Szerző: rezeda

A soknevű (Szalay-Bobrovniczky) honvédő miniszter tegnap megmagyarázta, miért rúgatta ki Novák álelnökkel a vezérkari főnököt, és bemutatta a friss húst is, aki jobb a réginél. Elöljáróban előhozzuk, már az is nehezen érthető, miért ez a soknevű lett a honvédő miniszter kies hazánkban, igaz, ahol korábban egy Hende is betölthette ezt a posztot a gukkerjával, ott már minden mindegy. A soknevűnek valami nagyot kellett mondani. Nemcsak azért, hogy a kirúgást megmagyarázza, hanem azért is, hogy az egyre militánsabbá váló Fidesznek (Orbánnak) is értelmet adjon, tehát előhúzott egy aduászt.

„Háború van, és a nulladik harcászati szintről hadműveleti szintre lépünk.” Adta elő a soknevű, a célt elérve azzal, ha mondjuk özv. Kiss Benedekné lennénk a sparhelt mellett otthonkában és kendővel a fejünkön, akkor ezt meghallva nekilátnánk vetni a keresztet, és sóhajtozva hívnánk édes Jézusunkat, hogy ’segíjjen nagy nyomorúságunkban. Nem vagyunk özv. Kiss Benedekné, és még sparheltünk sincsen, ezért elgondolkozunk ezen a hadművelet dolgon. Ez nem tréfadolog, a hadművelet az konkrét harcászati tevékenység, a csapatok ütközeteinek, harcainak, csapásainak összessége, amit meghatározott területen hajtanak végre.

Innen nézvést – mert máshonnan nem lehet – háborúban állás, konkrét harc az ellenség ellen, trombitaszó meg ágyúdörej. Föltehető volna az a kérdés, a soknevű miniszter mi az anyám valagának dobálózik olyan szavakkal, amelyeknek jelentését valószínűleg nem ismeri, amelyek azonban alkalmasak arra, hogy félelmet keltsenek a gyalogos népekben, mint amilyennek Kiss Benedeknét is tételezzük számtalan társával együtt. Ugyanitt persze az iránt is érdeklődhetnénk, a soknevű ember egyáltalán hogyan töltheti be ezt a posztot, mert az, hogy valakinek a felmenői huszárok meg alispánok voltak, még nem teszi alkalmassá őt magát.

Mint kitetszik, nem is az, a katonaságból ilyen szavakat ismer, illetve a dzsentri cirkuszt, amikor parádés kocsissal lehet menni katonalovakat látogatni. Hogy ne legyen túl nagy a félreértés, nem ő az egyetlen Orbán kormányában, aki nem ért ahhoz, amit csinálnia kellene, viszont a hangosabbak közé tartozik, és a kor is kedvez neki. Egy küldetése van, a fasiszta Fidesz militáns vonalát vigye nagy harsogva, és erre alkalmas is, sőt arra is, hogy aki a vezérkarban ennek a csinnbummcirkusznak nem felel meg, azt elküldi, és olyanokat tesz a helyükre, akik alkalmasabbak az értelmetlen rongyrázásra, és a hülyeséget nem kérdőjelezik meg.

Az új vezérkari főnök is előadta a belépőjét, és kiderült, hogy egészen különös ideákkal rendelkezik az ő fejében. Elég csak arra utalnunk, hogy székfoglalójában „szittya, rugalmas” haderőt, akar, és ím, ebből a két jelzőből is kitetszik, hol tartanak az ideák a XXI. században. A nyereg alatt puhított húsnál valahol. Különös gőzök ezek, amelyekből képtelenek kikeveredni, de, ha egy dzsentriivadék a honvédelmi miniszter, akkor úgy nagyon másra nem is lehet számítani. Hadműveleti szint meg szittya rugalmasság, menekül előlünk a világ minden hadserege, még szerencse, hogy nem nekik kell megvédeni a hazát alkalmasint.

Arra ott van a NATO, de az olyan már, mint az EU, csak nyűg a NER-nek mindenféle klubbéli szabályokkal, ami alól oly jó kibújni. Mindamellett nem árt, ha tudjuk, hogy a bátor százharmincvalamennyik épp most hosszabbítják meg a háborús vész-, vagy veszélyhelyzetet, amit józan ésszel nehéz felfogni, illetve ésszerű indokot találni hozzá a rendeleti kormányzás kényelmén és gyönyörein kívül, de az ilyen hadműveleti szintes gőzös kijelentések alkalmasnak tűnnek rá, viszont egyáltalán nem azok. Max özv. Kiss Benedekné számára, aki, mint megmutattuk, ilyeneket hallván földöntúli hatalmakhoz fordul segítségért.

A részünkről viszont rohadtul unjuk ezt az értelmetlen cirkuszt. Mert ahogyan az egész magyar társadalomban egyre inkább elhatalmasodik a fogak csattogtatása, akképp a magyar hadseregben is, mert az új főnök a szittyaságon kívül még olyan igényel is fellép a magyar honvédőkkel szemben, hogy legyenek ők „nemzeti elkötelezettséggel bíró harcosok”, és ím, újra itt áll előttünk ez a nemzeti maszlag, de most már militáns masnival átkötve. A következő feladat ez lesz a sorban, hogy megfelelő ellenséget is kell találni a világverő seregünknek, csak az nehéz feladat lesz.

Arra intenénk azonban az új főnököt, vigyázzon, hogy véletlenül se legyen pocakos, amit a legfőbb hadúr rühell, és mindezeket így egymás mellé pakolva meg kell állapítanunk, hogy bohócok ezek, de a rosszabbik fajtából. Sőt, végezetül az a kérdés is feltehető volna, hogy ez a megközelítés mit mutat, hogy Gyurcsány akarja-e a magyar fiúkat és apákat háborúba küldeni, vagy ezek, hogy ez a vadkakas mentalitás is a békeóbégatás része-e, vagy ez valami más. Maguk sem tudják valószínűsíthetően, így ránézésre egyetlen cél van, hogy ütni lehessen a harci dobokat, mégpedig kifulladásig, míg el nem fehérül a száj is. Addig.

Szabadulóbulit tartott Budaházy Gy., a nemzet dédelgetett terroristája május elsején, a valaha volt munka ünnepét használva fel erre. A nemzeti oldal közös győzelmének nevezte, hogy Novák álelnök megkegyelmezett neki, valószínűleg felsőbb utasításra. Hogy Budaházy mit gondol, az az ő nyomora, a nemzeti oldalé viszont az, hogy a tudósítások szerint csókolgatták és ölelgették a rajongói, így egyben minősítve is a nemzeti oldalt. Az eddig a narratívában a Fideszé volt, vagy maga a Fidesz volt az, ilyképp kiderült, amit amúgy is tudtunk, hogy egy brancs ez, bármennyire is próbálják tagadni.

Eddig nem tudtuk, hogy Budaházynak rajongói volnának, vagy ha nem voltak, most már lettek, bár nem világos, mit ünnepelnek benne, hacsak nem az erőszakot. Savas bácsik, esernyős-kardos matrónák idolja lehet ő, akit Novák álelnök a szerencsétlen Ferencre hivatkozva engedett szabadon, meg sem engedve a szerencsétlen pápának, hogy tiltakozzon ellene vagy kikérje magának. A világ józanabb fele egyébként úgy értékelte a Szentatya látogatását, ahogy magunk is láttuk, hogy ez nem volt egyéb, mint Orbán hatalmi legitimációja és pár szavazat begyűjtése, mert a kampány örök és soha véget nem érő.

