Szerző: rezeda

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de elsőre nem tudta kimondani, hogy mit is, így hát nagyon elgondolkozott felőle, hogy micsinálunk holnap mi, gyerekek, meg ő, az Ibojnéni. Állt a dadus is az ajtóba, hogy megtudja, micsinálunk vajon, szurkolt, hogy na Iboj, mitis, mire az Ibojnéni aszonta, hogy kiflit fogunk vagdosni. Nézett a dadus nagyon, hogy ez hogyan lesz, a Kisböske meg tátotta a száját, ahogy szokja, csak a Pityu örűthogy hurá, kiflit fogunk vagdosni, és suhogtatta a műanyag kardját, hogy huss, kifli, huss, meg vigyorgott, ahogy szok ő is mindig.

Montam az anyunak az este, hogy holnap kiflit fogunk vagdosni az oviba, mire neki meg elkerekedett a szemehogy, mivan, micsinátok kisfiam, de nem tuttam mást mondani neki, minthogy kiflit fogunk vagdosni. Az anyu nem is monta az apunak, hogy micsinálunk mi holnap az oviba, de meghallotta valahogy, és jó volt a kedve és nem is idegeskedett, és kérdeszte, hogy a falhoz fogjuk-e vagdosni azokat a kifliket, de az anyu is csak nevetett, hogy ne a gyerek előtt, és nevettünk mind a hárman nagyonhogy vagdossuk a kifliket a falhoz az oviba, de a végén asztán az apu kiment a szobából és a végén már nem is nevetett annyira.

Mint az előtte, hanem csak sóhajtott egy nagyot, úgy ment ki. Reggel elmentünk az anyuval az oviba asztán, se nem ünneplősbe, mert nem kellett, csak izgulva egy kicsit, hogy mi is lesz, hogyan is fogjuk vagdosni azokat a kifliket, és mivel. Vagy hová. Monta az anyu, hogy vigyázz, kisfiam, meg ne vágd magad, ahogyan a kifliket vagdossátok, és montam neki, hogy vigyázok, anyu. Vártuk asztán a csoportszobába mind a gyerekek, hogy mi is lesz, amikor a dadus megjelent az ajtóba egy tálcával, rajta öt kifli, pedig mi tízen vagyunk, és láttam, hogy a Kisböske, aki mindig éhes, hogy a Kisböske már elkezd izgulni, hogy mi lesz most itt.

Letette a dadus az Ibojnéni elé a kifliket, hogy ennyit hosztak Iboj, most ezzel én micsinájjak, hogyan lesz ebből reggeli vagy tízórai, mire az Ibojnéni, aki már tegnap tutta, hogy nem lesz elég kifli, montahogy, na, gyerekek, akkor most fogjuk vagdosni a kifliket, de senkise értette, hogyan, mert nem volt hozzá késünk, csak a Pityu lengette meg a kardját, meg montahogy huss, de láttam, hogy a Kisböskének görbül le a szája nagyon már. Az Ibojnéni fogta a tálcát, és monta a dadusnak, hogy hozzon be egy kést, és láttuk ám, hogy nem is igaz, hogy mi vagdossuk a kifliket, hanem az Ibjonéni egyedül, és hogy így már nem is lesz jó.

A Pityu monta a kardjával hogy huss, az Ibojnéni meg egyszerűen kettévágta a kifliket a közepén, hogy na, gyerekek eszt játsszuk mámahogy mindenki kap egy fél kiflit, és úgy csinál, mintha egész volna, de nem sikerült úgy csinálnunk, mert a fél kiflinek csak egy rendes, csücskös vége van, és ezért kezdett el a Kisbske is visittanihogy ő a csücskét szereti, a Pityu meg montahogy huss, de már nem vigyorgott. Mentek oda a gyerekek mind az Ibojénihez a fél kiflijükért, és nézegették mind, hogy akkor most mi van, és az Ibojnéni monta nekikhogy tessék szépen megenni, de mindenki csak nézett hol a fél kiflire, hol az Ibojnénire.

Csönd volt nagyon, asztán a Kisböske rákezdte, hogy ő a csücskét szereti, ennek meg csak egy csücske van, és úgy ordittott ahogy mindig szok, ha éhes, és a többiek is elkezdtek halkan pityeregni először, asztán egyre hangosabban, fogta mind az összes gyerek a fél kiflijét, és bömbölt most már, a dadus az ajtóba is pityergett, hogy hová jutottunk Iboj, és nésztem, hogy hová jutottunk, de csak a szobát láttam, az ordittó gyerekeket, a pityergő dadust, és az Ibojénit, aki most szintén rákezdett, fogta a kést a kezébe, de nem volt kifli, amit vagdosson, hogy gondótam, na, ez már sok, hogy vára dömperemmegyek.

Nem lennénk kalocsai ovisok most már. Igaz, lehet, a kalocsai ovisok sem akarnának helyi ovisok lenni, de nekik egyszerűen nincsen választásuk. Az lehet, hogy nagyszerű óvónénik vannak arrafelé, még az csoportszoba is szép lehet, tele a fala a hatalomnak is tetsző mesefigurákkal, de éhesen mit sem ér az egész. Én nem tudom, milyen étvágya van egy négy-hat éves gyereknek, s hogy egy fél kifli hány fogára elég, de azt vélelmezem, hogy ennél azért többel is elbírnának. Viszont az oviban többet nem kapnak, mert spórolni kell. Így az ovisok reggelije olyan lesz Kalocsán, mint amilyen elborzasztó képek terjednek a Facebookon a kórházi ételadagokról, amelyektől éhen lehet veszni.

Kalocsán az összes önkormányzati intézménynek spórolási tervet kellett készítenie a mostani katasztrofális helyzetben, amit javarészt-egészen Orbánnak köszönhetünk. Így a közétkeztetési intézmény közzé is tette elképzeléseit az ovisok éheztetéséről, mégpedig az alábbi szöveggel és indokokkal: „A négy-hat éves gyerekek részére eddigiekben kiküldésre került egy egész darab péksütemény helyett ezentúl egyes esetekben, figyelembe véve a termék súlyát, fél darabot biztosítunk.” Olvassák el még egyszer a citált szöveget erősen figyelembe véve azt, hogy ez egyáltalán nem vicc, ez a NER a XXI. században, Orbán második uralkodásának tizenharmadik évében, Európa közepén.

Megpróbálva oldani a drámai helyzetet a cinizmus erejét hívjuk segítségül ezúttal (is), mert ezt az egészet másképpen elviselni nem lehet. Eszünkbe jut ekkor és emiatt a reklám a cuki hangú kislánnyal az Apetister Juniorról, a kicsik jó étvágyáért, és máris látjuk is életünk regényében a következő képet, amelyben a gondos, keresztényi anyuka ezt a szert pumpálja a kicsinyébe, amitől az étvágya oly ciklopira hatalmasodik, hogy mindent megenne egy ültő helyében is akár. Gyermekkorom emlékei közül való kiszólással még a vasszöget is. Ott várja a kaját az oviban szegény, és erre kap egy fél kiflit vagy zsömlét mindösszesen, így a mese legott csorbát szenved az étvágytalan, de a csodaszertől meggyógyuló kis manusról.

