rezeda – Oldal 273

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.

Áder és a sánta sakál

Neeem, én nem akarok tiszteletlen lenni „a nemzet golyóstolla” 2.0 ’álamelnök úr/et. szentséges egójával, de mindent megtesz azért, hogy kajánul szemléljem immár őt, valamint legyalult intézményét is. Következésképp azt az országot, amelyet állítólag képvisel, és amely mára egészen sajátságos állagúvá vált nem éppen általa, viszont az ő hathatós közreműködésével.

Gimnáziumban járt tegnap vendégségben ’álamelnök úr/et., hogy mi a rossebnek, azt csak ő és magas hivatala tudhatja, tán, hogy házhoz menjen a pofonért, amelyet azért nem kapott meg, mert ezek a gimnazisták nem kopaszok, hanem mindenféle más frizurát viselnek a fejükön, és az abban lévő tartalom is másfajta, mint amilyet a hatalmi gépezet megszokott híveitől.

Ezek nem savaznak, nem ütnek esernyővel, hanem kérdeznek, többek között azt, hogy ’álamelnök úr/et. mi a jó francért irkál alá olyan törvényt, amely az ő fejükben mindenféle frizurák alatt megbúvó fickándozó gondolatokat akarná megzabolázni egyetemek dresszírozásával, s amely ellen jól láthatóan testes tömegek emelik fel a szavukat, tehát a Lex CEU-t.

Golyóstoll bácsi erre pedig olyat válaszol, amely búbánatosan mutatja be, kies hazánk jelenlegi állapotát, a hatalom működési módját és aszott, elcseszett lelkivilágát. Azért írta alá a gyalázatot, mint volt szíves kifejteni, mert: „Legalább annyian lehettek volna a törvényjavaslat mellett az utcán, mint amennyien ellene voltak.” Ezt mondta mérhetetlen bölcsességében.

Mint kitetszik, itt, minálunk az igék feltételes módjának múlt időben való használata indokolja fajsúlyos döntések, meghozatalát, azaz, a legfőképpen a mi lett volna, ha lett volna a legfőbb érv, amely gondolkodásmód, mint azt F. M. ötödik cé osztályos tanulótól tudjuk „a képzelet adományából fakadó átok”. F. M., ötödik cé osztályos diákunk részletezi is nekünk ezt az egészet:

„A sánta sakál nem tűnődik azon, hogy mi volna, ha nem lépett volna bele a csapdába, sem azon, hogy milyen boldog volt ő azelőtt, hanem a lábát nyalogatja és törvényének veszi azt, ami vele történt. Vagyis azt, hogy sánta…De nem képzelődik afelől, hogy mi volna, ha megvolnának sántasága miatt elveszített kölykei, hogy még tovább is hiányozzanak neki.”

Ebből a képes beszédből látszik, ’álamelnök úr/et. még egy sánta sakál érzelmi és gondolati szintjét sem éri el, midőn egyfolytában azon rezeg, hogy mi lett volna, ha lett volna, ha meglennének a kölykei, amelyek nincsenek. Ha annyian mentek volna az utcára a törvény mellett, mint ellene, de hát, az Isten szerelmére, ez nem történt meg, és mégis aláírta. Ilyen megközelítésből viszont kitetszik, hogy tényleg bajszos szar ő, sőt, inkább olyas simicskai folyadék, mint a főnöke is.

Ezen a gondolati ösvényen tovább haladva, és tökéletesítve F. M. ötödik cé osztályos tanuló képes beszédét, eljutunk országunk tragédiájának eredőjéhez, amit K. Zs. polgártársnő danászott el nekünk már nagyon-nagyon régen, hogy aszondja, lehetett volna, mégsem az lett. Ez lángoktól öleltünk sorsának eszenciája, ha jól belegondolunk.

Az 1989 óta eltelt huszonnyolc évben annyi minden lehetett volna. Ha Antall úr nem kúrja szét az országot már a rajtvonalnál, ha O. V. nem hülyül, következésképp nem gecül meg, ha Gyurcsánypatás nem öszödözik, és nem ágyaz meg a tébolynak, és így tovább, meg még egyszer így tovább. Lehetett volna ez egy élhető ország, aztán mégsem az lett. Csak egy golyóstollas, gőzölgő szarkupac immár az egész. Énekeljünk hát, polgártársak, vigadjunk sírva, mint jó magyarokhoz illik.

A lopás evolúciós eredete és fiziológiája

Abban fradista és dózsás is egyetért, ebből fakadóan szinte teljes a társadalmi konszenzus, hogy ezek itt, a fejünk fölött ipari méretekben lopnak, nevezzük akárhogyan is az elvakult, szuszogó szerzést és gyűjtögetést. Ez meglehetősen irritálja a Kárpát-medencei polgártársakat, legalábbis azt a döntő hányadot, akinek nem vette el az eszét, hogy Orbán et. előtt leboruljon, tehát rohadt sokakat.

Ordítani emiatt lehet és szükséges is, ám attól még semmi sem fog megváltozni, sokkal hasznosabb tehát, ha tudományos alapossággal veselkedünk neki a problémának, hogy miért. Elsősorban is genetikai okai vannak, amelyek az ősidőkbe vezetnek bennünket, amikor a homo akármi még erősen ki volt szolgáltatva környezete szeszélyeinek, és az életben maradást szolgálta, ha minél több bogyót tett félre a barlangjában úgy is, ha ezért fejbe verte a szomszédját.

