Szerző: rezeda

Miközben elámultan és kellően iszonyodva néztük a napokban, ahogyan Orbán és kinyújtott kislábujja, Szijjártó, Virág elvtárs szellemében fokozza a nemzetközi helyzetet, hazánkat pedig valami alsó polcra tuszkolja be a kultúrállamok sorában (ha egyáltalán van még valami közünk ezekhez), nos, mindeközben a rezsimnek gondoskodnia kell a pénzügyekről is.

Mármint, hogy valami azért folyjon be az államkincstárba, ami annyira üres, hogy a mélyiről csak Varga Mihály cincogása hallatszik. Plusz még Matolcsi körmeinek kaparászása maximum, miközben Nagy Márton a gülü szemeivel figyel, mert semmit nem ért. Szerinte a németek a hibásak és a magyar lakosság, amely nem fogyaszt, mert óvatos.

És nem azért, mert nincsen miből neki. Egy átláthatatlan kupleráj az egész, amibe valami fix rendet régebben még az Unió utalásai adtak, amiről a kedves vezető nagy hangon kijelentette régebben, hogy anélkül is megvan, sőt, fütyörészik, ám amióta nem jön az apanázs, kitetszik, hogy nélküle kies hazánk úgyszólván működésképtelen, így mára meg is rogyott.

Hogy össze ne roskadjon egészen, ki kell találni valamit, ám a Fidesz képtelen egyébre, mint arra, hogy sok – és egyre több – pénzt szedjen be a világbajnok adórendszerével, ami mára olyan alakot öltött, hogy kitetszik, másra sem alkalmas, mint, hogy módszeresen fosszon ki mindenkit, kivéve a csókosokat, futballistákat és más, szívének kedves alanyokat.

Az ipari termelés bezuhant, az ÁFA-bevételek úgyszintén, mert képtelenek megérteni, hogy a lakosságnak a sikersztorik ellenére nincs pénze fogyasztani, ami van, azt meg a határon túl költik el, mert ott olcsóbb, Nagy Márton pedig sportot űz abból, hogy a multikat szidja, az online kereskedelmet okolja, amelyek elszedik a neki járó bevételeket.

Káosz van és kilátástalanság, a magyar gazdaság irányítóinak azonban halovány lövésük sincs arra, hogyan lehetne ebből kikecmeregni, mert kormányozni nem tudnak vagy nem is akarnak. Ehelyett kapjuk az elképesztő ideákat a gazdasági semlegességről, akciótervekről, s mindezek úgy pufognak a légüres térben, hogy a Holdról is hallatszik, eredmény azonban soha nem lesz.

Ilyen körülmények és állapotok között és közben jött aztán a hír, hogy megszületett a nagy terv az inflációkövető adókról, amelyekkel azon kívül, hogy a világtörténelemben eddig ilyen nem volt, amúgy is rengeteg a baj, mert azt a helyzetet, amit fentebb vázoltunk, csak fokozza majd, de az őket nem érdekli, a lényeg az, hogy dőljön a lé.

Vagy csordogáljon gusztus szerint, a magunk részéről azonban nem azért kötünk bele, mert a kákán is a csomót keressük, hanem, mert a magyar gazdaságot (és pénzügyeket) irányító maflákkal ellentétben tovább látunk az orrunk véginél, és rá kell mutatnunk, nem lesz ennek jó vége több szempontból sem. És megint mi (úgymint lakosság) szívjuk meg.

Azt már megszoktuk, hogy éppen ez, a mi jól létünk, de sokkal inkább már az, hogy egyáltalán élünk-e vagy halunk, a fiúkat egyáltalán nem érdekli. Már a kiinduló tétel is fura, illetve felér egy beismerő vallomással. Ugyanis az inflációról maga Orbán jelentette ki, hogy üstökön ragadta, levitte a földre mint sztrítfájgterhez illik, de ezek szerint meg nem.

Infláció ezek szerint mégis van, éspedig jelentősnek kell lennie, ha már törvényileg kell rendelkezni arról, hogy az adók kövessék. Másrészről az sem egy utolsó szempont, hogy maga ez a metódus önmagában gerjeszti is, kialakul tehát majd egy olyan ördögi kör, amiből nem lesz visszaút, ha egyáltalán jelen állapotunk alapján lenne remény ilyenre valaha is.

Nem biztos, hogy ennyire optimistának kellene lennünk, ezek után pedig még annyira sem. Mert ebből is kiderül, a fiúknak egyáltalán nincsen más módszere az államcsőd elkerülésére, hogy még a jelenleginél is jobban fosszanak ki mindent és mindenkit, mert eddig terjed a közgazdasági horizontjuk, aminek a láthatárán nagyon súlyos fellegek vannak.

Mégis, azt is lehetne mondani, hogy nem olyan nagy meglepetés ez a permanens adóemelés. Ami miatt kényszeresen megénekelte az ember így hét végén (plusz ünnep), az a szenvtelen szívatás, hogy elintézték ezzel, már foglalkozni se kelljen a dologgal, bíbelődni, módosítgatni netán, a fiúk fölfedezték a gépesített gatyalehúzást, az automatikus fosztogatást.

Sok mindent lehetne mondani a magyar adórendszerről, világbajnok ÁFA, mindenhonnan lenyúlás, extraprofitadó, meg a jóisten, megtetézve most épp még az iparűzési adó lenyúlásával is, ami mindezek viszont csak egy dologra bizonyságok, hogy ezek máshoz nem értenek. Lenyúlni mindenhonnan mindent, amíg csak a csontváz marad.

Meglepő, ha áldásos ténykedésük nyomán az Unióban a legszegényebbek lettünk szinte? Egyáltalán. „Nagyjaink” nem csak korruptak és a velejéig romlottak, de egyszersmind hülyék is, mert azt sem veszik észre, a saját aranytojást tojó tyúkjukat vágják le, a nekik fialó népeket. Igaz az a fészbúkon terjedő bölcsesség, miszerint „nem tudunk annyi adót fizetni, mint amennyit elloptok”. És most kezdünk a határra érkezni.

Ilyen napokon, mint ez a mai is, az elmúlt években az ember félre szokta tenni a köznapi énjét. Mert bármi furcsa is, vagy szokatlan, vannak azért fontosabb dolgok, ha úgy tetszik, általános emberiek, amelyek kívül állanak a Fidesz megszabta téren és időn. A halottakra való emlékezés talán a legősibb valami, ami az embert emberré teszi, és már akkor is benne volt az életünkben, amikor bölényeket föstöttünk a barlang falára.

Azóta civilizációk jöttek-mentek, de ez maradt, mígnem – legalábbis abban a kultúrkörben, amelyben most élnünk adatik – kialakult ez a gyertyafényes temetőbe járás, hogyha amúgy egyszer sem jutnak eszünkbe a halottaink, legyen egy napjuk, ami az övék. De nemcsak az ő érdekükben, hanem a miénkben is, hogy úgy nagyjából embernek lehessen maradni, és ne fogyasztó és szavazó gépezetnek, amivé löknek minket.