Ez egyébként annyira abszurd, illetve már-már szürreális, hogy egy újabb Egy óvodás naplója opusz után kiált, amit kénytelen leszek teljesíteni. Majd holnap. Mert annyit azért fölfedek a nagy titkok közül, hogy az ovinaplót sem nem jókedvemben, se nem restség okán szoktam írni, hogy abban csak úgy mindent oda lehet hányni. Hanem azért muszáj azt a formát választani, mert vannak olyan témák, amelyeket nagy komolyan, érvelve és indokolva már nem lehet előadni, mert annyira túlvannak a józanság határán. Ilyenkor kell a szürreálisba hajló abszurdot választani a megfelelő előadáshoz. Nos, a kalocsai óvodások fél kiflije éppen ilyen, hogy nagyon messzeringó asszociációkat generál az emberben.

Ilyen az Apetister Junioron kívül a nyugdíjpénztárak kirablásának immár történelmi léptékű emléke, amit a kiflicsücskös kisasszony felügyelt, mint emlékezhetünk. Így folyik egymásba a NER végtelen ideje, amelyben minden nap úgy kelünk fel, hogy a tegnapi ganajságot alulmúlni már nem lehet, és mindig sikerül. Az, hogy egy óvodában fél kiflit – vagy zsömlét, egyre megy – adnak a NER szerint legfontosabb kincsnek, a gyereknek, az a vég kezdete vagy a kezdet vége gusztus szerint, mert annak a bevallása, hogy az állam már azt az alapvető feladatát sem tudja ellátni, hogy enni ad a gyerekeknek, és akkor a nyugdíjasokról ne is beszéljünk. Illetve foghatjuk úgy is, hogy már az oviban a nyugdíjas évekre készítik fel a gyerkőcöket.

Hogy enyhítsük csöppet a téma tragikusságát, egy megengedést teszünk, mégpedig az idézett szövegre hivatkozva. Ez ugyanis azt mondja nekünk – mint emlékezhetünk -, hogy a termék (kifli) súlyát veszik figyelembe, amikor elfelezve adják a kölkeknek, amiből csak egy dolog fakadhat, hogy Kalocsán bazi nagy kifliket (zsömléket) sütnek a pékek. De olyan nagyokat, hogy egy egész megfeküdné a csöppségek gyomrát. Nagy valószínűséggel azonban ez egyáltalán nem így van, hanem sokkal inkább az az écca, hogy már arra sem futja, hogy egy egész kiflit kapjon a gyerek. Előadhatnám itt a Tiborc panaszát is, de éhezésben sokkal autentikusabb Faludy recski leírása, bár ez a gyerekeket nem vigasztalja. Gyalázat. Holnap jövök az ovinaplóval.

Nem volt annyira rég, éppen pár napja, amikor Pintér Sándor elemi erejű tiltakozást kiváltva adta ki a rendeletét (sk) arról, hogy a magyar nők csak a magzati szívhang meghallgatása után végeztethetnek abortuszt. A volt rendőrnek a képébe mázolták, hogy erről a rendeletről, amit ő sk kiadott, senkivel nem egyeztetett, mire ő – vagy a hivatala – váltig állította, hogy de igen, de igen, és végső kétségbeesésükben előhozakodtak valami bábaképző szövetséggel vagy egyesülettel, hogy velük például. Amiről aztán kiderült, hogy nincsen is. Kamu volt ez az egész egyeztetősdi, másképpen fogalmazva méretes hazugság.

Semjén sem sokat szokott diskurálni mással az éji órákon benyújtott mindenféle törvényjavaslatairól, amiket aztán a ház reggeli után rend szerint meg is szavaz nagy egyetértésben. Nem újdonság ez és nem is érdekes már sivár életünkben, és szót sem érdemelt volna, ha nincs ezen a kajla világon Varga Judit nacsasszony az ő permanens visítozásával, hogy már őszintén hiányozna is, ha nem volna, mert sokat lehet spórolni vele és általa. Csak ránéz az ember vagy meghallgatja őt, és máris az egekben a vérnyomása, drága kávéra máris nincsen szükség, cukrot meg úgysem lehet kapni.

Varga Juditot ismerjük. Ténykedését és haszontalanságát, hogy betölti azt az egyetlen feladatot, ami miatt Orbán maga mellé emelte, ez pedig az, hogy a kedves vezető alfelét védje Brüsszel irányában, hogy ami rúgást neki szánnak, azt ő szenvedje el, és valljuk meg, ezt a hivatalt be is tölti becsülettel. Hogy úgy ne mondjuk, állhatatosan, és akár élvezettel is, olykor az a képzetünk, hogy harcos amazonnak képzeli magát a vár fokán, pedig csak egy picsogó pincsi. És most, hogy a Brehmünkkel ekképp végeztünk is, itt az ideje, hogy elővezessük, miért foglalkozunk megint és újra ővele. Nem széles jókedvünkben.

Az Uniónak úgy cuzammen tele van a töke Orbánnal, az ő rendszerével, és például az e rendszert szimbolizáló és gondolkodás nélkül kiszolgáló Varga Judittal is, aki azt értheti félre, hogy a vele szemben állóknak volt gyerekszobája, s ez okból nem küldik el őt útszéli stílusban, pedig magunk közt szólván igazán megérdemelné. Most is, amikor az Unió elmesélte belengetvén, hogy megunta kies hazánk folytonos vétózgatását a legkülönfélébb ügyekben – amelyekben hogy, hogysem mindig Putyin érdekeit szolgálja a rezsim a közösség ellenében, amelynek állítólag tagja -, s emiatt elvenné a vétójogot, Varga nekiállt ábrándozni.

A maga módján, tegyük ezt hozzá, megjegyezve egyből azt is, hogy ez a mód olykor nagypofájú, máskor pedig, mint ahogyan most is, cinikusan aljas és tenyérbe mászó. Varga ugyanis a vétójog lehetséges megvonása kapcsán azt javasolta, hogy „az uniós alapszerződések szellemében alkalmazzák a konszenzus kultúráját”. Konszenzust kér a mindig, mindenben konfrontálódó, noch dazu az, aki úgy éli le nyomorult életét, hogy voltaképp önmagán kívül más jogát az élethez el nem ismeri, akinek egyetlen törekvése van, hogy a maga alávaló képére formáljon mindent. Aki igazságot a magáén kívül nem ismer, és mindenkit megvet.

