Szerző: rezeda

– Hát, Feri bátyám, megvették a Vodafone-t – mondta az állott sörszagú kocsmában a pultra könyökölve egy tanárféle férfi a mellette iszogató öregnek.
– Mi az a Vódafon? – kérdezte ő tágra nyílt szemekkel, és látszott rajta, tényleg nem tudja. Sejtése sincs.
– Távközlési társaság – felelte a tanárféle, de kevés sikerrel.
– Mi az a távközlési társaság? – értetlenkedett tovább az öreg, mire a férfi nyugodt-magyarázón kezdte, hogy telefon…, de az öreg a szavába vágott.
– Akkor azt mondja, hogy megvették a postát. Ne dicsekedjen itt nekem távközléssel, Vódafonnal meg pláne ne, magyarok vagyunk, vagy mi a rosseb. De mindegy. Ki vette meg? – kérdezett vissza, és beletúrt a hiányosan zsíros hajába.
– Az Orbán Viktor…
– Egészségére – vágta rá az öreg kétségek nélkül -, úgysem volt neki még ilyen Vódafonja, vagy miket beszél össze nekem. Az az ember felőlem azt vesz meg, amit akar. Ősszel kaptam tőle nyolcvanat. Mondta, hogy utaljuk, Feri bátyám, és a postás hozta is, tudja a Jenő. A postás Jenő. Én az Orbán úrnak a lába nyomát is megcsókolom, Vódafonnal vagy anélkül, mindenhogyan. De mér érdekes ez a Vódafon magának annyira, hogy itt előhozakodik nekem vele, amikor nem is kérdeztem?
– Mert nagyon sokba került.
– Ha futja rá az Orbán úrnak, mi a baja vele?
– 660 milliárdért vette meg.
– És?
– Tudja az mennyi pénz?
– Honnan tudnám. Engemet az asszony elküld a boltba tejért meg farhátért, meg kapok valamennyit fröccsre, a többi engem nem érdekel. Milliárd olyan nincs is, itt találja ki nekem, hogy fitogtasson. A nyolcvanezer, amit az Orbán úr küldött nekem, na, az pénz. Milliárd – mondta megvetően az öreg, és majdnem kiköpött, de meggondolta magát. A férfi azonban nem hagyta.
– Képzelje el, hogy Orbán úr nem nyolcvanat küld magának, hanem százat.
– Mért képzeljem el? Nyolcvanat ígért, annyit küldött ő mindig állja a szavát.
– Akkor képzelje azt, hogy százat ígért.
– Mért ígért volna százat?
– Csak. Mert olyan szépen nézett rá – kezdett már kicsit türelmetlen lenni a férfi, de visszanyugodott – Tegyük föl.
– Tegyük.
– Akkor százat utalt magának.
– Húszat letagadhatok az asszony előtt? – élénkült fel az öreg, hogy már a szemei is csillogtak.
– Tagadjon.
– Az jó, akkor nem kell annyit fröccsre kunyerálni.
– Na ugye – mondta a férfi, mint aki kezd célba érni, és folytatta – Képzelje akkor el, hogy megkapja azt a százat, húszat meg eltesz fröccsre.
– El, el – kerekedett el az öreg szeme már vigyorogva-csillogva.
– Akkor képzelje el azt, hogy ezt hatmillió hatszázezer hónapon keresztül kapja.
– Mért képzeljem el ezt már megint, miket beszél, hogy hatmillió hatszázezer hónap?
– Akkor képzeljen el ötszázötvenezer évet.
– Minek? Ennyi év sincsen. Még a föld sincsen ennyi, Krisztus urunk is csak úgy négyezer éve teremtette. Ne jöjjön azzal az ötszázötvenezerrel, maximum a nyanya, tudja drága Juliskám lehet annyi – mondta, és most már huncutul nevetett.
– De mit szólna, ha ötszázötvenezer évig kapna havi százezret?
– Nem fogok én annyit élni. Jó, ha még ötöt. Esetleg tízet. Úgyhogy ne számolgasson nekem, hogy milliárd meg millió meg a kiskutya fasza. Tudom, mire megy ki a játék, maga ilyen kommunista, és Orbán urunk ellen akar itt engemet ojtogatni. De az nem fog menni. Ő nekünk a jótevőnk, olyan jó dolgunk, mint alatta, soha nem volt, utalta a nyolcvanat, olcsó a farhát, olykor osztanak a faluban egy zsák krumplit is, az az ember azt csinál felőlem, amit csak akar. Ha nem elég neki a Vódafonra, még adakozok is. Mit mondott, mennyi milliárd?
– 660.
– Jó, hogy nem 666.
– Hogy? – nézett rá a férfi egészen elképedve már, mert elképzelni sem tudta, most mi jön.
– Hát a Sátán száma, jó, hogy azzal nem jön itt nekem a kommunista agyával, most már teljesen világos minden. Maga egy sorosista kém, egy hazaáruló, hívom mindjárt a Pistát, a rendőrt, ha el nem megy szépszerével – kiabált már majdnem, így a férfi kiballagott a kocsmából, az öreg pedig a csaposhoz fordult.
– 660 milliárd, hát halottál már ilyet Bélám? Na, adj egy feles kevertet erre a kutyaúristenit neki – és meg is kapta.

Bizonyos Eged István, Pétervására polgármestere megfenyegette Hadházy Ákost, miszerint: „Biztos legyél benne, hogy találkozunk még. A család az mindenhol tabu, csak nálad nem. Könyörögni fogsz.” Ebben benne van a NER maga, mondhatni, az esszenciája ez neki kilátástalan bunkóságában, moráljában és mindenkit eltaposásában. De a mutyit se feledjük. Eged István nagyot akart fenyegetni, de nincsen neki saját bejáratú TEK-je, NAV-ja és más, ellenzékieket nyektető készsége, sőt, Eged István még csak nem is Kövér pedellus, akinek tevőleges hatalma van Hadházy fölött, úgyhogy polgármester elvtárs a maga szintjén és színvonalán működik, ha megzavarják a lopásban.

Voltaképp azt mondta Hadházy képviselőnek akárha sarki kocsma vagy falusi ivó fölgyűrve az ingujját és kezébe véve a letört nyakú sörösüveget, hogy gyere ki, mint ahogyan maga a nagyságos Orbán Viktor szólította fel annak idején majdnem ugyanígy Goodfriend, amerikai ügyvivőt, hogyha férfi volna, kiemenne vele a szabad levegőre. Pedig akkoriban még nem is volt utcai harcos, csak később vált azzá. Mindenesetre látjuk, Eged polgármester honnan veszi a bátorságot, csak az a baj, ő nem a maffia főnöke, még csak nem is egy galerié, hanem csak egy hőbörgő kretén, akit lopáson értek. Mert el ne feledjük, ő a falujában uniós pénzből épített magának jakuzzis dácsát, csak lebukott. Hadházy lebuktatta.