Mert, s ezt nem árt jól az eszünkbe vésni ma is, a Húsvét-szigeten az őslakosok is azért állítottak mind új és még újabb moai-okat, a szinte csak fejből álló, s a szárazföld belseje felé néző szobrokat, mert ők vigyázták a halottak nevében az élőket. És arra is figyelmeztettek ezek, hogy nem csak az a veszély fenyeget, hogy az élők megfeledkeznek a holtakról, hanem a halottak is az élőkről, aminek jó vége nem lehet. Tanulhatunk tőlük.

Mégis, amikor ezen a napon kimegyünk a temetőbe, azt abból a kötelességből és lelki békességből tesszük, hogy elsősorban mi őrizzük őket abból a megfontolásból, hogy végleg el ne múljanak. Mert ahogyan Marquez bácsi tanítja nekünk, a halálban is van egy még véglegesebb halál, ez pedig a feledés. Ilyen megfontolásokból szokott az ember tehát ezeken napokon elemelkedni kissé, és tenni félre minden mást.

Bélát szoktam írni ilyenkor. A Kampec dolores sorozatot, amikor fura hősöm, akiről jól tudjuk, hogy magam vagyok, s ilyen állagomban szoktam aztán részeken keresztül rigókkal diskurálni, időt és teret hajlítani az elképzelt faluban, amely maga Magyarország, szóval ezen a napon Béla-magam kiment rend szerint a faluszéli temetőbe, és elvégezte azt a gyászmunkát, amit annak ellenére kellett, hogy ahogyan én is Isten tudja mióta, árva már.

Ezek ilyen bensőséges dolgok. Mert Bélának az is a meggyőződése, hogy amiként a hit, úgy a halottakra való emlékezés is az ember legbensőbb magánügye, s ahogyan imádkozáshoz sincs szükség templomra, emlékezni is minden nap lehet, ha akar az ember. De legfőképp, ha ilyen kényszerei vannak, hogy rántáskavarás közben is eszébe jut az anyja meg az apja, a nagyi és valami fekete-fehér filmen játszódó gyerekkor a különös, álomszerű hangjaival.

Mindezideig úgy volt, legalábbis a megszokás szintjén, hogy a hatalom, lett légyen bármilyen elvetemült, primitív és aljas is abból a szempontból, hogy a bugyogónkban turkál, illetve meg akarja szabni, miről mit gondoljunk, odáig még nem merészkedett el, hogy abba is beleugasson, kire emlékezzünk a halottak napján. Nagy szomorúsággal tapasztaljuk azonban, hogy ez a tabu is ledőlt, hiába gondoltuk volna erről, hogy nem lehet.

Soknevű hadügyminiszterünk ugyanis intéssel élt felénk, hogy saját kútfőből-e vagy ukázra, az voltaképp mindegy is, de átlépett egy határt, amikor felszólította az alattvalókat, miszerint „a szeretteik sírjaihoz tartó emberek látogassanak meg egy ismert vagy ismeretlen hadisírt is, és emlékezzenek egy mécsessel vagy egy szál virággal”. A föntebb elmeséltek fényében megengedően erről csak annyit mondunk, ez egészen elképesztő idea.

Feledjük most Orbán Balázst, akinek az ismert megadós elmélete után olyan magas labdánk van itt is, hogy nagylelkűségünket bizonyítandó nem ütjük le. Ugyanakkor kénytelenek vagyunk mégis megjegyezni, mert belegázolt az emlékeinkbe és az emlékezésünkbe, hogy a sírokhoz arcokat, neveket, élettörténeteket kötünk mi, porbafingók, és nem valami fölsőbb ukázra ránk kényszerített nemzeti maszlagot. Mondhatnánk nagyon durvát, de nem tesszük.

Annyit azonban igen, soknevű hadügyminiszterünk, és mindahány hasonképp gondolkodó fideszista ámokfutó organizmus ezen a ponton takarodjon az életünkből. Ahogyan az eddig közmegegyezéssel nekünk politikamentesen meghagyott egyetlen napba is be akarja csempészni az elferdült gondolkodását. Mert a magunk részéről az elhunyt családtagjainkra emlékezünk, és nem mindenféle trombitaszóra meg ágyúdörejre.

Az van tehát, hogy mindezek után gyertyát gyújtunk annak, azoknak, akiknek mi magunk akarunk, aztán csendben és indulatmentesen, mindenféle érzelmi fölhorgadás nélkül küldjük a fenébe soknevű hadügyminiszterünket. Azzal az intéssel, hogy a kedves családjának szabogassa meg, kinek gyújtsanak gyertyát, kire gondoljanak e napon, ha egyáltalán. Amúgy pedig csak a NER-t hallottuk megint, bizonyítva újra, hogy ideje van a pusztulásának.

Miközben Orbán Grúziában hirdetett választási végeredményt, itthoni munkásságának egy részeredménye látott napvilágot, derült ki mintegy. A tudósítások szerint a legrosszabb várakozásokat is alulmúlta a magyar gazdaság, a számok még a legpesszimistább elemzők számainál is rosszabbak lettek. Recesszióban vagyunk, ám az a legszebb az egészben, hogy Nagy Márton még ilyen adatok mellett is képes volt soha nem látott sikertörténetekről beszélni, és minden baj okát a német gazdaságban megtalálni.

Egészen pontosan belső konjunktúráról mesélt, amely élesen szemben áll a német gazdaság vergődésével, azaz, már megint más a hibás. És azt se feledjük, hogy amíg Nagy miniszter ilyeneket delirált, a forint épp zuhanórepülésben volt – négyszáznyolcon is állt -, és voltaképp van ma is, ami olyan csudálatos infláció képét vetíti előre, hogy ihajj, bár lehet, hogy éppen ez a cél, mivel az államháztartás is romokban. Ezen a ponton viszont eszünkbe jut a kedves vezető minapi csűrdöngölése, miszerint jövőre kilövünk, lesz nagy csodálkozás.

Ez már mintha most is feledésbe merült volna, bár ahhoz képest, hogy ezek képesek egy mondaton belül megcáfolni önmagukat, voltaképp semminek mondható. Azonban mindennek van nemzetközi vetülete, így ennek is, mert ezzel a lehangoló bejelentéssel párhuzamosan hír jött arról is, hogy NATO-tagállamok nagykövetei Magyarország gazdasági semlegességéről tárgyaltak, mint a szövetségen belül értelmezhetetlen valamiről. És persze, hogy ennek az élén is Pressmann állt, aki emiatt mindjárt Szijjártó folyósján találja majd magát.

Mint ahogyan a svéd nagykövet már ott is volt. Azért, mert illetlen szavakat használt az ő miniszterelnöke a miénkről, miszerint az a benyomása, hogy Orbán Grúziában leginkább Oroszország nevében és érdekében nyilatkozott meg. Huszonhat uniós ország látta így, plusz USA, így nagy valószínűséggel azért nem ültek ott huszonheten, mert szűkös a külügy folyosója. Vagy mert külügyérünk nem ért rá külön-külön toppantani és toporzékolni, mert szaladt haza szülinapozni Dzsudzsákkal megint. Ez csak ilyen kis színes mellékszál.

