Szerző: rezeda

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, és nézett a szemeivel, amik csak úgy röhögtek a boldogságtól, úgy csillogtak neki. Nézett rá a Kisböske is, a Pityu is, hogy na, micsinálunk, mire kibökte, hogy eljáccuk a golgátát vagy golbatát, nem lehetett érteni, és nem is értették a gyerekek. Én se. Otthon meg is kérdeztem az anyutól, hogy mi az a golbata vagy golgáta, amit játszani fogunk holnap az oviba, de az anyu se hallott ilyenről, meg az apu se. Az apu most már mindig olyan furcsán néz, amikor mondom neki, hogy az Ibojnéni mit akar csinálni velünk, és gyakran káromkodni is szok.

Az anyu csak azt kérdezte, hogy kell-e ünneplősbe menni ehhez a golbatához, de az Ibojnéni ilyet nem mondott, úgyhogy meg is nyugodott, hogy akkor baj nem lehet, legalábbis olyan nagy. Hideg volt reggel, ahogyan mentünk az oviba, fújt a szél nagyon, meg mintha kicsit szállingózott volna a hó is, hogy gondótam, de jó, ha sok esne, akkor lehetne hóembert építeni répa orrával meg fazékkal a fején, de azért jó volt, hogy megérkeztünk az oviba, mer kezdtem már fázni egy kicsit nagyon. Vigyázz magadra kisfiam, monta az anyu, ahogy bebocsátott az oviba, és tényleg olyan volt a szeme, mint amikor félteni szok, tehát mindig.

Biztos ez a golbata vert szöget a fejébe, hogy mi lesz ez már megint, mert tutta, hogy az Ibojnéni tud kitalálni fura dolgokat, de tényleg. Meleg kakaót adott a dadus reggelire, hogy ne fázzunk, aszt mondta, de nem tuttuk ekkor még, hogy mért kellene fázni, amikor egész jó meleg volt az oviba, de a Kisböske boldog volt a kakaójával, és a Pityu se rosszalkodott, hogy tuttam, ennek jó vége máma se lesz, mert mindig ilyen csöndben kezdődnek a dolgok, amik furán végződnek. Tehát kezdtem egészen kiváncsi lenni most már, hogy mi is az a golgáta vagy golbata, amit jáccani fogunk. Mert most is olyan röhögős volt az Ibojnéni szeme, mint mindig, amikor a végén meg sír, a gyerekek pedig visittanak.

Amikor megittuk a kakaót, az Ibojnéni aszonta, hogy na, őtözzetek gyerekek hamarhamar, de nem nagyon akarózott kimenni a hidegbe, amikor alig jöttünk be. Fújt a szél most is nagyon, de a hó nem esett, hogy hóembert lehetett volna épitteni, de azért mentünk az udvarra ki, hogy na most mi lesz az a golbata, és erre ott volt az ajtó mellett egy óriási fakereszt, nagyobb mint az Ibojnéni. Oda volt állítva, mintha valami templomba lennénk, és akkor aszonta az Ibojnéni, hogy na, gyerekek, az a lyézuskeresztye, és az lesz a golbata, hogy ecipejjük az udvar végébe közössen, mer egyedül senkise bírná, az Ibojnéni se, hát még a Kisböske, akit ki is lapittana, amilyen girhes kis kicsike, de a Pityu se bírná, az is bizonyos.

Sorbaátunk, hogy vigyük akkor a fakeresztet az udvar végibe. Fogta az Ibojnéni, hogy fölrakja a vállunkra aszt a keresztet, de nem bírta el, hívta a dadust, hogy segiccsen, aki morgott a foga között, hogy a végén még meg is feszitti a gyerekeket a barma. Nem tuttam, hogy feszitt meg minket a barma, hogy ki az, csak azt láttam, hogy ketten is alig bírták aszt a nagy keresztet a gyerekek vállára rakni föl, hogy asztán a végén sikerült, de a gyerekek a sor elején összerogytak a kereszt alatt, hogy az Ibojnéni örült nagyon, hogy a lyézus elösször esik el a kereszttel, de a gyerekek azok ne nem örültek egyáltalán, mert hideg is volt, a szél is fújt, és a földön se volt olyan jó nekik, mint az elképzelhető, tehát kezdődött a baj megint.

Elösször nem is az elesett gyerekek, hanem a Kisböske állt neki visittani szokás szerint, mert már a kakaót is elfeledte, asztán a gyerekeknek a földön görbült le a szája legalább annyira, mint amennyire az Ibojnénié meg fölefelé kunkorodott, a dadus meg monta, hogy megazisten, feküdt a földön a nagy kereszt, és ahogy a Kisböske visitott, hogy ő nem akarja cipelni aszt a keresztet nekilátott mindenki is, ahogyan rohangálni is szokás szerint. Már az Ibojnéni se volt boldog annyira, fújt a szél, fázott a gyereksereg, meg ordított, a dadus monta meginhogy megazisten, és kézen fogta a Kisböskét, hogy gyere, pici lány, csak a Pityu vigyorgott ahogy mindig is, én meg gondótam, hogy jó, na, vára dömperemmegyek.

A rend éber őrei tegnap sikeresen megvédték a kordont a Karmelitánál, s amit az ellenzék nehéz küzdelemmel, Hadházy Ákos pedig ennen vérével lebontott, egyből újjáépítették, délutánra tehát a kerítés újra állt. Ez egy fordított Kőmíves Kelemen történet. Amit a lázadók lebontanak délre, azt a várvédők fölépítik estére, és nem látszik a balladai megoldás, hogy a mese egyszer véget érjen. Harmadjára futottak neki a kordonbontásnak a harcosok, és harmadjára vallottak kudarcot a maguk módján – a mindig visszaépülő kordonnal -, de nem adják fel, mint mondják. A küzdelem tehát folytatódik, hogy fokozódik-e, az majd kiderül.

Egyébként senki nem tudja, mivégre áll ott a vasalkotmány, amely immár Orbán szimbólumává válik, mert mostanában amerre jár-kel a kedves vezető, ott ilyenek nőnek ki a földből. Ezt annak tudjuk be, hogy a nagy vezér egészen egyszerűen és köznapian be van szarva, ám ez nem olyan nagy nóvum, amióta a parlamentben is a függöny mögé bújt. Mindazonáltal a paranoia kezd elhatalmasodni rajta, de ez is természetes a diktátoroknál, számtalan példa van erre a történelemben. Orbán neves elődei (Hitler, Sztálin és a többiek) is ebben szenvedtek, nem mondhatnánk tehát, hogy a mi diktátorunk megőrülése egyedi dolog volna.

