Szarezígy

Most pedig bemegyünk a műhelyembe, és megnézzük, hogyan készül a lecsó. Ránéztem valami véletlen miatt az oldalam számlálójára, és meglepve tapasztaltam, három éve sincs, hogy útjára indult a rezedavilága, és mindjárt ott tart az ezredik dolgozatnál. Hinnye, mondtam volna magamban, ha arra lett volna érkezésem, de nem volt rá módom. Nyakon öntött a valóság ugyanis.

Én úgy vagyok már százezer éve, hogy egészen elvetemült módon nézgelődök a világban. Ez az aljas szándék működik bennem, amikor leszegett fejjel hajnalonta a boltba osonok, és ott tanulmányozom a színjáték szereplőit, mondatfoszlányokból következtetek, és látom, miképp zakkan meg mindenki körülem, még a szomszéd Józsi is.

Nem vagyok se Istene se magamnak, sem senkinek. Albérleti szuterénban élve tőlem semmit nem vehetnek el, a drága kis szigemet három éve elveszítettem, és senki nem szólt, hogy hiányozna neki. Nekem meg pláne. Kint vagyok az életből, így nézem alulról a világot, és a napjaim azzal telnek, hogy mivel újságíró volnék, vagy mi a rosseb, hogy gyűjtögetem az anyagot, amely majd materializálódik kósza billentyűkön.

A matéria volnának az írások, amelyek arról szólnak, mi a gondolatom a köröttem zúgó életről. Nem akarok én megváltani, se nem utat mutatni, csak fölskiccelem, egy sokat megélt manus szemével, hogy mi folyik itt. Az egész napom a világ figyelésével telik, hogy aztán nagy általánosságban olyan éjjel egykor- kettőkor odaüljek a géphez, és kifolyjon belőlem a massza.

Dokumentumaim vannak, amelyek a gondolatcsírákat tartalmazzák, különféle munkaneveken, hogy Béla, Józsi, Jenő, képek, etc., ahová a dologtalan nappalokon beírom, hogy mi történt a világban, hogy minek kell utána nézni, hogy az éjszaka csodás magányában megszülessen az aznapi mise, amely hol hallelúját, hol meg azt hozza magával, hogy menjek én a picsába.

Így ment ez eddig, amikor a napközbeni begyűjtés során és nyomán arra nem bukkantam, hogy egy kollégát bántalmaztak, akadályoztak abbéli igyekezetében, hogy megmutassa a mocskot, amiben élünk, azoknak, akik még kíváncsiak rá. Szarezígy, ezzel a tempóval vált érdektelenné a „Józsi” munkacímen futó feljegyzés Steven Segal ukrajnai kitiltásáról, és a „Béla” fedőnevű, más örömökről.

Így jutottam el ide, hogy elmeséljem, illetve föltegyem azt a kérdést magamnak, amit neked kellene, nyájas olvasó, hogy mi a búbánatos értelme van így az életemnek, amely arról szól, hogy lefössem neked, amiben úgyis egyetértünk. Így mi közösen megerősítjük egymásban a frankót, odakint meg, a szuterénen túl megagyalják a frontvonalon lévőket. Más idők vannak tehát, más örömök. Mondhatni, élesbe fordult a dolog, és így a magam notórius mantrázását tök fölöslegesnek érzem. Szarezígy, és öreg vagyok én már ehhez.

Műtőbe menet

A SOTE I. számú női klinikáján kibocsátottak egy Befehlt a bizonytalanba indulóknak, amely tartalmazza a szokásos magyar utasításokat, hogy mit vigyen magával az ember, ha műtétre készül kivirágos jókedvében. Nincsen benne nagyobb meglepetés. Ahogyan megszokhattuk, akinek fölvágják a hasát, előtte még hozzon magával vizet, poharat, evőeszközt, tisztálkodási dolgokat, bugyogót, intimbetétet, papírzsebkendőt, vécépapírt, gyógyszereket meg törölközőt. Valamint kutyafaszát is a biztonság kedvéért.

Egyetlen úttörő vagy cserkész sem megy felkészületlenül táborozni, és ők, akik soha nem látott merészséggel indulnak a magyar egészségügy koszos karmai közé, ezt már jól tudják. Vagonnyi dolgot cipelnek a kórházba, hogy a csomagok alatt elvész a beteg, de itt, az egyes számún a kívánalmak két darab fáslival gyarapodtak – tíz centissel -, amelyeket a műtőssegéd kezébe kell nyomni, amikor az embert félkómásan tolják a kivégző helyre. A fásli az nem jó, erről búbánatos tapasztalataim vannak.

Ahol fásli van, ott más is van. Az én anyám immár három és fél éve döntött úgy, hogy elhasal az előszobában, miközben sikkant egy aprót, mint amikor a gazellát torkon ragadja az oroszlán. Bal lába a melle alá csúszott, amely mutatványt a kiérkező mentősök élénk hümmögéssel és jó szaki módján kommentáltak, hogy ez bizony az. Hogy eltörött a combja nyakja neki, és az ember akkor, úgy vélte, hogy Isten segedelmével majd megoldjuk ezt is, és aztán nem. A műtét után négy nappal szórták vissza nekem meregetni őt a mocsokból.

Nem küldtem vele fáslit, aztán azzal kaptam vissza mégis. Mint a múmiát tekerték be vele a kopottas szemérméig, és közösen a hasába adogattuk az injekciókat, hogy mért, azt nem tudom. Talán azért, hogy többször elájuljak, miközben ő teljesen elbambult, elment az esze neki, és nagyon sürgősen halt meg. Olyan gyalázatosan, hogy az utolsó emlékem nem megszépítő volt, hanem, hogy a torkán ragadott vad fátyolos szemével csorog vissza a szájából a beléje szuszmakolt joghurt, de az látszott, hogy ízlett, és annak én akkor és ott örültem, hogy jó azért neki egy kicsit.