És azért raktuk ide, hogy az amúgy az ország külgazdaságáért (is) felelős Szijjártó mennyit törődik azzal a bejelentéssel, hogy a magyar fejreállt, mert éhen fagytak a németek. Viszont, hogy valami baj van ugyan nem bevallottan ennek ellenére, de mégis, az is mutatja, hogy Parragh elvtársat meg leváltották a kamara éliről, pedig eddig mekkora, és indokolatlanul nagy szava volt abban, hogy idáig jutottunk. Kapkodás és káosz kezd kibontakozni a szemünk előtt, annak a bizonysága, hogy kormányunk nem képes úrrá lenni a folyamatokon.

Pedig eddig az elmúlt száz év tíz legsikeresebbikét tapodtuk, bár ahhoz sem volt semmi köze ezeknek. Jött az uniós lóvé, szárnyalt az autóipar, Orbán pedig ezek fényében feredőzött. Ma már egyik sincs, se ingyenlóvé, se szárnyalás, és rögtön kitetszik, olyan, hogy magyar ipar voltaképp nincs is. A multik vannak itt, ha nekik megy, nekünk is, ha fejre állnak, mi is, amivel az is megmutatkozik, hogy az új magyar tőkésréteg élén Mészárossal voltaképp semmilyen értékelhető teljesítményt nem tesz az asztalra. Csak a pénzt viszi a közösből.

No de, félre bánat, félre bú, mindenre (is) van megoldás, hiszen a kormányinfón a napközisképű Gulyás Gergely bejelentette, új gazdaságpolitikára van szükség. Mintha eddig lett volna egyáltalán ilyesmi, ám ezen a ponton tanulmányinkból bekúszott a képbe, hogy mintha ilyen már lett volna egyszer, s megjelent Lenin bácsi képe, aki annak idején szintén meghirdette a Novaja Ekonomicseszkaja Polityikát. Ez pedig az volt, hogy amit addig elcsesztek, azt azután még inkább el fogják, viszont tanulsága is volt.

Már száz évvel ezelőtt kiderült a nagy Oroszországban, milyen károkat okoz, ha az állam, beleavatkozik a piaci folyamatokba, a NEP tehát megbukott, már csak az a kérdés, hogy a NER is meg fog-e. Ez a jövő zenéje, az azonban már ma látható, hogy totális a káosz, és még csak halovány jele sincs annak, hogy ebből kikeverednénk. Tizenöt év alatt, amit el lehetett cseszni, azt elcseszték, a gazdaság és cuzammen az ország romokban, s hogy most mindenféle bizonytalan állagú akciótervek vannak, az sem sejtet túl sok jót.

Hacsak nem győz Trump, és Orbán fiókjából előkerül az eddig rejtegetett békeköltségvetés, amire – valljuk be – elég kicsi az esély. Annak idején hasbaakasztásra jó volt, de a valóság előbb-utóbb szembe jön, és meglátszik a végtelen nyomorunk. Mindezek pedig a vérünkre mennek, érezzük a fizetéseken, az árakon és a nyugdíjakon, a pénztárnál már nincsen mellébeszélés, se kiszínezett álmok, s ha recsegve-ropogva összedől az ország, akkor maga alá fog temetni mindent, s így minket is. Az Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

Habár tudtuk, ennek ellenére két napja azért mindenféle kétségekkel néztük, mi a jó istennek ment Orbán (és társai) Grúziába szélsebesen a káoszba. Tegnap aztán kiderült mellbevágóan. Nem csak, hogy jelenlétével és képzelt politikai súlyával legitimálja a választások eredményét, hanem, akár valami atyaisten – vagy inkább Putyin küldötte és kinyújtott karja – szavakkal is kimondja az ítéletet, szerinte ott minden demokratikus volt, a választások tiszták voltak, a lebonyolításban kifogásolni valót találni nem lehetett.

Ez ügyben sajtótájékoztatót is tartottak közösen a grúz miniszterelnökkel, Irakli Kobhakidzével, mintha az ottani elnök, Szalome Zorubasvili a világon sem volna. Orbán szempontjából érthetően, hiszen ő volt az első, aki kijelentette, az eredményt nem fogadja el, mert „egy orosz különleges művelet szemtanúi és áldozatai lettünk, ellopták a választáshoz való jogunkat, orosz választást hajtottak végre”. Ezek után győzelmet hirdetni Orbán szájával nem csak pikáns, hanem hatalmas hiba is, de mintha őt mindez nem érdekelné.

Olyannyira nem, hogy képes volt ezen a sajtótájékoztatón kijelenteni, „Senki sem meri megkérdőjelezni, hogy a grúz választás szabad és demokratikus volt”, s már innen is látszik, a grúz elnök és az utcán tüntető nép (aki őt amúgy előzőleg kifütyülte) Orbán szerint a senki kategóriájába tartozik. Mintha itthon lennénk, ahol azok, akik nem velük vannak, nincsenek is, idegenben azonban ilyet megengedni azért nagy merészségre, illetve kifejlett aljasságra vall, de mit is várhattunk volna mást. Mondhatni ezt szoktuk meg.

Mint ahogyan azt is, hogy Orbán világképében az EBESZ, a komplett EU, illetve az USA is a választások kivizsgálását követeli, és nagy valószínűséggel annak eredményét nem fogadja el, nincsenek. Ehhöz képest hirdetett Orbán megkérdőjelezhetetlen eredményt, és ez okozta azt is, hogy az említett sajtótájékoztató majdnem botrányba fulladt, így nagyon hamar véget is ért, mert bekiabáltak neki, miért hagyja figyelmen kívül huszonhat uniós ország aggodalmait. Ezek után – vagy eközben – pedig a mi utcai harcosunk sietve távozott.

Vagy kávézni vagy a függöny mögé, és akkor még a legfőbb mondatot el sem mondtuk, amely olyan volt, mint valami coming out Orbán részéről, számunka pedig akár a megvilágosodás, hogy amit eddig is sejtettünk és hangoztattunk, az most ím, szavakba öntetett, és a technika segítségével megörökíttetett az utókor számára is. Hogy milyen erők és érdekek mozgatják a magyarok miniszterelnökét, amelyek között a hazánké még csak föl sem sejlik. Egyben pedig valami iszonyú jövőt hordoz a számára, s így természetesen nekünk is.

„A georgiai emberek döntöttek: a békére szavaztak. Nem engedték, hogy az országukból második Ukrajna legyen.” – Így az orbáni verdikt, ami után először azon gondolkozunk, tudja-e ez az ember, miket beszél. Másodjára pedig, ha a szavak jelentésével tisztában lévén mondta, amit mondott, akkor ezek után lesz-e maradása, de most már végképp a civilizált világ kebelében, vagy végleg levette az álarcát, és emögött egy pincsié tűnt fel, akit Putyin etet, és rángatja őt nem is pórázon, hanem egyenesen egy dróton.