A párduc is elássa a maradékot, meg a medve is. Ez a fölhalmozó elemi ösztön tehát mutatja, hogy szemben a kreacionisták tanaival igenis van kapcsolatunk az állatvilággal. Sőt, maga a papság is bizonyság erre – holott nem is tud róla -, amikor liheg a pénzért, gyűjtöget perselybe, esküvőért, temetésért meg minden lószarért, holott föl nem használhatja, mert akkor a torkosság bűnébe esik, és mégis megteszi, pedig kurvákat sem vehet rajta.

Brit tudósok kutatásai derítették ki, ez a génmódosulás okozza, hogy akinek a mai világban van százmilliója, miért veszik meg az újabb százért, aztán tovább a többiért. Nem tehet róla, ez a késztetés még akkor alakult ki a fajban, mikor kardfogú tigrisek akarták átharapni a torkát, tehát, ha a fideszfiúk máma elborult aggyal szereznek, csupán egy, az őseink által kódolt parancsnak engedelmeskednek. És még örülhetünk, hogy nem bunkó segítségével einstandolnak, hanem törvényt hoznak, hogy olajozottan menjen a dolog.

A mai történéseknek emellett még Kubiláj nagykán az oka. Ez a mongol, aki ráadásul még kínai császár is volt, a XIII. században a hasára csapott, és kibocsátotta az első papírpénzeket, és rendelettel kényszerítette ki a forgalmat. Kötelező volt a fecnijeit fizetésnél elfogadni, illetve a fémpénzeket rájuk beváltani, a pénzjegyekkel szembeni fedezetet azonban nem garantálta. Akinek nem tetszett az új móka, annak testét elválasztotta a fejétől.

Ez a rohadt vágott szemű az oka mai nyomorunknak, a hülye találmánya teszi lehetővé, hogy a mai kubilájok milliárdokkal dobálózzanak. Aranyban, ezüstben ezt nem tehetnék meg, hülyén nézne ki a gázszerelő, a filmes-kaszinós, meg a többi Dagobert bácsiként az érmékben tempózva, másészt meg annyi arany nincs is a Földön. A fölhalmozás elől tehát elhárult a fizikai akadály, viszont még mindig nyitott a ‘demiért fluimucilábeles kérdése. Mert a bogyós ösztönök mellet más is dolgozik a mai rezsim élharcosaiban, és igen.

Mert azt már nem brit, hanem komoly neurobiológusok állapították meg, hogy a pénz szerzése olyan kémiai folyamatokat generál az agyban, mint amit az ópium okoz. És itt van a mi kutyánk elásva, hiszen az közkeletű, hogy az ópium bevitelével a mindennapi szorongások enyhülnek, a használó pedig álmodozó lesz. Mivel a szervezet igen könnyen hozzászokik a szerhez, ehhez a hatáshoz egyre több és egyre gyakoribb anyagbevitelre van szükség.

Az erős pszichikai és fizikai függőség kialakulása miatt az ópium/pénzfüggő nagyon erősen ragaszkodik a használatához, mindehhez hozzájárul a szörnyű megvonási tünetektől való félelem. Az ópiumtól/pénztől megfosztott egyén izzad, izomgörcsök, végtagfájdalom, remegés, hányás, orrfolyás, láz, hasmenés kínozzák. A legsúlyosabbak mégis a folyamatosan rájuk törő szorongás, rettegés és a rövid alvási periódusokat megzavaró borzalmas lidércnyomásos felriadások.

Íme, hölgyek és urak, a magyarázat, hogy miért lopják ki a szemünket. Evolúciós és fiziológiai okai vannak, a kórt gyógyítani klinikai körülmények között lehet, a terápia helyét az egyszerűség kedvéért nevezhetjük akár börtönnek is.

Nem bosszúállási, hanem filozófiai okokból. Max Weber ugyanis a protestáns etika keretei között foglalkozik a pénz problematikájával, és megjelenik nála a kettősség, mivel ugyan visszautasítja a fogyasztást, de a szorgalmas munkát és az érte kapott fizetséget nem. Ápoltjaink viszont nem izzadós tevékenységért kapják a dellát, hanem csak játszásiból, ami nem összeegyeztethető a régebben kialakult társadalmi konszenzussal, de a polgártársak gusztusával sem.

Valóság nagybátyám

Nem kell ahhoz kétfarkú torz tükör, hogy belássuk, az a bűzös halmaz, amelyet összefoglalóan Fidesz-nek neveznek, megspékelve KDNP-vel, valamint a rajongó, illetőleg hívő táborral, oly mértékig szakadt el a valóságtól, amelyet bízvást nevezhetünk imbecillis kegyelmi állapotnak. Olyik organizmuson viszont már a debilitás jelei is mutatkoznak, hogy az észelmenés legkarakteresebb fokát, amelyet idiótának hívnak, most csupa jószándékból kihagyjam a szótárból.

