Likvidálandó civilek

Bájos rendszerünk megint szintet lépett, s miután áthaladt az újabb Rubikonon, az alattvaló nem tudja, sírjon, nevessen vagy féljen. Elborzad, azt hiszem, ez a korrekt kifejezés.
Pártunk és kormányunk egyik kedvenc „szakértője” – Földi László – az egyik Orbánnak kedves, Echo névre hallgató televízióban szakította át a célszalagot, aminél lejjebb már nem nagyon lehet menni, bár, mint tudjuk, az ilyen mutatványokban a NER nem ismer lehetetlent. Ezt mondta ez a rosszember a civilekről, akik együtt éreznek a menekültekkel:

„Most háború van. Ezek az emberek kollaboránsok, háborús bűnösök, hazaárulók, és így tovább. Ez egy egészen más fogalmi rendszer. Embercsempész a háborúban nem embercsempész, hanem egy olyan, gyakorlatilag szabotőr, akinek nincs jogállása. Magyarul ő szabadon likvidálható. Ugye ezt írja a háborús törvény: kémeket, szabotőröket nem viszünk bíróságra, hanem azonnal kiiktatjuk.”

Hm. Azért ezt az egészet úgy fogalmilag nem árt megvizsgálni. A végkövetkeztetés, miszerint likvidálhatóak, akik másképpen gondolkoznak, mint ők, az azt jelenti, hogy minden külön értesítés helyett le lehet, sőt, „szakértői” értelmezésben le is kell vadászni, lelőni, elvágni a torkát, és egyéb cukiságok.

Nomármost, az a kérdés, hogy hány polgártársunk tartozik ebbe a körbe, mert ez egyáltalán nem mindegy. Mind a több ezer vagy tízezer, akik két évvel ezelőtt, amikor a nagy hullám áthömbölgött az országon, vizet és kiflit vittek a szerencsétleneknek, vagy csak a hangosabbja.

Ez az egész énnekem, akárhogyan is forgatom, gyilkosságra való felbujtásnak tűnik, de lehet, hogy hülye vagyok. Mindenesetre jobb helyeken, ahol az ügyészség nem a vezértől függ, nem az ő szavain csüng, ilyenek után diszkréten felkeresi az uszító polgártársat, és megkérdezi tőle, hogyan is gondolta, amit gondolt. Nálunk azonban ilyen csodák nincsenek, nem akad olyan, aki leállítsa a „szakértőhöz” hasonló barmokat, mert ez így a rendszernek éppen megfelel.

És éppen azért, mert olyannyira óhajtják a fiúk azt a rohadt forró őszt, ami nyomán a törvényesség maradék cafatait is a sarokba lehet vágni, hogy teljesen elszabaduljon a rossz szellem.

Voltaképp ezt szolgálta – Vonára hivatkozással – a nyugdíjasok prédává tétele. Alig várták, hogy egy koros polgártársunkat valaki meggyakjon, s akkor Jobbik csatakiáltással lehet tobzódni a szükségállapotban. Most meg mindenféle civilek lettek célpontnak megjelölve, még durvábban, és hatásos is a táncra hívás, mert mit olvasok a Földi-féle tobzódás után kommentben? Hát ezt:

„Nagyon jól mondta, ezek az álcivil szervezetek Helsinki Bizottság, a Migration Aid, TASZ bűnözővédő szervezetek, soros pénzeli őket a nemzetállamok ellen, nem világítgatni kell őket, hanem törvényt alkotni a magyar emberek védelmében, mert ezek csak a cigányok, illegális bűnöző behatolók és ilyen retkek védelmére alakultak, halálbüntetést érdemelnének.”

Helyben vagyunk. A mag termékeny talajra hullott, csak az nem tudható, hogy „szakértő” elvtárs saját kútfőből ilyen barom, vagy megrendelésre. Végül is, mindegy is, ha így, ha úgy, mint az ilyen történésekből is kitetszik, a téboly teljesen elszabadult, s ami még fajsúlyosabbá teszi ezt az egészet, hogy kormányzó urunk jár élen a tobzódásban, sőt, ő az origó, és a tápláló talaj is. Következésképp, ő a bűnös, de hát, ezt is tudjuk már nagyon régóta.

Hogy mi lesz ebből, az egyelőre bizonytalan, de rózsaszínű babazsúr nem. Ez is teljesen biztos.

Puskás-mezeket osztogat a bohóc

A Külgazdasági és Külügyminisztérium félmilliárd forintért szerzett be Puskás retró-labdát, Puskás retró-mezt, dedikált 6:3 DVD-t, Puskás DVD-t, Puskás könyvet és Puskás füzetet. Nem azért elsősorban, hogy Orbán Viktor egyik csinovnyikját kitömjék, az csak folyomány volt, hanem, mert miniszter úr sokat utazik, és ezeket jártában-keltében osztogatja, mint Mikulás a cukrot.