Orbán szavai azt tartalmazzák ugyanis, ha a grúz nép másképpen döntött volna, mint ahogyan azt a valószínűleg elcsalt választások eredménye mutatja, s amellyel egy újabb orosz bábország létrejötte sejlik fel, szóval, ha nem ez lenne, akkor megindulna az orosz hadsereg egy újabb különleges hadműveletre abba az irányba. Orbán ezzel a mondattal azt jelentette ki, ha bárhol-akárhol nem Putyinnak tetszően döntene a nép, akkor azokat bájosan lerohanja, s ezzel legitimálta az ukrán háborút is, sőt, kiderült miféle az a béke, amit óbégat.

Le kell feküdni Putyinnak, mert különben baj lesz. Nem minősítenénk, de a kerek nagy világ előtt ilyen vallomást tenni delikát a köbön, és a masszív szégyenérzet, hogy nálunk ilyen alak van hatalomban, amelyben mi tartjuk őt. Ugyanakkor, ha már ez, akkor a ’26-os magyar választás is, hogy ránk is érvényes-e a tétel, miszerint okosan kell választanunk, mert különben jön a Vörös Hadsereg barátilag, vagy azért, mert valaki behívja. Nem facsargatom a dolgokat, mindez is benne van ebben a mondatban.

Ami azonban a legszebb, s ebbe már Szijjártó is becsatlakozott, hogy azt a gyalázatot, ami Grúziában történt Orbán élénk tapsa közepette, zsinórmértéknek állítják be, s ami miatt a fél világ tiltakozik, az megint libsi, brüsszeli károgás lesz. Mert az is elhangzott, „…a liberális mainstream szerint egy országban csak akkor van demokrácia, ha a liberális párt nyeri a választást”. És a zárás: „Magyarország tizennégy éve szembesül hasonló külső támadásokkal”. Ebben pedig az a legszomorúbb, hogy kijelöli hazánk helyét a világban. És látjuk, hol.

A hátországban a magyar versenyképesség növelése, meg a semleges gazdaság szellemében tegnap két dolog derült ki. Vőmuram (lásd: a nemzet veje, úgy is mint Tiborcz) cégbirodalma egy törvénymódosítás miatt nem fizetett társasági adót 2017-óta, s így mintegy harminc milliárd forint maradt a zsebében. A lipsik szerint ez a törvénymódosítás direkt neki lett megszavaztatva a bátorakkal, ám őket a NER nem tartja tényezőnek.

Bomlasztani akarnak meg Brüsszelt szolgálni, lám, most is bántják vőmuramat. Fáj nekik a harminc milliárd, mintha ez a temérdek pénz amúgy tétel lenne, de a már ellopott ezermilliárdokhoz képest tényleg nem az. Egészen elképesztő azonban, hogy az annak idején a nokiás dobozokból nemzeti cirkuszt csináló fiúk mennyivel ügyesebbek, de az is, ahogyan lepereg róluk minden jogi és morális felhorgadás.

Mintha időn és téren kívül állnának Polt oltalma alatt, de ez is már annyira unalomig ismert, hogy szégyell vele az ember előhozakodni. Mégis szükséges, hogy lássuk, hol élünk, miközben nagyjaink, akik efféle sínre tették az országot (a gép forog…), ilyen apróságokkal már egyáltalán nem foglalkoznak, hanem inkább tevőlegesen alakítani akarják az általuk megálmodott új világrendet, miközben lehull róluk az összes álca.

A Grúziában most csalással nyerő cimboráik olyanok, mint ők. Erről tartott kiselőadást az éppen Tbilisziben szart kavaró magyar küldöttség egyik tagja, azaz Szijjártó et., mikor is kifejtette, most a grúzoknak olyan vezetése lesz, amely a szuverenitásra és a családok védelmére alapozza a politikáját, a nemzeti érdekeket akarja érvényesíteni, ráadásul még békepárti is. Csak ne lenne ez annyira ismerős, és ne volna visszataszító.

A legérdekesebb azonban, hogy a kis magyar csipet csapat, amely úgy érkezett meg a hatalom-legitimáló látogatásra, hogy a fél világ, de az egész Unió a csalások kivizsgálását követeli, és nem győzik hangsúlyozni már megint, hogy Orbán alávaló útjához nekik semmi közük, szóval ez a cikis társaság épp a Tbilisziben zajló tüntetés közepébe csökkent, ahol is egyetlenünket – tisztesség ne essék szólván – kifütyölték és hurrogtak rá, ami nem a szeretet jele.

Amúgy pedig ilyen körülmények között jelentette ki az igen ostoba (vagy túlzottan aljas) Szijjártó a minősíthetetlen mondatot, miszerint „nem véletlen vagyunk itt”. Azt gondoltuk egyébként, nem úgy zajlott a menet, hogy felültek a repülőre, s amikor leszálltak, elcsodálkoztak, hogy jé, ez meg Tbiliszi. Tudták, hová indulnak, már akkor, amikor a szendvicset csomagolták az útra, meg eltették a fogkefét és a vécépapírt.

Hogyha szükség lenne rá a tüntetők között. Hogy miért vannak ott nem véletlenül, azt mindenki tudja, és túl vagyunk azon, hogy jelzőket keressünk rá, de leegyszerűsítve a dolgokat, azért, hogy statisztáljanak egy nép elnyomásához, amiért nem jár elismerés, hanem valami egészen más. Azt nem tudjuk csak, mit érez a biodíszletnek odacipelt Nagy Márton és Varga Mihály, vagy éreznek-e valamit egyáltalán. Igaz, a bábuk ilyet nem szoktak.

Ez a kettő nem is érdekes voltaképp. Igaz, a másik duó sem igazán, mert csak annyi jön le az egészből újra, a magyarok már megint ott vannak, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne, s amit az tesz fajsúlyossá, hogy „nem véletlen” vannak ott. Botnak a küllők közé, ami kitartó szerep után lassan feltehető a kérdés, ezt meddig tűrik el nekik. Illetve mi következik akkor, ha a világ civilizált része megunja ezt az egészet, s nem csak legyint és szónokol.

Többféle forgatókönyv van az EU-ból való távozásunkra, és arról is megoszlanak a vélemények, hogy ez Orbánnak megéri-e. Ám mivel tudjuk, az ország sorsa őt egyáltalán nem érdekli, voltaképp a sorsunk attól függ, milyen erős a delíriuma arról, hogy ő globális súlyú politikus lesz. Most ezzel az úttal is megerősödik az a benyomás, ma már ez az elsődleges, a kimenetel már csak attól függ, mit szól az egészhez Putyin és a kínaiak.

Nem jó ezt látni és megállapítani, hogy a szuverenitásról papoló Fidesz ezeknek teljesen kiszolgáltatott, ezért nem volt véletlen ez az út, hanem tulajdonképpen determinált. Csak épp mindez visszaszáll a fejünkre és alakítja a sorsunkat. És fájó ezt megállapítani, de mi nem vagyunk grúzok egyáltalán, ahogyan a minden bizonnyal itt is elcsalt pár választásra jött tőlünk a reakció: szar az ellenzék és mindenki hülye. Még tán mi magunk is.