Imhol van nekünk mindjárt Nógrádi szagértő, akit a dakoták – mert az indiánok tisztelték az eszementeket – valószínűleg szentté avattak volna, olyanokat tud ő. Legújabb delíriumában azt vizionálta, hogy az usákok már kijelölték a mi egyetlenünk trónjának saját akolból kinövő várományosát, ami a dombóvári tátott szájú panelproliknak biztosan annyira érdekes volt, hogy hányták a fürge keresztet, és az susogták, mi lesz velünk nagymama?

Semmi se lesz. A mókus őrs kommunikációs igazgatója (és az is van), bizonyos Hídvégi et. aszonta, hogy ők ilyen híresztelésekkel nem foglalkoznak, holott nem ártana, és nem azért, mert az egész eszemenésnek volna valamelyes valóság alapja, hanem mert éppen nincs. És ez mutatja, hogy kezdenek repedések szétrózsázni a varázsgömbön, amelynek a vége már csak a fizika törvényei szerint is az lesz, hogy iszonyú csörömpöléssel hullik darabjaira az egész hóbelevanc.

Ez az egy állítás számos öngólt eredményezett a bábszínházban, ha jól odafigyelünk. Ha ugyanis igaz volna, akkor baj van. Ha meg nem, akkor is, mert a Pártnak cáfolnia kellett a riogatásért felelős alkalmazottja delirálását, amivel nem kevesebbet vall be nekünk, hogy amit Nógrádi mond, az nem igaz. Ilyen tényállások után, ha kellőképpen tökös a ’zember csak elmorfondírozik, hogy ez a szagértő mikor mondhat igazat. A legelvetemültebb liberálbolsik úgyis tudják, sohase.

Node, ha a Bélák és pláne a Józsik is kiszagolják ezt, mert az a kurva korsó egyszer csak eltörik a kútnál, főleg, hogy ilyen alternatív valóságot szétsugárzó rágcsáló annyi van a rezsim környékén, mint kerek égen a csillag, akkor súlyuktól egyszer csak hirtelen és váratlan leszakad a mázsás, szörnyű mennybolt. Ilyen Spöttlék, és különösen Bakondik erősen dolgoznak ezen, hogy a vezérről és közvetlen udvartartásáról ne is beszéljünk.

Ha jól emlékszek, a drága Marquez bácsi az ő mágikus realizmusával, de az is lehet, hogy Füst Milán az indázó dumájával – ki tudhatja ebben a tömegben – mondta volna azt, hogy akármilyen fiktív világot föl lehet építeni, csak arra kell ügyelni, hogy az ember a legkisebb részletben se essen ki belőle. Amint ez megtörténik – tanította ez a kettő vagy az egyik – azonmód omlik össze az egész építmény. Jelzem, megtörtént a hiba, roskadófélben van a ház, mállik le a vakolat. Hogy mikor dől össze, az csak idő kérdése, hiszen azt meg Camus-től tudjuk, hogy várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

De, hogy mivel nem törődik még meglehetősen szeles módon a Fidesz, az is érdekes. Magomed Daszajev, csecsen polgártárs megfenyegette a szovjet emlékművet összefestékező Komáromy Gergelyt, és Halász szóvivő aszonta, hogy piti esetekkel ők nem foglalkoznak. Hogy Komáromy él-e, vagy hal-e, az őket teljesen hidegen hagyja, az viszont már égethetné a valagukat, hogy az oroszok a spájzban vannak. De ez sem érdekli őket, így hát kénytelen vagyok bemutatni, mit csinálnak Volga anyácska gyermekei az éléskamrában.

Nagyapám mesélte a megszépítő messzeség miatt göcögve, hogy amikor a felszabadító erők benyomultak ’45-ben a Vas megyei Sorokmajorba, akkor a távoli sztyeppékről származó hős katonák értetlenül álltak a zsírosbödön előtt. Nem tudták hová tenni a magyarok különös alkotását, és az égető dilemmát úgy oldották föl, hogy meglelve a titkos funkciót, beleszartak az amúgy akkor már üresen álló edénybe. Mindebből kitetszik, hogy addig-addig osztogatja itt nekünk ez a bagázs a fikcióját, míg végül a parlamentjükben a szent koronájuk kap egy adag megemésztett pirogot, ami nekik újdonság lesz, minekünk viszont tényleg szar. Szép kilátások, azt meg kell hagyni, viszont nem kellene elfajulni engednünk a dolgokat.

Legyen velünk a nevetés

Most hajnalban gyors szemlét tartva a Fidesz-médiákok között, azt lehet tapasztalni, ezek a drágák annyira ledöbbentek, hogy nem találják a szavukat a tegnapi kétfarkú pörformansz után. Ha komolykodó, izzadságszagú tüntetés lett volna, már ömlene a mocsok minden mennyiségben, ám azzal, ha pofánröhögik az embert, nehéz bármit is kezdeni.

Kitetszik, hogy ezzel a jelenséggel képtelenek megbirkózni, se megrágni, se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudják, így hát hallgatnak. Mert mit is lehetne kezdeni azzal, ha a tömeg azt szajkózza széles vigyorral a száján, amit maga a diktatúra is mondana. Tagadni a somolygó népek állításait nem lehet, hiszen akkor saját maguknak mondanának ellent, ordítani miatta viszont szintén ilyen okok miatt zsenánt.

