Szerző: rezeda

Bayer Zs. (No.5) békemenetet hirdetett a pápai misére a Kossuth térre. Ez április 30-án lesz aktuális, de a Fidesz élcsapata már hetek óta nyáladzik a műkereszténységben, attól, hogy Ferenc idejön, saját létjogosultságukat látják bizonyítva, és ezért a nagy igyekezet. Hogy Bayer Zs. (No.5) hogyan képzeli a mise alatti békemenetelést, az nagy kérdés, hogy járkálnak-e föl s alá vagy körbe-körbe a buli alatt, az nehezen eldönthető, és nagy valószínűséggel nem is kivitelezhető. Így a mocskos szájú lovagkeresztes felhívása nem lehet más, mint szimpla felszólítás, hogy legyenek minél többen a téren a misén.

Bayer Zs. (No.5) ezzel igazolni akar valamit, de nem tudni mit. A mise alatt viszont be kellene vetni az azóta filmessé szublimálódott Philipet, aki képes kétmillió embert vizionálni a térre, mert a jelek szerint a szándék ez. Bizonyítani kell minden áron, hogy sokan vannak, náluk a hatalom és a morális fölény a kereszténységgel. Három imbolygó terület. Az igaz, hogy sokan vannak, de nem többségben, viszont hangosak. Kitetszik, hogy a jó Ferencet bevonják a hatalmi narratívába, amivel csak annyi a baj, hogy ezzel azt a kevés hívőt, aki még van az országban, vágják pofán, mert nekik egy pápalátogatás és mise teljesen mást jelent.

Ám elveszik tőlük ezt a mást. Magyarországon az egyház, s annak papjai világi szolgálatban állanak, az államtól és az államból – tehát közpénzből – élnek nagyon jól, és azt is szolgálják leginkább. Itt Isten és hit csak mint cifra nyomorúság, az alattvalók kábítása játszik szerepet, voltaképp rossz cirkuszi előadás szakralitás nélkül, egy falusi búcsú a világítós, fröccsöntött Jézusokkal. A legjobban élők a leghangosabbak, mint például Kiss-Rigó püspök, aki szállodát kapott Orbántól meg futballstadiont, milliárdokat, s ezt illőn meg kell szolgálni. Ő ezt meg is teszi, kijelentette ugyanis, hogy a pápa most azért jön, mert rádöbbent, hogy félrevezették.

Félrevezették Magyarországgal kapcsolatban, Kiss-Rigó tehát a szállodájában azt delirálja és sugallja, hogy nem egy fasiszta brigantit szolgál, és most már Ferenc is így vélekedik. Kétlem, viszont innen nézvést nem tudható, minek jön ide, tán azért, hogy hívekkel is találkozzon a miséjén, aztán erre Bayer Zs. (No.5) odaszervezi neki a rohamcsapatokat a térre. A lovagkeresztes buzgalma is elég kétes, az ő olvasatában Ferenc ugyanis volt már demens vénember, migráns hátterű pápa, etc., etc, így innen is kitetszik, itt a Fidesz részéről politikai erődemonstráció készül, amihez szegény Ferencet használják legfőbb bábuként.

Novák megbízott Sándor-palota is a Szentszék aurájában feredőzik, ő pedig arról hablatyolt, hogy alig várja a pápával való közös imádkozást, tehát ő is csak a cirkuszt akarja hit nélkül. Ez a Novák sem olyan túl régen találta meg magában az elveszett Istent, nem csoda, ha nem tudja, imádkozni egyedül is lehet, sőt, hasznosabb, nem kellenek hozzá kamerák és fotósok hada. Ha azonban enélkül nem megy, akkor sajnálatosan ott nincs hit, következésképp, amit Novák Sándor-palota itt összerinyál nekünk, szintén csak színház, de a rosszabbik fajtából. Mindebből, tán kitetszik, nem igazán szeretjük a hazugságot.

Ha pedig mindez vallási köntösbe van csomagolva, akkor még inkább nem. De ez az egyéni szociális problémánk, mint tán másoknak is, akik szintén elkerekedett szemmel nézik, mi folyik itt, s hogy ezek hogyan köpik szembe még saját magukat is a hatalomért. Nos, az az igazán delikát. De a legnagyobb baj, hogy ez senkit egyáltalán nem érdekel, de hogyan is érdekelne egy olyan világban, amelyben reggel más az igaz, mint délután, ahol már annyiféle köpönyeget láttunk, hogy káprázik bele a szemünk. A magyar állam, ami egyet jelent a Fidesszel és Orbánnal, mocskosul félrevezeti a népeket, ők viszont tapsolnak ennek eltelten.

Hogy Bayer Zs. (No.5) odarendeli a békemenetes pribékjeit a térre, az arra szolgál, hogy a pápa az erdőtől ne lássa a fát, ilyképp jellegében olyan lesz ez, mint akármely politikai nagygyűlés, ahol bizonyítani kell, mennyire sokan vannak. Egy misén viszont viselkedni kell, megvannak annak a szabályai, letérdelni, fölállni, ezt azt mondani, s ha valaki a menetrendet nem ismeri fölsülhet, bár ettől igazán tartani nem kell, Svejk még ministrálni is tudott. Csak benne megvolt az a képesség, hogy pofonröhögje a világot, míg ezek meg vicsorognak a tömjénfüstben. Szép hetünk lesz, várjuk az újabb ordas hazugságokat.

Nem igazán szerencsés, ha egy nyugdíjas rendőr dirigálja az egészségügyet, pláne, ha az a rendőr a Kádár-rendszerben szocializálódott, mert tudjuk, az mivel jár. Nem a legjobb neveltetés ez, ami Pintér Sándoron meg is látszik. Pintér úgy robbant be az életünkbe, amikor először belügyminiszter lett, hogy két hét alatt rendet rak, mint emlékezhetünk. Hogy ez sikerült-e neki, azt mindenki döntse el saját maga, az azonban nehezen tagadható, hogy ez az irányultsága megmaradt, rendet akar rakni. Ez egyébiránt minden fasiszta rendszer vezérlő eszméje, de Pintért nem fasisztázzuk le.

Nem azért, mert ne lenne gusztusa hozzá, hanem mert ahhoz is kevés. Pintér maximum egy zupás őrmester nívójú egyed, egy rosszabb fajta biztonsági őr, és a dolgokat is így látja, illetve kezeli. S míg ez egy rendőrség irányítására tán alkalmas annak jellegéből fakadóan, ilyen horizonttal oktatást és egészségügyet irányítani bajos. S ha ránézünk e két terület füstölgő romjaira hazánkban, akkor megértjük mi a baj ezzel, de Orbánnak ezek szerint megteszi. Igaz, ő nem is akar igazán megfelelő oktatást, sem kórházakat, rendelőket, Pintér feladata ezek irányításakor így nem egyéb, mint a rendrakás.

