Szerző: rezeda

Németh Szilárdot már megszoktuk. Szinte családtagunk ő nekünk már, amint épp a párt által aktuálisan ráosztott feladatot népszerűsíti személyiségének elbűvölő varázsával. Plusz a permanens főzés, fakanál a kézben üstök és bográcsok előtt mindenféle zsírban tocsogó szarokkal. Villanyórával a tenyerén vagy gáztűzhellyel a hóna alatt nem tud fotózkodni a rezsi felkent oltalmazójaként, helyette marad a képileg kifejezhetetlen megvéggyük, amihöz saját képmását adja kiegészítő reklámelemként. Gyermekeink pediglen visítva menekülnének tőle, ha látnák. De nem tesszük ki őket ekkora traumának. Mindmegannyi megállana a növekedésben, és itt maradna a nemzet tele porbafingó kis mimagyari huszárokkal.

Hanem a puskák. A mordályok és mindenféle lőkészségek, ezek már jobban mutatnak a polihisztor Németh kezében, amikor a hont kell védenie. Mindebből az is fakad, hogy ő ilyen röneszánsz ember, már csak az hiányzik a komplett boldogsághoz, hogy hárfázni lássuk őt kis római tunikában. És mégsem Németh a mi hősünk máma, hanem a kormányszóvivő, akit ebbéli minőségében beszélni még nem igazán hallottunk, mert mindent ő sem tudhat. De puskát célra tartani már neki is megy, amióta a férje lett a hadügyek minisztere, és egyszer – kiszállva a parádés kocsis hintóból – azt delirálta, hogy a magyar az katonanemzet. Azóta szaladgálnak konvojban a hadsereg járművei a közutakon, mert másra a katonásdiból nem futja.

Szentkirályi Alexandrát bár beszélni még nem hallottuk, ahogyan viszi a kormány szavát, de, ha már a kaszinós férjéből hadügyminisztert fabrikált Orbán, puskát kézbe venni és azzal fotózkodni ő is tud, hogy az ember azt hihetné, ebben az országban már mindenki meghülyült, ha nem tudná, hogy eleve ebben az állapotban érkeztek a történetbe. Még azt is mondhatnánk, spongya rá, kit érdekel, hogy a fiatalasszony paintball puskákkal, körötte komoly egyenruhás emberekkel örökítteti meg magát, ha nem írnák alá és hozzá, hogy mindezt egy gyerekeknek szervezett táborban tette. De ott ragadtatta megát erre, vagy kényszerítették, mindegy a végeredmény felől nézve.

Mert és ugyanis, mint kiderült, kormányunk hetven táborban háromezer gyereket nevelt militarizmusra, bár ez egy fasiszta államtól nem is annyira meglepő. Minket mégis elborzaszt, mert nem akarna az ember Spártában élni, az irány mégis afelé mutat, holott a világban annyi minden szépség van a fegyvereken és lőporszagon kívül, ám ezek a NER-ben egyre kevésbé látszanak. Mindez azért is kiváltképp röhejes, mert azon a napon, amikor Hadházy képviselő megmutatta nekünk a gyerektáborban fegyverrel pózoló kormányszóvivőt, Novák Katalin is megszólalt a nemzet ifjúságáról, hogy bimbózásában mi volna a kívánatos irány. Novák még alig is szállt ki a magáncélra használt nem is kormánygépből, már lábon lőtte magát.

Ha már ez az Alexandra célozgat, ugye. Novák álelnök, miután kivette a malomkeréknyi Fidesz fülbevalót, a tanulásról szónokolt a Corvinus Egyetem tanévnyitóján, és azt találta mondani, hogy a hazának nagy tudású és kritikus gondolkodású ifjakra van szüksége. Innen is látszik, ez se tudja, miket beszél, amikor a felnőttek világában a legkisebb kritikát hangoztató egyednek azonmód tekerik ki a nyakát, küldik rá a NAV-ot és a lakájmédia sakáljait. Novák álomvilágban él vagy hazudik, vagy nem tudja, hol van, mert például éppen hangosan kellene ordítania azért, mert a párttársai közül sokan úgy vélik, sok a nő az egyetemeken, ami veszélyes a nemzetre. El kellene dönteni végre, mi a cél.

Bár az a távoli múltban eldöntődött az oktatás szétverésével, a mindennapos testneveléssel és hitoktatással, amelyek egy vakon hívő, tudatlan, de testileg stramm ifjúságot tételeznek, vö. Spárta illetve Hitlerjugend, így Novák ábrándjai az okos és kritikus fiatalságról nem illenek a nagy egészbe, ebből fakadóan nem is gondolta komolyan. Azok viszont, akik a szóvivő kezébe puskát nyomva fényképezték őt, nagyon is, de semmi meglepő sincs ebben. Abban lehetne, hogy annak a háromezer gyereknek a szülei, akik a kis kölkeket katonai táborba küldték, mivel indokolták ezt, de valószínűleg könnyű a megfejtés: ingyen volt. Ha úgy vesszük, te fizetted, és akkor tedd föl a kérdést magadban, adtál-e felhatalmazást adód ilyetén elcseszésére.

