Szerző: rezeda

Mint emlékezhetünk, pár napja Polt főügyész bevallotta, hogy a Vodafone-üzlet szabálytalanul köttetett meg, ugyanakkor széttárta karjait, hogy ő ennek ellenére semmit nem lép. A főügyész áldását adta a törvénytelenségre, innentől fogva érdektelen a hivatala, hiszen nem azt teszi, ami a feladata, nem üldözi a bűnt. Nem véletlen, hogy ezzel párhuzamosan negyed órán át sorolták neki a parlamentben azt a tengernyi ügyet, amiben hasonlóan járt el – illetve és jobban mondva – nem járt el egyáltalán, mert a fideszes cimborái voltak az érintettek, de ez már olyan alapigazság a NER-ben, mint a kétszer kettő józansága.

Mindez csak annak fényében érdekes, hogy föltehessük a kérdést, vajon mit remél Szabó Tímea és a Párbeszéd, amikor följelenti Orbán Viktort – ahogyan ez megtörtént – rémhírterjesztésért, midőn a mi eszelős miniszterelnökünk háborúpártisággal vádolja meg a komplett ellenzéket. Meg Európát, illetve, ha jól emlékszünk saját magán és a Varikánon kívül mindent és mindenkit, aki él és mozog. Hiába gondolja úgy viszont úgy Szabó Tímea és a Párbeszéd, hogy olyan kijelentésekkel, miszerint sodródunk bele a harmadik világháborúba, ami Orbán hangoztatott agymacskája, szintén csak a rémeket terjeszti.

Annyi humorérzéke azért volt a feljelentőknek, hogy Orbánnak stratégiai nyugalmat ajánlottak, mint amit a háború kitörése táján, mint új fogalmat maga terjesztett el, s amiképp kitetszik, éppen az ellenkezőjét teszi. Hergeli a hülyéit, kábítja őket, hogy majd az ő nevét dicsérjék imáikban, mint aki őket a bajtól saját testével megvédte. Visszatérve Poltra, természetes, hogy a mostani följelentésnek sem lesz semmi eredménye. Polt Orbán ellen még akkor sem vizsgálódna ugyanis, ha a saját kezével fojtaná meg az édes anyukáját, jobb volna már végre megszokni, hogy Orbán – itthon – törvényen kívül és  felül áll.

Ezzel pedig semmilyen ellenzék és mi magunk sem sokat tudunk kezdeni, ha úgy tetszik, meg kell szoknunk, hogy folyamatosan a képünkbe van köpve. Viszont azt is tudjuk, a háború kitörése óta Orbánnak csak egyetlen célja van, hogy elcseszett kormányzásának – vagy a kormányzás imitálásának – az összes szarát másra kenje, ám ebbéli buzgalmában a lehető legtöbbet teszi, hogy az öldöklés soha ne érjen véget. Minden megnyilvánulását innen kell nézni, és ezért elég pikáns az ellenzéket vádolni azzal, amit ő permanensen elkövet, de ez a fideszes taktika része már a kezdetek óta. Csodálkozni rajta tehát nincsen mit.

Mindeközben pedig, amikor a fostos békegalamb álcájában szaladgál föl s alá, mindenféle hazugságokat terjeszt nagy talányosan, mint akinek bármiféle befolyása lenne – nincs – a történelem folyására. Amikor kitört a háború, azt hangoztatta, hogy előtte pár héttel békemissziós látogatáson járt Putyin cimborájánál. Nem sokkal később talányos arccal jelentette be – mint emlékezhetünk -, hogy májusra minden véget ér, és azóta is dönti magából a zöldségeket, amelyekkel odáig jutott, Európának és saját, kietlen hazánknak egyként árt, s még az a szerencse, hogy végzetes bajt nem tud okozni. Pedig azon van.

Ami miatt most följelentették, hogy miszerint közel vagyunk a harmadik világháború kitöréséhez, az kutyatöke ahhoz képest, hogy legújabban arról is delirált, Európa békefenntartó haderőket küldene Ukrajnába, amit nagy valószínűséggel az ujjából szopott, de legalább fölkeltette vele orosz haverjainak figyelmét. Azonnal válaszoltak is, hogy az bizony elég nagy baj lenne, tehát nem igazán ajánlják. Ismerjük az oroszokat, és tudjuk, más reakció nem is volt várható tőlük, és ismerjük Európát is, akinek ilyesmi eszébe sem jutna. Ebben az egyenletben a harmadik tényező pedig Orbán, aki csak a feszkót kelti.

Tudjuk, és említettük is, hogy mindezzel csak egy a cél, a kudarcairól terelni, a kérdés azonban az, hogy ebben a játszmában meddig hajlandó elmenni, mert már rég kiderült, nem Európa, nem Magyarország és nem is a magyarok érdeke az első és az egyetlen. Ilyen csak egy létezik, az pedig a trón megőrzése, és mindenáron. Ez az egyedüliség eddig csak mérhetetlenül káros volt, de lassan már veszélyes is lesz, tehát szólhatna valaki a manusnak, hogy állítsa le magát, amíg nem késő. Ilyen azonban a környezetében nincs, így hát a mi kis békegalambunk nem egyéb, mint egy időzített bomba, ami majd egyszer felrobban.

Mint tegnap lehangoltan elmélkedtünk róla, Fónagy államtitkárból kibukott a trágyadomb melletti budoárja, és bazmegelve küldte kapálni a Momentum elnökét, mert kordont bontott a Karmelitánál. Az derült ki gondolkodásunk során, hogy ez nem véletlen, nem egyedi, ilyképp csodálkozni rajta voltaképp nincs mit. Azt nem mondtuk ki, hogy ezek ilyenek, csak utaltunk rá, mára azonban kiderült, nemhogy ez a módi, hanem jól is érzik benne magukat, mert Orbán Viktor is beszállt a buliba. Igaz, csak virtuálisan, mert tőle manapság csak ennyi telik, vidékre menekül vagy a Kossuthba, élettel már nem nagyon találkozik, ez okozhatja, hogy elveszíti a valóságot, és egy maga teremtette álomvilágban éldegél.

Voltak hullámverései a nem orbánsajtóban Fónagy államtitkár tulokságának, következésképp a kedves vezetőhöz is eljutott a híre, és örömmel fogadta a történéseket. „Irigyellek János” – kommentálta, és adta áldását ez a mi egyetlenünk a magyar köz-, és fideszélet eme újabb gyöngyszemét. Nagy valószínűséggel aztán történt egy kis visszahorgadás a felhőtlen lelkesedésben, mert később az egészet cakumpakk tüntették el. Ám épp elég ideig volt kint ahhoz, hogy a drótok megőrizzék az utókornak okulásul, és egy eljövendő szerencsésebb idő számára elszörnyedő elrettentésül, hogyan nem kellene élni és gondolkodni, ha az ember intellektuálisan és morálisan tartja magát valamire.