Budaházynak ezt a csűrdöngölést jelentette a munka valaha volt ünnepe, ami dátumot és napot mindenki világlátása és gusztusa szerint értelmezett az úr 2023. évében, Gyurcsány például úgy, hogy Orbán elvette a munka becsületét, ami azt tételezi, hogy valaha volt ilyenje neki. Idealista álláspont, de nem szállunk vitába vele, mert nem olyan időket élünk. Csak elképzeljük ezt az időt a múltnak megfelelően, hogy vonultak volna a dolgozók az emelvényen kalapjaikkal integető nagyjaink előtt, a sok kínai, thai, és más vendégmunkások, hogy nagyjaink ott hasonlottak volna meg kalappal a kézben a lufik alatt.

De ez egyáltalán nem biztos. Ők lehet, hogy épp ezt akarják, ha akarnak egyáltalán valamit a lopáson kívül, amire újabb bizonyság, hogy Ferenc látogatása és a majális takarásában elindult Mészáros gigabankja, amit évtizedes, sziszifuszi munkával rakott össze neki a NER élcsapata. Valahol ez is munka, ők tehát ünnepelhettek volna, mégsem tették, mert drága nekik a virsli. Május elseje egyébként annak is a boldogsága volna, hogy csatlakoztunk az EU-hoz, de az akkori eufóriát mára a protkók csattogtatása váltotta fel. Már a pénz sem jön, mert ezt is elcseszték, és az ilyen Budaházy-féle nemzeti vonal menekülne is belőle.

Az EU-ban túl világos van, nem való az a nemzetieknek. A csatlakozás évfordulója ilyképp és ezért mintha nem is lett volna, kivéve a Momentumot. Ők egy EU-s zászlót tűztek ki a karmelitai kordonra bevéve és meghódítva azt, és még csak könnygázt sem kaptak a képükbe, tehát boldogok is lehettek volna, bár nem tudható, azok is voltak-e. Hadházy képviselő egyébként, aki a kordon elleni küzdelem vezéralakja, az ünnepi napokat arra használta fel, hogy számos építkezést felkeresve dokumentálta, azoknál nincsen kordon, azaz, a Karmelitánál sem kellene, és mégis van. Más lehet az ok, vonta le a következtetést.

A kérdés most már csak az, kinek és mit szeretne bizonyítani a nyilvánvalóval, mert nekünk nem szükséges, azoknak meg tök mindegy. Ők azt zárnak le, amit csak akarnak, mint ahogyan az elhíresült lombkoronasétány megálmodója is, Nyírmártonfalva polgármestere, aki az immár Európa-hírű műalkotáshoz tiltotta meg a bejárást azt híve, így majd nem röhögnek rajta, pedig fognak. Vagy ha nem, akkor az elborzadás miatt, bár már azon is túl vagyunk, illetve azok, akik egyáltalán hallottak róla. Nincsenek túl sokan, mert a NER tömegbázisához csak szűrt információk juthatnak el a sikerekről és pátoszokról.

Ilyen volt az is, hogy Novák álelnök sós stánglit sütött a pápának útravalóul saját kezűleg. Azzal a kézzel, amellyel annak idején seggtörlővel pucolt ablakot, ilyképp mindkét színdarab azt volt hivatott bizonyítani, hogy ő még mindig a nép egyszerű gyermeke. Gyalázatos színjáték ez, mint ma már ez egész életünk, ahol mindenki azzal foglalkozik, régen minden mennyivel jobb volt. És itt a kádári felvonulásokra emlékeznek, virslire meg sörre, a ’táncköszöncse dalra és az akkori hazugságokra. S hogy azt szebbnek látják, mint a mát, mindent el is mond a jelenről. Hogy egy Budaházyt ölelgetnek, az indokolja a kép sötétségét.

Kovács Ferenc üveges szemekkel ült a kocsmában, nézte a légyszaros ablakot, és melenkolikusan gondolt vissza arra az időre, amikor még Feri bátyám volt. Nem volt olyan rég, bő másfél esztendeje, amikor ugyanitt ücsörgött egy októberi napon Vele, s amikor Ő mondta egyenesen neki azokat a szavakat, amitől akkor sztárrá lett, s ami után azonban lassan a falu práiája is. Úgy emlékezett a bársonyos kappanhangra, mintha ma hallotta volna, a fülében csengett még, s éppen azért, mert milliószor nézte, hallgatta újra az egészet.

Azt mondta neki akkor Ő, hogy „Van egy nyugdíjprémium, amit fognak kapni, Feri bátyám. Novemberben egy nyolcvanast, és a következő évben pedig február közepén szerintem meg fog kapni egyhavit. Még azért küzdenem kell kicsit, mert ne kétheti legyen, hanem egyhavi, de rajta vagyunk a szeren. Ott loholok a pénzügyminiszter nyakán.” Kovács Ferenc pedig megkapta a nyolcvanat, és olyan szép volt a világ, mintha az Isten csak rá tekintett volna minduntalan, és a nap is csak az ő egén szórta volna áldásait.

Mert mindenki megkapta akkor a nyolcvanat, az összes cimbora az ivóban, és Kovács Ferencre úgy néztek akkor, mint a jó hír hozójára, aki kapcsolatban van Vele, aki gondoskodik mindahányukról szerető és jóságos apaként, hogy teljen levesre meg kenyérre, és fröccsre, hogy csinálhassanak ricsajt. Mert jött a nyolcvan meg aztán az egyhavi, mert ezek szerint Ő jól loholt a pénzügyminiszter nyakán, úgy éltek ők akkor itt a kocsmában, mint akik sose halnak meg, gyöngyözött a pára a förccsöspohár oldalán, szép volt a világ.

Nem is volt kérdés aztán ezután, kire szavaznak, amikor szavazni kellett, mint jó katonák, igaz a kultúr’ máskor nyitva nem volt, de azon a vasárnapon igen, és plébános uruk is olyan szépen mondta mind a többieknek is, hogy kire kell a voks, ugye tudják, különben visszajön a patás, akinek a nevét se mondjuk ki inkább, aki nem adott nyolcvanat, viszont a migráncsok barátja, és kilöveti az emberek szemét, sőt, a nemzetére tör. Rend szerint le is zajlott minden, volt egy kis krumpli is ajándokul előtte, s bár a falut fölverte a gaz, de kicsire nem adunk.

Amikor aztán eljött az április, és győzött megint Ő, de nagyon, elfogyott a nyolcvan is, meg a plusz nem fél, hanem egyhavi, a falu fölött megjelent a borulat. Először bezárt a bolt, aztán a posta, a busz ritkábban járt, minden elkezdett drágulni, de nagyon, s bár tudták, hogy mindezt az okozza, akinek a nevét se lehet kimondani, az elhibázott szankciók meg az ukránok, de egyre kevésbé volt ez vigasz, igaz, a remény még megmaradt. Jenő volt a jani az ivóban, akinek a londoni fia befizetett ilyen telefonra, aminek képe is van, és azon nézték a világot.