Ezzel a szaltó mortáléval a kutyások olyan spirálba irányították a közbeszédet, amiből a nemzethy oldal jól kikeveredni nem tud. Kénytelen mosolyogva tűrni, ahogy pofán köpik, és a langyos csula csorog le az orcáján, hogy ilyen csodás képzavarral mutassam meg a helyzet felemelő abszurditását. Még a híradó.hu is meghasonlott egyetlen tudósító Orbán-orgánumként, és nagy kínok között tényszerűen leírta a történéseket.

„A magasba tartott táblákon olyan jelmondatok szerepeltek, mint “Tiltsuk be a tömegrendezvényeket”, “Le a szólásszabadsággal”, “Nem akarunk nyugdíjat”, “Viktor, haza, család”, “Ne engedjük, hogy a Soros pénzelte provokátorok megzavarják a békemenetet”. A hangoztatott jelszavak között szerepelt, hogy “Nem kell több választás!”, “Vesszenek a civilek!”, illetve “Magyar földre orosz tankot! A – végig ironikus hangvételű – tüntetés végén a szervezők hivatalosan is hadat üzentek Brüsszelnek.”

Nem lennék most sem a tudósító, sem a szerkesztő helyében, mert hétfőn ebből még baj lesz, csak azt nem tudni, hogyan. Sorosozni, mint kitetszik nem lehet, sőt, semmit sem lehet, viszont hogy Orbán Viktor, ha érti még – de ez korántsem biztos -, nagy valószínűséggel kényszerzubbonyban toporzékolva csap majd szét közöttük, az is nagyon valószínű.

És akkor is minden hiába lesz. Ez a tegnapi dili a rendszer velejét, a pátoszos magyarkodást tette röhejessé, a komolykodó beszédeket és az izzadság szagú váteszeket, politológusokat, ellenzéki pártokat, meg a szélsőjobbos hülyéket, amit még a sors is jól mintázott, midőn a Nyugatinál összegyűlő Betyár Sereg, a Magyar Gárda és a Szkíta Motorosok csak arra jutottak: „Minek ide ez a retkes egyetem?”, és a pódiumjuk nemes egyszerűséggel összeomlott a molinó súlya alatt.

Mindezek után, amikor derűs lélekkel nyugtázható, hogy sikerült fogást találni a tébolyon, miközben az ember szétröhögte magát, az a rossz érzés motoszkál benne mégis, hogy tán minden hiába. Hiszen az a sokaság, aki a fülkékben megdönthetné a rezsimet, nagy valószínűséggel semmit sem fog fel az egészből, mint az egészen valószínű.

Viszont jólesik, ha a rezsimből bohócot csinálhatunk, mert netalán olyan folyományai lehetnek, hogy a despota, miközben fogai kihullanak a folytonos csikorgatástól, desszertként még szélütést is kap tehetetlen dühében. A hamut is mamunak mondja majd, mint sormintája, Kádár et. a végső napokban, igazolva Kierkegaardot, aki így foglalta össze, mit is kér az élettől:

„Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. Szeretnél – mondta Merkúr -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot. Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.”

Hányinger

M. József tegnap este megünnepelte a kocsmában, hogy eltelt a hét, meg a nap, és jön a hétvége, aminek amúgy semmi jelentősége nem volt, hiszen szombaton és vasárnap csak úgy nem dolgozott, mint hétfőn vagy pénteken. Amióta összeveszett a polgármesterrel, közmunkát sem kapott, és tulajdonképpen hálás volt neki, mert így alkalma nyílt arra, hogy heti egyszer-kétszer elmenjen feketézni, és sokkal többet keresett vele, mint a közös árok-kaparászással.

A péntek este mégis karácsony volt minden héten, hiszen ekkor a haverjai őszintén örültek az eljövendő két napnak, amikor nem csörög hajnalban a vekker, nem ordibál a főnök, és szakad le a kezük a robotban. A péntek este a szabadság volt maga, ellazulás, nők és futball megtárgyalása ordibálva, valamint az Orbán kurva anyjának szidása nagy hangon és teljesen értelmetlenül, viszont következetesen, ezt meg kell hagyni.

Tegnap azonban valami ismeretlen erő miatt túlzásokba estek a nagy lazulásban és a hűsik kortyolgatásában, aminek következményeit M. József most reggel a párnái között nyögte. A másnaposság hullámzott benne a fejétől a talpáig, a homlokát hideg verejtékbe borította, lábai görcsbe rándultak, és az ingamozgás közepén, amikor a gyomránál járt az expressz, olyan öklendezések szállták meg, hogy majdnem kiszakadt a belseje. Ezen csodálkozott, és ez ellen küzdött, kamaszkora óta nem hányt ugyanis, amire nagyon büszke volt.

Vaskos tapasztalatból azt is tudta, ha a hét végét nem akarja ágyban és párnák közt átszenvedni, akkor fojtást kell tenni a gyalázatosra, ezért, amikor a rigók jelezték, hogy mindjárt pitymallik, átvonszolódott az ivóba, és szombat lévén nem is az első volt, nagy hanggal már ott ültek a haverjai olajtól iszamos kézzel, ahogy mindig, mint az ország ideális alattvalói. Lesték a tévét, amiben a tegnap estét ismételték. M. József letelepedett, markolászta a fröccsét, amikor a képernyőn föltűnt a nemzet gázszerelője.