Úgy vélik a minisztériumban, hogy a kerítésen túl még ma is a legtöbb embernek Puskás Fröcsi jut az eszébe, ha azt hallja, hogy magyar, és miniszter úr ebbéli hiátusukat megerősítendő cipeli magával a mezt meg a labdát, mert jól mutat a cucc az azeri vitrinben. Szijjártó, és elsősorban Orbán ott tart, hogy föltesszük a találós kérdést az albán birkapásztornak: magyar? Ő meg rávágja: Puszkasz.

Ha ez így jó, akkor semmi baj nincsen, viszont éppen nincsen így. Már nagyon régen nincsen így. A nagy keleti nyitás nyomán viszont olyan országokba jut el a márkavédett áru, ahol Puskást még fingból sem ismerik, a vonal viszont megfelel Orbán habitusának, aki szájában szotyolával réved bele nemzeti nagyságunkba, mert más mondanivalója egyáltalán nincsen az országról.

Puskás a mondandója, meg a stadion, valamint az olimpia meg a Vizes Vb. Diktatúrák sajátos ismertetőjegye, hogy olyan szükségük van a sportsikerekre, mint egy falatka kenyérre. A szállóigévé vált „Na, ugye!” is ezt bizonyítja, amely nyomán a futball EB-n soha nem ért véget az éjszaka, de mégsem erről akarok most mesélni igazán.

Hanem, hogy az ilyen labda-osztogatások, akárha Dévényi Tibi bácsi, milyen képet alakítanak ki rólunk, illetve hát, róluk. Csak az a baj, hogy a külföldi szemében ők vagyunk mi, ők a magyar prototípusa, akik Puskásból nőttek ki, mint fatörzsből gyönge ága. A Horthy korszak kádári módszertannal, és sajnos egy országban élünk.

Olyan országban, amelyet kirakat-hülyéink nyomán a távoli bolygók lakosai szerint izgága népek laknak, seggükön piros pötty, akik szidják Európát a ferde szeműeknek vagy a karamell bőrűeknek, és valami hülye labdákat meg mezeket hoznak ajándékba, hogy nyissuk ki már nekik a páncélszekrényt. Erre szolgál Puszkasz, akit nem ismernek az olajhercegek, és nézik bambán a pöttyöst.

A komcsik, még Kádár idejében fütyülős barackot és téliszalámit hordtak a többi komcsinak, amivel azt mutatták, hogy figyelj, paraszt, nekünk van mit zabálni. Máma ez már nem akkora unikum, de hogy ehelyett a labda maradt, az a demencia biztos jele, valamint a bunkóságé is persze, amely tulajdonság a NER eszenciája, és biztos talapzata.

Azért az is érdekes, hogyan működik ez a mi miniszterünk, akinek ezek szerint két diplomáciai eszköze van. Berendel magához mindenkit, aki él és mozog, valamint véleménye van a magyar tébolyról. Ezekkel ordítozik, aki jól viselkedik, az pedig kap egy futballmezt. Más kimenetel nincsen a jelek szerint, de ez az eszköztár meglehetősen szűkösnek mutatkozik.

Nem véletlen talán, hogy jobb helyekre már egyáltalán nem hívnak minket, illetve ezeket, ahová meg eljutnak, oda bőségesen elég a Puskás kollekció. És sajnos az egyatábornak is. Azoknak is elég egy mez, amelyet magukra öltve békemenetelni lehet, meg óbégatni, valamint böfögni és ágyba bújni kedves Hábetler elvtárs. Egyébként ez az a kultúra, amit a migráncsoktól védenek. Mit mondjak, nem egy akadémia.

Piqué után a világ

Gerard Piqué, a Barcelona és spanyol válogatott Európa-, és világbajnok labdarúgója, aki maga volt az Isten az örömök idején, vasárnap népszavazott, és szégyenletesnek nevezte a referendummal kapcsolatban történteket, a spanyol rendőrség viselkedését.

Ráadásul kijelentette, hogy ő katalán, de nem tudta, mit tesz. Másnap megjelent Madridban, a válogatott főhadiszállásán, ahol edzett volna, viszont ott az emberekből előbújt az állat.

Botrányba fulladt a foglalkozás, huszonhárom perc után félbeszakadt, mivel a megjelenő szurkolók Piqué ellen fordultak. Molinókat tettek ki, amelyeken olyan cukiságok voltak olvashatók, mint például „Piqué, te visszataszító” vagy a „Piqué, takarodj!”.

Sőt, és pláne, még nyilatkozott is egyikük, mondván: „Piqué undorító, nem is kellett volna idejönnie.” Aztán volt még dobálás, ökölrázás és üvöltözés, ahogyan az illik szurkolóéknál ilyenkor.