Minden napra üzent nekik valamit Ő, szépet okosat és bíztatót, látták Őt harcba indulni majd győztesen térni meg, de június táján, amikor a pénzecske emléke is kezdett halványulni, és úgy kellett kicentizni a fröccsre valót, hogy csináljanak ricsajt, egyre többször emlékeztek meg úgy az elveszett Paradicsomról, hogy újra meg újra megnézték a jelenetet, ahol Ő a Kovács Ferencnek Feri bátyámként beígéri a nyolcvanat meg az egyhavit, ha sikerül neki azzal a pénzügyminiszterrel kiegyezni a népéért. És egyre többször néztek furán Kovács Ferencre.

Az ezt követő télen már fáztak is egy kicsit, és unták a farhátat is, amit az asszonyok eléjük adtak, a fröccs se volt olyan finom, meg egyre kevesebb lett, és ekkor kezdték a legyek is összeszarni az ablakokat, mint akik ugyanúgy kiábrándultak a világból, mint az emberek. Ők pedig nézték a Jenő csodatelefonját a napi üzenetekkel, aztán újra a Feri bátyámos jelenetet kifulladásig, de, míg régebben megéljenezték Kovács Ferencet, mint akinek köze lett volna a nyolcvanhoz meg az egyhavihoz, ma már egyre furábban pislogtak rá.

S míg a Feri bátyám névnek, amit Tőle kapott akárha keresztség, volt valami jó zamata a kocsmában, így másfél év múltán keserűség vegyült bele. Mintha Kovács Ferenc tettestárs lett volna abban, hogy megállt az idő a faluban, sőt, visszafelé haladt, mintha ő is tehetett volna arról, hogy a diadalmi jelentéseket senki nem érezte a bőrén, sőt, egészen mást érzett, mert tudjuk, milyen az, amikor elfogy a fröccs, mert az asszony nem ad rá vagy keveset, ettől olyan nyúlósan szomorú lesz a világ, hogy alig is lehet elviselni a nyomását.

Tudni lehetett, hogy egyszer baj lesz, de, hogy mekkora és milyen, azt nem igazán. Csak benne volt a levegőben a történés szaga és vibrálása. Vasárnap aztán, amikor a pápa miséje után Ő újra üzent a Jenő telefonján, és azt üzente, hogy „Imádkozzunk magyar hazánkért, hogy a feltámadott Megváltó öröme adjon nekünk megújulást és jövőbe vetett reménységet!”, s ahogyan a Jenő ezt felolvasta a most már minden mindegy lemondó indulatával nézett mindenki Kovács Ferencre vészjóslóan Feri bátyámnak nevezve őt.

A kocsma minden keserűsége benne volt abban, ahogyan Kovács Ferencet térdre kényszerítették, mondták neki, hogy Ő üzeni, bazd meg, a cimborád, Feri bátyám, azaz, térdre imához. Így Kovács Ferenc letérdelt az ivó mocskos kövére, és ordították neki, hogy imádkozzon, de nem tudott, ilyesmit ő nem ismert, soha nem is érdekelte, s ahogyan könnyező szemein át nézte a többieket, akik vicsorogtak, a zsíros fülével hallgatta az indulatokat, azon gondolkozott, mi történik, miért történik és ki az oka. De még ekkor sem jött rá.

Ferenc látogatása kampányszempontból voltaképp már tegnap délelőtt elérte a csúcspontját, amikor Orbán elkészíttette a családi fotót. Minden, ami azután történt, már csak járulékos elem, cafrang, amit e kép miatt el kell viselni. Ez az a kép, ami minden pénzt megért, ez az, amivel Orbán immár évtizedes keresztény óbégatása beteljesült. Innen már nincs feljebb, pedig ez nagyon mélyen van. Ferencet nem értjük, a Vatikánt igen. Ez a látogatás az, amely egy rezsimet legitimál, hiába próbál más üzeneteket belecsempészni, azzal, hogy idejött, Orbán és a NER fogja lett.

Ferenc, bár egyrészről államfő, mint a Vatikán első számú irányítója, másrészről legfőbb egyházi méltóság, és hiába próbál tetteiben és elhallgatott üzeneteiben névadójához (a madarakkal társalkodóhoz) hasonlítani, és annak értékrendjét közvetíteni, a fényképezőgépek csattogása elnyomja ezt a hangot, és távoztával más nem marad, mint az, hogy lám, áldását adta arra, ami Magyarországon folyik, tehát folytathatják. Orbánnak édes mindegy, mit akar üzenni a pápa, hogyan hajtogatja monomániásan a ferenci tanításokat, ezzel a családi képpel elérte, amit akart, így voltaképp Ferencet is beállíthatja a bábjai közé.

Alkalom adtán majd elő is veszi, mondhatja újra, ember, most jövök a templomból, vagy gyakorlatiasabban indokot talál arra, miért szórja százmilliárdszám az adófizetők pénzét a papokra. Ferenc látogatása minderre pecsétet rak, voltaképp a keresztény Magyarország – ami csak papíron és az ábrándokban létezik – illúziója nyert igazolást, és Ferenc, ha a képek tanúsága szerint nem is felhőtlen örömmel és boldogan, de eljátssza az Orbán által rá osztott szerepet. Voltaképp legalizálja a tébolyt, mert bár nem tudja, már a családi fotó közzététele kapcsán is, és vele takarózva Orbán belerúg egy társadalmi rétegbe.

„A család az család” – ezzel a felirattal tette ki a Facebookra a fotót, amelyen népes famíliája szerepel a pápával egy képen, kivétel a hadvezér fia. A szlogent is ellopta, hiszen ezt a szivárványcsaládok érdekében kifejtett kampányban kezdték használni „az apa férfi, az anya nő” alaptörvényi kirekesztés ellenében. Orbán pedig a pápát használta fedezékül aljasságához, aki erről nagy valószínűséggel mit sem tudott, s ha később mégis elmagyarázták neki, már tehetetlen. Belesétált a csapdába, amit Orbán állított neki, s lehet, akad majd olyan rajongó, aki emiatt zseninek nevezi, de jobb, ha az ocsmány jelzőnél maradunk.

A „Család az család” kampány elindítója is hiába mondja már, amit mond: „Gúnyt űzött a gyerekeinkből, akiknek mi jelentjük a családot és a biztonságot. Gúnyt űzött azokból az emberekből, cégekből, nagykövetségekből, akik az elmúlt években kiálltak mellettünk és megmutatták, hogy a család az család. Gúnyt űzött Ferenc pápából, aki azt remélem soha nem járulna hozzá egy olyan fotó elkészítéséhez, aminek célja, hogy magyar családok ellen hangoljanak.” Igaza van, de tehetetlen, mint ahogyan nem tud tenni már Ferenc sem, hogy Orbán visszaélt a nevével, a hitével és az arcával.

Mint ahogyan a Fidesz csürhe Nováktól Bayerig, Nagy Csótánytól Budaházyig (aki szintén megereszt egy imát, hogy állítólag neki köszönheti a szabadulását, holott rossebeket), szóval a Fidesz csürhe egyetlen célja ezzel az egész három napos cirkusszal, hogy Magyarország képébe köpjön Ferenc mögé bújva, s ahogyan a szivárványcsaládok megalázódnak általa, ugyanígy járnak a menekültek, a szegények és a hajléktalanok. Nekik is egészen más a sorsuk, mint amiről Ferenc beszél, így voltaképp a Fidesz és Orbán mindenkiből gúnyt űz, miközben készülnek a képek a pápa oldalán. Gyalázatos ez a cirkusz, de nem is várhattunk mást.

