, akik a seggébe bújva és éppen ezért várják a baksist.

Mint például Bencsik Gábor, a Demokrata című népnemzeti-fasiszta lap szerzője, aki szükségesnek tartotta bemutatni ez alkalommal is, mennyire hangosan hülye. Ő Szoboszlai letérdelését ahhoz hasonlította, mint amikor őt ifjúkorában a kommunisták az Internacionálé éneklésére kényszerítették. Szerinte a britek „a futballistákat rászorítják a térdelésre, tudják, hogy a futballisták tudják, hogy ez az egész hazugság, a térdelés nem bátor kiállás, hanem ellenkezőleg, megalkuvás”. Innen nézvést tehát Szoboszlai máris megalkuvó, ha így folytatja az orbáni propaganda, őt fogják kifütyölni a magyar bőrfejűek, ha hazatér.

A térdeplés egyébként mára minden elnyomott és megalázott kisebbség és másság melletti kiállás lett. A NER-ben viszont az értelme elhallgatottan, utalás szintjén, de elég nyilvánvalóan a „buzik” és minden nem az apaférfianyanő világlátás elleni tiltakozás szimbóluma, ilyképp Orbán fasiszta világának elutasítása miatt ilyen véres csont. Szoboszlai pedig ebbe keveredett bele, térdepelve már nem igazi magyar, viszont őt magát senki sem kérdezte meg, hogy az angol imperialisták ostorral kényszerítik-e mindarra, ami miatt most ez a lehangoló tutulás elkezdődött valaha volt hazánkban, ami immár nincsen.

Szoboszlainak egyébként ezek az angolok minden meccs előtt, alatt után, térdeplés közben és attól függetlenül éneklik az Anfield Roadon hátborzongatóan hangzón „You’ll Never Walk Alone”, azaz, „Sosem leszel egyedül”. És ezt komolyan is gondolják. A Liverpool nem megalkuvásra tanítja mi magyar fiunkat, hanem beszippantja a kultúrájával, amiről egyébként az odakint ezerszámra „mosogató” magyar menekültek is tudnának mesélni. Hogy nem a pénz a fontos, hanem a szabadság, és aki ebben részeltetik, az a NER szemszögéből elveszíti magyarságát, aminél lehangolóbb látlelet rólunk már nem kell. Itt döglünk meg mindannyian.

Navracsics Tibor átadott egy zebrát. Hogy ne essék félreértés, nem egy csíkos szőrű patást, akit mondjuk Novák Sándor-palota kapott ajándokul vagy cserébe a messzi Afrikában átnyújtott tehenekért. Illetve nem is egy kitömött példányt, aki szerencsétlent pedig Semjén lőtt volna ugyanott, mint valamely testvéri busman törzs háziállatát, hogy aztán egy iskola szertárjában porosodjék, míg reá nem omlik a tető. Navracsics zebrája föstékből áll, amit a flaszterre kell kenni, hogy a részeg autósok jobban lássák rajta az elütni óhajtott gyalogosokat. Ilyképp vagy közlekedési, vagy kivégzési eszköz, tehát mindenképp okot ad a felhőtlen boldogságra.

Pláne, hogy önerőből. Plusz négyzeten az orgazmus, hogy Pusztamiskén, amely településről aztán egy, a Hadházy képviselővel fojtatott csörte után Navracsics nem átallotta azt írni, hogy az ország háromszáz legszegényebb településének egyike. Mit nem mond a miniszter, aki ekkor és így megsérti a NER szókészleti alapszabályát, amit még régebben a hangzatos nevű Emberi Erőforrások Minisztériuma állított össze. Ebben ilyen, hogy legszegényebb, egyáltalán nem szerepel, sőt, egyenesen tiltott lexika. Navracsics tehát ezzel a zebrával többszörösen is betévedt a mesebeli erdőbe, ahonnan nincsen visszaút.

De miből áll egy zebra? Tesszük fel a kérdést, amikor ez ez a vita tárgya. Ha már a flaszter ott van, akkor nem egyéb, mint fösték, és abból sem kell hektószám. Mindezt csak azért tartottuk fontosnak megjegyezni, mert Navracsics miniszter, akinek az a munkaköri kötelessége, hogy az uniós pénzekért rimánkodjon, e zebra átadásakor nem győzte hangsúlyozni, hogy mindezt önerőből valósította meg a falu, nagy valószínűséggel kiürítve a kincstárát teljesen. A kérdés viszont az, ki fizette az utat, amelyre a fösték került, mert enélkül nincsen zebra, mint az ismeretes. Nem tudjuk, de minden bizonnyal európai pénzből készült.

