Szerző: rezeda

„Fehér, keresztény, európai értékeket képviselő ország lett a világbajnok. Hajrá Argentína” – böfögte fel lelkének éjfekete tartalmát Németh Szilárd pacaltól zsíros szájjal a futball VB lefújása után. Kitetszik, hogy fáziskéséssel reagálunk arra a takonyra, amit a Fidesz alelnöke odakent a közösségi oldalára, ám mindez nem tohonya léhaságunk miatt van így, hanem, mert azon ment a morfondír sokáig, érdemes-e kivesézni, amit nekünk Németh a kondérjai mellől olykor előad, s nem lenne-e elegánsabb átlépni rajta, ahogyan a ganyéból fölpöfög.

De arra jutottunk végül, hogy igen. Vizsgáljuk meg azért az értelem fényénél a sötétséget, hiszen amikor alelnök et. ilyeneket előad, az a Fidesz gondolatisága maga.

S amikor Németh 2021. decemberében náciba hajló rasszizmust ereget magából, akkor az azért van, mert a Fidesz, s vele együtt Németh – meg az ország – ide jutott. Tizenöt évvel ezelőtt – pedig akkor sem voltak elsőáldozók – elő nem fordulhatott volna köreikben ilyen gondolatkísérlet, így tehát Németh megnyilvánulása a Fidesz züllésének lenyomata, kézzel fogható bizonyítéka annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel Németh azt sem tudja, mit beszél, csak pufogtatja a paneleket, amiket a párt a szájába ad.

De ettől talán még veszedelmesebb a dolog. Ha úgy tetszik, Németh a tömeg hangja, akiknek Orbán Tusványoson a tiszta fajúságát előadta, ami miatt dili lett, Németh viszont nem oszt és nem szoroz.

Ugyanígy nem figyel senki a kórusból másokra, pedig Kövér, Semjén és a drága Katika (kezében popsitörlő), Varga Judit, és valahány név a Fidesz naptárban ugyanezt kántálja a maga félelmetes hangján. Ha azt mondanánk, ezzel a Németh kijelentéssel demonstrálni tudjuk maga a Fidesz, s vele együtt az elkábított és félrevezetett bamba rajongó tömeg milyen mélységekbe érkezett meg, nem lenne igaz.

Ugyanilyen posványban – csak másfajtában – hengergőztek már születésükkor is, s ahogyan akkor és azóta sem volt semmi sem igaz abból, ami gúnyát a hatalom érdekében magukra öltöttek, ez sem tűnik annak. Csak ez már a végállomás, innen lejjebb már nem lehet jutni, viszont ez egyszer már tragédiába torkollt.

Márai túlhangsúlyozott polgársága is sántít a maga módján, de nem lehet elvenni tőle azt az érdemet, hogy nála tisztábban de ugyanakkor szenvedélyesebben senki sem fogalmazta meg azt, ami elől elmenekült, és egyben azt is, amiben most újólag vagyunk. Azt a morális és intellektuális nihilt, ami akkor is, most is Magyarország sajátja:

„Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot hogy ő, mint keresztény magyar ember, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő keresztény magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem kereszténymagyar vagy úriember, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában.”

Aki Márait ismeri, tudja ezeket a mondatokat, és nagy valószínűséggel már az is, aki mást egy sort sem olvasott tőle. Így hát, hogy idecitáltuk őt, az nem a felfedezés és ráismerés gesztusa, hanem az a kényelmesség, hogy ennél tömörebben és világosabban nem lehet elmondani azt a szellemi züllést, ami száz évvel ezelőtt, és most újra jelen van az országban, és ami ellen minden egy kicsit is jobb érzésű emberben fölhorgad a lelkiismeret.

Németh Szilárd ostoba. Ahogyan elnézzük őt a Fideszben és a kondér mellett eltöltött évei alatt, látjuk a szellemi ívet a rezsitől a honvédelmen át újra a rezsiig, azaz, Németh azt csinál és azt mond, amit felfogása szerint a párt tőle elvár. Ha Orbán irodát szenteltet, ő is, ha kereszténységről óbégat, ugyanazt teszi, ha futballszurkolónak kell lenni, azzá válik. Benne egy az állandó, a zsíros fakanál, amivel, ha a gazda azt kérné, elmenne hittérítőnek a négerek földjére.

Ilyen az összes. Feladatunk volna még tételesen elmagyarázni, mit takar, amikor Németh egy futballesemény kapcsán is európaiságról, fehérekről és kereszténységről mesél, ami hármasból jó esetben a fehér bőrszín mineműségével van tisztában egyedül. Bár lehet, már akkor is zavarba jön, ha valaki a szoláriumból megy a templomba, így gyanússá válik. De európaiság és kereszténység, mint mélyebb idea nem létezik benne, csak az óbégatás szintjén. Az ilyen emberekkel viszont mindent meg lehet csináltatni, ők mindenre képesek és alkalmasak. Németh a kétmillió Fidesz szavazó archetípusa, a nagyhangú tudattalan tömeg egy tagja. Az alelnök.

Húsz százalékos béremelést kaptak a magyar rabok. Akik egy kakaóscsiga ellopásáért, vagy netán a feleségük megöléséért ülnek, mindannyian. Ugyanúgy nem tettek különbséget köztük, mint a nyugdíjasok között, ez a szavazóréteg is egységes emelést kapott, ami viszont csak tizenöt százalék. A bérminimumosok még ennyinek sem örülhettek vagy átkozódhattak – gusztus szerint -, ők tizennégy százaléknyi bruttóval lesznek gazdagabbak havonta a csudálatos 2013-as évben, aminek is a harmadát elviszi az adó. Meg különben is, a bevallott, várható infláció húsz százalék körül lesz, úgyhogy a kiábrándító életszínvonaluk, ha van nekik olyan egyáltalán, tovább romlik. Mert előre megyünk és nem hátra.

Gáz van dögivel, s hogy a hiányképző ársapka lekerült róla, benzin is, csak az a kérdés, hogy ki tudja kifizetni. A választási, előre haladást hazudó szlogen ellenére kies hazánk egy katonás hátra arc után nyílegyenesen kilőtt a szakadék felé, zuhanásunk hamarosan megkezdődik, ott lobog majd a haja a menetszélben Bözsi néninek és József szalagmunkásnak egységesen, megy ki a frizurából a dauer, ha volt benne egyáltalán. Amikor kiderült, hogy a magyar rabtársadalom jobban megbecsült a számok alapján, mint a pedagógusok, egészen enyhe felháborodás – csak egy fuvallatnyi – söpört végig a Facebook kósza, de öntudatos népén, amit százalékokkal csitítottak a realisták, hogy így sem fognak a rabok meggazdagodni.

