Sajtótájékoztató

– Államtitkár úr! Százezer tonna krumplival több termett idén. Mit terveznek tenni a felesleggel?

– Nem tudna valami pozitívat kérdezni?

– Én csak a krumpli-feleslegről érdeklődöm.

– Ez csak egy reménytelen helyzetben lévő párt kétségbeesett próbálkozása.

– Újságíró vagyok.

– Akkor meg nem más ez az egész, mint a reménytelen helyzetben lévő jobbik és a Simicska-média nevetséges akciója.

– De államtitkár úr! Mi lesz azzal a krumplival?

– Továbbra sem kívánok ilyen kétségbeesett lejáratási akcióval foglalkozni.

– Exportálják, vagy szétosztják a szegények között?

– Magyarországon nincs szegénység. Ezzel is csak Orbán Viktort akarják támadni. 2014-ben is a választások előttre időzítették az ezzel kapcsolatos híreket, most ugyanezt teszik. Ezt az ügyet egyszer már kivizsgálták, most csak megismétlik a vádaskodásokat.

– De mi lesz azzal a krumplival?

– Nincs krumpli. Ez csak Brüsszel beavatkozása a magyar választási kampányba.

– Látták azt a krumplit, Záhonynál van felhalmozva.

– Továbbra sem kívánok egy reménytelen helyzetben lévő politikai párt kétségbeesett lejáratási akciójával foglalkozni.

– Mondom, hogy újságíró vagyok.

– Még egy darabig. Még egy darabig.

– Fenyegetőzik?

– Kivezettetem.

– De hát, az utcán vagyunk.

– Azt majd én mondom meg, hol vagyunk, fogja be a sorosista pofáját.

– Kikérem magamnak.

– Ne támadja Orbán Viktort, akkor Simicska volt a tulajdonos.

– Minek a tulajdonosa?

– Kétségbeesett próbálkozás, brüsszeli kampánytrükk.

– Olcsóbb lesz a krumpli a felesleg miatt?

– Ne keltse itt a hangulatot. A lakosság se dőljön be a meséknek, ez csak Soros György újabb trükkje, aki bevándorlók millióit akarja behozni az országba.

– Maradnék a krumplinál.

– Nem tudna valami pozitívat kérdezni?

– Volt menstruációja Szűz Máriának a szeplőtelen fogantatás után?

– Mit enged meg magának? Mi megőrizzük a keresztény kultúránkat.

– Krumpli.

– Hazaáruló.

– Szűz Mária.

– Terrorista.

– Még egyszer megkérdezem. Mi lesz a krumplival?

– Inkább az áruk, a szolgáltatások adóztatását jövedék esetében, fémkupak esetében, amelyek termékdíjként jelentkeznek, és azok ilyen környezetvédelmi szempont, hogy a fémkupakoknak az ügyében fellépve próbáljuk meg ezt a szemléletet csökkenteni, tehát egy sor olyan adóintézkedést fogadtunk el, amelyik alapvetően nem érinti az emberek mindennapi életét. Így már jó?

– Nem.

– Most már elég a kétségbeesett lejáratásból. Magával végeztem. Másnak van kérdése?

– Igen. Százezer tonna krumplival több termett idén. Mit terveznek tenni a felesleggel?

– Mint már említettem, továbbra sem kívánok ilyen kétségbeesett lejáratási akcióval foglalkozni…

Lesz még rosszabb

Bármennyire lehangoló ezt így belátni, de az a ganyé, amelyben most szügyig ücsörgünk, még nem a legalja. Lesz még rosszabb. Mégis, azt sem árt tudni azért, hogy mindaz, ami velünk megtörtént és történni fog, nem lehetett másként, bár ez csekély vigasz a bajokra. Mert determinisztikus világban élünk, és állítólag a teremtő adott nekünk ugyan szabad akaratot is, de semmire sem mentünk vele. Az mit sem ér ugyanis, ha lepattan a falról.

Sőt, ha alaposabban forgatjuk, belátható, hogy Orbán is szükségszerű termék, akit egyéni ösztönei, az imperialista pszichológia, valamint megalázott és megszomorított nemzetének történelme állított elő. Ez hozta el felemelkedését, és ez okozza majd bukását is, de addig sokat fog szenvedni, és még többet mi, a lenézett és eszköznek használt massza. És nemcsak az ellene lázadók, hanem a birkái is, csak ezt ők még nem tudják. Következésképp nekik lesz rosszabb, nagyobb baj viszont, ha azt is belátjuk, hogy ettől viszont nekünk nem lesz jobb.

Ez csak profán ténymegállapítás, hogy ők fognak pofára esni és nem a magunkfajta homelesszek, amikor a vezér orra bukik, és a faragott kép porba hull, de addig munka van. Mindenekelőtt a túlélésé. A legfőbb lenne viszont, hogy ezen a tavaszon, amikor minden jel szerint az utolsó alkalom mutatkozik arra, hogy a szavazófülke magányában lehet leváltani, és nem csúzlival meg bugylibicskával kell elkergetni a zsarnokot, erre megtegyük a kísérletet. Sajna, egyelőre úgy tűnik, nem fog menni. Pedig lenne mód rá, ha valahogyan föl lehetne ébreszteni az évszázados szalonnazabáló bárgyúságból a népeket.

Viszont azért nem árt fölkészülni arra, ami jön vagy jöhet, amihez a kulcs, ha megnézzük, hogyan jutottunk ide, a trágya közepébe Európa közepén. Az utolsó ihletett pillanat ebben az elátkozott országban a farzsebes-fésűs németek kiengedése és a vasfüggöny szimbolikus átvágása volt, minden, ami utána következett, egy-egy grádics addig a gyalázatig, ami harminc év alatt létrejött, és képtelenség szabadulni tőle már. Az ősbűn megtörtént, amikor a narcisztikus fiatalembert, akinek mása sem volt, csak az egója, tűzközelbe engedték.