Aztán teljesen jó lett, és most már a nagy óceánon habos kakaót majszol ő. Nekem viszont akkor lett rossz, amikor a proszektúrán fölnyisztolták, és adtak a műveletről egy papírdarabot, hogy az az organizmus, aki valaha az anyám volt, és a Gabriella nevet kapta a hülye nagyanyámtól, vénségére, miközben vagdosták őt, kapott egy szepszist, ami leállította a veséjét. Utólag megadtam neki a felmentést, hogy nem önszántából lett jámbor idióta, hanem, mert mindenféle mérgek öntötték el az agyát, egészen addig, hogy az ágyról lecsúszva adta elő a végleges szaltó mortálét, és most már por és hamu.

Ilyen kondíciókkal vettem kézbe a fásliról szóló híreket, és a fentebb vázolt tapasztalatokkal vértezve érett módon nem a reflex működött bennem, hogy hány stadion az hány tekerős dolog. Mert most már tudom, a lutri az nem ez, hanem, hogy úgy kapjuk vissza az egészségügy futószalagjára bocsátott szerettünket, hogy nem mászkálnak benne olyan paraziták, amelyek a tusolóban lévő hullákból indultak lehengerlő útjukra. Jobban teljesítünk, az egészen bizonyos.

Mert lássuk be, amikor kórházaink áldásos működése okán többen halnak meg fertőzésben, mint frontális ütközésben Mészáros Lőrinc útjain, akkor nem az az aggodalom oka, hogy egy szelet dohos kenyér mackósajttal az eledel, amit a ketteske kap, se nem, hogy mivel törli a seggét, hanem, hogy élve kerül e ki a darálóból. Miután a vizitdíjat fiatalos lendülettel leszavaztatta az akollal a nemzet jótevője, most már baszhatjuk, és nem a várólista, nem a bunkó nővér kínja, hanem az a nagy büdös kérdés, ha leszedálva nem tudjuk a műtőssegéd kezébe nyomni a fáslit, kettőt, tíz centiset, akkor megdöglünk é, avagy sem. Többnyire igen.

Levél születik

– Gyere Árpi, hozz tollat, papírt, levelet írunk.

– De főnök, az előbb írtunk, még ki sem ment az összes, mert a postát lefizette a Soros, tudod, a Sziszi mondta.

– Hülye vagy, Árpi, nem a sok kreténnek írunk, hanem ezeknek a Verho…, a tököm se tudja, hogy mondják, még rendes magyar neve sincs, ennek a Verho… buzinak, meg a többi hülyének Brüsszelbe.

– De hát, most hajtottak el minket a picsába, főnök.

– Nem baj, azt kell lássa a proli, hogy a markomban vannak.

– Azt mondták rád ott a Brüsszelbe’, hogy hazudsz.

– Az lehet, de itthon az nem érdekes.

– Látták a tévében.

– Múló káprázat.

– Azt is mondták, hogy félsz.

– Tényleg be voltam szarva, de nézd a képemet, ettől olyan elszántnak tűnik.

– Nyalogattad a szájadat, rángatózott a fejed.

– Mindig rángatózik, mint egy fenséges nagypapának, ezeket ez nem érdekli.

– Azt is mondták, olyan vagy, mint a régi komcsi káderek.

– Nem láttak azok élő kommunistát, én igen. Különben sincs kalapom.

– Ezek már utálnak téged.

– Ki nem szarja le?

– De minek írunk akkor?

– Hiába tanítottalak Árpi? A sok senkiházi, aki majd rám szavaz, ettől azt hiszi, hogy én szartam a spanyolviaszkot, azok meg ott elnyammognak rajta, én meg itt zavartalanul csinálok megint kétharmadot a pénzükön.

– Nagy vagy, főnök. Mit írunk?

– Hogy nyitott vagyok, meg hálás, és tényszerű.

– Te? Főnök.

– Ejj, de nehéz veled, agyadra ment a kokó? Árpi!

– Azt én honnan tudhatnám?

– Hülye vagy, írd ezt: „Szeretném kifejezni hálámat, hogy részt vett az Európai Parlament plenáris ülésén. Biztosíthatom Önt, hogy mindig nyitott vagyok az eszmecserére és vitára annak érdekében, hogy megkönnyítsük a tényszerű és méltányos európai párbeszédet a minket közösen érintő ügyekről.”

– Elég lesz ennyi?

– Talán. De a biztonság kedvéért tegyél bele egy Jimmy cd-t, azt, hogy “Egyszer megjavulok ééén, jóóó leszek majd….”

– Nem értik.

– Én se értek semmit, kvittek vagyunk, de az a vonyítás majd megenyhíti őket. Írd alá helyettem, remeg a kezem.

– Oké, főnök.

– Hány óra van?

– Tizenegy.

– Éhes vagyok. Foglaltass asztalt abban a lakótelepi étteremben, ahol a múltkor voltam, jó volt a pörkütt, az Anikó már nem főz nekem, valamit csak kell enni, a szotyola nem telít eléggé.

– A szokásos módon?

– Ja. Kiüríteni, civil ruhás tekesekkel berendezni, ételkóstolót vinni, egyebek. Fényképész is jöjjön.

– Rendben, főnök. De mi legyen ezzel a levéllel, ha a sorospostások ezt se viszik el?

– Küldd el hollóval, nem a középkorban élünk, nemigaz?

„Zakatol a szentcsalád…”

Bolyhos szívem igazi szándéka szerint most Petri György Apokrifját idézném ide, de nem tehetem kegyeleti okokból. Kies korunk véres szájú inkvizítorai ugyanis olyan mocskot zúdítanának az elhunyt nyakába emiatt, ami fölérne egy halottgyalázással, és az nem ér meg annyit, hogy én viszont jót röhögjek. Meg magunk közt szólván nincsen is ehhez igazán kedvem, amit az alább előadandók alaposan megindokolnak.

Igazán delikát dolgokat tartalmaznak a napvilágra került szakgimnáziumi érettségi tételek és azok megoldókulcsai, amelyek a családdal, neveléssel kapcsolatos fideszkdnp ideákat tartalmazzák mindahányunk legnagyobb gyönyörűségére. A család definícióján már régóta sokat rugóznak az ájtatos manók, itt és most pedig kiderül, milyen választ várnak el a maturálóktól, hogy azok ne kerüljenek a kénköves pokolra.

