Bejgliosztás, avagy Soros kérni fog valamit

A Magyar Pékszövetség fürge pékjei kereken ezer – ötszáz diós, ötszáz mákos – bejglit sütnek, amelyeket aztán más ajándékok mellett hátizsákokba rejtenek szorgos kezek, és átadnak a meghívott „nehéz sorsú” gyerekeknek az Országházi Gyermekkarácsonyon.

Szép dolog ez a kampányjóság, a rejtelmek viszont ott vannak benne, hogyan és miként választják ki a „nehéz sorsú” delikvenseket, amikor ilyenek pedig a NER-ben nincsenek is, mint az tudvalévő.

Aztán mégis vannak. Hiszen Septe József, a legfőbb magyar pék elmesélte, hogy a sütő bácsik munkájuk során nem egyszer találkoznak olyan helyzetekkel és emberekkel, akiknek egy bejgli, de néha egy kenyér is nagy örömet szerez.

„Átérezzük ezeket a sorsokat, és lehetőségeinkhez mérten nemcsak az ünnepeken, de a hétköznapokban is próbálunk segíteni.” – Ezt is mondta még a főpék, amit meghallhatna a főméltóságú úr is, csak a szotyola héjának ropogása elnyomja a kellemetlen zajokat.

Különös dolog ez a karácsony. Valahogyan előbújik a népekből a segítő tündér, szakmányban teszik a jót, hogy az ünnep harmadik napján – amikor közkeletűleg köszönt és minden jót kíván három veréb-zenész, két gerle és egy csíz a csupasz körtefán – az áhítattal együtt a jóságot is a szelektív gyűjtőbe dobják, hogy ott is maradjon egész éven át.

Ez különösen áll kormányzó erőnkre, amelynek jeles tagjai más időkben tűzzel és vassal üldözik a nem komilfó polgártársakat, és úgy kitiltják őket mindenhonnan, hogy végül elmondhatják róluk, nincsenek is. Most meg bejglit osztanak nekik mégis, röhej.

Más megközelítésből erősen felhorgadva azt is mondhatnánk, olyanok ne osztogassanak má’ semmit álszentül, akik szerint vannak az annyit is érő emberek, sőt, az éhezés az egy különösen kellemes életforma. Ez a mára rendelt imádság, hogy szakralizáljuk a dolgokat. (Rezeda 51-3)

A bejgli ugyanis keresztény eledel minálunk a XIX. század közepe óta. Ilyet osztogatni tehát több, mint egyszerűen megtömni embertársaink berregő gyomrát. Sőt, a pécsi Fidelitas felfogásában téríteni is lehet vele. Ez is annyira fideszmagyar történet, hogy muszáj lesz elmesélnem, drágáim.

Az úgy volt, hogy ételosztást tartott Gyárvárosban szombaton déltől az Emberség Erejével Alapítványhoz tartozó Élmény Tár Tanoda. Az ötlet a rászoruló gyerekek szüleitől jött, most ők szerettek volna adni valamit a náluk is szegényebbeknek.

Az eseményt meg is tartották, amelyen sokak meglepetésére a Fidelitas tagjai is megjelentek, bejglivel a kezükben. Mindenki happy volt nagyon, hogy ím, mégiscsak szorult valami lélek a fiatal honvédőkbe. Ez az önáltatás egészen addig tartott, míg meg nem szólaltak.

A csürhe – ezek után mindenképp – itteni régiós vezetője azt találta mondani, hogy:

“A bejgliosztással az emberek figyelmét is szeretnénk arra felhívni, hogy itt Soros György migránspárti szervezete egy jótékony célt használt arra, hogy befolyásolják a rászorulókat. Mi biztatjuk őket arra, hogy fogadják el az ételt, de át kell gondolni mindenkinek, hogyha elfogadják ezt az ebédet, ezt a gulyást, akkor mi lesz majd a következő kérés ettől a szervezettől, Soros György szervezetétől. Ki tudja, hogy a következő kérés nem az lesz-e, hogy fogadjanak be migránsokat vagy szavazzák meg azt, hogy Magyarországon betelepíthessék korlát nélkül a bevándorlókat.”

Amikor raktam össze ennek a dolgozatnak a vázlatát, akkor erre a részre némi cinikus jópofiságot terveztem a „sárkány ellen sárkányfű” süsüi mintázatára. Viszont meg kell vallanom, elakadt a szavam, így arra bíztatok minden nyájas betűfogyasztót, hogy saját gusztusa és vérmérséklete szerint reagáljon, részemről minden alpári megnyilvánulás is engedélyezett.

Annyit zárásként még elrebegek, hogy most tömjük tele magunkat bejglivel, mert lehet, jövőre már nem lesz rá mód. Ez Kövér Lászlótól tudható, aki a KDNP választmányi ülésén volt szíves kifejteni, a jövő évi választástól már nem csak a magyarság, hanem a keresztény Európa sorsa is függ.

Különös, csak rá jellemző gondolatfutam után jutott el erre a pusztaságra, viszont ebből a formállogika szabályai szerint az fakad, ha az ilyen libsikek győznek, lerombolják a templomokat, és betiltják – mint keresztény eledel – a bejgli zabálását. Egyétek hát, amíg lehet.

Kampec dolores LXVI. – Fényhiány

Még mindig rezgett a harang kongásától a kocsma levegője, amikor a friss fröccs ízétől, amely távoli garázsok tablettáinak ízét idézte, Irén szelleme is tovaszállt. Visszakúszó, menekülő, hátráló szublimációval a Szentháromság szobor talapzatába kövült bele, és Béla egész boldogult úrfikora ott terült szét flaszterrá válva a téren, amelyen a két közmunkás tapodott. Így zökkent helyre az idő, és megint vasárnap volt, ami viszont semmiben nem különbözött egy akármely csütörtöktől, ám mégis ezüstnek nevezték.