Petri Györggyel (Apokrif) mondom el a képről és a többiről az egészet: „Zakatol a szentcsalád
Isten tömi Máriát,/ József nem tud elaludni,/ keres valami piát./ Nem lel, felkel. Pizsamára
húz fel inget és gatyát,/ lemegy a Háromkirályba,/ hogy egy fröccsöt legalább—/ —„Megint Isten?”/ —„Az hát, megint.”/ Sóhajt, nagyot húz és legyint:/ —„Különben, múltkor kivertem a huppot./ Ha az orrom elött dugtok!/ —de így megmondtam a Marinak,/ legalább tartsad a pofád,/ úgyis szól, mint a földrengés/ mindig az a rohadt ágy,/ közben – de komolyan! – ne halljak/ több ha-ha-ha-halleluját!” – Ez így delikát.

Bayer (No.5) bocsánatot kért Ferenc pápától, amiért őt évekkel ezelőtt „demens vénembernek” nevezte, illetve „alkalmatlannak” a posztja betöltésére. S ha ez nem áll fenn, akkor nemes egyszerűséggel „gazember” volt a titulus, ami Bayer (No.5) szájából Ferencről elhangzott. Ehhez képest most a békemenetes csürhéjét hívta pápanézőbe a Kossuth térre, és maga is az elsők közt lesz a sorban, aki tülekedni fog az áldásért. Ott fognak lihegni Nagy Csótány Ferenccel legelől, gyönyörű lesz. Innen is kitetszik, Bayer (No.5) régebbi kijelentései a pápáról késztetik arra az embert, hogy elgondolkodjon az alany színeváltozásán.

A gyökeres fordulaton, a köpönyeg másik oldalán, mert ismerve Bayert (No.5), az életútját és világának változásait, illetve azt a ganyét, ahová mára odaért, a legkevesebb az, hogy feltűnő ez az átalakulás, ahogyan képen köpi saját múltbéli magát a jelenben várható előnyökért. Ez, és nem David Pressmann nagykövet utasítása – mint Bayer (No.5) tételezi -, hogy a világ elé kell tárnunk a jobb élet reményében létrejövő metamorfózist. Bayer (No.5) akkora embernek képzeli magát, mint aki annyit ér, hogy egy amerikai nagykövet ad utasítást arra, hogy róla írjon az ember, holott csak az önszorgalom az ok. A jelenségek vizsgálata.

Én Pressmann nagykövetet nem ismerem, soha nem is láttam, nekem egy kurva szót nem szólt, hogy Bayerrel (No.5) foglalkozzam. Egyszerűen, mint Fidesz (gerinctelen) jelenség ad okot arra, hogy megmutassam az olvasónak, milyen ne legyen, ha van benne morális tartás. Másfelől az is érdekes, hogy Bayer (No.5) el sem tudja képzelni, hogy valaki nem parancsra ír, ezek szerint őt valaki vagy szóval vagy pénzzel unszolja, így az, amit régebben mondott Ferencről egy fizetett hirdetés volt, amit a pártja adott fel. Ebből fakadóan, amit most előad, az sem önszántából születik, hanem parancsra. De nézzük a sztorit.

A Hír Tv-ben vallott Bayer (No.5) az ő megvilágosodásáról, magyarázta el, hogy ma miért gondol gyökeresen mást, hogy úgy ne mondjuk, homlokegyenest ellenkezőt Ferencről, mint akkor, amikor elküldte őt az anyukájába. Akkor még evangélikus volt, adta elő mentségéül, sőt, azt is, hogy mint ilyen, szinte történelmi szükségszerűség volt a kurvaanyázás, amiről így ő személy szerint szinte nem is tehet, mert az akkori hite kényszerítette erre. Itt látunk egy kis öngólt, mert más evangélikusok, akik nem Orbán seggéből nézik a világot, nem küldték el Ferencet melegebb éghajlatra, csakis ő, s éppen azért, mert az igazi szellemi atyját bántotta.

Ez a szellemi atya, az igazi Bayer (No.5) számára pedig nem más, mint maga Orbán, ő úgy fütyöl, amilyen szelek fújnak atyja alfeléből. Akkor olyanok, most másfélék, tehát nem kellene ebbe belekeverni az Istent, mert még megharagszik, és ki tudja, mit csinál. A sztori azonban ennél sokkal érdekesebb, mert megtudjuk, ami eddig titokban volt, hogy az istentelenül evangélikus Bayer (No.5) azóta „katolizált” (saját szavaival), bérmálkozott is, sőt, bérmakeresztapja nem más volt, mint maga Semjén fővadász, és ez azért már delikát, több okból is. Az első az időtényező és a tanfolyam.

A bérmálkozás (megerősítés) az nem úgy van, hogy gyere cipó, hamm, bekaplak, hanem évekig tartó hitoktatás után kapható vagy nyerhető el, tehát kíváncsiak lennénk arra, járt-e Bayer (No.5) neki megfelelő hittanra, eligazodik-e a katolikus dogmatikában, liturgiában, egyebekben, vagy felmentést kapott a tanfolyam alól, mert akkor nem ér. Ha Bayer (No.5) csak úgy kiváltságosan kapta meg ezt a szentséget, akkor azzal kitörölheti az arschát, csak névleg lett katolikus, ilyen díszpéldány, akinek az igazi hithez köze nincsen. Igaz, előtte evangélikusként sem volt sok. Ez az egész csak színjáték és cifra nyomorúság.

Azt sem tudjuk, mert nem látjuk nyomát, hogy Semjén fővadász, mint bérmakeresztapa ellátja-e az ebből fakadó reá háruló kötelességeket, mert ebben a szerepben felelősséget kellene vállalnia a bérmálkozóért, azaz Bayerért (No.5), de ez egyáltalán nem látszik. Hősünk ugyanis ugyanolyan dúvad, mint a szentség előtt. Arra is kíváncsiak volnánk, mit adott Semjén fővadász bérmaajándokul a kis keresztfiának, én annak idején (boldogult úrfikoromban) az enyémtől egy szovjet gyártmányú karórát – talán Vosztok -, de nem is ez a lényeg. Lehet, hogy csak egy szarvaspörköltet ettek ugorkával, vagy ilyesmi.

A megvilágosodás oka és indoka a titok – illetve nem is egészen az -, amikor abban a műsorban, ahol Bayer (No.5) a megtérését előadta, a volt munkásőr és szovjetimádó haverjai (bencsikek és társaik) szintén kifejtették, ma már másképpen látják a pápát, akit, mielőtt Magyarországra jött emelve Orbán birodalmának fényét, ők is mindenféle rohadéknak kiáltottak ki. A pápa ezeknek erre való, hogy a jelenléte legalizálja az aljasságukat, és a jelek szerint Bayer (No.5) még arra is képes volt, a színjátékot odáig vigye, hogy emiatt névleg még bérmálkozik is. Mert mondom, nem járta, mert nem járhatta be az ehhez szükséges utat.