Nem mindenki lehet a nemzet veje vagy gázszerelője, aki utóbbi cégbirodalma egyik ágának mérlegfőösszege meghaladta az egybillió forintot, ez pedig annyi pénz, hogy tényleg nehéz felfogni. Nem csoda, ha a mimagyaroknak nem is sikerül, ők el vannak foglalva a maguk pár százalékával meg a rabokéval. Kuncog a krajcár, hogy J. A. polgártárs fordulatát használjuk, és vele is folytassuk, miszerint ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Bár ő szövőnőket, hoz példázatul, olyanok pedig minálunk már nincsenek. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobban volnánk, mint költő sorstársunk, akinek azonban megadatott, hogy abban a korban éljen, ahová most a Fidesz élcsapata vezet minket. Előre, s nem hátra.

Viszont, ha már a rabokról és a nemzet gázszerelőjének billiójáról van szó, mindenki tudja, még tán ő is, hogy ez a mesebeli életút, ami tizenkét éve jut neki (sok munkával és Isten segedelmével), csak itt és csak most történhetett meg, mégpedig azért, mert Orbán Viktor a cimborája. Olyan összefüggések vannak itt, amelyek más társadalmi berendezkedésben arra predesztinálnák mindkettejüket, hogy a rabok húsz százalékának örvendezzenek, mint amivel ők is többet kapnak a börtön pénztárában, mit eddig. Most tessenek nevetni vagy átkozódni, mint ahogyan a bérminimumosoknál feltételezzük, de semmi sem fog változni sem az egyiktől, sem a másiktól. Mondom, iramlunk a szakadék felé.

Mert amíg Orbán Viktor nagy gondolt fordít arra, hogy a gázszerelő billiója csorbát ne szenvedjen, mi több, még tovább gyarapodjon, reánk kevesebb figyelme jut, ha egyáltalán igyekszik a gondunkat viselni. De ez nem valószínű. Vagy nem látszik és érződik, ám ez egyre megy. A pénzünket és az életünket fölzabálja az infláció, a nemzet vezetője ezzel azonban nem törődik, sőt, suttyomban – költségvetési játszásiból – gerjeszti is. Ezért van az, hogy az ellenzék elkezdte orbáninflációnak nevezni, ami nem egy nagy nyelvi lelemény, de legalább igaz. Félelmetesek a számok, amelyek önmagukban tán nem sokat jelentenek, de azt eredményezik, vannak boltok, ahol a sajtot lopásgátlóval védik, mintha aranyrúd volna.

Mégsem ez a döbbenetes azonban, hanem a mezőgazdák egy adata, amit valahogyan kiszámoltak nagy nyomorúságukban. Oda jutottak, s velük együtt mi is, hogy a vetőkukorica szeme egy forintba kerül, és akkor képzeljük el a mahomet földeket, ahová tengernyi vetőtengeri kell, és ugyanúgy nincs pénzük ezt megvenni, mint az átlagpolgárnak a sajtot, amit lopásgátlóval óvnak az éhes hordáktól. Vonjunk le valami előremutató tanulságot, tegyünk ide egy katarzist okozó fordulatot vagy mondatot? Képtelenek vagyunk, mert a valóság fogja a ceruzánkat, vagy mozgatja az ujjainkat, s ez az oka, hogy Goya fekete képeihez hasonlatos az, ami születik belőlük. Boldog karácsonyt, kedveseim, ahogy O1G szokta mondani.

„Ez ám a rock and roll” mondaná Orbán Viktor – facebookos bejegyzése szerint -, ha fiatalabb volna. De nem mondja, mert öreg. Ezt nem írta, csupán a logika mutatja nekünk, és máris látjuk, hogy még ő is halandó. Mária néni a sparheltnél nem tudja, mi az a rock and roll, mert világ életében a Jó ebédhez szól a nótát hallgatta, ez azonban nem zavarja abban, hogy elaléljon, ezt is milyen szépen mondta ez a mi miniszteres urunk. Erre az ábrándozásra egyébként egy „megadeal” – forrás szintén egyetlenünk népbutító közösségi oldala – ragadtatta Orbánt, ami villanyos vezeték Azerbajdzsánt köti majd össze kies hazánkkal ezer kilométeren át, tengerek alatt és pusztaságokon keresztül.

Mindenki örvendezett Orbán rock and rollos hangulatának, még maga az Unió nagyasszonya, Ursula is, mert zöld energia fog érkezni az azeriektől, aminél fontosabb szempont most épp nincs. Csak egyet nem tudtunk meg a nagy csűrdöngölésben, mennyibe kerül, ki építi meg, és mikor készül el, ha egyáltalán. Tartok tőle, hogy Orbán életében egy mikrowatt energia sem jön a messzi diktatúrából, de egyetlenünkre jellemző az olyan távlatos gondolkodás, ami a porbafingó magyari jómunkásembernek magas, mert ő az itt és most filozófusa. Momentán nem tudja kifizetni az áramot, amin semmiféle tenger alatti kábel nem segít, viszont azt látja, de fel nem fogja, hogy a pénzt olyan megadealekre cseszik el, amiktől ő meg is dögölhet.

Mi magunk is porbafingók vagyunk, csak nekünk jár a szájunk mert elgondolkodunk néha a kajla világon, és elkezdünk azon morfondírozni, miért jó tengernyi pénzt költeni valamire, ami arra alkalmas, hogy máshonnan vegyük meg azt, amit itthon is előállíthatnánk. Azt is megkérdezzük – de csak magunktól, mert választ soha, semmire nem kapunk ebben a nagybüdös életben -, nem lenne-e ésszerűbb ezt a hatalmas summát – mert sokba fog kerülni, csak nem tudjuk mennyibe – arra fordítani, hogy itthon állítsuk elő a totemmé váló zöld energiát szélkerékkel, napelemmel meg amivel még lehet. Mert látunk a környezetünkben olyat, hogy egy-egy ország lassan már teljesen ellátja magát ilyen megújulóval.

Ezek szerint nem mi leszünk a következők, illetve a jelek szerint sehányadikak sem leszünk, mert itthon még a napelemeseket is szívatják, szélkereket sem lehetett építeni, mert megtiltották, ehelyett kapjuk az ezer kilométeres kábelt, ami rock and roll volna, ha Orbán Viktor nem lenne maga által is bevallottan vén trottyos országrontó. Ha itthon fektetnék be azt a pénzt, amit majd ott fognak, nem alakítanának ki az orosz után egy másik bizonytalan identitású országtól való energiafüggőséget, ha egyszer Magyarország adna ki olyan MTI hírt a nagyvilág számára, hogy pár óráig teljes egészében megújulóból látta el magát, az már döfi lenne, majdnem rock and roll, ami ezek szerint nem csak azért nincs, mert Orbán öregszik.