Midőn a riporter megkérdezte tőle, hogy is van a dolog Balaton fölvásárlásával, ez a gázszerelő valahová a messzeségbe nézett, úgy mondta: „Nem tudom, én nem vásároltam be semmit.” A kocsma népe egyszerre visított fel és dübörgött, de M. József hallgatott. Az első korty teljesen megkavarta, émelygést érzett, böfögni próbált, de nem sikerült. A riporter rámutatott egy plakátra, amelyen a gázszerelő állott Orbán Viktor társaságában, és rajta a felirat: „Ti dolgoztok, ők lopnak.”

A gázszerelő kijelentette: „Ez hányinger.” A tőmondat mintha startpisztoly lett volna, mozgásba hozta M. József hasi izmait, és bár hősiesen küzdött, nyeldekelt, semmit sem tudott tenni, gyomrának mai, tegnapi és sok éves tartalma óriási sugárban lövellt ki a kocsma légterébe, csattant a padlón, és a közönség tagjai miután kecsesen kitértek a mindent letaroló sugár elől, nem ordítottak, hogy te barom, hanem ovációban törtek ki, mert megdőlt M. József rigmusa, amit részegen mindig szavalt, hogy rókamentes móka ’93-óta.

A kocsmáros is röhögött, miközben a bűnös a klozettból előszedte a fölmosórongyot, és nekilátott szétkenegetni a tócsát, a sarokban meg a nyeszlett tudálékos előadásba kezdett, hogy gyakorlatilag bárki hányhat, kortól és nemtől függetlenül. A nők és a kisgyerekek könnyebben hánynak, meg azok is, akik refluxosok. Itt tartott, amikor a többség leordította a fejét, és kollaboránsnak nevezte M. Józsefet, aki szimpátia-hányást hajtott végre, valamint magára vette a gázszerelő bűneit.

Így vihogtak, de közös döntéssel átkapcsolták a tévét, hogy ne legyen újra baj, de ez a másik adó sem volt jobb, ezen meg valami Tuzson nevű ökör értekezett arról, hogy most következik a végső összecsapás Brüsszellel. Ettől a kocsma közönsége egyként hülyült meg, és kórusban, mintha futballmeccsen lettek volna, úgy kántálták, hogy hányinger, hányinger. Viszont M. József az általános hangzavarban valami időtlen múltba csúszott, amikor még volt esze, és látta a Bouville-i naplementét, a szaros papírdarabot, meg a tintatartót.

Ekkor újra elöntötte az émelygés, de ez már nem az okádás előszele volt, hanem a mesterfok, az undor, amitől nem lehetett egy gáláns sprickolással megszabadulni, mert az oka és indoka nem az elfogyasztott maligánokban, hanem a Tuzsonokban és Mészárosokban rejlett. Ezek tették végleg tönkre az életét, gondolta M. József. Ránézett a kocsmárosra, akin lila ing és rózsaszín nadrágtartó volt, émelygéséből szólt kifelé neki Roquentin úrként: Egy calvadost, gyermekem. A kocsma népe megállapította, hogy na, már megint máttós, pedig soha nem volt józanabb.

Vérszag

„Aggálytalan bizonyossággal” állapította meg a bíróság, hogy Nyakó István nem sértettje az emlékezetes, NVI-nél történt kopaszok, kontra MSZP ügynek, amikor is a jámbor Kubatov-legények szerény ténykedésükkel a mi drága Erdősinénket állították a startvonalra az ő népszavazási kezdeményezésével, mint az tudvalévő.

Az ítélet előzménye az volt, hogy Pintér et. rendőrsége nemcsak a népszavazás rendje elleni bűncselekmény, de a hivatali visszaélés, a garázdaság és a kényszerítés bűntette miatt indult nyomozásokat is vádemelés nélkül szüntette meg, mert a tények ellenére nem tudták eldönteni, hogy az ominózus hajnalon J. Lőrinc vagy valamelyik társa volt-e az, aki Nyakót megakadályozta az időbélyegző elsőkénti használatában.

Olyan ez, mint amikor a családon belüli erőszak témakörében a szerv addig nem avatkozik be, míg nem sprickol a vér, aztán meg hümmög, hogy mért nem szóltak neki előbb. Viszont azóta a kopaszok rátelepedtek a mindennapokra, egészen váratlanul, de jól kiszámítható módon mindenhol feltűnnek, ahol Orbán hazáját meg kell védeni a kozmopolita csürhe ellen.

Volt már ilyen a történelemben, bizonyos Ernst Röhm még a múlt század húszas éveinek elején hozott létre „teremvédő” csapatot, akik az NSDAP rendezvényeit biztosították. Ezek az elsőáldozók aztán 1921. november 4-én a „Sturmabteilung”, magyarul SA nevet kapták a keresztségben, és ez a véres szájú mókus őrs sajátos fejlődése során a politikai ellenfelek megfélemlítését végző harci szövetséggé vált. Olyannyira, hogy beépült a bajor kormány mozgósítási terveibe is.

Van tehát minta és vitézségből forma, amelyből a mi jámboraink szelleme táplálkozhat. Voltaképp determinisztikus ez az egész, a hét éve szakadatlan tartó háború, amelyet Orbán folytat, kitermeli magából ez erős embereket, van hozzá elég degenerált alak, s ha Kubatov et. még noszogatja is őket a listái alapján, akkor készen áll a recept az eljövendő pogromokhoz.