Semjén pedig, a főkeresztény ehhez asszisztál. Röhej, és undorító, amit ezek a hittel előadnak, váltogatják a köpönyegüket, mert Bayert (No.5) akkor, amikor az igazi szellemi atyja, azaz Orbán még térdrecsuhásozott, nem hallottuk arról mesélni, hogy ő evangélikus volna, ehhez képest pedig most már megtért katolikus. De nem is ez a vándorcirkusz az igaz probléma, mert ezek ilyenek. Az igazi baj, hogy a talpasok, akiknek ez az egész színjáték szól, tátott szájjal figyelnek, és, holott semmit sem értenek az egészből, mégis tapsolnak az előadásnak, ahogyan idoljaik a pénzért eladják a lelküket. Feltéve, ha van nekik ilyenjük.

Novák Sándor-palota kegyelmet adott Budaházy Györgynek, az indoklás szerint azért, mert jön a pápa. Budaházy a magyar szélsőjobb ikonikus alakja, a bíróság terrorizmus, testi sértés, kényszerítés vádjával ítélte először tizenhárom, most márciusban hat évre, amit Novák Sándor-palota most nagy kegyesen megszüntetett. Budaházy „közéleti” tevékenysége letartóztatása előtt megfelelt az SA német birodalmi ügyködésének, amolyan verőlegények voltak ők a Hunnia mozgalommal, amelynek – hogy el ne feledjük – más tagjait is szabadon engedte most Orbán Viktor bábja.

Éppen ezért, amikor azt a kérdést tennénk fel, Novák Sándor-palota honnan merítette az ihletet a szabadon bocsátáshoz, ne olyan jelenetet képzeljünk, mint a Brian életében, mikor is a ’lómai prókurátor a röhögő népet kérdezi, kit bocsásson szabadon. Mivel tudjuk, hogy Novák Sándor-palota saját hatáskörben még a seggét sem törölheti ki, nem kétséges, honnan érkezett az ukáz, amelynek nyomán Budaházy szabadulhatott. És nem a gesztus miatt, hanem azért, mert tudjuk, személyében mit képvisel, újabb bizonyságot kaptunk a NER jellegéről, amely a fasizmusban fetrengve enged szabadon egy neonácit.

Egyetlen kérdésünk van ezen a ponton, a miért, ám ez a hatalom sötét bugyrai felé visz, el egészen Orbán ocsmány játékaihoz, de ezt konstatálva annyit azért megjegyzünk, nem kellett volna belekeverni szegény Ferencet, mert Novák Sándor-palota indoklásul amúgy teljesen értehetetlen gesztusára azt adta elő, a mi kis magyar neonácink azért szabadulhatott Sándor-palotai kegyelemmel, mert a szentatya romlott hazánkba érkezik. Ez csak az indok, az ok teljesen más lehet, mégpedig az, hogy közelednek megint a választások, és kell egy fix pont, egy alak, aki Kubatov kopaszai mellett elvégzi a mocskos munkát.

Nem véletlenül fogadták a szabadulás hírét oly kitörő örömmel Orbán másodkézből kitartott lapjai a prostisrácoktól a mandinerig (jellegükre való utalásképpen kisbetűvel), és nem véletlenül üdvözölte a magyar neonáci (Mi Hazánk) párt prominense, Novák Előd kijelentve azt, hogy Budaházy – és tettestársai – nem terroristák, hanem a 2006-os hatalom, azaz Gyurcsányék terrorja ellen harcoló antiterroristák. Innen nézve tehát nem lehet kétséges, mire kellenek a mostani hatalomnak. Az már csak hab a tortán, hogy homofóbok és rasszisták, ez pedig olyan elegy, ami Orbán szívének nagyon kedves ezekben az időkben.

Orbán azonban most is a függöny mögül nézi a történéseket, s ha majd Budaházyék újra elkezdenek úgy tevékenykedni, mint akkor, amikor terrorizmus miatt letartóztatták őket, majd széttárja a karjait, hogy neki ehhez az egészhez semmi köze. Pedig az ilyen gesztusoknak ára van, s ha már a Brian életét emlegettük, mint korunkat leképező filmet, ide kell sorolnunk A tanút is, és annak tételmondatát, hogy egyszer majd kérünk magától valamit, Pelikán. Erre rezonál egyébként Budaházy hittevése is, aki szabadulásakor nem egyebet jelentett ki, mint: alig várja, hogy a hazáját szolgálhassa, a kérdés csak az, hogy mi módon.

Nem lehet kétséges. A szélsőjobb, ami a NER szerves része, a Fidesz előrenyújtott keze Mi Hazánkostól, Hunniástól együtt, csűrdöngölt a szabaduláskor, lovon hozták ki Budaházyt a börtönből, aki elordította magát, szabadság, akárha valamely William Wallace a Rettenthetetlenben, és elporzott interjút adni Orbán lapjainak. Okádni való színjáték volt, de sokkal többet nem is várhatunk vagy várhattunk tőlük, amikor visszakapták molotov-koktélos, kommunistaverő hősüket, ami viszont üzenet az országnak, milyen értékek vagy értéktelenségek és aljasságok mentén működik Orbán hatalma.

Kell egy megbízható és mindenre képes bajtárs a militáns, irredenta, soviniszta, homofób csapatba, aki a szabadságáért cserébe elvégzi a Fidesznek büdös mocskos munkát. Ezt kérik majd tőle egyszer, de voltaképp kérni sem kell már, hiszen maga az alany jelentette ki, azaz Budaházy, hogy „hatalmas súlya van a nemzeti összefogásnak”, és ez az a duma, amiről tegnap értekeztem az Alapjogokért Központ főigazgatójának delirálása kapcsán. És ím, újra előttünk áll A tanú igazsága, miszerint „A gombócot is megzabálta, a bort is megitta, ki se végzik, dohányt is kap, egy brancs maguk, ne is tagadja”. És ez egyáltalán nem vicces.

Hogy jófajta képzavar a cím, üsse kavics, vállalom a botozást érette. Ám mentségemül előadom, csak belehelyezkedtem az Alapjogokért Központ főigazgatója, bizonyos Szánthó Miklós gondolatiságába, amit nekünk Kovács Levelező államtitkár beszédes nevű (A merész igazság Magyarországról) című podcastjében delirált össze. Jó látni ebben a halmazban, hogy nem csak O. V. degenerált az élcsapatban, hanem mások is. Voltaképp a belépő, a közéjük tartozás követelménye mintegy, hogy ne legyen normális az egyed, ha a NER-ben címet, rangot és nem utolsó sorban jó sok lóvét szeretne.

Már Kovács Levelező államtitkár beszélős műsorának neve is delikát a maga merész igazságával, mert föltéteti velünk a kérdést, mihez képest és kinek merész az a nyüves igazság. Azt sugallja, hogy amit hadoválnak benne, azt férfias tett vállalni, akárha valami veszedelmek leselkednének rájuk az abban foglaltak miatt. És igaz is, de csak egy módon, mégpedig, hogy vállalják annak az ódiumát, ha meghallgatja őket az ember, akiben jobb érzések vannak, akkor meg kell állapítsa, hát, hülyék ezek, de ez alapjog a NER-ben, mint tudvalévő, viszont ezen felül ordasan aljasak is. Ám ez sem igazán nóvum, csak rácsodálkozás.