Emiatt ajánlgatja neki a kisstílű alak a menekülést, és jelenti ki, hogy könyörögni fog, csak nem tudjuk, miért és kinek. Rosszul sikerült ez e fenyegetőzés, olyan bumburnyák íze van, de ettől annyira lehangoló. Ez a legalja utcai bandák stílusa, a NER kicsiben, de mindenképp esszenciálisan, amikor előkerül a család toposza is, mint amely védernyő legalizálja a lopást, ahogyan Orbán gyermekei is a saját lábukon állnak. Nem tudjuk, Eged polgármesterre ki lesz-e adva a kilövési engedély, mert az ilyesmik a legfelsőbb szinteken dőlnek el. Például Völner és Schadl már szabad préda az igazságszolgáltatás számára, Varga Judit egyelőre még nem, mert fontosnak hitt dolgai vannak Brüsszelben. Védi Orbán valagát.

Viszont azt is Hadházy képviselő fejtette föl, hogy a dekázós-hegedálós nacsasszony pontosan tudta, mit művel a beosztottja, sőt, azt is bizonyítva látja, hogy találkozott Schadllal, megbeszélni az elkenendőket. Azaz, minimum bűnpártolást követett el, a maximumot nem tudjuk, mert titok. Ennek ellenére akkora a kuss ebben az ügyben is, mint amúgy Pétervásárán, csak a tét más és a játszma nagyobb. Viszont sem a minisztérium, sem Varga nem reagált a képviselő vádjaira, nem hívták ki őt egy kis utcai harcra, csak nehogy váratlanul valami baj érje. Minden attól függ, hogy ki milyen szerepet játszik Orbán színházában, ha valakire szükség már nincsen, mehet a levesbe, amely folyamatosan forr.

Följebb lépve a szinteken a még nagyobb lopásokhoz, itt van nekünk a lélegeztetőgépek százmilliárdos mutyija, amit már mindenki unalomig ismer, és mégsem történik semmi. Ebben éppen ott tartunk, hogy a momentumos Tompos Márton pert nyert a minisztérium ellen, azaz, ki kellene adni neki az erről szóló iratokat, de a külügy – ami felér egy beismeréssel – húzza az időt, a Kúriához fordul, hátha megússza. Ennek több módja is van. A Kúriában – és ez is az Unió jogállami baja – esetleg baráti bíró kenheti el az egészet, annyi idő telik el, hogy már senkit nem érdekel, vagy mindeközben minden nyomot eltüntetnek, ahogyan Schadl CD-it is ledarálták. A lehetőségek számosak, majd valamelyikkel élnek.

Ugyanakkor azt se feledjük, derülhet itt ki bármi is, korántsem biztos, hogy következménye lesz, minden attól függ, kell-e még a bűnös a NER-nek (Orbánnak) valamire vagy sem. Jogi és morális mocsárban tocsog az ország a legalsó szinttől a legmagasabbig, ha úgy tetszik Ady Bandival az értől az óceánig. A színház szereplői pedig védve érezve magukat kussolnak vagy fenyegetőznek, a bávatag népek ugyanakkor erről mit sem tudnak, vagy, ha netán igen, annak is tapsolnak hálás szívvel, hogy még akciós a farhát vagy kinéz választáskor egy zacskó krumpli. Minden nép azt kapja, amit megérdemel. Ha nekünk ez jó, márpedig az a választások eredményeit nézve, akkor megérdemeljük a sorsunkat. Tessenek mosolyogva fölfordulni.

Hetek, hónapok óta azt halljuk országunk fura uraitól, hogy azonnal békét kell kötni az orosz-ukrán háborúban. Mert ettől megszűnnek a szankciók, ránk pedig mindezek után madárdal és nem utolsó sorban Kánaán vár, ahol lehet majd cukrot is kapni. Mégpedig fillérekért. Ez a talpasoknak szánt üzenet, és akkor röhögnénk a legjobban – fokozva mostani virágos jókedvünket -, ha valóban megtörténne az elképzelhetetlen, Putyinból kisangyal válna, aki feledi az orosz birodalmi óhajokat, és nem gyilkolná tovább halomra az ukrán civileket. Kitörne az oly hangosan óbégatott béke, de itthon minden maradna a régiben.

Kiderülne ekkor, hogy nem a szankciók, nem a háború, hanem Orbán és a Fidesz alkalmatlansága miatt fázunk és éhezünk, a király pedig hirtelen meztelen lenne. És ekkor sietnének a segítségére az esernyővel kardozó matrónák, a CÖF és mindenféle elhülyített kitartottak, aztán felöltöztetnék bíborba és bársonyba csupasz egyetlenünket (tessenek csak elképzelni a decens képet). Ha ezen túl vagyunk, valamint annak belátásán is, hogy ilyesmi meg soha nem történhet, nekiláthatunk vizsgálni az óbégatást magát, hogy miféle békét akar Orbán, ha akar egyáltalán ilyesmit. Nem vagyunk annyira biztosak ebben.

Azért nem mégpedig, mert ez a mostani zavaros nagyon jó neki abban halászgatni, de nem is ez, hanem maga a pőre aljasság. Tegnap foglalkoztunk azzal az Orbán diskurzussal, amit az övéivel folytatott, s ami miatt ukrán oldalról elemi erővel küldték el szegény anyukájába, és teljesen megérdemelten. Senkiföldjének nevezte Ukrajnát, s emiatt az ukrán nacionalista érzések egész nemzetünket zavartak vissza az Urálon túlra, ahová szerintük valók vagyunk, de minderről már elmondtuk a keresetlen véleményünket nem tudva eldönteni azt, hogy miként az ukránok mondják, egyetlenünknek valóban ribancarca volna-e.

De nem is ez, hanem a többi. Háttérbeszélgetésnek nevezik azt a szeánszot, amelyen Orbán kifejtheti a világról alkotott különös elképzeléseit, s ebben elmondta, Putyin barátja egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elveszítse ezt a háborút, és éppen ezért nem is fogja. Orbánnal ellentétben ebben nem vagyunk annyira biztosak, mert a Második Világháború óta tudjuk, a dolgok nem is annyira a harctéren, sokkal inkább a hátország ipari termelése minőségén és mennyiségén dőlnek el. Ebből fakad, ha most a civilizált világ a barbárság ellen összefog fegyverszállítással, nincs kérdés a végkimenetelről.

Ilyen tudás birtokában viszont azt a kérdést kell feltennünk magunknak, mert Orbánnak senki nem meri vagy nincs módja rá, miféle béke az, ami után oly erősen áhítozik, és arra kell jutnunk, olyan, ahol Putyin beteges vágyai kielégülhetnek. Ukrajna egy részét megszállja, és egészen egyszerűen végleg Oroszországhoz csatolja. Az ott élő lakosság sorsát pedig az eddigi történések (Bucsa, Irpiny) mutatják, azaz, Orbán békevágya pár millió ukrán minden további nélküli vágóhídra küldését jelenti, ami ebben a formában nem, hogy nem elfogadható, hanem egyenesen ocsmány elképzelés. Ha lehet egyáltalán vízióról beszélni.

Éppen ezért, amikor Gulyás, Szijjártó és az összes többi a békéről visítozik, akkor ők is, akárcsak a gazdájuk, erről beszélnek, és ezt sem ártana azért tudatni velük. Az Orbánt az anyjába küldő ukrán kifakadásban az is szerepelt, hogy kies hazánk a történelem során mindig a vesztes hatalmak oldalán állt, és megüzenték neki, most is így lesz. S ha azt tételezzük, hogy a Nyugat, illetve most már más országok is (Marokkó, Kenya), összesen negyvenen álltak Ukrajna mellé, akkor a második világégés tapasztalatai alapján most is a leendő vesztes valagát nyaljuk világosan látható és remélhető haszon nélkül. L’art pour l’art.