Nem akarna az ember ünneprontó lenni nagyon, csupán tele van a puttonya a hangzatos, távoli jövőben megvalósuló, világbajnok dolgokkal, amik a rezsim győzelmi jelentéseinek szolgálnak alapul, és annyit is érnek, Mint ez is. Több gondolatot fektetni ebbe azonban fölösleges, megvolt a napi csűrdöngölés, haladjunk. Mert és ugyanis, még az is előfordulhat, hogy mire kettőt fordulunk a Dunna alatt, ebből semmi sem lesz, az a térség ugyanis nem a politikai stabilitásról híres, mire ez az egész megépülne, új diktátor jön, aki majd mást akar, az Északi Áramlatot is fölrobbantották, ezt is föl lehet. Csupa bizonytalanság az egész.

Ezen a ponton tehát el is lehet feledni, cinikusan azt is mondhatnánk, hogy majd az avatáskor engem vagy az unokámat ébresszetek föl, és akkor lesz öröm, valamint hullaszag. Értelme egyébként ennek annyi volt, amit Orbán Facebook oldalán kommentben olvashatni, azaz, a zacskó krumpli népének hálálkodását, így a foglalkozás elérte célját. Színház volt ez az egész is, ezt mutatja a kedves vezető közösségi oldaláról lopott fotó, amit tessenek alaposan szemügyre venni, mert ilyet biztosan nem láttak. Ezen, mint kitetszik, Orbán úgy írja alá a nagyívű szerződést, hogy közben egészen máshová néz, ergo, rosszabb, mint valami médiakurva. De ne háborogjunk, megválasztották, ő a miénk.

Pintér Sándor, a röneszánsz miniszter, aki mindenhez is ért az egészségügyön át a rendőrségen keresztül az oktatásig, nem érti az életet. Megrekedt harminc évvel ezelőtt, bár az sem biztos, hogy akkor birtokában volt a világ bonyolultsága ismeretének. Egy vezérlő eszme maradt meg benne, hogy rendnek kell lenni, ezt a rendet pedig a feljebbvaló diktálja. Ha azt mondja, hogy fogkefével kell klozettot pucolni, akkor azzal kell, értve vagyunk, elvtársak. Ez egy zupás őrmester nívója, ami ma már sem a katonaságnál, sem a rendőrségnél nem szabadna divat legyen, de Pintér itt tart. Ráadásnak még az oktatást is irányítja.

Ilyen szellemben meg készségekkel, és ez tragédia az egész országnak. S hogy mennyire, arra példa az aktus, amikor tegnap pedagógusokkal találkozott, amiről előre sem lehetett tudni, miért történik, utólag pedig kiderült, hogy előtte is igazunk volt. Pintér Sándor, ahogyan a világot nem érti, úgy nem fogja fel abban a pedagógustüntetés lényegét. Annyi jutott el szűkös tudatáig, hogy valami pénzről van szó, nem érti, hogy sokkal többről, és azt sem, hogy ebbe hogyan keverednek bele a diákok, és egyáltalán ők mit is akarnak. Pintér Sándor maximum egy rossz rendőr, s akkor megengedőek vagyunk.

Mert ha jobb zsaru volna, nem lovagolna azon, hogy egy tüntetésen csúnyán beszélnek, illetlen szövegű transzparenseket cipelnek. Például Orbán csürhéje is mire volt képes a vezér utasítására annak idején a tévé székháznál, ehhez képest a pedagógustüntetések a babazsúr kategóriájába tartoznak. Pintér Sándor tegnap egyeztetés ürügyén hívott el pár pedagógust magához, viszont semmiféle egyeztetés nem történt, hanem a maga módján az orruk alá dörgölte, hogy rossz tanárok, és a diákjaik akasztófára valók. Diavetítést tartott ugyanis a tüntetéseken lefényképezett kemény hangú, elkeseredett táblákról.

„Ezek az önök diákjai” tette hozzá, miközben kattogott a diavetítő váltogatva a lefényképezett feliratokat, ilyen szövegekkel: „Nyugi Pintér, én is hülye vagyok matekból”, „De szép macska vagy Sanyi”, illetve a sommázat, „A kurva anyátok”. Sőt volt még kioktatás is mondatelemzéssel, illetve számlálással, hogy hány trágár szó szerepel egyetlen mondatban, valamint a megrovó kioktatás, hogy „Ezek az önök diákjai”. Igen. És a mieink is. Büszkék vagyunk rájuk, mégpedig azért, mert volt merszük szétszaggatni azt a hatalomnak tetsző birka-diákképet, amelyben a nemzet kis magyarjai elsőáldoznak, illetve bégetve tapsolnak Orbánnak.

Pintér tán azt a szlogent sem ismeri, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulnak a nebulók, viszont az élet meg ilyen. Nem habostorta. Azt pedig Pintér még nem is tudhatja, miket gondolnak róla és a rezsimjéről, mert az szerencsére nem lehet lefényképezni. Így lett a pedagógusokkal való egyeztetésből kioktatás, Pintér ezzel a vetített képes előadással azt akarta a tanárok orra alá dörgölni, hogy ne nagyon háborogjanak, mert a munkájuk ennyit ér, hogy ilyen gyerekeket nevelnek. Mintha az irodalom órán arról volna szó, hogyan lehet beszólni a hatalomnak durván, ha már a kötelező Wass Alberten túljutottak.

Nem véletlenül mondjuk tehát azt, hogy Pintér – s így a magyar oktatásügy többi katonája – nem ismeri az életet, sem a tanárokat és a diákokat, nem értik az elkeseredés reakcióit, mert nekik Orbán azt mondta, ez így jó, ők pedig bedőltek neki. Csak a tanárokat nem értjük, akiket ugyan Pintér az egyeztetés ígéretével tőrbe csalt, de mégsem kellett volna elhinni neki, hogy ilyen szándéka van, mint ahogyan nem is volt. A hatalom és Pintér, mint annak oszlopa illetve lehangoló képviselője egyeztetésre alkalmatlan, illetve pontosabban ilyesmit ő nem is akar. De nem azért, mert rendőr, hanem, mert az állam ilyen, amelyet rendőrként szolgál.

Elnézve így ezt a diavetítést, és olvasva a tudósításokat arról, ami az úgynevezett egyeztetésen történt, illetve ennek megfelelően nem történt, csak újabb bizonyságot kaptunk arra, hogy ezzel a bandával egyezkedni nem lehet. Igaz, ők sem akarnak. Diktátumok vannak, és ha valaki emiatt elküldi őket a kurva anyjukba, akkor nem értik meg felháborodnak. Nem egy nyelvet beszélünk és nem ugyanabban a világban élünk, illetve egy egészen más univerzumban, ahol más a gravitáció, másképpen kel fel a nap, és a csillagok is másképpen ragyognak. Ebből fakad, hogy megegyezés nincs és nem is lehet, az egyetlen egzakt viszony ez: „A kurva anyátok”.