A szaroscsizmás suttyó labdarúgni akart, ez tehetség híján nem ment. És számunkra rosszkor volt rossz helyen, hogy ezzel a kvalitással a világmegváltás elcseszett idejében a politikába kavarodott, ugyancsak hasonló tálentummal. Viszont egy bulldog elhivatottságával, és már az indulásnál bevallott céllal, hogy a Kádár-rendszerrel nem az a baj, amilyen, hanem, hogy nem ő ül a közepén. Harminc évnyi rombolás után elérte, hogy az álom valóra váljon, és most ugyanott tartunk, mint amikor elindult, azzal a különbséggel, hogy ő nem fog jószántából félreállni, és ennek az oka a szerzés.

A javak olyan habzsolása, amit az elcseszett gyerekkor magyaráz az indulásnál, ha fölmentést nem is ad. És azt kell belátnunk, ahogyan ez elhatalmasodott rajta, azóta egyenesen járja a diktátorok és diktatúrák jól kikövezett egyed-, és törzsfejlődését, és innentől minden determinált, mert már rég átlépett a Rubikonon. Nem a pénz elvesztése a tét, hanem az élete, mert tisztán látszik, hogy porba hullása után a börtönt nem kerülheti el. Az egész országot úgy behálózta a bűn, amit már nem lehet eltüntetni egy hosszú bájtok éjszakájával, mindent nem lehet ledarálni ugyanis. Egy élő bizonyíték az egész tetves hon a macskaköveivel meg a stadionjaival együtt.

Nem veszíthet tehát, már csak és csupán ezért sem. Ha mégis megtörténne, nem adná át a hatalmat, és képes lenne polgárháborúba lökni az országot. Ha győz, ami viszont egyre biztosabb, akkor szintén a diktatúrák önfejlődésének megfelelően egyre vadabb lesz, ahogyan mind többet veszíthet. Ebből visszaút nincsen, és én kérek elnézést, hogy ilyen kilátásokkal szórakoztatom a nagyérdeműt ahelyett, hogy barbie-rózsaszínbe andalítanám, de ez van, polgártársak. Egyébként ezt is a Gyurcsány cseszte el, amikor 2006-ban nem záratta rács mögé a demokratikus államrend megdöntésének kísérlete vádjával, ami máig megáll amúgy.

Viszont most már cseszhetjük. Mert a demokratikus államrendet ugyanúgy megdöntötte, csak az eltelt nyolc évben nem kellett elővennie a tankját, amit alkalom adtán, ha az irhája úgy kívánja, viszont megint kihoz a garázsból, csak most már nem a csürhe, hanem a TEK segedelmével. Én nagyon sajnálom, hogy ilyenekkel kellett előállnom, csak rohadt hosszú volt az éjszaka, és járt a szutykos agyam. Mindemellett, ha valakinek van valami épkézláb ötlete, hogyan lehet ebből az egészből ép ésszel és ép bőrrel kikecmeregni, akkor azt kitörő örömmel fogadom. Ennyit ígérhetek.

Hová tűnt Damon Hill?

Polt ügyész Palik László iskolájába járt, viszont ő nem visítóan, bambán őszinte, hanem sunyin köcsög. Életre szóló élményt kaphatott a Formula 1. 1997-es magyar nagydíján, ahol a mi Lacink fejhangon sipítozva nem találta az angolt, és üvöltött, mint a fába szorult féreg, hogy „De hová tűnt Damon Hill?” Emlékezhetünk, akik oly régen is élveztük a rendszer változását, hiszen akkor már túl voltunk Kaya Ibrahimon, viszont még Josip Tot előtt.

Azok kedvéért jutott ez szembe, akik nem láthatták akkor Palik közvetítését, lévén, meg sem születtek még, így azt hihetik, hogy a lopás az frissen kifejlesztett evolúciós tulajdonság a Fidesz-es egyedeknél, és csupáncsak az eemúttnyóóc hozta elő belőlük, meg a Gyurcsány elleni bozótharc, de nem. A gének ennél mélyebben gyökereznek, talán a felcsúti budi avas szagú parasztudvarán, de ezt már soha nem tudjuk meg.

’97-ben Palik azért váltott ezer megahercre, mert az addig a mezőnyben haladó Hill egyszer csak eltűnt a szeme elől, mintha a föld nyelte volna el, pedig csak a váltója ragadt hármasban, de a dobogóra azért így is befért az autójával. Ez az egész sajtótörténeti eset azért érdemel szót, mert ragadós. Polt Péter sem talál senkit, akit kéne. Például Farkas Flóriánt sem leli, sem itt, sem Fokföldön, sem Ázsiában (bocs, K. D.). Sorra mennek hozzá a feljelentések, ezek zömét elutasítja, ahol vizsgálódik, ott meg a gyanúsított tűnik el. Tényleg nem lehet így dolgozni.

Ehhez képest örömünkben a földhöz verhetjük piros pöttyös seggünket, hogy a Tiborcz-ügyet azért befogadta. Itt viszont, holott az OLAF nevekkel, számokkal, cégekkel megspékelt, voltaképp nyomdakész vádiratot adott a kezébe, mégis azt mondta, hogy ez olyan rohadt bonyolult ügy, hogy évekig kell babrálni rajta. Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy minden jel szerint megússza a fenséges vej, mert ezt már úgyis tudtuk, hanem, hogy úgy tűnik, még hosszú évekig a hatalomban érzi magát ez a Polt. Ezt például nehezebben viselem, pedig így lesz.

Ilyen kilátások miatt nyilatkozhatta azt a másik OLAF-os buktás, ez a Homolya Róbert államtitkár, az ő hárommilliárdos saráról, hogy bagatell ügy. Az ezermilliárdokhoz képest tényleg az, viszont, ha azt vesszük, mennyien fagytak meg az idei langymeleg télen kies hazánkban, akkor meg nem. Választhattam volna akármely más elriasztó ellenpéldát is egészségügyből, oktatásból, és az egész nyüves NER-ből, csak arra jutottam volna, hogy a nagyüzemi lopás mellett ezeknek minden más le van szarva, Polt meg nem találja a bűnösöket.