Orbánnak azonban ennyi a horizontja. Hogy eltelten tapsikol a bazmegelésnek, csak még az nem világos egészen, mi is ebben az, aminek olyan felhőtlenül örül. A nyelvhasználatnak, az ízesen tapló magyarságnak, vagy annak, hogy irigyellek János a frontvonalon volt ekkora hős, és a szemtelen momentumosnak jól megmondta face to face, ahogyan kérges kezű férfihoz illik. (gémes kút, malom alja, fokos) Illetve gyere ki a kocsma elé, és más egyéb elintézési módok. Ez az is, amikor Orbán kedves vezető tucatjával cipeli a hátán a brüsszeli lipsiket. Nála – és a Fidesznél – ez így megy az asszony pofozása közben, ha nem szül eleget. Viszont innen nagyon messze vezetnek az utak, el, egészen a barna ingekig.

Látjuk ugyanis ebből a történetből (is), hogy Orbánnak ugyan undorítóan nagy a pofája, viszont beszari alak, ebből fakad, hogy mindig csak a partvonalról buzdítja tapló aljasságra az övéit, rádión keresztül uszít, és az irigyellek János eseténél fajsúlyosabb dolgok is fakadnak ebből nagyon sajnálatosan. Mert ugyanígy tegnap jött a hír arról is, hogy elítéltek egy férfit, aki irigyellek Jánostól alig különbözve késsel fenyegetett egy leszbikus párt a budapesti villamoson. Ha a villamosvezető közbe nem lép, még vér is folyt volna, olyan nagy volt a NER nevelte vadbarom felháborodása, amikor azt látta azon a villamoson, hogy az apa nem mindig férfi, ellenben az anya mindig nő, mert ez nem lehet másképp.

Még mindennaposnak is volna mondható az eset. Gyakorta olvasni híradásokat megtámadott színesbőrűekről, fenyegetett asszonyokról, akiknek az a bűne, hogy kendőt viselnek. Az indulatok mindig olyanok ellen manifesztálódnak, akik Orbán megfogalmazásában kevert fajúak, vagy mások, mint a hófehér bőrű, keresztény magyarok, de minden további helyett itt utalunk arra, hogy ez a színtiszta nácizmus a NER köntösében. Szóval az ilyesmi majdnem mindennapos, tegnap azonban szintet lépett a téboly, amikor a leszbikusokat késsel fenyegető vadbarom megnevezte a felbujtóját a bíróság előtt. Elszólta magát mintegy, előadta azt a mentséget, amit talán nem kellett volna, mégis megtörtént.

„Orbán Viktor is hasonlóan gondolkodik” – magyarázta a rémségek kicsiny boltját a bíróság előtt a késsel hadonászó, s hogy teljes legyen a kép – miképp is gondolkodik Orbán, mint ő -, még az is kiderült, hogy áldozatait ekképp fenyegette, akárha Orbán ezek szerint: „Az összes ilyet meg kell ölni…Mit buziskodtok itt? Elvágom a torkotokat, kivéreztetlek benneteket.” – Fedte fel lelkének éjfekete tartalmát hősünk, aki mindehhez saját bevallása szerint Orbántól merített ihletet. S ha most valaki a kedves vezető védelmében előadná, ő annyira angyali lelkű, hogy ilyet nem mondott, megjegyezzük, ilyet valóban nem. Viszont Hitler papa sem mondott olyat soha, hogy a zsidókat ki kell irtani. S mint az ismeretes, mégis megtörtént.

Aztán utólag Fónagy János, fideszista államtitkár megmagyarázta a mosdatlan száját, éltes korára hivatkozva, mint ami feljogosítja a trágár beszédre. Majdhogynem kényszeríti rá, mint valami mindent ledöntő biológiai erő, azaz a jóisten rendelése. Fónagy államtitkár így szabadkozott: „Én egy faragatlan öregember vagyok, én káromkodok”. Itt, ezen a ponton, mielőtt tovább haladnánk nerista történetünkben, azért bemutatjuk azokat a kérdéseket, amelyek a mentegetőzés kapcsán fölbuktak bennünk mintegy az árból, miszerint a sors, illetve az évek súlya hány éves kortól determinálja az embert, hogy bunkó legyen, illetve, hogy ez akkor a család körében is – úgy mint kisonokák, egyebek – is működnek-e.

Most azonban képzeljük el Fónagy államtitkár tézisét a korról és a káromkodásról, és máris előttünk áll akármely nyugdíjas klub, ahol ezek szerint olyan párbeszédek zajlanak, hogy egy filmben végig szólnia kellene a sípnak a beszélgetéseket elfedendő, sőt, inkább egy hajókürtre lenne szükség. Tudjuk azonban, hogy ez nincsen így egyáltalán, s attól, hogy valaki megette a kenyere javát, még nem lesz ordenáré, hacsak nem méretes tapló, amit Fónagy álamtitkár „faragatlan” jelzővel definiál eufemisztikusan. De nem tartunk még a sztori lényegénél, mert a Karmelitánál zajlott a nyelvművelő akció, ahol is a Momentum kordont bontott ugyanúgy, mint annak idején Orbán egyetlenünk a Kossuth téren, mint emlékezhetünk.

Nos, azt már mindenki elfeledte, vagy, ha nem, Orbán nagyvezír tündökletes szabharcának fejezeteként maradt meg a gyöpös agyakban azzal a különbséggel, hogy egyetlenünknek akkor senki egy büdös szót nem szólt, valószínűleg ezzel is hozzá járulva ahhoz, hogy teljesen elszemtelenedjen. Mellékszálként említsük meg, hogy most azonban Hadházy képviselő ellen eljárás indult, mint kordonbontási felbujtó, Fónagy államtitkár azonban nem vele futott össze e tevékenység közben, hanem Gelencsér Ferenccel, a Momentum elnökével, s neki szólt be, amit később faragatlan öregember mivoltával magyarázott, s ekként: „Ahelyett, hogy kapálnál, baszd meg”. (Mint kitetszik, itt már nem sípoltuk ki az illetlenséget, mint a címben.)

Fölösleges is volna, hiszen így áll előttünk teljes díszben Fónagy államtitkár, akinek – ha lett volna pillanatnyi humorérzéke – Gelencsér elnök Bryan módján vágott volna vissza. Mint filmélményünkben áll, amikor Bryant (a Bryan életében) a tömegek prófétaként követve üldözik, s aztán utolérik, hősünk kétségbe esve így kiált feléjük és hozzájuk: „Menjetek a picsába”, mire a tömeg egy emberként kérdi őt, „Hogyan menjünk a picsába, mester”. No most, Gelencsér elnök is megkérdezhette volna Fónagy államtitkárt, hogyan bassza meg kapálás közben, s főképp mit vagy kit, de ez nem történt meg. Tehát Fónagy államtitkár felszólítása csak lengedezett a tavaszi szélben a Karmelita előtt.