Mint valami erkölcsi bajnok, látnok és próféta, de nem utolsó sorban akárha Európa rendőre, jelentkezett be Orbán Viktor drámai, s egyben öntelt hangon Brüsszelből tegnap az ő népének, miszerint: „Mindenki tudta, hogy Brüsszel tele van korrupciós ügyekkel”, illetve még akárha kápó, hogy „ideje lecsapolni a mocsarat itt, Brüsszelben”, és még bővebben: „sokak szerint a szálak a legmagasabb szintig vezetnek”. Holott, mint tudjuk eleddig nem bizonyítottan, mert az majd a bírósági tárgyalás előtt lesz, hanem alapos gyanúval Eva Kaiili EP alelnököt tartóztatták le, aki viszont szocialista.

Ez így együtt olyan Orbánnak, mint a gyerekeknek a cukorkaboltban, esetében azonban korrektebb, mint disznónak a ganyéban, aki felvisít az ő szájával, miszerint szüret, sőt, toppant is a csülkével, hogy csak úgy fröccsen a szar. Orbánnak ebből a megszólalásából felrémlik két mocsok lapja, az Origo és a Pesti Srácok, ezek szoktak ezen a nívón és ebben a stílusban úgymond leleplezni. Sejtetésekkel konkrétumok nélkül, ahogyan most a gazdájuk, hogy „mindenki tudta”, meg „sokak szerint”, ami után óhatatlanul adódik a kérdés, kik azok a mindenkik és sokak, de erre soha a büdös életben választ nem kapunk.

Mivelhogy ilyenek nincsenek. Az Unió egyébként mindezek ellenére köszöni és jól van, Kaiilit letartóztatták, jogait megvonták, működnek a dolgok, ahogyan az ilyen sajnálatos esetekben működniük kell. A folyamatok mára odáig jutottak, hogy a katari érdekképviseletek be sem tehetik a lábukat az Európai Parlament területére, mert a korrupcióhoz minimum két fél kell, és a szocialista Kaiilin kívül az arabok adják a másikat. Orbán egyébként Katarból érkezett Brüsszelbe mocsarat csapolni, abból a Katarból, ahol, hogy a futballkirándulását takarja, „megbeszélést folytatott Khalid bin Khalifa bin Abdulaziz Al Thani miniszterelnökkel”.

Szijjártó is ott járt egy másik röpülővel, és olyan győzelmi jelentésekkel tért haza, hogy majd egyszer, ha minden jól megy – tehát soha – kies hazánk gázt fog vásárolni az araboktól. Hogy Orbán mit tárgyalt katari kollégájával, azt nem kötötték az orrunkra, így akár azt is feltételezhetnénk, elmesélte neki, kiket fizettek le az EU-ban meg a FIFA-ban, ami nem valószínű, csak így már ennek az egésznek is szaga van. Nem most érezzük először a katari bűzöket, hanem akkor is előtörtek, amikor jópár, sok pénzzel csábított sztár kijelentette, ő ugyan ott föl nem lép emberi jogi aggályok miatt. Orbán viszont vigyorogva tárgyal.

És most ez a korrupció is, ami után a katariakat kitiltották, viszont ott van a trójai lovuk, aki maga Orbán. A dolgok tehát nem egyszerűek, mi több, rohadt bonyolultak, ezért Orbán legutóbbi bejelentkezésére szorítkozunk csupán, a bamba és aljas arcára, amiről – miközben az ostobaságait hajtogatta – megint lerítt, hogy boldog, mert lehet mocskot kavarni, ami az ő politikájának fundamentuma. Másból sem áll a politikája, mint ebből. Most pedig megérezte, hogy talán újra eljött az ideje, lehet pozíciót fogni az EU-ban, szétrobbantani az egységet, ami abban nyilvánul meg, hogy őt magát már utálják, mint a szart.

Ismerjük Orbánt, a beteges gondolkodását, és azt is látni véljük, ahogyan megint fölgyulladt benne a fény, hogy így a pályája vége felé felívelhet kicsit, de nem fog. Mert és ugyanis az a sajátos helyzet állott elő, hogy Magyarország éppen – legfőképp – azért nem kapja meg az uniós pénzeit, mert látják, hogy azt itt ellopják Orbánnal az élen. Tudják, hogy Orbán sem különb – sőt, rosszabb -, mint a letartóztatott Kaiili, de nem tehetnek ellene semmit. Illetve annyit, hogy nem utalnak neki, mint azt tapasztalhattuk eddig, és most is látjuk. Innen nézvést elég fura Orbán, a Katarból érkező erkölcsi bajnok, de ez valójában lelkiismereti kérdés.

Gyakorlati jelentősége vagy haszna egyáltalán nincs. Voltaképp ez egy üzenet a híveknek, hogy lám, ezek lopnak nem én, aki hajnalonta templomba is járok összeragadt, imára kulcsolt kézzel kijőve onnan olyan áhítatban, hogy még kérdezni sem lehet tőlem. Ez az egész templomostól, a brüsszeli óbégatásostól, katari repkedésestől és mindenestől hányingert kelt az emberben, hogy Orbán itt az erkölcs bajnokaként adja magát elő. Sok minden volt már hosszú élete során, ez éppen még nem, de ezt is megértük. Brüsszelbe jár rendet rakni a magyar szent ember. Minálunk itt a kocsmában csak ennyit mondunk erre: édesfaszom.

Nagy volt a mozgolódás Budapest, Doha, Brüsszel, Dubaj viszonylatokban két napja, amikor Orbán elröpült meccset nézni, az udvartartása pedig követte. Úgy mászkáltak a röpülők oda-vissza meg föl és alá, mint egy karambol után a biliárdgolyók a zöld asztalon. Mint utóbb kiderült, összesen négy gép vett részt a nagy jövésmenésben, majd’ össze nem koccantak ott fent a magasban nagy igyekezetükben, hogy a nagyvezírt és az udvartartását hurcolásszák, akik ettől bizonyára nagyon fontos embereknek érezték magukat, pedig csak a magyar adófizetők pénzét égették. Hadházy szerint egy fuvarral olyan harminc milliót.

Ilyesmire sosem sajnálták, most meg pláne, hogy úgy néz ki, jön valami apró az Uniótól. Töredéke annak, mint ami jöhetne, ha nem lopnának és nem röpködnék el a felét egy nap alatt, mégis akkora győzelmeik vannak, hogy a plafon leszakad a csűrdöngölésbe, ahogyan Szijjártó meg az összes többi bokázik. Mi is örültünk idehaza nagyon, mert valami csoda folytán, és azért, mert nyitás után nem sokkal mentünk a boltba, vagy más szerencsés együttállás miatt, kaptunk cukrot. Nem vagyunk mi olyan nagy cukrosok, csak a kávéba kell egy kiskanállal, mégis elfogy egyszer, mint az Unió pénze ezeknél.