Aki népnyúzónak áll, mert elhatározza, hogy gazember lesz, annak számolnia kell a rettegéssel, ilyképp ebbe a képbe az a kevlármellény is beletartozik, amit Orbán jól láthatóan mindig visel a szabadban. Hogy abban is alszik-e, azt nem tudjuk, de kit érdekel az ő nyomora, ha innen nézzük a dolgokat, és nem tudjuk más szemüvegen át szemlélni. Van abban azonban valami sorszerű, ahogyan Orbán eljutott a kordon egyik oldaláról a másikra, a kívülről bontástól a belülről rettegésig, ha úgy tetszik, a kalitkán kívül lévő szabadságtól az önmaga börtönébe zárásáig, ami életútnak nem egy sikertörténet, csak annak szeretnék láttatni.

Kerítést építeni az emberiség régi találmánya. A birtok határának kijelölésétől hatalmas kőfalak felhúzásáig, vizesárkok építéséig, s ki tudja, még miféle furmányokig jutott fajunk, hogy tulajdonát és a redves életét mindenféle készségekkel megvédje. Ez egy bizonyos szint után terhes is bír lenni, mindig új és még újabb találmányokat kell alkalmazni, hogy meglegyen a biztonság hamis képzete, mert olyan kerítés nem létezik, amit így vagy úgy lebontani ne lehetne. Még a föld alá is lehet bújni, de ott is elérik az embert, tehát nincs biztos menedék sem a föld nevű bolygón, sem sehol az univerzumban. Ezek csak hamis képzetek.

Próbálkozhat Orbán is, mint ahogyan most is erősítik az őt körülvevő falakat. Elsőre még csak simán ott állt a kordon, amit puszta kézzel (mint Orbán annak idején a Kossuth téren) raktak odébb. Tegnap már össze voltak láncolva a darabjai, hogy hidegvágó kellett a bontáshoz. Feltesszük, ezután majd lehegesztik vagy betonozzák, netán áramot vezetnek bele, mint a villanypásztorba, de ez felvet egy filozófiai problémát. Az a készség arra szolgál ugyanis, hogy a birkák ne tudjanak kitörni, s nem arra, hogy illetéktelenek oda be ne jussanak, ilyképp könnyen belátható, hogy egy kordon bizonyos idő után börtönné is válhat.

Nagy valószínűséggel Orbán – és a csürhéje, mint tegnap kiderült, ahogyan sorban jöttek  a miniszterei a kordon túloldalára kormányülni – már eljutott arra a szintre, amikor ő van a kerítésen belül, mint az állatkertben a mutogatandó jószágok, a rend tehát helyreállott. Ezt erősíti az is, hogy a Fidesz élcsapata, a frakció, a kormány, most már bárhová megy, kerítésekkel, lefóliázott rácsokkal, ezek híján pedig buszokkal veszi körbe magát. Orbán tehát nem egyedül fél, ha úgy tetszik, retteg az összes. Csakhogy, mint eddig is láttuk, a kordonnak két oldala van, s aki rendszeresen belül tartózkodik, az elszakad a valóságtól.

Amint a kormányzásukon is látszik, ez Orbánnal és a Fidesszel már nagyon régen megtörtént, ha úgy tetszik, permanens álomvilágban élnek, olyan buborékban, amely megakadályozza a látást. Innen nézve tehát az ellenzék kordonbontása – és Hadházy vére – fölösleges, mert más univerzumban léteznek, találkozniuk tehát lehetetlen. Tegnap olybá tűnhetett, hogy miniszterek, ilyesmik haladtak a kordon túloldalára, de a mi szempontunkból ők csak árnyképek voltak a falon. Ezt mutatja egyébként a nyilatkozatuk is: „Reménytelen helyzetben lévő politikusok kétségbeesett akciója” – ami azt jelzi, hogy ezekkel beszélni már nem lehet.

Mert miközben azt hiszik, hogy ők vannak a kordonnak azon az oldalán, ahol a többség, tehát a népek, észre sem veszik, vagy, ha igen, nem törődnek vele, hogy saját magukat zárták be, de olyannyira, hogy a burkukból ők ki már soha nem jönnek. Más kérdés, hogy nem is nagyon akarnak, és ezen a ponton áll előttünk az összes tragédia, hogy a lét mint olyan, ezek, de legfőképp Orbán számára egy afféle másik világban zajlik, ahonnan nincsen visszatérés az igazi valóságba. Ezt nem is ismerik, nem is értik, voltaképp közük nincs hozzá az évtizede zajló lopás közben. Ma már csak ülnek az aranyon a trezor homályában.

Lázár János, amikor még filozopter volt, felállította a Fidesz alaptételét az életre vonatkozóan, egyszersmind kijelölve azt a mezsgyét is, amelynek mentén érdemes leélni (szerinte). Hiába egy kereszténységet hazudó csürhe tagja Lázár J., eszméiben kőkemény materialista, mikor is ezt az értelmet és egyedül üdvözítő igazságot az anyagi javakban határozta meg, mint emlékezhetünk: „Akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Innen fakad az, hogy a pártja mindent meg is tesz, hogy jelesnek vélt tagjai, rajongói, s akiket fontosnak gondol a központi bizottság, efféle anyagi javakban hiányt ne szenvedjenek, s itt kapcsolódik működésükhöz a második tétel magának Orbánnak tulajdonítva: „Senkit nem hagyunk az út szélén”.

Íme, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, a NER pillérei, amelyre támaszkodva érik el, hogy mindenki ki legyen fizetve, akit arra érdemesnek tartanak. Azt viszont még ma is titok fedi, ki, hol és mikor dönti el, hogy a közpénzből melyik szolgájuknak mennyi jusson, másképp fogalmazva: milyen közel ülhet a kondérhoz, s mekkora lehet a kanala. Sajnálatos módon nem ismernek ezek Radnótit, aki – mikor még élt, mert nem lőtték tarkón -, így sóhajtott fel versében: „Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, merengj el hát egy percre e gazdag életen…” Kitetszik, nem ez a NER vezérlő ideája, ők sokkal inkább az Európa Kiadó félmondata szerint élnek, mint emlékezhetünk, „a sok jóból jó sokat”.

Két ember fizetségére kaptuk föl a fejünket a napokban, akiknek jutott, hogy Lázár szemében érjenek valamit. Szili Katalin az első, aki az út széléről a közepére került a tizennégy milliójával, amennyiért tanácsokat ad Orbánnak magának a határon átnyúló autonómia ügyében. Ez titokzatos valami, ez a határon átnyúló autonómia, de gőzös nacionalizmust sejtet, ami miatt a románoknak már tele van a töke a Fidesszel és rohamcsapataival, amelyeknek tábornoka lesz ez a Szili, vagy mi a rosseb. Hálátlan feladat, s bár úgy nagyjából csinálni érte semmit nem kell, de magában hordozza a mocskot. Emlékszünk viszont arra is, hogy Navracsics szerint Szili nem tiszt Orbán sakktábláján, de ehhez képest a tizennégy milka megjárja.