Mint egyetlen nagy felkiáltójel, ami a „faragatlan öregemberre” mutatott. Még csak arra sem hivatkozhatott, mint annak idején Szalay Ferenc, Szolnok fideszista polgármestere, aki nyugdíjas közönségét vén kurváknak nevezte arra gondolva, hogy nincs bekapcsolva a mikrofonja. A közönség azonban nem sértődött meg egyáltalán, hanem szorgalmasan választgatja őt újra meg újra, s ez némi útmutatást ad a vén kurvának nevezett választópolgárok öntudatáról, ami a jelek szerint nincsen nekik. De nem is ez, hanem a fideszisták viszonya a külvilághoz, legyen az ellenzéki politikus, vagy nyugdíjas matróna. Hogy ennyibe veszik: baszd meg vén kurva. Ami elég lehangoló bír lenni.

Ám nekünk a jelek szerint így is jó, lamentálni rajta tehát nincs mit, és fölösleges. Marad azonban az, hogy Fónagy államtitkár miért épp kapálni küldte politikai ellenfelét a pillanatnyi hévben, amikor felszólíthatta volna akármi másra is. A magunk részéről ebben a paraszti gyökereket látjuk, azt a világlátást, amely hasznosnak és egyedül üdvözítőnek, nemzetünk számára kívánatosnak a föld kapirgálását látja csakis. Ugyanakkor ez a földesúr gőgje is a paraszt felé (melyik út megyen Budára), hogy takarodjon a mezőre a köreiből, ami sokkal magasabban, mintegy más dimenzióban létezik, mint Fónagy államtitkár, aki a saját képzeletében levitál a szar fölött számunkra érinthetetlenül.

Így neki elnézzük a trágárságot, még csak a korával sem kell takaróznia, hiszen magunk sem vagyunk egészen bűntelenek e téren, mint ahogyan senki sem. Viszont a helyzet és a pökhendiség, ahogyan Fónagy államtitkár a saját képzeletében a seggéből ráncigálja elő Gelencsér elnököt, az nem azért vérlázító, mert ez így ott és akkor megtörtént, hanem azért, mert azt példázza, hogyan viszonyulnak ezek mindenhez és mindenkihez. Mert ebből fakadólag én nyájasom, téged is kapálni küzdött baszdmegelve a fideszista, így jobb, ha ezzel tisztában vagy. De, ha úgy viszonyulsz hozzá, mint a lekurvázott szolnoki nyugdíjasok, akkor úgyis teljesen mindegy, akkor nincs miről beszélni, és fölöslegesen járattam a szájamat.

„Indul az európai hadjárat. Fel, Berlinre!” – ezt üzente a hülyéinek Orbán nagyvezír, midőn felöltötte egyenruháját, a szurkolói sálat, és a stadionba indult meccsnézőbe. Minden további előtt eszünkbe ötlik erről a harcias kiskakas pózról maga Svejk, aki – mint emlékezhetünk – Müllernével toligáltatta magát a flaszteren a tolókocsijában, és mankójával hadonászva ordibált, miszerint „Fel, Belgrádra”. A Svejk, mint regény egyébként a világirodalom azon remeke, amelyik a legröhejesebb és leglehangolóbb egyszerre, ahogyan tükröt tart a széthulló K&K birodalom elé, megmutatva annak pitiánerségét. Mintha magunkat néznénk a NER-ben.

Sorolni lehetne a párhuzamokat, ami arra lenne alkalmas, hogy Orbánt, a rendszerét, annak mindenféle felfújt hólyag jellegű aljasságával Svejk szemüvegén keresztül mutassuk be. De sajnálatos módon nem vagyunk egy Hasek, csak szeretnénk, ám érzéseink és meglátásaink, legalábbis azok világosságát tekintve hasonlatosak vagy majdnem ugyanazok, ezért is röhögünk sírva azon az Orbánon, aki megrekedt az időben, vagy épp vissza is fordult valami régen volt világ felé, amelyben hősnek képzeli magát, aki a futballcsapatán keresztül vívja kisded harcait, mert más eszköze már nem maradt egyáltalán.

Orbán a meccsre induló sáljával olyan egyedül van a világban, amennyire csak Brüsszelben szokott a partvonalra kerülni, ahogyan a többiek diskurálnak egymással, akárha emberek, ő pedig a körön kívül duzzog magában, és forralja a pitiáner bosszúit. Másfelől és éppen ezért erősen röhejes is az évtizede zajló, az egész Univerzum ellen vívott háborújával, azzal, ahogyan mindig harcba indul, és mindig győzelmet jelent a vereségei után, ami megvallva elég frusztráló lehet. Nem véletlenül szomjazza az aranylábúak győzelmét mindig annyira, mert ilyenkor érzi azt, hogy igazán győzött. Ez az ő magyar fajú diadala a libsik fölött.

Nem véletlen, hogy milyen gúnyos kéjjel visított a sajtója annak idején az angolok kétszeri legyőzéséről, azoknak az angoloknak a sárba taposásáról, akik nem átallanak a meccsek előtt a gyöpön térdepelni. Az ilyen győzelmek Orbán – és a hülyéi számára – a saját kulturális és politikai felsőbbrendűségük bizonyítékai, és észre sem veszik, hogy ezzel a diktatúrák azon folyójába lépnek bele, amelyek a sportsikerekkel akarják megmutatni rendszerük életrevalóbbságát, és éppen azért, mert másban nem igazán tudják, és ezért is ér meg minden pénzt nekik. Ez voltaképp önigazolás, ami valahol szánalmas.

Vagy mégsem egészen az, hiszen a szánalom, mint olyan némi sajnálatot tételez, ilyen viszont mibennünk irányukban nincs, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik, hogy másban sem. Orbán és rendszere ma már a világban, legalábbis annak jobbik felében megvetést és lenézést hív elő, és ezt, ezeket erősíti az is, ahogy egyre vadabbul követelik maguknak azt a tiszteletet, amit azért nem kapnak meg, mert nem érdemelték ki. Orbán ma már abba a debil állapotba került, ahol az a tripje, hogy a futballistái az ő harcát vívják, általuk a rendszere győz – ha győz – az életképtelennek képzelt nyugati demokráciák fölött, ami szintén mély meggyőződése.

S ha a Svejk jutott eszünkbe, az nemcsak azért van, mert olyan nagyon hajaz egymásra a „Fel, Belgrádra” és a „Fel, Berlinre” kiabálás és kavarás, hanem az is, hogy mindkettő olyan világot mutat be nekünk, amely fölött eljárt az idő. De míg a Svejk idejében a K&K haldoklása beleillett a történelem sodrába, Orbáné abból már rég kiesett, és valami téren és időn kívül lebegő őskori kövületként áll előttünk, és áll Európa előtt is, amelyből már csak ez a röhejes harciasság látszik, mert minden más kiveszett belőle egészen és véglegesen.