Hogy a boltban volt cukor, és ettől az embernek önfeledt napja lett, mutatja, hogy teljesen más dimenziókban mozgunk, mint a csordákban röpködő nagyjaink, akik, lehet bár az ország akármekkora szarban, rázzák a rongyot kifulladásig, miközben nagy kegyesen bejelentik a nyugdíjak tizenöt százalékos emelését, aminek köze sincs az inflációhoz. A minimálbér is ennyivel megy följebb, ha Orbán bele nem böfög megint, mint ahogyan tán egy hete is, hogy járulékot csökkenteni nincs módja a hazának, mert szarban van. Így ugrott a nagyobb emelés, és esély sem mutatkozik arra, hogy a reálértéket megőrizze a fizu.

Ha adnának valamit a látszatra, akkor nem fényűznének, mint ezzel a sivatagi vihar hadművelettel, hogy egy egész flottát küldenek az arabokra, és van pofájuk munkának beállítani azt, hogy Orbán meccsre megy, a többi meg tódul utána. Itthon is mindig ez van, az oroszoknál volt a kremlinológia, hogy ki merre és milyen távol állt a Vörös Téren a főtitkár elvtárstól. Minálunk meccsiológia van, hogy a VIP páholyban hasonképp ki milyen közel lehet Orbánhoz, vagy netán egy zacskóból szotyizik vele. Ez lehet a bizalom legbelsőbb köre, ez netán még a kollégiumi szobatárs múltnál is többet ér.

Egyébként Hadházyn kívül már senkit nem érdekelnek ezek a röpködések. Ő egy bulldog szívósságával dokumentálja, rajzolja föl térképre a gépek útvonalát, mellékeli hozzá a költségeket. Néhány lap, mint kész anyagot lehozza ezeket, de botrány nem robban ki, annyit érnek ezek, mintha az volna a közlés, hogy Orbán egy pohár tejet ivott reggelire. Mindebből kitetszik, hogy társadalmunk ingerküszöbe mennyire kitolódott, a hajdan szimbólummá vált nokiás dobozba fért összesen annyi pénz, mint amennyibe egy-egy ilyen repülőút kerül, és mondom, ez immár senkit sem érdekel. Ide jutottunk.

Mint ahogyan oda is, hogy, mint említettem, nagy sikerként könyveltük el: sikerült cukrot venni, ahogyan a Facebook is tele van azzal, hol lehet venni ilyet vagy éppen hol nem, és mindeközben csak annyi felejtődik el, hogy nem kellene ennek feltétlenül így lennie. Főznek minket, mint békát a fazékban, már bugyog a víz, mi pedig nézzük, milyen szép is ez a kerek, kék ég. Minden viszonylagos. Biztosan jobban élünk, mint egy albán kecskepásztor, és szabadabban, mint egy Észak-koreai könyvelő. De elfelejtjük föltenni a kérdést, lehetne-e jobb, illetve azt is, hogy ezt ígérték-e nekünk egy évtizede.

Már arra sem emlékszünk, már lehet, akkor is csak annyi volt az útravaló, hogy folytatják. És ez igaz is, ebben hazugság nincsen. Igaz, arról nincs tudomásunk, hogy Hatvanpusztán aranyból van-e a budi, de még az is lehet, ám csak akkor fog kiderülni, ha a forradalmárok egyszer behatolhatnak oda. Addig is azonban a vén kommunistává lett fiatal demokraták azt csinálnak, amihez épp kedvük szottyan, kurváznak a jachton vagy épp hárman mennek négy repülővel meccsre. És meg sem rendülünk, föl sem háborodunk, hanem boldogan megyünk haza a boltból mondva szerettünknek, na mit kaptam, na mit? Cukrot. És teljes a boldogság.

Belgiumban letartóztatták Eva Kailit, az Európai Parlament görög szocialista alelnökét, mert a hírek szerint a futball VB-vel kapcsolatos korrupciós ügybe keveredett. Ugyanekkor megfosztották minden tisztségével kapcsolatos jogkörtől. Éppen ezért, ha úgy tetszik, működik a jog és az igazságszolgáltatás, amelynek szűrőjén fennakadt egy ember, aki történetesen EP alelnök és szocialista, ami a bűnben dagonyázó Fidesz számára maga a mennyország. És ez a kettősség hoz aztán nekünk színpadi helyzeteket és tiszta esztétikai kategóriákat, mert ahol a Fidesz megjelenik, ott morálról nem igazán beszélhetünk.

Hogy mekkora volt a boldogság, és mennyire magas labdának tűnt ez, mutatja, hogy maga a beléptetőkapus Deutsch Tamás verte leghangosabban a dobokat. Kifejtette, hogy „nemcsak a magyar, hanem az európai baloldal is megvásárolható”, azaz, az történt, ami az ügy kippattanásakor sejthető volt, Eva Kaili szara szét lesz mázolva a Fidesz vélt vagy valós ellenségein Gyurcsánytól az atyaistenig. Hogy tisztán lássuk a morális dilemmát, annyit le kell szögeznünk, ahol sok ember van együtt, a tömegben mindig lehet találni néhány bűnöst, egy kérdés van csupán, a közösség hogyan reagál magára a bűnre.

Nem akarván Deutschon elverni az egész sztorit, kiindulásként annyi megjegyezhető, ha ő nem lett volna a Fidesz minisztere, most pedig EP képviselője, nem lenne alkalma erkölcsről prédikálni, mert már többszörösen is rács mögé lehetett volna dugni. Másik alaptételünk pedig, hogy lám, mik meg nem eshetnek az emberrel, ha ott korrupt (lop), ahol van Európai Ügyészség, és itt elég csak a Nemzet Veje (Tiborcz et.) világítós ügyét megidézni, amelyben az apósa inkább a magyar adófizetőkkel fizettette ki a lopást, csak nehogy az európaiak vizsgálódni tudjanak. Eva Kailinek azonban nincsen ilyen klafa apósa.

Más szemszögből eszünkbe jut Simonka György is, akit, miközben már javában zajlott ellene az eljárás, a Fidesz kikért az ügyészségtől, hogy szavazhasson az országgyűlésben, mert veszélyben volt a kétharmad. Ezek azonban – igaz, ilyeneket a végtelenségig lehetne sorolni – csak egyedi esetek, és nem mutatják azt, hogy a korrupció kies hazánkban rendszerszintű, voltaképp erre épül fel a magyar állam, nem véletlenül nevezi Magyar Bálint maffiaállamnak, amely regnálásában az a kivétel, ha valaki nem lop, míg az EP-ben meg az, ha igen. Nem kis különbség ez, mondhatni lényegi, azaz ontológiai.