Sőt, alacsonyabb rendűnek tart, ami fakad a fasiszta übermensch jellegéből, illetve, aki – lásd Orbán dumáját – annak a közösségnek a bukását vizionálja és várja, akitől most a saját ügyében konszenzust remél vagy remélne. Ez az a habitus vagy erkölcstelenség, amelyik a jogra hivatkozva követ el jogtalanságokat, mert azt törvénybe foglalja – lásd Semjént és az éjszakákat -, és olyasmit vár el a másiktól, amit önmaga két lábbal tapos. A törvények és szabályok ebben a felfogásban mindenkire vonatkoznak csak rá nem, Varga mostani előadásában azonban ez nem egyéb, mint a bűnöző követelőzése a belátó eljárás után.

Vad helyeken az ilyeneket lelökik a vonatról, beleverik az orrukat a saját szarukba, de az Unió nem ilyen hely, itt polgári, liberális, jogszerű eljárásokat folytatnak a haramiákkal szemben, ezért nem mennek semmire. Így bizonyos fénytörésből ez a bizonyság arra, hogy a diktatúra miért erősebb a demokráciánál. Mert amíg az egyik törvényeket és erkölcsöket nem ismer, maximum hazudja őket, a másiknak ezek útjelző cövekei, amelyek közül kilépni képtelen. És máris itt áll előttünk, miért képes ez a galeri már oly hosszú ideje kisded játékokat játszani, amit harcnak állít be. Viszont, amikor torkán a kés, kegyelemért könyörög. Itt tartunk most.

Csák miniszter úgy gondolta, rendet rak a fűtés frontján, ami nagy feladat most, amikor spórolásra szólít a haza. Mert látjuk ám, hogyan vonyít és visít a komplett ország abban a sajátos állapotban, amikor a kedves vezető üzenget mindenkinek, hogy ugyan mind az egész haldokló nyugat éhen hal, miután már megfagyott, amivel szemben viszont kipcsak hazánk feredőzik a naftában. Úgy is mint olcsó orosz olaj és gáz, ami kijelentéssel szöges ellentétben áll, hogy a lakosság és az önkormányzatok tapasztalatai szerint egyáltalán nem olcsó a cucc, és állítólag nincsen is. Tegye föl a kezét, aki érti ezt, mert valahol, valaki, valamit hazudik.

Mégpedig büdös, cefet módon hazudik, ami leleplezés azonban egyáltalán nem vigasz ahhoz képest, hogy mi fogunk megfagyni és éhen dögleni, mindeközben azonban Orbánt dicsérő zsoltárokat éneklünk tangoharmonika kísérettel, de mégis bocskaiban. A panelproliknak a nagynemzeti érzés ábrázolásához jó lesz a bő gatya-karikás ustor kombó is. Helyzetünk azonban egyáltalán nem ad okot viháncolásra, mi több drámai vagy egyenesen tragikus, ahogyan sorra jelentik be, mi mindent kényszerülnek bezárni, mert nem bírják a költségeket – színház, mozi, üzemek, boltok és ami belefér -, amiből is kitetszik, mi van itt.

Nagy szar van itt én feleim, és főleg ahhoz képest, hogy mint tudjuk, az elmúlt száz év tíz legsikeresebbjét hagytuk magunk mögött. Így még elképzelni is rossz, mi lenne, mi is történhetne, ha a kedves vezető nem gondoskodott volna oly kitartó nagy szeretettel és törődéssel mirólunk, talpasokról. Tán úgy is élhetnénk, mint egy burgenlandi traktorista. De félre öröm, félre bú, Csák minisztert ígértem erre a napra is az első sorokban, és tartom a szavam. Nem a rá való pikkelés okán, hanem, mert formában van a manus, hol a fellegekben lebeg, hol Orbán alfeléből kacsint elő, most azonban intézkedett.

Mint belengettük, rendet rak, ha szólítja őtet a bazi nagy kötelesség. Mint ismeretes, pártunk és kormányunk úgy döntött az ő végtelen hatalmában, hogy az általa fenntartott és felügyelt intézményekben tizennyolc foknál egy grammal sem lehet több a nagy télvíz idején. A panelproli ezzel szemben saját maga gondoskodik önmaga hibernálásáról, ilyképp ez már maga az űrutazás az Univerzum végtelen mélyibe, aminek a végén ott vár minket a majmok bolygója maga. De csapongok itt a fényes jövőben, amikor Csák miniszter szelleme ma kísért bús düledékein országunk romjai fölött lebegő rémalakként.

No de, azt mondta minden miniszterek közül mostanában a szívünknek legkedvesebb, hogy aszongya, az általa felügyelt intézmények kötelesek úgynevezett energiatakarékossági felelőst kinevezni, aki a magunk részéről rohadtul nem szeretnénk lenni, mert a föladat magában hordozza a Gulágot, esetünkben Recsket vagy akármi mást, ha a statuálás a lényeg. Örömmel közlöm mindenkivel, akit érint, hogy hosszú életem során négy évig voltam segédfűtő, ami maga volt a felhőtelen boldogság. Soha annyit nem olvastam, műszakonként tizenkét órát, és azért csak annyit, mert ennyi volt a munkaidő.

Mindemellett azért meleget is szolgáltattunk az akkori idők panelprolijainak, akik viszont voltak annyira öntudatosak, hogy verték a kazánház ajtaját, ha fázott a bütykük. Kitetszik ebből, hogy a régi időkben arra kellett ügyelni, ne menjünk egy bizonyos hőfok alá, míg most arra, hogy több ne legyen tizennyolcnál a fokok száma. Olyan ez tehát, mint a segédfűtés fordítottja, és nagyobb is a feladat, mert ezt nehezebb ügyelni. Talán úgy a legegyszerűbb, ha azt mondjuk, ott egye meg a fene az egészet, és be sem durrantunk a kazánba, mert úgy biztosan nem esünk a túlfűtés halálos bűnébe.

Ez bár mókásnak tűnik, viszont egyáltalán nem az. Mert mutatja az ország komplett nyomorát. Ám Csák miniszterét különösen, aki észre sem veszi, de az ilyen direktívákkal a régi jó, átkos kommenista időket hozza vissza, amikor a központ határozta meg azt is, a proletár mikor menjen szarni, és mindennek volt felügyelője is. Viszont tényleg nem tudjuk, mit érdemel majd az a bűnös energiatakarékossági felelős, aki intézményében tizenkilenc fok lesz. Fölkötik? Meg ki méri, s ha valaki ki akar cseszni a felelőssel földörgöli a hőmérőt, mint a betegséget színlelő gyerekek a lázmérőt? Mindmegannyi fontos kérdés.