Ilyképp ez a zebra azon a flaszteron nem egyéb, mint magyar masni az EU csomagján. Erre futja. S lám, most is igaza volt doktorminiszter urunknak (lásd: O1G), aki már rég kijelentette, megvagyunk mi az Unió pénze nélkül is. És íme a bizonyság. Kegyelmes urunk nem tud hibázni, egyenesen képtelen, Navracsics pedig az ő csicskabábja, akit kirendelt Pusztamiskére, és ott bábozott vele trombitaszóra. Rossz nyelvek szerint meg is lett áldva a frissen föstött csíkozás, ám ha ez nem is igaz, csak libsi ármány, de a képek tanúsága szerint nemzeti színű szalag és annak átvágása volt mindenképp, hogy a nyomorunkat bizonyítsa.

Pusztamiske így fejlődik önerőből, és ez az aktus beleillik abba a sorba, amely pár napja a tokaji földút avatásával is demonstrálódott. Ott meg Gulyás miniszter avatott rámutatva az ünnepi aktus során arra, ez jól bizonyítja „hogy gyorsan fejlődik a tokaji térség, ezzel együtt az ország egésze”. Akárha a szakadékba zúgó gyorsvonat. Ismerjük a NER átadási-avatási viszketegségét, sajnálatos módon azonban képtelenek fölfogni, hogy ez az egész mikor fordul át kabaréba, melyik az a pont, amikor kontraproduktív a kényszeres boldogság, mert csak a cifra koldusság bizonyítéka minden nyüves szétnyírt nemzeti színű szalag.

Ez az ő nyomoruk. Nekünk és számunkra sokkal nagyobb baj azonban – és tényleg az elevenünkbe vágó -, hogy a NER főellensége, Soros György (Open Society Foundations) kivonul Európából, így értelemszerűen Magyarországról is. Az itteni civilek tehát (az igaziak, nem a mi pénzünkön hízlalt CÖF például) ezzel halálra vannak ítélve. Nekik ezután az sem jut, hogy egy zebrát avassanak (bár ilyet nem szoktak, tehát tessenek ezt szimbólumként érteni), kész, vége, jöhet Orbán gyaluja. Boldogok is emiatt a NER háza táján, Orbán Balázs, a másik Orbán politikai igazgatója reagált is a hírre, valahogy úgy, mint a gazdája ’89-ben a Nagy Imre újratemetésen.

„Az ilyen kérdésekről nekünk, magyaroknak vannak történelmi tapasztalataink: csak akkor hisszük el, hogy a megszálló csapatok valóban távoznak a kontinensről, ha az utolsó Soros-katona is elhagyja Európát és Magyarországot.” – Így örvendezett és minősített a kisebbik Orbán, amit osztályozni részünkről nem igazán kell, mert beszél ő magáért is, illetve szól helyette Navracsics zebrája eleget. Európai pénz nélkül ennyire futja, erre telik a köznek, mert azért ne feledjük Mészáros vadiúj és méregdrága jachtját se a történet ízéből, amivel kerek lesz az a világ, amiben élnünk adatik. Viszont azért búslakodni nem igazán kell.

Lógatni a fejünket minek. Hiszen mindez nem új, nem váratlan és nem példa nélkül való, évtizede ez megy, s úgymond szokva vagyunk hozzá, csak a nevetés képességét kell megőriznünk. A most a mindennapi mocsokból előtűnő két aktus is kabaré a maga módján, mert látjuk benne a főhősök kisszerű vergődését. Navracsics megfelelni óhajtó nyüszítését a festékcsíkokkal, és a kis Orbán végtelen ostobaságát, ami számunkra annak bizonysága, hogy ezeknek az élete maga a pokol, aminél mi sokkal jobban élünk éhezve a fa tetején, a bennünk meglévő végtelen szabadságban. Az élet tehát csodaszép.