Bayer tagkönyv negyven millióval lett gazdagabb, amiből kitetszik, Szili tényleg csak gyalogos, de míg a szocialisták Júdása a pénzért szolgál – ha értelmezhetetlen tevékenységgel is -, Bayernek már azt sem kell, neki elég az, hogy van. Ő a Szilinél sokkal több apanázst azért kapta, mert „értéket teremt”, ezen a ponton viszont bennünk lehet a hiba, hogy ezt az értéket fölfedezni nem tudjuk. Mert amit látunk a tagkönyvtől, amit tapasztalunk, az a magyar nyelv szókészletéből a trágár elemek különféle sorendben való összekapcsolását jelenti, de, ha ez negyvenet kóstál, akkor akármelyik útszéli kocsis bízvást kaphatná a dupláját, mert ugyan Bayer látványosan, de egysíkúan ordenáré. Tehát pancser.

De, ha ez az érték, akkor ez az, a lényeg, hogy egyikük sem marad az út szélén, van is valamije, tehát megfelelnek a fideszes ideának. Csak mi nézünk, hogy akkor ezt hogy, de nem a csodálkozás, hanem a megvetés hangján, illetve azon merengünk a semminken csücsülve, hányan vannak ilyenek, s mindösszesen mennyibe kerülnek nekünk, akiket szinte szó szerint a vérünkkel etetünk és gazdagítunk mindenféle érdemek nélkül, mert a Fidesz úgy döntött, hogy nekik jár. Gyomként virítanak tehát az út közepén kies hazánk bizonyítványául, hogy elég hitet tenned, s ha hitvány vagy is, ki leszel fizetve, ha nem is érdem, de a seggnyalás csapásszáma és mélysége szerint, úgyhogy jobb érzésű ember ezektől nem is irigyli egyáltalán.

Leginkább hányingere támad, de ezzel sokra nem megy, ugyanis kiröhögik és a képibe hánynak. Ezen a ponton pedig már nem is a pénzről van szó, hanem a morálról, illetve arról, hogy aki erkölcsökkel és mérhető értékrenddel rendelkezik, annak apanázs nem jut. Sőt, inkább ellenségnek van titulálva, és máris előttünk áll a kietlen pusztaság a’la Fidesz, a minden értékek átértékelődésével, de ez Nietzschéhez vezetne, míg mint látjuk, a filozófus nekik Lázár, és az egész bagázs olyan is. Mindeközben pedig fölfedezik magukban a nemlétező Istent, ahogyan most Szili is, aki belépett a KDNP-be, s ott őt maga Semjén üdvözölte kedvesen. Egymásra találtak a zsák meg a foltja, s ha már itt tartunk, akkor AE Bizottság is: „köpni kell”.

Hamarosan bíróság elé áll Donald Trump, ahol – többek között – azt vizsgálják, fizetett-e egy kurvának azért, hogy hallgasson arról, igénybe vette a szolgáltatásait. Nem tudjuk, melyik tűnik bűnösebb dolognak a család szentségét olyannyira magasztaló amerikai republikánusok számára, hogy azért fizetett, amiért prostiknak általában szoktak, illetve másodjára, hogy erről kussoljon. A bíróság számára ez a második az érdekesebb, mert az a 2016-os kampányban történt, a texasi amerikai bunkónak viszont az első is fájhat, mert ők is hasonlókat hazudnak a családról, mint ami a NER-ben ma divatban van.

Az amerikai hülyék nyomora nem érdekelné az embert, ha Orbán nem hívná fel rá a figyelmet, de valami értehetetlen okból kifolyólag egyetlenünk nem bírja befogni a száját, és Trumpnak üzent a Twitteren: „Tartson ki elnök úr! Önnel vagyunk.” Az nem derül ki, ki van az elnök úrral, Orbán a nevünkben beszél, a Fidesz vagy csak a kedves családja szószólója, de nem ártana konkrétabb alanyt használnia, mert ez így félrevezető. Én magam például nem vagyok Trumppal, és nem azért, mert kurvázik, hanem, mert egy fasiszta briganti, de nagy valószínűséggel Orbánnak ezért annyira kedves. Tehát a rejtély megoldódott.

Mindemellett, még ezzel is sikerült kavarnia doktorminiszter urunknak, hiszen Pressman nagykövet, akit nemrégiben Szijjártó oktatott ki, hogy ne avatkozzon a NER belügyeibe, most minden külön értesítés helyett kitett egy képet, amelyen Orbán Trump kurvázós kezét szorongatja, majd kommentár helyett Szijjártót idézte a belügyekbe való beavatkozásról. Ez nem is összecsapás, ez csak halvány mosoly a magasból, ahogyan Pressman bemutatja kies hazánk nyomorát, de nem is ez az érdekes igazán, hanem az a morál, ami a fasizmuson kívül Orbánt és Trumpot összeköti. Eszünkbe jutnak dolgok ugyanis.

Szájert látjuk az ereszen, amint iramlik lefelé, s az is fölötlik, nem kellett volna annyira menekülnie, ha nem kellett volna tartania a lebukástól. Ha be lehetett volna vallania melegségét, de ez lehetetlen abban a pártban, amely a másságot üldözi. Ez volt Szájer tragédiája, de sajnálatot vagy kegyelmet nem érdemel, mert tevőleges része volt a másság üldözésének kialakításában, és rajta csattant az ostor. Trump pedig ugyanúgy, ahogyan itt Orbán, a család szentségéről papol, ám szarik rá, így bár az amerikai bíróságnak az lesz a baja, hogy a kurva hallgatásáért fizetett, nekünk az, hogy kurvázott.

Mert abban a pillanatban Szájer volt ő az ereszen, akinek ez a csúszása a hazugság szimbólumává vált, s ahogy körbenézünk ezeken a családozó jobboldaliakon, látjuk ám, hogy bizony melegek vagy kurváznak, ahogyan Orbán másik világraszóló cimborája, a Berlusconi is. Szóval az derül ki, hogy más a mérce magukkal szemben, mint a társadalom felé, amelytől ájtatos, szent életet követelnek, míg önmaguk meg fetrengenek a mocsokban. Legalábbis a saját mércéjük szerint. Erre mondja Orbán, hogy „Tartson ki elnök úr! Önnel vagyunk.” – és látjuk mindeközben a fönnakadt keresztényi szemeket.

Ők szeretnék megmondani a többieknek, hogyan is kellene élni, miközben azt csinálnak, amit akarnak, egyetlen megkötéssel, csak ki ne derüljön. De általában mindig minden kiderül. Hogy következménye lesz-e, az bizonytalan, legalábbis a nagy vízen túl, nálunk azonban soha semmi. A jog felől nézvést van egy Poltjuk, erkölcsük pedig se nekik, se a szavazótáboruknak nincsen. Ha Orbán mondja (csinálja, teszi) minden jól van, a világ összes többi része pedig az ellenségek. Ezeknek az ellenségeknek pedig – ha már Szájer – nem tetszik a magyar homofób törvény.