Így adódhat az, hogy amikor a Fidesz, illetve annak akármely tagja veszi a bátorságot arra, mint ahogyan Deutsch is tette, hogy általánosít, miszerint na ugye, ezek lopnak, ezek ne beszéljenek nekünk, tehát ide a vissszatartott pénzeket, de izibe, akkor olyan öngólokat lőnek, amiket észre sem vesznek. De miért is vennének. Ugyanakkor, mivel ez már akkor sejthető volt, amikor pár napja az egész botrány kipattant, csak várni kellett, mikor kezd el üvölteni a sakálfalka, tehát semmi meglepő nincs az ügyben. Egy valami azért mégis, hogy a nagy, általános mutogatásba, hogy na ugye, maga Orbán Viktor is bekapcsolódott.

Az ő megszólalása, ha lehet, még visszatetszőbb, mint a Deutsché, lévén, ha belegondolunk, ő egy komplett országot lopott el, ami ott kezdődött a pártszékháznál, folytatódott a „ne mi nyerjük a legtöbbet” nem is taggyűlésnél, amihez képest Eva Kaili ügye maga az elsőáldozás, és ezek csak a kezdetek. Orbán mégis két ujjal mutogathat, mert neki meg Poltja van, és minden egyből világos lesz, az is, hogy miért félnek akárha ördög a tömjénfüsttől, úgy az Európai Ügyészségtől. Azt is mondhatnánk, akkor pofázzanak, ha ennek működését kies hazánkban lehetővé teszik. De ez csupán az álmok hímes mezeje.

Viszont Orbán – vagy a sajtósa – sem állhatta meg, hogy a nagy, általános fideszi jókedvbe be ne kapcsolódjon egy mém erejéig, és ezt úgy sikerült elérnie, hogy egy képet tett közzé rajta röhögő valahai államférfiakkal, és azzal a felirattal: „És még azt mondják, hogy az EP nagyon aggódik a korrupció miatt Magyarországon”. Orbán – vagy a sajtósa – értelmezésében a röhögő férfiak képe sugallatában ez nincs így, magán a kijelentésen is jót derülnek a rég halott államférfiak, hiszen – így a kép üzenete – ők sem különbek, mint mi vagyunk. Ezzel egyébként az a sugallat, hogy ők is lopnak, mi is, tehát nincs itt semmi látnivaló.

Orbán tehát a maga bűnös klubjába fogadja Európát, amikor le akarja rántani magához az iszapba, de ez – ha egyáltalán – csak saját magának szóló elkenő gesztus, illetve a híveknek szánt egynapos evangélium a jog, az erkölcsök és a hatalom kapcsolatának viszonylagosságáról. Ám mindez hazugság, az alapok mások ugyanis. Mert míg ott a ritka bűnöst is szigorúan büntetik, itt, minálunk a bűnben fetrengés sem von maga után büntetést, és ez alapvető különbség. Mondhatni, rendszerszintű. S amikor Orbán – vagy a sajtósa – kiteszi a képet, hogy Európa röhög magán, s emiatt ő meg őrajtuk, egyből kibukik a redves, nagy hazugság.

Mint tudjuk, doktorminiszterelnök urunk ezen a héten hanyagolja az ország gondját, mert megy futballt nézni. Fenségesen megtekinti a labdarúgó világbajnokság mindkét elődöntőjét, majd a döntőjét is, utána pedig bánatosan hazatér. Rossz kedvének oka az lesz, hogy a nagy játék kezdete előtt szimpátiáit megváltoztatva Szerbiának kezdett szurkolni, sőt, mint a futball nagy tudora, azt is kijelentette, hogy új kedveltjei nyerik a kupát. Nem fogják, mert már rég kizúgtak. No most, azt nem tudjuk, hogy talál-e a négybe jutottak között (Franciaország, Argentína, Marokkó, Horvátország) új, szívének kedves láblabdásokat, vagy olyanokat, akiknek névleg szurkolva politikailag üzenhet. De azért elmegy.

Mennie kell. Ebből fakadóan nem lesz itt, s elutazása előtt még gyorsan-gyorsan intéznie kellett ezt-azt, például szombatra kormányülést hívott össze, de, hogy miért, azt nem kötötték az orrunkra egyáltalán. Úgy van vele doktorminiszterelnök urunk, hogy örüljünk a luknak a seggünkön, még inkább annak, hogy jól szelel, más igényeink nekünk ne legyenek egyáltalán, de ezt majd máskor tisztázzuk. Egyébiránt a kormányülésről azt lehetett tudni, hogy az Unió kurvannya, mert migránsok, szankciók és genderek, de ezekkel már nem is igazán kell törődnünk, annyira régi a lemez és már teljesen le is járt. Az Uniónak azonban velünk ellentétben végtelen a türelme. Most is kioktatták kegyelmes urunkat.

Elmesélték neki, hogy nincsen Európában semmiféle szankciós olajár, továbbá, hogy az olajembargó nem befolyásolja a magyar ellátást, és legyen szíves, ne etesse ilyenekkel a bamba népét. De kegyelemes urunk mégis táplál minket végtelen bölcsességével továbbra is. Még továbbá azt is jegyezzük meg, hogy a vétózgatást megunva úgy döntött az Unió (a mocsadékok), hogy Orbán le van sajnálva, odaadják Ukrajnának azt a pénzt, amit előtte Varga kezével Orbán megvétózott, majd kórusban letagadták. Ez az a helyzet, amikor partvonalra kerül az ember, ha már futball vébé, illetve a tó partjára, ha olyan hal, mint a mi egyetlenünk. Mindebből süt a magány, hogy jobb is elutazni.

Ilyen kormányülés volt még szombaton, vasárnap viszont, mielőtt a nem is kormánygépre szállna, ahogyan harminc éve mindig is, menhelyi kutyákat látogatott meg a kedves vezető. Enkezével pakolta le a páncélozott, géperejű járműről a kutyakaját, és kijelentve, boldog karácsonyt a négylábúaknak, az egyikkel még külön is kvaterkázott haverilag köszöntve őt, hogy aszondja: helló blöki. Deja vu, rikkantott ekkor az ember elégedetten, mert a múlt ködéből előkúszott ugyanő a disznóól előtt állva, és helló röfivel üdvözölve aktuális barátját, úgy látszik, ez áll a szájára a sok jelszó után. A tőszavas röfi, blöki. Majd még keresni kell háztáji jószágot, akit ilyképp a jövőben köszönthet, ha már az embereket le sem szarja.

Hogy ilyen jóban van ezúttal a kutyákkal, hogy még hajlékukba is megy, azt a kínosan lehangoló kérdést feszegeti, hogy például diákokkal tanárokkal, ápolókkal, és még valahány szakma a naptárban, illetve mindmegannyi sors és nyomor, miért nem bír az állatoknak ezek szerint kijáró kedvességgel törődni. De a kérdés költői, vagy inkább teljesen fölösleges, mert rossz a kiindulópont. A kutyákat sem szereti ugyanis, és a disznókat sem, egyáltalán senkit nem szeret, nincs meg benne ez az áldás vagy átok. Halad végig az életén, körötte díszletek, kutyák, macskák, emberek, egyre megy, akik eszközök a célhoz, amit el szeretne érni, de jelen helyzetben az a sejtésünk, hogy már maga sem tudja, mi az.