Összességében azonban maga a vegytiszta tragédia. A helyzet is az, amiben az Orbán által lezüllesztett ország van, de az is, ahogyan az általa kinevezett csinovnyikok minderre reagálnak, ami, ha nem lenne gyászosan tragikus, inkább röhejesnek volna mondható. Ez az egész azonban nem egyebet mutat, mint az országban eluralkodott káoszt, ami tizenkét év kormányzásnélküliség után kialakult, s amikor valamit tényleg tenni kellene, akkor ennyire futja. Energiatakarékossági felelős kinevezése, csezmeg. Csöndben jeleznénk, hogy ez nem a Mókus őrs, hanem Magyarország. Illetve régebben az volt.

Aureliano Buendia – akiből később ezredes és aranyműves lett – például felsírt az anyaméhben, aztán nyitott szemmel született, és Marquez szerint olyan átható tekintettel, amely a jóslatok lehetőségét hordozta magában, például egy fazék forró leves asztalról való lezuhanását minden előzmény nélkül. A zseni kolumbiai olyan elemi erővel mesél nekünk időről és életről, hogy új stílust és módszert teremtett a világirodalomban, amit jobb híján neveztek el mágikus realizmusnak, ami a mese és valóság, álom és ébrenlét mezsgyéjén mozog olyan új univerzumot teremtve, amitől az embernek tátva marad a szája.

Pintér Sándor, a rendőrmúltú egészségügyi szakember és ítéletvégrehajtó nemrégiben rendeletet alkotott arról, hogy a magyar nők csak akkor végeztethetik el az abortuszt, ha előtte meghallgatják a magzati szívhangot, ami rendelet alávalóságáról már értekeztünk. Életbe is lépett már minden előzmény, egyeztetés és lacafaca nélkül, Pintér azt mondta, legyen rendelet és lett rendelet, ami módszer a szállásponthu reklámjára hajaz, amikor kávéfőző és minden lesz a szállodában pusztán a kimondás által, hogy legyen. Mert iszonytató erejük van a szavaknak, amiről Vejnemöjnen kolléga tudna mesélni sokat.

Ám, amióta kétségbe vonódott népünk és nemzetünk finnugor eredete, már a finnek eposzával sem foglalkozik senki, igaz, Marquezzel sem sokat. Ilyen bávatag bambaságban leledzik népünk és nemzetünk, erkölcsében és gondolatiságában hozzá igazodva az egyetlen zsinórmértékhez immár, ami nem egyéb, mint Orbán Viktor zsírtól tocsogó böfögése koviubival vegyesen. Ha valaki fennköltebb akar lenni ennél, akkor olyan utazásokra indul téren és időn kívül, mint amilyet tegnap Csák miniszter delirálása kapcsán megmutattam, s ami azt a kérdést veti fel az emberben, hogy a tébolyda ketrecének melyik felében él.

Mindezeken túl azonban az is igaz, hogy soha nem vezet jóra, ha az ember okosabbnak akar látszani, mint amilyen valójában, nagy valószínűséggel ezért nem halljuk beszélni soha Rogán propagandaminisztert, mert egyből kiderülne minden. A hallgatag indiánok is mindig milyen titokzatosan bölcsnek tűnnek, de sekélyességükről akár Winnetou is tudna mesélni, akinek megadatott az a szerencse, hogy szót válthatott velük, viszont soha nem árulja el, miről beszéltek, mert úriember. De az ember itt nekilát indázni, csapong ide-oda, holott elbeszélésének határozott célja van, hogy rendet tegyen a gondolat nélküli világban.

Olyan korban élünk, amikor a bávatagok a bátor hülyéktől tanulhatnak. Ha nem is kedves, de mindig tanulságokkal teli, amikor egy eseményről, történésről, aljasságról celebek nyilvánulnak meg, akik elfelejtik, hogy létezésük lényege és egyetlen bizonyítéka az, hogy visszatükrözzék az áldott nap sugárát, ennél többre törekedniük istenkísértés. De a médiamunkások is bűnösök, akik megszólaltatják őket, így csúszunk egyre lejjebb a pokolba vezető spirálison, hacsak nem vagyunk máris ott egészen és visszavonhatatlanul. Olykor-olykor ez a benyomása az embernek, de ez egyéni szociális probléma.

Visszatérve azonban az abortuszról szóló pintéri rendeletre, erről is elmondta a véleményét támogatólag vagy átkozódva már mindenki, csak Schobert Norbert maradt ki, aki mindent is tud eddigi megnyilvánulásai alapján, de most már mi is, hogy honnan ered ez a mérhetetlen bölcsesség és tisztánlátás. Nem véletlenül kezdtük Aureliano Buendia nyitott szemmel való születésével, mert ez különleges képességeket tételez majd élete során, amelyekkel Marquez fel is ruházta őt bőséggel és alaposan: És itt következik az, hogy a magyar celebek mindent is tudnak, mert a hülye újságírók kérdezik őket.

Schobert Norbert például már a magzati létről és a születésről is átélt tudással bír értekezni. Hogy Pintér ellen vagy mellett szól, ez nem eldönthető, de az elhangzottak után nem is érdekes már egyáltalán. Idéznénk azért a gurut, hogy másoknak is teljes legyen a gyönyöre. „Igazából én egy nem kívánt terhességből születtem meg. Édesanyámnak volt egy férfi az életében, akit nagyon szeretett, de nem vállalt be engem, mint gyereket, és igazából, ha az ember az anyaméhben már úgy nevelkedik, hogy ő nem kell erre a világra, az nem egy jó érzés. Nem jó érzés úgy megszületni kétkilósan, koraszülöttként, hogy az embernek nincs apukája.”

Nem fűznék én ehhöz semmi toldást, mert a guru szeret pereskedni, csak arra utalnék, hogy aki az anyaméhben és a születéskor is már a leendő életén és az apukáján gondolkodik, az az álmoskönyvek szerint más nem lehet, csakis sámán. Esetleg törzsi varázsló. Tessenek ezen jól elgondolkozni, és nagyon sok mindet megértenek. Tudom, hogy például máma arról kellett volna írnom, hogy az Unió nem ad pénzt Orbánnak, s hogy ez most akkor jó avagy rossz, de ez a történet ennél sokkal lényegesebb, ugyanis azt mutatja meg, miért jutottunk idáig. Mert Orbánnak tömegével vannak ilyen szavazói. Azért.

Olybá tűnik ezekben a napokban, hogy aki Orbán minisztere szeretne lenni felkérésre vagy saját késztetésből, valami sajátos tudatállapottal kell rendelkeznie a hivatalhoz, amely állapot minősítésétől most eltekintenénk inkább. Csak ideidézzük Kásler Miklós szellemét a sámánizmusba ojtott kereszténységgel, és mindjárt könnyebb lesz megérteni, mit kell tudni ahhoz, hogy az ember a nyomába léphessen. Csák János, aki Kásler szerteágazó területei közül a kultúrát kapta meg, ilyen képességű ember. S bár ránézésre egynek tűnik a turulszaros haverjaival, ahogy múlik az idő, és egyre jobban kibontakozik vagy elengedi magát, lassan az az érzésünk támad, nem közülünk való ő, hanem valami más világból érkezett.