Illetve hát, akit akar. Czeglédyt például, a Stop-Soros után meg, amit Semjénnel benyújtattak, majd azt, akinek nem tetszik a pofája. Én kérek elnézést, hogy ilyen apokaliptikus hangulatban vagyok, és nem lelkesítő szózatokkal szórakoztatom a nagyérdeműt, de higgyék meg, nem tehetek róla. A mocsok nem bennem van, hanem a függöny alatt szivárog be az utcáról, és azzal lengi be a szobát, hogy úgysem változik semmi. Végül is, ha úgy vesszük, a Kaya Ibrahimot meg a Josip Totot is meg lehetett volna találni, csak a Schlecht Csabához kölött volna becsengetni, de az sem ment.

A dolgok sokszor egyszerűbbek, mint hinnénk, és aztán mégsem. El vagyunk veszve, azt hiszem.

A brüsszelita gáz

A rezsi egy pillanatra kiszabadult Németh Szilárd halálos öleléséből, és ezt ő szemlátomást nehezen viseli.

Az egész téboly úgy kezdődött, hogy a nagyhatalmú sündisznócska – bocs tüsik – látogatást abszolvált a TEK-nél, hogy a csapatok harckészek-e, meg, hogy lemosták-e már a föliratot a páncélosukról, ami a karácsonyi forgatagban ráfújódott, míg a bátrak terroristát kerestek a jászolban meg a szamár füle mögött. Itt a kikelet mindjárt, legyenek má’ fössek a harcosok, ha valamelyik urnánál nyolcadikán elszabadulna a pokol, és rossz helyre rajzolnák az ikszet.

Minden rendben lévő volt, csak az a kurva Brüsszel rajzolt gondülte csíkokat megint Szilárdunk zsírtól telt tarkójára. Mer’ az E.ON olcsóbban akarja adni a gázt, mint ahogyan a rezsicsökkentés nagykönyvében az évekkel ezelőtt megíródott – ez derült ki, midőn Szilárdunk a TEK után sajtótájékozott -. Nemá, ugyehogy. Ez a sorosista E.ON úgy hekkeli meg a rezsiharcot, hogy olcsóbbé fűt meg főz a nemzethy gázszolgáltatónál. Borzalom, hová vezet ez.

Azt mondta az imperialista E.ON, hogy a szabadpiacról szerzi be a naftát, ezért árat csökkent, amivel éves szinten az ő fogyasztói olyan tizenháromezer pénzt spórolhatnak, ami több mint egy Bözsi. Hallatlan. Az ilyenekkel, amikor nem a Rétvári jelenti be, hogy mennyit hagyott a ’zemberek zsebében a Viktor, miután szuszogva szétlopta magát, szóval az ilyen váratlan helyzetekkel nem tud mit kezdeni a csürhe, mert kicsúsznak a kezéből a dolgok. Megkérdőjeleződik a mindenhatóság nimbusza, következésképp csak hápognak, mint most a rezsi atyaúristene is.

Viszont, hogy mit, az megér egy misét. Erre tessenek gombot varrni, hogy azt kérte, az emberek ne hagyják becsapni magukat. Megjegyezte: aki elfogadja az E.ON ajánlatát, az “kimegy a szabadpiacra” két évre. Németh Szilárd az E.ON-nak azt javasolta, “kicsit fogja vissza az agarakat”, és ne avatkozzon be a választásokba. Mert, hogy Németh szerint az energiaszolgáltató ajánlatával egyértelműen a politikai adok-kapokba száll be, Brüsszel oldalán. Most levegőzzünk kicsinyég, és vonjunk mérleget.

Íme, hölgyeim és uraim, ide vezet a gát nélküli lojalitás, a totális szervilizmus és a hatalom végtelen akarásának furcsa, rothasztó elegye. Hogy elmegy tőle az ember esze. Most jámborul azt mondom a mi bábunkra, hogy idióta. És, ha azt hiszed, ezzel megengedően, mint egy agyilag lassú, dagadt óvodást jellemeztem őt, akkor tévedésben leledzel. A szakirodalomban ugyanis a félkegyelműség fokozatai az imbecillis, debilis idióta sort mutatják. Ez utóbbiba fér bele az is, amikor a szerencsétlen delikvens taknya-nyála összefolyik, és ennyit a testi tünetekről. Meg én kérek elnézést.

Hanem a lelke. Az a katyvasz, amiben tort ül a bamba gonoszság, és egy idő után azt hihetnénk, hogy nincs lejjebb, és tényleg nincs. Ott ül ő mindennek az alján, és az ilyen böfögések csak a masszív sötétség bugyborékai, mert már rég eljutott a négy láb jó, két láb rossz olyan igazságához, amin kívül egyéb nem is létezik. Esetünkben például a nemzeti gáz drága, a nemzeti gáz jó, a brüsszeli gáz olcsó, a brüsszeli gáz rossz őrületéhez, amit kiegészít néhány migráncs és Soros felüvöltés, amikor nagyon fáj neki.

Ez, hogy tutul, mert a népek olcsóbban kaphatják a gázt, mutatja, hogy a szaros politikájukról minden máz leomlik végül. Nem a polgár, a család, a kereszténység – meg még milyen hazug agymacskájuk van – a fontos, hanem csakis a hatalom meg a csókosok, és mindenáron. Nem akarok én nagy szavakat használni, de ez az út vezet oda, majd, hogy robbantsunk fel mindent, ha már nem lehet a miénk, meg, hogy ez a nép nem érdemel meg minket, így pusztulnia kell, mert elbukott. Ilyen történelemkönyvi párhuzamok ugranak be hirtelen-váratlan.

Csöndben jelezném töketlen ellenzékünk számára egyébként, hogy itt van egy újabb ziccer. Ahogyan Lendvai Ildikó 2002-ben lassan mondta, hogy Orbán is megértse, nem lesz gázáremelés, most is tagoltan kéne a panelproli tudatába injektálni, hogy nem lesz gázár-csökkentés, amíg ezek vannak. Egyszerű játék ez, és még hatása is lehet. Vagy ha nem, hát kisnyúl, és eljön az idő, hogy nemcsak azt mondják meg, mennyiért fűtheti a ’zember a seggét, hanem azt is, hogy ki kaphat gázt, hogy meg ne fagyjon. Viszont én szóltam.

Nyafogok

Tegnap, mint akármelyik más munkás éjszakán már végtelen évek óta, kimazsoláztam egy friss szeletet a magyar narancsból, bemutattam, kiforgattam, megráztam és eldobtam, miután elmeséltem, hogy milyen illetlen dolgokat gondolok róla. Mert ez a dolgom.