Tíz évvel ezelőtt, amikor a futballőrületét rászabadította erre az országra, még azt hihettük – és akkor tán úgy is volt -, hogy az ifjúkori elvetélt álmait szeretné hatalmi szóval beteljesíteni, mára azonban ez egészen más gyökereket mutat. Az álmok nem váltak valóra, a lehangoló azonban az a történetben, hogy tovább fejlődve a futball, mint a nemzeti önmegvalósítás hovatovább egyetlen terepe maradt meg. Már nem sport, nem politika, és nem is vallás vagy tudomány, mint régebben szintén Orbán kifejtette, hanem a felsőbbrendűség bizonyításának eszköze. Csak az a baj vele, hogy a pályán elszenvedett vereségek csorbát ejtenek ezen. Ördögi kör ez.

A hét végén az írták az időjárás előrejelzésben a meteorológusok, hogy eső, sőt, zivatar várható Neria kies tájain. Azon a napon, amikor erről tudósítottak, hírszerkesztőként azzal adtam lapom olvasóközönségének tudtára mindezt, hogy ma eső rondítja el a napunkat és a kedvünket, de akkor még nem gondoltam volna, hogy kihúzom a gyufát Orbán sajtójában mindezzel. Ám ez is megtörtént. Ugyanis kisvártatva gúnyos bejegyzés jelent meg a prostisrácok helyi fiókoldalán – amit aztán a hasonló világlátásúak ezerrel osztogattak a közösségi oldalon -, miszerint a libsi fotelújságírónak már a tavaszi eső is fáj, megfejelve a közjóért való aggódás hazugságával, hogy pedig földjeink erősen szomjazzák a vizet.

Ugyanezekben a körökben – Orbán sajtója és értő közönsége – nagy, egyetértő derültséget, jóízű böfögést váltott ki a közös öröm, hogy én (illetve a lapom) jól megkaptuk mint libsi fotelújságírók, akik még a nemzeti esőnek, ami felvirágoztatja kertjeinket, sem tudunk örülni. Életképtelenek vagyunk, ülünk a foteljeinkben, számolgatjuk a Sorostól kapott pénzünket, és az időjárásjelentéssel is sokat szenvedett hazánk életére törünk. Ellene dolgozunk mintegy. A fotelújságíró ilyenkor elképzeli az esőnek való közös örülést, ahogyan a nemzeti ifjak és vének állnak az esőben mozgalmi dalokat énekelve, és élesítik az esernyőiket, hátha arra téved egy részeges bölcsész, akit fejbe lehet verni, miután képen öntötték savval.

Szokva vagyunk ahhoz, hogy ezek még a kőbe is belekötnek, no de, hogy az időjárás miatt, az már delikát, és egyben lehangoló. S nem azért, mintha csöppet is zavarna a habzó száj és a csattogó fog, hanem mert megmutatja, hová jutottunk édes hazánk züllésében az eltelt fideszista évek alatt. Hogy mekkora a horizontjuk, s főleg miféle, ahogyan a bayerek, bencsikek nyomán terjed az alvilágban a minden rajtuk kívül állót picsázva az anyjába küldő hang. De még nem is ez, hanem a folyományok, hogy honnan szemlélik ezek a világot, miféle barna ingekből harsonaszóra. A Mi Hazánktól is elhangzott az életképtelen belpesti értelmiség elsöprésének óhaja, akik helyébe efféle ifjak kellenek, akik nem félnek az esőtől.

Viszont sajnálatos módon ezt a hangot már ismerjük. Ez a nácizmusba hajló fasizmus hangja, ami Neriában már nem is bimbózik, hanem szárba szökkent, s amíg felsőbb köröktől még hihetnénk azt, hogy a manipuláció miatt használatos, ez az eső miatt életképtelennek nyilvánító kinyilatkoztatás azt bizonyítja, hogy mindez zsigeri. S sötét lelkük legmélyebb bugyraiból ömlik elő, és e kapcsán állapítja meg az ember, hogy íme hát meglelte hazáját. Azt, amelyikben a foteltudós álmodozó Szerb Antalt agyon lehetett verni, aki nagy valószínűséggel szintén hajlamos lehetett arra, hogy olykor-olykor egy esős naptól melankóliába essen. Vagy netán örüljön neki, ha olyan volta kedve és a hangulata.

De nem dobbant együtt a szíve, nem menetelt és nem tapsolt ütemesen, illetve összefoglalva más volt. Orbán Viktor után: kevert fajú, nem tiszta ős-, és tulokmagyar. Mert voltaképp erről volna itt szó, a fotelújságíró, a belpesti értelmiségi, a részeges bölcsész meg a hasonszőrűek (filozófusok, tanárok), mindenki, aki másképp, nem tábori szürkében látja a világot, Neriában tulajdonképpen fölösleges. Elszívja a levegőt, és eleszi az ételt a tiszta fajú magyarok elől. Nem hagy nekik életteret, megrontja az óvodásaikat és a szent szánkók mellett tüntet ádventkor, sőt, még templomba sem jár a pogány (vagy más, nem nerhitű). Ez pedig, amit megmutattam, színtiszta fasizmus, és mint szintén emlegettem, már folyik át a nácizmusba.

De úgy látszik, van erre igény. Nincsenek túl sokan (bár elegen), de annál hangosabbak, hogy az általuk leuralt sajtóbán más hang hovatovább már meg sem jelenik. A lenézőn röhögő, falkában vonyító tutulás a „más” ellen, ami mostanában egészült ki a militáns bokacsattogtatással és harsonaszóval. Így kötnek bele manapság a tanárokba, orvosokba, akik a maguk módján szintén nem örülnek az esőnek, nem lépnek egyszerre, és emiatt nem is fognak rétest kapni estére. De, ha meghunyászkodnak, nem verik fejbe őket esernyővel. S míg a csöndes többség rezignáltan nézi, nem ő az, akinek tönkre teszik az életét, intőn csak annyit mondhatunk nekik: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is. És akkor már késő lesz

Mint emlékezhetünk, kormányunk jól túljárt az imperialisták eszén (akiknek természetesen nem lennénk a helyében most), és lemondatta Szili Katalint a kormánymegbízotti állásából, hogy megtarthassa a kuratóriumi pénzecskét. Ugyanakkor, és itt verte át kormányunk azt a Brüsszelt, ugyanazzal a lendülettel főtanácsadót csinált ebből a Sziliből azt remélve, hogy akkor így rendben is lennének a dolgok. Nem, nincsenek rendben, és nemcsak azért, mert bár kormányunk úgy véli és azt hiszi, a távoli Brüsszel hülye. De nem, csak egy kicsit lassú, és nagy valószínűséggel reagál a trükkre, aminek a vége az lesz, hogy nem jön az a kis pénzecske.