Csupán azért, hogy útjelző karót verjenek egy ünnep felé, amely a szeretet álcáját öltve magára váltott ki minden emberi lényből vergődéssé fajuló idegbajt. Ez akkor érte el csúcsait, amikor a rántott hús sületlen volt, a ponty még vert egyet a farkával a halászlében és fejest ugrált a paprikás löttyben, a bejgli dagadt földesúr módján repedt meg hosszában, az első tányérok pedig elcsattantak a falon a csendes éjben. Viszont a szeretet ott csordogált izzadság formájában a bánatos szemű fiatalasszonyok és a frissen mosott traktoristák tarkóján, és ott vibrált a bádogbános malacszemeiben. Olyan is volt.

Isten jelmezes és hamis szolgája ezekben a vészterhes időkben fokozta felforgató tevékenységét, kongatta a harangjait veszettül, amitől csörömpöltek a ködök, a duplagyűrűsök pedig sánta hangyarajként iramodtak bele a csontig hatoló dohba, amit a hit szagának véltek. Az volt tagadhatatlanul. Ez áradt az uraiktól rájuk maradt nehéz tölgyfa szekrényekből molyirtóval vegyesen, ez kúszott elő ágyékukból ammóniával keverve. Istennek öregség meg elmúlás szaga volt, és olyan erős, hogy még a tömjén sem segített rajta, sem a töltött káposztába morzsolt hagyma édeskés, csípős illata. Ők így, Isten szagától verve keresték a megváltó hazug születésébe göngyölt boldogságot.

Mégsem találták meg, pedig a bádogbános, sőt, a Kis Herceg is ezt hazudta nekik, és még csak nem is tudtak róla, mert a róka már sehol sem volt, a rózsa pedig lekonyult a búra alatt. Ez a két összeesküvő azzal áltatta a lelkükben éhezőket, ha díszbe öltöztetik a szívüket, akkor a gyertya meggyújtásával rájuk terül a boldogság. Véget érni készülő életük összes keserve sem volt alkalmas és elég arra, hogy belássák az egyetlen igazságot, minél inkább várják az örömöket, az annál inkább nem jön, mert az a természete neki, hogy váratlanul csap le a sarkokból és a pókhálók közepéből, a neki megvetett ágy elől pedig sebesen iszkol. Ezért ízetlen a várva várt vacsora, és ezért jár zokogással a parfüm illatú, remegős randi.

Mert a kiképző őrmestereknek van igaza, hogy nem az eltávozást kell várni, hanem a vacsorát meg a takarodót, mert ezek beláthatóan eljönnek, míg a kaszárnyából való menekülés talán soha. Ilyen katonásan determinált az élet, és mégis, minden friss hús, de az összes hanyatló lélek is a kivételes pillanatokat várja, ezért boldogtalan mindig. Ilyen következtetésekre jutott Béla, hogy igazolja a rá guanóként rátelepülő kérget, hogy neki azért jó, mert semmit sem vár, így nem is csalódik soha. De ahogyan idáig jutott, meglátta a templom felé vonuló halálra ítélteket, akiknek a szemében mégis csillogott valami, mert tudtak maguknak hazudni valami szépet, ami ringat, mielőtt megölne.

Ott állt, illetve ült hát megint Béla kétségek közepette, mint már százezer éve, tűnődve lassan, hogyan lehetne túlélnie ezeket a napokat, amikor szeretet csordogál a falakon, és még a rigók is jámbor boldogságot szarnak, a világ pedig sistergő olaj és narancshéj illatba merül, miközben a templomban nem is a lelkük üdvéért imádkoznak a hívek, hanem havazásért, hogy szép legyen a színpad, kerüljön is akárhány csípőtörésbe, mert semmit sem adnak ingyen. Így hát úgy határozott, hogy elkerülje az elmúlt évek nagy botrányait, amikor rendőrök cipelték el az éjféli miséről, vagy az oltárra alábocsátott Buddha szoborral akarta jobb belátásra bírni a tévelygőket, idén beáll a hazugsággyárba, és fahéj illatú lesz, ha beleszakad a lelke, akkor is.

Eleve elvetélt kísérlet volt, viszont sodorta magával a lelkesedés, amit a fröccsök ura bambán nézett csak. Azzal kezdte vég felé rohanását, hogy forralt bort óhajtott az illatos gőzök miatt, majd hazament, és a padlás porai alól előkotorta a múltját, Rudolfokat, kisdedeket, Máriák göthös maradékait, csillogó gömböket meg fényfüzéreket, és ezekkel felszerelkezve, mint valami mindenhez értő szaki érkezett vissza az ivóba, hogy ünnepet fabrikáljon a kopott abroszokra és a légyszaros ablakok pállott üvege mögé. Gyertyákat gyújtott az asztalokon, a villanyt lekapcsoltatta, bicebóca betlehemet fabrikált az ajtó elé, poros gömbjeit ide-oda akasztgatta, és minden örömök koronájaként fölszögezte az égősort, hogy majd teljes lehessen az áhitat.

Amikor szuszogva a konnektorhoz járult, hogy elektronokkal noszogassa a kajla égőit, akkor ütött be a nem tervezett, viszont sejthető ménkő. Nem gyulladtak ki azok a cafatok, de hiába vette elő az összes karácsonyi rutinját, és nézegette meg egyenként őket, nem lehetett beléjük életet lehelni. Amikor minden remény elveszett a fényes vigyorgásra, az történt, mint az összes traktoristánál, duplagyűrűsnél és bánatos szeműnél ilyenkor. A felgyülemlett feszültség egyetlen óriási káromkodásban összegződött, amelyben annak az anyját szidta, akinek a születését állítólag ünnepelni készültek. És nem az történt, mint az szokásban van az örömökre éhes házakban, hogy a nap csúcspontjaként zokogásban tört volna ki, legyintett inkább. – De legalább megpróbáltam. – Ezzel összegezte a kilengést, és látta, hogy megint igaza volt, csessze meg.