Ez szintén ilyen álcsaládos, álgyerekes fasiszta képződmény, nem véletlen tehát, hogy per indult miatta kies hazánk – lásd NER – ellen, amelybe egyre több ország száll be, legutóbb épp a svédek, akik emiatt meg is kapták a magukét Bayer Tagkönyvtől, miszerint „a svéd kurva anyátok, rohadédkok…”. No most, hogy Orbán a kurvázó Trumpnak szurkol teljes szívből, ha viszont a melegek (és más üldözöttek) jogaiért valaki kiáll, annak a kurva anyja, ez azért delikát, és nem csak azt mutatja, meddig jutnak el ezek a saját hazugságukban, hanem azt is, milyen ótvaros taplók. De ezt is megszokhattuk már.

Éppen ezért van az, hogy be kell látnunk, ez a dolgozat sem hord magában semmilyen újdonságot, csupán egy újabb bokréta azon a Magyarországon, amely állítólag Isten kalapján csücsül. És ezen ücsörgése közben szivárog belőle a barna lé. A Fidesz minden féket és gátat elhajított, morál nélküli, hatalomért lihegő csürhe csak már, amely a saját hazugságainak mocskában fetreng, miközben az elhülyített szavazóinak keresztény értékekről papol, ami nincsen neki. De ahogyan látjuk, a világban rá hasonlító többieknek sem. Ők azok, akik ugyan túl sokan nincsenek, de annál hangosabbak. Most épp itt tartunk.

Nem tudjuk, hogyan vészelték át az idegen tóban Kocsis Máté aranyhalai, akiket a szankciós rezsidémon miatt kellett idegenbe engednie, de kegyes volt a tél. Nagy valószínűséggel tehát életben vannak és maradtak, hacsak nem ótvaros hazugság volt a fűthetetlen akvárium és minden is, ami ezeknek kiesik a száján. A mostani egészpályás letámadás azonban aljasságában mindent visz, amióta a parlamentben elfogadták a békét óbégató nyilatkozatot a bátrak, illetve bátorak, ha Mészáros L. professzor szavaival élünk.

Mind az összes bátorak nekiláttak kórusban békét óbégatni, egyenként telefossák vele a közösségi tereket, a leuralt lapjaikat, televízióikat és rádióikat, napok óta ömlik a ganyé. Kocsis Máté azonban mindenkit überel, a kossuthi Vasárnapi Újság címre hallgató felületen, amely leginkább eléri a leghülyébbeket, Kocsis világ-, és atomháborúról delirált, vagy inkább adta elő jéghidegen. Akkor az aranyhalaknak most már biztosan végük lesz egészen, ha megkapják az atomot meg a sugárdózist, ilyen krakenek kelnek ki belőlük, mint mutánsok a vízből.

Aztán a kretén gazdájuk keresésére indulnak annak parancsaira várva, vagy őt magát zabálják fel egyeneset, mert a krakenek kiszámíthatatlan egy népség. Úgyhogy rossz lesz a vége ennek az egésznek, de nagy valószínűséggel nem kell ehhez az aranyhalakból manifesztálódó szörnyek tevékenysége sem. Egyszer csak úgy, midőn és mikor a népek teljesen elhülyülnek, de az élet akarása, mint Schopenhauer szerint öntudatlan és misztikus erő útra kel, s miként az aranyhalak, mennek a Máté gyerek után, kezükben kasza és más készségek.

Mert gondoljuk csak meg a most hősünkké kikiáltott Mária nénit, mint általános alanyt (one), amikor már mindegy lesz neki, mert annyira csordultig lesz a feje a keresztény kultúrával, az unokájától elvett munkával, a rézfaszú bagolyként közösen mosolygó Gyurcsánnyal meg Sorossal, a megállított Brüsszellel, és ki tudja még mi mindennel nem. Szóval csurig lesz a hősünk félelemmel és reszketéssel, amikor a képébe kapja még ezt az atomot is a gombafelhővel, a világ végivel egészen, s hirtelen minden mindegy lesz.

A kurva életbe – mondja majd hősünk, Mária néni, csattog a protkója szegénynek, göcsörtös ujjai saskaromként merednek, és nem kell már neki semmi, se az ’acskó krumpli, se a kibaszott farhát, se semmi egyéb ilyesmi. Szóval, ha Mária néni váratlanul állapotba kerül, akkor mi lesz, azt senkise tudja előre, és nem is fogja soha. Mária néni annyi van, mint égen a csillag, s ha netán azt mondja, úgyis megdöglünk, gyere kisonokám, rúgjuk tökön a plébánost urat, meg verjük le a csillagokat az égről. Mert minden mindegy minekünk, ugye, kisonokám?

Mi lesz akkor a maradék aranyhalakkal, akik nem lettek krakenek, hova lesz az üres akvárium, és hová az összes fideszes ha a víz lesz az úr? Mert egyszer elpattan a húr, Petőfi sem fogja békevágyát a tizenkét pont fölé srejbolni, hanem röhögve kikel a barguzini sírból, lovakat váltva iramlik haza, és keresi a királyokat, akiket felakasztana. És kikelnek mind a fekhelyükből a szétlegózott és meghamísított királyok, az István is gurul a bádogkerekén, csak úgy csörög és csikorog, és olyan kurva hangzavar lesz, hogy még a halak is befogják a füleiket.

A gombafelhő meg gomolyog fölfelé. Rátelepszik a karmelitára, alulról meg jönnek a népek, plusz a krakenek, boszorkányok, strigák és más készségek a jelenné váló múltból, ha már az a rohadt főispán meg vármegye, azon a páva, de nem is páva az, hanem turul a rovásírásos szárnyával, a kisbíró meg dobol a bádogdobján, hogy beszakad a Máté gyerek dobhártyája neki a kurva világban, füstöl a háború mind, meg a Gábor Áron rézágyúja, ha már nekikezdtünk, hogy vége sem lesz soha ebben a rohad életben.    

Arról van szó tehát, hogy ilyet mi is tudunk. Bennünk is van egy kis Bosch, riogatni mi is képesek vagyunk, s ha Kocsis atommal fenyeget, mi meg a képekből előbúvó alakokkal, akik nem a legkisebb fiúk lesznek, hanem mahomet szörnyek, miket csak a Biblia bír, ha már, s más ilyen egyéb szent iratok. Tehát nem kéne ezt, mert értehető, hogy a hatalomért van remegés, kézrángások és ajkaknak nyaldosása, kappanhang a Kossuthon, de egyszer vége lesz. S ha már a Mária néni szemeibe belenézni nem lehet, legalább a halak maradjanak meg, de elvesztek már azok is.

Dombóváron járt Semjén tekintetes úr a hírek szerint, s ha már ott volt, és rénszarvas sem járt a közelben, beszédet mondott mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Nem kellett volna, mint majd meglátjuk, de ezeknek beszélhet az ember. Két tétel köré húzta föl épületes tartalmait a KDNP elnöke, amúgy miniszterelnök-helyettes, aki, ha Orbánt végre elvinné egy picinyt az ördög, saját kezével dirigálhatná országunkat a szakadék felé. Most azonban csak ő is utas ebben a gyorsvonatban, amely egyre sebesebben halad a pusztulatba bele. „Ami jó az egyháznak, az jó az államnak, és ez fordítva is igaz”.