Erről már elmélkedtünk egyszer arra jutva, hogy ez nincsen jól. Most viszont újabb aspektus merült fel, mégpedig Navracsics által, aki a brüsszeli pénzszerző állásából fog nyugdíjba menni, de eredmény nélkül, most azonban – mert másért nem, de ezért nagyon is – azért lettünk figyelmesek a szavaira, mert Sziliről szóltak, csak éppen másképp. És úgy, hogy ebben benne van az egész elcseszett és leharcolt hazánk, s benne, illetve ormain a Fidesz a maga moráljával, ami mindent visz, de legfőképp a pénzeket. De nem mókázni gyűltünk össze, sőt, nem is dicsérni, hanem temetni inkább az egész bagázst és vele az életünket.

Minden relatív, az időn és a téren kívül még a Fidesz erkölcse is, ez pedig olyannyira, hogy egyáltalán nincsenek benne cölöpök, jelzőkarók és gátak. Ez a Navracsics ugyanis arról mesélt, hogy az a Szili más néven, de ugyanazt csinálja, ami miatt le kellene mondania az egyetemi kurátorságról, tehát, hogy főtanácsadó és nem megbízott, azaz, ez az átváltozás nem egyéb, mint szimpla hazugság, tehát a legnyugodtabb hangon közölte, hogy ez így jól van. Mert, és itt fölemeljük intőn a göcsörtös ujjunkat, „már nem olyan aktív a politikai életben”, tovább víve magunk által, nem számít, vagy, ki az a Szili, hogy bajt okozzon.

Ha Szili volnánk, akkor felvonyítanánk, amint halljuk, hogy ez a Navracsics sercintve a pofánkba köpve nevez minket nímandnak vagy outsidernek, de ez így a kettejük nyomora, csak a mi gyomrunkat fekszi meg. Ezen túl azonban ez a megjegyzés fölfödi mintegy a Fidesz-erkölcsöket, ami az, nem baj, ha tilosban jár, ha nem látszik. Kiegészítve: lehet lopni csak ne vegyék észre, és így tovább és még tovább, a végén pedig a következtetés, törvény, szabály nem számít, betartani nem kell, csak nem szabad lebukni, és akkor minden a legnagyobb rendben van. Mert a morál is, a törvény is viszonylagos.

Lehet halászni a zavarosban, mindent lehet, csak csöndben és halkan. Az egészben azonban az a legszebb, hogy mindezek után Navracsics elégedetten távozott a beszélgetésről, ahol mindezeket kifejtette. És eszébe nem jutott elgondolkodni azon, mik jöttek ki a száján, ami azt mutatja, már észre sem veszi, föl sem tűnik neki, amiket beszél, s amivel lebuktatja voltaképp az egész díszes kompániát. Navracsicsot a maffia normálisabb tagjaként tartják számon egyesek, de csalatkozniuk kell, nem csak a képe róka, hanem a beszéde is, és az is érthető, miért hazudozik összevissza a brüsszeli pénzekről.

Ilyen hozzáállással nehéz lesz akármennyihez is hozzájutni, ha nem megfelelni akarunk a feltételeknek, hanem mindenféle trükkökkel elterelni az imperialisták figyelmét, ami viszont felettébb munkás és kudarcos dolog. Azon a tájékon még pislákol valami az erkölcsből és a tartásból, s ha az volt a Fidesz-szándék, hogy majd Brüsszel is hozzájuk züllik, nos, az nem fog menni. De épp itt meg is találjuk a Brüsszel iránti óhatatlan gyűlölet okát is: a tiszta viszonyokat nem szeretik a zavarosban élők, illetve más szemszögből ez a bűnöző utálata minden tisztességes emberrel szemben, akivel nehéz egy levegőt szívni.

Épp erre utal Orbán megjegyzése is, amikor Brüsszelből Belgrádba menekült biliárdozni, és dákóval a kézben kifejtette, mennyivel jobb ott a levegő, mint a számára nagyon nyomasztó Brüsszelben. És már helyben is vagyunk, illetve körbe is értünk a moráltól a lopásig, a tiszta beszédtől a bűzlő hazugságig, Szilitől a kuratóriumig, Navracsicstól a kunyerálásig és a zsebre rakott országig. Ilyen az összes, és ezen a ponton a dilemma már csak az, hogy a Fidesz ilyen fertőző, hogy ezzé válnak a berkeiben, illetve a másik opció, hogy azok mennek oda, akik ilyenek, mert becsületes ember oda már nem teszi be a lábát. Ez utóbbi lesz az igaz.

Üzent nekünk a kedves vezető. Brüsszelből szólt hozzánk egyenesen, mert szívbéli jóságában és értünk való aggódásában egy percet sem bír ki, hogy valamit ne böfögjön. Ha kell, ha nem, ha van értelme, ha nincs. Mostanában egyre inkább az ég egy világon semmi tartalmat nem lehet felfedezni a pállott szagú mondandóban. Ahogyan a kedves vezető szellemi állapota rohamosan hanyatlik, üzeneteinek – ahogyan mifelénk, a sparhelt mellett mondanák – se füle, se farka. Kiesnek belőle a lecsupaszított bölcsességei, ha így folytatja, már nem is tőmondatokban vagy egy-egy szóban, hanem morgásokkal és vakkantásokkal fog kommunikálni, a nyála pedig csöpög.

Ezúttal az érkezett tőle a távoli Brüsszelből – ahol újólag rábólintott a szankciókra, és ettől az akciótól nagy valószínűséggel meghasonlott -, hogy: „No migration! No gender! No war!” Ezeket persze csupa-csupa nagybetűvel (nyomdászul verzál) írta nekünk, hogy érezzük a hatalmas fontosságát neki. S miután ez megtörtént, csak akkor látunk neki mélázni azon, hogy a kedves vezető mi az anyánk valagát is akar mondani a maga sajátos módján, mi a megfejtés, mi a félelembe rejtett csatazaj, ha már verzál, ugye. „No war!”, hát nem akar háborút a lelkem, a cukipofa, de ki az, aki akar a Putyin haverján kívül, nem ártana ezt bővebben kifejteni, mert hülyék vagyunk mi, és nem tudjuk az igazat.

Ez ilyen békegalamb puki, ahogyan megszokhattuk a kedves vezetőtől a mostani időben. Annyira belegárgyult ebbe a szerepbe, hogy lassacskán olajággal a szájában fog röpködni, s akkor nem kell nem is kormánygéppel Toszkánába utazni, kész nyereség lesz az egész nyüves élet. „No migration!” látjuk még az üziben. Ezt meg még régebben hajtogatja, már választást is nyert vele, s amíg az angol nyelvű békepukit nem biztos, hogy az összes hülye szavazója megérti, ezt azonban már igen, hiszen mindegyik retteg a migráncsoktól, akik vagy megtosszák őtet, vagy pediglen elveszik a munkáját, illetve a kultúráját is, a keresztényit. Ez tehát rendben volna, ha nem is érthető a valóság miatt.