Vagy mi volt valaha. Felrémlik valami a messzi időben, hogy nagy és hatalmas futballista lesz, de nem lett. Nem is lehetett volna, mert nem volt meg hozzá a készsége és képessége. Fölbukkan a világ ura és irányítója, a nagy formátumú államférfi, mint másodrendű óhaj, vágy és szándék, ami szintén nem sikerült. Minden adott volt pedig, kedvező széljárás és környezet, szárnyaló konjunktúra, pénzbőség és kétharmad, de a jellem nem engedte a kibontakozást, és így lassacskán öregedve már nem tudjuk, mi maradt. Túlélni a zivatart? Hamis nagyság jelmezében lubickolni kétes eszű emberek szemében? Ilyesmi, és ez nem sok. Egy leszálló ívű pályát látunk, amit visz a kezdeti lendület, a tehetetlenség, erő nélkül.

Helló röfi vagy blöki, egyre megy, szánalmas pitiánerség, amikor tudjuk és látjuk azt a torzulást, amit a hazugságban és törtetésben leélt élet okozott, már azt sem sejtjük, arra van-e igénye, hogy valaki szeresse, a kennel és a disznóól előtt állva, a kamerának bohóckodva azonban már ez is mindegy. Egy elhúzódó végjátékot látunk, egy embert, aki a szemünk előtt megy szét, miközben lelke már rég elrohadt, és így vonszolja maga után az országot, amit már egyáltalán nem is ismer. Ha most olybá tűnne, hogy ezek valamelyest megbocsátó szavak, ahogyan a reszketeggé váló gyilkossal lesz elnéző az ember, akkor ez a tűnés tévedés. Ez kies hazánk urának lehangoló sorsa, és vele együtt a miénk. Homkos, füves, vizes sík.

Drávaszerdahely polgármestere, aki Alpár György névre hallgat, kézhez véve a falu egyik intézményének gázszámláját, arra hivatkozva, hogy faluhelyen vannak, és nem kell disztingválnia, üzent az MVM-nek, ekképp: „Elmentek ti a büdös picsába mind, ezt nem fogom kifizetni”. Új hang ez Mária romlatlan országában, ahol a píszí nagyjából úgy működik, mint Marqueznél Fernanda, akit rokonsága úgy jellemzett, hogy ennek még a seggéből is böjti szelek fújnak, és később is sok baja akadt az asszonynak abból, hogy nem nevezte néven a dolgokat. Ha Gogol volnánk, ami sajnos nem vagyunk, a tenyerünket dörzsölnénk a beszélő névtől, ahogyan Alpár György szinte determinisztikusan használja úgy a nyelvet, ahogy.

Csak tiszta forrásból, mondhatnánk nagy boldogsággal lelkünkben, ámde ezen a ponton meg kell feddnünk Alpár polgármestert, ha úgy vélekedik, a magyar nyelv ízes használata az ő – mint falun lakó ember – kiváltsága. Nem, kedves Alpár úr, mi itt a városban legalább ilyen plasztikusan tudunk diskurálni, és higgye meg, ha az MVM-re, egyáltalán Magyarországra és fura uraira gondolunk, magunk is tudunk így, sőt, még ígyebbül. Úgyhogy ne fogja vissza magát, mi sem tesszük, sőt, egyre inkább eluralkodik rajtunk az érzés, amikor sommásan és velősen magunk is általánosítva bődülünk el, miszerint: a kurva anyjukat ezeknek. Alapszabályaink tehát megegyeznek, céljaink és érdekeink is.

A helyzet és az állapot azonban. Fölfedezni véljük ebben azt az általunk felállított tételt, mely szerint a hatalommal és annak képviselőivel ekképp kell beszélni, amit azonban csak az tud megtenni, akinek veszíteni valója már nincsen. Ahogyan a napokban is egy tanár inkább fölmondott gondolkodásának és szavainak szabadságáért, hogy mindenféle fenyegetések és várható büntetések nélkül tudja elmondani, ami a szívét nyomja. Az egy igazat. Alpár úr is ebben a stádiumban van immár, mert azt is üzente a szolgáltatónak, le van szarva minden, szereljék le azt a rohadt gázórát is, vigyék, amerre akarják. Ez a láncait vesztő egyed attitűdje, akinek minden mindegy, csak kerüljön tiszta víz a pohárba végre.

Bíztatnánk a szabadságharcos polgármestert, hogy nincsen egyedül, de akkor hamis illúziókba ringatnánk. Ebben az országban, lett légyen célja és törekvése egybeeső a nagy többségével, akik aztán hangosan tapsolnak is, hogy így kell ezt, nem fognak melléje állni és entestükkel védeni őt a zivatarban, hanem egyedül fogják hagyni, mint annyi más elődjét. De félre ború és félre bú, örüljünk immár felhőtelen, hogy a már minden mindegy, és ezért mindenki be is kaphatja klubnak új tagja van, aki majd megismeri az ez állapotban megnyilvánuló és mutatkozó végtelenséget. És ez az, ami a köröttünk tornyosuló mahomet NER lebontására alkalmas, mert gondoljuk meg, ha kórusban mondanánk, amit ő.

„Elmentek a büdös picsába mind…” Hogyan hervadna le a mosoly az ajkakról, hogy szűnne meg a levitáció legott, amikor a hatalom emberei a maga pőre valóságában tapasztalhatnák meg azt, amit az alattvalók gondolnak róluk. Lenne ám hamarost tátott száj és pofának leesése, mert szembesülhetnének azzal, amit most a konvenció elfed, hogy aki képviselő, politikus vagy más efféle állatfajta, azt képzeli magáról, hogy ő ürítette a spanyolviaszkot, s az űrben lebeg. Viszonyításképp még: mindenki annyit ér, amennyije van, és ilyen ábrándok a köbön. Annyi van tehát csupán, hogy az eltelt tizenhárom NER-év, illetve bővebben az egész eltelt életünk feljogosít arra, hogy úgy beszéljünk ezekkel, ahogyan Alpár úr is tette.

„Félelem nélkül kérdezte az Istent, csakugyan azt hiszi-e, hogy az ember vasból van, s elbír annyi kínt és keservet; addig kérdezte, míg fel nem szította a dühét, és fel nem támadt benne az elfojthatatlan vágy, hogy káromkodjon, mint az idegenek, hogy végre ő is megízlelhesse egyszer a lázadás pillanatát, azt a sokszor áhított és ugyanannyiszor elodázott pillanatot, amikor végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott. – A kurva mindenit! – kiáltotta.” – Nem ok nélkül citáljuk Marquez mestert, hanem mert meg kívánjuk mutatni, hogyan alakul ki a felkiáltó szégyen nélküli kimondás állapota.