Ez a kiindulás Semjén előadásában, amit azzal támasztott alá a szarvasvadász, hogy ez Szent István óta így van. Ezen a ponton látjuk ám, hogy hősünk eltévedt az időben mintegy ezer évet, és abba a súlyos hibába esik, mint minden nerista aljas idióta, hogy azt képzeli, illetve az alattvalókkal azt képzelteti el, hogy az egyház ma is államalkotó tényező, mint azt a hivatkozott király kényszerből belátta. Felhívnánk a figyelmet ezen a ponton arra, hogy Szent István, aki ma leginkább gurulós pléh formájában létezik az ünnepeken, a saját kora parancsának engedelmeskedett, amikor tűzzel-vassal térítette pogány népét.

Ez volt a feltétele annak, hogy az akkori Európa befogadja és megmaradjon, ilyen helyzet azonban ma már nincsen. Mostani környezetünk egészen másfajta értékeket követelne meg tőlünk, amit azonban a jelenlegi uralkodó réteg maffiaszerű működése miatt teljesíteni nem tud. Látjuk is emiatt, hogy ahogyan ezer éve a pogányság miatt nem tartoztunk az akkor európai kultúrába bele, ma egészen más miatt vagyunk képtelenek a kor követelményeinek megfelelni. De ezen nem a múltba révedés segítene, hanem valami egészen más, amire azonban a neristák képtelenek morális és intellektuális okok miatt.

Ha tehát a követendőnek beállított király módszereire és eszmevilágára hivatkozik a jelenlegi hatalom, akkor az csak arra bizonyíték, hogy nem tud a mai kor elvárásainak megfelelni. És ez a hiányosság meg is látszik országunk fentebb mutatott, a szakadék felé robogó vonattal szimbolizált helyzetével, amin az egyház csak ront. Főleg az állammal együtt, ahogyan Orbán szimbiózisba terelte ezeket a hatalma miatt és a mi nyomorúságunkra. Ez az egybefonódás kettejükért van, s valóban jó az az egyiknek, ami a másiknak, de a képletből hiányzik a lakosság, hogy neki is jó lenne valahogyan, de ilyesmi a semjéneket nem zavarja.

Mi érdemli a semjéneket, és miért jó ennek a nevesített Semjénnek, aki a mai államegyház óvó kebelében csücsül most, az a kérdés. Napra nap tapasztaljuk, hogy az egyháznak valóban jó a neki megteremtett kivételes helyzet, amelyben az adófizetők pénzét számolatlanul önti belé az állam, osztogatja neki a közvagyont, de olyannyira, hogyha az egyházban lennének morális gátak, akkor elszégyellné megát. De ilyenek benne nincsenek. Innen is látszik tehát, hogy Istentől és a hittől olyan messze kerültek, amennyire csak lehet. Azt már tudjuk, most, hogy az immorális és istentelen egyháznak miért jó.

No de az állam mit kap azért, hogy a pénzünket és vagyonunkat osztogatja a papoknak annak ellenére, hogy mi erre felhatalmazást nem adtunk egyáltalán? Az egyház ezért az államot szolgálja, neki kampányol és neki hülyíti a választópolgárt. A szószékről sem Isten, hanem Orbán igéjét hirdeti, és egyáltalán nem zavarja, hogy ezért a papjai pokolra kerülnek hitük szerint, ami arra utal, hogy ilyenjük nekik nincsen is. Ez azonban sajátos helyzet egy egyháznál, de a krisztusi tanítást már olyan régen odahagyták, hogy ez senkit nem zavar. Ezer éve azért egy kicsit másképpen volt, de Szent István is már csak guruló pléhszobor ma.

Ez utóbbi is mutatja, hogy ez az egész csak cirkusz és ámítás, az állam az egyházzal együtt, közösen hülyíti a népeket, akik viszont ezt valami ismeretlen erejű jámborsággal tűrik, aminek az eredője az, hogy a templomban suttogunk, a hiten nem élcelődünk. Ez az a tévképzet, ami lehetővé teszi, hogy ezek ketten – állam és egyház – közösen szívják a vérünket azt lihegve a képünkbe, hogy mindez érettünk van, aminél nagyobb hazugság kevés létezik. Viszont éppen ezért és így jó nekik. Ezer évvel ezelőtt a kereszténység a megmaradás, ma az elveszés szolgája, a kialakuló államegyház a XXI. században semmivel sem jobb, mint a muszlimoké.

Amitől pedig remegve félnek, bár csak kendős asszonyokban látják jönni. S hogy ezek ketten együtt mennyire alávalók, és nem a népért vannak, hanem sokkal inkább ellene, azt Semjén további dombóvári mondatai mutatják, amikor önmagát mintegy leleplezve arról papolt, hogy a bájos településen már megújul a templom és lesz majd katolikus óvoda, viszont a város lerohadt utcáit majd csak valamikor, a bizonytalan jövőben rakják rendbe, mert az kevésbé lényeges, mint az első kettő. Ebben voltaképp minden benne van, illetve az nincs benne, aminek kellene, hogy a népekkel is foglalkozva legyen a hülyítésükön kívül.

Az államnak jó, az egyháznak jó, Semjénnek is jó éppen ezért. Hogy a talpasoknak is hasonképp nagyszerű-e, azt ki nem szarja le, mondta volna a szónok, ha nem félt volna, hogy lebukik. Bár ilyentől a NER-ben félnie nem kell egyáltalán. Dombóváron sem akadt senki, aki csak megpisszent volna. Sőt, még akkor sem, amikor arról is mesélt, akkor fognak fejlődni – akkor tudnak -, ha jó a kapcsolatuk a kormánnyal, ami voltaképp már nyílt fenyegetés, és ez is méltó a bádog Szent Istvánhoz. Az igazi is behódoltatta az országot, ezek is. Ha innen nézzük, fejlődési ívünk azóta töretlen, ma is minden sarkon épül egy templom. Halleluja.

Mint emlékezhetünk, pár napja Polt főügyész bevallotta, hogy a Vodafone-üzlet szabálytalanul köttetett meg, ugyanakkor széttárta karjait, hogy ő ennek ellenére semmit nem lép. A főügyész áldását adta a törvénytelenségre, innentől fogva érdektelen a hivatala, hiszen nem azt teszi, ami a feladata, nem üldözi a bűnt. Nem véletlen, hogy ezzel párhuzamosan negyed órán át sorolták neki a parlamentben azt a tengernyi ügyet, amiben hasonlóan járt el – illetve és jobban mondva – nem járt el egyáltalán, mert a fideszes cimborái voltak az érintettek, de ez már olyan alapigazság a NER-ben, mint a kétszer kettő józansága.