„A család emberek egy közössége vagy több közösség kapcsolata, ahol a tagok között leszármazotti kapcsolat van, házasság vagy örökbefogadás. A családot az különbözteti meg más csoportoktól, hogy különnemű személyekből áll, akik különböző generációkhoz tartoznak, és reprodukálja önmagát.” Ez az a tempó, amelyet megszokhattunk a szexista fiúktól, akik szülőgépnek tekintik az asszonynépet, kellő számú gyerekkel, akik megvédik őket a vak komondorok csínytevéseitől.

Ugyanígy szerepel a feladatsorban a családi szerepek bemutatása is, amelyre ez az elvárt válasz: „A család élén családfő áll: ez hierarchikus viszonyt fejez ki a családtagok között, amely értelmében a családfő irányító szerepet tölt be a családban, az ő szava döntő a legfontosabb kérdésekben. A családi szerepek elsajátításának elsődleges színtere maga a család, amely a gyermekekre áthagyományozza a különböző szerepekhez, mindenekelőtt a nemi szerepekhez kapcsolódó magatartásmintákat”.

Íme, hölgyeim és uraim, az idea, amely gránátvásárló házelnök-, és dalszerző Ákos úr fejéből sarjadzott, s itt manifesztálódik nekünk. Ránézésre ez az egész nyíltan homofób, az elváltakat, özvegyeket, a gyereküket egyedül nevelőket is megalázó, hímsoviniszta középkori tempó, megfejelve a nevelés – szerintük – legitim módszereivel, úgymint kényszerítés, gátláskiváltás és fenyegetés, azzal az engedménnyel, hogy „mindig vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat”.

Ez a könnyítés értékelendő, ha belátjuk, azt még nem írja elő, hogy az óvodásokat mondjuk nuncsakuval ajánlatos jobb belátásra bírni, de míg ennek örvendezünk, gondoljunk azért bele abba is, hogy mi folyik itt. A fentiekből kiindulva a házasságot nem kötött, együtt élő párok, de még csak az elvált, gyerekeiket egyedül nevelő szülők sem tekinthetők családnak, sőt a gyermektelenek sem, hogy a meleg párokat meg se említsük.

Az igazi tragédia azonban nem abban van, hogy ilyeneket kérdeznek, hanem, sokkal inkább, hogy nagy valószínűséggel meg is kapják a nekik tetsző választ. Elsősorban azért, mert a rezsimnek immár hét év állt rendelkezésére, hogy kitenyéssze a megfelelő alattvalókat, a most érettségizők már az országra bocsátott tébolyban szocializálódtak úgy, hogy a talpaik egymásra léptek, és a szakiskola az nem éppen Trefort gimnázium

Ha jól belegondolunk, Hitlernek is elég volt hat év 1933 után, hogy majdnem az összes német degenerált legyen. Az a drága lélek nem nagyon foglalkozott a családdal, helyette Lebensbornokat állított fel, amely intézmények az árja faj nemesítését voltak hivatottak teljesíteni, úgy is, hogy az SS bikákkal hágatták meg a megfelelő nőstényeket a szebb jövő reményében. Ott egyelőre még nem tartunk, hogy Semjén vagy Harrach hálószobájába tereljék leányainkat, ettől megvéd minket az ő nagy kereszténységük.

Az, amelyik meglehetős rombolással jár, mint ebből az érettségiből is kitetszik. Amióta a kereszténység bekerült az alapszarba, amióta ezt védjük kerítésekkel, egyáltalán nem meglepőek az ilyen avítt folyományok, s ha nem figyelünk, még ideér II. Fülöp 1565-ös intelme is, miszerint: „Inkább haljak meg ezerszer, semmint vallás dolgában a legkisebb változást engedélyezzem. Mint igaz katolikus király, aki Isten kezétől kapta a hatalmat, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem a katolikus hitet, amelyet a római apostoli anyaszentegyház vall, letiporjam a szakadárokat, az egyház ellenfeleit és megadjam az inkvizíció Szent Hivatalának mindazt a segítséget, amely az eretnekek megfékezéséhez, megbüntetéséhez szükséges, bárminemű kedvezés, vagy kivételezés nélkül.”

Ha most azt a megrovást kapnám, hogy a témától messze kerültem, elmondanám, hogy az ilyen érettségi kérdések és válaszok csakis a KDNP mindent behálózó áldatlan működése okán mételyezik fiatalságunkat, mert ezeknek még a seggükből is böjti szelek fújnak. Aknamunkával végzik a dolgukat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a saját elcseszett honlapjukon nemrégiben azzal büszkélkedtek, sikerült elérniük, hogy a lengyel nagykövetség előtt az abortusztilalom ellen tüntetőket megbüntessék. Be kell látnunk, hogy a rezsim a náci mintára csupán szaporodási kelléket lát a nőben, csak ezt szenteskedve forgatott szemekkel, tömjénszaggal és miseborral teszi, ami így egyben meglehetősen lehangoló.

Ha ez így folytatódik, hamarosan beköszönt az az idő, mikor a magyar fiatal csakis Istennek tetszőn, kizárólag szaporodási szándékkal toszik, olyképp, mint Fernanda del Carpio, akinek a bokáig érő hálóingén a megfelelő helyen egy hasíték volt. Ennél sokkal szomorúbb folyománya azonban már ma van a rendszerszintűvé emelt homofóbiának, hogy például a rezsim ellenségei az ő értelmezésükben szükségképpen buzik is.

Ettől a felismeréstől, mint nagy ellenálló, keresni kezdtem az identitásomat, de valahogyan nem leltem a szomszéd Józsi trottyos seggében. Viszont elváltként mindenképpen pária vagyok, és nincsen se istenem, se hazám. Engemet ez egyáltalán nem érdekel, viszont az országban nagyon sokakat igen. S nem is azért elsősorban, hogy a hatalom mit gondol az ő családi életükről, hanem mert kőkemény anyagi vonzata is van. A családtámogatások ugyanis az érettségi szellemében járnak, és ez az igazán nem mindegy. Jelenleg itt tartunk a fülkeforradalomban.