Hogy tükröt tartsak a valóság elé, és átszűrve háborgó mellemen a visszavert fényt, odacsöpögtessem a képződött szurkot, hogy ilyen éteri képzavarral érzékeltessem azt, nem a világot váltom meg én, mert nem is tudnám, csupáncsak ábrázolom a prizmámon keresztül, és mindenki azt gondol magában utána, amit csak akar.

Van, akiben felbuzog valami, hogy télleg elmennek a francba a leföstött alakok, más habitusú polgártársak pedig elküldenek engemet az anyukámba, és ez így van jól. Nem vagyunk egyformák ugyanis. Viszont a foglalkozás mindkét esetben eléri a célját, reflexiókat generál, és gondolkodásra késztet, ami nem megvetendő foglalatosság a mai leharcolt világban.

És akkor tegnap a képembe kapom a fotelforradalmárság vádját, meg, hogy nyafogok és szörnyülködök, szó szerint így: „Kérdésem lenne. Legalább ötven olyan oldalt ismerek ahol ehhez hasonlóan nap mint nap megy a fotelforradalmári nyafogás, hangulatkeltés, szörnyülködés. De kérdezem, ki, mit tett mostanában azért, hogy ennek vége legyen a való életben?”

Ez engemet szíven ütött. És nem az egyéni hiúság és kudarc okán, azt leszarom, mondhatni, és nem is jajidesanyám én most elpusztulok módon, meg mi lesz velünk nagymama érzéssel, hanem, olyan mellbe klopfolósan, hogy léteznek polgártársak, akiknek fingja sincs arról, miként működik a világ.

Hogy vannak a forradalmárok, meg vannak a krónikások, és a kettő halmaza elég ritkán esik egybe. Leginkább csak romantikus időkben, de a mostani nem nevezhető éppen annak. Az ilyen buzgalom nem egyedi egyébként, kapok én felkéréseket e-mailben is, hogy – látván vívódásomat – csatlakozzak mindenféle harcos képződményekhez, és ezeknek is csak azt felelem, hogy én író ember vagyok, nem pedig partizán vagy kiképző őrmester.

Nincsen tankom, buzogányom, de még egy szaros macsetém sincs. Billentyűzetem van, meg göcsörtös ujjaim. Nekem azt rendelte az én karmám, hogy megmutassam a népeknek a téboly sötét bugyrait, erősíteni ezzel az olvasóban, hogy nincsen egyedül, és más halandó is legalább annyira szenved a képtelen világban, mint ő, mert ez is jó bír lenni.

Sőt, ha a csillagok szerencsésen állnak, még az is előfordulhat, hogy valamely tévelygő bárány, aki azért olvassa el az irkálmányomat, hogy utána verbálisan keresztre feszítsen, mégis meginog narancshitében. Bár erre kevés az esély, mégis játsszunk el a gondolattal kicsit.

De nem adok lángoló útmutatást csapataink harci mozgásáról, és nem is a nyíló pitypangot énekelem. Csupáncsak ábrázolom azt a világot, amelyet a mindent beterítő orbánmédia elég fals módon tár a nagyközönség elé, és hiszem azt, kell a józanabb honpolgár számára az ilyen szöveg, mert ebből tudhatja meg, nem neki ment el az esze, hanem a hatalomnak.

Ennyi a munkám értelme, nem több, és nem kevesebb. Viszont ha fotelből űzöm is – hülye kemény székről egyébként -, abba nem hagyom. Mert, ha elönt minket a világmegváltó harci tűz, és nekiesünk a bozótosnak ész nélkül, annak sok értelme nincsen, mint annak a világnak sem, amelyben nem létezik vers meg zene.

Hát, ennyit tudok felhozni mentségemül tekintetes bíróság De, ha így sem lett volna teljesen érthető, mi a francról hablatyolok, akkor hallgassuk meg Füst Milánt, aki igen bölcsen, már előre kért elnézést Hábi Szádijában azoktól, akik égzengést vártak, holott csak a szívét csomagolta ki előttük:

„…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs. És akkor is, ha gondolataik a végtelenbe vagy a semmibe vezetnek. Tehát praktikus hasznuk nagyon gyakran semmi. Az itt következő megállapítások nagyrésze is olyan, hogy nem derűl ki belőlük példáúl ilyesmi: hogy kell-e szalonnát enni délután, vagy hogy miképp kell köszönni egy miniszternek. És mégis: valami lelki haszon csak adódik belőlük, abban reménykedem. Példáúl az, hogy miképp szemléled és ítéled meg ezentúl e világ forgatagát. Feltéve, hogy jól odafigyelsz. De ne csak az eszeddel figyelj, mert az nem elég nekem. Az egész lelkeddel, vagy mondjuk úgy: a szervezeteddel figyelj rám, akkor jobban meg fogsz érteni. És az idők folyamán egyre jobban, erről biztosítalak…”

Katatónia és hokimeccs

Mint a reménytelen helyzetben lévő ellenzéki média ótvaros tagja, kötelességemnek tartom, hogy ismét reagáljak Puskás Imre – Fidesz szóvivő, vagy mi a rossebb – vasárnapi elmebajára. Mert, bár rohadtul tele van vele a tököm, de így kell cselekednem, mert ezt követeli a rommá lőtt haza, és nem tehetek úgy, mint Störr kapitány apukája, aki „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – Mondta, és csendesen elhunyt.” gesztussal került be F. M. feleségének történetébe.

Stopsoros, perszehogy. Ezt, ha például én vért hugyozok, vagy épp te, drága olvasó, akkor is elfogadják, különben sírba süllyed a nemzet, vagy O. V. potroha, ez még nem eldöntött véglegesen. Viszont ez a Puskás egészen sajátosan kezdett el beszélni a stopsorosról, mint akadálypálya, úgy föstötte le azt, valamint kisnyúl is, ha jól odafigyelünk. Aztán olyan új fogalmak is elhangzottak, mint határvédelmi illeték, amelyet majd attól szednek be, akitől csak akarnak, mert például kajla neki a füle, vagy görbe a farka.