Mindez csak annak fényében érdekes, hogy föltehessük a kérdést, vajon mit remél Szabó Tímea és a Párbeszéd, amikor följelenti Orbán Viktort – ahogyan ez megtörtént – rémhírterjesztésért, midőn a mi eszelős miniszterelnökünk háborúpártisággal vádolja meg a komplett ellenzéket. Meg Európát, illetve, ha jól emlékszünk saját magán és a Varikánon kívül mindent és mindenkit, aki él és mozog. Hiába gondolja úgy viszont úgy Szabó Tímea és a Párbeszéd, hogy olyan kijelentésekkel, miszerint sodródunk bele a harmadik világháborúba, ami Orbán hangoztatott agymacskája, szintén csak a rémeket terjeszti.

Annyi humorérzéke azért volt a feljelentőknek, hogy Orbánnak stratégiai nyugalmat ajánlottak, mint amit a háború kitörése táján, mint új fogalmat maga terjesztett el, s amiképp kitetszik, éppen az ellenkezőjét teszi. Hergeli a hülyéit, kábítja őket, hogy majd az ő nevét dicsérjék imáikban, mint aki őket a bajtól saját testével megvédte. Visszatérve Poltra, természetes, hogy a mostani följelentésnek sem lesz semmi eredménye. Polt Orbán ellen még akkor sem vizsgálódna ugyanis, ha a saját kezével fojtaná meg az édes anyukáját, jobb volna már végre megszokni, hogy Orbán – itthon – törvényen kívül és  felül áll.

Ezzel pedig semmilyen ellenzék és mi magunk sem sokat tudunk kezdeni, ha úgy tetszik, meg kell szoknunk, hogy folyamatosan a képünkbe van köpve. Viszont azt is tudjuk, a háború kitörése óta Orbánnak csak egyetlen célja van, hogy elcseszett kormányzásának – vagy a kormányzás imitálásának – az összes szarát másra kenje, ám ebbéli buzgalmában a lehető legtöbbet teszi, hogy az öldöklés soha ne érjen véget. Minden megnyilvánulását innen kell nézni, és ezért elég pikáns az ellenzéket vádolni azzal, amit ő permanensen elkövet, de ez a fideszes taktika része már a kezdetek óta. Csodálkozni rajta tehát nincsen mit.

Mindeközben pedig, amikor a fostos békegalamb álcájában szaladgál föl s alá, mindenféle hazugságokat terjeszt nagy talányosan, mint akinek bármiféle befolyása lenne – nincs – a történelem folyására. Amikor kitört a háború, azt hangoztatta, hogy előtte pár héttel békemissziós látogatáson járt Putyin cimborájánál. Nem sokkal később talányos arccal jelentette be – mint emlékezhetünk -, hogy májusra minden véget ér, és azóta is dönti magából a zöldségeket, amelyekkel odáig jutott, Európának és saját, kietlen hazánknak egyként árt, s még az a szerencse, hogy végzetes bajt nem tud okozni. Pedig azon van.

Ami miatt most följelentették, hogy miszerint közel vagyunk a harmadik világháború kitöréséhez, az kutyatöke ahhoz képest, hogy legújabban arról is delirált, Európa békefenntartó haderőket küldene Ukrajnába, amit nagy valószínűséggel az ujjából szopott, de legalább fölkeltette vele orosz haverjainak figyelmét. Azonnal válaszoltak is, hogy az bizony elég nagy baj lenne, tehát nem igazán ajánlják. Ismerjük az oroszokat, és tudjuk, más reakció nem is volt várható tőlük, és ismerjük Európát is, akinek ilyesmi eszébe sem jutna. Ebben az egyenletben a harmadik tényező pedig Orbán, aki csak a feszkót kelti.

Tudjuk, és említettük is, hogy mindezzel csak egy a cél, a kudarcairól terelni, a kérdés azonban az, hogy ebben a játszmában meddig hajlandó elmenni, mert már rég kiderült, nem Európa, nem Magyarország és nem is a magyarok érdeke az első és az egyetlen. Ilyen csak egy létezik, az pedig a trón megőrzése, és mindenáron. Ez az egyedüliség eddig csak mérhetetlenül káros volt, de lassan már veszélyes is lesz, tehát szólhatna valaki a manusnak, hogy állítsa le magát, amíg nem késő. Ilyen azonban a környezetében nincs, így hát a mi kis békegalambunk nem egyéb, mint egy időzített bomba, ami majd egyszer felrobban.

Mint tegnap lehangoltan elmélkedtünk róla, Fónagy államtitkárból kibukott a trágyadomb melletti budoárja, és bazmegelve küldte kapálni a Momentum elnökét, mert kordont bontott a Karmelitánál. Az derült ki gondolkodásunk során, hogy ez nem véletlen, nem egyedi, ilyképp csodálkozni rajta voltaképp nincs mit. Azt nem mondtuk ki, hogy ezek ilyenek, csak utaltunk rá, mára azonban kiderült, nemhogy ez a módi, hanem jól is érzik benne magukat, mert Orbán Viktor is beszállt a buliba. Igaz, csak virtuálisan, mert tőle manapság csak ennyi telik, vidékre menekül vagy a Kossuthba, élettel már nem nagyon találkozik, ez okozhatja, hogy elveszíti a valóságot, és egy maga teremtette álomvilágban éldegél.

Voltak hullámverései a nem orbánsajtóban Fónagy államtitkár tulokságának, következésképp a kedves vezetőhöz is eljutott a híre, és örömmel fogadta a történéseket. „Irigyellek János” – kommentálta, és adta áldását ez a mi egyetlenünk a magyar köz-, és fideszélet eme újabb gyöngyszemét. Nagy valószínűséggel aztán történt egy kis visszahorgadás a felhőtlen lelkesedésben, mert később az egészet cakumpakk tüntették el. Ám épp elég ideig volt kint ahhoz, hogy a drótok megőrizzék az utókornak okulásul, és egy eljövendő szerencsésebb idő számára elszörnyedő elrettentésül, hogyan nem kellene élni és gondolkodni, ha az ember intellektuálisan és morálisan tartja magát valamire.

Orbánnak azonban ennyi a horizontja. Hogy eltelten tapsikol a bazmegelésnek, csak még az nem világos egészen, mi is ebben az, aminek olyan felhőtlenül örül. A nyelvhasználatnak, az ízesen tapló magyarságnak, vagy annak, hogy irigyellek János a frontvonalon volt ekkora hős, és a szemtelen momentumosnak jól megmondta face to face, ahogyan kérges kezű férfihoz illik. (gémes kút, malom alja, fokos) Illetve gyere ki a kocsma elé, és más egyéb elintézési módok. Ez az is, amikor Orbán kedves vezető tucatjával cipeli a hátán a brüsszeli lipsiket. Nála – és a Fidesznél – ez így megy az asszony pofozása közben, ha nem szül eleget. Viszont innen nagyon messze vezetnek az utak, el, egészen a barna ingekig.