A léggömb elrepül

Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is beleszorultak a fába, valamint minden régi és frissen kikelt politikusfattya elmondta, amit szükségesnek és elégségesnek tartott, a lufik tobzódása után szétnézhetünk a szomorú, füves, vizes síkon, ahová a ringlispíl centripetális ereje röpített valamennyiünket. Okos fejünkkel pedig szétnézünk merengve, biccentünk, nem remélünk.

Fölösleges csalni. Voltaképp a rendszer lebontásának buzgalma célegyenesbe fordult, megszülettek az új megváltók, akiket jövő tavasszal fognak keresztre feszíteni a föltámadás legcsekélyebb reménye nélkül, már leendő miniszterelnökből is van három, és még mennyi lesz majd, akik, ha nem is esnek a másik torkának, híveik majd megteszik azt, mint ma is látszik a szájberbe böfögött kommentárokból.

Az az áldatlan helyzet állott elő, hogy rendszerváltó buzgalmukban a választó proletárok jobban utálják a másik forradalmárt, mint Orbánt, aki úgy fog nyerni egy év múlva, hogy a kisujját sem kell megmozdítania, hacsak nem malmozási céllal. De ne legyenek kétségeink, el fogja indítani az úthengert, amire már most megtette az előkészületeket.

Sok minden más mellett azért sem történt visongás, hogy például a kormány a túl sok plakátra hivatkozva osztaná újra a piacot. Alig egy hónap múlva a helyi önkormányzatok dönthetnek majd arról, kik, hol és mit hirdethetnek. Kaposváron például már járdát föstögetni sem lehet, tessenek elképzelni, ha Szita Károly dönt arról, ki és mit plakátolhat a felségterületén, és Szita Károlyokból annyi van ebben az országban, mint lószaron a légy.

Továbbá a helyi rádiók ledarálása is elkezdődött, így, amikor a permanens választási kampány a finisébe fordul jövő tavasszal, egyetlen józan hang nem lesz fellelhető a piacon. Az én felségterületemen, amely Vas megye volna, már most is csak egy szál internetes portál az, aki ellenáll az országot megülő narancssárga tébolynak, és hiába dicsekszik azzal, hogy hetvenezer kedvelője van, ha a megyében kétszázhetvenezren vegetálnak. A maradék kétszázezer ingó tudata ki van téve a manipulált mocsoknak.

Várom a bíztató jelentéseket, hogy az ország mely eldugott csücskében jobb a helyzet, a végeredmény felől viszont szemernyi kétségem sincsen. Másfelől azt a lehangoló tényt sem árt figyelembe venni, hogy hazánkban az olajtól iszamos kezű Józsik és Bélák egészen egyszerűen szarnak az egészre, a közállapotokról valami halvány derengést a fideszmédiából nyernek, és az is alig érdekli őket.

Nem lehet őket kézen fogni egyenként, nincs az az elhivatott mozgalom, amely erre képes, ez a monolit massza, ha szavaz is egyáltalán, arra fog, akinek a neve úgy halványan földereng a mindennapjaiból, és ez a tapasztalatok szerint nem a Momentum lesz, se nem a Kétfarkúak, a Gyurcsányt és a többi “kommunistát” meg a beléjük nevelt zsigerből utálják, mert csak. És amikor ezek majd együtt jelennek meg egy kilométeres szavazólapon, akkor leblokkol a panelproli tudata, mert nincs ekkora étlaphoz szokva. Elég neki a pörkütt. ubi, nokedli biztos szentháromsága.

Mindezeket egyébiránt nem valami überokos vátesz íratja velem, hanem a végtelen, kiábrándult szomorúság, amikor végignézek házam és utcám lakóin, amely organizmusokat négyzetre kell emelni, és kész az újabb Fidesz kétharmad, de ne legyen igazam. Ilyen körülmények között az új forradalmárok oktogonos happeningjei, bár a szabadság friss szellőjét hozzák az áporodott légbe, ahhoz kevésnek mutatkoznak, hogy kereszthuzat legyen a tömjén-, és rothadásszagú kriptában. A majálisi lufik is elrepültek, gazdáik pedig ott maradtak a lócitromos anyaföldön. Ez van.

Kampec dolores XLVIII.- Táncköszöntse

Amikor Béla azt hitte, hogy a tél fagyos barlangjával minden lázárját, minden félelmét és az összes nyomorúságát odahagyta, két havazás, három szélvihar és nyolc reszketés után máris ott állott előtte hatalmasan a május, és annak is az első napja, amely különös dátum megint csupán arra volt jó, hogy alábukjon a rég elmúlt idő szürke masszájába, csak azért, hogy soha ne lehessen gondtalan rigóélete.

Így volt ez most már ezekkel a jeles napokkal, amelyek ott tolakodtak egymás hegyén-hátán, közöttük apró szünetekkel, amely óramasszák arra valók voltak, hogy közelről tanulmányozza az élet ostoba és hiábavaló voltát, és nem azért, mert visszavonhatatlanul megöregedett, hanem, mert a világ állt tótágast, amiben minden dolgok puffanva zuhantak le az anyaföldre, jelezve még azért a mindenható gravitáció hatalmát, amelyet valahogyan nem tudtak eddig ellopni.

Így mélázott Béla, amikor a kocsma előtt elporoszkált egy reszketeg járgány, tetején a hangszóró majálisra hívta a falu apraját meg nagyját, hogy lesz máma májusfaállítás meg műsor is a színpadon, amely két ünneplő alkalmatosságot a templom előtti téren, a kereszt mellett helyeznek majd el, hogy vigadhasson mindenki kedvére. Ingyen sört meg virslit nem ígért, nem volt pénze ilyenre a falunak, sem fölvonulást.

Béla rájött, hogy ma van az a nap, amikor a megalázottak és megnyomorítottak a munka ürügyén valami álomvilágba ringatózhatnak el, átihatják magukat a túlpartra, hogy feledhessék, ez a munka az, amiből nem tudnak megélni ma sem, vagy nincs is. És ez a nap az, amikor a politikások aláereszkednek népükhöz okoskodva beszélgetni velük és mosolyogva, amikor pedig sírni volna jó, valamint az, hogy a nagyokosok két gonosz szeme közé köpni lehessen emberesen.