És még sok mindent mondott ez a Puskás, amit most nem idéznék ide, mert mindenkinek a könyökén jön ki már, ami miatt voltam bátor elmondani, hogy én is unom, holott munkaköri kelességem ilyeneket olvasgatni. E tevékenységem során egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a képzet, hogy ez a mi országunk valami ismeretlen sötétség felé tart, mintha egy orbitális fekete lukba zuhannánk, és utunkat, mint jelzőkarók, ilyen Puskás féle katatón mocskok jelölik ki.

Ilyenben kell szenvednie a fideszes bagázsnak, mert a robotika még nem elég fejlett, és a szingularitás is gyerekcipőben jár, e kettő híján pedig csak a fent emlegetett kór ritmusos rohamai magyarázhatják a vég nélküli ismétléseket. Viszont, hogy ezt is tudjuk, attól még egy csöppet sem lesz jobb, sőt, olyas érzés keríti hatalmába az embert, mint az A. E. Bizottság tánczenekar lemezborítóját, amely a következő bölcsességgel ajándékozta meg azt, aki harminc évvel ezelőtt tanulmányozta: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” – és ez, valljuk meg, olyan igazság, amivel nehéz vitatkozni.

Viszont akkor mi a teendő? – Tehetjük fel a kérdést Lenin apánkkal – de megy ez nekem, de nagyon -, és akkor a hurkás ujjunkkal az ellenzéknek nevezett szürkés masszára bökünk, hogy viríccsá má, de nem teszi. Simicskától várják évek óta a nagy leleplezést, mondhatni azt, hogy egyedül döntse meg Orbánt, ha már egyszer felnevelte. És most itt az OLAF ledobja nekik a hőn áhított atombombát, és akkor mit csinál, na, mit? Saját magát, meg a listáit babrálgatja. Őrület.

Itt, Szombathelyen is például tegnap valami momentumos fickó utcaseprő jelmezt öltött magára, nekilátott takarítani az állomás előtti téren, mint a nép egyszerű gyermeke, és felszólította az ellenzéki pártokat, hogy álljanak be mögé. Ezt látván nem igazán tudtam se köpni, se nyelni, a nagyobbik baj, hogy a szavazópolgár sem tud majd. Hokimeccset lát ugyanis, ahol a felek komótosan leveszik a kesztyűjüket, akkurátusan szétverik a másik pofáját, a bíró pedig megvárja, míg kicsinálják egymást, csak aztán állítja ki mindkét barmot. – Ha szabad ilyen költőien ábrázolnom közállapotjainkat, ahol O. V. a csíkos ruhás mókus.

„Több millió bevándorlót kellene befogadnia Magyarországnak a következő öt évben, mert így tudja biztosítani a gazdasági növekedés ütemét – jelentette ki tegnap Orbán Viktor kormányfő. A társadalom elöregedésétől egész Európában tartanak. Magyarország akár tizennégymillió embernek is megélhetést tud biztosítani – mondta tegnap a magyar kormányfő az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) üzleti ebédjén. Orbán Viktor a gazdasági növekedés fenntartását firtató kérdésre reagált úgy, hogy ehhez szerinte több millió külföldit kell foglalkoztatnia az országnak.”

Ezt 2001. június 6.-án írta az Origo, amikor még múkodott, és nem a felfedezés boldogsága miatt copyztam ide, hanem mintegy segítő kezet nyújtottam töketlen politikusainknak, hogy ne az utcát söprögetve óhajtsák elnyerni a nép elkínzott bizalmát, hanem mutassák be neki, hogy Orbán meg a csürhéje hogyan szarja szembe önmagát ciklikus rendszerességgel. Mindemellett persze nem ártana például az ország házában fölrúgni egy-két asztalt, amikor Soros csatakiáltással herélik ki azokat a civileket, akik voltaképp helyettük is tépik a szájukat. Hogy ne maradjanak tök egyedül a vérzivatarban.

Mondjuk, azért.

Kampec dolores LXXIII. – Mindjárt

Csalódnia kellett aztán Bélának, hiszen még alig is mondott fel kétkötetnyi verset abból a százból, ami valamikor megragadt a fejében, de a közönség figyelme máris kalandozni kezdett. A rigók tátogatták a csőrüket, titkolni óhajtván ásítozásukat, de rosszul, mert nem voltak elég romlottak hozzá. A macska pedig, aki átmenetileg belemerevedett a szavak hatalmába, már érdekesen forgatta a fejét, és kezdett olyanná válni a szeme, mint egy éhes oroszlánnak. Béla meg, hogy elkerülje az újabb gyilkosságot, elhallgatott, amitől árnyékba borult a kert, és megzörrentek az ágak.

Ekkor jött rá arra, hogy korai volt az öröme, hiszen a télből, amelynek hosszát önkényesen szabta meg százhúsz napban, még mindig van hátra tizennyolcszor huszonnégy óra, sőt, arra sem volt semmi garancia, hogyha tényleg beköszönt a március, azonnal nekilátnak dongani a bogarak a fű között. Hiszen arra is emlékezett, hogy pár éve már épp készült rövidnadrágba bújni, hogy októberig le se vegye azt, amikor mindent elborított a hó, és valami ismeretlen távolból kapott sms-t, hogy üljön át másik autóba, holott egy sem volt neki.

De nem ekkor tanulta meg, hogy a tavasz nem akkor jön el, amikor Béla óhajtja, és előírja neki, hanem, amikor az ő úri kedve tartja. Emlékezett egy ötven évvel ezelőtti áprilisra, amikor olyan hóvihar kerekedett két perc alatt, hogy kutyaszánok buktak föl a mélyből igézve őt, hogy üljön rájuk, és együtt fedezzék fel a coca kólát hörbölő jegesmedvék világát. De aztán el is porladtak, mert nem a hó győzött, hanem az aranyeső, amelynek úgy pattantak szét a rügyei, mint valami rossz buborékok, hogy a friss szirmok záporozása váltsa fel a fehér, kavargó tébolyt.