Vasárnap kaptuk az örömöket, miszerint az idei augusztus 20-i népnemzeti ájtatos köldöknézés fénypontjául harmincnégyezer rakétát (lásd tűzijáték) lőnek fel az éjfekete égbe, elpuffogtatva jónéhány tankerület pedagógusainak béremelését. Mert Brüsszel, meg a dollárbaloldal. A szervezők abbéli reményüknek is hangot adtak, lehetőleg lengedez majd egy kis szellő, hogy a főváros nem fulladjon bele abba a füstbe, amit ezek a készségek keltenek, de ha lesz is légmozgás, az így is borítékolható, hogy a bávatag tömeg minimum Mariupolban érezheti magát, ahogyan Putyin épp szarrá lövi.

Lassan alakult ki a fideszfiúk tűzijátékfétise. Első regnálásuk alatt csak a koronát úsztatták, de a korabeli híradások alapján ez nem igazán érdekelte a népeket. Szartak, magunk közt szólván a szent koronára, így az a cirkusz nem volt alkalmas a megfelelő kábulat elérésére, ezért lett ebből több mint húsz év teltével milliárdokat elemésztő égiháború. Mert ettől leesik a Mária néni protkós álla, legalábbis remélhetőleg. Hogy el ne feledjük, az ünnepi napokra árstopos sör és perec is jár, de olcsó húzás volna a részünkről panemet meg circensest emlegetni, mert mára sokkal többről szól ez az egész. Itt már lételmélet van.

Ontológia, hogy csillogtassuk filozófiai szókészletünket, szembe állítva például Kövér pedelluséval, aki megnyilvánult egy ájtatos ünnepen a mostani hétvégén, megadva mintegy az alaphangot az idei nagy, augusztus 20-i szó és hülyeségáradatnak. Szavai nyomán hallottuk a sarkon beforduló bádog Szent István kerekeinek csikorgását, és egy tébolyda mélyiről fölhallatszó sikolyok velőt rázását is, felfedezve magunkban azt az érzést, hogy ím ó, megérkeztünk a Fidesz által számunkra prezentált hazába. Ami azonban nem igazán a miénk. Szőrmentén azért említsük meg Kövér et. bájos gondolatfoszlányait.

„A változó világban a legfőbb korparancsunk megmaradni magyarként és keresztényként.” Mert és ugyanis: „a halál kultúrája jegyében fel akarják számolni a nemzeteket, és az azok védelmére hivatott nemzeti államokat”. – Nagy valószínűséggel ehhez hozzá tenni már nem lehet semmit, mert ez maga a teljesség, minden benne van: nemzet, nemzetállam, magyar, keresztény – már csak ilyen felböfögős megazisten hiányzik, de senki nem lehet tökéletes. Ellenben kitetszik belőle, mi vár ránk az elkövetkező rohadt hosszú héten, a végén a kurvanagy tűzijátékkal, mint mennybemenetel, és mindettől elmegy az élethez való kedvünk.

Az a kevés is, ami bolyong bennünk, mint a lét türelme. Most az jön, hogy a fideszek szerteiramlanak az országban, eljutnak a legutolsó, legkoszosabb faluba is, az összes gauleiter főispántól falusi párttitkárig, aztán mind ilyen okosakat mond majd tömjénfüstben és orgonaszóra. Voltaképp egy rohadt nagy búcsúvá válik az ország, világítós, műanyag szentistvánokkal és szűzmáriákkal teljesítve ki az ezeréves magyari nagylétet, amitől a bávatag szemek fönnakadnak az ájtatos mimagyari fekáliában. Valószínűleg nem teljes és tökéletes az ünnep általam bemutatott prezentációja, de közel áll ahhoz.

Arra kell rájönnünk azonban most végül, hogy ez az ünnep az, amelyben a Fidesz meglelte önmagát. Mindegyikre rá akartak telepedni az eltelt végtelenül hosszú évek alatt, de mindegyikben van valami csont. Petőfi azért csak föl akarta kötni a királyokat, ’56 is bizonytalan állagú, mert Nagy Imrét nem lehetett elfödni teljesen Dózsa László 1942-vel. Itt azonban kiterjedt a folklórvilág új kenyértől alkotmányig, államalapítástól Szent Istvánig, ami már majdnem Szűz Mária, itt lehet lődözni, zabálni, mindent, ami a Fidesz szerint az übermensch mimagyarokra genetikusan jellemző. Azaz voltaképp a bazári lét.