De lássuk miből élünk, vezessük elő, miért jutottunk arra a lehangoló ítéletre, amire jutottunk ez egy adás kapcsán, amelynek gondolataiból gusztusunk és szokásunk ellenére ezúttal hosszabban fogunk idézni kommentárok nélkül. Mert úgymond az elhangzottak önmagukért beszélnek, általuk előttünk áll tisztán és töményen az a szellemi és erkölcsi nyomor, ami ahhoz kell, hogy valaki élcsapat legyen a Fidesz ganajában. Az Alapjogokért Központ főigazgatója mondja azokat a förmedvényeket tehát, amiket citálunk elborzasztásképpen, bár, ha csak mibennünk generált elámuló undort, akkor mi kérünk elnézést.

Nos tehát, jöjjenek az örömök. Azt mondja a főigazgató elvtárs, hogy: „Politikai szempontból Magyarország egyfajta világítótoronnyá vagy motorrá vált a konzervatívok számára világszerte.” Illetve: „Budapest és Magyarország olyan központ a konzervatívok számára, ahol találkozhatnak és véleménycserét folytathatnak, ahol megoszthatják a konzervatív siker receptjeit.” És továbbá: „Nyugati barátaink a konzervatív nemzetközi családon belül manapság tőlünk szeretnének tanulni a politikai megoldások terén.” Mert: „Az elmúlt 12-13 év Magyarországon konzervatív szemszögből nézve sikertörténet volt.”

Mielőtt további bölcsességeket mutatnánk a világítótoronyról, tudnunk kell, mi hozta elő főigazgató elvtársból ezt az egészet. Az, hogy kies hazánk, és benne a Fidesz május 4-5-én CPAC konferenciát rendez (tudják, ez a trumpos-fasisztás, mi pénzünkön az USA-ba kedves vezető óbégatni utazós dzsembori feszülettel és kovbojkalappal). Mindez pedig szerintük azt igazolja, hogy „Magyarország a hivatalos politikai, geopolitikai súlyán felül képes hallatni hangját.” – Hát, ha ez az, akkor örüljenek neki ők, mi pedig szégyenkezve hajtjuk le a fejünket a világ előtt, nem először, s amíg ezek hatalmon lesznek, vélhetően nem is utoljára.

De nézzük tovább a főelvtárs delíriumát. „Az Isten, haza és család hármasát naponta érik agresszív támadások, emiatt egyre több konzervatív gondolkodású ember ébred rá, hogy társadalmaink, nemzeteink, családjaink és gyermekeink védelme érdekében fel kell lépni.  a progresszív liberalizmus manapság a kommunizmus új arca. A kommunisták el akarták törölni Istent, el akarták törölni a hazát és el akarták törölni a családot. És jelenleg a progresszív liberálisok pontosan ugyanezt akarják.” – Itt tartunk egy kis szünetet, és újraolvasásra buzdítunk, hogy próbálják értelmezni ezt a baromságot. Nehéz feladat.

No de, haladjunk. „A mai progresszívek a toleranciáról beszélnek, de közben szeretnék eltörölni a történelmet, a zsidó-keresztény kulturális örökséget, a konzervatívokat és általában a hagyományos értékeket is. A konzervatívok érzik, hogy globálisan fel kell lépniük a progresszívek masszív támadásával szemben, és ezt tükrözi a CPAC Magyarország mottója is: Együtt erő vagyunk!” – Nyilván. A főelvtárs szerint a megoldás, hogy „békére és összekapcsolódásra van szükség”. A békevonyítás ismerős, hogy az összekapcsolódás mit takar, vasúti kocsikat vagy egyebet, nem tudható.

Zárásként, s hogy ezt az egészet keretbe foglaljuk azt is megtudhattuk, hogy „a konferencia nem ideológiákról fog szólni, hanem a józan észről és a politikai gyakorlatról”. – Minden külön értesítés helyett arra utalnék, tegye fel a kezét, aki ebben ideológiát nem talál, továbbá az is, aki a „józan észnek” a csíráját is felfedezi benne. Azt ígértem, hogy nem kommentálom és véleményezem a főelvtárs mondandóját. Tartom magam ehhez, csupán egy képet rakok ide illusztrációként, amikor arra kérem önöket, képzeljék el a főelvtársat Kovács Levelezővel együtt, amikor mindezek után elégedetten konstatálják, milyen jól megmondták a tutit az imperialistáknak. Megvan? Köszönöm.

Hétfőn csata volt a Karmelitánál. Ennek során ellenzéki képviselők, tanárok és diákok szerették volna lebontani a kordont, hogy közelebb férkőzzenek Orbánhoz, és úgy általában az emberek elől elzárkózó rendszerhez. Néhányukat bilincsben vitték el, többségüket arcon fújták paprikasprével, s erről az egészről a rendőrség tegnap már ki is adta a maga közleményét, hogy jogszerű volt, amit csináltak, és csak az agresszív tüntetőket állították meg ekképp. Amúgy – és ezt nem árt előre hangsúlyozni – a rendőrség saját maga idézi elő, hogy az elkeseredett embereknek kordont kelljen bontani, mivel ők rakták oda a ketrecet, ráadásul jogszerűtlenül.

Bírósági ítélet van arról, és viszonylag friss, hogy „szükségtelen és aránytalan” az intézkedés, azaz, a kordonok felállítása, amelyek eredetileg azért kerültek oda, hogy az újságírókat távol tartsák a kedves vezetőtől és hűséges csapatától. Ez az ítélet április 13-án született, azaz, most hétfőn a kordonnak már ott sem szabadott volna lennie, így nem lett volna mit „megtámadni” a tüntetőknek. Más kérdés, hogy akkor a kedves vezető fenyegetve érezné magát, mert függöny mögé bújni sem lehet mindig, és a kevlár sem véd meg mindentől. Ez azonban momentán lényegtelen. Az a lényeges, hogy a rendőrség egy törvénytelen állapotot véd.

Ez azért már delikát. Innen nézve teljesen érdektelen, hogy agresszívek voltak-e a tüntetők, akik nem lettek volna azok, ha nem védik foggal-körömmel az ezek szerint jogtalanul odarakott rácsokat. De odarakták. Mindebből azonban kitetszik, hiába hoznak fel indokul bármit, építkezést, védett személy érkezését, a bíróság szerint ezek nem játszanak, így a Karmelitánál nem lett volna csata, ha betartják a bíróság ítéletét. De nem tartják be, ez is a NER lényegéhez tartozik. Rendszerszinten szarnak mindenféle bíróság ítéletére, legyen az magyar vagy európai, de, hogy ehhez most a rendőrség is asszisztál, az mindennél beszédesebb.  

Azt nem tudjuk, mi történt volna, illetve a felhorgadó keserűség milyen irányba vitte volna el a történéseket ketrec híján, olyan azonban nagy valószínűséggel nem fordult volna elő, mint 2006-ban a tévé székháznál, ahol fölszedték a kockaköveket és lángoltak az autók. Illetve, ezek a tüntetők nem akarták volna eltörni a rendőrök lábát és más egyéb cuki kurvaságok, de ezt soha nem tudjuk meg. Május 4-én azonban újra megpróbálják az elkeseredettek a kordonbontást, így azt kell látnunk, ez az aktus szimbólummá növi ki magát, és ennek megfelelően kell gondolkodni róla. Főleg azoknak, akik a NER ellenzékének mondják magukat.