Látjuk, mi születik ebből, de most nem kezdjük el vég nélkül sorolni a bajokat, hanem elszórakozunk kicsinyég Pintér legújabb elmebaján, amikor a kórházak működésének hatékonyságát úgy óhajtja javítani, hogy blokkolóórát szereltet a bejáratokhoz, amiket ráadásul kamerával is figyeltet. Tettének indoklásául Pintér Sándor előadta, hogy némely kórházakban kevesebb beteget látnak el, mint másutt, s ebből az a következtetés fakad a rendőr szerint, hogy az orvosok lógnak, be sem járnak a munkahelyükre, vagy nem töltenek el ott nyolc órát. Ezen fog a blokkolóóra segíteni az elképzelések szerint.

Akárha a kórház valamely összeszerelőüzem volna, ahol dudaszóra indulnak a szalagok, a munkások pedig szintén dudaszóra pisálnak. Pintér nagy valószínűséggel betegként már látott kórházat belülről, de ez sem indokolja, hogy ilyen képzetei legyenek róla. Másfelől az sem bizonyos, hogy a blokkolóóra a gyógyítás mennyiségét és hatékonyságát növeli, sőt, egészen biztosan nem. Viszont rend lesz, legalábbis pintéri értelemben, katonás, ami egy kórháztól jellegidegen, de legalább mindenkinek elveszi a kedvét attól, hogy oda bejárjon. Legalábbis dolgozni és gyógyítani. Mindig eszünkbe jut Svejk, most is.

Éppen az a jelenet, amikor a frontra haladván az idióta lengyel tábornok abban látta a K&K fegyverek győzelmének kulcsát, ha a katonák időben megkapják a gulyásukat, kikakálják magukat, és ilyképp indulnak a csatába. Ott is rend lett, aminek a voltaképpeni történésekhez semmi közük nem volt, a végeredményt pedig ismerjük a K&K fegyverekről és a sorsukról. Az orvosok blokkolórája annyi csak és olyan, mint a katonák esti ütemre kakálása, attól a gyógyítás mennyisége és minősége nem javul, csak az érintettek érezhetik úgy, hogy egy lágerben kell dolgozniuk. Bár voltaképp az egész ország is az.

Hogy hol van benne a kerítés, az édesmindegy. A tudósítás szerint, amely beszámolt a legújabb tébolyról, az orvosok és intézményvezetők, amikor előadták nekik, hogy gyárat csinálnak a kórházaikból, erősen morgolódtak, majd pedig – de ezt nem írta a lap -, hazamentek a legények. Ilyképp, mint megtudtuk, az új rendelkezés az év végéig életbe is lép, hogy ki mit gondol róla, és milyen károkat okoz, azzal senki nem törődik. Ha nem is két hét alatt, de Pintér ideája szerint év végére rend lesz, és nem lógnak majd az orvosok, akik eddig szerinte igen.

Ha orvos volnék, de ehhez sincs kedvem, akkor nyájasan elküldeném Pintér elvtársat valahová, hogyan jön ő ahhoz, hogy a hasára ütve kijelentse, nem dolgozom. Sőt, el is magyaráznám neki, hogy a kórház nem kaszárnya és nem futószalag, azt csak úgy képzeli, de senki nem fog Pintérnek mondani semmit. Az ő – de már Orbán – elképzelése szerint is katonákkal, rendőrökkel és biztonsági őrökkel mindent meg lehet oldani, olyan rendet teremteni, mint az elkordonozott Karmelitánál, ahol az a cél, hogy a valóság közel ne kerüljön hozzá. Álomvilágot lehet teremteni, de az egyszer összeomlik, és az nagyot fog szólni. A rendnek pedig huss, vége lesz.

Tárgyal, tárgyalgat a bíróság, s mindeközben pornót néz. Borkai Zsolt pornóvideóját nézik meg újra meg újra, s bár azt nem tudjuk, csámcsognak-e rajta, de azért pikáns a dolog. Főleg keresztény hazánkban. Nem hinnénk, hogy fel kell eleveníteni a történteket, mikor is és midőn a még aktív polgármester Borkai egy jachton vett részt egy jófajta orgián, azt nem tudjuk, hogy épp a családok éve idején, vagy más pátoszos időszakban. S bár itt és most a bíróság számára az a kérdés, ki volt a kameramann és ki hozta nyilvánosságra a zaftos videót, számunkra egészen más dimenziók érdekesek. Mégpedig a csalás, hazugság, jellemtelenség zavaros és taknyos világa, utalva Szájer ereszére és Novák K. popsitörlős ablakpucolására egyben.

Ha mi volnánk Borkai, aki szerencsére nem vagyunk, akkor nem nyilatkozgatnánk glóriával a fejünkön. És nem azért nem tennénk ezt, mert bűntelenek volnánk, s emiatt prűd vénasszonyok módján utasítanánk el mindazt, ami a videóban történt. Hanem azért leginkább és elsőképpen, mert mi Borkaival ellentétben nem vagyunk egy olyan galeri tagja, amely meg akarja szabni mind az összes magyari embereknek, hogyan éljenek, mi az erkölcsös és erkölcstelen, sőt, azt is, hogy milyen irányú nemi vonzódásaink lehetnek És milyenek nem. Mi nem foglaltunk semmit alaptörvénybe, mi nem hivatkozunk minduntalan a keresztény kultúrára, és nem bélyegzünk meg senkit, mert más, mint mi vagyunk.

A gond a Borkai üggyel nem ez a videó, hanem ami morál mögötte van, illetve ami éppenséggel nincs. Nem, ami megtörtént, hanem, ami nem. A volt polgármester – ellentétben az ügy többi érintettjével – megkapta azt a lehetőséget a bíróságtól, hogy ne kelljen részt vennie a tárgyaláson, ne kelljen újra meg újra végignéznie saját segge mozgását a filmen, mert hátha még meghasonlana a látottakon. Így viszont a távolból beköszönve, elkülönítve mintegy önmaga mocskától, akárha valami szent ember mentegetheti magát, és ezt nem is rest megtenni. S amíg a többiek nézik a filmet, ő mondhatja azt, hogy már el is felejtette az egészet, mint valami kívülálló, aki azt szuggerálja magának, hogy meg sem történt az, ami igen.