Igazolás ez vagy csak egyértelmű utalás, de annak bizonysága mindenképp, hogy a lélek előbb-utóbb ledobja láncait, ezért bukik meg szükségszerűen minden diktatúra a történelemben, csak idő kérdése ez mindig és minden időben az kezdetek óta el egészen a jelenig, ami a mi nyomorult életünk. Nem tudom érezhető-e, mily felszabadultsággal üdvözli az ember a klubban az új tagot, aki hoz majd magával még egy másik embert, mert mindenki eljut egyszer arra a szintre, mint a fentebbi Marquez idézetben Ursula, és „végre kitörülheti magát a belenyugvással, és szarhat mindenre, és kivetheti a szívéből a hegyekké tornyosult trágár szavakat, amiket egy évszázadnyi megalkuvás beléfojtott.”

A napokban kétszer is fölbukkant a „szellemi honvédelem”, ez a szintén fideszi körökből származó, de amúgy a lózungon kívül az ég egy világon semmit sem jelentő szókapcsolat. Kövér pedellus élt vele elsőként, amikor a Nemzeti Múzeumot nevezte a „szellemi honvédelem erődjének”, de Kövér pedellussal már régen nem foglalkozunk. Beckett mester után szabadon, eljátszotta a jogait, hogy törődjünk vele. Immár csak konstatáljuk, tudomásul vesszük mintegy, amikor épp valami szöveg fölbugyog lelkének éjfekete gödreiből, akárha elbődül egy tehén, vagy röffent a coca, édesmindegy, a hátsó udvar hangjai ezek.

Nem is tudható, hová képzeli a bástyákat és lőréseket a múzeum épületén, ahonnan vissza lehet verni a kultúra szakadatlan támadásait, amelyekkel egyfolytában meg-, és be akarják szennyezni a szittyamagyar tudatot. Adyval: gémes kút, malom alja, fokos, vad csókok, bambák etc., plusz a kereszténység. Kövérről ennyit, mondanivalójáról még inkább, de, hogy parlagon ne maradjunk, itt van nekünk mindjárt Lomnici Zoltán maga, a CÖF-ös nagyhangú ember, aki az anyacégétől, a CÖF-től vehette át a „Szellemi honvédő” díjat, amit stílszerűen Győzikével ünnepelt meg, hogy meglegyen az egész sztori bukéja.

Győzikét kedveljük amúgy. Élete és munkássága arra tanít, hogy semmiből is nagyon jól lehet élni, ha a nagyközönség arra vevő, hogy az ő óbégatását nézze, akkor bégetni és óbégatni kell. Győzikében úgymond egyesült a szellemi minimumban megtalált piaci rés, hasonképp van ő az érte rajongó közönséggel, mint a Fidesz a hívőivel, szintén csak a kognitív nihil az, ami egybetereli azt, ami egybe tartozik. A világ így kerek. Hogy Lomnici Győzikével ünnepli a szellemi honvédelmet, arra azonban rámutat, mi az a szint, amit a szellemi honvédelem képvisel, ezt csak úgy minden külön értesítés helyett jegyezzük meg.

Többek mellett egyébként Szijjártó külügyes is részesült a CÖF elismerésében, az ő szellemi honvédős plecsnije nagyon jól mutat majd a Lavrovtól kapott kitüntetés mellett, ami miatt büszkén viseli az eposzi jelzőt: szaralak. Azt nem tudjuk, Szijjártó kivel csűrdöngölt határtalan örömében, de el tudjuk képzelni, ő Kis Grófóval szokott danászni és fotózkodni, és máris ott vagyunk az Adytól megénekelt szinten. Viszont arra is bizonyságot kapunk, hogy ezek a butaság bátorságával szemlélik a világot, amiben csak az a baj, ha valaki nem annyira debil, mint ők, azt nem tartják magyarnak, illetve embernek sem nagyon.

A kitüntetések átadásával párhuzamosan a CÖF fel is szólított. Nagyságának és befolyásának teljes, röhejes tudatában az Egyesült Államokat és az Európai Tanácsot, hogy azonnal hívják tanácskozásra Ukrajna és Oroszország képviselőit az ukrajnai háború lezárása, a béke megteremtése érdekében. Egyúttal javasolják, hogy a népfelség elve alapján kérjék ki az Európai Unió lakosságának véleményét arról, hogy békét vagy háborút szeretnének. – Szerintük ez így megy. Lomnici csettint, és Putyin cukorborsó lesz, de az Unió lakosságának véleménye sem kutya, sőt, egyenesen döfinek mondható.

Ez is úgy megy az álmok mezején, hogy az Unió lakosai azt mondják, ne legyen háború, és legott nem lesz háború, ez már majdnem az akarat diadala, ami náci beütéséről most feledkezzünk el, és utaljunk csak arra, hogy már Schopenhauer sem ment vele semmire. Igaz, ő nem is volt magyar szellemi honvédő, akik eszerint csak toppantanak egyet, morcosan körbenéznek, és a világ egyből úgy fütyöl, ahogyan ők elképzelik. Most ehhez tessenek elképzelni Gáspár Győző jámbor tekintetét, és a siker garantált egyből, sőt egészen biztosan. Elképesztő, hogy ezek az alakok szomjasan nem ittak még Domestost.

Ne legyünk azonban annyira gonoszak, mint amennyire vagyunk, és konstatáljuk, hogy a CÖF „Szellemi honvédő” díját azok kaphatják meg, akik “munkásságukkal kiemelkedően hozzájárultak szuverenitásunk, identitásunk megőrzéséhez és hagyományaink ápolásához”. Ebben a feltételrendszerben számunkra csupán az „identitás” és „hagyományaink” szavak jelentése nem egészen világos, mert tartalma ennek sincsen, még csak jól sem hangzanak, mert például ezen a Lomnicin nem látunk semmi identitást, sem mondjuk szuverénséget, aminek a kiinduló alaptétele az volna, hogy ne Orbán seggéből üzengessen.

Nem lehet azonban minden tökéletes, mint ahogyan Szijjártó is tudomásul veszi, ha őt szaralaknak tartják, ha honvédő, ha nem, ez viszont már némi identitást mutat, segít neki, hogy elhelyezze saját magát a világban. De tényleg gonoszak vagyunk azonban, semminek sem tudunk örülni, sőt, mindenbe belekötünk, az ilyen színjátékokba azonban különösen. Viszont egy dolog még most sem egészen világos, hogy Győzike hogy a francba keveredett ide megint, hogyan csinálja, hogy mostanában mindenhol ott van, ahol ezek. Ő lett a házibohócuk vagy az udvari bolondjuk, a Fidesz népi szála. Meg a Kis Grófó, illetve a többi szarleső. Itt van kész minden.