Piások, hercegek, grófok

A napokban dőlt el bíróságilag, hogy Pálffy István négy évvel ezelőtt máttós volt a munkahelyén. Igaz, akkor és ott azt senki nem kérte tőle számon, mert ez az ország gyűlése volt, ahol csak az a méltatlan, ha Bangóné káposztát főz, és a kontya alá üt a gőz neki.

A Kúria ezt ilyen költőien fogalmazta meg: „Valóságalappal bíró tényállítást tett Novák Előd, amikor négy éve arról írt Facebook-oldalán, hogy Pálffy István korábbi híradós műsorvezető, akkori kereszténydemokrata országgyűlési képviselő ittas volt egy plenáris ülésen.”

A jódógos, jómunkásember magyarul társalog, és a képibe mondja a tutit a delikvensnek, hogy már megint be vagy baszva Pista. Novák ezzel szemben emelkedetten „Piálffy”-nak nevezte a szomjas embert, akinek ez annyira fájt, hogy egymillió forint sérelemdíjat követelt.

Négy év után nem kapja meg, de ebből is látszik, hogy milyen komoly munka folyik a megszentelt falak között, ahol az összes jámbor képviselő kizárólag népének él, akárha Lenin et. Viszont Pálffy már nem itt hörbölget, hanem Dublinban, ahová nagyköveti minőségben bukott.

Száműzték őtet, ha szabad így mondani, mert nem lehetett az út szélén hagyni. Ám már papírja van arról, hogy ivott, és ehhez nem szükséges szonda vagy vérvétel, a Kúria szerint egy ember spicces állapotáról „érzékszervekkel (látás, hallás, szaglás) is meg lehet győződni”.

Pálffy most már tehet, amit csak akar, egy életre megjegyzi mindenki a borvirágos szereplését, bár már senkit nem érdekel. Esélye a rehabilitációra úgy lehet, mint Ovidiusnak, akit kétezer év elteltével helyezett vissza jogaiba Róma, így téve jóvá az őt ért súlyos igazságtalanságot.

Még Augustus száműzte őt Kr. u. 8-ban Tomiba, és ott is halt meg 43-ban. Az első császárnak – akinek az volt a heppje, hogy a züllött erkölcsű Rómát megtisztítja, s ezért még a házasságtörő saját édes lányát is száműzte – nem tetszett neki Ovidius léhasága (három feleség), mehetett hát a tengerpartra.

Erről az Augustusról még lehetne mesélni, hogyan tenyésztette ki ő is a nemzeti, neki hű tőkéseket, viszont én most Orbánról akarok inkább. Hogy az ő mostani száműzetései – Csiszár is konzul Milánóban, Istenem – hogyan higítják fel a külügyi kart, hogy Caligula kutyafasza hozzá képest a kinevezett lovával.

Visszatérve még a volt híradósra, neki immár papírja van arról, hogy iszik. Rogánnak meg arról, hogy bűnöző és bűnözőkkel üzletel. Ezt is a bíróság mondta ki, mint ahogyan azt is, hogy a kormány hazudik az ő utánozhatatlan konzultációjában. Csodálkozunk azon, hogy ezek után minden bíró kommunista? Egyáltalán nem.

Viszont nem ártana elgondolkozni azon, hogy mire megyünk mi ezekkel a papírokkal, és ezekkel az ítéletekkel. Semmire sem megyünk vele, lássuk be. Kimondhat itt a bíróság akármit, a NER beolajozott gépezete surrog tovább, és minden elmarasztalás olyan csak, mint árnyképek a falon.

Szórakozhattam én a címben cinikus áthallással a „Fel vörösök proletárok” című örökbecsű nótával: „Királyok, hercegek, grófok,/ Naplopók és burzsoák,/ Reszkessetek, mert feltámad/ Az elnyomott proletár.” – ugye, ezzel is csak azt bizonyítom, hogy csak olyan komcsi vagyok, mint a bírák. Ezzel nem érdemeimet óhajtom öregbíteni, hanem arra utalok, hogy csak úgy kitörölhetem a seggemet az irományaimmal, akárcsak ők. A gép forog, az alkotó pedig szotyolázik.

Töltött káposzta

Etetéssel egybekötött szociológiai felmérést végzett Bangóné Borbély Ildikó (MSZP), amikor műanyag tálkákban töltött káposztát osztott a Parlamentben a tekintetes (nagyságos, méltóságos) képviselő uraknak/asszonyoknak jótékonysági felhorgadással.

Nem az volt jótékony, hogy megetette az ország szűkölködő anyáit/apáit, hanem, hogy ezzel a gesztussal próbált pénzt kiszedni belőlük, ami első ránézésre is embert próbáló feladat, és bele is bukott ez a Bangóné. Negyvennégyezer forintot kalapozott össze az egész bagázstól.

Igaz, a megszentelt cél sem volt egy nagy vaszisztdasz. A gyűjtést Debrecenben óhajtotta eldorbézolni, mert az ottani városanyák/atyák megadóztatják a karitatív ételosztást. De hogyan is remélhetett ennek orvoslására pénzt ezektől ez a Bangóné, amikor mindez egybecseng a központi akarattal, amely megtiltja az emberséget az országban az embereknek.

A kísérlet egyébként azt hozta, hogy LMP-s és Jobbik-os anyák/apák, meg egy darab Fidesz-es vette elő a bugyellárisát, más nem. Se DK-s, se MSZP-s, se a rosseb se tudja, milyen mezben ücsörögnek ott még naplopók, senki sem. Ebből is kitetszik, hogy a ganyéság pártfüggetlen, vagy éppen az, hogy akit képviselővé szentelnek, annak elrohad a szíve.