Ennek ellenére vagy éppen ezért szeretnénk őt megismerni, kitapogatni esze folyását, de valahol oly magasan leledzik fölöttünk, hogy ebbéli igyekezetünk nagy valószínűséggel kudarcot fog vallani. Azt hittük balgán magunkban, hogy saját magát viasszal eltömött fülű Odüsszeuszként aposztrofálva az a szint, amit túlhaladni bajos. De sikerült. Jelentjük, Csák miniszter kilépett a térből és időből, s ekképp az általunk eddig ismert Univerzumból is valami olyan, az ősrobbanás előtti múltba, ahol csak a tiszta energia létezett, még az anyag megszületése – ami maga után vonta a tér és idő keletkezését vagy fordítva – előtt. Időtlen és anyagtalan, csak azt nem tudjuk, akkor miből van a kacorkirályos bajusza.

Mindemellett szellemiségében egy Kungfupanda ő, a keleti titokzatos misztikum hordozója, és itt kapcsolódik Kásler sámánizmusához, vagy pediglen az a nagybüdös helyzet, hogy egyik sem tudja, mi a rossebeket is beszél. Hogy ne érjen az a vád, én sem, idézem ennek a friss miniszteres urunknak az újabb delírjét, hölgyek, urak, íme: „A polgári kormányok döntéseinek kilencvenöt százaléka a négy örök, tértől és időtől független emberi jót szolgálja. Ez a kötődés, azaz a valahová tartozás legmélyebben élő emberi szükséglete, a gondoskodás képessége, az egyensúly, valamint a béke és a biztonság igénye. Azt szeretnénk, hogy minél több ember, minél több magyar részesedjen az emberi jókból”.

Közbevetőleges megjegyzésünk így első ránézésre annyi volna fennkölten: édesfaszom. Ez többes számban hülyén hangzana, és máris megállapítható, mi is lehetnénk miniszterek, ilyenekre mi is képesek vagyunk ugyanis, csak meg kellene tudnunk, mit kell szívni a gyönyörökhöz. Máshonnan nézvést, és tekintetünket mind az összes miniszterekre kiterjesztve megállapítjuk, mind ilyen, vagy legalábbis igyekszik ilyen lenni. Mert mindegyik kivétel nélkül beszéli a pátosztól csöpögő ökörségeket. Ám Csák miniszter ebben a versenyben most élre tört, és orrhosszal vezet a többi előtt, például a nagyvilágban leidiótázott Nagy Márton, gazdaságis miniszter előtt is, ami azért már delikát.

Azt tesszük egyébként, hogy komolyan igyekszünk végig gondolni Csák miniszter mondandóját, és előttünk, a szemünk előtt leledzenek a téren és időn kívül álló mimagyarok mind asztráltesként lebegve valami trutymóban, amit a Fidesz, és az ilyen filozófusok teremtettek. Nem akarnánk azonban most és itt Sheldont játszva a fizika, sem Aquinói Tamás nézőpontjából a metafizika, sem a már emlegetett Kungfupanda alapján a jin és a jang dialektikáját segítségül hívva értelmezni mindazt, amit – és ezt nem győzzük hangsúlyozni – Csák miniszter delirál, mert tudjuk az eredőjét, ami ez: amíg az országnak az a fele, amelyik általuk lehülyítve valóban elhiszi ezeket a kamu dumákat, addig nyomni fogják.

Innen nézvést tehát a végtelenségig, de legalábbis 2060-ig, amíg Orbán nagyvezér álmai szerint iránytani fogják az országot mind az ilyenek és a még ilyenebbek. Ennyi egyébként éppen elég Csák miniszter legújabb bölcsességéről, de csüggedni egyáltalán nem kell. Elnézve a manust, van pótlás benne, mert egyrészt elborzadva, másrészt az indiánokból bennünk maradt, a degeneráltakat ámuló csodálattal tisztelő ösztönnel várjuk, mi jöhet még. Minden. Is. Addig azonban újra az eszünkbe idézve a minisztertől ezúttal hallott ökörségeket, hozzátesszük a szintén tőle hallott toldást, miszerint ez az egész a Fidesz filozófiája, és akkor megnyugszunk a rácsaink mögött, hogy már ilyen is van. Áldás, békesség.

Tegnap kitüntették Orbán Viktort. Szerbiában tüntették ki, ami az ő és Vucic közös nyomora. Főleg az időzítés volt sikeres, mert előző nap az Európai Parlament kimondta, megállapította és több mint kétharmaddal megszavazta, hogy Magyarország immár nem demokrácia, és ez azért mellbevágó bír lenni. Rossz, ha ki is mondatik, amiben élünk, ezzel olyan visszavonhatatlanság érzete van a dolognak. Ami nevet kap, az van. S bár éreztük a bőrünkön, mégis más ez így. Ez szégyen, ami Orbánt is túléli, de ránk is vetül. Vucic országa az Unióba sündörög, ráadásul a mi segedelmünkkel, és ez a kitüntetés nem tesz jót az ügyüknek, de ez meg az ő bajuk. A miénk nagyobb.

Orbán kitüntetésének átvétele miatt ma elmaradt a rádiós büfi is, helyette ott, Szerbiában, nyakában egy lánccal, hogy hadvezérnek érezhesse magát, szidta az Uniót, és nekilátott migránsozni. Nagy lehet a baj, ha ismét ez a fő téma, csak egy dolgot nem ért az ember, hogyan lehet, hogy nem unja. Sem ő, sem a Fidesz gyalogjai. Miért nem érzik azt, hogy addig mentek egy bizonyos szint alá, hogy úgy maradtak. Jó, sokuknak nem kellett nagyon erőlködni, hogy a bávatagok szintjét hozzák, de ez így akkor is elég nevetséges. Ami az érdekes, hogy miközben Orbán Vucic-csal bohóckodott, azidőtájt került fel a Facebook oldalára egy bejegyzés, amelyben megemlékezett a röszkei csatáról, így történelemmé téve a saját alávalóságát.

Ha nem tudnánk, a röszkei csata 2015-ben zajlott, amikor a haza majdnem elveszett a migránsok rohamától ott, a határon. Tudjuk, hogy az egészet Orbán generálta azzal, hogy nem hagyta ezeket a szerencsétleneket átgyalogolni az országon, szépen tömeget gyártott belőlük, hogy lehessen riogatni, amiből a jelek szerint máig merítkezik. Mindent tudunk, 2006-ot is tudjuk a vezénylettel, az összes alkalmat, amelyekkel a hatalom megragadása vagy megtartása miatt emberéletekkel játszott. Az ilyesmi neki túl sokat nem jelent, a pszichopatáknak nem nagyon vannak érzelmeik, most mégis inkább ehelyett azon merengünk, meddig lehet ezt csinálni. Nem létező dolgokkal harcolni szüntelen függöny mögé bújva.