A hatalom oldaláról morfondírozni ezen már nincs mit, voltaképp a hatalom a nyüves életét félti minden erővel, csak azt nem tudjuk, ez az erő meddig menne el, ha igazi forradalmi felhorgadással találná szemben magát. Ezt nem tudható, az azonban igen, hogy akik most a jogtalanul odarakott kordonokat bontják, voltaképp az életükért harcolnak. Nem a pedagógusok béréért, hanem immár a rendszer ellen, s aki ezt nem látja, az semmit sem ért, vagy nem akar érteni. A hatalom szemszögéből mindezek után már mondanunk nincs mit, az ellenzék oldaláról annál többet. Hogy ki árt az ügynek, és mennyire.

Megszólalt ugyanis az anyukával közös milliárdjai hűvöséből Ungár Péter, aki immár hajdani párttársa nyomdokaiba lép, s ilyképp schifferi magasságokat (mélységeket) ér el, amikor kijelenti, hogy az ilyen hétfői akciók ártanak a tanárok ügyének. Azt tartaná egyedül üdvözítőnek, ha decens ellenzékiként azt bizonyítaná be sajtóközleményekkel, amit mindenki amúgy is tud, hogy a pedagógusok béremelésére megvan a pénz. Ungár úgy tesz – ami a maga szemszögéből tán érthető -, mintha demokráciában élne, és érvényesek lennének az arra vonatkozó szabályok. De nem azok. Már régen nem, és nem is a pénzről van szó.

Hanem az életről. Arról, hogy elviselhető-e a NER adta keretek között. Ungárnak biztosan, mert mi sem kényelmesebb, mint kivenni az osztalékot a mamával közös cégből, és arról szónokolni, hogy be tudja bizonyítani azt, amit amúgy mindenki tud. S ha mindeközben ürücombot zabálva a’la Schopenhauer tart előadást életről és halálról, akkor arra mutatnánk rá, hogy a németben volt annyi erkölcsi érzék, hogy kijelentse, ehhez így nincs joga. Ungárnak sincs, mert teljesen mást akar, mint a kordont bontók, akiket úgy ítél el, mintha Orbán maga volna, illetve a NER, akik folyamatosan a képünkbe hazudnak.

Jobb lett volna, ha Ungár nem szólal meg, akkor lett volna esély arra, nem leplezi le magát, hogy semmit nem ért, vagy nem akar érteni, de ez az ő nyomora. Itt marad nekünk azonban a jogtalanul ott álló kordon, s az, hogy mint szimbólum – mert annyi csupán – mi kezdhető vele. Bontani kell. S nem csak azért, hogy ne legyen ott, aminek nem szabadna ott lennie, hanem, mert más tiltakozási mód ebben a kietlen sivatagban nem nagyon maradt. Az országgyűlés színház, a szavak haszontalanok, itt áll előttünk monolit tömbként a lebonthatatlannak tűnő NER, s aki azt mondja, még ennyit sem szabad, az nem ellenzéki. Az áruló.

Most képzeljük el doktorminiszter urunkat svájcisapkában, a kis ágaskodó bigyó a közepén ferdén lelettyen, füle mögé tűzve valamely ceruzacsonk. De, ami a legfőbb, hogy mekkmesterként elcseszi. Jóvanazúgy, mondja a megrendelőnek, mint ahogyan legendák keringenek a magyar szakikról, bár a becsületesebbjét a világért sem szeretnénk megbántani. Doktorminiszter urunknál szokásban van, hogy akik előtt beszél, azokkal azonosítja magát, kijelenti, hogy egy közülük, és osztozik a sorsukban. Ilyen delíriumban volt ő már bérből és fizetésből élő kisember, már csak azt várjuk, hogy egyszer felavasson egy börtönt, és kijelentse, ő is rab, mindig is az volt. Minden továbbit tessenek gusztus szerint elképzelni.

Ezúttal a Szakma Sztár elnevezésű rendezvényen szónokolt doktorminiszter urunk, és mondott oly elképesztő dolgokat, hogy az ember arra gondolt, hülye ez, de minimum nem normális. Viszont, ahogyan az rend szerint történni szokott, a plafon sem szakadt le, ki sem fütyölték, sem más ilyen cuki kurvaság nem történt. Mindenki hallgatta a sok ökörséget, amit doktorminiszter urunk előadott, ahogyan most mi is önöknek tolmácsoljuk. Azzal a különbséggel viszont, hogy nem felemelni óhajtó, hanem elborzasztó szándékkal rávezetve a nyájas olvasót az egyetlen kérdésre, ami itt feltehető, miszerint akarja-e, hogy egy félnótás tróger vezesse az országot, amelyben él. És ha nem disszidál, majd halni is fog.

Mindezen alapvetések után nézzük, miből élünk. A Szakma Sztár rendezvényen delirált doktorminiszter urunk, hogy el ne feledjük, hallgatósága tehát szakmunkástanulók, magyari országunk leendő szakijai voltak, de még fiatal, s ilyképp valószínűleg romlatlan emberek. Így tessenek elképzelni, amidőn doktorminiszter urunk megteszi az alapvetést, hogy aszondja: „Mi, szakmunkások mindig újra és újra nekimegyünk a problémáknak”. Nem túloztam hát talán, hogy ebben a kontextusban előttünk áll doktorminiszter urunk a svájcisapkájában (az antennája lefittyen), előtte a probléma, ő pedig megy neki újra meg újra. Ezen a ponton azonban még bizonytalan, hogyan sikerül összehozni ezt az egészet, de megoldja.

Kijelentette ugyanis még négyzetre emelve a dolgokat, „az ország vezetése is egy szakma”. Delikát, és mindenre magyarázat is, doktorminiszter urunk ilyen Mekk Mesterként vezeti az országot, mindig és egyfolytában elcseszi, de ez a kedvét soha nem szegi. Országunk állapotát látva és érzékelve elmondható ugyanis, ha doktorminiszter urunk a saját víziójában ilyen miniszterelnök-szakmunkás, akkor jobb érzésű ember nem kéri föl erre a feladatra, hanem inkább másra bízná, de ezt nem teheti. De nem is ez az érdekes ebben az egészben, hanem az a már beteges asszociatív bázis, amellyel doktorminiszter urunk mindent és mindenkit összetaknyoz, viszont őt ezért senki nem vágja pofán.

A szakmunkástanoncok is tátott szájjal hallgathatták ezt az ökörséget, amit azonban fokozni is tudott keresztényi bódulatában. „Krisztus urunk is egy szakmunkás, egy ács volt, ez aligha véletlen”. No most, a Bibliában egy kurva szó nincsen arról, hogy Krisztus urunk ács lett volna, pláne nem szakmunkás, de itt, ezen a ponton sem szakadt le a plafon, és senki nem röhögte pofán doktorminiszter urunkat, hogy hagyja már a hülyeségeit. Nagy valószínűséggel a hallgatóság elaléva szítta magába a szavakat, konstatálva nagyon elégedetten, hogy egy polcra került a megváltóval, kiegészítve azzal a homályos utalással, „ez aligha véletlen”. Hát, nem az, mert ekkora baromságot más mondani nem tud, csakis az Orbán.

