Michael Douglas az Összeomlásban – mint William Foster – az autópálya dugójában állva, s mert zavarták a hülye legyek meg a dudálás, egyszer csak bekattant, kiszállt a gépjárműből, hogy gyalog érje el célját, ami a lánya születésnapja volt.
Zarándokútja során romba döntötte fél Los Angelest, kinyírt néhány manust, hogy megnézhesse a családi videót, majd annak rendje és módja szerint lelőtték. Alapmű ez a film az emberi lélek sötét titkairól, ha még nem volt meg, tessenek megtekinteni. Mi ugyan Magyarország vagyunk, de nekünk is van Fosterünk. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.
Egy névtelen magyarszentmiklósi közmunkásból egyszer csak előbukkant a vadállat még az őszön. Vele sem volt semmi baj addig, de valami miatt megtagadta a munkát, a polgármestertől kapott utasítást, aztán elgyalogolt a kultúrba, ott lemondásra szólította fel a falu első emberét, pofán vágta, és megtépte a ruházatát.
Senki nem érti azóta sem a megborulás okát és indokát. Ám mielőtt még erre keresnénk a magyarázatot, somolyogjunk jót azon, hogy az ügyészség vádat emelt ellene, és a közmunkásra közérdekű munka kiszabását kérte büntetésként. Ez is mutatja, milyen abszurd világban élünk, ahol minden előfordulhat, az is, hogy hirtelen-váratlan elmegy az ember esze.
A V4-ek komoly tanácskozásba fognak hamarosan arról, hogy az a rohadt Unió minekünk mért küld szarabb minőségű kólát, mint mondjuk a köpetnyire lévő osztrákoknak. Az elsődleges magyarázat erre az, hogy csak ily módon tudják annyiért adni, hogy a magyar közmunkás is ezt szopogathassa a kannás bor helyett.
Már csak ez az egy apróság, no meg számtalan más statisztika is azt mutatja, hogy minálunk fecseg a felszín, és hallgat a mély. Miközben szállnak a légben a győzelmi jelentések, pár millió potenciális Foster permanensen azon görcsöl, hogy a villanyszámlát fizesse be, vagy tyúklábat vegyen, és ez elég frusztráló tud lenni.
A gyomor sajátos görcsei, amelyek a szorongást kísérik, úgy rakódnak egymásra, mint a guano, keményen, vastagon. Ha mondjuk nem okoznak fekélyt, akkor sajátos robbanást idézhetnek elő bármikor, és ha nem a polgármestert, akkor a szomszédot üti ki az ember a lépcsőházban, mert. És ez az ismeretlen „mert” a lényeg.
Vizsgálhatjuk ezt a dialektika szemszögéből, kalapot emelve Hegelnek, akitől tudjuk, hogy a fokozatos mennyiségi változások felhalmozódása szükségszerűen lényeges, gyökeres minőségi változásokhoz vezet, amelynek során a régi minőség ugrásszerűen egy új minőségbe csap át.
Kormányzó erőink java része jogász volna, bár már régen elveszítették a meg sem szerzett tudást. Hegel bácsiról fingjuk sincs magunk közt szólván, így azzal sem számolnak, hogy a társadalom apró köreiben megbúvó egyéni elégedetlenségek és kínok mikor összegződnek, s lesz belőlük Etna, amely tegnap tök váratlanul elkezdett füstöt meg minden szart okádni.
De a megmagyarázhatatlan cselekedetek megfejtéséhez Camus-höz is fordulhatunk, aki az alább közreadott gondolatokat az öngyilkosság megfejtésére pazarolta, ámde ugyanígy illik a magyarszentmiklósi közmunkás látszólag indokolatlan polgármester-ruházó felhorgadására is.
„Az öngyilkosságnak több oka is lehet, s általában nem a legnyilvánvalóbb a leghathatósabb. Az ember ritkán lesz öngyilkos hideg megfontolásból (bár elméletileg ez sem zárható ki). Szinte mindig ellenőrizhetetlen, hogy mi váltja ki a krízist. Az újságok gyakran írnak „szerelmi bánat”-ról, vagy „gyógyíthatatlan betegség”-ről. Helytálló magyarázatok. De tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös. Mert ennyitől is felfakadhat a felgyülemlett harag és keserűség.”
Íme, hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata. Mindebből kitetszik, hogy a jövőnk ugyan determinált, mégis egészen elképesztő váratlanságok bukhatnak föl az árból. Például, hogy Floridában, egy saratosai strandon a helyi tiszteletbeli magyar konzul a farkát mutogatja.