Szó szerint ezt mondja Borkai az alakuló glóriával a feje fölött: „Egy ilyen procedúra valóban rendkívül kellemetlen, még akkor is, ha igazából olyan régen volt, hogy már el is felejtettem. Nem örül az ember ennek, de itt nem én vagyok a vádlott, én a sértettje vagyok ennek az ügynek.” – Nem volt annyira régen, mi nem felejtettük el, és nem a filmen látottak miatt, hanem az abban hordozott üzenet okán. Ez pedig az volt, hogy szemben azzal, amit Borkai pártja a gyalogparasztok torkán tuszkol le, mint a tömött libáén, jelesül, a műpátosszal körül lengetett szent család ideáját, hazugság. Nem úgy hazugság, ahogyan mi éljük meg, hanem akképp, amit nekünk erről az egészről előadnak. Minden hazugság.

Ide kapcsolódva Novák popsitörlős ablakpucolása is ugyanebben a témakörben, s ha már orgia, akkor az ereszen menekülő Szájer is, az alapszar fogalmazója. Azé az alapszaré, amelyben az apa férfi, anya nő kitétel, és az erre épülő melegellenesség szerepel. Hazugság és undorító a nők bugyogójában való minduntalan matatás permanens szülésre buzdítva őket, amikor ezt az ideát Borkai kurvázása töri szilánkosra, mikor is nem ő lesz a vádlott, hanem, akit lefizetett. Borkai hazudott magánéletét védik, a bíróság viszont nézi a felvételeket a nőről, akit beidéz, és tisztesség ne essék, netán a tárgyalóterem szereplői azt képzelik el, valóban úgy néz-e ki a nő, mint amit közben a filmen látnak. Nietzschei helyzetünk van.

Minden hazug, mindent szabad. De legfőképp Boraki további mondatai hazugok, amit nem szégyell, vagy tán föl sem fogja: „Már túl vagyok rajta. Talán azt is mondhatom, hogy minden rosszban van valami jó. Nagyon megerősített engem, hiszen ami nem öl meg, az megerősít. Jóval szorosabb lett a kapcsolatunk a feleségemmel és az egész családdal. Az elmúlt három év megpróbáltatásait közösen le tudtuk győzni. Szerintem ez külön példamutató, bár nem volt egyszerű.” – És íme, itt áll előttünk a szent ember, aki, ha sokáig tart még ez az egész, tán odáig is el fog jutni, hogy kényszerítették, pisztolyt fogtak a fejéhez, hogy tegye, amit a filmen tett. De a legszebb, hogy a családja mögé bújik, akik a buksiját simogatva támogatták őt.

Őket kellene megkérdezni, hogy úgy igazából mit is gondolnak, mert ami itt történik, az a szar szétkenése. És nem győzzük még egyszer aláhúzni, olyan ordas hazugság keresztény életről és erkölcsökről, családról és képzelt boldogságról, amitől az embernek okádni támad gusztusa, de egy fideszistától mit is lehetne mást várni. Ez a fajta mindig mást tesz, másképpen él, mint amit a társadalomtól elvár. Illetve nem is várja el tőlük sem, csak azt, hogy ők is vegyenek részt a kollektív, nagy hazugságban egy olyan ideáról, ami nincs, viszont jól lehet terelni vele a nyájakat. Így van kódolva a boldogtalanság a NER-ben, így éri el, hogy akiben van valami tartás, képen köpi saját magát. Borkai viszont nem ez a fajta, mint láttuk.

Kies hazánk, s annak nagytudású agrárminisztere (Nagy I.) június 30-ig egy sor ukrán mezőgazdasági cuccra behozatalai tilalmat rendelt el, a „megvéggyük a magyar gazdát” szlogennel, mert valami ismeretlen okból az ukrán paraszt olcsóbban termel, mint magyar sorstársa. Illetve az egész Uniónál is olcsóbban, még a burgenlandi traktoristánál is, de mégis csak az van, hogy a volt Ostblokk országai pattognak és tiltják ki az ukrán élelmet, amiről, illetve ami kapcsán az is hazudva van, hogy a fogyasztókat is „megvéggyük”. De ez nehezen állja meg a helyét, mert a fogyasztó bamba mód szeret olcsón vásárolgatni a boltban, ám ezek szerint ezt nem engedik neki.

Itt és most fölösleges belemenni abba, hogy ami magyar, és nemzeti színbe van csomagolva, miért olyan rohadt drága, de még a reklámok is arról szólnak, hogy a magyar gazdát támogatva vásárolja azt a szerencsétlen városlakó. Neki azonban ilyen érdekei nincsenek. Ha akarjuk, fogyasztásában nemzetietlen, egy globalista világpolgár, ha az árról van szó, a gyomron keresztül tehát nehéz táplálni a nacionalizmus. Ám, mint kitetszik, lehet ezt erővel is. Erre szolgál a mostani importtilalom, amit Nagy I. agrárminiszter nagy hangon bejelentett, míg libsi közgazdászok szerint nem lesz ennek jó vége, mert felhajtja az inflációt, és még áruhiány is lehet belőle, de a NER kicsire nem ad. Megvéd.

Egészen hosszú lista született arról, mit nem lehet behozni az országba a „megvéggyük” jegyében. Nem tudni, ki állította ezt össze, de valaki biztosan, és találni benne egy egészen elképesztő tételt is, amely arról rendelkezik, tilos az országba behozni áldozó ostyát, de még a kedves vezető szívének oly kedves szotyolát is. Ez utóbbiról nem ejtenénk szót, egyértelmű, hogy magyari futballmeccsen Nagy-Magyarország sállal a nyakunkban istenkísértés ukrán szotyolát pökködni, azt sem értjük, ez eddig hogyan történhetett, de mostantól rend lesz ezen a fronton is végre. No de, a kereszténység az eredete szerint nem nemzeti, mi több, internacionalista, sőt, ma már globalista idea, az ostyatilalom tehát nehezen érthető.

Azt sem tudjuk, mekkora a magyar ostyapiac, hogy mennyit szopogatnak el belőle a hívek, miközben az Krisztus testévé változik át a protkós szájakban, de nem lehet túl nagy. Feltehető, hogy ebből meggazdagodni nem igazán lehet, mindemellett a Főegyházmegyei Ostyaellátó, mint erre szakosodott cég fellélegezhet, nem árasztja el hazánkat az ukrán tucatáru, bár egy ostyát olyan túl sokféleképpen előállítani nem lehet. Nincsen belőle vaníliás vagy tutti fruttis, hogy kifogyjon. Viszont úgy közgazdaságilag belegondolva, ha eddig exportáltuk az ukrán ostyát, akkor csak volt rá kereslet és igény, innen nézve tehát feltehető a kérdés, mi lesz, ha ostyahiány alakul ki. A hívek vagy elkárhoznak vagy föllázadnak.