Biztosan nem vették észre, én azonban emlékszem rá, hogy az elején két dolgot ígértem a hátországból, viszont csak egyet mutattam meg. Itt az ideje tehát közölnöm, hogy a Habony-Garancsi páros újabb két kaszinót vett meg, amely intézmények döntik a szinte adózatlan pénzt. Csak az az érdekes, hogy ahogyan Andy Vajna, úgy ez a kettő is csak stróman, következésképp, amíg Orbán ott messze páváskodik, itthon újabb csap nyílt meg. És ennyi az egész csupán.

Tegnap azon méláztunk, s ugyan annyira nem csodálkoztunk, csak betettük a megfelelő fiókba, hogy doktorminiszter urunk már akkor gratulált a grúz választás putyinista állítólagos győztesének, amikor még ki sem hirdették az eredményt. Szokatlan a diplomáciában, ilyen azonban Magyarországnak nincsen. Ehelyett nem tudjuk, kies hazánknak mi van helyette, de népies nyelven szarkavarásnak lehetne nevezni, olyannak, aminek semmi köze hazánk érdekeihez, és Orbán szempontjából is nehezen értelmezhető.

De lehet tizenkilencre lapot húzni, muszáj a tébolyt fokozni. Mert képletesen alig is száradt meg a tinta a vasárnapi dolgozaton, már megtudtuk, hogy doktorminiszter urunk népes küldöttség élén utazik a távoli Georgiába (Grúzia) tárgyalásokat folytatni. A kis mancsaft tagjai lesznek még Varga Mihály, Szijjártó Péter, Nagy Márton, amiből arra lehet következtetni, vagy pénzért megy a csapat, vagy pediglen valami kamu gazdasági megállapodás meghirdetése lesz a látogatás vége, már akkor, ha a grúzok engedik. Delikát.

Nem a Grúz Álom nevű állítólag győztes párt és annak orbáni megfogalmazásban patrióta tagjai, hanem az istenadta nép, amely nagy valószínűséggel a kis magyar csapat érkezésekor már az utcán lesz, mert nem fogadja el a választás eredményét, amit meglátása miatt elcsaltak a putyinisták. Akikhöz Orbán és cimborái mennek vendégségbe. Amúgy a grúz nép ellenállását nem más, minta maga az elnök, Szalome Zorubasvili hirdette meg, ő szólítja utcára az ottani megalázottakat és megszomorítottakat. Irigyeljük a grúzokat, hogy ilyen elnökük van.

Amúgy Zorubasvili elnökasszony nem a hasára csapva hirdette meg a bulit, hanem tételesen felsorolta mi volt a baj vele. Úgymint hatósági nyomásgyakorlás, a voksolás felügyelői elleni erőszak, szavazatvásárlás, többszörös szavazatleadás és más cuki kurvaságok. Sőt, azt is megjegyezte, „egy orosz különleges művelet szemtanúi és áldozatai lettünk, ellopták a választáshoz való jogunkat, orosz választást hajtottak végre”. Az elnök ezért szólította utcára az embereket, a fideszesek meg ennek a közepébe érkeznek nagy buzgalmukban.

Adja magát a kérdés, miért. De ez lesz az, amit soha meg nem tudunk, ha rosszindulatúak volnánk, akkor azt mondanánk, a fiúk 2026-ra készülődve vesznek részt egy tanulmányúton, és még az is lehet, hogy ebben is van valami. Meglátjuk. Annyi azonban már addig is bizonyos, hogy ilyen körülmények között épeszű ember oda nem menne, pláne, ha az Unió soros elnöke, és az a közösség, amelyet elnököl, még el sem döntötte, hogyan viszonyuljon az elcsalt választásokhoz. Orbán viszont a látogatással az állítólagos győztest legitimálja.

Mocskos ügy és aljas játszma. Nagyjából olyan ez az út is, mint a békemisszió volt, ezért most is azt tételezzük, hogy célja nem egyéb (mert más ilyen körülmények között nem lehet), mint a saját nagyság és fontosság hangsúlyozása, illetve az Unió orra alá dörgölés. Ne adja isten, de már most látjuk, mi lesz, ha Trump győz nyolc nap múlva, milyen igyekvés a tengeren túlra, és csűrdöngölés, hogy jön az áhított új világrend, amely élin valahogyan ott lesz maga Orbán is, oldalán más diktátorokkal mosolyognak majd a kamerába.

Addig is azonban a grúz túra kapcsán arra kíváncsiak volnánk, a TEK is utazik-e, mert nem tűnik életbiztosításnak egy, a polgárháború szélén tántorgó országban grasszálni, de nem győzzük hangsúlyozni, nem ez a baj, hanem az, hogy odament. És nem azért, mert a nyomorult életét féltenénk, hanem kies hazánk, és benne mi magunk megítélése miatt, hogy részesei vagyunk (ha csak a hatalomban tartás terhével is) egy, a világ rossz oldalán álló, és a civilizáció lerombolásában érdekelt, sokszorosan terhelt társaságnak.

Föltehetnénk a klasszikus, kinek az érdeke – cui prodest – kérdést is, s ha alaposan belegondolnák, akkor feltűnnének a Kreml körvonalai. Azt nem tudjuk, le akarja-e egyáltalán vakarni magáról Orbán az oroszbérenc stigmát, de most már, ha akarná sem tudná, ezért nagy valószínűséggel nem is kísérletezik vele. Amire azonban mindezek után felettébb kíváncsiak vagyunk, mi lesz az a duma, amivel hasba akarnak akasztani majd a minősíthetetlen út után. S arra is, annak mi lesz a következménye. Valószínűleg semmi.

Mint megtudtuk, a NER-Kánaánból folyamatosan menekülnek a magyarok, egy friss adat szerint Ausztriában is már közel százezren vannak, akik ott telepedtek le. Hogy miért, az nem tudható, csupán sejthető. Annyi azonban bizonyos, nem széles jókedvükben szedték a sátorfájukat, hogy migráncsok legyenek a hanyatló nyugaton. Ez nem olyan nagy újdonság, inkább egy folyamat, amely gyorsul, mint a világegyetem tágulása.

Tizenöt évnyi uralom után a Fidesznek kellene elszámolnia ezzel, de esze ágában sincs. Inkább folyamatosan cipeli be a távolkeleti (meg orosz) vendégmunkásokat, miközben a családpolitika sikeréről áradozik, holott enélkül is fogy a magyar. Lassan már az lesz az érdekes, ha leszünk páran, akik itt maradtunk és még nem haltunk meg. Mindez csak azért jutott az ember eszébe, mert Orbán az osztrák parlament új elnökéhez látogat, őt fogadja elsőként.