Mondhatnánk, hogy jóvan, ők csak szurkolók voltak, viszont az emberi társadalmak kilencven százalékát ilyen szurkolók alkotják. Ebből a megközelítésből persze mindjárt más értelmet nyer egyetlenünk stadionépítési buzgalma is.

Olvasva az ilyetén történéseket tán megnyugodhatunk, hogy nem csak nálunk vannak kigyúrt kopaszok. De nem, nem nyugodhatunk meg, mert úgy tűnik, emberi fajunk nyílegyenesen menetel a pusztulásba. Olyas a légkör immár, mint Róma végnapjai idején, viszont a Nap vidáman süt a temetéseken.

Amikor a Második Világháború után úgy terelgették a népeket, mint a marhákat, hogy homogén nemzetállamokat hozzanak létre, az nem csak azért volt szégyenletes, mert az otthonukból, a szülőföldjükről szakították el az embereket.

Azért is, meg ezért, hogy megszülessenek az idegenek. Már csak ez is ellene mutat Orbán köldöknéző nemzetállamának, mert ez a vége. Megengedően, a jó tahitiak módján malihini haolenak, azaz, lehelet nélküli bolondnak nevezik az idegent, aztán szétloccsantják az agyát. Nem lesz ennek jó vége így.

Pedig voltak ihletett pillanatok, amiről például az ’56-os menekültek tudnának mesélni bőséggel. Például Puskás öcsi a mennyekből, akit épp a spanyolok fogadtak be olyannyira, hogy Istenné, sőt, új hazájában válogatottá is vált. Szobra van Madridban, és annak idején nem kapott molinót „Puskás takarodj!” felirattal azért, mert magyar volt. De elmúltak az ünnepek.

És, hogy még örömösebbet meséljek, ott van – illetve volt – Kubala László, a „Lászi”, aki pedig egyenesen három ország, úgymint Csehszlovákia, Magyar-, és Spanyolország válogatottjában is rúgta a bőrt. Akkora császár volt Barcelonában, hogy miatta kellett kibővíteni a Camp Nout, és megérdemelte a szobrot ő is, persze.

Mondhatnád, én olvasóm, hogy példáim nem helytállóak, én pedig azt felelem, hogy de, igen. Mert azt szerettem volna elmesélni a sport ékes és mocskos nyelvén, hogyan silányítja le a ’zembert a rosszfajta nacionalizmus, amire itt a mi rezsimünk oly ékesen alapoz. Tehát Piqué arra is példa, mivé válik a gyűlöletkampány nyomán minden.

Abban a pillanatban, amikor Piqué különállását kijelentette, nem arra gondoltak a népek, mennyi örömöt szerzett nekik, és arra sem, hogy legyen velünk, amíg még lehet, és a történelem meg a sors engedi, aztán sok sikert kívánva neki még utoljára leborulnak előtte.

Nem. Vesszen a fajtája, vasvillát, vasvillát, hadd szúrjam keresztül. Menthetetlen az ember: „Mint fatutaj a folyamon, méla tót a tutajon, száll alá emberi fajom némán a szenvedéstől…” Hogy milyen Piqué után a világ? Olyan, mint annak előtte. Szar egy hely.

Simicska közöl

Simicska Lajos ma hajnalban elfojthatatlan késztetést érzett, hogy újólag tudassa a kerek világgal, hogyan vélekedik hajdani cimborájáról, akit anno életben tartott a pénzével, és így egyben naggyá is tett. Fogta a festékes flakont, és Veszprémben nagy betűkkel a hirdetőoszlopokra írta, hogy „Orbán egy geci”.

Az ötödiknél tartott, amikor a rendőrök igazoltatták, de baja nem esett, szemben mondjuk egy suttyóval, aki, ha azt fújja oda, hogy „Hajrá Fradi”, akkor földre teperik, és megbilincselve viszik az őrsre rongálás miatt, nem is beszélve a Kétfarkúak járdáiról, ugye, de ez legyen a rendőrség baja. (Meg a miénk.)

Simicskából még 2015-ben bújt elő a vadállat, mint arra emlékezhetünk, amikor is ékes szavakkal adott interjút, ekképp: “Bemegyek a szerkesztőségbe, és mindenkit kibaszok, kirúgok minden orbánistát, aztán kinevezem a helyükre az én embereimet, akiket nem lehet megfélemlíteni meg lefizetni”. És itt hangzott el először a szállóigévé nemesedet mondat: “Orbán egy geci.”

Édes jó Lajosom azóta ebbe belemerevedett. Bár mindenki szívszorongva és egyben bizakodva várta, hogy na, most borul a bili, és minden mocsok kiderül Orbánról, de még csak a hegyek sem kezdtek el vajúdni, egyszerűen semmi se történt sem akkor, sem azóta sem.