Lehet, hogy túl sokat nem is kell várni rá, hiszen elátkozott miniszterelnökünk keresztényi tenyere már viszketni kezdett, mint azt volt szíves hívei tudomására hozni. Meg is lett az eredménye, egy tüntetőt hazafelé haladtában pár ilyen mókás fiú betuszakolt egy kapualjba, és alaposan elverték, pedig történelemkönyvet sem olvastak, csak Bayert. Onnan lehet a buzgalom.

A meggyakott férfi beszámolója szerint „Tüntetgetsz? Miért tüntetsz?”, valamint „A CEU mellet tüntettél? Ti a magyarok ellen tüntettek!” magyarázat után kapott a pofájába, világossá téve, hogy nem testvéri szeretetből, hanem nevelési célzattal ruházták meg, miheztartás végett. Pintér et. rendőrei pedig – a beszámolók szerint – még azt sem hagyták neki, hogy normálisan elmesélje a történteket.

A vége az lesz, hogy mindez meg sem történt, vagy maximum az ufók voltak a bűnösök. Ennél szomorúbb azonban, hogy a jelek szerint minőségi szintet ugrott Magyarország közélete, és életbe lépett az ököljog. Orbánt és Bayert felbujtásért lehetne beárulni, de ennek ugyanúgy nem lenne semmi értelme, mintha ezt 2006-ban tettük volna, amikor a most pofozkodók tankokkal furikáztak, és autókat gyújtogattak, tudjukki által logisztikázva.

A helyzet most annyiban komolyabb azért, hogy már Kövér magánhadserege is felfegyverkezett, és nem azért, mint mondják, hogy eltévedt drónokra vadásszanak, hanem sokkal inkább a Kossuth téri ricsajozók ellen, akik esetleg felhorgadásukban behatolnának a Parlamentbe. Ez teljességgel biztos, mint ahogyan az is, hogy immár kétségeink nem lehetnek, ezek készülnek a csatára. A legfélelmetesebb viszont az, hogy az SA-ként működő kopaszaikkal ezt ki is akarják provokálni.

Nem lesz ennek jó vége. Már érződik a vér édeskés szaga, és te tetted ezt, király.

Hungória Conanjai

Békés Márton a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, akinek a szívét vérzésig megsebezte, hogy szeretett intézményének falát összefestékezték. A megrendülés mértékét mutatja, hogy szinte már egy hét is eltelt a hallatlan atrocitás óta, de csak nem tud napirendre térni a történtek fölött.

Tegnap öntötte ki lelkének éjfekete tartalmát a nagyvilág, és elsősorban a leendő választók előtt, hogy hitükben őket tudományosan megerősítse. Könnyeivel küszködve, szüpögve, taknyát nyelegetve adta elő a megfelelő orgánumnak az örök igazat: “Ne legyenek kétségeink, a támadás a hősök és az áldozatok ellen ment.” (sic)

Ezen kívül barbárságnak nevezte a dolgot, amely megállapítás engemet sűrű továbbgondolásokra kényszerített, mert ez már minősített eset. Az ókori görögök barbarosz (βάρβαρος) kifejezéssel illették a nem görögöket, ebben a kontextusban tehát igazgató úr megállapítása egybecseng a nagyfőnökével, miszerint a rajtuk kívül álló elemek nem tekinthetők magyarnak.

Más megközelítésben a bárdolatlan népelemeket tekintették a rózsaszín lelkű hellének barbárnak, de a perzsa háborúk után a szónak megvető értelme is volt, jelezve a durvaságot, kegyetlenséget és műveletlenséget. Nem véletlen, hogy az újkorban a nácikat szokás barbároknak nevezni, meg Móricz pásztorait, akik birkákért gyilkolásztak.

Ha tehát igazgató úr a barbár morfémával illeti a jámbor föstékes alakokat, akkor azt kell tételeznünk, hogy a leendő választóknak üzen csalafinta módon azt sugallva, hogy ezektől óvakodni kell, nincsen előttük se Isten, se ember, ezek újszülött kisdedjeinket fogják elmajszolni früstökre, miután szétkúrták asszonyainkat.

Más megközelítésben a barbár megjelölés a görögöknél civilizációs eltérésekre is utalt, és be kell látnunk, hogy tényleg, a ma kormányzó erők, a kormányhoz közel álló kiszolgáló személyzet, az oligarchák és a hívők, valamint a velük szemben elhelyezkedő immár a festékszórás alapján megkülönböztethető sokaság között leginkább kulturális különbség van.

Nem arról van szó elsősorban, hogy a fideszbirka olvasta-e, mondjuk, a Tulajdonságok nélküli embert, vagy létezni sem bír Wagner nélkül. A kultúra ebben az esetben az egész személyiséget jelöli, amely az egyik esetben européer, a másik oldalon pedig a természeti népek felé hajlik, ily módon kettejük között antagonisztikus az ellentét.

A Fidesz és nyája erősen hajlamos arra, hogy totemeket alkosson, amelyeket és akiket vallásosan lehet tisztelni, s egyúttal félni is tőle, mint például Orbán Viktort, aki egyben tévedhetetlen is. Totemizálnak ezek mindent, mint most a terror otthonát, amikor is szakrálissá tettek egy nyüves múzeumot, amit pedig csak azért hoztak létre, hogy a főnökük beteges kommunista fóbiáját kielégítsék.