De ilyen veszély nem fenyegetett, mert Béla eszébe jutott az egy évvel ezelőtti gyalázat, amikor ugyanezen a napon három éves gyerekek vonaglottak a színpadon iszonyatos tuctuc zenére, olyan kölkök, akik alig tanultak meg járni, azok rángatóztak, dobálták a karjaikat, és mindez olyan szürreális volt, mintha vetítőből jönne elő, de nem. A kölkökhöz oda lehetett menni, méretes pofont adni nekik, amit az apjuk elfelejtett, de értelme ennek nem lett volna semmi sem.

Tavaly a koszos melegítős fiatalasszonyok – akik kivirulva hülye szoknyácskába és olcsó kölnibe öltöztek – csillogó szemmel nézték a szerencsétlen gyerekeket, ivadékaikat, akik lám, milyen ügyesek máris, ott vannak az út elején, amelynek a végén ugyanolyan foltos mackóban, és ugyanúgy zsíros hajjal, bajuszosan és pálinkával a gyomorban viselik majd el az életet, mert ez egy ilyen szeglete a világnak.

Béla eszébe jutott, hogy milyen tehetetlenül nézte akkor ezt az egészet, amikor rájött, hogy menthetetlenül egyedül van. Erről akkor szerzett teljes bizonyosságot, amikor mintegy meglepetésként valami hastáncos szukák gurultak a színpadra, és a migráncsok zenéjére ringatták a csípejüket meg rázták a seggüket, elbódítva a traktoros legényeket meg a nyáladzó öregeket, mintha ez lenne a boldogság, meg az élet.

Egy éve mezítláb, alig ruhában tekergőztek a boszorkányok, amitől a zsíros hajúak nyála eleredt, a mackónadrágosok meg szúrós szemekkel figyelték az uraikat, hogy mitől indul el a mocskos képzeletük. És nem azon voltak, hogy majd este, amikor a műanyag dömperes diktátor végre elalszik, szabadjára engedjék kapálástól merev testüket, örömet okozva maguknak és hitesüknek is, nem. Az járt a fejükben csupán, hogyan ordítsák majd le a férjük fejét, aki guvadozó szemekkel legel idegen idomokon.

Így mérte fel Béla a mai napra rendelt cifra hazugságokat, és, hogy ne ordítson fel hangosan, fejest ugrott az időbe, abba a szeletébe, amikor ő volt műanyag dömperes stádiumban, de csak fakerekű járgánnyal, az apja nyakában ücsörgött hülye napszemüvegben, kezében hurkapálcás papírzászló, és imbolyogtak a tömegben, az akkori olajos hajúak különös táblákat cipeltek, mígnem a massza túl nem jutott a kritikus ponton, és tűzhangyaként marcangolta szét a sörös sátrat, ami habos ital ott és akkor tényleg majdnem ingyen volt, de Bélának csak bambi jutott.

Egy lappal később már a saját lábán haladt el a tribün előtt, amelyről felnyírt hajú, kalapos, drótkeretes szemüvegű emberek integettek kínos vigyort küldve az alant haladók felé, és mindkét oldal tudta, hogy ez az egész hazugság, de még nem pattant el a húr, és akkor sem, amikor Béla már nem is vonult, hanem csak kipergett a zöldbe ilyen napokon, és addig ivott, míg el ne veszítette az önkontrollját, és csak este tért magához, amikor már mindennek vége volt.

Ott ült ilyenkor kerti székeken, amelyek föltörték a seggét, és mégis boldog volt, mert az ivás huszárvágásával kiemelte magát az időből, átlapozott egy napon, így menekülve meg a közös hazugság álságos mosolyaitól. S mivelhogy az idő körben forog, mint azt José Arcadio Buendia volt szíves fölfedezni, Béla azon kapta magát, hogy ugyanaz van, mint akkor, azzal a különbséggel, hogy a mai kalaposok nem hagyják magára, hanem agyának legrejtettebb zugába is befurakszanak, így téve pokollá azt az életet, ami nélkülük is alig elviselhető.

Idáig jutott elmélkedésében Béla, amikor a harang kolompolásába bekavart a két bazi hangszóró a téren, olyan kontrasztot mutatva, hogy egyből leomlottak a falak, és amikor a disznószarral kevert kölni illatú népek elözönlötték a Szentháromság szobor tövét, és eldurrant az első luftballon, Béla a számítógéphez libegett, nyomkodta, míg föl nem hangzott belőle a mai nap örökzöldje, az énekszó és tánc köszöntse féle elfeledett sláger.

Béla engedelmeskedett a régmúlt idők harsogó gyerekhangjának, ezzel kiemelte magát a valóságból, és motyogva topogott ide-oda, amit ő táncnak vélt, a fröccsök ura viszont azt hitte, hogy stroke-ot kapott, vagy valami gonosz lélek szállta meg, és rárivallt, hogy igyon inkább, de Béla nem törődött vele. Ajkainak mozgása lassan kivehető alakot öltött, és asztráltestként, tejszerűen folyt elő belőle monomániásan ez: soledad. És amikor odakint egy basszustól összedőlt a sátor, a kocsmára ködszerű csönd ereszkedett, a plafonból pedig elkezdtek alázuhogni a sárga pillangók.

Nekem te nem mutogatol

Nagy volt a zsivaj az 5. b.-ben, a nagyszünetben mindenki a tízórait majszolta, nagyon gyorsan, hogy a Viktor el ne vegye. Ekkor megszólalt az iskolarádió, és valahonnan az éterből hallatszott a hang:

– O. Viktor 5. b. osztályos tanuló azonnal menjen az igazgatói irodába!

Csönd lett egy csapásra, csak a sustorgás hallatszott, O. Viktor fölállt, kitörölte füléből a bukta maradékát, kiköpte a szotyolahéjat, zsebre vágta a kezét, és hasát kidüllesztve megindult a folyosón. Az egész osztály utána tódult, nézték, ahogyan pöckösen vonul, és csak suttogtak, ki-ki vérmérséklete szerint, hogy na, most majd megkapja végre, mások meg épp ellenkezőleg, hogy jól megmutatja annak a rohadék igazgatónak. Odaért az ajtóhoz, kopogott, s amikor megkapta az engedélyt, belépett. Ahogyan behúzta maga mögött az ajtót, tíz centivel rögtön összement, cinikus képére kiült a szűkölés. Az igazgató maga elé intette, de nem ültette le.