Persze a hülye szavazó nem tudja, a kedves vezető pedig nem árulja el neki, hogy a statisztikák szerint itt, minálunk Neriában senki nem akar megtelepedni. Ilyen kérelmekkel alig is folyamodnak mihozzánk, csak átrohannának az országon boldogabb vidékek felé. Az tehát, hogy a kedves vezető az ő hülye szavazóit még mindig ilyesmi veszélyek képével tudja etetni, egyként jellemzi mindkettejüket. Az egyik – a kedves vezető – aljas, a másik – hiszen ezért szavaz rá – tényleg hülye. Ez nem eposzi jelző, valami díszítés a szövegben, hanem a kiábrándító valóság, amitől hullana a könnyünk, ha megérdemelnék, vagy nem apadt volna el teljesen a szenvedés több mint egy évtizede alatt.

Viszont hátra van még a hab a tortán. A vaj a kenyéren, illetve a kreténség csimborasszója, amelyben a k. vezető és az általa megvezetettek egyesülnek a nagy, végtelen ostobaságban, mikor is kiteljesedik a mondanivaló, miszerint: „No gender!” (verzál persze ez is, de még mennyire, hogy jól látszódjék.) No most, ezt meg fogjuk vizsgálni alaposabban, főleg azért, mert a minálunk üldözött LMBTQ közösségek, akik ellen szólna ez voltaképp, annyira jót röhögtek rajta, hogy némelyik még használni is kezdte, hogyha a kedves vezető ezt megtudná – meg fogja, ha már nem most is -, sírva szaladna ki ebből a kajla világból az Óperenciás tengeren túlra, a kurtafarkú kismalachoz (vö.: helloröfi).

A gender csuda egy dolog. Ez társadalmi nemet jelent, azt, hogy a biológiai nemek alapján az emberektől elvárt dolgok társadalmi szerepeket hoznak létre. Ha úgy vesszük, ez maga az apa férfi, az anya nő alaptörvényi dörgedelme. A gender a biológiai nemet egyáltalán nem tagadja, míg viszont az Orbán által tálalt olvasat meg igen. Orbán kijelentése – ha úgy vesszük, és mért ne vehetnénk úgy – a saját alapbigyójának cáfolata, az anyaság és apaság szerepének kétségbe vonása, bár tudjuk, hogy ő mást gondolt. Ő azt gondolta, hogy miképp a libsi, vagy épp a sorosgyurcsány belénk vésni óhajtott szitokszavak, úgy a gender is az, és egyjelentésű az ereszen csúszkáló Szájerrel. Mondjuk.

Erre szeretné a nagytudású kedves vezető kifuttatni az egészet, de senki nem mondja meg neki, milyen méretes ökörségeket beszél. Illetve nem beszél, hanem már csak böfög, mint azt az elején megmutattuk. Így élünk mi Neriában drágáim. Mégpedig úgy, hogy a hülyék egy istene okádik valamit, amiről a hívőknek halovány fingja sincs (de nem is kell legyen, mint azt a Csótány kifejtette), de azért elalélnak, összepisálják magukat gyönyörűségükben, és fölemelik a táblájukat, hogy „Orbán Viktor álávjú”. Ennél több nekik nem is kell. Viszont már Orbánnak sem, aki addig beszélte a hülyeségeit, mígnem maga is úgy maradt. És ez az igazán delikát most már az egész, szétcseszett életünkben. (Elképesztő, tessenek verzállal képzelni.)

Harc folyik az infláció ellen Neriában, mert a kedves vezető kijelölte a vonalat és a célt. Egyszámjegyű legyen az a rohadt infláció nem több és nem kevesebb, s mindebben az a kiváltképp érdekes, hogy a harc – mivel mi mindent másképp csinálunk – nem a közgazdaság eszközeivel folyik, hanem csupán hasra ütve. Csak úgy porzik. Aztán meglátjuk, mi lesz, ha elül a felhő. Végül is, lehetne rosszabb is. Hiszen a kedves vezető eljárhatott volna a fehérorosz Lukasenka módján, aki leegyszerűsítette az eljárást, és betiltotta az inflációt rendeletileg. Hogy mire ment vele, arról azóta nincsenek hírek, pedig járt nála maga Szijjártó elvtárs is.

Ő ezért büszkén zsebelte be másodjára is a szaralak minősítést, de ettől még nem lesz olcsóbb a Tescóban a zsömle, úgyhogy másképp kellett odahatni az árakra. Az élen ebben Nagy elvtárs, a parasztminiszter haladt, aki nem is olyan rég a boltosokat tette meg felelőssé az Európa bajnok magyar pénzromlásért. Elmélete szerint ők a bűnösök, generálják a hiányt, így hajtva fel az árakat mégpedig akként, hogy nem teszik ki a polcra az árut, a magyar proletár pedig ott tombol a térköveken, hogy drága is a cucc, de még nem is lehet kapni. Ilyenkor lehet emlegetni az elhibázott szankciókat, esetleg szőrmentén a Sorost.

Ettől azonban olcsóbb nem lesz semmi. A második fázisban – mert ez az első -, amit egyszerűen nevezhetünk szimpla vonyításnak is, ugyanis a haszna csak annyi, a NER az ő dolgozó népért való hősies küzdelmében elkezdte ellenőrizni a boltokat hatóságilag. Vizsgálta, hogyan hajtják fel az árakat az ördögi és imperialista multik, akik a mélymagyar Mária néni zsírján szeretnének dagadtra hízni. Ám a Fidesz, mint a NER élcsapata innentől fogva résen volt, hogy szarrá büntessen minden boltost és boltot, akik veszélyeztetik a kedves vezető kitűzött célját, ami az egyszámjegyű infláció, hogy el ne feledjük. De más se kerülje el a figyelmünket.

Így például az se, hogy még ekkor sem történt érdemi lépés a közgazdaság eszközeivel a brutális drágaság leverésére, mert az uniós pénzek híján nagyon jól jött és jön az üres kincstárnak a beléje ömlő tengernyi ÁFA. Hiába könyörgött mindenki, hogy ahogyan más vidékein a világnak számos példa van arra, az alapvető élelmi cikkek esetében ezek eltörölhetők, és mégsem hal bele senki, ilyen minálunk a hatalom jellege miatt elő nem fordulhat. Ez a hatalom pedig fideszhatalom, és olyan, hogy szarik az emberek fejére, a velük való törődést csak bábozza, mit a kisdedeknek a vasárnap délelőtti matinét.