A szakralizált tárgyakról és dolgokról, úgymint és többek között szent jobb, szent korona, himnusz, meg ilyenek, csak suttogva lehet beszélni, minden más megnyilvánulás istenkáromlás, ami a libsibolsik védjegye. A Fidesz éra így röpít vissza a középkorba, és még azon is túl, megférni ezek semmiféle szabadabb elmével nem tudnak.

Innen nézve világos az is, hogy amint vezérünk egyre inkább elsötétül, úgy veszi őt körbe az egydimenziós emberek tömege, és aki egy kicsit is képes az összetett, elvont gondolkodásra, menekül előle, ahogy csak bír. Így válnak mértékadó emberré a Németh Szilárdok meg a Kósa Lajosok, akik determinisztikusan nem értik a paintballozókat.

Ők – szerintük – rombolnak, ricsajoznak, hangoskodnak, istentelenek, ügynökök, etc. Így van az, hogy ezek a mókusok fölépítették maguknak a saját Hybóriájukat, amely esetünkben inkább Hungória, amelyre az erőtől duzzadó harcosok és a sötétség a jellemző. Csak ebben a mi hard fantasynkban nem a snájdig Schwarzenegger küzd tébolyult szemekkel ellenük, hanem nyeszlett bölcsészek.

Conan-Schwarzenegger egyedül kaszabol és nyiszatol, hogy végül király váljék belőle, itt, a mi délibábunkban sok, és egyre több a harcos ellenálló, akik csak úgy nem ismernek félelmet és látszólag fájdalmat sem, mint a kimmériai barbár. Hogy emiatt totyakos vezérünk és hű szolgái be vannak szarva? Perszehogy, mivel váratlan zavar keletkezett az erőben, és roskadófélben van a ház. Eljött tehát a Conanok ideje a csillagok állása szerint.

Színek és évek

Momentán ott tart lángoktól ölelt kis országunk, mint Ildi néni középső csoportja a sarki óvodában szuszogós szivárvány-rajzolás közben, miszerint a színek tobzódása határozza meg a mindennapokat, sőt, már a világnézetet is.

Az egyik fél a csukaszürkére esküszik, amin csodálkozni nincs mit, hiszen, mint tábornokunktól tudjuk, permanens a háború, az ellenállás egyre szélesülő körei viszont a prizma csodás hatásában bíznak, és lehet, hogy igazuk van.

Ez az a jószág, amely, amint azt Newton bácsitól tudjuk, szétbontja a mafla fénysugarat cuki kis csíkokká. Viszont itt és most nem fizikai, hanem sokkal inkább néplélektani kísérlet zajlik, hogy az agresszív sötétlő bambaság, vagy a friss tavaszi szellő kerekedik-e felül a Kárpátok alatti ringben, és ez egyáltalán nem mindegy.

A kimenetel hatással van ugyanis a választópolgár testi és lelki egészségére is, egyszerűbben leföstve, vagy megdöglünk az új középkorban, vagy szabad lesz megint lufit eregetni.

Itt vannak mindjárt a jámbor kétfarkúak, akik valami isteni sugallattól vezérelve a járdákat föstögetik szerte az országban, amitől olyan elviselhető lesz az áporodott magyar ájer, hogy egyből kivirul a kikelet, meg leveles lesz a liget.

Orbán mindenféle helytartói, meg a házmesterek ezt pedig nem szívelhetik, tenni ellene viszont eleddig nemigen tudtak, csak toporzékoltak a kipingált járdák fölött, és súrolták azokat gyökérkefével, ami voltaképp leglényegük, ugye.

Szita Károly, aki pincsiként Kaposvár életét keseríti meg időtlen évek óta, viszont semmit sem bíz a véletlenre. Kihasználja, hogy a rábízott várossal csakúgy megtehet bármit, mint a nagytestvér az országgal, így rendeletben tiltaná meg a járdafestést.

“Aki járda, vagy közút felületén, valamint a közterületen elhelyezett eszközökön, dísztárgyakon a tulajdonos vagy vagyonkezelő hozzájárulása nélkül festékszóróval, filctollal vagy bármilyen más anyaggal létrehozott képi, grafikus, vagy szöveges, nem vízoldékony felületbevonatot hoz létre, amely nem a vagyontárgy rendeltetésszerű használatához szükséges, közösségi együttélés alapvető szabályait sértő magatartást követ el.”

Így szól a tervezet, és ki nem szarja le az egészet, viszont az indokolás, hogy a járda kifestő könyvnek való használata megsérti a közösségi együttélés alapvető szabályait, az már delikát.

Legalább annyira, mint amikor Gulyás Mártont és b. társát azért ítélték közmunkára, mert, amikor a Sándor-palotát vették célba festékes flakonbombákkal, akkor riadalmat keltettek a tüntető tömegben – legalábbis a csinovnyik bíró szerint -, holott az egybegyűltek szívük szerint a bajuszos patkány nyakát tekerték volna ki.