– Ide figyelj te istenátka. – Így kezdte az igazgató, amitől kicsi Viktor haptákba vágta magát, és elkezdett folyni a taknya.

– Megint elvetted a Jenőke tízóraiját? – Viktor megszeppenten bólogatott.

– Bezártad a szekrénybe a Bélust, összetörted a Marcsi vonalzóját, és elkoboztad a Misi matchboxát?

– Az úgy volt – kezdte suttogva a Viktor -, az úgy volt…- De az igazgató leordította a fejét.

– Nem érdekel, hogy volt. Ebben az iskolában vannak szabályok, amiket lehet, hogy a drágalátos szüleid nem tanítottak meg neked, de akkor is betartod, mert kicsaplak, és mehetsz az apád bányájába követ fejteni, értve vagyok?

– Jajj, ne! – Zokogott fel a kölök, már patakzottak a könnyei. – Drága jó igazgató bácsi, instálom, azt ne. Mindent úgy csinálok, ahogy mondani és akarni tetszik, jó leszek, csak ne csapjon ki, mert az apám agyonver. – Így szüpögött, remegett a szája széle, amit csak nyalogatott, és a fejét furcsán oldalra döntve tartotta.

– Jó leszek, édes, drága igazgató úr, ígérem, visszaadom a matchboxot, veszek egy vonalzót, Jenőkének meg egy kakaós csigát a büfében, csak ne tessen kicsapni. – Már meg is görnyedt, mint valami hülye zarándok.

– Takarodj a szemem elől, ez volt az utolsó figyelmeztetés. – Így az igazgató, és az ajtó felé mutatott.

Viktor hétrét hajolva, bólogatva iszkolt kifelé, és ahogyan bezárult mögötte az ajtó, érthetetlen módon megnőtt. Letörölte az arcáról a könnyet meg a taknyot, kezét zsebre vágta, és fütyörészve ment be az osztályba, ahol a degeneráltak rajongva várták.

– Na, mi volt? – Kérdezték, és letörölték a feneke alatt a széket. Viktor fölcsapta a lábát az asztalra, körbenézett a teremben. Látta az üres tekinteteket, és érezte, hogy újra otthon van.

– Lerendeztem. – Harsogta. – Nekem ez nem pofázik, nem mutogat, engemet nem lehet irányítani, utasítgatni, ugye? Be is kaphatja a buzeráns pondró. Jenő, mit hoztál tízóraira? Hol a szotyolám? – Amikor ez elhangzott, látszott, hogy az élet visszatér a megszokott kerékvágásba, és senki nem vette észre a téboly fényét a szemében.

– Győzött megint, megvédett minket a mi hősünk, egyetlen vezérünk. – Így sutyorogtak a bambák, amikor becsöngettek, Valóság tanár úr fölszabta az ajtót, két lépéssel a katedra előtt termett, és megszólalt.

– Na, sutyerákok, kuss legyen! Dolgozatot írunk. – Olyan csönd lett, hogy a légy a saját zizgése elől kezdett menekülni, a székek nyikorogtak, a levegő pedig megfagyott, mert senki nem tudta, hogy ebből mi fog kisülni. Viktor pedig gonosz szemekkel elővette a puskáját, és a füzete alá csúsztatta.

Elzavarni a búsba

Schiffer András, aki állítólag visszavonult, tehát mégis van, a búkon üzent a fideszfiúknak a grundok kötetlen stílusában, mondván: „Na, most húzzatok a picsába!”. Azért horgadt fel ilyen mocskos módon a polgári fiatalember, mert az MLSZ elutasította az Újpest és a Vasas láblabda csapatának licenckérelmét, mondván, a két fedett sportlétesítmény nem alkalmas első osztályú meccsek megrendezésére.

Nem mindenki lehet olyan nagy híve a szotyolázásnak, mint Orbán et., ezért számukra megszínezem a kifestőt. Mind a két stadiont – amelyek konspirációs neve fedett sportlétesítmény, mint az tudvalévő – most újították fel súlyos milliárd forintokból, amelyek elvesztették közpénz jellegüket. Ilyképpen a mosdatlan szájú kirohanás még jogosnak is lenne mondható, ha nem Schiffer et. szájából csusszant volna a napvilágra.

De hát, így történt, ezért a magam részéről kénytelen vagyok a mondat irányát megfordítani, egyes számba tenni, és Schiffer et. felé pökni. Ő ugyanis, akárha Vladimir és Estragon, már régen elbaltázta a jogait, hogy egyáltalán megszólaljon a magyar ugaron. Egyetlen lehetséges cselekedete lenne ebben az esetben, ha szép csöndesen elballagna Polt zsandárhoz, és följelentené Orbánt.

Mint ahogyan tette azt oly igen nagyon buzgón Gyurcsánnyal Sukoró kapcsán, amely fidesznyalonc ganajságnak máig visszhangzó hozadéka van, és annak idején nem csak Budai Gyula szájából csorgott ez az egész, hanem még a vízcsapból is, ki tudja, hány szavazatot generálva ezzel a rezsimnek. Azóta is megszámlálhatatlan ügy van, ami megérne egy kósza feljelentést, de Poltnak még annyi munkája sincs Schiffertől, hogy megtagadja a nyomozást valami átlátszó ürüggyel.

És ha már itt tartunk, akkor most Hadházy Ákos folytatja a schifferi metódust, aki két napja jelentette ki, a Napnál is világosabb a Mészáros-Orbán szimbiózisban a bűncselekmény, de ő sem terheli az ügyészséget holmi feljelentéssel, mert minek. Pofázni, azt lehet, csak semmi értelme nincsen, mint ahogyan Gyurcsány is teszi, aki hetvenkét órázik itt nekünk, meg hőbörög.