De nem azért, hogy arról tárgyaljon vele, vigyázzon az oda távozott honfitársainkra, ha már ő itthon ilyet nem tudott, hanem, mert falkabélinek tartja. Mint tudjuk, most voltak választások a sógoroknál, és az FPÖ, az ottani fasiszták nyertek, viszont kormányt alakítani nem tudnak és nem fognak, mert Alexander van der Bellen osztrák államfő a néppárti Nehammert bízta meg kormányalakítással. Ez duplán is elég szar ügy Orbánnak, de ő nem csügged.

Dörgölőzik és sikereket hirdet. Csűrdöngölt a komplett Fidesz az ottani választások eredményétől, aztán így jártak, de doktorminiszter urunk nem lankadt egy csöppet sem. Amikor kiderült, hogy az FPÖ nem fog kormányozni Ausztriában, kárpótlásként kapta meg Walter Rosenkranz, a fasiszták eddigi frakcióvezetője a házelnöki posztot, amivel sokra nem megy. Annyira csupán, hogy Orbán kiszaladjon hozzá gazsulálni.

Ez a mi egyetlenünk újólag bizonyságát adta annak, hogy csak a fasiszta elvtársai érdeklik, köztük érzi igazán jól és otthon magát. Most sem azokkal barátkozik, akik majd Ausztriát kormányozni fogják, mint ahogyan az USA-ba sem Bidenhez járt az utóbbi években (egyszer sem), hanem a hasonszőrű Trumphoz. Aki – hála istennek – nem volt döntési, csak szarkavarási helyzetben, ami viszont Orbánnak éppen elég a hasonló tevékenységhez.

Amúgy van doktorminiszter urunknak ez az elmélete az új világrendről, amelyben a hozzá hasonlatosak kerülnek mindenütt hatalomra, és akkor mondhatja: szüret. Viszont az a helyzet, hogy a világ nem Magyarország, és nagy szerencsénkre nem úgy táncol, ahogyan a Fidesz fütyöl. Így egyelőre úgy tűnik, Orbán (s vele együtt az ország) a rossz és vesztes oldalra áll, de ez sem nóvum, hanem a szomorú ismétlődés a történelemben.

Vannak aztán olyan országok, mint például Georgia (magyarul: Grúzia), ahol tudják monyákolni a választási eredményeket, akárcsak idehaza. Ott is választás volt, a tétje pedig az, hogy az oroszbarát vagy a nyugatos erők kerülnek hatalomra. Jelenleg ott tartanak, minkét oldal győzelmet hirdetett, tehát végeredmény még nincs, ennek ellenére doktorminiszter urunk már gratulált – Szijjártóval egyetemben – a Putyin-haverok győzelméhez.

Ez elég illetlen dolog, de ezek szerint a Fidesz tud valamit, amit még a grúzok sem. Akik, bár hozzánk képest (földrajzilag) eléggé keletre vannak, de most ideológiában még keletebbre indulnak, pedig Moszkva hozzájuk képest nyugatra van. Bonyolult az ügy innen nézve, egy dolog biztos, hogy a Grúz Álom névre hallgató kormányzó erő legalább annyira putyinista, mint Orbán maga, így gratulálós buzgalma, ha szégyellni való is, de érthető.

Az ő szemszögéből. Ezt a Grúz Álmot, mint patrióta cimborát köszöntötték, így Orbán boldogsága annyi lehet, hogy ugyan új világrend az nem nagyon lesz, de legalább van egy hasonszőrű ország, mint az övé. És milyen szomorú ezt megállapítani, hogy a grúzok most indultak el egy olyan úton, amin mi már végig is értünk, azaz a diktatúrák a végtelenben találkoznak, akárha a párhuzamosok. De szép.

Ez csak két apró történet Orbán és a NER minéműségéről, viszont azzal a szomorú konzekvenciával, hogy vezérünk buzgalma most sem arra irányul, hogy megpróbálna kormányozni legalább egy kicsit, hanem megy tovább a lidérces álmai felé, amelyben ő valami globális politikai tényező. És ez az álom nem engedi neki felfedezni, milyen szánalomra méltó kis seggdugasz, már, ha szánalmat lehetne érezni iránta. De nem lehet.

Egyébiránt ez a Grúz Álom nevű alakulat olyan, mintha a Fidesz lenne az összes aljas kellékével: LMBTQ-zás, szuverenitásvédelem és az ellenzék pocskondiázása, hogy azt kellene eldönteni, Putyintól vagy Orbántól tanultak, a vonzalom tehát világos. Ennél már csak az lenne gyönyörűbb, ha az is kiderülne, Orbán ide is utalt némi aprót a pénzünkből, mint mondjuk a francia és spanyol fasiszta cimboráinak is. Következmények nélkül.

Amúgy pedig az volna az igazán megnyugtató, ha Ausztriában megkérdezné ezt az új cimbora-házelnököt, hogy ugyan nem neki köszönhetően, hanem a józan többségnek, de mégis mi az, ami miatt honfitársaink oda menekülnek, és nem a grúz mennyországba. Bár ilyen kérdést ő föltenni nem fog, mi magunk meg nélküle is tudjuk a választ. Ezért indulnánk is, ha valami nem tartana vissza: az öregség és az orbántalanított magyar szívünk.

Élénk, mondhatni túlmozgásos volt az elmúlt napokban külügyminiszterünk, és úgy működött, ami a védjegye: hangosan, arrogánsan és kioktatóan. A legszebb, hogy sikerült új ellenfelet – akikből, ha így folytatja még akár ellenség is válhat – szereznie, akik épp most a horvátok volnának. Az ő nagykövetüket hívta raportra jó külügyminiszter urunk, mert (és itt figyeljünk a szóhasználatra) ők „inzultálják” a magyarokat.

Sok mindent hallottunk már, hogy mely nemzetek mit tesznek velünk, illetve azért ezt itt szögezzük le, a Fidesszel és annak tagjaival, szóval eddig hazudoztak rólunk, tiszteletlenek voltak, a belügyeinkbe avatkoztak vagy épp legújabban bábkormányt küldenének a nyakunkra. De inzultálás eddig még nem volt. Ez pedig csupán abból állott, hogy Ivan Anusic védelmi miniszter egy parlamenti vitában attól félt, hogy hazája hozzánk hasonlóvá válna.

Egészen pontosan egy Ukrajnáról szóló vitában föstötte fel azt a veszedelmet, hogy Horvátország az Oroszországot nyilvánosan támogató Szerbia és Magyarország oldalára kerülne egy bizonyos esetben. S amennyire a féltés hangja volt ez Anusic úrtól, Szijjártótól annyira az ordításé, viszont föl nem foghatjuk, ebben a kijelentésben mi az inzultálás, s az hogyan valósul meg. Ez titok marad, hogy a horvátokkal is elcsesztük, az nem.

Mesélhetnénk aktuálisan Litvániáról is, bár ők már nagyon régóta jó külügyminiszterünk bögyében vannak, mégpedig ezúttal olyannyira, hogy a Budapesten a kubai kollégájával tartott sajtótájékoztató (képünkön) kínálta neki az alkalmat, hogy a baltiakba belerúgjon. A litvánok voltak régebben már árulók, ezúttal csupán kivételezettek, mert nem helyezik őket egy polcra Magyarországgal csupán azért, mert az EU-Kuba párbeszédről szóló flepnit nem ratifikálták.