Simicska viszont monomániásan mondogatja, és most már föstögeti is az egyetlen evidenciát, miszerint volt haverja ondó volna, de hát, ezt nélküle is tudja minden jó érzésű proletár. Ez így valahogy olyan óvodás, olyan infantilis tempó. Lajoska áll a sarokban büntetésben, és kiabálja, geci, geci. Az óvó nénik pedig röhögnek.

Ez itt kis hazánk foglalata. Orbán ül a tankjában, Simicska a hózentrágerjében gecizik, az ellenzék pedig özv. K. J.-né vasárnapi misés stílusában sóhajtozik, hogy ó, én édes Istenem. Ilyen közegben száz évig nyöghetjük a NER-t, de ez mondjuk olyan, mint a műtrágya, csak növeszti a gazt, amelyet aztán kaszabolhatok.

Viszont el vagyunk veszve, azt hiszem.

MSZP-s dolgokról

A hererák tünetei:

A hererák által okozott leggyakoribb tünetek az alábbiakban foglalhatók össze:

– kicsiny, borsónyi, tömött, rendszerint fájdalmatlan csomó megjelenése a herében
– a here megnagyobbodása
– a herezacskó kitelítődésének, nehezebbé válásának érzete
– tompa fájdalom az alsó hasban vagy a lágyékban
– hirtelen folyadék-felhalmozódás a herezacskóban
– kényelmetlen, húzó érzés, fájdalom a herezacskóban vagy a herében

Olykor távoli tünet is mutatkozik, ez leginkább az emlők megnagyobbodásában nyilvánul meg. E tünetek bármelyikének észlelése és két hétnél tartósabb fennállása esetén feltétlen orvoshoz kell fordulni. A hererákok túlnyomó többségét először rendszerint maga a beteg veszi észre, de sajnos, rendszerint már eléggé előrehaladott állapotban. A hererákok korábbi felismerését nagymértékben elősegítené a herék rendszeres, időszakos önvizsgálata.

Gondolkodjunk el ezen kissé!

Fábry ízlése

Fábry Sándor megérezte a szarszagot, és elfintorodott. De csak egy kicsit, nem véve észre – vagy eltagadva -, hogy a spájzból szivárog. Azt mondja:

“Attól még, hogy letettem a voksom a mostani kormányzat mellett, nem csukom be a szemem és a fülem. Finoman szólva is ízlésem ellen való a jelenlegi rezsim káderpolitikája, úrhatnámsága, rongyrázása vagy az elszámoltatások elmaradása. De örülök például a Seuso-kincsek hazahozatalának, hogy nem bontották le a kitűnő akusztikájú Erkel Színházat, gyönyörű a Várkert Bazár, és szuperül sikerült a vizes vébé, még akkor is, ha eszement drága volt, és soha nem tudjuk meg, mennyire.”

Ettől most mindenki elalélt, hogy Fábry jujj, de beszólt a hatalomnak. Háát…, boncolgassuk csöppet azért ezt az egészet, mielőtt mindenkiből forradalmár vagy partizán lesz.

Van nekünk itt ez a NER néven elhíresült tébolyunk, mint felépítmény, amelyhez meg kellett teremteni az alapokat mintegy szellemileg, és ebben Fábry culáger volt, bizony. Méghozzá fura egy ízléssel. Azért az ember soha nem feledi, amikor a színpadon Gyurcsány képmását turházgatta azzal a finnyás gusztusával. Most, hogy – mivel ezt is mondta – másfajta szavazóréteget szólít meg a rezsim, mint azt az ő nagypolgári ízlése szeretné, jegyezzük meg csöndben, hogy azzal a pörformansszal ő már rég aláment ennek a szavazórétegnek is. Nem kéne tehát most fintorogni.

Másrészről, ezzel az értelmiségi ízléssel azt is meg lehetett volna látni, hogy Orbán már a kezdetektől szaralak volt, mint azt oly sokan mások megtették, akiknek nincsen, és soha nem is volt sok tíz- százmilliós hasznuk a rendszer seggének lefetyeléséből. Mert itt kultúrharc – is – folyik, amelynek élharcosa Sándorunk, éspedig a rossz oldalon.

Mentségére, nincsen egyedül, sőt, nagyon sokan van, ha belegondolunk a Fidesz nagygyűlések háttérénekeseinek népes seregébe, akik mind – Fábryval együtt – megalapoztak az ország elsötétülésének. Ugyanis Orbán egy kulturális és morális csőd következménye és nem csak az oka. Ő egy a sok, a kulturális válságok során felbukkanó gazember-politikus embertípus közül. Jó időben és jó helyen volt és megfelelő mennyiségű gátlástalanság birtokában megszerezte az álkonzervatív, álkeresztény magyarországi jobboldalon a vezető pozíciót.