Vagy lehet, hogy nem is így. Mert utaltunk már arra, ez a helyzet és állapot Orbánnak éppen megfelel, van mivel takarózni. Viszont csak úgy az ország érdekét figyelve föl kell tennünk a kérdést, mi lesz aztán. Mi lesz, ha Putyin vereségével – mint ahogyan tételezhető – ér véget ez az egész borzalom, másfajta békével, mint Orbán képzeli, és akkor ott áll megint magában és megvetetten, mint az utolsó csatlós, akinek ahhoz sem volt esze, hogy idejében átálljon, de legalább a kommunikációján finomítson. Sejtjük a jövőt, ha nem tudjuk is, és az áll benne, hogy hazánknak egyáltalán nem lesz jó. Bár ez Orbánt e legkevésbé sem szokta érdekelni.

Miután szeretett vezérünk Ukrajnát „senkiföljének” nevezte a maga kéretlen és tapló stílusában egy, az övéi közt elhangzott beszédben (kappanhang, szájnyalogatás), helyzet keletkezett, és az ukrajnai magyar nagykövetet is bekérették az ottani külügybe, hogy elbeszélgessenek vele. Sőt, kilátásba helyeztek más intézkedéseket is. Ugyanabban a beszédben elhangzott az is, hiába minden, úgyis Putyin nyeri a háborút, és ezt sem igazán kellett volna erőltetni, mert mindenféle bajok lehetnek belőle.

A decens beszédről egyébként a Reuters számolt be, úgyhogy az egész széles világ tudhatja, miféle ember áll országunk élén, akit ráadásul tizenkét éve folyamatosan megválasztunk. Ebből fakad, hogy az ő sara a miénk is, ha őt utálják, bennünket is, azaz, ha Ausztriába mennek cukrot vásárolni, vagy más terméket, ami olcsóbb, mint szárnyaló hazánkban, akkor ne tessenek meglepődni, ha a burgenlandi traktoroslegény vagy a stájer virágáruslány a hátuk mögött kiköp. Ezek a várható lájtos folyományok, a többit majd meglátjuk.

Viszont ezzel szemben van az a világ, ahol a píszí megszűnik, mert olyan emberek szólalnak meg, akiknek vesztenivalója nincsen, éppen azért hangosan ki is mondják, amit amúgy mindenki gondol Orbánról és így felőlünk is, csak a gyerekszoba miatt nem teszi. Az ukránoknak is volt gyerekszobájuk, de beláthatjuk, jelen helyzetben olykor elfelejtik az illemszabályokat. Okkal teszik ezt és érthetően is. Az ember nem nagyon figyel a formaságokra, ha rakéták robbannak a nappalijában, a kishúgát megerőszakolják, és az egész országát a földdel teszik egyenlővé a barbárok.

Élet-halál harcnak hívják azt a helyzetet, amiben az ukránok vannak, nem csoda hát, ha állapotba kerülnek akkor, amikor egy olyan alak, aki a támadójukkal cimborál, annak majdhogynem kebelbarátja, jól fűtött szobából, teli hassal és böfögve nevezi országukat senkiföldjének. Nagy valószínűséggel ilyen érthető állapotban volt Borisz Filatov, Dnyipro polgármestere is, aki Orbán szövegét a Reuters által meghallván egészen kendőzetlen stílusban küldte el őt a picsába. Ennek csak az indítása volt, hogy a mi kedves vezetőnket „ribancarúnak” nevezte, ami valljuk meg, költői vénára vall.

Igazából nem tudjuk, mire gondolhatott a jelzővel a magából alaposan kikelt polgármester. Nézegetjük Orbán húsos képét, illesztgetjük hozzá a jelzőt, de zátonyra fut az értelmezés. Igaz, egy harcoló katona, Robert Joszfovics Brovdi pedig „figyelj rám te büdös disznó” megszólítással invitálta meg Bakhmutba a frontra, ahol Orbán kárpátaljai magyarjai harcolnak azért az Ukrajnáért, amit Brovdi szerint a mi vezetőnk Putyinnal együtt szeretne felosztani. Látjuk hát, mi történik akkor, ha az érzelmek lecsupaszodnak, s bár lehet illetlennek tekinteni a kedves vezetőt ribancarcú büdös disznóként értelmező ukránokat, azt is be kell látnunk, nincs az az isten, aki mondandójukat visszafogná.

Sőt, mivel a hazájukért harcolnak életre-halálra, tulajdonképpen a stílusuk is érthető. Nem rózsaszínű budoárból üzentek ugyanis. A háborún is túl azonban valami mélyebbet érintett meg kéretlenül Orbán a vihart kavaró dumájával, és ez pedig a nacionalizmus. A mi kedves vezetőnk is erre építi javarészt ténykedését, de az ukránoknak sem kell a szomszédba menni érte. Ez már akkor is megmutatkozott, amikor a háború kitörésekor Kijev polgármestere (Klicsko) üzent az oroszoknak, hogy a Moszkvájuk helyén még csak mocsár volt, amikor az ő Kijevjük már állt

Ebben lehet valami, lévén, 860-ban alapították a várost, amit most Putyin bombáz bőszen és gyakorta. Tehát buzog a nemzeti öntudat az ukránokban, háborús helyzetben pedig ez fokozódik, és visszatérve Dnyipro polgármesterére, ő is ebből az aspektusból küldte el Orbánt olyan indulattal és olyan alaposan, hogy csak úgy fröcsögött. Idéznénk azért betűhíven, hogy mindenki láthassa és olvashassa, aki eddig még nem tette meg:

„Először is, ribancarc, nem a mi földünk a senkiföldje hanem a tiétek. Több ezer éve élünk itt, mi nem az Urálon túlról másztunk elő. Másrészt pedig különösen tehetségesnek kell lenni ahhoz, hogy Romániától, Szlovákiától kezdve Szerbiáig és Ukrajnáig mindenhol utálják az embert. A trianoni békeszerződés csak büntetés volt az állatias történelmi tetteitekért. Harmadrészt a kegyetlenkedéseitek, és az a folyamatos vágy, hogy minden világháborúban a zsarnokok kedvében járjatok, történelmi páriává tettek titeket. Negyedszer pedig, milyen alávalóságra vall megbocsátani 1956-ot a szovjeteknek és utódaiknak? Ötödször: teljes erkölcsi nullának kell lenni ahhoz, hogy az EU és a NATO szoknyája mögé bújva taposs mindenki nyakára. Kifelé a szoknya alól, és három nap alatt kisöprünk titeket, szemetek. Barmok. Nem, nem a magyar emberek. Hanem az ott hatalmon lévők.”

Ez már döfi, de nevezhetjük delikátnak s egyben mellbe vágónak is. Viszont arra is rá kell mutatni, mennyivel másképpen hangzik már ez, mint amikor a píszí szabályai szerint sztaniolba csomagolják a mondanivalót, ami azt eredményezi, úgy lehet tenni, mintha nem értenék, így felejtődik el minden. A krumplileves legyen krumplileves, ha elküldünk az anyjába valakit, akkor mondjuk meg világosan, másképpen még dicséretnek veszi az átkokat, és illegeti magát a nagyvilág előtt, hogy már megint győzött. Filatov mondandója után ez már nehéz lesz.