Látjuk ugyanis ebből a történetből (is), hogy Orbánnak ugyan undorítóan nagy a pofája, viszont beszari alak, ebből fakad, hogy mindig csak a partvonalról buzdítja tapló aljasságra az övéit, rádión keresztül uszít, és az irigyellek János eseténél fajsúlyosabb dolgok is fakadnak ebből nagyon sajnálatosan. Mert ugyanígy tegnap jött a hír arról is, hogy elítéltek egy férfit, aki irigyellek Jánostól alig különbözve késsel fenyegetett egy leszbikus párt a budapesti villamoson. Ha a villamosvezető közbe nem lép, még vér is folyt volna, olyan nagy volt a NER nevelte vadbarom felháborodása, amikor azt látta azon a villamoson, hogy az apa nem mindig férfi, ellenben az anya mindig nő, mert ez nem lehet másképp.

Még mindennaposnak is volna mondható az eset. Gyakorta olvasni híradásokat megtámadott színesbőrűekről, fenyegetett asszonyokról, akiknek az a bűne, hogy kendőt viselnek. Az indulatok mindig olyanok ellen manifesztálódnak, akik Orbán megfogalmazásában kevert fajúak, vagy mások, mint a hófehér bőrű, keresztény magyarok, de minden további helyett itt utalunk arra, hogy ez a színtiszta nácizmus a NER köntösében. Szóval az ilyesmi majdnem mindennapos, tegnap azonban szintet lépett a téboly, amikor a leszbikusokat késsel fenyegető vadbarom megnevezte a felbujtóját a bíróság előtt. Elszólta magát mintegy, előadta azt a mentséget, amit talán nem kellett volna, mégis megtörtént.

„Orbán Viktor is hasonlóan gondolkodik” – magyarázta a rémségek kicsiny boltját a bíróság előtt a késsel hadonászó, s hogy teljes legyen a kép – miképp is gondolkodik Orbán, mint ő -, még az is kiderült, hogy áldozatait ekképp fenyegette, akárha Orbán ezek szerint: „Az összes ilyet meg kell ölni…Mit buziskodtok itt? Elvágom a torkotokat, kivéreztetlek benneteket.” – Fedte fel lelkének éjfekete tartalmát hősünk, aki mindehhez saját bevallása szerint Orbántól merített ihletet. S ha most valaki a kedves vezető védelmében előadná, ő annyira angyali lelkű, hogy ilyet nem mondott, megjegyezzük, ilyet valóban nem. Viszont Hitler papa sem mondott olyat soha, hogy a zsidókat ki kell irtani. S mint az ismeretes, mégis megtörtént.

Aztán utólag Fónagy János, fideszista államtitkár megmagyarázta a mosdatlan száját, éltes korára hivatkozva, mint ami feljogosítja a trágár beszédre. Majdhogynem kényszeríti rá, mint valami mindent ledöntő biológiai erő, azaz a jóisten rendelése. Fónagy államtitkár így szabadkozott: „Én egy faragatlan öregember vagyok, én káromkodok”. Itt, ezen a ponton, mielőtt tovább haladnánk nerista történetünkben, azért bemutatjuk azokat a kérdéseket, amelyek a mentegetőzés kapcsán fölbuktak bennünk mintegy az árból, miszerint a sors, illetve az évek súlya hány éves kortól determinálja az embert, hogy bunkó legyen, illetve, hogy ez akkor a család körében is – úgy mint kisonokák, egyebek – is működnek-e.

Most azonban képzeljük el Fónagy államtitkár tézisét a korról és a káromkodásról, és máris előttünk áll akármely nyugdíjas klub, ahol ezek szerint olyan párbeszédek zajlanak, hogy egy filmben végig szólnia kellene a sípnak a beszélgetéseket elfedendő, sőt, inkább egy hajókürtre lenne szükség. Tudjuk azonban, hogy ez nincsen így egyáltalán, s attól, hogy valaki megette a kenyere javát, még nem lesz ordenáré, hacsak nem méretes tapló, amit Fónagy álamtitkár „faragatlan” jelzővel definiál eufemisztikusan. De nem tartunk még a sztori lényegénél, mert a Karmelitánál zajlott a nyelvművelő akció, ahol is a Momentum kordont bontott ugyanúgy, mint annak idején Orbán egyetlenünk a Kossuth téren, mint emlékezhetünk.

Nos, azt már mindenki elfeledte, vagy, ha nem, Orbán nagyvezír tündökletes szabharcának fejezeteként maradt meg a gyöpös agyakban azzal a különbséggel, hogy egyetlenünknek akkor senki egy büdös szót nem szólt, valószínűleg ezzel is hozzá járulva ahhoz, hogy teljesen elszemtelenedjen. Mellékszálként említsük meg, hogy most azonban Hadházy képviselő ellen eljárás indult, mint kordonbontási felbujtó, Fónagy államtitkár azonban nem vele futott össze e tevékenység közben, hanem Gelencsér Ferenccel, a Momentum elnökével, s neki szólt be, amit később faragatlan öregember mivoltával magyarázott, s ekként: „Ahelyett, hogy kapálnál, baszd meg”. (Mint kitetszik, itt már nem sípoltuk ki az illetlenséget, mint a címben.)

Fölösleges is volna, hiszen így áll előttünk teljes díszben Fónagy államtitkár, akinek – ha lett volna pillanatnyi humorérzéke – Gelencsér elnök Bryan módján vágott volna vissza. Mint filmélményünkben áll, amikor Bryant (a Bryan életében) a tömegek prófétaként követve üldözik, s aztán utolérik, hősünk kétségbe esve így kiált feléjük és hozzájuk: „Menjetek a picsába”, mire a tömeg egy emberként kérdi őt, „Hogyan menjünk a picsába, mester”. No most, Gelencsér elnök is megkérdezhette volna Fónagy államtitkárt, hogyan bassza meg kapálás közben, s főképp mit vagy kit, de ez nem történt meg. Tehát Fónagy államtitkár felszólítása csak lengedezett a tavaszi szélben a Karmelita előtt.

Mint egyetlen nagy felkiáltójel, ami a „faragatlan öregemberre” mutatott. Még csak arra sem hivatkozhatott, mint annak idején Szalay Ferenc, Szolnok fideszista polgármestere, aki nyugdíjas közönségét vén kurváknak nevezte arra gondolva, hogy nincs bekapcsolva a mikrofonja. A közönség azonban nem sértődött meg egyáltalán, hanem szorgalmasan választgatja őt újra meg újra, s ez némi útmutatást ad a vén kurvának nevezett választópolgárok öntudatáról, ami a jelek szerint nincsen nekik. De nem is ez, hanem a fideszisták viszonya a külvilághoz, legyen az ellenzéki politikus, vagy nyugdíjas matróna. Hogy ennyibe veszik: baszd meg vén kurva. Ami elég lehangoló bír lenni.