A felmérés megmutatta tehát, hogy lelket ezekben ne keressünk, de azt is, hogy humorérzéket se. Az álkeresztény (KDNP) Soltész Miklós azt tartotta nevetni valónak, hogy konyhalányokat keresett, illetve, hogy szerinte Bangóné azért osztotta kesztyűben a kis lábaskákat, mert olyan szart főzött.

Ezen legalább annyira lehet kacarászni, mint amikor Sheldon mesél viccet a fizikus tehenéről, a többiek meg nézik, hogy akkor ezt hogy. Dunai Mónika, aki a Fidesz színeiben lopja a napot, magából indult ki, amikor azt fejtegette, hogy mérget tettek a kajájába. Ezt nem látnám el lábjegyzetekkel, de nem is ez a lényeg.

Ki más, mint Balog páterminiszter mondta meg a tutit, amikor úgy méltatlankodott, hogy ez a Bangóné ezzel a pörformansszal megsértette az Országház méltóságát. Ez a kijelentés azt feltételezi, hogy van neki ilyenje, ami elképzelés a scifiből eredhet, a Tejút pereméről valahonnan.

Az Országház a mai időkben olyan épületet jelent, amelyben a képviselők megbújhatnak a cudar időjárás elől, miközben olyan törvényeket szavazgatnak meg, amelyek legálissá teszik a lopást. Vagy, ha ilyet már nem lehet, akkor titkosítással tussolják el a balhét.

Más funkciója a NER-ben nem nagyon van, fölösleges tehát szakralizálni, attól nem lesz jobb. Mint ahogyan a képviselő urak/hölgyek is csak úgy nyakig tele vannak szarral és húggyal, mint akármelyik panelproli, és mégis azt hiszik, hogy tíz centivel a föld fölött lebegnek. És amilyen hülye a magyar, ezt így is látja.

Az is érdekes, hogy az ország elcseszett háza számára az nem volt méltatlan, amikor Orbán Viktor, országos cimborájával, valami Semjénnel együtt zabálta két pofára a tüntetők csokiját. Az is mindent elmondott az egész hordáról meg a vezérükről, a házmester Kövér mégsem akart közéjük lövetni.

Beleképzelve magam még ennek a Balognak a fejébe, az biztosan nem lett volna méltatlan, ha ez a Bangóné zsolnaiban szervírozta volna a calvadossal ízesített gombamártást a csirkemell-filé mellé, mint tette ezt a páter négy éve a Hiltonban, amikor szerencsétlen gyerekek etetésével kurválkodott.

Most töltött káposztát osztottak ennek a Balognak műanyagban, ami különben is veszélyes eledel, ezt Móricz óta tudjuk. Az ő Kis Jánosa is ennek a gombócába fulladt bele. Ilyen veszélyek azonban nem fenyegették a mi jótevőinket, mert a kaját villámgyorsan ki is vitték a gyalázatok terméből.

Ennek a Bangónénak viszont a jövőre nézvést azt lehetne tanácsolni, ha ennyire buzog benne a szívjóság, akkor a káposztáját be se vigye ilyen Balogoknak, hanem a Kossuth téren osztogassa szét azoknak, akik értékelik is. Messze nem kell menni, igaz, lehet, hogy megbüntetik. Vállalható kockázat azért, hogy találkozzon olyan magyarokkal, akik közül egyben több méltóság van, mint a képviselői csürhében együtt és négyzetre emelve.

Úgy jobb, hogy egyre rosszabb

Miközben Pártunk, kormányunk, s e kettő, következésképp a világmindenség első és egyetlen embere biztosan halad a téboly kitaposott útján – vagy csak tetteti az elmebajt nagy aljasul, ez gusztus kérdése -, fű alatt és a színfalak mögött módszeresen irtja saját népét. Mint a legendás és példa értékű béka, olyanok vagyunk, akit, ahogyan az ismeretes, beletettek egy fazék hideg vízbe, s azt fokozatosan melegítették. Így nem vette észre a jámbor szúnyogzabáló, hogy megfőzik.

Ekképp vagyunk átverve mi itt, s főként az a kétmillió, aki még mindig hisz a boszorkányokban. Ezért, miközben abba merül bele kötésig, ahogyan az ő sárkányölője megvédi őtet, a hazát, Ajrópát meg a bicebóca tornyú templomot, benne a hitével, nagy ámulatában nem marad ideje fölfedezni azt a csodát, hogy adott mennyiségű pénzért tegnap még két csirkelábat kapott, máma viszont csak egyet. A bambaság soha nem vezet semmi jóra.

Épp tegnap bukkantam az internetes gépezet egyik eldugott szegletében arra az érdekességre, hogyan baszik ki velünk a NER. (Azon túl is, hogy fölzabálja a lelkünket, tehát konkrétilag) Ilyeneket csak elvetemült alakok vesznek észre a dzsungelben, mint én is, ám még voltam úttörő, sőt, és emellett elsőáldozó is így egyben, tehát ahol tudok, segítek meg imádkozok, aztán csak kisül valami belőle, mondjuk fogvájó, ha el nem cseszem.

Azt írta a net tegnap suttogva, hogy országunk sokféleképpen nem passzol Ajrópába. A szellemi-lelki sötétség mellett most épp abban, hogy Pártunk és kormányunk fű alatt és sutyiban pár röpke hónap alatt a felére csökkentette a társasági adót. Így óhajtván nyalni az utált multik valagát, hogy tartsák meg még kicsit országunkat az összeszerelő üzem katonás és olajszagú állapotában. Hogy ők ott aztán döngethessék a tyúkmellüket a foglalkoztatásról.

Meg azt is írta ez a net a foga között, hogy ezzel kies hazánk az egész Ajrópai Únijóban a legalacsonyabb tao-rátával rendelkezik. Minálunk amúgy is különös ez a tao, amit így a jelek szerint vagy stadionokra hivatkozva ellopnak, vagy be sem szednek. A költségvetés azonban zéró összegű játszma, s ha – a választónak, hogy legyen neki hite – szidjuk a multit, ámde közben kinyaljuk a valagát, az így elvesztegetett pénzt valahogyan pótolni kell. És ez a te pénztárcád lesz, nyájas olvasó.