Ebben Fábry is bűnös, késői a fintorgás tehát. Ugyanis tevőlegesen építette föl a bálványt, amely a jelek szerint az ő fejére is ránőtt. Ott tartunk, hogy már meg kellene szabadulni tőle, meg azoktól, akik ezért, vagy azért, de kitartanak mellette tűzön-vízen át. Ebbe a körbe nem szeretne tartozni Sándorunk, így hát, elkezdett a saját fészkébe üríteni, viszont alku már nagyon régóta nincsen.

Volt egy vagy-vagy helyzet, és lehetett választani. Fábry akkor úgy döntött, hogy odahagyja az „Oh Tannenbaum” és a „Vietnámi balzsam” világát, amely estjeiben megcsillogtatta szikrázó tehetségét, és inkább kurvának állt. Most pedig eltartott kisujjal, lábujjhegyen nyal segget.

Késő van, lehet másképpen is szidni a rendszert, mint például Janisch Attila rendező, aki egyértelműen fogalmaz:

„Aki az egyszerű, szűklátókörű emberek butaságát a saját hatalmát megalapozó demagógia és a mesterségesen szított gyűlölethisztéria terjesztésére használja, az gazember. Orbán Viktor gazember, aki bármilyen köztisztség betöltésére érdemtelen. 2010-től egy gazember irányítja az országot.”

Érezzük a különbséget, ugye?

„Könyörgöm, akasszuk fel!”

A magyar bíróság jogerősen másfél év, három évre felfüggesztett börtönre enyhítette a Hagyó Miklósra, Budapest egykori szocialista főpolgármester-helyettesére első fokon kiszabott büntetést.

Jogállamokban és kultúrhelyeken ilyenkor véget vetnek a zenének, és hazamennek a legények. Csakhogy, eléggé sajnálatos módon a mi környékünk nem az a része az univerzumnak, amelyre a fenti két állítás igaz volna, mint az tudvalévő.

Budai Gyulának nem tetszik ez az egész, és elégedetlen. A Fidesz pitbullja szerint túl enyhe az ítélet, mert szerinte Hagyó & Co. szétlopták Budapestet és a BKV-t. Még ez is lehet, viszont Budai elvtársnak akkor sincsen hangyafingnyi köze sem az egészhez.

Mert egyrészt ki ő a nagy büdös semmiben, hogy belepofázzon a bíróság munkájába, másrészt pedig, mint föntebb vázoltam, Európában egyáltalán nem így mennek a dolgok, maximum az idealizált erdogani ketrecben. Viszont érteni vélem az igyekvést.

Miheztartás végett van ez az egész, hiszen vannak folyamatban lévő ügyek – és lesznek is még, hajjaj -, amihez sorvezetőt kell adni az elfajzott bírák számára. Ezt nevezhetnénk akár befolyásolásnak is, ami egyáltalán nem komilfó, viszont ilyen úri huncutság csípőből nem jellemző a rezsimünkre, sőt, más erkölcsi megfontolások sem, de ez is közismert.

Színház az egész elcseszett világuk, ahogyan az is az volt, amikor itt, Szombathelyen, miközben a közgyűlésben nem engedték felszólalni Mécs Imrét Czeglédy Csaba ügyében, Budai a városháza előtt pedig éppen ellene uszított, ami ocsmányságot sajtótájékoztatónak nevezett el. Ezért utazott kétszázötven kilométert (oda-vissza) az adófizetők pénzén.

Ellenzék nélkül is elzakatol a parlament, mint volt szíves ezt annak idején kifejteni a főgonosz, s mint az látható, igyekvés erre ma is van, esetleg börtönbe zárják őket, ha más eshetőség nincsen. De az ilyen Budai-félék, akikből már annyi van, mint égen a csillag, még az írmagját is kiirtanák annak, aki nincsen velük.

„Könyörgöm, akasszuk fel!”, kiabálta még kölyökként Harkányi Endre Radványi Géza klasszikussá nemesedett, „Valahol Európában” című filmjében, és ez a kegyetlen mondata, ami gyűlölettel teli, de gyerekszájból elhangozva némileg humorosan is hat, szállóigévé lett.

Ilyen gyerekszáj ez a Budai, de teljesen feleslegesen pöfög már, az ügyészség olajozottan teszi a dolgát nélküle is, a gép forog, az alkotó pihen. Íme fényes jövőnk, amely előbb-utóbb véglegesen beteljesedik, ahogyan mennek itt a dolgok Botkailag.

Lefestem azért Boris Vian klasszikusával – „Öljünk meg minden rohadékot!” – ha már. Ebben a műremekben Markus Schutz doktor laboratóriumában eugenetikus kísérleteket folytatnak, mint a náci táborokban, s egy új emberfajtát, a szépembereket akarják létrehozni. Doktor Schutz ugyanis elhatározta, hogy megöl minden rondát (szóhasználatában rohadékot), hogy megnemesítse az emberiséget.