Látjuk a mindent elsöprő indulatot, illetve el lehet gondolkozni néhány állítás igazságtartalmán, de a felháborodás jogossága kétségbe nem vonható. Ez olyan elemi erejű kurvaanyázás, aminek biztosan nagy lesz a visszhangja, de nem az átkozódót fogja minősíteni, hiszen a vázolt helyzet miatt ez elnézhető, hanem azt mutatja be kedőzetlenül, akiről szól ez az egész. És ez a kép egyáltalán nem hízelgő, viszont az árnyéka ránk is vetül, ha ez volt a szándék, ha nem. Újabb szép fejezet íródott a NER visszataszító történetében, ami egyre lehangolóbb.

Voltaképp ennyi az egész. Csak ezt a „ribancarcú” jelzőt nem érti az ember. Igaz, volna rá megfejtés, de azt kevéssé tűrné a nyomdafesték, ilyképp más egyebet nem tehetek, mint a nyájas olvasóközönség képzeletére bízom, mire gondolt a dnyiprói polgármester, amikor a mi kedves vezetőnket ekképp jellemezte, ilyen szavakkal illette, s valljuk be azért, egy kis elégedettségünkre is. Hiszen magunk is így gondoljuk, de, ha mi mondanánk, akkor azt mondanák, ilyet nem komilfó. De látszik, van az a helyzet, amikor meg igen.

Eddig nem tudta az ember, hogy létezik keresztényi hazánkban Fiatal Családosok Klubja, de most már igen. Ők voltak azok – illetve a nevükben bizonyos Király Nóra, aki úrfikorában fideszes alpolgármester volt, de most már rengeteg gyerekes anyuka –, akik megköszönték a kormánynak, s így egyszemélyben a jótevőjüknek hitt Orbán Viktornak magának, hogy emelkedik a babakötvények kamata. Hálatelt szívű közleményt juttattak el az MTI-nek, hogy gondolva lett rájuk megint, és mielőtt erről – és sok minden másról – nekilátunk elmélkedni, ezt az MTI-t is jól véssük az eszünkbe, mert szerepet kap mai történetünkben (is).

Kiindulópontunk címbéli felvetésünk – mármint az ostobaság mindent legyőző ereje, azaz a butaság bátorsága – megmutatásához elsőként is a múlt ködébe indulunk. Az a képzetünk immár ugyanis, hogy amióta az eszünket tudjuk, egyszerűbben szólván, amióta luk van a seggünkön, azóta mindig és egyfolytában Orbán Viktor van hatalmon és folyik a csapból. Ez is mutatja, milyen rohadt hosszú bír lenni tizenhárom év, amelyekből most épp nem tudjuk, melyikben is történt, amikor a kocsmaasztalnál a kedves vezető beígérte Feri bátyámnak az érkező nyolcvan ruppót, mint személyes jótéteményének ékes bizonyítékát, és a plafon a helyén maradt.

Mi több, Feri bátyám sem veregette hátba bütykös kezével az örökös miniszterelnököt, miszerint tudom Vitya gyerek, persze, hogy érkezik a nyolcvanezer, hiszen így rendelkezik a törvény, s ha netán nem érkezne, akkor kénytelen lennék pofán verni téged. De nem. Feri bátyám a kocsma gőze alól és mögül hálatelt szívvel nézett az életét megkeserítő tömzsi alakra, akit valami delej által jótevőjének hitt. Nem kell – igaz, kellene – mindent tudni, bár az ilyen setét állapotok tévútra viszik az alattvalót, ahogyan Feri bátyámat akkor, ugyanígy Király Nóra nemzeti anyukát tegnap is, aki közleményében nem tudta, mekkora ökörséget beszél.

Ha nem szólt volna, bölcs maradhatott volna, más nézőpontból nem derült volna ki, fingja sincs arról a világról, amelyben tengeti napjait. Mert és ugyanis a babakötvények kamatának emelése is törvényi, illetve szerződési kötelesség, amennyiben az inflációt kell követnie. Ebből következik az, hogy a nemzeti anya a Fiatal Családosok Klubja nevében nem egyébért hálálkodott az kormánynak, s így természetesen Orbán Viktornak magának, mint az inflációért, ami sajátos nézőpont lenne, ha a nemzeti anya tudná, miről beszél, de ezek szerint nem tudja. Így élnek ők a Kárpátok alatt a sötétségben, magukkal rántva minket is.

Feri bátyám azonban, illetve Király Nóra csak az ostoba alattvalók, akiknek a horizontja addig terjed, hogy elalélnak attól a gyönyörűségtől, hogy gondoskodva van róluk. Ilyenekből van az országban uszkve hárommillió, ezért győz Orbán Viktor a választásokon immár beláthatatlan idők óta. Ez azért baj, mert a maradék hetet is lerántják a mocsarukba, ahol is velük együtt kell fuldokolni mind az összes többinek is. Egyszerű népek azonban mindenütt vannak, csak valahogy másutt nem ennyire hangosak, illetve nincs akkora nagy hangszórójuk, mint ebben a mi nagyon elcseszett országunkban, amely Mária oltalma alatt áll, mint ismeretes.

Hogy a népek egy része ennyire és ily módon egyszerű, az is baj, de van egy friss ziccerem az MTI által – és itt térünk vissza hozzá – bemutatni, hogy lepukkant hazánk elitje sem sokkal különb náluk, ezért találnak egymásra oly nagy szerelemben. Ha a külügyminiszterünk egy futsalos bohóc, az sok mindent megmagyaráz a diplomáciánkról, de arra mégsem lenne indok, hogy ő is az emlegetett Feri bátyám és Király Nóra kognitív szintjén legyen, pedig ott van, ennek pedig ékes bizonyságát is adja egyfolytában és mindig kitartóan.

Akkor ugyanis, amikor Király Nóra Orbánnak hálálkodott, Szijjártó Péter is megszólalt a maga megszokott hangnemében, ami az, hogy ezúttal az UEFA-t küldte el az anyukájába azért, mert óva intenek attól, a magyar aranylábú ifjak meccsére az elvadult szurkolók ne vigyenek be Nagy-magyarországos jelképeket, mert ez érzékeny dolog, mint ahogyan a rasszistáskodás, és más hasonló cuki kurvaságok is. Szijjártóból pedig fölböfögött az ezeréves nemzeti öntudat, így felszínre került lelkének éjfekete tartalma, amiben azonban különösebb nóvum nincsen. Szokva vagyunk már ehhez, a nyáj pedig az ilyenek miatt éljenez erősen.

Épp ezért nem is ez, hanem az a rohadt magyar nyelv, és az ő nehézségei. Külügyminiszerünk ugyanis kifejtette, hogy az UEFA munkásőrei (ez is, de mindegy) azért „mennek ki a stadionokban” (sic), hogy nézzék, mit lehet feljelenteni. Ezen a ponton közlöm, hogy Szijjártó bánatára tanár voltam a holocénban, a magyar nyelvé is, ebből fakadóan pedig tudom, hogy a helyragok másképpen a ban, ben, ba, be toldalékos főnevek használatát valahol az általános iskola alsó tagozatában tanítják, s mint idézőjeles példánk mutatja, Szijjártót ezek alapján nem lehetne az ötödik osztályba engedni. Mert vagy nem tanulta meg a leckét, vagy hülye.