Kiderült aztán, hogy a röszkei csatáról való megemlékezés központi direktíva volt, Orbán után sorra szólaltak meg a hiénák és a sakálok mutatva azt, nincs az a mélység ahová ne mennének a vezérük után, és ez sok jót a jövőre nézvést nem jelent. Hogy röszkei csatának neveznek egy mesterségesen gerjesztett határincidenst, ahol a legütősebb fegyver maximum a kavics volt, nem egy hadtörténeti esemény, de a tegnapi tálalásban már az volt, a történelem során kevés megnyert csatáink egyike. Valamivel táplálni kell a nagy nemzeti öntudatot, ahogyan az fasisztáéknál szokás, de, hogy ez bír lenni a büszkeség, az mindent elmond a pitiánerségükről, de a mellüket azt bírják verni, majd beszakad.

Ha megemlítettük azt a bizonyos szintet a béka segge alatt, ahol ezek leledzenek már mindannyian, eljött az ideje, hogy megszegjem a szavamat. Meggondolatlanul azt ígértem ugyanis annak idején, egy árva szót nem írok arról, Orbán miket delirált össze Kötcsén, de elképesztő részletek szivárogtak ki, amelyek közül az egyik az a képtelen állítás, hogy a Fidesz új nemzedékével gond nélkül kormányozni fogja az országot egészen 2060-ig. Merész, és elgondolva a fentebb emlegetett nívót, el lehet képzelni, mit jelentene ez az ország számára, ha egyáltalán lehet rosszabb, mint amilyen most van.

Ami viszont iszonytatóbb, hogy újólag előkerült a Nyugat és az Unió, amely Orbán lázas víziójában 2030-ban szétesik, és még ezzel sincsen olyan nagy baj, bolond lukból bolond szél szokott fújni ugyanis. Hanem a folyományok Orbán fejében, amikor mindezek után kijelentette: „El kell majd gondolkodni az EU-tagság értelmén, azon, hogy ilyen körülmények között mit ad nekünk a tagság, és ha nem tudunk pozitív választ találni, le kell vonni a következtetéseket.” – Ennek a fele sem tréfa, az első jele annak, az első utalás arra, ha nem tudja pénzautomataként használni a közösséget, akkor inkább hátat fordít neki. Ez, nyájasaim, az Unióból való kilépés belengetése, és erre azt kell mondanunk: nem.

Nagyon határozottan nem. Erre, mint arra példa van rengeteg, amikor ez ember a mindennapjainkat lenullázó dolgokról ír, de a nagyérdeműt közvetlenül nem érinti, rengetegszer kapja azt a kétségeit és aggályait megfogalmazó íródeák, hogy ez csak terelés a még nagyobb aljasságokról. Viszont kéretik ehhez most másképp viszonyulni, ha nem akarnak egy olyan országban élni, ahol a jelenleginél is hülyébb garnitúra dirigál, ahol majd nemzeti ünnep lesz a diadalmas röszkei csata napja, és nem sorolom tovább mindazokat, amelyekről már kilenc hosszú éve írok nap mint nap. Ez az ember minden nap módszeresen cseszi szét az életedet, most pedig meglengette a kalapácsot a koporsó utolsó szögéhöz. Gondoltam, szólok.

No most, az van, hogy régebben is, amikor a proletár szót emelt azért, mert aprónak találta a múltbélihez képest a zsömléjét, akkor megkapta, nem a zsömle kicsi elvtársak, hanem a pofátok nagy.

És ezzel minden le is volt rendezve. Mert ki emlékszik arra, mekkora volt a pofája hajdan, lehet, hogy az évek múltával az is úgy nő, mint a Borsoditól a gyomra, egyáltalán, a beszélő szerszám ne gondolkozzon zsömléken, hanem építse a hazát. Hanem a hideg. Az összetettebb valami, mint a zsömle és a pofa, de majd meglátjuk, hogy mégis ugyanaz, ha a hatalom akarja.

Most, hogy ugyan szintén építjük a hazát, illetve már a nemzetet egyenesen, a világpiaci folyamatok és borzalmak, a nyugati, de még inkább a keleti árak ugyanúgy begyűrűznek, mint annak idején minden január elsején, amikor kiderült, az elkövetkező egy évben mi mennyibe fog kerülni. Maximum annyi izgalom maradt nyár elején, lesz-e elég sör a meleg napokra.

Mint emlékezhetünk.

Sokan azonban nem, mert friss húsok, sőt, akad olyan is, aki annyira új, hogy másra nem is emlékszik eszmélése után és óta, mint hogy amióta az eszét tudja, Orbán van. Aki ilyképp annyira öröknek tűnik, mint Kádár apánk annak idején, pedig neki már a csontjait is ellopták, és a krumplileves sem az igazi. Ha ebbe belegondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy semmi nem örök, Orbán sem, csak egyetlen bizonytalansági tényező maradt, ki éli túl.

Forradalmi hevületek helyett ma ott tartunk, hogy leginkább mindenki alámerül és kibekkel, mint Antall miniszterelnök, amikor még nem volt az, és a komcsik kimúltával remélte a jobb napok eljövetelét, amiket aztán azonmód el is cseszett. A helyzet annyival bonyolultabb, hogy túlélési játékunk már nem eszmei, hanem húsból és vérből való, azaz, rohadtul komoly. És más is annyiban az emberöltönyivel ezelőttinél, hogy míg annak idején legalább azt hazudták az olajtól iszamos kezű jómunkásembereknek, hogy övék az ország és maguknak építik, máma ilyen ábrándos ködök nincsenek.

Amióta a fiatalok és demokraták, akik mára öregek és fasiszták lettek, és nem népben, hanem nemzetben gondolkodnak, amelynek alanyai pitykés dolmányban járnak misére. A zsömle mérete miatt hajdan netán szót emelő népség egyszerűen panelproli, ahogyan Kövér pedellus már jó régen elvégezte az osztályba sorolást megvetően, és elfeledve honnan jött, igaz, azt sem tudja, hová megy. (Mi tudnánk neki kéretlen irányt szabni, de nem figyel a hangunkra.)

És most, hogy elmeséltem a nyomorult életünket, ahol tartunk, illetve minőségében ahol egyáltalán nem, arra térünk rá, hogy a zsömlék, egyebek ma is egyre kisebbek, már nem tíz deka parizert veszünk, hanem nyolc grammot, kilós kenyér nincsen, maximum nyolcvan dekás, és a cigiben is tizenhét szál van a húsz helyett, hogy más átverős megszépítésekről ne is beszéljünk.

De így az ábrándok azért megmaradnak, hogy ér valamit a pénzünk, holott rossebeket.