Budai ilyet nem olvasott, viszont ezt akarja, de nagyon. Meg az összes többi is, persze.

Kampec dolores LVIII. – Beszökött

Amikor Béla rájött, hogy örök idők óta ott ül, és mindig is ott fog a Lélekellátó viaszosvászonnal borított asztala mellett, úgy vélte, hogy valami más elfoglaltság után kell néznie. Olyan után persze, amely helyben űzhető, otthoni munka mintegy. Így hallotta meg az idők szavát, és ennek örömére fröccsöt kért természetesen, meg egy mérőszalagot. A kocsmáros sok mindent látott már és átélt vele együtt, de ilyet még nem, de tudta, hogy nem érdemes kérdezni semmit, választ úgysem kap, de az az öröme megvolt, hogy biztos volt benne, a végén úgyis kiderül minden turpisság vagy minden kín, de az is, hogy semmi sincs véletlenül.

Béla hörbölt egyet, és nekilátott szemlélni az idő folyását. Nem a falióra kattogását, amelyet száz évekkel ezelőtt lepusztult vasúti várók éji homályában szokott tenni, megtanulva a másodpercek lüktetését, mert tudta, hogy az csak hazugság, álca az emberi világ felé, hogy azt higgyék a szerencsétlenek, értenek valamit, de nem. Béla ugyanis ismerte az idő sajátos, kettős természetét, hogy úgy telik, ahogy neki tetszik, illetve azt is, hogy visszafelé is tud folyni. Így hát – és ezt nem tudta a fröccsök ura -, azért kellett az a rohadt szalag, hogy a térben ejtse foglyul ezt a mocsadékot, mert csak ott lehet, hacsak nem a szívben, de ilyen alkalmatosság most éppen Bélában nem működött.

Ivott még egy kortyot, majd odalépett a légyszaros ablakhoz, és hosszan nézte a kinti világot. Olyan ábrándos szemekkel, mint valami romlásra érő kamaszlány, és megállapította magában, hogy az ég másképpen kék. Fogta a mérőszalagját, és az üvegre helyezte, húzgálta és igazgatta szuszogva, a fröccsök ura pedig nem állhatta meg, és megkérdezte. – Te meg mi a francot csinálsz? – Mérem a Napot. – Ezt mondta Béla olyan természetességgel, amilyennel mindenre elszánt eszementek képesek csak, de a fröccsök ura nem lepődött, és főleg nem ijedt meg, mert jött is rögtön a magyarázat. – Nagyobb. Határozottan nagyobb. – Bővebb kifejtést Béla nem eszközölt, de nem várta senki sem, a kocsmáros pedig elhatározta, hogy nem zavarja meg az alkotás szabadságát.

Aztán Béla visszatért a bázisra, a székéhez, ivott egy kortyot, amitől a pohár kiürült, és miközben a fröccsök ura már sprickolta is a következőt, ő mélán az udvarra indult, de nem vitte a szalagját. Odakint ránézett a cseresznyefára, amelynek ágai közt igyekezett valaha megvilágosodni, de nem látott rajta semmi különöset. Csak a rigókon. Ők két hete még szalto mortálét játszottak a vizesvödörben, s bár most sem volt sokkal hűvösebb, eszükbe sem jutott fürdőzni, csak ültek ott bambán, mint dagadt és szemüveges óvodások. Fölnézett hát Béla újra az égre, és megállapította, hogy olyan bíborosan mélykék, és akkora csöndek vannak benne, ami egyből megmutatta a rigók melankóliájának okát, de hát, még ez sem volt elég bizonyíték.

Visszaballagott így az ivóba, és a fröccsök ura csak nézte, nézte, mert Bélában is zümmögött a magány, ezért nem szólt hozzá. Egy újabb, pohár-ürítő korty után fogta hát Béla a szalagját, kiment a térre, és elkezdte méregetni a bukszusok árnyékát, a Szentháromság szobor talapzatát, és kezéből szextánst alkotva a templomtornyot, hogy a két közmunkás álla leesett, és még jobban belemerevültek az anyaföldbe, mint eddig bármikor. És akkor lepődtek csak meg igazán, amikor Béla a lábuk elé térdepelt, mint a Szentatya, amikor koldusok lábát mossa, és megmérte őket is tetőtől talpig, széltében és hosszában. Egyikük szájából Béla fejére esett a staub nagy ámulatában, de a friss mérnököt, aki ekképp akarta foglyul ejteni az időt, ez nem zavarta egyáltalán, hanem csak elégedetten hümmögött, mert érezte már a bölcsek kövének eljövetelét.