Ez az előadás pedig tegnap érkezett új felvonásához, ami az, hogy árfigyelésre kéri fel a lakosságot az egyszer már emlegetett Nagy elvtársminiszter. Az árfigyelés lesz a drágaság kalmopirinje most az ideák szerint. Ez abból állana, hogy a guvadt szemű állampolgár járna boltról-boltra, kis noteszébe éberen jegyezgetné az ott tapasztalt árakat, majd pedig jelentené a hatalom e célra létrehozott központjának, és az árak ijedtükben ettől olyan zuhanásba kezdenek majd az idea szerint, hogy átszakítják azt a nyüves padlót. Nem először vagyunk fölkérve házmesternek, hiszen, mint emlékezhetünk a családokat is lesni kell.

Aztán jelenteni azt is, ha valaki illetlenül nyilatkozik az apa férfi, az anya nő fideszista családmodellről arra gondolva, hogy züllött és beteg társadalmunkban a besúgásnak nagy hagyománya, következésképp bimbózó gyakorlata is van. És ebben nagy valószínűséggel a maffiának jó a szimata. Mondhatnánk, nem olyan nagy ügy a boltokról jelenteni, mennyi ott a zsömle, de azt nem hagyhatjuk szó nélkül egyáltalán, milyen jellemző is ez, milyen transzparens töketlenség az infláció elleni érdemi munkálkodás helyett besúgásra kérni a talpasokat, akiknek ettől jobb nem lesz. Csak kiélhetik az ösztöneiket.

S ha most az a vád érne, hogy minek lovagolok én, nyargalászok mintegy ilyen semmi apróságokon, akkor arra kell rámutatnom göcsörtös ujjaimmal, hogy az ilyesmitől megy teljesen szarrá az amúgy sem fényes életünk. Még továbbá azért is horkanok gyakorta ezeken, mert mutatják a hatalom töketlenségét, hogy kormányozni ugyan nem, de hergelni és följelentésre buzdítani nagyon is tudnak, ezzel sem tagadva meg a magyarság nemzeti vonásait. Mert nem újdonságot találtak ki. Ez megy a Kárpátok alatt száz vagy ezer éve, semmit nem tanulunk, és jobbak sem leszünk. Ezért fogunk végül elbukni. (Megdögleni, ha úgy tetszik.)

Tegnap délután föltűnt a Müller Péter Sziámi AndFriends Facebook-oldalon a kérdés, amit az adott helyzetben föl kellett tenni, s ami ez volt: „Kedves Péter! Ezzel a Petőfi Zenei izével kapcsolatban lesz valami nyilatkozat, hogy miért is kell ezekhez dörgölőzni, vagy csak csendben hányjunk be a sarokba? (Elnézést a hangnemért, de óriási a csalódásom. És igen, tudom, ez a zenekar csoportja, de itt lehet nyilvánosan kérdezni és mindenképpen így szerettem volna.) Szeretettel (tényleg): Tibi.” – E visszafogott érdeklődést követően pedig elkeseredettebb, keményebb és ordenárébb megnyilvánulások is akadtak.

A filozófiai alapvetést azonban ez hordozta, és az egyetlen igazi dilemmát is, miszerint kell-e nekünk a sarokba hánynunk a hír, s annak tartalma hallatán. Az információ pedig az volt – ami soha nem látott sebességgel és hanghatással söpört végig az egész országon -, hogy Demeter Szilárd, Orbán szellemi helytartója, a magyar könnyűzene gauleitere úgymond, megalapította az úgynevezett Petőfi Zenei Tanácsot, amelynek az lesz a küldetése, hogy a magyar popkultúrát jobbá tegye. Már ezen a ponton kétségeinek vannak, mert aki ilyenbe belevág, az nem tudja, hogy a popkultúra természetszerűleg felülről nem szabályozható.

Illetve igen, de akkor már nem igazán az, hanem a hatalom által manipulált, általa jóváhagyott, lepecsételt, alkalmasint őt szolgáló zene, nem véletlenül merült fel tehát ebben a kontextusban a hajdani sanzonbizottság képe és rossz emléke. Hogy Demeter Szilárd elképzel valamit, ami életszerűtlen és épp Demeter miatt a NER-től terhes, az egy dolog. A másik pedig az: kik azok, akik beállnak a sorba mellé pénzért, hívőként vagy tudatlanságból, illetve naiv álmodozóként, hogy ennek az egésznek valami zenei értelme is volna, ami azonban nincs. Müller Péter Sziámi is szerepel a névsorban, így az indításkor idézett kérdés neki szólt, és lényeges.

Tömören újra, jobb híján most már tényleg hányjunk-e a sarokba, ami azt a gesztust takarja, megint elveszett valami, újra csalódnunk kellett valakiben, akiről azt hittük, hogy egy közülünk, és megmaradt benne az ifjúság lázadó lobogása. A Petőfi Zenei Tanács tagjai egyébként Kovács Ákos, Bognár Attila, Frenreisz Károly, Müller Péter Sziámi, Both Miklós, Ferenczi György, Gőz László, Nagy Feró, Németh Alajos és Tátrai Tibor. Ezek közül azonban csak Müller Péter neve verte ki azt a bizonyos biztosítékot, ami csak egyet mutat, a többiekről már lemondtak, vagy épp nem számítanak a jobbat remélő nagyközönség számára.

Minden külön értesítés helyett Nagy Ferót ismerjük, aki nem is olyan rég világossá tette az álláspontját, miszerint ő tudja, melyik valagat kell nyalni, s ezt nem is fél megtenni, emellett pedig a lázadás irányát Európa és annak értékei felé határozta meg. Innen nézve bárkinek, aki komolyan veszi magát az életben, illetve morálisan tartja magát valamire, meglehetősen pikáns dolog egy névsorban szerepelni vele, úgy is mondhatnánk, az ő mocsarába kerül, amit nem ártana megtenni, ha nem muszáj. Ma reggelre egyébként megszólalt a saját Facebook-oldalán Müller is, aki azt mondta, amit ilyenkor kell, de nem lett tőle jobb a kedvünk.

Úgy nagyjából és slágvortokban a jobbítás szándéka, nem hisszük, hogy ő bárkinek is lefekszik, illetve a legnagyobb naivitás, ami az, hogy ő, a költő, sohasem jobb és baloldalban gondolkozott. Ilyképp, így Müller itteni küldetése sem politikai, csak szakmai, etc. Bajunk és gondunk csak ez utóbbival van, ugyanis mi, akik elgondolkodunk e betagozódás láttán, szintén nem bal-, illetve jobb oldalban gondolkozunk, hanem immár a barbárság és civilizáció szembenállásán, s ha ezt valaki nem veszi észre, az nem érti a világot. Aki pedig a hányás szükségszerűsége felől érdeklődik, innen teszi fel a kérdést, kétségbe esése tehát jogos.