Apróságnak tűnhet, de sok mindent elmond Szijjártóról magáról, az MTI-ről úgyszintén, akik így együtt a rohadt nagy magyarkodásukban magyarul sem tudnak, ahogyan kereszténykedésük ellenére sem keresztények, de az egy másik dolgozat lenne. Ez az apróság azonban arra példa és különösen jó, hogy rámutassunk: kies hazánkban ki vezet kit, és ebből fakadóan hol is tartunk szellemi téren. Tegnap nagy miniszter, ma Szijjártó és a rajongó Király Nóra, akik így együtt – visszatérve kiinduló pontunkhoz – a butaság bátorságával döntenek és élnek. Így alakul a sötétség birodalma, trónján a nekik épp megfelelő Orbánnal. Elvesztünk.

Eddig nem tudta az ember, hogy létezik keresztényi hazánkban Fiatal Családosok Klubja, de most már igen. Ők voltak azok – illetve a nevükben bizonyos Király Nóra, aki úrfikorában fideszes alpolgármester volt, de most már rengeteg gyerekes anyuka –, akik megköszönték a kormánynak, s így egyszemélyben a jótevőjüknek hitt Orbán Viktornak magának, hogy emelkedik a babakötvények kamata. Hálatelt szívű közleményt juttattak el az MTI-nek, hogy gondolva lett rájuk megint, és mielőtt erről – és sok minden másról – nekilátunk elmélkedni, ezt az MTI-t is jól véssük az eszünkbe, mert szerepet kap mai történetünkben (is).

Kiindulópontunk címbéli felvetésünk – mármint az ostobaság mindent legyőző ereje, azaz a butaság bátorsága – megmutatásához elsőként is a múlt ködébe indulunk. Az a képzetünk immár ugyanis, hogy amióta az eszünket tudjuk, egyszerűbben szólván, amióta luk van a seggünkön, azóta mindig és egyfolytában Orbán Viktor van hatalmon és folyik a csapból. Ez is mutatja, milyen rohadt hosszú bír lenni tizenhárom év, amelyekből most épp nem tudjuk, melyikben is történt, amikor a kocsmaasztalnál a kedves vezető beígérte Feri bátyámnak az érkező nyolcvan ruppót, mint személyes jótéteményének ékes bizonyítékát, és a plafon a helyén maradt.

Mi több, Feri bátyám sem veregette hátba bütykös kezével az örökös miniszterelnököt, miszerint tudom Vitya gyerek, persze, hogy érkezik a nyolcvanezer, hiszen így rendelkezik a törvény, s ha netán nem érkezne, akkor kénytelen lennék pofán verni téged. De nem. Feri bátyám a kocsma gőze alól és mögül hálatelt szívvel nézett az életét megkeserítő tömzsi alakra, akit valami delej által jótevőjének hitt. Nem kell – igaz, kellene – mindent tudni, bár az ilyen setét állapotok tévútra viszik az alattvalót, ahogyan Feri bátyámat akkor, ugyanígy Király Nóra nemzeti anyukát tegnap is, aki közleményében nem tudta, mekkora ökörséget beszél.

Ha nem szólt volna, bölcs maradhatott volna, más nézőpontból nem derült volna ki, fingja sincs arról a világról, amelyben tengeti napjait. Mert és ugyanis a babakötvények kamatának emelése is törvényi, illetve szerződési kötelesség, amennyiben az inflációt kell követnie. Ebből következik az, hogy a nemzeti anya a Fiatal Családosok Klubja nevében nem egyébért hálálkodott az kormánynak, s így természetesen Orbán Viktornak magának, mint az inflációért, ami sajátos nézőpont lenne, ha a nemzeti anya tudná, miről beszél, de ezek szerint nem tudja. Így élnek ők a Kárpátok alatt a sötétségben, magukkal rántva minket is.

Feri bátyám azonban, illetve Király Nóra csak az ostoba alattvalók, akiknek a horizontja addig terjed, hogy elalélnak attól a gyönyörűségtől, hogy gondoskodva van róluk. Ilyenekből van az országban uszkve hárommillió, ezért győz Orbán Viktor a választásokon immár beláthatatlan idők óta. Ez azért baj, mert a maradék hetet is lerántják a mocsarukba, ahol is velük együtt kell fuldokolni mind az összes többinek is. Egyszerű népek azonban mindenütt vannak, csak valahogy másutt nem ennyire hangosak, illetve nincs akkora nagy hangszórójuk, mint ebben a mi nagyon elcseszett országunkban, amely Mária oltalma alatt áll, mint ismeretes.

Hogy a népek egy része ennyire és ily módon egyszerű, az is baj, de van egy friss ziccerem az MTI által – és itt térünk vissza hozzá – bemutatni, hogy lepukkant hazánk elitje sem sokkal különb náluk, ezért találnak egymásra oly nagy szerelemben. Ha a külügyminiszterünk egy futsalos bohóc, az sok mindent megmagyaráz a diplomáciánkról, de arra mégsem lenne indok, hogy ő is az emlegetett Feri bátyám és Király Nóra kognitív szintjén legyen, pedig ott van, ennek pedig ékes bizonyságát is adja egyfolytában és mindig kitartóan.

Akkor ugyanis, amikor Király Nóra Orbánnak hálálkodott, Szijjártó Péter is megszólalt a maga megszokott hangnemében, ami az, hogy ezúttal az UEFA-t küldte el az anyukájába azért, mert óva intenek attól, a magyar aranylábú ifjak meccsére az elvadult szurkolók ne vigyenek be Nagy-magyarországos jelképeket, mert ez érzékeny dolog, mint ahogyan a rasszistáskodás, és más hasonló cuki kurvaságok is. Szijjártóból pedig fölböfögött az ezeréves nemzeti öntudat, így felszínre került lelkének éjfekete tartalma, amiben azonban különösebb nóvum nincsen. Szokva vagyunk már ehhez, a nyáj pedig az ilyenek miatt éljenez erősen.

Épp ezért nem is ez, hanem az a rohadt magyar nyelv, és az ő nehézségei. Külügyminiszerünk ugyanis kifejtette, hogy az UEFA munkásőrei (ez is, de mindegy) azért „mennek ki a stadionokban” (sic), hogy nézzék, mit lehet feljelenteni. Ezen a ponton közlöm, hogy Szijjártó bánatára tanár voltam a holocénban, a magyar nyelvé is, ebből fakadóan pedig tudom, hogy a helyragok másképpen a ban, ben, ba, be toldalékos főnevek használatát valahol az általános iskola alsó tagozatában tanítják, s mint idézőjeles példánk mutatja, Szijjártót ezek alapján nem lehetne az ötödik osztályba engedni. Mert vagy nem tanulta meg a leckét, vagy hülye.

Apróságnak tűnhet, de sok mindent elmond Szijjártóról magáról, az MTI-ről úgyszintén, akik így együtt a rohadt nagy magyarkodásukban magyarul sem tudnak, ahogyan kereszténykedésük ellenére sem keresztények, de az egy másik dolgozat lenne. Ez az apróság azonban arra példa és különösen jó, hogy rámutassunk: kies hazánkban ki vezet kit, és ebből fakadóan hol is tartunk szellemi téren. Tegnap nagy miniszter, ma Szijjártó és a rajongó Király Nóra, akik így együtt – visszatérve kiinduló pontunkhoz – a butaság bátorságával döntenek és élnek. Így alakul a sötétség birodalma, trónján a nekik épp megfelelő Orbánnal. Elvesztünk.