Visszatérve a viaszosvászonhoz, ahol már várta a következő gyöngyözés, fölhajtotta azt is, és újra a térre révedt bizonyságok után kutatva. A szereplőket tanulmányozta ezúttal, a duplagyűrűsöket, akik szandálka helyett mamuszban nyammogták a világot, otthonkájuk alatt melegítőben, mintha sóhajtozó fiatalasszonyok volnának, a műanyag dömpereseket, akik nem surrogtak járgányaikkal, az olajos hajúakat, akikről nem csorgott már a felesek izzadsága, és a bádogbánost, akinek árnyéka olyan hosszúra nyúlt, hogy elért a Szentháromság szoborig. Amikor ezzel végzett, a fröccsök urához fordult, és úgy ejtette ki a kérlelhetetlenség szavait. – Beszökött. – A kocsmáros elképedt, és megkérdezte. – Mi szökött be? – Az ősz. – Felelte Béla a fröccsök határozottságával. – Hát persze, te ökör. Holnap október. – Válaszolta a kocsmáros, de ezzel Bélát nem ingatta meg. – Azt csak úgy hiszed. – Ezt mondta, és sokat sejtetően mosolygott.

Két százas

Van még remény.

„Párizs, 1903. febr. 17.

Igen tisztelt uram

„…Csak néhány nappal ezelőtt ért el hozzám levele. Köszönöm ezt a nagy és jóleső bizalmat. Többet aligha tehetek. Nem boncolgathatom verseinek jellegét, tőlem ugyanis minden bíráló szándék a lehető legtávolabb áll. Közel férkőzni egy műalkotáshoz a kritika szavaival jóformán nem is lehet, ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések adódnak. A dolgokat nem ragadhatjuk meg annyira, s ki sem mondhatjuk úgy, ahogy azt többnyire el szeretnénk hitetni róluk, az események java része elmondhatatlan, olyan térben játszódik le, ahová a szó még soha nem ért el, s mindennél kimondhatatlanabbak a műremekek, e titokzatos tényezők, mert míg a mi életünk elmúlik, az övék maradandó…”

Ezeket egy bizonyos Rainer Maria Rilke íródta, s hogy lágyságát kellőképp megérthessük, el kéne olvasni Musil tulajdonságok nélkülijét is a vonagló monarchiáról Trianonhoz képest. Bár sokat akarok, mert tudvalévő, hogy a bajuszos Adolf is ebbe hülyült bele a Kampfja előtt, a bécsi életbe. Viszont egyáltalán nem erről kívánkozok most mesélni nektek kedves proletárok.

Volt egy nap, amikor összesűrűsödött az élet itt Szombathelyen. Azzal kezdődött el minden a végén, hogy a bejáratott koldusom végre megtalált egészen, és sikerült megvennem tőle a versét, amit már évmilliók óta a pocakjára simítva árul, azt hiszem, reménytelenül.

Egy százast kóstált az alkotás:

„Ha majd egyik nap valaki megkopogtatja szívednek kapuját, s te kitekintve meghallod egy koldus bocsánatkérő alázatát, adjál neki a szeretetből néhány morzsányi szemet, mert lehet, hogy ez a koldus én leszek. Ki asztalt terítesz az égi madárnak, teríts asztalt szegény árvának. Nyújtsd ki atyám, nyújtsd ki jóságos kezedet, adjál a hajléktalanoknak tápláló kenyeret. Ételből, italból bőven legyen részük, gondviselő atyám, könyörögve kérünk.”

Ilyeneket árult ez a jóember, és megvettem, mert mért ne, ugye. Megkaptam a stencilt is hozzá, csak azt nem tudom, ha végleg úgy hozza a zélet, én is kiállhatok-e a bolt elé, hogy ezek a saját verseim, és levesre, kenyérre, meg fröccsre gyűjtök, hogy csináljak ricsajt.

Azonban, hogy kerek legyen a világ, visszairamlok ehhez a Rilkéhez. Ezt a jóembert hajnali ájultamban láttam meg a pénztár előtt, összehányva a selejtes, leértékelt dolgokkal, mint boci csoki és ízfokozó műanyag delikát, ilyenek. Egy százas volt ez is, kemény borítójú, kádárkori darab, csak a gerince nem illik a bőrkötésű sorba.

Szóval, hogy teljesen elmeséljem az életemet, egy nap alatt két darab százasért beszereztem két műalkotást. Az egyikért jobbra kellett mennem, a másikért meg balra. De ezt így szó szerint, ne gondoljunk már mindenbe rezsit meg Sorosot.

Rilke, na, ő már nem sokat húz abból a százasból, amibe került, a szerencsétlenem a koldusom, ha még kettőt elad, egy fröccsöt talán. Ez egy nap volt csupán a nyomorult életemből, és éppen az, amikor képgalériák jelentek meg szerte a szájberben arról, hogy ezüstösen csillogó autókkal érkeznek meg a soksok gecik Velencére, illetve be. Nem akarnék most ujjal mutogatni, de azért mégis.