Minden külön értesítés helyett idézem a szervezőket, hogy mit mutat majd nekünk a harmincnégyezer rakéta füstje meg a lángja: „Az ideinek a kerettörténete, a fő motívumai az anyaság, a hazafiasság, Mária országa. Történetmesélő narratívája van csakúgy egyébként, ahogy az előző években is, a Regnum Marianum, tehát a Mária országa lesz a fő vezérvonala ennek a show-nak.” Kedveseim, hát mondjátok azt, nem beszarás ez az egész, hogy nem az esszenciája mindez ennek a kurvaéletnek, amelyben mindezt nemhogy röhögés nélkül, de sokkal inkább ájtatos komolyan tolják a pofánkba. Ilyen ország nincs még egy, ez ziher.

Pénteken Novák Katalin fürdőruhájáról értekeztem. Ám a dolgozat természetesen nem a kilátástalanul randa ruhadarabról szólt, hanem valami másról. Az életünkről voltaképp, a tetves nyomorunkról, amint ez az úszódressz, illetve annak megvásárlási-beszerzési körülményei csak szimbolizálják a fölöttünk tespedő hatalom mineműségét. Ha az ember nem lineárisan és egybitesen gondolkodik, s mint ennek tükre: ír, akkor a mai Magyarországon sűrű az a veszély, hogy meg nem értik, föl nem fogják, mintha a Marsról jött volna nyolc karral, zöld bőrrel, kagyló fülekkel és karattyoló nyelvvel.

„Na most itt van a macsó, nőellenes kormány által vezetett ország élén egy nő. A macsó, nőellenes kormánypártok szavazatával, kinevezésével. A ‘nem szülök, éljen a szingliélet, szálljanak ki a méhemből’-párti ellenzék ízlésével ellentétben 21 éve házas, egy férjtől 3 gyermeke van. Egy ország családpolitikájának kidolgozója (amit több Nagy Nyugati Ország tanulmányoz, hogy merítsen belőle). Már ez magában provokáció és elviselhetetlen ugye… De vannak egyéb bűnei is. Okos. Csinos. Nőies. És sportos. Mibe, hogy nincs olyan fürdőruha, ami a Rezeda- és Huppa-féléknek nem csípi a szemét…”

Nos, ezt kaptam a képembe a Novák dolgozat után, amiből azt véltem levonni, hogy a kommentelő nem olvasta, amit írtam – és ez lenne a jobbik eset -, a másik, és kiábrándítóbb, hogy nem bírta fölfogni. Nem hülyézném le, mert képes volt még összetett mondatokat is megalkotni, hogy kifejtse lelkének éjfekete tartalmát, hanem inkább az világlik ki, egészen más univerzumban élünk. Így máshonnan látjuk az inkriminált fürdőruhát, aminek szimbólumát a mimagyar hozzászóló képtelen felfogni, mert szemüvegét Orbán Viktor faragta a rózsaszínű, százmilliárdos propagandával, amit lehet nyelni, akárha kacsa a nokedlit.

Csendben, higgadtan, türelemtől áthatva, de egyben nagyon lassan is mondom, hogy a mimagyar is megértse, engemet (minket) Novák Katalin hosszú házassága, gyermekeinek száma, csinossága (hm), okossága (hát), sportossága (ejj), és pláne családpolitikája (ugyan) egyáltalán nem érdekel. Mindezek gusztus kérdése csupán, hogy úgy ne mondjam, a fecsegő felszín. Engemet a Novák cselekedeteiben megmutatkozó morál foglalkoztat, amire egy példát mutatok a millióból, amikor a tanárok zokogva kérték, ne írja alá a státusztörvényt, amit aztán negyvenkét fogú bájvigyort villantva mégis megtett.

Novák amorális organizmus fürdőruhában vagy anélkül. Egy elnyomó hatalmi gépezet fontos alkatrésze, és még csak nem is csikorog, annyira beolajozta őt a nagyfőnök. De, hogy látásunk körét szélesítsük pöttyet, az Orbán hadijármű minden alkatrésze, amely mahomet szerkezet mintegy hétmillió magyart rekesztett ki a nemzetből, és működésével jól láthatóan ellene is dolgozik, minden miniszter, államtitkár, bátor képviselő és az összes főispán meg a többi gauleiter működésével, kétes erkölcseivel és kimunkált aljasságával ugyanaz, mint Novák. Még egyszer mondom, fürdőruhában vagy anélkül.