Beláthatatlan. Még ostyacsempészet is kialakulhat, özönlik majd az országba a zárjegy nélküli ostya az autók gumijába rejtve, a népek pedig két pofára tömik, amitől egy csapásra elveszíti szakrális jellegét a cucc, a hit pedig megrendül, és mind pokolra jutunk. Mindeme borzalmakon túl azonban szeretnénk belelátni annak a minisztériumi dolgozónak, vagy egyenesen Nagy I. agrárminiszternek a fejébe, akinek volt gondja arra, hogy az exporttilalom listájára így név szerint felkerüljön az áldozó ostya, aminek a piacát szabályozni kell, mert ettől függ a magyar paraszt sorsa. Ez a bicikli is túl lett tolva egy kicsit nagyon, de mire másra is számíthattunk volna a rekatolizáció idején, amikor doktorminiszter urunk seggéből is böjti szelek fújnak.

Ez az egész exporttilalom mindezek ellenére közgazdasági kérdés volna, s mint ilyet, sikerült ezt is elcseszni. Nem kicsit, nagyon, hogy a klasszikust idézzük, de valahol Ursula von der Leyen tapintott rá a lényegre akkor, amikor arról értekezett ennek kapcsán, hogy ez Ukrajna ellenfeleinek kedvez. Ha rosszindulatúak volnánk, és miért ne lennénk azok, akkor okkal feltételezhetnénk, hogy Nagy I. agrárminiszter rohadt hosszúra sikeredett tilalmi listája (benne az ostyával és a szotyival) nem is igazán a magyar gazdák védelmében született, hanem, hogy az ukránokkal kicsesszenek. Mert ezektől minden kitelik. Az meg csak hab a tortán, hogy az akció nyomán az összes Mária néni esetleg elesik a mindennapi betevő ostyájától.

Minden tiltakozás, tüntetés és népszavazási kezdeményezés ellenére lesz akkumulátorgyár Debrecenben (is), mert valami ismeretlen okból ez nagyon fontos a Fidesz számára. Nem érdekes, hogy nincs hozzá elég víz, az sem, hogy elég áram sem. Majd lesz, mondta a kedves vezető. E célból, hogy a gyára megépülhessen, gázüzemű erőműveket szándékszik építeni, amihez a gázt az oroszoktól szerezné be, még jobban odaláncolva magát Putyinhoz, ami ma már nem csak anakronizmus, hanem úgyszólván árulás. De ilyesmiért nem kell a szomszédba menni Orbánnak, ha valami hasznot remél tőle és belőle.

De, hogy mi az a haszon, és kié lesz, az az érdekes, mert ezt kellene ahhoz tudni, hogy megértsük, miért veri át ezt az akksigyárat a népakarat és minden józan ész ellenében. Mert átpasszírozza, minden észérvet, számítást és érzelmet félresöpörve. Áram tehát ilyképp lesz a megálmodott üzemhez, vizet pedig majd fakaszt valahonnan a mindenható. Valahogyan úgy, mint Virág elvtárs Pelikán házának építésekor, mint emlékezhetünk: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát, elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!” – Ekképp lesz a víz is Debrecenben.

Ugyan nem történt nyilatkozat róla, de majd a képünkbe kapjuk úgyis, hogy a kedves vezető érettünk csinálja ezt az egészet. Mégpedig azért és úgy, ahogyan és amiért egymillió munkahelyet ígért nekünk a megálmodott munkaalapú társadalmában, hogy minden magyari proletár odaállhasson egy összeszerelősor alkatrészeként, akárha villáskulcs. Pártunk ezért is adja oda az adófizetők pénzét a rohadt multiknak, hogy teremtsenek úgymond munkahelyeket, ez az a metódus, amellyel mi finanszírozzuk a saját gyárunk felépítését, és máris ott vagyunk Virág elvtárs idejében megint, de már nem a filmben.

„Tiéd a gyár, magadnak építed”, volt a jelszó hajdan, amire az idősebbek még emlékezhetnek, s mintha ez teremtődnék újra most is, csak nem mi építjük, hanem a multi, Debrecenben azonban a kommunisták. Ők kapnak most a magyari adófizetők pénzéből munkahelyenként hatvanmillió magyari forintot, ami nem kevés, úgy azonban már rohadt sok, hogy kilencezer munkahely épül a mi pénzünkből ezek szerint azzal a csavarral, hogy viszont nem nekünk. Nyilatkozott ugyanis a leendő gyár kínai menedzsere, hogy első körben kínai munkások érkeznek Debrecenbe, és innentől a történet még érdekesebb.

Összefoglalnánk ezen a ponton az eseményeket, ha nem lenne egészen világos.  A magyar adófizetők pénzén kínai munkahelyeket teremtenek, cserébe viszont a kínai gyár hazaviszi a profitját. Viszont nekünk jut az esetleges környezetszennyezés, a fokozott víz-és áramigény. Szeretnénk azt megérni, hogy a titkolózásba burkolózó, minden tiltakozást lesöprő Fidesz, illetve annak potentátjai, de legfőképpen maga Orbán Viktor előáll valami érthető, vagy ha ilyen nincs, legalább hihető magyarázattal arról, ez miért jó az országnak, a magyar családoknak, ha már. Legfőképp, miért jó a debrecenieknek, mert ők sem tudják.

Nem komilfó a migráncsozás, de azért kilencezer kínai egy kupacon, az kilencezer kínai. Az már egy kisváros, akiknek lakniuk kell, a szabadidejüket el kell tölteniük, egyebek. Debrecenben eddig nem volt kínai negyed, most lesz. És nagy gonoszan azt is megjegyezzük, hogy minden bizonnyal fajkeveredés is előfordul majd, amit szintén meg kellene magyaráznia a kedves vezetőnek, de úgysem fogja. Mondhatnánk, hogy Debrecen, mit fideszes város így járt, erre szavazott, ezt kapta, de nem vagyunk ennyire gonoszak, sőt, Debrecen sorsában az országét is látjuk, az egyesben az átalánost, ahogyan mindkettő rohad szét.

Ha jó kedvünk volna, akkor kiforgatnánk a kedves vezető szlogenjét akként, hogyha Magyarországra jössz, nem veheted el a kínaiak munkáját, de nem vagyunk ilyen vicces hangulatunkban. Még azt is mondhatnánk, hogy kici, óccó akkcigyár épül Debrecenben, de se kicsi, se olcsó nem lesz, és már rég elveszítettük azt a képességünket, hogy ilyen bejáratott kínai sémákon vigyorogjunk. Mert ez itt feleim a véres rögvaló. Ez már az életünkre megy. Először a debreceniekére, aztán az összes többi mimagyarokéra is, hogy akár elő is vehetem a kedvenc fordulatom, ami ez, mint ismeretes: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

A jelenlegi bruttó 390 ezerről 650 ezerre nő(HET) egy húsz éves munkaviszonnyal rendelkező ápoló bére jövőre, jelentette ki nagy pofával a fideszes államtitkár egy szakmai fórumon tegnap. Majd a feltételes módot még kétszer hangsúlyozta, mondván, ez történelmi léptékű emelés le(HET), (HA) megvalósul, s ezzel kitolta az egészet valami messzi, bizonytalan álom felé, a ködös jövőbe. Amikor esetleg lesz majd valami, ha el nem basszák. Szakmai fórumokon oly jó ilyeneket delirálni, és a cél el is lett érve, tegnap ugyanis azzal volt tele minden, milyen rohadt jó lesz az ápolóknak, akik halálra fogják keresni magukat.