Mert a fogyasztási adók meg emelkednek, ez pedig, hogy kevéssé költőien de jól érthetően a tanulmányt idézzem „a legszegényebbeket, (valamint az alapvető fogyasztási cikkekre nyugdíjuk nagy részét elköltő időseket) érinti a legjobban.” Drága nyugdíjasok, ebben a tudatban nézegessétek a Böskéteket, ami júdáspapírt szemfényvesztésként kaptatok. És továbbá, kedves jódógos kismanus, amikor azon csudálkozol, hogy bár nem vettél most se mást, mint eddig, de huszadikán mégsincs pénzed, a magyarázat ez. Te fizeted a kéretlen tánctanárt, mert ez az élet ára a Kárpátok alatt.

Mindig tudtam, hogy ocsmadékok ezek, ezért is kardozok velük olyan kitartóan, de az aljasságnak ez a foka elég ritka a történelemben. Hogy a jobb kezével mutogatja a krémest az ördög maga, a ballal meg a koldus zsebéből szedi ki az utolsó fillérjeit. Sőt, az még tapsol is a mutatványnak, meg isteníti a tolvajt. Ilyen ország még egy nincs. Tudjuk, hogy minden determinált, és adott időben és adott helyen csak az jöhet létre, amit a körülmények és a kiinduló ok megenged. De, hogy nálunk mi volt ez az ősbűn, ami a mostani cifra pokolhoz vezetett, arra képtelen vagyok rájönni.

Orbán sem csak úgy kibimbózott a trágyadomb tetején, valami oka annak is van, hogy ilyen szaralak lett. Ilyennek nem születik az ember csak úgy Isten hírével. Aki kitenyésztette, az a bűnös.

Kinek fáj a hetesi pofon?

Egy év öt hónap felfüggesztett börtönt kapott, és másfél évre eltiltotta a pedagógusi hivatástól a kommunista bíróság Gyula bácsit, a hetesi tanerőt, mert éveken át pofonnal, nyakassal honorálta a magatartásbeli elhajlásokat. A gyerekek fejét osztálynaplóval, munkafüzettel ütötte, a lábukra taposott, hátukat rúddal ütötte – hol a diákok szeme láttára, hol a tanári szobában vagy a tornateremben.

Ilyen tapló nemzet lámpása mindenhol van, mindig volt, és mindig is lesz. Feltehetően a vak komondorba beleájult világban számuk még szaporodik is a munka alapú társadalomban és a nevelés központú iskolákban, ha egyáltalán napvilágot lát a ganyéság. Hetesen sem volt egyszerű, ha értekezleteken szóba került az ügy, jegyzőkönyvbe ez nem került, sőt, a vizsgálat alatt igazgató úr mindent el is követett, hogy a szőnyeg alatt maradjon.

Hasonszőrű igazgató urak is sokan vannak a NER-ben, ahol kontraszelektált bábuk direktorkodnak. Viszont, a pedagógusi törzsfejlődés jelen szakaszában még nem mindenki éri el az optimális szintet, amikor nem az iskolának, nem is az életnek, hanem Istennek, az államnak és a Pártnak állítanak elő megfelelő alattvalókat. Egyelőre még szorít az idő, igaz, nem annyira.

A jövőre esedékes választás évében a fülkeforradalom idején még csak ötödikes nyersanyag már voksoló proletár lesz, magában hordozva a NER minden ótvarát, amit az iskolában a Gyula bácsik vertek belé. És a rendszer ontja magából a hit és erkölcstannal meg a mindennapos testneveléssel felvértezett, írás-, és olvasásképtelen masszát. A Gyula bácsik hasznosak tehát a Cinege utca lakója számára.

Semmi sem tökéletes azonban, mindenhol vannak elhajló alakok, Hetesen is, olyanok, akiknek nem tetszik, hogy Gyula bácsi máttósan – ilyen is volt – püföli a kölkeket. Ők megmaradt lelkiismeretük foszlányaiból erőt merítve kiborítják a bilit, azt, amit sok kollégájuk nem mert megtenni, félve igazgató úrtól, aki a NER-től felhatalmazott élet-halál ura az iskolában. Viszont a tanár gyerekének is kell enni.

Ez így, ahogyan leföstöttem, égre kiáltó kicsi kis belügy, az ezután következő jelenség azonban már nem. Gyula bácsit elmeszelték a komcsik, a szülők pedig, ahelyett, hogy megnyugodtak volna, hogy a drágalátos gyereküket nem aprítják az iskolában, az ellen gerjednek, aki borított. A szülői munkaközösség vezetője kirúgatná az iskolából az ügyet kipattantó tanárt, mert nem tudjuk, milyen poklok vannak a fejében.

És, hogy a sötétség harmóniája még teljesebb legyen, az egyik önkormányzati képviselő arra szólította fel a kekeckedő pedagógust, költözzön el a faluból, mert szégyent hozott Hetesre. Ezen a ponton mondhatjuk, drága polgártársak, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Így válik ez a Hetes üvegedénnyé, amelybe bambán néz az ember, felfedezve benne a NER végtelen sötétjét.

Kimondatlanul ugyan, de benne van a kívánatos rend, amelybe az ilyen nyitott társadalmas alakok rendetlenséget hoznak, fölszakítva a gyöpöket. Ahogyan a Kossuth térre újra belovagolt fehér lovon a kormányzó, úgy a birodalom távoli szegletében kialakult a tekintetes úr, tanító és a plébános szentháromsága, körülöttük pedig a bambaság masszív talapzata. És én kérek elnézést azoktól a hetesiektől, akik kilógnak a NER ideális masszájából.