Müller magyarázkodik, és nem tudja, hogy ez régen rossz. De nem akarjuk mi a port rajta elverni, csak csodálkozunk, hogy az az ember, aki a szövegeiben olyan tisztán látta a világot, most hályogot kapott, illetve, ami rosszabb, s ezt jóindulatunk okán nem feltételezzük: szemüveget vett fel, ami a NER által foncsorozott. A névsorra visszatérve, látszik, hogy akad közte, aki már rég eladta a lelkét, más azt mutatja, hogy aki virtuóz zenész, az nem biztos, hogy nagy gondolkodó, illetve, akit mindkettőnek hittünk eddig, az vagy opportunista vagy naiv álmodozó, és ő volna Müller. Ha úgy tetszik, ezért nála borult ki a bili.

Voltaképp ennyi volna, de az irodalom mutat még egy nézőpontot is Füst Milánnal. „Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál s most majd sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontlásd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé.” 

Szomorú, de a jobbik esetként ezt kell tételeznünk az esetről, hozzá téve a névsort, és azt a dilemmát, tényleg nem tudható, a Petőfi Zenei Tanács – amelynek már a neve is anakronizmus – miképp képzeli küldetését, hogy tőle hogyan lesz jobb a magyar popkultúra, hacsak nem nemzetivé válik ez is. Viszont ebből a szempontból sincs sok beszélni való róla, hacsak nem annyi, hogy a nevünket dísznek ilyenhez minden jószándék ellenére sem adjuk. Ha viszont igen, akkor el kell viselnünk, ha a társadalomnak az a része, aki morálisan és intellektuálisan tartja még magát valamire, kérdéseket tesz fel nekünk, hogy induljon-e a sarokba rókázni.

Szili Katalin, miután meghasonlott önmagával, Orbán szolgájának állt 2015-ben, és nekilátott urát miniszterelnöki megbízottként szolgálni. Abban az időben még feltették neki a kérdést, hogy miért lett áruló, amit úgy igyekezett tagadni, hogy nem is, nem is, ezután azonban Szili Katalin, mint tényező és mint ember is elfelejtődött. Dolga sem nagyon akadt, a kisebbségekért kell aggódnia a határokon túl az ő lelkében és szavaiban, s valljuk meg, ehhez túl nagy képzelőerő nem kell. Aggódni mindenki tud, csak pénzt nem kap érte, s ami fontosabb, nem szerepel Orbán kormányának névsorában.

S ha szerepel ott, ha nem, ezután Szili K. még annyira sem lett tényező, mint előtte volt, csak azon ment a morfondír, minek lehet az ellentétele, a fizetsége mintegy a beosztás, mi volt az a szolgálat, amit Orbánnak tett, hogy élete végéig gondoskodni akar róla nagy vezérünk. Mert egyre inkább így néz ki. Szili K. ugyanis jól fizető egyetemi kuratóriumi tagságot is kapott, a Fidesz olvasatában ez halálig szól, csak közbe szólt Brüsszel, mint általános alany mostanában, amely minden fideszes ganyéságot kezd rossz szemmel nézni egyre inkább, és megtalálta azt az eszközt is, amellyel hatni lehet a maffiára. Ez pedig a pénz.

Az erasmusos dolog, mikor is, aminek kapcsán azt közölte a díszes társasággal, hogy addig nem küld pénzt az egyetemeknek, amíg miniszterek, államtitkárok és hasonló pártfunkcionáriusok, vö.: kormánytagok (úgy is mint miniszterelnöki megbízott a’la Szili) ücsörögnek a kuratóriumokban. Nekiláttak hát a fiúk (lányok) fájó szívvel lemondogatni, elbúcsúzni mintegy a havi másfél millákról, s itt érkezett válaszút elé hősünk, Szili K., aki úgy döntött, a pénz fontosabb, mint az eszme (bár ez Júdássá válva már úgyis kiderült róla), és maradt kuratóriumi tag, a miniszterelnöki megbízotti funkciót pedig odahagyta.

Viszont semmi sincs egészen úgy, mint azt Füst Milán bácsitól tudjuk. Ezért következett a vezércsel, amivel a Fidesz az imperialisták eszén túl akart járni, mint Virág elvtárs a magyar naranccsal. Azaz, Szili K. a kuratóriumi tagság megőrzése mellett most már nem Orbán megbízottja, hanem csupán főtanácsadója, ami jogilag lehet különbség (nem szerepel a kormánynévsorban) gyakorlatilag viszont semmi sem. A kérdés annyi csupán ezen a ponton, hogy kinek volt fontos ez a sunyulás, Orbánnak vagy Szilinek, de végül tán mindegy is, mindkettőről sokat, majdnem mindent elmond ez a kis trükk.

Szili ugyanazt csinálja, mit eddig, sóhajtozik a kisebbségekért és a békéért óbégatva Orbán valagát nyalja így biztosítva azt, hogy reményeik szerint a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. Orbán szolgálat is legyen meg pénzecske is, csak épp az a baj, ha most azt hiszik ezek, hogy Virág elvtárs módján túljártak az imperialisták eszén, akkor tévedésben leledzenek. Mert nagy valószínűséggel ezt is látják, majd emiatt nem jön a pénzecske, és lehet ordítani megint, hogy Brüsszel bántja a magyar egyetemistákat, holott csupán Szili pénzéhségét bünteti, aki képtelen kiszakadni Orbán bűvköréből.

S ők ketten így együtt, valamint az egész Fidesz, s ami vele egy, a NER mutatkoznak meg ekképp teljes valójukban. Ez ugyanaz a történet más formátumban, amikor Brüsszelben és a NATO-ban megunják a mimagyarok kétszínűségét, és egészen egyszerűen átlépnek rajtuk. Magyar aláírás nélkül fogadják el az ukránoknak szállítandó EU-s lőszerek dolgát, és Szijjártó okoskodása ellenére hívják meg az ukrán minisztert a NATO tanácskozásra. Ez az a szint, amikor gesztus szintjén azt közlik velük, hogy le vannak szarva. Így lesz ez az Erasmus pénzeivel is. Látják a bújtatott mutyit, és legyintenek majd.

Ez pedig a végleges lemondást jelenti, mint olyan galeri elfelejtését, aki eddig akadékoskodhatott, de most már a partvonalra kerül. Így nézünk ki a világ szemében, s bár Szili ügye bolhafing csupán a nagy egészhez képest, mégis ékes példája annak, hogy ezeknek (és most már a volt MSZP-s is a mancsaft része) minden szólamuk ellenére nem Magyarország és a magyarok az első, hanem kizárólag saját maguk. Szili ügye a sunyi mutyi tankönyvi példája, a morál nélküli sunnyogásé, ami arra bizonyíték, mivé válik az, aki Orbánt kezdi szolgálni. Fölfalják a fideszes disznók, és mindent elveszít, ha volt valaha is valamije egyáltalán.