Vagy pediglen nem. De erről nem írtak a lapok tegnap, ilyképp megint lett egy sikertörténet a mesékben, míg a valóság pedig egészen lehangoló. Viszont a tanároknak meg még jobb lesz, akiknek már 800 ezer bruttó lett belengetve az álmok hímes mezején, de az ő történetük még az ápolókénál is lehangolóbb. Mint tudjuk, kormányunk az ő béremelésüket az Unió adakozásához köti, hónapok óta mást se hallani, mint, ha Brüsszel küldd pénzt, lesz fizetésemelés, máskülönben nem. S ha nem, az a baloldal bűne, aki a nemzet ellen dolgozik (nemzetére tör), ilyképp a Fidesz duplán bújik ki a felelősség alól.

Mint akiben a lehető legjobb szándék buzog szakadatlan, de az ellenséges világ azt nem engedi beteljesíteni. Mindeközben azonban a tanárok nyektetése és ellehetetlenítése folyik, elveszik tőlük a közalkalmazotti életet, és a státusztörvénybe kényszerítve őket valami dresszírozott őrmesteri besorolást kapnak, ami miatt ezrek akarják odahagyni a pályát, hogy alig is marad olyan, aki tanítaná a NER gyermekeit. De éppen ez a NER-t nem nagyon zavarja. Ebben a dolgozatban azonban nem a nemzet elhülyítéséről mesélünk, hanem inkább az elkábításáról, amikor fényes jövőt vázolnak elé, amit majd egyszer elér, vagy éppen nem.

De ez utóbbi igazán nem érdekli a mindenféle államtitkárokat, minisztereket és képviselőket, akik például lakodalmas, okádós falunapokon avatnak fel fűnyírókat harsonaszóra, mint amivel és amitől jó lesz nekünk, de ennél többet az asztalra letenni nem tudnak. És ezt is uniós pénzből, mint mindenféle lombkoronasétányokat, másfél méteres kilátókat és térkövezett legelőket, mert eddig terjed a horizontjuk. És mindeközben ott van az a rohadt Ausztria, akit már harminc éve hajszolunk, de ő, akár a táguló világegyetem, gyorsuló ütemben távolodik tőlünk, pedig a kedves vezető is megmondta, hogy ő a mi laborunk. Mondani viszont sok mindent lehet.

Leginkább következmények nélkül, mint például a rókaképű Navracsics, aki szintén valami ismeretlen jövőbe datálva kies hazánkat Európa legélhetőbb országának delirálta záros határidőn belül. De amint látta, hogy hiába a Brüsszelbe szaladgálás, pénz nem jön, módosította a fényes jövőnkről festett képet arra, hogy nem is egészen biztos a bekövetkezése. Mi tesszük hozzá, hogy egészen biztos az elmaradása, mert míg vigyázó szemünket Bécsre vetettük, még Bukarest is beelőzött minket a kanyarban, hogy a többi szomszédról ne is beszéljünk, mert minek. Úgyis látszik a különbség.

És nem a mi javunkra. Mert az az érdekes helyzet állott elő, hogy míg másutt kormányoznak, nálunk csak pofáznak, de azt vég nélkül, és nem átallanak ordenáré módon hazudni, amire szolgál a médiabirodalmuk és más készségek. Nem véletlenül költenek annyit propagandára, amiből a pedagógus béremelés például többször is kijönne, ehelyett ebből a pénzből azt ragozzák, hogy miért nem jön Brüsszelből pénz, ami miatt képtelenek bért emelni. Illetve, mint láttuk, majd a távoli jövőben bizonyos feltételek teljesülése esetén, ami így nem egyéb, mint feltételes mód. De már a négyzeten vagy a köbön.

Mondhatnánk azt, hogy a Párt csúnyán, mi több, cefetül átver minket, de még az is lehet, a végén már alig pár pedagógus lézeng majd a rendszerben, mert az összeset elüldözik, ennek a maradéknak meg nem lesz nehéz 800 ezret adni, és kijelenteni, na, ugye, itt van a Kánaán, amit megígértünk. De ilyen sem lesz, mert itt csak a duma van. Hasraütésre bedobált számok, kábítás és a fényes jövő ígérete, amiben csak bízni kell, és a végén oda jutunk, mint Virág elvtárs előadása, miszerint aki a mi fényes jövőnkben nem bízik, az áruló. Mint például magam is, aki emiatt most önként indulok a máglyára, mert azt érdemlem.   

Szili K., aki nemrégiben a KDNP-be igazolt, ahol őt maga Semjén Zs. fogadta kitörő örömmel és harsonaszóval, hol máshol, mint a Hír Tv-ben magyarázta meg a bizonyítványát, ahol szintén fanfárok fogadták. Ha pedig a nyájas olvasó, most azzal róná meg e sorok jegyzőjét, hogy ugyan már, Kázmér, ki a jó francot érdekel ez a fehérszemély, akkor neki azt volnék kénytelen válaszul közölni, hogy engemet sem egyáltalán a személyes sorsa. Hanem a belőle levonható általános inkább, ahogyan a Szili által előadottakban benne van az összes Tóth Gabi, Nagy Feró és mindenki, aki a jobb élet reményében hirtelen felfedezi magában az Istent, akit addig hírből sem hallott, illetve a nem is létező nemzeti és más efféle értékeket.

Ilyképp, amikor Szilivel foglalkozunk, akkor mind az összessel foglalkozunk, és továbbá intő tükröt tartunk megzilált társadalmunk azon tagjai elé, akikben még nyomokban felfedezhető az öntudat, az erkölcsi és észbéli tartás, hogy ilyen ne legyél, ha nem akarod magad későbben arcul köpni. Azaz, elrettentésül morfondírozunk ezen a Szilin, fölfedezve és megmutatva benne az áruló archetípusát, pedig nem is tudjuk bebizonyítani, hogy mint mások sejtetni engedik, ő szivárogtatta volna ki az őszödi beszédet, az országra ekképp rászabadítva a máig rajta tapodó gonoszt. Viszont ma nem is ezt vizsgáljuk, hanem azt, ahogyan magyarázza a bizonyítványát, s az is mindent elmond, ha úgy érzi, magyaráznia kell.