Illetve még annyi az idézetből, miszerint Novák mérhetetlen nagyságát én (meg a huppa-félék) a szinglilét miatt nem bírjuk felfogni. Nem hozakodtam volna elő ezzel, mert ez is csak felszín és állapot, de jómagam két gyerekkel és négy onokával dicsekedhetnék, de nem teszem, úgyhogy Novák e szempontból nekem csak jelenhet. Mindezzel csak arra óhajtottam utalni a magam egyszerű módján, hogy nem ezek hiányában – mint nemzetvesztő homokos – nem tetszik, amit látok, hanem éppen ezért. Mert – hogy nagy szavakat használjak – nem látom az unokák jövőjét a szétlopott és elhülyített országban, amiben a kommentelő viszont lubickol.

De azt is tudom, nem vagyunk mi egymásnak száj, én meg pláne az ő füleinek. Az ember mindezt szomorúan nézi, és immár reménytelenül is, hiszen meg kell látnia, az a kritikus tömeg, amelyik ezeket hatalomban tartja, úgy elbambult, hogy évtizedek kellenének a józanodásához, de még ez is bizonytalan. Két napja jött ki egy felmérés az inflációról azzal a végeredménnyel, hogy a fideszisták nem is érzik igazán. Ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy a politikai meggyőződés képes az egyéni élettapasztalatot is felülírni. Most akkor az a kérdés, egyáltalán érdemes-e bármit is mondani. Olybá tűnik, hogy nem igazán.

Elválik tehát a Tóth Gabi. Nem nagy ügy, akárkivel megeshet, elég bizonytalan intézmény ez a házasság, azaz, hogy hősünk fölbontja, az engemet bulvárilag egyáltalán nem érdekel. Maga az organizmus sem izgatott, míg meg nem találta magában az Istent, vagy annak hűlt helyét, hogy mit óbégat, érdektelen. Amit előad, olyan messze van tőlem zeneileg, hogy csak üveggolyós távolságban lehet mérni, egy egészen más univerzumban élünk, viszont, hogy most válik, az átjött a féreglyukon, szüremkedett a szingularitáson túl, és idepottyant elibém.

Mégis föl kell hívjam a figyelmet arra, ennek ellenére sem Tóth Gabiról írok, hanem az egyesben fölfedezve az általánost egyszersmind Szájer ereszéről, Varga Juditról és név nélkül mind a többiekről, akik végül lebuktak. Így megy ez, a végén minden kiderül, még csak az utolsó ítéletet sem kell megvárni, ha már ez a mezsgye is játékban van, illetve máma ez lesz igazán. Arról lesz szó többek között, hogy mit adott nekünk a Fidesz kereszténysége, ami nincs, és hogyan nyomorította meg azokat, akik ezt az egész cirkuszt nekünk hazudják.

Nem tudom, érezni-e, milyen higgadtnak tűnik a hangom, pedig olyan gyomorideg munkál bennem, amilyentől régebben egyszer már kilukadt a pejslim, s hogy ez ne történjék meg újra, meg kell írnom ezeket a nyavalyásokat, akik azt hitték és hiszik még most is, hogy megmondhatják, hogyan éljünk. Holott ők egészen más elvek szerint pergetik a napjaikat, mint amit velünk szemben követendő mintaként előadnak, de tudjuk, hogy mindig a legszentebb családok mélyin rejtőznek a legmocskosabb titkok és bűnök. Így megy ez.

Fura egy dolog ez a hit, ami vagy nincs, vagy van. De egy bizonyos szint fölött nehéz nem agnosztikusnak lenni, ám ez általában magánügy, mint az is, ha valaki önszántából leborul. Még furább a vallás, ami már tanításokon alapul, s általában valamikor a holocénban azért jött létre, hogy az emberek ne falják föl egymást elevenen. És még kiábrándítóbb az egyház intézménye, amely emberi felépítményként azért született, hogy a hit és a vallás segítségével uralkodjon az embereken. Ilyen foglárok a papok, akik a lelkeket tartják rabságban.