Ez a tempó korrelál azzal, amikor Dájcstomi nagymamáját hallgatta le személyesen a szépemlékű Horn Gyula, mint emlékezhetünk rá, és voltaképp azóta megy a magyar közéletben a szavak puffogtatása azzal az eredménnyel, hogy csöndesen szétrohad az ország.

Ez a folyamat nem kevéssé köszönhető Schiffer et.-nak, aki áldatlan közszereplése nyomán semmit sem ért el a habverésen kívül, de abban jó volt. Most meg, miközben úgy hiszi, hogy faszagyerek, ha picsázik, mert meghallotta az idők szavát, meséljük el neki közösen, hogy ez így nem kóser. Nem Briant ő, akit a hülye népek követnek, és mondhatja nekik: Menjetek a picsába!

A fideszfiúk nem fogják megkérdezni tőle „Hogyan menjünk a picsába, Uram?”, hanem a képébe vigyorognak, illetőleg hálatelt köszönetet mondanak neki eddigi szolgálataiért. Én például joggal abszolválhatnám a schifferi felszólítást, mert még sohasem kellett Orbán seggéből elővakarászni, és gyakorta meg is teszem, ám egyre kevesebbszer.

A sokévi ellenállás közben ugyanis előkerült likacsos agyam mélyéről az a Bálint Györgyhöz – asszem, ki tudja ebben a nyüzsgésben – köthető mondat, miszerint az nem újságírás, ha mindenkit elküldünk a francba. Ezt Schiffer et.-nak is javasolnám megfontolásra, aki azt hiszi, ha káromkodik, akkor megértette az idők szavát.

De más szelek fújnak máma, az utcára vonuló fiatalok tulipánokat hordoznak, meg pogóznak az Oktogonon, mert rájöttek arra, hogy a rezsimnek legjobban az fáj, ha a képébe röhögnek, az ilyen picsába küldés pedig az olyan kivénhedt alakoknak való, mint amilyenné Schiffer aszódott az eltelt évek alatt.

Két menekülési útvonala van, az egyik a bölcs hallgatás, a másik pedig, ha annyira viszket a valaga, hogy Polt úr elé járul, és megteszi azt a rohadt feljelentést Orbán ellen, úgy, mint amilyet vicsorogva Gyurcsány nyakába akasztott. Ha ez megtörténik, akkor kiegészítésképpen el is küldheti melegebb éghajlatra az egész bagázst, de addig tyíse! Hogy mért vagyok abban teljesen biztos, nem születik meg a komoly, géppel írt feljelentés, azt nem tudom, de a fejemet azért rátenném.

Aki szegény, az a legszegényebb – Mihály bácsi 2.0

Miközben a nagyszínpadon élénk ütemben zajlik az élet olyan királydrámákat előadva, mint Brüsszel meg CEU, az igazi tragédiák tulajdonképpen a színfalak mögött játszódnak, ahol a gépezet külön-külön darálja le az út szélén bóklászó embereket, mint most Mihály bácsit is készül, aki egy Vas megyei idősotthon lakója.

Még a fagyos február során irkáltam róla először (Ki szereti Mihály bácsit? – 2017. 02. 14.), mikor is összetűzésbe keveredett a hatalommal, amely értelemszerűen az otthon vezetőjében öltött emberi alakot, és a csörte arról szólt, hogy ki látogathatja a jámbor öreget, illetőleg ki nem. Végül is, az az egyetlen ember, aki törődött vele.

Második felvonásunk pedig azt példázza, milyen kalamajkákba keveredhet Isten báránya, ha egyáltalán nem figyel rá, akinek az lenne a dolga. Voltaképp Mihály bácsi Kierkegaard istenbizonyítékának ékes példája: „Démoszthenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon.”

Ekképp mókázott a dán, s ezen merengne Mihály bácsi is, ha volna rá érkezése, ami viszont nincs. Ő egyelőre csodálkozva szemléli a világ folyását, amelynek értelmezésében az az ember igyekszik neki segíteni, akitől annak idején eltiltották, aki nem mehet be az otthonba, mint arra az első felvonásból emlékezhetünk.

Minden egy levéllel kezdődött, amikor is N. M. (Mihály bácsi) levelet kapott egy magasságos végrehajtói irodától, aki intézmények olyan cápák a mi kies országukban, hogy menekülni előlük kilátástalan igyekezet, mint most is. Az öregotthon lakója úgy keveredett slamasztikába, mint Pilátus a krédóba, de erről jobb, ha az ő levele mesél.

„2016 novemberében nevemre érkezett egy végzés, melyben meglepődve olvastam, letiltást fognak foganatosítani a nyugdíjamból. Levelemben jelezném, hogy én banktól hitelt nem vettem fel, kezes sem voltam magánszemélynek, és kárt sem okoztam semmiben sem. A kézhezvétel másnapján a végzést bemutattam az intézmény vezetőjének, jeleztem, hogy én ezt nem értem, miről van szó, mert ahogy a fentiekben is leírtam, semmiféle hitelt/kölcsönt nem vettem fel. Kértem az intézményvezető és munkatársai segítségét, de csak egy vállrándítást kaptam, és azt válaszolták, hogy ezt ők sem értik.”

Ez volt az origó, midőn Mihály bácsi kézhez vette a mindösszesen 1.647.842 forintról szóló bájos fizetési felszólítást, és csak nézett szemre és fejre, egészen addig, míg az amúgy az ő látogatásától eltiltott I. I. észre nem vette, hogy nemigen van pénze az öregnek, és mint kiderült azért, mert a nyugdíja már letiltás közben duruzsol.

Így hát a tettek rónaságára léptek, N. M. meghatalmazta I. I.-t, hogy helyette hivatalos és magánügyeiben eljárjon, amely aktus március másodikán, – mint a folyományokból kiderül, későn – történt meg, mert a beadott fellebbezés persze, hogy elkésett. Ezért a tekintetes bíróság április 12-én kelt levelében azt annak rendje és módja szerint elutasította, nyitva hagyva ugyanakkor a további fellebbezés lehetőségét, amellyel Mihály bácsi immár I. I. segítségével határidőn belül élt is.