Hanem a hideg újólag, és most már egészen komolyan. Hiszen egészen könnyen belátható, és nem kell ahhoz Németh Szilárdnak lenni, hogy míg a zsömlét lehet próbálgatni, pontosan hány darab fér a proli pofájába, ám, ha az ember panelproli, és a fűtéssel játsszák el ezt a kisded játékot, hogy, amint tegnap kiderült, kevesebb hőt adnak ugyanannyi pénzért, hogy a látszat fennmaradjon, akkor az embernek (aki panelproli) legfagy a bütyke vagy a veséje, és ez egyáltalán nem tréfadolog.

Pedig ez van, ezt tudtuk meg nagy nyomorúságunkban.

Megakasztva itt elbeszélésünk hömbölgő folyását, annak hangulatából ugyan kikacsintva de a történeti hűség kedvéért azért idézzük az ítéletet, hogy pártunk és kormányunk erre készül, mégpedig miszerint: távhőtrükkel próbálja meg a rezsicsökkentés látszatát fenntartani a kormány, azaz, a panelproli többet ugyan nem fizet, de kisebb lesz a hőmennyiség, akárha a zsömle Kádár apánk idején. Viszont a kettő nem mérhető egy eszközzel, nem ugyanaz a mérlege ugyanis.

Mindmegfagyunk.

Mert amíg a gázasok, szenesek, fások abban a hiú ábrándban ringatják magukat, hogy befűthetnének ők, ha nagyon akarnának, ámde mégsem tudnak, mert nem telik rá, ugyanúgy az Isten megvevő hidegétől szenvednek, mint a távfűtöttek, akik ugyan kifizetik, amit eddig, mégis reszketnek a betonfalak között.

Kurva egy tél lesz. Ám vigasztaljon mindenkit az a tudat, hogy míg pár napja azt javallottam, éljünk macskakaján, mert az olcsó, finom és zaftos, hasonképp a doromboló jószágoktól tanulva, hideg téli estéken a fűtőtestre kuporodhatunk, s ahogyan élvezzük a langyos radiátort, teljes szívünkkel kívánhatunk minden kitalálhatót jótevőnknek, aki nem más, mint Orbán Viktor maga.

Meleg napokat, elvtársak, melegeket.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit? De senkise tutta, hogy micsinálunk, mert nem mondta az Ibojnéni, ezér a Kisböske, a Pityu is, meg mind az összes gyerekek is nészték, hogy na mit. Láccott az Ibojnénin, hogy mondaná, de nem tudja mondani, hogy mit is fogunk csinálni holnap, asztán egyszer csak nagy nehezen kibökte, hogy öltözködni fogunk gyerekek, tanulunk melegen öltözködni, mer jön az ősz meg jön a tél, és hideg lesz nagyon, de legalábbis bisztosan, mer télen mindig hideg szok lenni rend szerint.

Kérdeszte a Pityu akkor, hogy mit hozzunk magunkkal az öltözésre, miféle ruhákat, és az Ibojnéni montaneki, hogy meleg ruhákat sokat, hogy tuggyuk gyakorolni az öltözést rétegessen meg vastagon, ha majd jön a tél, hogy akkor már menjen, mer füttés az nem bisztos, hogy lesz az oviba, úgyhogy gyerekek, tapsolt a kezével vidáman meg boldogan, hozzatok sok meleg ruhákat. A dadus furán nézett erre az ajtóba, ahogyan törölt el egy tányérot, de nem monta neki most mint a múltkor, hogy nem lesz ez kicsit korán Iboj?

Otthon mondtam az anyunak, hogy meleg ruhát kell vinni sokat holnap az oviba, mer a téli öltözködést tanuljuk már most, és az anyu, bár régebben ilyet nem nagyon csinált, monta, kiáltotta az apunak, hogy Lajos, gyere be, és az apu bejött, hogy mi a bajj már megin, és az anyu elmonta nekihogy, eszt hallgasd meg Lajos, a gyerek öltözködni tanul holnap az oviba, mireaszt hittem, hogy az apu csúnyát mond, ahogy szok, és az anyu mondja nekimajd, hogy ne a gyerek előtt Lajos, de az apu semmit nem mondott, hanem sarkon fordult és kiment.

Reggel mentünk az oviba, az anyu egy nagy szatyorba rakodott meleg ruhát, pulóvert meg ilyeneket, de a kapuba láttuk, hogy mások sokkal többet hosztak, volt, aki kullóval húszta maga után a sok ruhát, hogy az emberek az utcán az ablakokhoz jöttek, hogy mi van itt, zsibvásár, vagy ki költözik meg hova, de montuk nekik, hogy öltözködni tanulunk, ha jön a tél, mer ki tuggyahogy lessz e füttés az oviba, meg mennyi és hány fokok, aszt senkise tudja, tehát nem árt a gyakorolás. És az emberek bólogattak, hogy az sose árthat.

Bevittük mind a gyerekek a sok ruhákat a szobánkba, hogy alig is lehetett mozdulni tölle, mer minden tele volt, a fogasok, a székek, még a földön is csak a ruhák hevertek mind, lépni se lehetett egyáltalán. A dadus benézett és fogta a fejét, hogy mi van itt Iboj, mire az Ibojnéni montahogy semmise, nincsen itt baj semennyi, de láccott, hogy kezd baj lenni, mer a gyerekek nekiátak dobálni szét a sok ruhákat, hogy csak úgy röpűt, hogy az Ibojnéni kiabáthogy csönd legyen, de a dadus monta nekihogy csak te kiabálsz Iboj egyedül magadba.

De lett egy kis rend azér, hogy az Ibojnéni is elnyugodott, és tutta mondani, hogy na, akkor őtözzünk, gyerekek, hogy ki tud mihamarabb sokkal több meleg ruhát fölvenni, hogy aki győz, az kap egy kakaót, ugye dadus? Eszt kérdeszte, de a dadus már seholse volt, úgyhogy nem tuttuk, hogy kape kakót, aki győz, de mégis mindenki úgy nekiát őtözni, mintha hajtaná őket valaki. Vették a sok ruhákat sorba föl, sokuknak már lilult a feje, és látszott, hogy nem lesz ennek jó vége, de az Ibojnéni csak tapsóthogy gyorsan sokat, gyerekek.