Michael O’Leary, a Ryanair vezérigazgatója nem is olyan régen egészen egyszerűen idiótának nevezte Nagy Márton miniszter urunkat, mégpedig egyetlen interjúban ötször is. Ebből látszik, hogy nem csak úgy kicsúszott a száján a lehangoló jelző, hanem ennek a derék írnek ez mély meggyőződése, amit a rá, illetve a cégére kivetett extraprofitadó generált. Pedig ő még nem is ismerhette miniszter urunk gyarapodó életművét, ahogyan adja elő a már nem is unortodox, hanem valóban degeneráltnak mondható gazdasági elképzeléseit, vagy nevezzük ezeket inkább jóindulatúan látomásoknak. Másfelől delirálásnak, bár nem tudjuk, ő éppen szereti-e az alapvető élelmiszert, amit a gazdája olyannyira.

Nagy Márton miniszteres urunk titulusa szerint a gazdaságfejlesztésért felel az egész keresztény hazában, amihez annyi köze van, mint Pintérnek az oktatáshoz vagy egészségügyhöz, Szijjártónak a külgazdasághoz. És mehetnénk végig az egész Orbán kabineten, hogy ki mihez nem ért, ami azonban nem baj, ha itt van nekünk Orbán Viktor, aki amúgy is egyszemélyben dönt mindenről, és irányítja kies hazánkat a szakadék felé. Mert hiába Nagy miniszteres urunkat idiótázta le a Ryanair vezére, ő csak, akárha Krisztus urunk az emberiség bűneit, úgy vette magára az Orbánéit. Mondhatni, ez az ő keresztje, amit cipel szakadatlan. De tud saját kútfőből is retardált lenni, és ezt nem győzi bizonyítani.

Most is interjút adott a testvéri Mandiner című nyomdaipari terméknek, amivel az a baj, ha ilyen duók összeállnak, amelynek mindkét fele Orbánból nézeget kifelé a segge körül, akkor egészen elképesztő gondolati produktumok keletkeznek. Most sem történt ez másként, miniszteres urunk csak úgy sziporkázott, és nem kérdezték meg tőle, miért beszél hülyeségeket. Pedig nem ártott volna, ám ne legyünk telhetetlenek, így is egészen szórakoztatóra sikerült a dolgozat. Nem véletlenül ingerelte írásra az embert, pedig annyi sok erre érdemes ganyé történt tegnap is – mint minden nap -, amelyek szintén megörökítés után kiáltottak, de nem vagyunk mi a sokkarú Siva, hogy szimultán verjünk öt laptopot.

Illetve a billentyűzetét. De vissza miniszteres urunkhoz. Belőle pedig bőséggel áradt a lehangoló tartalom, hogy az egészet megidézni nem is érdemes, vegyük csak épp a Vodafone megvételéről szőtt omló álmait. Megtudtuk, tökre megérte a bolt, hiszen szinte ingyért volt a cég, tíz százalékkal olcsóbban kapta meg a maffia, mint eredetileg tervezte, és – most tessenek elképedni pöttyet – ezért érdemesebb volt erre költeni, mint a nyomorult pedagógusok béremelésére. Ha ugyan a tanerők éhen is dögölnek, de lesz nemzeti távközlési cég, ami minden pénzt megér. Nem mondanám, hogy a pedagógusok keressék meg miniszteres urunkat, hogy őt egy kicsit jól pofán verjék, de el lehet gondolkozni rajta.

Tovább is van, mondom még. Mint azt mindannyian tapasztalhatjuk, cukrot, ilyesmit, árstopos termékeket elég nehéz manapság beszerezni a boltokban, és ennek okait kristálytisztán levezették mindenféle nem miniszter közgazdászok azt is megjegyezve, ez az árstoppolás az inflációt is klafán gerjeszti. De az ÁFA miatt már megéri Orbánnak, ha nem fér hozzá az uniós pénzekhez, ám most mégis inkább fókuszáljunk arra, miért nem lehet cukrot kapni a nyüves üzletekben. Miniszteres urunk szerint áruhiány nincsen, csak a boltosok nem hozzák ki a raktárból a polcra, így mesterségesen gerjesztik a kommunista időket idéző cirkuszt. De még erre a kijelentésre sem kérdezett rá az emlegetett lap, hogy komolyan így véli-e.

Gond csak ennyi akadt a beszélgetésben, a többi helyet és időt a jelen nagysága és sikerei, illetve a jövőben várható még hatalmasabb diadalok, és az ezekből fakadó jólét vizionálása töltötte ki. Úgyhogy maradjunk itt a boltosoknál még egy picit, akik egy centire vannak attól, hogy a nép ellenségeinek legyenek kikiáltva, és emiatt felkeresse őket az ÁVH. Ennek történelmi hiánya miatt esetleg a NAV, GVH, esetleg, ha ellenszegülnek, a TEK is, feltéve, ha a tankjaikkal odatalálnak a Tescóba. Most azt hihetnénk, nagyon jól szórakozok, de akkor rosszul gondolnánk mindannyian. Így végig menve ezeken a gyönyörűségeken, amivel miniszteres urunk szolgált, igazat kell adnunk az emlegetett írnek, csak ő nem él itt.

Maximum – mint ahogyan erre példa van rengeteg – kivonja a gépeit a NER légteréből, amibe az elcseszett gazdasági intézkedések is beletartoznak, és vígan fütyörészik szigetének harsogó zöld rétjein. Mi azonban nem vagyunk ilyen szerencsések, tép minket a balsors már régen is, de most még inkább, és az marad, hogy ugyan kiröhögjük Nagy miniszteres urunkat legyintve és mondván, hogy hát hülye ez, mit is várhatnánk tőle, de mégis csak a nyakunkon ül. És hiába magyarázza nekünk a sületlenségeit, ez nem kabaré, hanem az életünk, és ezek tényleg megdögölesztenek minket. Ám ez is mindegy már, maradjunk a gyakorlati dolgoknál. Ha nem kapnak cukrot, szorítsanak stukkert a boltos fejéhez, hogy adja elő. Így oldódik meg minden.

Az első búbánatba ojtott öröm akkor ért minket, amikor maga Varga nacsasszony jött szembe velünk a képernyőn, amint sörözget egy kollégával, és tudatja velünk, hogy megérdemli az italt, mert eredményes napot zárt. Brüsszelben járt „jó miniszterasszony”, ahogyan a Völner-Schadl páros kiszivárgott beszélgetésében emlegetik, és a permanens szabadságharc újabb csatáját megvívva arról számolt be sörrel a kezében, hogy a magyar jogállamiságról értekezett pár libsivel, akik valószínűleg ott fekszenek kiterítve a küzdőtéren. Épp locsolgatják őket, hogy magukhoz térjenek, ahogyan jó miniszterasszony kiütötte őket.