Megjegyeznénk, hogy azért ez nem egy NATO bővítés, s mint kitetszik, a ratifikáció elmaradása Szijjártót nem zavarja a kubai kapcsolatok építgetésében. Sőt, azzal is dicsekszik, hogy negyvenegy éve nem volt ilyen. Azaz, most már bizonyíthatóan és látványosan demonstrálva folytatja ott, ahol Kádár apánk idején abbamaradtak a dolgok. S erről többet nem is érdemes, arról azonban igen, hogy ráadásként még Minszkbe is készül újra. És büszke rá.

Ezzel kapcsolatban pedig azt látjuk, van annyira tuskó, hogy ugyan erről a látogatásról még senki nem szólt egy szót sem – pedig majd fognak, ez bizonyos -, mégis okát érezte Szijjártó és alkalmat talált arra, hogy az amerikai nagykövetnek beszóljon, aki pedig ezúttal nem is inzultálta a magyarokat. Mégis megkapta a magáét, egészen pontosan a külvárosi fiatalok stílusában azt üzente David Pressmannak, hogy „szokjon hozzá”. Delikát.

Már csak az hiányzott épp: pofád befogod, hogy kerek legyen a történet. Ugyanakkor az is biztos, ha megtörténik a nagy minszki utazás, akkor, mint már az elsőnél is, a világ civilizált fele nemtetszésének fog hangot adni, amire pedig majd kapnak a képükbe újra valami pökhendi dumát. Látszik, hogy mintha Szijjártó szarta volna a spanyolviaszkot, bennünket pedig nem először önt el a szekunder szégyen, ami amúgy majd túlél minket.

Azért mégpedig, mert mindazt az ocsmányságot, amit Szijjártó és a Fidesz külpolitika néven előad, ránk mutogatva teszi, fennen hangoztatva, hogy erre kapott felhatalmazást, holott rossebeket. Ez is egy aljas játék. Orbán apánk is boldog volt tegnap, a kezében lobogtatta az új nemzeti konzultáció papírját, hogy most hozta a nyomdából, és tudatva, hétfőn indul útjára az újabb gyönyör, ami a jelek szerint soha nem ér véget. Hogy lassan belefulladunk.

Viszont azt is tudjuk, teljesen mindegy, mi lesz az amúgy ellenőrizhetetlen konzultáció eredménye, hangoztatva aztán az következik, hogy a magyarok – mondjuk – nyolcvan százaléka helyesli, amit a Fidesz művel, azaz, bármely bírálat a nemzet, sőt, egyenesen Feri bátyám elleni támadás, aki amúgy nem tud semmiről, mert éppen a kocsmában dülleszkedik. De a nevében kérik ki az „inzultációt”. Tehát jobb, ha lehajtott fejjel lépjük át a határt.

Mindenki tudja ugyan, de mégis újólag rá kell mutatnunk, milyen mérhetetlen károkat okoznak ezek az országnak kívül és belül is. Lerohasztják és kifosztják, ugyanakkor azt a képet alakítják ki róla, s így rólunk is, mintha olyanok volnánk, mint ők. Momentán pedig erre semmilyen orvosság nincsen. Egy van, ami azonban iszonyú nehéz, elzavarni őket a hatalomból, hogy bejöhessen a fény az országba, amit már nagyon régen kizártak onnan.

Forognak itt mindenféle közvéleménykutatások, amelyek közül kettő azt állítja, hogy egy bizonyos szegmensben a Tisza már veri a Fideszt. Ez annyira elképzelhetetlen sokak számára, hogy el sem hiszik, és mindenféle sandaságot tételeznek. Az igaz, hogy mérget venni úgy nagyjából egy közvéleménykutató cég közléseire sem kell, de valami kis apróságot jelez, ha ilyenekkel állnak elő. Azaz, lehet neki némi kis valóságtartalma.

Ha csak nem egészen igaz, de nagy valószínűséggel ezt soha nem tudjuk meg. Ennél azonban sokkal érdekesebb, milyen reakciókat vált ki egy ilyen közlés, hogyan csűrdöngöl ez egyik, s miképp tagad a másik fél, s ezt a tagadást értelemszerűen a Fidesznél úgy is fölfoghatjuk, mint a gyászmunka első stációját, s amiképp tudjuk, ennek a folyamatnak a vége aztán a belenyugvó elfogadás. Itt azonban egyelőre még nem tartunk.

Majd, ha másfél év múlva eredményt hirdetnek a választás után, addig is azonban nagy valószínűséggel most már ez lesz. Egy olyan számháború, mint hogy ki tüntikézett csupán, s kinek voltak a delirálásán kétmillióan. Az érthető, ha ettől a delikvenseknek aktuálisan jobb a közérzetük, de sokra nem mennek vele, főleg, ha tudják amúgy az igazat, de azt csak belső használatra tartják fenn. Nem kötik az orrunkra mintegy.

Az alapeset volt, hogy miután két, nem éppen a kormányzó erőkhöz köthető közvéleménykutató kihozta a világra szóló eredményét arról, hogy a Tisza a kanyarban előzött, a Fidesz rögtön rendelt egy neki tetszőt, amely tagadta annak az eredményét. Így ott állt megint az ember tanácstalanul abban a tudatban, hogy a világ nem megismerhető, illetve csak annyira, amennyire engedik a hatalmasok, és ez nincsen jól.

Egyébiránt pofán vághatta a fiúkat az a ráismerés, hogy van olyan felmérés, ami szerint már nem vezetnek, mert ember ilyenre alig is emlékezik már. A hárító-tagadó attitűdöt viszont a mókás kedvű Kocsis Máté teljesítette ki, aki úgy próbálta élét venni a számukra minden bizonnyal megdöbbentő tartalomnak, hogy a végletekig fokozta, aztán úgy csinált, mintha ezen nevetne, pedig nagy valószínűséggel nem sok hely van egy szem zabnak sem a seggében.

Ahogyan annak idején az aranyhalait siratta ez a Máté, mint akiket spórolási szempontból albérletbe kell küldenie, mint emlékezhetünk, nos, az akkori műbánkódás mintájára vette elő a hamis örömködést, és kifejtette: „Birtokomba került Pulai András jövő februári mérése, amiben a DK 47, a Tisza 65, a Fidesz 6 százalékon áll….  Az elemző a tanulmányban megjegyzi: a tendenciákat figyelve 2026-ig a Fidesz elérheti a mínusz 17-18 százalékos eredményt is”.

No most, Kocsis szerint ezen nekünk jót kellene derülnünk, és az ő gombáik ezt minden bizonnyal meg is teszik. Fölhívnánk azonban a mókás kedvű elvtárs figyelmét arra a nem elhanyagolható tényre, nem szerencsés a valóságot kitartóan tagadni, mert aztán egyszer csak hatalmasan pofán ver. Ceausescu bácsi sem tudta sokáig elhinni, hogy a téglafal elé kerül, s mint emlékezhetünk rá, egyszer csak mégis ott volt. Szar ügy.