Sőt, ha még abba is belegondolok, hogy a spicli még az alföldi papucs idején azt vonyította, hogy nála mindig két forint a dal, akkor egyáltalán nincs miről mesélnem. A kétforintos egyébként Orbánnal együtt focizott, egy csapatban. Tudom, játszottam ellenük. Körmenden.

Fatva

A dolgok nem most kezdődtek el, avagy minden már volt egyszer. Salman Rushdie megírta a Sátáni verseket, amikor a mi egyetlenünk még csak fing volt valami szaros gatyában, és azóta bujdokol. Ruholláh Khomeini ajatollah egy pénteki napon az iráni Kossuth rádióban ugyanis ilyeneket mondott 1989. február 14-én:

„Értesítem a büszke muszlimokat, hogy a Sátáni versek szerzőjét és mindenkit, aki részt vett a könyv kiadásában, bár ismerte a tartalmát, mivel a könyv az iszlám, a Próféta és a Korán ellen való, halálra ítélem.”

És a Föld még most is vígan forog, a Nap pedig vidáman süt a temetéseken. Ezt a fönti őrületet nevezik egyébként fatvának – vagy fetva, gusztus szerint -, amely emelkedettség az iszlámban vallásjogi döntést jelent olyan esetben, mikor egy konkrét hitelméleti vagy vallásgyakorlati kérdésre nincs válasz sem a Koránban, sem a hadíszokban, sem a muszlim tudósok közmegegyezésében, az idzsmában.

Ilyen latin-görög-muszlim tudós minálunk a Németh Szilárd, aki szintén megnevezett három embert – Vágó Gábor, Gulyás Márton, Schilling Árpád -, akik nemzetbiztonsági kockázatok, tehát megszületett a kilövési engedély, úgymond.

Ez nem igazán komilfó. Schilling el is mondta a véleményét: „Nem nyilvánítunk senkit a haza ellenségévé mindenféle bizonyíték nélkül. Leginkább azért nem, mert ez uszítás, és a következményei beláthatatlanok!” Ám ettől sem neki, sem nekünk nem lesz jobb egy fikarcnyival sem. Illetve inkább.

Amilyen barmokkal van tele ez az ország, egészen véletlenül még baja is eshet a hármaknak valami sötét sikátorban, mint a felcsúti juhászembernek. Isten és a Sátán – ha már – útjai kifürkészhetetlenek. Viszont ez sem volt igazán elég, mert annyira óhajtják ezek a mi ajatollahjaink a belengetett őszi zavargásokat.

A gimnazisták is ellenség, mint azt a 888, pestisrácok, hirado.hu szentháromság – ja, meg az origo -, szóval ezek így együtt megmondták nekünk. Egyenesen úgy, hogy asoros a gyerekekkel végezteti el a piszkos munkát. Ezt olvastam az origóban:

„A 888.hu írta meg, hogy a „Független Diákparlament” gimnazistái péntekre terveznek egy meglehetősen agresszív megmozdulást, aminek keretében blokád alá vennék az Emberi Erőforrások Minisztériumát. Az akció lelepleződött, a szervezők és a résztvevők névsora nyilvánosságra került. A Független Diákparlamentet 2014-ben alapították meg, és nagyon úgy néz ki, hogy ennek a szervezetnek az álcája mögé bújva ágyaznak meg az őszi baloldali tüntetéshullámnak. A szervezetet jellemzően elit iskolák diákjai alkotják. Eszközként felhasználva őket, első akciójukat szeptember 15-én készülnek megtartani az EMMI és a kormány ellen. Ragasztóanyaggal, cipősdobozzal és Pink Floyd-al mennének neki az EMMI-nek.”

Aztán még volt mindenféle összeesküvés-elmélet egészen Bajnaiig, de nem is ez a lényeg. Most nem tudom, hogy a gimnazisták cipősdobozoznak-e vagy sem, viszont ez újra felhívás volt a savas bácsiknak a haza megmentésére. Másrészt pedig újabb fatva az értelem ellen, mert, hogy el ne feledjem, nem győzik hangsúlyozni, hogy ebben az elit gimnáziumok vesznek részt, amelyek a munka alapú társadalom ősi ellenségei, mint az tudvalévő.

Cezúrához érkeztünk minden jel szerint tehát, a rezsim elért az „ez a harc lesz a vééégső” stádiumába, ahonnan már egyáltalán nincs visszaút. Viszont most kell résen lenni, mert semmit sem várnak jobban, mint, hogy elpattanjon egy húr, és ezért mindent meg is tesznek. Langsam, elvtársak, csak langsam!