Ám nekünk a jelek szerint így is jó, lamentálni rajta tehát nincs mit, és fölösleges. Marad azonban az, hogy Fónagy államtitkár miért épp kapálni küldte politikai ellenfelét a pillanatnyi hévben, amikor felszólíthatta volna akármi másra is. A magunk részéről ebben a paraszti gyökereket látjuk, azt a világlátást, amely hasznosnak és egyedül üdvözítőnek, nemzetünk számára kívánatosnak a föld kapirgálását látja csakis. Ugyanakkor ez a földesúr gőgje is a paraszt felé (melyik út megyen Budára), hogy takarodjon a mezőre a köreiből, ami sokkal magasabban, mintegy más dimenzióban létezik, mint Fónagy államtitkár, aki a saját képzeletében levitál a szar fölött számunkra érinthetetlenül.

Így neki elnézzük a trágárságot, még csak a korával sem kell takaróznia, hiszen magunk sem vagyunk egészen bűntelenek e téren, mint ahogyan senki sem. Viszont a helyzet és a pökhendiség, ahogyan Fónagy államtitkár a saját képzeletében a seggéből ráncigálja elő Gelencsér elnököt, az nem azért vérlázító, mert ez így ott és akkor megtörtént, hanem azért, mert azt példázza, hogyan viszonyulnak ezek mindenhez és mindenkihez. Mert ebből fakadólag én nyájasom, téged is kapálni küzdött baszdmegelve a fideszista, így jobb, ha ezzel tisztában vagy. De, ha úgy viszonyulsz hozzá, mint a lekurvázott szolnoki nyugdíjasok, akkor úgyis teljesen mindegy, akkor nincs miről beszélni, és fölöslegesen járattam a szájamat.

„Indul az európai hadjárat. Fel, Berlinre!” – ezt üzente a hülyéinek Orbán nagyvezír, midőn felöltötte egyenruháját, a szurkolói sálat, és a stadionba indult meccsnézőbe. Minden további előtt eszünkbe ötlik erről a harcias kiskakas pózról maga Svejk, aki – mint emlékezhetünk – Müllernével toligáltatta magát a flaszteren a tolókocsijában, és mankójával hadonászva ordibált, miszerint „Fel, Belgrádra”. A Svejk, mint regény egyébként a világirodalom azon remeke, amelyik a legröhejesebb és leglehangolóbb egyszerre, ahogyan tükröt tart a széthulló K&K birodalom elé, megmutatva annak pitiánerségét. Mintha magunkat néznénk a NER-ben.

Sorolni lehetne a párhuzamokat, ami arra lenne alkalmas, hogy Orbánt, a rendszerét, annak mindenféle felfújt hólyag jellegű aljasságával Svejk szemüvegén keresztül mutassuk be. De sajnálatos módon nem vagyunk egy Hasek, csak szeretnénk, ám érzéseink és meglátásaink, legalábbis azok világosságát tekintve hasonlatosak vagy majdnem ugyanazok, ezért is röhögünk sírva azon az Orbánon, aki megrekedt az időben, vagy épp vissza is fordult valami régen volt világ felé, amelyben hősnek képzeli magát, aki a futballcsapatán keresztül vívja kisded harcait, mert más eszköze már nem maradt egyáltalán.

Orbán a meccsre induló sáljával olyan egyedül van a világban, amennyire csak Brüsszelben szokott a partvonalra kerülni, ahogyan a többiek diskurálnak egymással, akárha emberek, ő pedig a körön kívül duzzog magában, és forralja a pitiáner bosszúit. Másfelől és éppen ezért erősen röhejes is az évtizede zajló, az egész Univerzum ellen vívott háborújával, azzal, ahogyan mindig harcba indul, és mindig győzelmet jelent a vereségei után, ami megvallva elég frusztráló lehet. Nem véletlenül szomjazza az aranylábúak győzelmét mindig annyira, mert ilyenkor érzi azt, hogy igazán győzött. Ez az ő magyar fajú diadala a libsik fölött.

Nem véletlen, hogy milyen gúnyos kéjjel visított a sajtója annak idején az angolok kétszeri legyőzéséről, azoknak az angoloknak a sárba taposásáról, akik nem átallanak a meccsek előtt a gyöpön térdepelni. Az ilyen győzelmek Orbán – és a hülyéi számára – a saját kulturális és politikai felsőbbrendűségük bizonyítékai, és észre sem veszik, hogy ezzel a diktatúrák azon folyójába lépnek bele, amelyek a sportsikerekkel akarják megmutatni rendszerük életrevalóbbságát, és éppen azért, mert másban nem igazán tudják, és ezért is ér meg minden pénzt nekik. Ez voltaképp önigazolás, ami valahol szánalmas.

Vagy mégsem egészen az, hiszen a szánalom, mint olyan némi sajnálatot tételez, ilyen viszont mibennünk irányukban nincs, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik, hogy másban sem. Orbán és rendszere ma már a világban, legalábbis annak jobbik felében megvetést és lenézést hív elő, és ezt, ezeket erősíti az is, ahogy egyre vadabbul követelik maguknak azt a tiszteletet, amit azért nem kapnak meg, mert nem érdemelték ki. Orbán ma már abba a debil állapotba került, ahol az a tripje, hogy a futballistái az ő harcát vívják, általuk a rendszere győz – ha győz – az életképtelennek képzelt nyugati demokráciák fölött, ami szintén mély meggyőződése.

S ha a Svejk jutott eszünkbe, az nemcsak azért van, mert olyan nagyon hajaz egymásra a „Fel, Belgrádra” és a „Fel, Berlinre” kiabálás és kavarás, hanem az is, hogy mindkettő olyan világot mutat be nekünk, amely fölött eljárt az idő. De míg a Svejk idejében a K&K haldoklása beleillett a történelem sodrába, Orbáné abból már rég kiesett, és valami téren és időn kívül lebegő őskori kövületként áll előttünk, és áll Európa előtt is, amelyből már csak ez a röhejes harciasság látszik, mert minden más kiveszett belőle egészen és véglegesen.

Tíz évvel ezelőtt, amikor a futballőrületét rászabadította erre az országra, még azt hihettük – és akkor tán úgy is volt -, hogy az ifjúkori elvetélt álmait szeretné hatalmi szóval beteljesíteni, mára azonban ez egészen más gyökereket mutat. Az álmok nem váltak valóra, a lehangoló azonban az a történetben, hogy tovább fejlődve a futball, mint a nemzeti önmegvalósítás hovatovább egyetlen terepe maradt meg. Már nem sport, nem politika, és nem is vallás vagy tudomány, mint régebben szintén Orbán kifejtette, hanem a felsőbbrendűség bizonyításának eszköze. Csak az a baj vele, hogy a pályán elszenvedett vereségek csorbát ejtenek ezen. Ördögi kör ez.