Amúgy, hogy a valóság nem megfelelő ferdítésével van most is baja csupán a rezsimnek, az is mutatja, hogy maga a kedves vezető jelentette be, elégedetlen a kormánypárti sajtó és influenszervilág teljesítményével. Ezért most elbíbelődnek kicsit a lapjaikkal, tévéikkel meg a többivel, hogy másképp hazudjanak, mint eddig, de az eszükbe sem jut, hogy velük magukkal van a legnagyobb gond, de, hogy ilyen egyszer megtörténne, az teljesen kizárt.

Érdekes dolgok ezek, a legérdekesebb azonban az lenne, ha az, amit ez a Kocsis eltúlzott tréfának adott elő a Fidesz 2026-os mínusz százalékairól, ha nem is épp ilyen mértékben, de még igaz is lehet. Mert az látszik most is, és ezért mindent meg is tesznek, mert kormányozni nem tudnak, csak ordítani és uszítani, meg ilyen elvetélt tréfákat előadni, mint a jobboldal intellektuális és nem utolsó sorban morális fölényét.

Ez most irónia volt, hogy félre ne értsük, és úgy ne járjunk, mint Kocsis elvtárs, aki azt hiszi, most aztán jól megmutatta ennek a Magyarnak, holott semmi egyebet nem tett, mint újólag bizonyította, mennyire ostoba. De hát, épp ezért ő a frakcióvezető, aki utolérhetetlen bölcsességével mindenképpen kiemelkedik a százharmincvalamennyi bátorak közül, akik ím azt sem képesek fölfogni, hogy kezdenek nyakig ülni a fekáliában. És csak viccelődnek.

Amikor Orbán Balázs pár hete kijelentette, hogy „ők” (Fidesz, kormány etc.) nem állnának ellen az oroszoknak, hanem bölcsen átadnák nekik az ország kulcsait, akkor meghatározta a másik Orbán (a nagyobb és szélesebb) ünnepi beszédét is. Azt, amit kaptunk tegnap, hogy magáról az ünnepről, az eseményről, amelyre emlékezni hivatott lenne ez a nap, voltaképp alig is essen szó, mert jól kijönni abból azok után már nem nagyon lehetett.

A nagyobbik Orbánnak persze nem kell a szomszédba mennie azért, hogy bármely alkalmat – még a nemzeti ünnepet is – uszításra használja. Nagy gyakorlata van ebben, így ebből a szempontból nem is meglepő, ami tegnap történt, a fröcsögő hangvétele azonban már egy kicsit elgondolkoztató, ami arra enged következtetni, a széles ember most kezdi fölfogni, hogy akár még ki is kaphat a következő választáson, ami maga volna a tragédia. Neki.

Tulajdonképpen ez a beszéd volt az, amely 2026 tavaszáig meg fogja határozni a Fidesz és csatolmányai kommunikációját, erre lesz felfűzve a minden bizonnyal iszonyú kampány, ami már tegnap megkezdődött. Illetve, mint tudjuk, soha véget sem ért 2010-óta, permanensen tart, pörögnek mindig a harc dobok, a gépezet százmilliárdokból permanensen forog, amibe már rág beleszédült az ország. Kóvályog most is, esik és kel.

A varázsszó pediglen, amit a kedves vezető kiválasztott, a „bábkormány” volna, amit Brüsszel Magyar Péter képében a nyakunkra akar ültetni. Az a sugallat tehát, hogy Orbán – most már számokkal alátámasztott – legnagyobb és veszedelmes kihívója idegen hatalmak szolgálatában áll, a Brüsszel névre hallgató megfoghatatlan szörny általa tör a magyar nemzet életére. Veszélyes beállítás ez, mert a végén mondjuk polgárháborút tételez.

Azért mégpedig, mert ezek szerint Magyar áruló, beépített ügynök, aki ellen – és a hívei ellen is – minden eszköz megengedett, s ennek a jelei mutatkoztak már tegnap is, midőn bájos Orbán hívek készültek a beléjük táplált gyűlöletet tettekké váltani. Az egyik ellentüntetőnek maga a kormányszóvivő mondta a híradások szerint: menjen onnan kicsit távolabb, mert a végén még agyonverik. Szép kilátások, főleg úgy, hogy nem az agyonverni készülőt igazították helyre.

Hogy is nézett volna ki, hiszen ő magyar, míg viszont, mint szintén egy tegnap született videó szerint Orbán (a szélesebb) egyik gombája fejtette ki, hogy Magyar nem méltó a magyar névre, mert nem magyar. És azt hitte mindezek után, milyen szellemes, de senki nem mondta meg neki, világosította föl arról, hogy nem igazán. Mint ahogyan Orbán képibe sem dörgölte senki, hogy amit elkezdett a „bábkormánnyal”, annak is rossz vége lehet. Rá nézve is.

A legveszedelmesebb ebben a bábkormányos sugallatban, hogy a kedves vezető annak a felfogásnak kezd megágyazni, hogy ha és amennyiben 2026-ban Magyar a „nyakába ül”, az valami államcsíny lesz, és nem egy olyan választás eredménye, amit ő vezényelt le. Benne van ebben a választási vereség el nem fogadása (a’la Trump), a hívek utcára vezénylése, és végén más egyéb szörnyűségek is, hiszen Magyar nem győzni fog, hanem bitorolni a hatalmat.

Amit külső segítséggel kaparintott meg. Nagyon veszélyes vizekre kezd evezni Orbán a lehetséges vereség miatti nyüszítésében, s mivel tudjuk, a hatalom megőrzése miatt mindenre képes, nem lesz rest azt bármilyen eszközzel megtartani. Erről szólt az „ünnepi beszéd”, amely amúgy nem nagyon lógott ki a sorból, csak ez az új beállítás okozza bennünk azt az érzetet, hogy kemény választás lesz majd, és kilátástalanok lesznek a következményei is.

Azt meg már csak ezek után egy félmosollyal jegyzi meg az ember, hogy ezen kívül doktorminiszter urunk aktuálisan is mekkora öngólt lőtt, hiszen a népek joggal jegyezték meg, ő maga nem egyéb, mint Moszkva magyarországi helytartója, azaz, ne nagyon bábkormányozzon, sőt, azt is megjegyezték, ha már választani kell, akkor inkább Brüsszel uralmát részesítik előnyben a Putyinéval szemben. Mondhatni, öngól bement.

Mindezek ellenére, bár ezen jól elgöcörészik az ember, helyzetünk és a reánk váró jövő egyáltalán nem rózsás, sőt, nagyon terhesnek mondható. Mert, ha kicsit is pesszimista szemüvegen át nézi az ember a dolgokat, akkor az sejlik fel: iszonyú lehet, ami elkövetkezik. A legrosszabb pedig, hogy ezek szerint akkor is, ha Magyar, de akkor még inkább, ha Orbán győz. Ha csak addig valahogyan meg nem állítjuk Arturo Uit magát.