Itt tart most N. M. kalandozása a törvény labirintusában, és ezek a kettők, mármint N. M. és I. I. bíznak az igazságban. Elsősorban abban, hogy kiderül, honnan akasztottak Mihály bácsi nyakába olyan tartozást, amit nem szedett össze, valamint aztán később abban is, hogy nem szedik el ok nélkül nyugdíjának jelentős részét. Mindez a távoli jövő zenéje, hiszen nem dobált meg semmit festékkel a delikvens, hogy rögtönítélő bíróság elé állítsák.

ÁRTATLAN VAGYOK! Így sikoltott fel csupa kurzívval Mihály bácsi a bírósághoz írt levelében, ami szép forma, csak semmit sem ér. A darálógép szuszog, de voltaképp Mihály bácsi szerencséje az, ami tragédiája is egyben.

Ha saját otthonban lakna, akkor már rég elárverezték volna a feje fölül azt, viszont, ha így lett volna, lehet, időben intézkedik, aminek a folyományait már soha nem tudjuk meg. A mi lett volna, ha lett volna sajátos dilemmája ez, amely abból ered, hogy az idősotthon munkatársai a vállukat vonogatták, amikor az öreg segítségre szorult.

A baj megtörtént, ezen már az sem segít, hogy a Vas megyei intézmények élére új igazgató került, mert visszafelé törvénykezni csakis a kormánypártok kiváltsága minálunk, ilyképp most a bíróságnál a labda. Elfogadja-e ezt a második fellebbezést, esélyt nyitva arra, hogy kiderüljön, mi ez a rejtélyes tartozás, s legfőképp, mi lesz annak s sorsa.

Hosszú meccs lesz bizonyára, csak abba gondol bele borzongva az ember, hány ilyen Mihály bácsi lehet az országban, akiknek a nyakába különös tartozások szakadnak, és emiatt az Isten szent ege alatt találják magukat. És ez a tízezres kérdés minálunk, nem a pártok különös kínjai.

Háromezer indián

A messzi Brazíliában uszkve háromezer őslakos, magyarul indián – de nem dakota – helyi polgártárs a brazil kongresszus épületénél tüntetett, mivel a fakitermelők, állattenyésztők és más vállalkozó egyedek veszélyeztetik az ősi élőhelyeiket, és az állam ez ellen nem tesz semmit.

Az ottani rendőrök nem olyan cukik, mint a mieink, akik angyali nyugalommal tűrik, amikor a mi indiánjaink, akiket meg egyenesen az állam akar ledarálni, mintegy hetvenezren ricsajoznak a magyar parlament épülete előtt. Könnygázzal mentek tehát az ottani szervek a brazil indiánok ellen, akik az összecsapásban bevetették nyilaikat és lándzsáikat.

A csata kimenetele csak úgy nem volt kétséges, mint amikor a drágalátos konkvisztádorok megérkeztek a kontinensre, és a kereszt nevében rabszolgasorba taszították őket, azokat pedig, akik ellenálltak, lemészárolták. Később a hódítók jelentős része nem spanyol és portugál, hanem idegen volt: génovai, velencei, francia, angol, a hajók legénysége meg jórészt Európa minden kikötőjéből összeszedett börtöntöltelékekből állt, akik tovább abajgatták őket. Az indiánok tehát a nagy és örök vesztesek.

A Kárpátok alatt, a fülkeforradalom nyomában is megjelentek a hódítók, és alaposabban megvizsgálva ezek is börtöntöltelékek, feladatuk is csupán annyi, mint a hajdani contadoroknak, beszedni a pénzt az Uniótól, valamint az itteni őslakos indiánoktól. Éppen ezt vágta a pofájába tegnap az EP-ben bizonyos Verhofstadt nevű ember a mi konkvisztádorunknak, miközben ő kínosan mosolygott.

Belehazudott egy kontinens szemébe, kioktatták, eljárást indítottak ellene, aztán mégis győzött. Ez a természete neki, hogy nem bír veszíteni, a népszavazást is megnyerte, és mindent, amibe csak belefog, míg el nem fehérül majd a szája. Vonzalma az oroszokhoz ebből a szempontból érthető, mert bármily furcsa is, de a medve Nagy Péter óta nem igazán veszített háborút, szemben velünk, akik viszont egyet sem nyertünk.

Épp akkor, amikor az indiánok íjakkal keresték az igazságot a nagy vízen túl, a testvéri Moszkva Hazafi Parkjában igazi tankokkal és röpcsikkel játszásiból újra elfoglalták a Reichstagot, amely előadásban kétezer partizán vett részt, az ottani M1 pedig drámaian mutatta be az eseményt: robbanások, fegyverek ropogása és német katonának öltözött férfiak lángoló teste is látható volt.

A röpke összevetésből kiderül, hogy ezek az oroszok mindig nyernek, az indiánok sorsa meg a rezervátum, vagy a dzsungel mélye. A mi drágalátos hazánk a mongolok után megszenvedte a törököt, majd az osztrákot, hogy aztán az orosszal kerüljön bensőséges, vesztes kapcsolatba 1849-ben, 1945-ben és 1956-ban is.

Szijjártó külügyes nem járt a CEU-ra, ezért történelmi ismeretei is hézagosak. Ebből fakadóan beszél hülyeségeket, amikor egy lengyel lapnak így nyilatkozik: „Ön lengyel, ön itt él. (…) Én nem vagyok lengyel, nem itt élek, nincs lengyel gondolkodásmódom. Magyar vagyok, és megvan a magunk történelme. Mi nem tekintünk fenyegetésként Oroszországra. Pont.”

Mindez annak fényében érdekes különösen, hogy egy éven át visongtak ’56 okán, sőt, pár hete meg a málenkij robot volt a téma. Igaz, az ő felfogásukban azért nem az oroszok a felelősek, hanem a Gyurcsány.

Nehéz dolgok ezek, és elsősorban ganajosak, de mást nem nagyon várhatunk azoktól, akik a mi indiánjaink ellen a parlamentjükben aknavetőket, gépkarabélyokat óhajtanak bevetni, pedig a magyar őslakosnak se íja, se lándzsája nincsen, viszont ő is védi, amije a dúlás után még maradt, azt a kevéske szabadságot. Je suis indián tehát.