Fölvethetnéd azt is, én drága olvasóm, hogy mi a rossebnek verem a nyálamat ilyen apróságokon, amelyek a falu határánál alig is érnek tovább. Mentségemül felhozom, ahogyan Adynak fájt a szerb komitácsi szíve, úgy nekem is a hetesi, üldözötté vált tanáré. Másrészt pedig azt kell megértenünk, hogy jövő áprilisban a döntések ilyen hetesi színtereken születnek meg, és a jelek szerint a Gyula bácsik ideje jön el megint. Ha fáj is ez nagyon.

Solymárra vivő biztos út

Karácsony Gergely (Párbeszéd) valaha szebb napokat látott, ma már nem annyira. Molnár Gyula (MSZP) nem tudom, hogy látott-e ilyen szebb napokat egyáltalán, mindenesetre mostanában olyan fátyolosak a szemei. Juhász Péter (Együtt) meg régóta habverővel szaladgál, és veri. Szigetvári Viktor (Együtt) biztos, hogy nem látott szebb napokat, és már nem is fog soha. Ők négyen összehoztak egy emúttnyóc napot, ami után nincs több kérdés.

Ezek így együtt valahogyan összekavarodtak, és olyan pörformanszt deliráltak a magyar politikai palettára, hogy ihaj. Karácsony (Párbeszéd) meg Molnár (MSZP) valahol a Duna mélyén békaembernek öltözve találkoztak, és elindultak megváltani a világot. Akkor még nem tudták, hogy Dániel elvtárs ítéletét már régen megírták, ezért Karácsony (Párbeszéd), akiről Molnár (MSZP) lányos zavarában azt sem tudta, honnan szalajtották, föllépett az MSZP összeomlani készülő színpadán.

Nem ígért túl sokat, csak képzett ribancként ezt: „Döntsétek el ti, hogy nekem milyen szerepet szántok ebben az együttműködésben, ha kellek, akkor én jövök.” Az úttörő ahol tud, segít, miniszterelnök-jelöltet azonban komoly emberek nem így állítanak. Ezeknek ez is sikerült. Szigetvári (Együtt) már ez előtt kibaszta Karácsonyt (Párbeszéd), mint macskát szarni, mondván: „A tegnapi napon lezárult egy történet, mi azt a tájékoztatást kaptuk, hogy kapott egy invitálást az MSZP-től Karácsony Gergely. A két párt szövetsége ezzel véget ért, nem lesz az Együtt listáján Karácsony. A langyosokat kiköpi a jóisten”.

Lehet, hogy ki is köpte tényleg. Ahogyan az MSZP-s revüről kitámolygott, megcsapta a friss levegő, és ekképp világosodott meg: “Alapvetően az az érzésem, hogy a faszért hagytam magam rábeszélni erre a miniszterelnök-jelöltségre, mert sokkal jobb lett volna, ha el sem kezdem.” Ez szivárgott ki a szájberbe, mintha Karácsony (Párbeszéd) nem tudná, ha hangosan és szagosan fingik, két perc múlva mindenki azt szagolja, ha van arra egy bekapcsolva felejtett mikrofon. Ilyenek miatt lázadások törnek ki, lásd 2006 és őszödi duma, de ezek semmit sem tanulnak.

Sőt. Ebben a katyvaszban, amit sikerült minden Fidesz-segítség nélkül összehozni, nem a kármentésre gondolnak, hanem a bosszúra. Ez a Karácsony-garnitúra a juhászosat sejti a szivárogtatás mögött, és vendettát hirdetett, mondván, Juhász Péterék készüljenek a bíróságra, mert “egy büntetőper lóg az Együtt feje fölött”. Íme, urak és hölgyek, az emúttnyóc nap ellenzéki működésének foglalata. És ezek után Solymáron időközi választást tartottak, ahol az ilyen ellenzék mind és teljes mosollyal állt be egy jelölt mögé, hogy akkor most. Hát, nem. Megkapták az aktuális maflást, és megint rajtunk csattant.

Most akkor mondhatom azt, hogy bekaphatják, vagy ez illetlen dolog? Már csak ez az egy dilemmám maradt a sivatagban.

Hoppál et. föllógatása

Hűvös van, sőt, olykor megvesz minket az Isten hidege, de Hoppál Péter nem hátrál. Ott lengedez ő a szösz sötétben a pécsi Uránvárosban a mindenki karácsonyfáján, dacolva az elemekkel és a józan ésszel is egyben. Igaz, csak kidekorált gömb formájában, de mégiscsak az angyalkák helyét foglalja el, és az őt felaggató óvodások vagy meghasonultak, vagy pedig a kiégett prosti cinizmusával legyintettek, hogy már minden szart rá lehet tenni arra a rohadt fenyőre.

Hoppál Pétert tehát fellógatták egy fára, ezt nem lehet másképp mondani. Ez az állítás egészen sajátos képzeteket kelt az emberben. Elvihetnénk a történést Villon irányába is: „Egy jó öles kötéllel nyakamon,/ Immáron seggem súlyát latolom”, viszont nem vagyunk mi rögtönítélő bíróság. Különben is, rossz az, aki rosszra gondol, mint azt a sorosdisznó kapcsán Pócs János fideszbolsi volt szíves elmagyarázni a nagyérdeműnek.

Csakhát, a tempó. Hogy mi visz rá embereket arra, hogy karácsonyi gömböket fabrikáltassanak magukból, és azt pláne óvodás kiscsávókkal rakassák föl a fára. Ezt olyan ótvar bunkóságnak lehetne nevezni, mint ahogyan ilyen kelletlen szavakkal illeti az ember azon fideszkdnp organizmusokat is, akik az ingyentojás dobozára, meg a kampánykrumpli zacskójára applikáltatják a nevüket, mintha ők lennének az életet adó megváltó. És ez folyik ebben az országban Orbán nagyobb dicsőségére.