Viszont, hogy mi az az eredmény, arról egy rohadt szó nem esik sörrel a kézben, ilyképp magunkra hagy a kétségekben, hogy lesz pénz vagy nem lesz, mert azért járkálnak Brüsszelbe ezek mint ismeretes, hogy kiimádkozzák a pízecskét, mert különben összeroskad a haza. De mondom, hogy mi történt, azt nem tudjuk meg, más források után kell tehát néznünk, és ott van nekünk mindjárt a rókaképű és kígyólelkű Navracsics elvtárs, aki szintén arrafelé járt, ahol Varga sörözött. Neki már az élete is a tét, hiszen olyan meggondolatlan ígéretet tett, ha nem hozza haza a lóvét ezektől a haldokló nyugatoktól, akkor lemond.

Hurrá, konstatáltuk kis idő múlva, Navracsics megmenekült, mert és ugyanis egy Orbán seggéből ránk kikacsintó sajtóipari termék tudósított a szabharc azon ütközetéről, amit a rókaképű és kígyólelkű tegnap vívott, és a következőképp, szó szerint: „Fordulat az Erasmus-ügyben: öt perc alatt csatát nyertünk Brüsszeleben”. Erre már azt mondja az ember, derék, sőt, ez már döfi, illetve más ilyen népi hangalakokat, és várja a következő képet, hogy Navracsics is sörözik, netán áll puskával a kézben egyik lábát a legyőzött libsin nyugtatva, ahogyan Semjéntől ez a póz elleshető. De ilyen képet nem kapunk, és a valóság is egészen más.

Mert és ugyanis egy olyan sajtóipari termék, amelyik nem a kedves vezető alfeléből néz reánk, egészen másképpen írja meg a diadalt, mint ama előző, azt mondva nekünk: „A kormány kész kivonulni az egyetemi kuratóriumokból”. Kövezzenek meg, vessenek a mókusok elé, ha ez világraszóló siker vagy a legbolhafingnyibb győzelem egyáltalán, úgyhogy az ember zavarodottságában már azt sem tudja, mi a győzelem, mi a vereség, és rá kell jönnie, ez nem szabharc a távoli Brüsszellel, hanem inkább speciális hadművelet, másképpen szólva immár permanens visszavonulás azt kérdezve Brüsszeltől: mit parancsolsz édes gazdám.

Viszont mindezzel az egésznek még egyáltalán nincsen vége. Mert miközben csapataink harcban állnak, és az orbánsajtó szerint aratják az egyre nagyobb győzelmeket Brüsszelben, a hátországban, a hadtápnál vagy a tábori konyhában egészen ellenkező előjelű dolgok történnek. Mintha nem lenne tudomásuk a harcosoknak Varga, jó miniszterasszony sörözéséről és Navracsics meghátrálásáról, ami maga a teljes siker, ugye, itt még mindig vagy már újra arról értekeznek a miniszterek nagy számban, hogy nem fogadják el az Európai Bizottság döntését. Illetve természetesen a baloldal a hibás.

Tegye fel a kezét, aki érti ezt, mert a magunk részéről össze vagyunk zavarodva, ugyanis hirtelen rengetegféle igazság keletkezett, mintha már nem is alternatív lenne az illékony valóság, hanem párhuzamos univerzumokban élnénk, amelyekben ugyanazok a szereplők csak más történetekkel, és egészen másképp telik az idő. Öt miniszternek – Varga, Lázár, Nagy, Szijjártó, Csák – tették fel ugyanazt a kérdést, hogy a remélt brüsszeli pénz érdekében lemondanának-e az egyetemi kuratóriumi tagságukról, és mindahánynál ugyanaz az egyenválasz jelent meg. A baloldal bekaphatja.

Lemondásról szó nem esik, inkább arról, hogy Orbán szellemében és szavaival Brüsszel a magyar gyermeket bünteti, ergo, hát miféle emberek ezek? No most, ehhez képest Varga sörözése és az öt perc alatt győztünk a fasorban sincs, ergo, még mindig nem tudható, mi lesz ennek a vége, a frontvonalak elég merevnek tűnnek. Csak egy a bizonyos, hogy mindeközben a kedves vezető regionális középhatalomról sző omló álmokat úgy, hogy azzal is megbízta Navracsicsot, a felújítási hitelkeret teljes összegéről tárgyaljon, ami arra utal, hogy a szájukig ér már a sár. És így nézi az erkélyéről a Dunát Viktorunk, azt vizsgálva, befagy-e.

Az MTI, amely jobb sorsra érdemes intézmény mostanában abból él, hogy Orbán sajtójának írásait idézgeti mint hiteles hírforrást, ergo, az újságírás forog a sírjában, ezúttal előállt egy saját maga által gyártott információval, de ebben sincs sok köszönet. Mint megtudjuk tőlük, „A jobboldal egyik legnagyobb nemzetközi dzsemborija” érkezik újra Budapestre májusban, amely a CPAC látogatását jelenti. Voltak már ők itt tavaly, akkor a „konferenciát” az amerikai Matt Schlapet nyitotta meg, akiről azóta érdekes dolgok derültek ki nagyon.

Egy republikánus képviselőjelölt, bizonyos Herschel Walker kampánystábjában dolgozó férfi fuvarozta a családbarát Schlapetet ezt mesélve az együtt töltött időről: „…megragadta a farkamat és hosszasan veregette, én pedig ültem ott és azon gondolkodtam, mi a fene folyik itt, hogy ez az ember tényleg ezt teszi velem…” No most, ehhez képest a CPAC konferencia a „nemzeti erők összerendeződéséről” fog szólni, ami a liberálisok rémálma – az MTI szerint -, de azt még nem tudjuk, hogy a farokveregető amerikai megint eljön-e hozzánk.

Láthatjuk, hogy ez a történet lehetne véletlen egybeesés, de akkor lesz igazán pikáns, amikor azt is mellé tesszük, hogy amikor a farokmarkolászó úr megnyitotta a tavalyi eseményt, azon a család megtartó erejű fontosságáról papoltak – amitől a liberálisok rettegnek -, de mindezek után az embernek fölfordul a gyomra az egésztől. Igaz, nekünk is van, illetve a Fidesznek egy Szájere, aki az alaptörvényt szövegezte, s abban – bár, már az ereszen történő menekülés után belekerülve – szintén szerepel „az apa férfi, az anya nő” kitétel erkölcsi iránytűként.

Az ilyen tévelygések azonban, ha gyomorforgatóak is, de másodlagosak. Kis túlzással a legjobb családban is előfordulhatnak nemi aberrációk azzal a különbséggel, hogy mások nem papolnak a színpadon annak az ellenkezőjéről, mint ahogyan ők maguk élnek. Ha viszont ezt jelenti a nemzeti erők összerendeződése, akkor már megnézhetjük, kik is azok a nemzeti erők, akik amúgy ilyesmire képesek. Nagy általánosságban ez a CPAC „dzsembori” – s ebben véletlenül helyes az MTI szóhasználata – a politikai élet szemetjének nagy seregszemléje.

Trumpról, az ő fejében fortyogó elképesztő tartalmakról, és lehengerlő ostobaságáról rengeteg információnk van, és arról is, milyen mérhetetlen veszélyeket rejt a civilizált világra nézvést az ő, és híveinek működése és tobzódása. A CPAC ennek a bagázsnak a seregszemléje, és nem látjuk azt a kényszerítő okot és indokot, ami miatt nekik Budapesten kellene „dzsemborizniuk” mindenképp, hacsak nem azért, hogy legyen egy közeg, amelyik Orbánnak feltételek nélkül tapsol, ahol ő tényezőnek érezheti magát a Kossuth stúdiója mellett.