Vagy a miskolci buszsofőr, aki, miután hosszas kérlelés után sikerült rábeszélnie egy illuminált polgártársat, hogy hagyja el a gépet, és ő ezt meg is tette, valami ismeretlen erőtől vezérelve utána ment, és valagba rúgta. És innentől fogva az is megjósolhatatlan, hogy mondjuk Orbán Viktort mikor, ki és hogyan illeti lábközön és heréileg. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.
Ugyanezen a megátalkodott hétfőn tartották a nemzetközi jegesmedve-napot, amivel a panelproli ivadéka nem sokat tud kezdeni. Az ő világában a jegesmackó maximum kólát szopogat fején fülhallgatóval, barna rokonáról is annyit tud csupán, hogy szereti a mézet, lazacról egy szó sem esik. Sőt, Micimackó is rég feledésbe merült a népnemzeti utódtenyésztés programjában.
Afrika északi részén meg emberek bóklásznak, az ő világuk is fogy, mert környezetük változásához szintén nagyban hozzájárulnak emberi tevékenységek, úgymint bombázás, kalasnyikovozás, lefejezés és más elmesélhetetlen örömök. A jegesmedve, ha arra jár egy kósza jégtábla, rátelepszik, és jóízűen tutajozik egyet rajta. A fogyó világú emberek is gyakorta vízre szállnak otthonuk gőzei alól, aztán vagy odavesznek a vad hullámokon, vagy nem.
Egy másik pedig az alábbiakkal zavarta meg kedves vezetőnk édes álmát: “Három hónapja vagyok itt, az erdőben alszom. Eddig nyolc-kilenc alkalommal próbáltam átjutni a magyar határon, de nem sikerül, ezért tovább próbálkozom.” Mindezt csengő magyarsággal, apró, Felcsút környéki, tájnyelvi beütéssel, amit csak sejteni lehetett. Ilyenkor – bár nem is Fluimucil Ábel – mégis csak fölvetődik a magyar parasztban: demiért? Mért kell nem csak felszakasztani a tüdőben megülepedett tébolyt, hanem még fokozni is? Pedig ez nincs is mellékhatásként megjelölve a hírado.hu dobozán, sem a gyógyszerészén.
Ettől a rádöbbenéstől észrevette azt is, úgy utazgathat az időben ide-oda, mint valami rossz villamoson, mert a múltja teljes volt már, a jelen nem érdekelte, a jövő pedig ott állt előtte a legteljesebb bizonyossággal, hogy bármikor lefordulhat a székről a koszos-terítős asztal mellől, örökre kezébe fagyott pohárral, amely majd összetörik a járólapon, miközben ő, arcán üdvözült mosollyal fogadja az angyalok harsonáját, akik egészen bizonyosan Satchmo képében járulnak majd eléje, hogy a világ végezetéig szolgálják őt trombitaszóval. Mert Isten azt is megsúgta neki, hogy az ő hatalma sem végtelen, és ismeretlen milliárd év múlva eljön a végítélet, de nem kénköves tűzzel, hanem a Nirvana megnyugtató és felfoghatatlan semmijével.
Meg szélhámos is, ezt is megtudta a második, harmadik koktél után, amit az Öreg is szopogatott, de csak annyit lehetett kihúzni belőle, hogy mindenkinek megvan a maga tutaja, és sokértelműen mosolygott, miközben Béla azt gondolta magában, na, elmész te a jó francba. És ekkor jött rá, hogy nem mindenható, még csak ezt a gondolatot sem volt képes kihüvelyezni hősünk lüktető agyából, hanem báván vigyorgott, és Béla rájött, nem bírja annyira a jófajta tropikus italokat, mint az ő fröccsök ura által kotyvasztott, kannás borokból képzett löttyökön nevelkedett gyomra, és ekkor Isten, tisztesség ne essék szólván, elhányta magát. Mint valami gejzír, tört elő belőle a fölösleg, ekkor okádás szaga lett, és csak kelet felé mutogatott, mert beszélni már nem bírt.
Továbbá felvilágosítanánk a betűkkel foglalatoskodó ember tudatát a „harmadik világ” problémaköréről is. Hajdanán ez a fogalom azokat az országokat takarta, amelyek a hidegháború időszakában sem a nyugati hatalmak, sem az egykori keleti blokk országaival nem kötöttek szövetséget. Mára tágabb értelemben használják a kifejezést, és minden olyan országot ideértenek, amelyek fejlettsége csekély, és ahol a lakosság életszínvonala alacsony.