Ezért és így hurcolásszák az aprónépet migráncsbámulásra. Ezért és így jelennek meg rosszul szabott öltönyös alakok óvodákban pöttyös labdákkal a kezükben, pedig nem is Dévényi Tibi bácsik. Továbbá ezért rakják tele harsonaszóra az egész országot alapkövekkel, és avatnak fel minden másnap húszméternyi járdát ökumenikus áldással. Belesulykolni a népek fejébe, hogy ők adnak, sőt, hogy ebben a szétcseszett országban csak ők adhatnak, nélkülük kihal a magyar és kihunynak a csillagok.

Ez annyira általános módi már, hogy fel sem tűnik. De azért az ilyen karácsonyfa-díszes az szíven zúzza az embert, illetve hát, leamortizálja az aprónép lelkét. Kimegy a térre, és készül elsivítani Pohárnok Jenő örökzöldjét, hogy „..Eljött a nap, mit várva-vártunk,/ Az égen csillagfény ragyog,/ Jézuska fáját ím’ elhozták/ A halkan szálló angyalok..”, aztán a képibe tolják ezt a Hoppált, mint megváltót. Elemi erejű élmény. Ha volt betlehem a fa alatt, még a kisded is sápítozva leshetett ki a jászolból.

Mert, ha már olyan kurvára keresztények vagyunk, akkor azt kéne tiszteletben tartani, amit szünet nélkül pofázunk. Ha nem is így van, de az első nikaiai zsinat döntése óta – 325, amikor mi, a pöttyös seggünkkel még a sztyeppéken fetrengtünk kumisz-mámorban a lószarban – erre az időre teszik Jézus születését, következésképp nem Hoppál Péter világra jövetele miatt van a dzsembori. Ha ő lóghat a fán, akkor lehetne akár Szaturnália vagy Mithrász ünnepe is, csak attól Semjén et. hasonulna meg a seggéből fújó böjti szelek közepette.

Lehet ezt így is csinálni, ahogyan az új földesurak teszik. Szerencsétlenségükre azonban nem rendelkeznek egy napkeleti bölcs tudásával. A legenda szerint, amikor egy távoli maharadzsa vagy mi a rosseb szomorkodott valami miatt, akkor az egyik nagy tudásútól kapott egy gyűrűt, amibe az volt vésve: „Ez is elmúlik egyszer”. Így aeterno modo – az örökkévalóság módján – kell szemlélni a világot, hogy el lehessen viselni. Hoppálok ilyeneket nem tudnak. Ők a karácsonyi gömbben lelik meg a boldogságot, s miközben azt hiszik, vitték is valamire a nyüves életükben, mert már ott lafognak a fán, egy reciprok fülkeforradalom úgy elsöpri őket, mintha soha nem is lettek volna. Mert végtelen az Isten, következésképp a panelproli hatalma.

Hoppál et. föllógatása

Hűvös van, sőt, olykor megvesz minket az Isten hidege, de Hoppál Péter nem hátrál. Ott lengedez ő a szösz sötétben a pécsi Uránvárosban a mindenki karácsonyfáján, dacolva az elemekkel és a józan ésszel is egyben. Igaz, csak kidekorált gömb formájában, de mégiscsak az angyalkák helyét foglalja el, és az őt felaggató óvodások vagy meghasonultak, vagy pedig a kiégett prosti cinizmusával legyintettek, hogy már minden szart rá lehet tenni arra a rohadt fenyőre.

Hoppál Pétert tehát fellógatták egy fára, ezt nem lehet másképp mondani. Ez az állítás egészen sajátos képzeteket kelt az emberben. Elvihetnénk a történést Villon irányába is: „Egy jó öles kötéllel nyakamon,/ Immáron seggem súlyát latolom”, viszont nem vagyunk mi rögtönítélő bíróság. Különben is, rossz az, aki rosszra gondol, mint azt a sorosdisznó kapcsán Pócs János fideszbolsi volt szíves elmagyarázni a nagyérdeműnek.

Csakhát, a tempó. Hogy mi visz rá embereket arra, hogy karácsonyi gömböket fabrikáltassanak magukból, és azt pláne óvodás kiscsávókkal rakassák föl a fára. Ezt olyan ótvar bunkóságnak lehetne nevezni, mint ahogyan ilyen kelletlen szavakkal illeti az ember azon fideszkdnp organizmusokat is, akik az ingyentojás dobozára, meg a kampánykrumpli zacskójára applikáltatják a nevüket, mintha ők lennének az életet adó megváltó. És ez folyik ebben az országban Orbán nagyobb dicsőségére.

Ezért és így hurcolásszák az aprónépet migráncsbámulásra. Ezért és így jelennek meg rosszul szabott öltönyös alakok óvodákban pöttyös labdákkal a kezükben, pedig nem is Dévényi Tibi bácsik. Továbbá ezért rakják tele harsonaszóra az egész országot alapkövekkel, és avatnak fel minden másnap húszméternyi járdát ökumenikus áldással. Belesulykolni a népek fejébe, hogy ők adnak, sőt, hogy ebben a szétcseszett országban csak ők adhatnak, nélkülük kihal a magyar és kihunynak a csillagok.

Ez annyira általános módi már, hogy fel sem tűnik. De azért az ilyen karácsonyfa-díszes az szíven zúzza az embert, illetve hát, leamortizálja az aprónép lelkét. Kimegy a térre, és készül elsivítani Pohárnok Jenő örökzöldjét, hogy „..Eljött a nap, mit várva-vártunk,/ Az égen csillagfény ragyog,/ Jézuska fáját ím’ elhozták/ A halkan szálló angyalok..”, aztán a képibe tolják ezt a Hoppált, mint megváltót. Elemi erejű élmény. Ha volt betlehem a fa alatt, még a kisded is sápítozva leshetett ki a jászolból.