És még legangolóbb egyház és állam összekapcsolódása, amely út a totalitárius rendszerek felé, ahol a népség testét és lelkét is magáénak tudja a hatalom, ezért prüszköl az ész ez ellen, és erről szólt századokkal ezelőtt az úgynevezett felvilágosodás. De nem akarnánk itt sem történeti, sem vallástörténeti esszét írni, bár Jézus, mint a mágikus kultúra szülötte megérne egy vasárnapi nagymisét. Hogy bemutassuk, mennyire nincs köze hozzá annak a képnek, amit a keresztény egyházak mára kialakítottak csakis a saját hasznukra.

Mert hát, Tóth Gabiból indultunk ki, aki a lelkét a magyar államegyháznak adta el, aminek a feje Orbán Viktor, és ezen nem kellene csodálkozni. Az ő eszméi és torz világképe terjed a szószékekről, és ennek az egésznek lett a felkent papnője Tóth Gabi, amikor nem is olyan rég csak az ennek megfelelő igét hallhatuk tőle, miszerint ők mekkora szent család, és milyen keresztényi szeretetben énekelgetnek, főznek a pápának, meg nevelgetik egyszem gyermeküket. És akkor most Tóth Gabi huss, lecsúszik az ereszen.

Mindeközben arra kérve mindenkit, hogy tartsa tiszteletben a magánélet szentségét. Viszont épp a fentiek miatt nem lehet, ugyanis gondolkozásunk tárgya épp most köpte szemen magát, ott csordogál a csula az orcácskáján. Visszamenőleg hiteltelen minden, amit a megtalált kereszténységről nagy hangon hadovált, leolvadt a máz, mint ahogyan Varga Juditról is. Hogy nincs itt kereszténység, nincsen hit, az ég egy világon semmi sincs, csakis a baksisért előadott cirkusz van, hogy mi meg a pofánkat befogjuk, de az nem megy.

Orbán Viktor is most jön a templomból, hogy az áhitattól szóhoz sem tud jutni, Szájer ügyéről meg ne is beszéljünk, mert már kitárgyaltuk, és akkor is fölfordult a gyomrunk. Meg az összes többi Borkaistól, Kaletástól, a buzgó keresztény pedofilig. Ők a NER életvezetési mintái, és erkölcsének hordozói. Abban egyébként biztos vagyok, hogy Tóth Gabi most sem fogja érteni, miért foglalkoznak a válásával, mert ez meghaladja a képességeit, de ez legyen az ő nyomora. Belefér az eddigiek közé, csak kicsit színesebb a paletta.

Milyen szépen és higgadtan tudtam mindezt végigvinni, az igen. Még akkor is, ha bizonyára lesz olyan vélemény, kit érdekel ez, fontosabb dolgokkal kellene foglalkozni. De ujjamat intőn fel kell emelnem, hogy de bizony, fontos ez, mert ebben rejlik a Fidesz legfontosabb hazugsága, amire az összes további mocskot építi. Mintha Nietzschét olvastak volna az aljanép számára kitalált erkölcsről, amivel azokat féken lehet tartani. Így jobb, ha tudod, ezt a játékot űzik veled a keresztény értékeket hazudva, és innen láthatod, hogy csak untermensch vagy a szemükben. Bizony, én nyájasom.

Novák Sándor-palota, mint ismeretes, átúszta a Balatont (rossznyelvek szerint búvárok húzták fogdmegek őrizete mellett). Ezek után kijelentette, hogy Balaton-átúszás sehol máshol a világon nincs, tehát megint győzött nemzetünk, emellett azonban a meglehetősen ronda, ámde monogramos fürdőruhája vonta magára a figyelmet (a fenti bölcsesség mellett), ami ízlésficamról árulkodott. De ez nem nóvum az elnöki öltözködés egészét ismerve, illetve az, hogy első körben kiderült, fürdőruhához képest rohadt drága volt. Ezen a ponton legyintett lemondóan a magyar alattvaló: ronda is, fölösleges is, és ezt is mi fizettük.