Már régen megtanulta, hogy kár siettetnie az időt, amely szintén úgy telik, ahogyan csak akar, mert kiszámíthatatlan egy alak. Míg fénysebességnél lelassul, amit volt szerencséje tapasztalni züllött éjszakákon, Béla ideje telvén pedig egyre csak gyorsul, s míg azon van, hogy tavaszért imádkozik, csak oldalra néz, és máris sárgán hullanak a levelek, de mire a földre érnek, már bimbózik alattuk a gyöngyvirág. Így rakódnak egymásra az évek, mint a guano, és tenni ellene semmit nem lehet, csak megállítani, kimerevíteni belőle egy pillanatot, ami maga az élet.

Mert a múlt már sehol nincs, csak Béla fejében, és a jövő sincs itt, így, ha fényképet csinál a mostról, akkor örökre benne marad. Így képzelte ezt Béla, de nem gondolta végig igazán, mert a fényképek is elsárgulnak és megfakulnak, sőt, olykor nem is azt mutatják, ami volt, hanem csak, ami lenni óhajtott. Most is rögzíteni kívánta az ihletett pillanatot, ahogyan Ferencként a madarakat megigézi, de mire végzett volna vele, a macska már ott sem volt a háládatlan, és kezdhette elölről az egész cirkuszt.

Ebbe bele lehet fáradni egy idő után, és az ember azon kapja magát, hogy az örökös ifjúság italát kevergetve megfájdul a bütyke, a térde, meg a válla. Egyszerűen mindene sajog, miközben fehér szakálla nő, és aztán rájön arra is, hogy a tavaszt nem azért óhajtja, mert hiányzik neki a kikelet, hanem, mert megszűnik a vész, a lehetőség, hogy valami jeges pocsolyán megcsúszva töri cafatokra magát, seggre ül dicstelenül, és szégyenszemre ebben a pozitúrában kell rádöbbennie, hogy visszavonhatatlanul megöregedett, és ez így egyben nem valami biztató jövőkép, valljuk be.

Ezt, hogy a hasraesés veszélye miatt menekül a téltől, bár eddig is tudta, de mégis most vált bizonysággá, és mégsem volt annyira rossz, mint amennyire várni lehetett volna. Elsősorban is azért, mert arra is rájött egyben, hogy már régóta ebben él, csak nem mondta ki. Mert nemcsak a dicstelen totyogás volt a sajátja már évek óta, hanem a teste minden szegletét megülő fájdalom is, és milyen örömöket nyújtott már egy fehér pirula, ahogyan bevette, és érezhette, ahogyan a kín kúszik ki belőle, tekereg elő az ujjai végein meg a feje búbján, hogy másban verjen tanyát, és, ha nincs a közelben tükör, akkor szívtipró kamasz lesz újra.

Igaz, a rigókat egyáltalán nem érdekelte, hogy ő miket képzelődik magáról, önmagáért szerették, mondhatni, amit azzal mutattak ki, hogy ugyanúgy szartak a fejére, mintha húsz éves lett volna. Semmi előítélet nem volt bennük, és most, hogy Béla minderre rádöbbent, hogy vén szaros vált belőle, mégsem érdekelte, mert öreg csak a mások szemében lehetett, emberekkel meg már régen nem foglalkozott, a fröccsök ura meg nem számított, mert mért számított volna. És a tavasz is kegyes volt hozzá, mert úgy döntött, hogy még nem jön. Szempillantás alatt kezdett ugyanis zuhogni a hó, mint a régi áprilison, bizonyítva, hogy az idő visszafelé is tud telni, ha az ember nagyon akarja. Azt nyugtázta tehát elégedetten, hogy a tavasz nincs itt még, csak mindjárt, és így jó volt, nagyon.

Botka zacskója

Most meg Botka lopta szét a nemzeti, keresztény hazát, ráadásul szegény Toller Lászlóval párban, amit az ECHO TV-nek sikerült kideríteni. S mivel azt senki emberfia nem nézi, a Magyar Hírlap is megírta, hogy legyen neki nyoma. Bár azt sem olvassák, csak az igazi agyalágyultak, az Orbán seggéből valók, meg én, a hülye.

Elindult tehát a körbehivatkozás-cunami, így a páratlan páros ganyésága hamarosan tananyag lesz. Viszont én nem azért foglalkozom ezzel, hogy az M1 majd a meccsek szüneteiben sugárzott egy perc gyűlöletben úgy vezesse be a témát, hogy, mint azt rezeda megírta, hanem, mert ismerni kell a bűnözők gondolkodását, meg, hogy jót röhögjek kínomban, azért.

Szóval azt írja a Magyar Hírlap (az ECHO TV nyomán, ugye), hogy még 2004-ben kétszázötvenmillió forint kenőpénzt kért zsebbe a szocialista Botka László és Toller László egy pécsi ingatlanüzletért cserébe. Most ez bukott föl az árból hirtelen egy bizonyos F. Attilából, aki állítólag egy német ingatlanbefektető cég magyarországi megbízottja.

Tizennégy évig tanakodott magában ez az F. Attila, hogy mondja vagy ne mondja. Viszont most, hogy az OLAF égeti Orbán tökeit, és a másik rabszolga lap, a Ripost már majdnem ott tart ez ügyben, hogy olyan nevű ember, hogy Tiborcz, nem is tapodja a Föld nevű bolygót, kreálnak itt egy Nokiás-doboz 2.0-át, amiben egyenesen zacskóban folyt a bűnözés, abban lafogtak a sok milliók, ami teljesen életszerű, ugye.

F. Attila azt tudatta a tekintetes ECHO TV-vel – amit leírtak neki -, hogy ő személyesen adott át csúszópénzt reklámszatyorban, mégpedig így:

„A vételárat a pécsi vagyonkezelő felé a szerződés szerint a befektetők a bankon keresztül elutalták, dr. Botka László és Toller László urak felé pedig a kétszázötvenmillió forint több részletben a befektetők engedélye alapján megfizetésre került. Nyilván a bankból, csak kisebb részletekben, hosszabb idősíkban lehetett ezt készpénzben megoldani. Jómagam egy alkalommal vittem összeget, ami egyébként ötvenmillió forint volt, méghozzá a Parlament melletti Biarritz étterembe, ahol az emeleti részen várt Botka László és Toller László, az átvétel ott történt meg. A reklámszatyorban lévő pénzt átvették, majd valamelyik úr sofőrje levitte a szolgálati járműbe, a többi tételt kollégáim több kisebb részletben vitték kézhez dr. Botka László és Toller László uraknak”.