Szili K. sértett ember, és kétszer sértődött meg. Elsőként, amikor nem lett belőle köztársasági elnök, másodjára pedig, amikor nem válhatott pécsi polgármesterré. Amikor ezeket a „csapásokat” elszenvedte, még volt benne valamiféle tartás, ami e súlyok alatt darabjaira hullott, és úgy rakosgatta össze magát, hogy átállt a győzteshez, mert kellett a pénz kalácsra. Hosszú évekig ette az árulók kenyerét (kalácsát) csöndben, és majd’ egy évtized kellett neki a megvilágosodáshoz, hogy el is tudja magyarázni a fordulatot. De még annyi gerinc sincs benne, mint Nagy Feróban, aki büszkén vallotta be, ö tudja, melyik valagat kell nyalni ahhoz, hogy jól éljen. Szili ezzel szemben magyarázkodik, és a keresztény hazugsággal véli igazolni magát.

Akárha Tóth Gabi, csak ő nem énekel.  Pedig milyen szép is volna e kettőtől egy műpátoszos duett talpig matyóhímzésben, s ha most olybá tűnnék, hogy Szilt valamiféle mocsárba rántjuk ezzel, akkor arra mutatunk rá sokkal inkább, hogy saját magát süllyeszti el a Tóth Gabi fémjelezte behódoló ganyéba. „Hazatalált”, amikor a KDNP-be igazolt, mondja Szili, ami számos kérdést felvet, hogy miért nem tette ezt korábban, miért kellett neki a homelesek kietlen pusztaságában tengődnie évtizedekig, és hol volt benne az Isten, amit nem talált meg akkor, amikor volt pártja őt nem tudta köztársasági elnökké emelni. Ezek a hirtelen föllelt megvilágosodások mindig bűzlenek, főleg úgy, amit Szili indoklásul előad.

Mennyi minden változott harminc év alatt – mondja csodálkozva Szili – kiegészítve azzal, hogy ő viszont semmit, ilyképp a mozgalmas égen állócsillaggá avatva önnön magát, és kijelentve, hogy az a „baloldal”, amit ő odahagyott a kényelemes életért, „nemzetietlen”, de nem mondja el, ez mit takar. Hogy akkor is nemzetietlen volt-e, amikor ő még oszlopos tagja volt, vagy most vált azzá, amikor Orbán ráfogta. De azt sem tudjuk, mi a nemzeti, a hőbörgés vagy a trafik, egy a lényeg csak ebben, hogy az állócsillag Szili úgy áll előttünk előadásában örök idők óta, mint a nemzeti keresztény magyarok ősanyja, és akkor tényleg passzol hozzá a matyóhímzés meg a misedalok, és ezen a ponton látjuk, ezt nem igazán kellene.

Azt jelesül, hogy ő vitte a keresztet a baloldalon, ő kapta a legtöbb pofont ott, és ez a hálátlan baloldal „kivetette” őt. Pedig úgy látszik, hiába próbálja magát szenvedő Krisztusként a palettára tenni, mégis csak Júdás volna, ha ezzel az egy tisztán látó apostolt meg nem sértjük. Kitetszik mindebből, Szili nem igazán tudja, mit beszél, dobálózik a neres panelekkel, holott sokkal jobban tenné, ha csendben enné az árulók kenyerét. És az is látszik, hogy Szili tényleg a behódoló és talpnyaló magyar archetípusa, akinek nincsenek elvei, csak azt szeretné mutatni, illetve egy van csupán: élni, és lehetőleg minél jobban. Csak, mint már utaltam rá, még azt sem vallja be, amit Nagy Feró igen, hogy e célból nyalja a kijelölt valagat. Szili nála is rosszabb tehát, és azért ez már egy szint.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás Balatonon túl, a Sándor-palotán is túl, ott, ahol a kurtafarkú helloröfi túr, volt ez a Neria, és abban élt, éldegélt három jóbarátmadár. A Feri bátyám, a Zsóti vadász és a Sziszi gyerek. Nem voltak ők mindig olyan rohadt nagy barátok, ezt a vonzalmat csak akkor vették észre magukban, amikor a Viki király hátsója mögött álltak sorban kinyújtott hatalmas nyelvekkel, hogy lef-lef, nyamnyam, nyalják az egyre termetesebbé váló hátsót. Ott tülekedtek, lökdösődtek, hogy hozzáférjenek a nyelvükkel Viki király valagához, gyerekek, és mindeközben úgy egymásba szerettek, míg a világ és még hét rengeteg nap. Is.

No most, gyerekek, és mind az összes nagyérdemű, ez a Feri bátyám nem az a Feri bátyám volt, akinek a Viki király a faluvégi kurta kocsmában egy gőzös reggelen azt ígérte nagy pöckösen, hogy novemberben utal neki nyolcvanat. Ez a Feri bátyám hajdan csótány volt önbevallása szerint, a nemzeté, még akkor, amikor Viki király nem ült Neria trónján, hanem csak ilyen kis porbafingó, hőbörgő jogászfi volt. Feri bátyám meg ifjabb, noha nem fiatal, és azt mondta, hogy tud zenélni, holott már akkor sem tudott, csak fölkötött a nyakába egy pöttyös kendőt, és a színpadról vezényelte az ifjakank, hogy hórukk. Ez volt a tudománya neki, se több, se kevesebb. Azaz, semmi.

Feri bátyám aztán megvénült. Ezért is lett Feri bátyám, holott valamikor csótány volt, aztán meg még most is Ferónak hívatta magát valami ok miatt, és, ahogyan már meséltem, kedves gyerekek, addig-addig tülekedett Viki király ülepénél, amíg az kiutalt neki egy Kossuth díjat meg kurva sok lóvét vele. Feri bátyám élt most már, mint a Márton Hevesen, vagy a Kocsis Máté aranyhala abban a vízben, ahová a rezsi miatt költözni kellett neki (állítólag). Zsóti vadász pedig az Zsóti vadász, akkor még, amikor Feri bátyám vezényelte, hogy hórukk, fingja nem volt Feri bátyámról, de Zsóti vadász volt akkor is, most meg ilyen szentfazék, egyik kezében egy bazi nagy kereszt, a másikban puska.