Itt, csak neked. Most azt a részt el is hagyjuk, mindettől hogyan jut el a fényes magyar jövőig, mert ilyen felütés után már azt sem kell komolyan venni. Mint ahogyan az egész elmeroggyant manust sem kell már komolyan venni, midőn látjuk, milyen gőzök kavarognak ennek a fejében. A baj csak az, hogy kies hazánk olyan, mint az indiánok, akik tudvalévőleg tisztelték a bolondokat. Nem kéne, mert nem lesz jó vége. Azért legfőképp, mert most kiderült, doktorminiszter urunk szakmaként tekint az ország irányítására, viszont ezt a szakmát nem tanulta meg. Olyan szaki ő, akik fölveszi az előleget, de a munkát el nem végzi, ellopja az alapanyagot, aztán neki áll feljebb. Láthatjuk, ez így nem megy tovább.

Láthatjuk azt is, hogy doktorminiszter urunk minden bizonnyal beteg. Mindemellett álomvilágban él, köze nincs a valósághoz, de amíg eddig azt hihettük, tudatosan manipulál a dumájával, az a képtelenség, amit ezúttal előadott arra mutat, ezen már túljutott. Ácsorog a függöny mögött megváltónak képzelve magát, és az a szűrt világ, ami a testőrökön át beszüremszik hozzá, megerősíti őt abban a téveszmében, hogy jóvanazúgy, holott egyáltalán nincsen. Orbán beteg, a bűnös pedig az, aki mindezek ellenére a saját pecsenye reményében hagyja őt egy ország élén rontani. Tehát a pártja, a haverjai és a rajongók. Ahol Orbán tart, miszerint Jézus is szakmunkás, már csak egy lépés, hogy olyan legyen, mint ő. Erre várunk most.

Bayer Zs. (No.5) békemenetet hirdetett a pápai misére a Kossuth térre. Ez április 30-án lesz aktuális, de a Fidesz élcsapata már hetek óta nyáladzik a műkereszténységben, attól, hogy Ferenc idejön, saját létjogosultságukat látják bizonyítva, és ezért a nagy igyekezet. Hogy Bayer Zs. (No.5) hogyan képzeli a mise alatti békemenetelést, az nagy kérdés, hogy járkálnak-e föl s alá vagy körbe-körbe a buli alatt, az nehezen eldönthető, és nagy valószínűséggel nem is kivitelezhető. Így a mocskos szájú lovagkeresztes felhívása nem lehet más, mint szimpla felszólítás, hogy legyenek minél többen a téren a misén.

Bayer Zs. (No.5) ezzel igazolni akar valamit, de nem tudni mit. A mise alatt viszont be kellene vetni az azóta filmessé szublimálódott Philipet, aki képes kétmillió embert vizionálni a térre, mert a jelek szerint a szándék ez. Bizonyítani kell minden áron, hogy sokan vannak, náluk a hatalom és a morális fölény a kereszténységgel. Három imbolygó terület. Az igaz, hogy sokan vannak, de nem többségben, viszont hangosak. Kitetszik, hogy a jó Ferencet bevonják a hatalmi narratívába, amivel csak annyi a baj, hogy ezzel azt a kevés hívőt, aki még van az országban, vágják pofán, mert nekik egy pápalátogatás és mise teljesen mást jelent.

Ám elveszik tőlük ezt a mást. Magyarországon az egyház, s annak papjai világi szolgálatban állanak, az államtól és az államból – tehát közpénzből – élnek nagyon jól, és azt is szolgálják leginkább. Itt Isten és hit csak mint cifra nyomorúság, az alattvalók kábítása játszik szerepet, voltaképp rossz cirkuszi előadás szakralitás nélkül, egy falusi búcsú a világítós, fröccsöntött Jézusokkal. A legjobban élők a leghangosabbak, mint például Kiss-Rigó püspök, aki szállodát kapott Orbántól meg futballstadiont, milliárdokat, s ezt illőn meg kell szolgálni. Ő ezt meg is teszi, kijelentette ugyanis, hogy a pápa most azért jön, mert rádöbbent, hogy félrevezették.

Félrevezették Magyarországgal kapcsolatban, Kiss-Rigó tehát a szállodájában azt delirálja és sugallja, hogy nem egy fasiszta brigantit szolgál, és most már Ferenc is így vélekedik. Kétlem, viszont innen nézvést nem tudható, minek jön ide, tán azért, hogy hívekkel is találkozzon a miséjén, aztán erre Bayer Zs. (No.5) odaszervezi neki a rohamcsapatokat a térre. A lovagkeresztes buzgalma is elég kétes, az ő olvasatában Ferenc ugyanis volt már demens vénember, migráns hátterű pápa, etc., etc, így innen is kitetszik, itt a Fidesz részéről politikai erődemonstráció készül, amihez szegény Ferencet használják legfőbb bábuként.

Novák megbízott Sándor-palota is a Szentszék aurájában feredőzik, ő pedig arról hablatyolt, hogy alig várja a pápával való közös imádkozást, tehát ő is csak a cirkuszt akarja hit nélkül. Ez a Novák sem olyan túl régen találta meg magában az elveszett Istent, nem csoda, ha nem tudja, imádkozni egyedül is lehet, sőt, hasznosabb, nem kellenek hozzá kamerák és fotósok hada. Ha azonban enélkül nem megy, akkor sajnálatosan ott nincs hit, következésképp, amit Novák Sándor-palota itt összerinyál nekünk, szintén csak színház, de a rosszabbik fajtából. Mindebből, tán kitetszik, nem igazán szeretjük a hazugságot.

Ha pedig mindez vallási köntösbe van csomagolva, akkor még inkább nem. De ez az egyéni szociális problémánk, mint tán másoknak is, akik szintén elkerekedett szemmel nézik, mi folyik itt, s hogy ezek hogyan köpik szembe még saját magukat is a hatalomért. Nos, az az igazán delikát. De a legnagyobb baj, hogy ez senkit egyáltalán nem érdekel, de hogyan is érdekelne egy olyan világban, amelyben reggel más az igaz, mint délután, ahol már annyiféle köpönyeget láttunk, hogy káprázik bele a szemünk. A magyar állam, ami egyet jelent a Fidesszel és Orbánnal, mocskosul félrevezeti a népeket, ők viszont tapsolnak ennek eltelten.

Hogy Bayer Zs. (No.5) odarendeli a békemenetes pribékjeit a térre, az arra szolgál, hogy a pápa az erdőtől ne lássa a fát, ilyképp jellegében olyan lesz ez, mint akármely politikai nagygyűlés, ahol bizonyítani kell, mennyire sokan vannak. Egy misén viszont viselkedni kell, megvannak annak a szabályai, letérdelni, fölállni, ezt azt mondani, s ha valaki a menetrendet nem ismeri fölsülhet, bár ettől igazán tartani nem kell, Svejk még ministrálni is tudott. Csak benne megvolt az a képesség, hogy pofonröhögje a világot, míg ezek meg vicsorognak a tömjénfüstben. Szép hetünk lesz, várjuk az újabb ordas hazugságokat.