Ennek olyan rendőri jelentés fílingje van. És lássuk be, ez a nívó már közel áll az ürgebőrhöz, és tulajdonképpen a képtelenségekkel nem is akarnék foglalkozni igazán. Mert Botka lehet, hogy tróger, ugyanis politikus, ellenben biztosan nem hülye, aki éttermekben, zacskóban veszi át a lóvét. A védekezésképtelen Toller belekeverése ebbe az egészbe meg csak ocsmány hab a tortán.

Hanem, hogy ezt kigondolták és leírták neki, ennek az ismeretlennek, hogy ez a szintjük, na, ez már érdemel egy kis megfontolást. Nem az, hogy hazudnak, ez alapvetés, hanem ez a gagyi, ami kifolyik belőlük, ez már riasztó.

Két utat és módot lehet kihüvelyezni a királyi szöveggyártásból, amit valami ismeretlen okból újságírásnak neveznek. Az egyik az infantilis debilitás, amivel egy rosszabb kiszerelésű ötödikes szintjén védik a birodalmat, a másik a Bayer-féle artikulálatlan üvöltés, de ez az ő olvasatukban már olyan magas irodalom, ami plecsnit érdemel.

De amikor ilyen Botka-Toller történeteket gyártanak, akkor már Virág elvtárs filozófiáját követik, ami ez:

„Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni!”

Itt tartunk megint. Csak azt nem értem, akik most tobzódnak a trágyában, nem gondolnak bele abba, hogy egyszer minden véget ér, ez a téboly is, és, hogy akkor mi lesz. Akad-e majd valahol egy opálos tükör, amibe belenéznek, vagy sem. És majd hová tűnik az a mostani nagy pofájuk. Na, az megint érdekes történet lesz, csak győzzük kivárni.

Nincsen, semmi sincs

Nem adja ki a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány (FUNA) a jogerős ítélet ellenére sem a papírjait arról, hogy mire kúrta el a tao-pénzeket. De nem azért, mert szégyellené, gonosz, vagy netán titkolni óhajtaná, hanem mert momentán nincsenek meg neki. Önhibáján kívül. Nagyon sajnálja az éteri gázszerelő, de a Balog Zozó a hibás, az ő minisztériuma utóellenőriz, így a doksik nála vannak. Vagy út közben. A postás táskájában. A vonaton. Elvitte a cica, őt pedig megette a kutya, amúgy minden rendben van.

Nincsen rendben. Erről a papírról, ami nincs meg a Mészárosnak, jut eszembe, hogy ezeknek mennyi mindenük nincs meg, veszett el, vagy darálta le az iratmegsemmisítő. ’98-ban, amikor Orbán először nyúlt magához örömében, mert elkezdődhetett a bulija, amiről már Oxfordban ábrándozott a Soros pénzén, és eldobta a régi telefonkönyvét, hogy ne legyen neki, azzal indította el az egész bagázst a ganajodás útján, hogy őket a komcsik annyira lehallgatták, hogy még a Dájcstomi nagyiját is kagylózták, ahogy receptet cserél. Erről sem volt papírjuk, mint ahogyan most a Soros tervéről sem.

Az a jegyzőkönyv sem volt jegyzőkönyv, amelyben szó szerint az állt, hogy Orbán et. arra intette a szeánszon megjelenteket, ne ők nyerjék a legtöbbet a sárazsadányi szőlejében, ami azóta sincs meg neki. Sőt, semmije sincs, ahogyan a vagyonnyilatkozatából kiderül. Érdekes, hogy a meghirdetett elrugaszkodás és gyarapodás éveiben épp ő nem bővült. Egy olvasó meg is jegyezte ennek kapcsán: „Kell-e nekünk olyan miniszterelnök, aki egy év alatt csak kétszázezret tud félretenni a milliókból, amikor a szállástól az autóig a fodrászon át az étkezésig mindent az adófizetők állnak? Akkor mit tud?” – Ez fogós, ravasz kérdés.

Viszont kormányinfó sem volt tegnap, mert ez olyan különös esemény minálunk, ahol a sajtó képviselői minden témában kérdezhetik a kormány egyik tagját, és általában választ is kapnak. Most azonban itt van nekünk – illetve hát, nekik – ez az OLAF-os balhé. Még esetleg alkalmatlan és kekeckedő újságírót is Lázár közelébe engedtek volna, s mint tudjuk, az ilyesmi csak felesleges feszültségeket okoz az elhallgatások és hazugságok olajozottan működő gépezetében. Kormányinfó sincs tehát, de például nemzetbiztonsági ücsörgés sem.

Hogy ne kelljen feleslegesen mozogni a kivonulással, a Fidesz el sem ment, mert mint Németh Szilárd fogalmazott – lenne tippem arra, hogy neki mije nincs – Szél Bernadett nemzetbiztonsági bizottsági tagságával „visszaélve” próbált bizalmas információkat kikérni a „Soros-tervről” és a „Soros-hálózatról”. Nehéz lett volna megkapnia, ha ilyenek nincsenek is. Általában messziről lobogtatnak papírokat, hogy az volna a bizonyíték, mint annak idején Dájcstomi nagymamájáról, ami szintén nem volt, viszont tele lehetett vele hörögni a világot.

Mondhatnánk, hogy ez az egész már akkor bűnben fogant, de így ez sem lenne igaz. Az ősbűnt az követte el, aki ezt a tahót odaengedte a Nagy Imre temetésre, hogy elmondhassa, ami szintén nem volt, hogy ő zavarta haza az oroszokat. Az ilyen példákat vég nélkül lehetne sorolni, hogy mi nincs nekik, amiről azt mondják, hogy van, de talán ennyiből is látszik, milyen ingatag alapokra építettek masszívnak tűnő építményt. A történelem arra tanít azonban, hogy az ilyenek nagyon látványosan és hangosan szoktak összerogyni, csak ki kell várni. Csak az zavar az egészben, hogy nekem meg időm nincs annyi. Szar ügy, mondhatni.