Ilyen színes ricsajok vannak ma kies hazánkban, amit akár fél évvel ezelőtt sejteni sem lehetett. Hogy a rendszer eresztékei nem füst-, hanem festékbombák miatt kezdenek el recsegni és ropogni, és végül is, van benne valami. Hiszen, ha az ország kiszínezése hatványozódik, bedugul a mechanizmus, mert lehetetlen mindenkit közmunkára ítélni. Nincs annyi gereblye az országban.

Így a magam részéről üdvözlöm a paintball által halálba indulókat, hiszen ők száz év múlva leporolhatják a drága Kaffka Margit – akitől a címet einstandoltam – látomását, mert Pórtelky Magda őnála arra a következtetésre jut, hogy ennek az anakronisztikus, az ember kibontakozását gátló feudális dzsentrivilágnak pusztulnia kell! Körbeértünk, polgártársak.

Nem miden Orbán, nem minden Putyin

Ezért megint le leszek kommunistázva, de egye rosseb. Úgy tűnik, nem csak Balog tiszteletes képes túltolni a biciklit, hanem tudatlan zsenge ifjúságunk is, aki lányos zavarában és túlzott buzgalmában most a butaság bátorságával a Szabadság téri szovjet emlékművet föstötte le víz alapú narancssárga festéket tartalmazó lufibombákkal, ami meglátásom szerint nem igazán komilfó cselekedet.

Komáromy Gergőnek hívják a megtévedettet, akit bűncselekmény gyanúja miatt elvittek a rendőrök, és ettől ő most bizonyára boldog, hősnek érzi magát, holott csak egy tudatlan nímand, aki szégyent hoz a tüntetőkre és nem védekezhet azzal tettét indokolva, hogy hát, kérem, itt a tavasz. Másrészt pedig virtuálisan kezet foghat a náci söpredékkel, mert ez a pörformansz hozzájuk teszi hasonlatossá őt is.

Egészen egyszerűen magyarázom el. Az a Kolja, Iván, vagy akárki, akinek az emlékét őrzi ez az építmény, nem azonos Putyinnal, sem Sztálinnal, de még Rákosival sem. Orbánnal meg pláne, és nem tehet arról, hogy a röpke szabadság, amiért ő fenségesen megmurdelt, Jalta okán egészen más irányokat vett. Ilyen megfontolásokból lehetne föstékezni Churchillt is, meg Rooseveltet, akik ketten együtt sem voltak elég erősek a grúz barom tébolya ellen.

Az a Kolja, Iván, vagy akárki azért adta a nyomorult életét, hogy 1945 tavaszán itt minálunk is föl lehessen jönni a pincékből, ki lehessen tárni a betört ablakokat, és más cuki dolgok, egészen a kékcédulás választásokig, ami testvérek között is 1947-ben volt, ilyképp a kommunista tombolás beköszöntéhez ezeknek a szovjet katonáknak annyi köze volt, mint például Puskinnak, vagy a végül megzakkant Tolsztoj Leónak, azaz, semmi.

Szovjet hősi emlékművet festékkel bombázni olyan tudatlanságra vall, mint a Heineken vörös csillagját betiltani, így mindkét oldal számára az a javaslatom lehetne, hogy tessenek tanulmányozni poros könyveket, de idő hiányában elég lehet egy is, mondjuk Williem Shirer „A harmadik birodalom felemelkedése és bukása” című dolgozatát, amely mű elég testes, de ebből fakadóan alapos is. Mindjárt másképpen néz tőle az ember az ilyen emlékművekre.

Csak csöndben mutatnék rá arra, hogy zavaros világunk nem fehér és fekete, s aki így észleli, semmiben sem különbözik Orbántól, aki hatalomtechnikai okok miatt látja és láttatja annak. Szovjet hősi emlékműveket hajigálódni arra alkalmas, hogy a lakájmédia majd harsoghassa, milyen elvetemültek ezek a sorososok, Istent, embert nem ismernek, amikor pedig voltaképp tapsolni volna kedvük, mert valójában, szívük szerint ők meg buldózerrel mennének neki.

Tessék lenyugodni tehát szépen, aztán kitisztult elmével körbenézni újra a világban, s ha már a mi friss forradalmunk szimbólumává vált ez a festékezés, akkor a lufi-támadások céljait alaposabban kijelölni szükséges. Javasolhatnám a stadionokat mondjuk, amelyek sokkal inkább jelképei az orbáni diktatúrának, mint egy ványadt szovjet emlékmű, és még számos más, alaposabb indokkal gyűlölhető objektum létezik kies hazánkban.

Mindazonáltal ez a dobálózás is azt bizonyítja, milyen nagy bajban van minálunk az oktatás, és még azt is, hogy tényleg ideje lenne szembe nézni a múltunkkal, ami ezidáig elmaradt. Ebből, illetőleg ennek hiányából fakadón terjednek ordas-, és debil eszmék is egyaránt, zavart képezve az erőben, a választópolgár tudatában pedig még inkább.

Ehhöz a kívánatos lenyugváshoz meg egészen különös olvasni valót ajánlanék. Szerb Antal – akit, ha ezek a szovjetek előbb jönnek be, tán nem vernek agyon – „A világirodalom története” című munkájának orosz irodalomról szóló fejezetét, amely gyönyörű plasztikussággal ábrázolja a végtelen sztyeppék néplelket alakító andalító ritmusát.