Gondoltam, hogy a Kisböskével lesz a baj, mert vele mindig szok lenni, nomeg azért, mert neki volt lila a feje a legjobban. Úgyhogy neikát lecibálni a sok ruhát magáról gyorsan, hogy beakadt a feje neki az egyikbe és sikoltozott, hogy elkapta őtet a pulóver, a gyerekek meg azér, mer ott rohangát a kisböske fej nélkül és mégis sikittott, tehát nekiát mindenki ordittani meg futkorászni, hogy csak a dadus nevetett az ajtóba, de úgy, hogy csapkotta a térdét meg potyogtak a könnyei is neki, tehát gondótam énis hogy na, vára dömperemmegyek

Pintér Sándor rendeletet alkotott arról, hogy Magyarországon csak akkor végezhető el az abortusz, ha előtte a nő meghallgatta a magzat szívhangját. A rendeletet megértve, de tudomásul nem véve az első kérdés, ami ilyenkor fölvetül: milyen jogon? Tudjuk a választ, a hatalom jogán. Ámde kérdésünk az volna, ha már Pintér, mint röneszánsz ember annyi mindenhez is ért, ez az irányítása alá tartozó területek melyikébe tartozik. Mert és ugyanis belügynek nem tűnik, oktatásinak sem, s habár egészségügyinek látszódik ugyan, de ez leginkább morális kérdés, nem egyszer egzisztenciális megfontolásokkal fűszerezve. És nem ismerünk olyan hatalmat, amelynek ezek fölött rendelkezési joga volna.

Továbbra is fenntartjuk azt az álláspontunkat, hogy az ilyen legbensőbb, amúgy is tragédiákkal övezett döntésekhez semmilyen Pintér Sándornak és örvendező Dúró Dórának az ég egy világon semmi köze nincs. Megpróbáljuk mégis az indulatokat félre téve higgadtan felmérni a helyzetet, és elmondani azt, mit gondolunk erről az egészről a magunk egyszerű, barlanglakó módján. Olybá tűnhet, ez a Pintér által jegyzett rendelet nem egyébről szól, mint a nők lelkére hatni kívánó, őket megalázó és meggyötrő módon mintegy gyilkosnak kiáltva ki őket, vagy ezt a tudatot erősíteni kívánva bűntudatot kelteni bennük, amikor amúgy is tele vannak azzal. Mert nem határtalan jókedvében és boldogságában jelentkezik valaki egy ilyen beavatkozásra.

S bár így tűnik, hogy ehhez sincsen semmiféle joga Pintérnek a már emlegetett hatalmon kívül, a helyzet mégis az, hogy ez az egész ennél jóval agyafúrtabb és cifrábbul aljas, mint első látásra és felindulásra tűnik. Ránézésre, látszólag és a bávatagoknak kiszerelve ez nem egyéb a fiedesztálibok előadásában, mint érzelmi ráhatás a nőkre, akik magukat kétségek közt cafatokra szedve, hétszer meghalva és éjszakákat átzokogva döntöttek úgy, nem akarják megszülni azt a gyereket, mert valami ok miatt – amihöz senkinek semmi köze – nem lenne jó vége annak, ha ezt megtennék. Sem nekik, sem a születendő gyereknek, mindkettejüknek vagy még netán a leendő apának sem. Ezek nem fütyörészős elhatározások.

Komoly, megfontolt döntések, mert hiába óbégatja a könyvdaráló Dúró örömében, hogy a gyerek szent és a legnagyobb érték, fölmondva a Fidesz hamis mantráját, csak azt feledik el, nagy valószínűséggel azok a nők is így gondolják, akik mégis úgy határoznak, hogy ennek a szentségnek most nem kellene megszületnie, mert életen át tartó szenvedés fakadna belőle. És sokszor ez, hogy inkább ne jöjjön a gyerek arra a világra, ahol iszonyú élete lenne, humánusabb, bölcsebb és szeretettelibb döntés, mint a mindenáron való szülés. Ez az érzelmi és logikai oldala ennek az egésznek, a társadalmi pedig annyi, hogy senkinek nincs joga rendelkezni a nők testével, mint ahogyan a bugyogójukban matatni sem.

Sem Pintérnek, sem a Fidesznek és sem az egyháznak, hogy az ebben az ügyben legbűnösebet említsük, ki sem fejtve annak abszurditását, hogy állítólag szűz, a női testről mit sem tudó vén faszik, kujonok és egyebek szólnak bele ebbe, ahogyan az is mókás, hogy ők adnak házasság előtti tanácsokat a leendő ifjú párnak. Ez egy másik mezsgye azonban, és a történelmi kontextusból visszatérve Pintér rendeletére, egyszerű számolással, és a magyar egészségügy siralmas állapotának képletbe vonásával mutatjuk meg azt, hogy ez az egész nem egyéb, mint az abortusz bújtatott és adminisztratív tilalma. És ez a módszer még alávalóbb annál, mintha tisztán, szó szerint kimondva egyszerűen tiltanának, de ezt nem merik megtenni.

Sunnyognak tehát, illetve Pintér sunnyog rendeletében Orbán – és az összes többi keresztényfasiszta – nevében. Minden további ragozás helyett ugyanis elég abba belegondolnunk, hogy a szívhang legkorábban hét-nyolc hetes magzati korban hallható, a terhességmegszakítás légkésőbbi ideje a tizenkét hét, nagyon könnyen előfordulhat tehát az, hogy a terhesség megszakítását kérő nőnek abban a szűk, három, négyhetes intervallumban nem sikerül időpontot kapnia az előírt hallgatózásra, és akkor egyszerűen úgy járt. S mielőtt nekilátna a nagyérdemű élénken tiltakozni, hogy ilyen nem lehet, elmondom mindenkinek: dehogynem. Minden lehet, olyasmi is, amit eddig el sem tudott képzelni.

Mint ahogyan eddig ilyen rendeletet is nehéz lett volna. Olyat, amely állítólag arra alapoz, hogy a terhesség megszakítását hosszú lelki tusa után elhatározó nő a szívhangot meghallva módosítja döntését. Jelezném, hogy ilyesmi csak a mesékben van, ahol a jó mindig győz, és az élet a végén mindig gyönyörű lesz. Magyarország azonban nem ez a hely, hanem olyan, ahol egy rendőr alkot rendeletet voltaképp a nők testük felett való önrendelkezéséről, és az ilyen országokat, ahol ez megtörténhet, egészen fura nevekkel szoktuk illetni. Innen nézvést az is mindegy, hogy – amint sokan felhozták – Pintér ezzel a Horthy-korba álmodja vissza magát. A mi korunk Orbán kora, ahol egyet tehetünk, azt javasoljuk, Pintér hallgatgassa a saját elhamvadt szíve hangjait.

De tovább is megyek a végére érve, megmutatom Füst Milánnal (Hábi Szádi), milyen bonyolult is ez az egész: „Hallod-e egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy, ezt követeli a meggondolás. És ez az első tétel. És mégis én vagyok kénytelen korholni téged, amiért elégedetlen vagy azzal, amit tőlem kaptál. Figyelj ide! Én nem vagyok felelős az egészért, én is áldozat vagyok: a szenvedélyeimé és érzelmeimé. És ez a második tétel.” – Persze nem kell ebből túl messzeringó következtetéseket levonni, hanem csak azt, ennyi az egész, amihöz senkinek semmi köze.