Lehangoló ezt megállapítanunk, mégis így van, nem véletlenül szervezi ezt az egészet Orbán „civil” szervezete, az Alapjogokért Központ, ami azért problémás, mert ebből fakadóan megint az lesz, ami mindig van, hogy a magyar adófizetők fogják finanszírozni az amerikai szélsőjobb magyarországi tobzódását. Mint ahogyan mi fizettük ennek megfelelően Orbán amerikai viszontlátogatását is, holott nem ezért utaljuk a kincstárnak a mérhetetlen mennyiségű adót, hanem azért, hogy abból a mi jólétünket, és ne farokfogdosásokat finanszírozzanak.

Ez csak a dolog morális – és jobb helyen büntetőjogi – oldala, ám mivel e téren teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, hagyatkozzunk a politikai nézőpontra, ami az, hogy meglátjuk általa, hová jutott, milyen mélyre süllyedt Orbán Viktor, és vele együtt az őt rajongó és feltétel nélkül kiszolgáló holdudvara. Soha nem látott mélységekbe, ezt szögezzük le minden kérés nélkül. Ez – és a hasonló – dolgok mutatják meg Orbán igazi súlyát, hogy hol van az ő nemzetközi kapcsolatrendszere, hatalma és befolyása, mely szegleteiben a világnak.

Nevetséges, periférián támolygó, összeesküvéshívő kretének, trumpista, ebből fakadóan putyinista balfaszok gyülekezete az, ahol Orbán otthon van, mert ez az ő világa. Ők azok, akik tapsolnak neki. A legszomorúbb azonban az, hogy ezt is pénzért veszi, de az már csak hab a tortán, hogy a miénkből. Jelzés ez arra, hogy Orbán a civilizált világban megbukott, ez az a pont, ahol végleg beárazza magát, de sajnálatosan azt az országot is, amelynek lakói vagyunk, viszont már nem a hazánk. A szeánsz (dzsembori) egyébként májusban lesz. Így várjuk remegve.

Kormányunk (OV) szándékai szerint tovább, ezúttal szeptemberig hosszabbítaná meg (meg fogja) a tömeges bevándorlás miatt már 2015-ben meghirdetett válsághelyzetet. Annak ellenére teszi majd mindezt, hogy az élet nem produkálja azokat a számokat, amit az akkoriban fabrikált törvényben meghatároztak, de kicsire nem adunk. Sem jogra. A rendőrség produkál ugyan adatokat, de azokat úgy variálják, hogy minél többnek tűnjék, de még így sem elég, és még ez sem érdekel senkit. Fölhívnánk Varga miniszter nacsasszony szíves figyelmét a jogállam egyik alapvetésére, ami az, hogy legalább a kormány (OV) betartja a törvényeket.

Bár ez nem tartozik szorosan a jogállamiság kritériumaihoz, de alapvetésnek kellene lennie, mégsem az. A tömeges bevándorlás miatt válsághelyzet jogi kategóriáját azért alkották meg immár nyolc éve, hogy ennek takarásában lehessen rendeletekkel kormányozni, mert még egyszer jegyezzük meg, azóta soha, egyszer sem állt fenn a törvényben meghatározott helyzet – nem voltak olyanok a számok, hogy a klasszikus érveléssel éljünk -, ilyképp ennek használata naturálisan hatalmi kérdés, hogy a központi (OV) akarat hamarabb érvényesülhessen. Még csak az amúgy is bábszínház országgyűlés töketlenségeire se kelljen válni.

Bár tudnak ők gyorsak is lenni, ha a Semjén által éjszaka benyújtott törvényjavaslatokat délelőtt már meg is szavazzák. Ám mégis jobban növeli az egót (OV), ha akaratunkat elég csak rendelet formájában a Magyar Közlönynek lediktálni. Viszont ez így történik, éppen ezért ezen a ponton szükséges megjegyezni, ebből fakadóan ami az országban történik – vagy éppen nem -, annak mindenféle elmúlt nyolc évről kitartó hadoválás ellenére, a mögöttünk hagyott nyolcat tekintve a kormány, bővebben: egyszemélyben OV a felelőse. És látjuk, milyen állapotban vagyunk mi, a gazdaság, a morál, az állam, tehát cuzammen minden.

Mindezek ellenére sem indokolja semmi, hogy ez a válsághelyzet meghosszabbodjék, hiszen érvényben van másik kettő veszélyhelyzet, a háború miatt, és az energiaválság miatt, és ezek még további különleges jogokat biztosítanak a kormánynak, azaz OV-nek. A lehető legegyszerűbben fogalmazva a mi kedves vezetőnk azt tesz, amit úri kedvében szeretne és óhajtana, tehát hiába gondolják úgy sokan, nem jön hajnalban a fekete autó, és kivégzések sincsenek, ennek ellenére kies hazánkban diktatúra van, aminek sajátos az államformája: veszélyes válsághelyzet, mint az irányítás eszköze és lehetősége.

Visszatérve azonban még Varga miniszter nacsasszonyra, amikor Brüsszel kapcsán permanensen boszorkányüldözést visítozik, akkor vegye figyelembe a fentieket, és mesélje el az ottani bürokratáknak is, amikor az Erasmus pénzeiért kuncsorog. Ám el sem kellene indulnia, amíg ő is egyetemi kurátor, de ezt sem érti, mint ahogyan a jogállamot sem. Megkérdeznénk, hogy akkor egyáltalán mit fog föl a körülötte hullámzó világból, de nem akarjuk zavarba hozni, mert nem vagyunk mi olyanok. Ennek ellenére tény, hogy momentán három indokkal is ki lehet kerülni az országgyűlést, mint az fentebb kiderült.

Nem világos tehát, hogy annak ellenére, hogy a törvény betűje szerint egyáltalán nincsen tömeges bevándorlás miatti válsághelyzet, mégis mi szükség van arra, hogy ez szeptemberig meghosszabbodjék. Nincsen logikus magyarázat, hacsak nem az, megmaradjon ez az ütőkártya, amivel az elhülyített népet riogatni lehet az M1-en Bakondi elvtárs szíves közreműködésével. Háború, energia, migráns, hol melyik tűnik hasznosabbnak, holott egyik sem veszedelmes. Kormányunk (OV) így játszadozik egyáltalán nem szeretett népével, s ennek csak egy oka van, hogy a bamba tömeg hagyja. Sőt egyes halmazai élvezik is.

Mindez azonban csak egyetlen kérdést vet fel, de ezt mindenképp. Azt, hogy meddig lehet ezt folytatni. Nem a kretén nép lázadására gondolok, mert ez ebben az országban kizárt, hanem arra, hogy mindenféle veszélyek nélkül veszélyeket és válságokat hirdetnek, amikor erre szükségük az országgyűlés állapota miatt egyáltalán nem volna. És még továbbá, ha annyira tepernek a gyűlölt Unió pénzére, azt a legfőbb gesztust miért nem teszik meg, hogy befejezik a rendeleti kormányzást, ami kifogást az Unió ugyanúgy megírt nekik, mint az erasmusos dolgot, csak állítólag nem olvasták. Ezek szerint ezt sem, csinálnak, amit csak akarnak.