Vértől iszamos és csöpögő puska, ezt el ne feledjük, gyerekek. És ezzel, mily sajnálatos, mindent is elmondtunk Zsóti vadászról, ezen kívül csak a tülekedés van róla a királyi segg mögött, de az nagyon, meg az éjszakai törvények a sötét homályban. Horror és hullaszag. Maradt még a barátok közül a Sziszi gyerek Csepelről, aki mindent tudott viszont. Rezsit tudott, meg honvédeni, aztán újra rezsit. Illetve főzni ezeken túl, de azt minden nap permanensen. Zsírtól csöpögő pacalt velővel, csirkelábkocsonyát, meg minden szart összefőzött ez a Sziszi gyerek, ő lett a nemzet szakácsa, ahogyan áll a képeken az üst mellett, kezében méretes fakanál, a zsír meg rotyog a paprikában bugyogva.

Vagy fordítva, a paprika rotyog a zsírban. Mert mindig ilyeneket kotyvaszt ez a Sziszi gyerek, és rohadt büszke rá, de nagyon, ahogy a Fészbukk őrzi ezt az egészet. És mondom, ezek hárman a valag mögött szerettek egymásba, hogy már egészen flottul ment az a nyalás, hogy te jössz kérlek, én pihenek kicsinyég, aztán meg majd a másik. Így adták az utat egymásnak az ülep mögött, hogy még egyszer foglaljuk össze, gyerekek, a Feri bátyám, a Zsóti vadász meg a Sziszi gyerek. Így sürögtek-forogtak a fenséges seggnél, amikor Feri bátyám megszólalt egy nap, hogy vége van a télnek. Nem köll fűteni a kastélyban, meg villanyot se ojtani annyira korán, hogy ihajj, szüret.

Gyertek el hát hozzám drága, Viktorban testvéreim, és én főzök nektek ebédet a kis pénzecskéből, ami a rezsispórolásból megmaradt. Mert azt se feledjük, gyerekek és mind az összes nagyérdemű, Feri bátyám azt kamuzta a télen, hogy ő ott fagyoskodik a kastélyban, nem fűt, nem világít semmit se, hogy épp olyan cudar élete van, mint az emlegetett Kocsis Máté halainak a messze idegen tóban. De ennek vége lett, el lett feledve is, így hívta meg és ezért Feri bátyám az ülepcimboráit magához a kastélyba ebédre, hogy milyen jó is lesz együtt pihenni ki a nyelvüknek elfáradását, meg, hogy örüljenek nagyon a Fészbukk számára mosolyogva a kamerába bele.

Így történt hát kedves gyerekek és mind a nagyérdemű közönség, hogy összegyűltek, ettek, játszódtak a pulikkal és minden ilyenek, de legfőképp, hogy vigyorogjanak, akárha tejbetök, meg fotózkodjanak. És amidőn meggyőződtek arról, hogy a Fészbukkon már fönn van a nagy mű, mert készen van, hogy tehát a foglalkozás így és ezért elérte a célját, akkor egymás tenyerébe csaptak mind a három jómadarak, hogy akkor indulnak ők a Karmelitába a valaghoz vissza, tenni, amit tenniük kell. Azóta is mennek, mendegélnek, mondhatnám, de nem, mert szolgálati géperejű járművel suhannak, amit te fizetsz, kedves gyerekek, és mind az összes nagyérdemű. És most vége van, de lesz majd másik.

Orbán doktorminiszer urunk legújabb evangéliumában az hangzott el a Kossuthon, hogy „Ukrajna pénzügyileg nem létezik…”. Indoklásul erre a delíriumra azt hozta fel, hogy amint megszűnik az európai és amerikai finanszírozás, a háború azonmód ér véget, és teljesül a permanensen vonyított béke. Ez a vágya és elmélete Orbán doktorminiszter urunknak, ami annyira kilóg azon vélemények közül, amelyeket nem a barbárság diktál, hogy Putyin haverja, a Medvegyev nevű két kézzel tapsolt, és éltette doktorminiszter urunkat. Ő sem mondhatta volna szebben, Moszkvában tehát orgazmus volt, mifelénk nem annyira.

Azt eddig nem tudtuk, hogy a Kremlben is úgy hallgatják péntek délelőttönként a Kossuthot, akárha Mária néni a sparhelt mellett, viszont újólag bebizonyosodott, hogy azok a hagymázas dumák, amelyeket azért ereget magából doktorminiszter urunk, hogy az elhülyített rajongók tudatát a megszokott szinten tartsa, csak-csak eljutnak a határon kívülre is. Nem véletlen hát, hogy az itthon úgy hárommillió ember által istenített szarházit odakint százmilliók rühellik, csak sajnos vele együtt minket is. Ez a legkisebb gond azonban, az már termetesebb, hogy szép lassan magunkat is meggyűlöljük, mert tehetetlenül nézzük ezt az egészet.

Ezt az ámokfutást, amit Orbán doktorminiszter urunk művel önmagával és egyben az országgal is. A mostani kijelentése Ukrajna pénzügyi nem létezéséről egy olyan ember szájából hangzott el, aki mindent megtesz, adja fel elveit azért, hogy európai pénzhez jusson, s éppen azért, mert anélkül az általa irányított ország gazdasága fejre áll, és belecövekelődik az anyaföldbe. Erre a kijelentésre mutatva kellene az orrát beleverni az általa kavart szarba, és eközben tenni fel neki a kérdést, hogyan is van a pedagógusok béremelésével, amire a pénzt az Uniótól várja, mert nem futja rá. Így adódik a kérdés, Neria létezik-e pénzügyileg.

Legalábbis akképp, amit az ukránok szemére vet, hogy a nyugat pénze nélkül fejre állnának, csak azt felejti el hozzá tenni, azon a vidéken nem háborús vészhelyzet van, hanem a háború maga a szarrá bombázott városokkal, azokban gyárakkal és egyebekkel, a termelés tehát akadályokba ütközik. Mivel Putyin mindent megtesz, hogy Ukrajna gazdasága ne tudjon működni, csodálkozni való azon nincs semmi egyáltalán, ha pénzre szorulnak és egyebekre. Viszont Mészáros cégei nem kapnak rendszeresen rakéta találatot, ennek ellenére az Unió pénzéből működnek, mert a piacon éhen döglenének, és ez azért más alaphelyzet.

Még régebben, amikor korlátok nélkül ömlött az Unió adófizetőinek pénze országunkba, Orbán doktorminiszterünk nagy pofával jelentette ki, elvan az ő pénzük nélkül, amikor viszont elapadt, mert már nem akarnak egy fasiszta államot finanszírozni, megy a visítás. Navracsics egy éve járja a Kanosszát, hogy jöjjön már az a pénz, ami nélkül elvagyunk, de mint kitetszik, mégsem. A helyzet épp ez, de ez nem nóvum, és szót se érdemelne, ha Orbán egy háború sújtotta országról nem úgy beszélne, mintha a valagából rángatta volna ki őket. Nem lesz ennek jó vége, mert még úgy járhat, mint a jenkikkel.