Mert, ha már olyan kurvára keresztények vagyunk, akkor azt kéne tiszteletben tartani, amit szünet nélkül pofázunk. Ha nem is így van, de az első nikaiai zsinat döntése óta – 325, amikor mi, a pöttyös seggünkkel még a sztyeppéken fetrengtünk kumisz-mámorban a lószarban – erre az időre teszik Jézus születését, következésképp nem Hoppál Péter világra jövetele miatt van a dzsembori. Ha ő lóghat a fán, akkor lehetne akár Szaturnália vagy Mithrász ünnepe is, csak attól Semjén et. hasonulna meg a seggéből fújó böjti szelek közepette.

Lehet ezt így is csinálni, ahogyan az új földesurak teszik. Szerencsétlenségükre azonban nem rendelkeznek egy napkeleti bölcs tudásával. A legenda szerint, amikor egy távoli maharadzsa vagy mi a rosseb szomorkodott valami miatt, akkor az egyik nagy tudásútól kapott egy gyűrűt, amibe az volt vésve: „Ez is elmúlik egyszer”. Így aeterno modo – az örökkévalóság módján – kell szemlélni a világot, hogy el lehessen viselni. Hoppálok ilyeneket nem tudnak. Ők a karácsonyi gömbben lelik meg a boldogságot, s miközben azt hiszik, vitték is valamire a nyüves életükben, mert már ott lafognak a fán, egy reciprok fülkeforradalom úgy elsöpri őket, mintha soha nem is lettek volna. Mert végtelen az Isten, következésképp a panelproli hatalma.

Hoppál et. föllógatása

Hűvös van, sőt, olykor megvesz minket az Isten hidege, de Hoppál Péter nem hátrál. Ott lengedez ő a szösz sötétben a pécsi Uránvárosban a mindenki karácsonyfáján, dacolva az elemekkel és a józan ésszel is egyben. Igaz, csak kidekorált gömb formájában, de mégiscsak az angyalkák helyét foglalja el, és az őt felaggató óvodások vagy meghasonultak, vagy pedig a kiégett prosti cinizmusával legyintettek, hogy már minden szart rá lehet tenni arra a rohadt fenyőre.

Hoppál Pétert tehát fellógatták egy fára, ezt nem lehet másképp mondani. Ez az állítás egészen sajátos képzeteket kelt az emberben. Elvihetnénk a történést Villon irányába is: „Egy jó öles kötéllel nyakamon,/ Immáron seggem súlyát latolom”, viszont nem vagyunk mi rögtönítélő bíróság. Különben is, rossz az, aki rosszra gondol, mint azt a sorosdisznó kapcsán Pócs János fideszbolsi volt szíves elmagyarázni a nagyérdeműnek.

Csakhát, a tempó. Hogy mi visz rá embereket arra, hogy karácsonyi gömböket fabrikáltassanak magukból, és azt pláne óvodás kiscsávókkal rakassák föl a fára. Ezt olyan ótvar bunkóságnak lehetne nevezni, mint ahogyan ilyen kelletlen szavakkal illeti az ember azon fideszkdnp organizmusokat is, akik az ingyentojás dobozára, meg a kampánykrumpli zacskójára applikáltatják a nevüket, mintha ők lennének az életet adó megváltó. És ez folyik ebben az országban Orbán nagyobb dicsőségére.

Ezért és így hurcolásszák az aprónépet migráncsbámulásra. Ezért és így jelennek meg rosszul szabott öltönyös alakok óvodákban pöttyös labdákkal a kezükben, pedig nem is Dévényi Tibi bácsik. Továbbá ezért rakják tele harsonaszóra az egész országot alapkövekkel, és avatnak fel minden másnap húszméternyi járdát ökumenikus áldással. Belesulykolni a népek fejébe, hogy ők adnak, sőt, hogy ebben a szétcseszett országban csak ők adhatnak, nélkülük kihal a magyar és kihunynak a csillagok.

Ez annyira általános módi már, hogy fel sem tűnik. De azért az ilyen karácsonyfa-díszes az szíven zúzza az embert, illetve hát, leamortizálja az aprónép lelkét. Kimegy a térre, és készül elsivítani Pohárnok Jenő örökzöldjét, hogy „..Eljött a nap, mit várva-vártunk,/ Az égen csillagfény ragyog,/ Jézuska fáját ím’ elhozták/ A halkan szálló angyalok..”, aztán a képibe tolják ezt a Hoppált, mint megváltót. Elemi erejű élmény. Ha volt betlehem a fa alatt, még a kisded is sápítozva leshetett ki a jászolból.

Mert, ha már olyan kurvára keresztények vagyunk, akkor azt kéne tiszteletben tartani, amit szünet nélkül pofázunk. Ha nem is így van, de az első nikaiai zsinat döntése óta – 325, amikor mi, a pöttyös seggünkkel még a sztyeppéken fetrengtünk kumisz-mámorban a lószarban – erre az időre teszik Jézus születését, következésképp nem Hoppál Péter világra jövetele miatt van a dzsembori. Ha ő lóghat a fán, akkor lehetne akár Szaturnália vagy Mithrász ünnepe is, csak attól Semjén et. hasonulna meg a seggéből fújó böjti szelek közepette.

Lehet ezt így is csinálni, ahogyan az új földesurak teszik. Szerencsétlenségükre azonban nem rendelkeznek egy napkeleti bölcs tudásával. A legenda szerint, amikor egy távoli maharadzsa vagy mi a rosseb szomorkodott valami miatt, akkor az egyik nagy tudásútól kapott egy gyűrűt, amibe az volt vésve: „Ez is elmúlik egyszer”. Így aeterno modo – az örökkévalóság módján – kell szemlélni a világot, hogy el lehessen viselni. Hoppálok ilyeneket nem tudnak. Ők a karácsonyi gömbben lelik meg a boldogságot, s miközben azt hiszik, vitték is valamire a nyüves életükben, mert már ott lafognak a fán, egy reciprok fülkeforradalom úgy elsöpri őket, mintha soha nem is lettek volna. Mert végtelen az Isten, következésképp a panelproli hatalma.