Tél van tehát

Tegnap délután egy óra körül kikerült a Facebookra egy mókás kép, amelyen egy ilyen traktorista izé az oldalsó csápjával nyírja a füvet az út menti árokban a hó alatt, mint valami elvarázsolt norvég rénszarvas. Mivelhogy tél van azért még, és zuhogott az a mocsok kristálycsoda.

Ez épp Egyházashetye térségében, a nyugati végeken történt jelen időben, és akkor öntött el az a megmagyarázhatatlan, síráshoz hasonlítható érzés, hogy itthon vagyok ebben a ránk kövült szürreális világban.

Egyébként a hófehér égi küldeményt mindenki – kortól, nemtől, felekezettől és párthovatartozástól függetlenül – szidta, mint a bokrot. Azok is, akik karácsony magasságában zokogva és szakállukat tépve átkozták a teremtőt, hogy az égi színjáték nem ad nekik kellő hátteret a langymeleg szeretet-andalodásukhoz, mert az ember már csak ilyen állatfajta. Soha, semmi sem jó neki, és ezért permanensen boldogtalan.

Pár napja rigófüttyöt és bimbózó virágokat posztolgatott, mint szíve vágyát, és a hőhullámot várta reménytelenül. Nyáridőn pedig, amikor bugyborékol az aszfalt, és sült gerlicék potyognak az égből, hóemberekről álmodik, igazolva a vén Buddha örök igazságát vágyakról és szenvedésekről. Ha megvilágosodni óhajtanak ez ügyben, tessenek szent iratokat olvasgatni, de jobb híján megfelel Schopenhauer vagy Füst Milán is.

Az ürühúst zabáló német a kívánatosabb tankönyv, mert, mint emlékezhetünk, róla szokott beszélgetni Orbán Viktor és Leslie Mandoki. Mindegy. Tegnap, legalábbis erre, nyugaton ellepett bennünket a hó, és déltájt már arról lehetett olvasni a neten, hogy ez a mi, jól fejlett vidékünk összeomlott a kései tél súlya alatt.

Viszont épp ebben az időben, amikor a világvége reánk telepedett, a fővárosban az ellenzéki pártok sajtótájékoztak, mert kiderült, hogy Orbán családja bűnszövetkezetben fogant. Ezt ugyan minden jóérzésű ember tudta eddig is, most azonban pecsétes papír is van róla, amelyet az OLAF állított ki vezérünk hirtelen gazdagodó önálló lábú vejéről, amelyet a net volt szíves megszellőztetni a maga rögvalójában.

Ilyenek után jobb helyeken a keresztapa kimenekül a világból lemondása után, nálunk viszont ezt is belepte a hó. Mintha meg sem történt volna, sem a házi MTI, sem a különféle pesti és más prostik nem is hallottak ilyenről, ellenben a Vona térgye kalácsáról igen.

Mindebből az fakad, hogy a hó alól kikandikáló panelproli csökött agyában az fixálódik: vezérünk ma született bárány és végvári vitéz egyszerre, következésképp a helyzet kilátástalan, és még reménytelen is, mint a szűnni nem akaró hóesés.

Ezt követően most és mindörökké, továbbá minden aljas eszközzel folytatódik Orbán saját bejáratú tőkésosztályának építése. Ez a bőséges retyerutyából, valamint ismeretlen identitású haverokból képződik, érteni semmihez sem kell, míg él és virul a közbeszerzés. Hanem aztán.

Ha egyszer óhatatlanul bekövetkezik, hogy a piac diktál, hogy akkor mi lesz, azt nem lehet tudni. Olyasmi tehetséggel állnak majd az éles helyzetek előtt, mint tegnap a közút a hó alatt füvet nyíró traktorjával, és az ország, mielőtt végleg összeomlana, kis ideig még ellébecol az egyik csavart illeszd a másikba technikai fejlettségű, közkeletű nevén összeszerelő üzemnek nevezett iparával. Aztán magára marad a keresztény, kretén, analfabéta választópolgárok hadával.

Addig is azonban közbeszereznek, ami fogalom ma a lopás szinonimája, és nem tudni, vége lesz-e azelőtt, mielőtt elapadnak a csapok, vagy a Soros elzáratja a migráncsaival. Momentán teljesen bizonytalan, meddig tart a fékevesztett szerzés.

Viszont, mint oly sok mindent, azt is Sheldontól tanulhattuk meg, mi is ez a felhalmozási jelenség, ami új földesuraink és gázszerelőink sajátja. A lökött fizikus szerint a közgazdaságtan a hetvenes években vezette be az exponenciális javak fogalmát. Ez az ő olvasatában olyan tulajdon megszerzését jelenti, amelynek attól van értéke, hogy nem a másé. Azt is kifejtette, hogy ilyen fogalom híján ezeket a javakat csak úgy lehetne jellemezni, hogy bibí.

Innen érthető, hogy mért zabál föl mindent Orbán csapata, hogy naponta milliárdokkal gyarapszik, pedig semmi szüksége nincsen rá. Fityiszt mutat, és azt mondja, bibí. Akinek ez pedig nem tetszik, a jelen felállásban olyan tehetetlenül mered erre az egészre, mint közút a hóesésre, vagy a taoista Micimackó, aki csak úgy van.

A mézédes napkeleti bölcs szerint: „Sietni, azt nem kell annyira, egyszer úgyis odaérünk.” Ilyen merevségben leledzik jelen pillanatban drágalátos ellenzékünk, ami nem egy forradalmár habitus.

De térjünk vissza Sheldon bölcsességéhez még egy kicsit, aki a kilátástalan várakozást egyszer ekképp jellemezte: „Sztálingrádnál is azt hitték, egyszer csak eláll a hó, aztán azokat ették meg először.” Mindebből nem az következik, hogy több Agymenőket kell nézni, bár ez sem árt, hanem, hogy össze kéne szedni magunkat.

Tegnap is, száz év után először talán, kimentem az utcára, és eltisztítottam a havat. A végén doromboltam elégedettségemben, hogy lehet közlekedni a járdán, és most mindenki döntse el saját maga, hogy mi a francra gondolhatott a költő, amikor ezt vetette rá a képernyőre, keresztül a göcsörtös ujjain.