Velük kapcsolatban fél nap alatt változott a vélemény és a hőbörgés, nem leszünk gyarmat, több tiszteletet és más egyéb bevett ordítás mellett Bayer tagkönyv egyenesen azt üzente nekik, hogy kuss. Nem hinnénk azonban, hogy miként Medvegyev Kossuthot hallgat, akként az amerikai diplomácia meg Bayert olvas, ennek ellenére, mire a tagkönyv végzett az aktuális átkozódással és ocsmány okádással, Orbán doktorminiszter urunk már ott tartott, hogy Amerika a barátunk, és kilépett a kémbankból. Bayer olykor fáziskésében van, már ő sem tudja követni a szélkakast, aki az elveit addig bírja tartani, mint más a fingot bableves után.

Ezt látjuk most is, ül a rothadó szemétdombján, és hülyeségeket beszél abban a tévképzetben, hogy tényező, pedig csak egy rikoltozó kaméleon. Most egyszerre érte el, hogy odanyalintott egyet Biden valaga felé, ugyanakkor bezsebelte Medvegyev dicséretét is, ami így együtt unikum. Viszont mutatja Orbán doktorminiszter urunk tartását, mert mindeközben még teper azért a pénzért is, amire szavakban szüksége nincsen, viszont anélkül véget ér az évtizedes mutatvány. Egyszer majd béke lesz, és nem olyan, amilyenről ő ábrándozik, de akkor lesz majd a fogaknak csikorgatása, mert egy kupacban kell fizetni mindenért. Gyönyörű jövő.

A Miniszterelnöki Hivatal fölböfögött magából egy jogszabálytervezetet (amit állítólag társadalmi vitára bocsátottak, de, hogy kivel konzultáltak Orbánon kívül, azt homály fedi), ami szerint megszűnik a Köztársasági Elnöki Hivatal, s helyette a pőre Sándor-palota megnevezést kapja az új keresztségben. Mint kitetszik, a NER nem áll le a közjogi rendszerek átszabásával, ami akkor kezdődött, amikor kies hazánk nevéből kisatírozták a köztársaság szót, majd OV beköltözött a Karmelitába mintegy a bűnös város és egyben az egész ország fölött lebegve, majd jöttek a főispánok, most pedig ez, ami szerint már köztársasági elnök sincs.

Viszont akkor nem tudjuk, Novák Katalin momentán micsoda. A józan ész szerint a Sándor-palota elnöke, akkor viszont Magyarország (ami már alig is van a NER takarásában) államformája Sándor-palota, ami mókás lenne, ha nem volna iszonytatóan tragikus. Pedig az. Nem értjük, csak érezzük azt a Fidesz-buzgalmat, amely a köztársaság, mint demokratikus népképviselet ideáját mindenáron el akarja tüntetni, de a rá jellemző sunyi módon, apránként és titokban, mert ezt az állítólag társadalmi egyeztetésre bocsátott döntést is véletlenül lehetett felfedezni a kormányzati dokumentumtárban. De kiderült az aljasság.

Amúgy a szemünk előtt veszíti el köztársaság jellegét az ország, csúszunk valami meghatározhatatlan államforma felé, ami már most diktatúra, de centikre vagyunk a királyságtól. Igaz, annak is van demokratikus formája, de mi a gyökerek felé haladunk, Spengler meghatározásában a gótika korába, amikor két államformáló tényező akadt, a vár és a dóm, a nemesség és a papság. Szintén szerinte a barokk korában a várakat a kastély váltotta fel, amit a német a történelem morfológiájának nevezett, így az ő nyomán előttünk áll kies hazánk alaktana, ahogyan csúszik vissza valami gőzös múltba. Tiszta takony az egész.

S ebben a takonyban előttünk áll régi hősünk, a Fidesz szavazórétege és polgára a Youtubon fellelhetően, aki indul a hivatalba a Polgár Jenőhöz, de Neriában a hivatalok a jelek szerint eltűnnek. Ispánság van meg Sándor-palota, és ezen a ponton érthető az is, amikor a soknevű kaszinós-honvédelmi miniszter parádés kocsissal ment a katonalovakhoz látogatóba, az egész lecsúszott dzsentrivilág, ahová a Fidesz potentátjai visszaálmodják magukat, ami a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy az országot is lökik bele a szakadékba, vagy inkább rántják magukkal a ganyéba bele. Avas szaga lett hajdan szebb napokat látott hazánknak.

Mindez azonban csak az érzület szintje, de az egész bábszínháznak komoly közjogi jellege is van, a leértékelt és formális országgyűlés mellett a rendeleti kormányzás már nem a rendkívüli helyzetre és állapotra vonatkozik, hanem tartós lesz, és Neria fundamentuma, ami még nem királyság, de már Sándor-palota. Innentől ugyanis nincsen köztársasági elnökünk sem, nem mintha eddig lett volna, de legalább a nevében, úgy tettek mintha, most azonban már áltatni sem akarnak. Novák kijelölt elnök nem a köztársaság, hanem a Sándor-palota elnöke, ami ablakát malomkerék Fidesz-fülbevalót viselve popsitörlővel tisztogatja.

Hogy szépen csillogjon, azért. Innentől már túl sok kérdés nem marad, mert benne van a levegőben, hogy ahogyan sok mindent nem tudtunk elképzelni, de mégis valóság lett, így egy nap majd arra ébredünk, hogy valaki felfedezi a kormányzati dokumentumtárban, hogy királyság vagyunk, mert erről is született egy rendelet egy gőzös éjszakán. Bár erre igazán már szükség sincsen, Neria jelenleg kikiáltott király nélküli királyság, kormányzása ennek megfelelően abszolutisztikus, valahol a Napkirály szintjén, minden fék és ellensúly nélkül, amikor az állam Orbán Viktor maga. És ez nem gőzös álom a jövőről.

Ez a valóság. Ha igazából belegondolunk, a rendeleti kormányzás immár hosszú évei mind ezt bizonyítják, és lehet itt álmodozni akármi másról, szépíteni és hajlítani a valóságot, hogy nem így van, ha őszintén belegondolunk, be kell látnunk, hogy de bizony mégis. Tessenek magukba nézni, és keresni akármit, ami cáfolja az általam elmondottakat, és a végén úgyis be kell látniuk, hogy igazam van. Csakhogy számomra ez egyáltalán nem öröm és nem boldogság, hanem annak vinnyogó felmutatása, mivé lett magyar hazánk alig több mint egy évtized alatt, hogy köze sincs ahhoz, ami előtte volt, és úgy hívták: köztársaság.