Ebben a hitben hömbölögtünk hosszú napokat. El is feledtük volna az egészet, mert már rég túl vagyunk azon, hogy ilyen apróságok miatt tépjük a hajunkat, amikor a Sándor-palota megnyugtatásunkra sietett azt közölve, hogy a nagyságos asszony az egész úszókomplexumot, amit magára öltött az akkor aktuális cirkuszban, maga fizette a kis szakadt bugyellárisából. Azaz, nyugodjon le mindenki, Novák őnagysága nem a mi pénzünkből parádézott a habokban, majd kikelve azokból, mint egy csámpás sellő, a partokon is negyvenkét fogat villantva, ami pofa hovatovább elnöki működésének különös ismertetőjegyévé vált.

Itt pediglen megállunk egy egészen apró szóra. Mert és ugyanis Novák nacsasszony örülhet ugyan, hogy mint félelme volt ifjúkorában, nem kell „röhejes ápolónői vagy tanári fizetésből” tengetni a szaros életét. Azaz, egész életen át tartó teperése és törtetése, a hatalomhoz való dörgölőzése célt ért, s most már mindhalálig fürödhet a tejben meg a vajban. Illetve veheti a randa fürdőruháit, aminek az sk. vásárlásáról még mindig nem vagyunk egészen meggyőzve, mert nem mutatta meg nekünk a boltban kapott számlát. De a nagy egészet tekintve ez momentán egyáltalán nem is érdekes. Más alapvető bajok vannak ugyanis.

Mert Novák Katalin nemcsak azt feledte el, honnan jött, és játssza itt nekünk kétséges regnálása óta az arisztokratát és hercegkisaszonyt az elképzelhetetlen ruháival meg életvitelével, utazgatva a földgolyó minden szegletére, hanem a jelek szerint azzal sincs tisztában, hogy mindezt a rongyrázós puccparádét ki fizeti neki, aki legnagyobb sajnálatunkra mi vagyunk a huszonhét százalékos áfánkkal, más (milliónyi) adónkkal. Így, ha csak egy zsömlét is vesz a boltban, az a Mária nénik véréből való. Innen nézvést Novák, amikor urizálva költi a sajátjának vélt pénzt, akkor a miénket költi.

Olyan alapvetés ez, amit nem kellene elfeledni, mert alkalmasint visszaüthet. Hogy Novák maga fizet akármit is, az csúsztatás, mert mindent fillért tőlünk kap. Egyébiránt ez így van másutt is, Novákkal tehát nem ez a baj, hanem rendszerszinten az, hogy nem azokat szolgálja, akik őt a családjával együtt eltartják, hanem valami egészen más érdekeket. Novák a maga módján közalkalmazott, aki azonban a társadalom jólétéhez és működéséhez semmit hozzá nem ad. Inkább elvesz. Jolán a kormányablakban legalább elintézi a jogsit, Novák azonban csak rombol, amikor olyan törvényeket ír alá, amelyek az őt eltartók ellen vannak.

Tovább haladva ezen az úton, a nacsasszonynak vannak testőrei, palotája, sminkszobája és zongorája, ész nélkül röpköd és kapja az új és még újabb toaletteket, hogy hasonlítson a néhai Dianára, mert ránézésre ez a cél. No de, a megkezdett mezsgyén tovább haladva, míg az emlegetett Jolán kormányablakos fizetése, aki valamit dolgozik is, nagyjából két adófizető adójából megvan, addig a nacsasszony milliós fizetését legalább kétszáz magyar adózó dobja össze, hogy értelmetlen aláírós munkaköre legyen. És ez egy szomorú vicc. Ugyanakkor tágabb nyomorokat is felvet, amire például a minapi dűlőút-átadás is példa.

Ott álltak az avatási-átadásin azok heten, amikor a mi pénzünkön épült utat nagy kegyesen, akárha jótéteményt átadták nekünk, és azok összes öltönyét, autóját és benzinjét és mi fizettük, mert mára úgy van, hogy az állam pénzét ezek a sajátjukként kezelik, lopják el és osztogatják egymásnak. Csak mindenki azt az alapvetést feledi, hogy az államnak önmagának pénze nincsen, az mind az adófizetőké, azaz a miénk. A tiéd is, én nyájasom, és akkor azt várják, hogy essél hasra, mert Novák nacsasszony úgymond saját maga vette meg a randa úszódresszét. Röhej. Viszont sokaknak ez így épp jó, tehát mindmeghalunk.