Tegnap délután öt óra tájban egyhetes nyüszögés ért véget, amikor az ezért felelős operatív törzs (Kovács levelező vezetésével) egy életem egy halálom, a fejem a Viktor kegyébe ajánlom jelszóval, a halálba indulók bátorságával megfogalmazott döntést hozott, hogy aszongya: lesz tűzijáték. Nem kis merészségre vall ez kies hazánk jelenlegi állapotában, de tele vagyunk olyan Csáknorriszokkal, mint ez a Kovács is. Mindezt megelőzően persze a lefejezett és így behódoltatott OMSZ is hasonló állásponton volt, így innentől minden végkimenetel közös döntés eredménye azzal, ha valami hiba lesz, majd ráfogják a nyuszira, aki megdelejezte őket a kakaójával. Érdekes volt pedig a reggel.

Mert akkor még a Jobbik (mint párt) szőtt omló álmokat arról, jobb volna, ha a tűzijáték összes nyüves rakétáját eladnák, a befolyt pénzt pedig a szegénysorsú honfitársaink megfagyása elleni küzdelemre fordítaná a Fidesz. A Jobbik elképzelése teljesen életszerűtlen és demagóg, ilyen alapon nagyobb foganatja lett volna annak, ha azt követelik, a rakéták értékesítéséből származó nem kevés összeget közösen igyák el a parlamenti bátrakkal, erre tán hallgattak volna, de ezt sem hiszem igazán. Egyébiránt a Jobbik hazafias kifogással is élt, de jobb, ha őket idézem: „éppen akkor akar tűzijátékot durrogtatni a magát nemzetinek valló kormány, amikor a románok 1916-os erdélyi betörésének évfordulója van”.

Ez már derék nagyon, de senkit nem hat meg. A Fideszt legfőképp, ők nem az a fajta, hogy olyan múltba révedjenek, mint a többiek, föstenek maguknak minden napra egy másikat, hogy fogást találni rajta ne lehessen. Az eredeti nem igazán izgatja őket, nemzeti identitásuk máshol, a pénztárcájukban van, hogy Erdélybe száz éve betörtek a románok, az voltaképp rákenhető Gyurcsányra, mint minden is, innen nézvést tehát a tűzijátékot megtartani olyan feltélen kötelesség, mint ahogyan Makács mindenképpen az operában volt. Ez a tűzijáték, amit már voltaképp egy éve meg akarnak rendezni, csak az a rohadt vírus közbeszólt, olyan nemzeti buzgalom tárgyává vált, aminek az eredőjét okos emberek akarják föllelni, de nem megy.

Egy teleregény az élet ezzel a lődözéssel, amely tegnap elérte a horizontját azzal, hogy mindenfajta cselszövés, ármány és szabotázs ellenére meg lett tartva, így a vége felé már azzal a teherrel, az sem volt baj, hogy ünnep sehol, csak már durrogjon. Még nagyobb volt a tét azonban, mint egy héttel ezelőtt, a MÁV már fingért húgyért hordta a nagy Budapestre a bávatagokat, majdhogynem fizettek azért, hogy tele legyen az a kurva dunapart. Ez valami szimbólummá nőtte ki magát, ami akkor kezdődött, amikor Orbán a koronát kezdte úsztatni a Dunán. Még maga sem tudta, mi lesz belőle, ha el nem cseszi, és ez lett. Tűzijáték lesz, ha mindenki beledöglik is, de azzal, hogy egy héttel eltolták, már nem annyira fényes.

Veszített a varázsából, nem úgy dobban együtt vele a mimagyarok szíve, nem előzte meg a guruló Szent István, egyáltalán, úgy lóg a levegőben, mint tehénen a gatya, és ez okozhatta – vagy a marha nagy izgalom -, hogy egy kis szar is került a fenséges propellerbe. Kovács levelező is, midőn képet közölt a vért izzadó operatív törzsről, amely visszavonhatatlanul döntött, közzé tette azt is, miről, és egészed furára sikeredett a diadalmas mondat, amit szintén érdemes betűhíven közölni: “Az eddig összegyűjtött és értékelt információk alapján kijelenthető, hogy nem áll fenn olyan körülmény, mely kérdésessé tenné a 19 óra 30 perckor kezdődő díszelgő áthúzást, illetve a 21 órakor kezdődő ünnepi tűzijátékot”.

Engemet ebben a „díszelgő áthúzás” hatott meg különösebben. Mert ünnep nem lévén – ha csak a Jobbik által emlegetett incidenst nem tartjuk annak – az a kérdés adódik, hogy mi az anyám valaga előtt húznak át díszelegve a Gripenek, hacsak nem a kedves vezető már hazatérvén a szabiról megborotválkozva ücsörög az erkélyén, és kémleli az eget. Ezt soha meg nem tudjuk. És a lehető legőszintébben nem is érdekel a kedves vezető nyomora, a sajátunk sokkal inkább. A baj az azonban, hogy az pediglen őt nem érdekli egyáltalán, ebből fakadóan megállapítható, hogy nem vagyunk egymáshoz valók Semmiképp, de azt eddig is tudtuk. Egyébként az is lehet, hogy ez elírás és „díszelgő lehúzás”-t akartak írni. Mert így érthető.

A Climate Without Borders (Klíma Határok Nélkül) elálmélkodott és sokkolva érezte magát az OMSZ vezetőinek kirúgása miatt. Amúgy is Észak-Korea feelingje volt ennek az egésznek, de ennek a szervezetnek a határozott kiállása gondoskodott róla, hogy nagyon sok országba eljusson annak a híre annak, ami itt történt. Messze lett víve a jó hírünk úgymond, a félelem viszont az, hogy ezen már túl sokat rontani nem lehet. Nagy valószínűséggel az is az univerzum tudomására jutott, hogy azt az alakot nevezte ki Palkovics ideiglenes OMSZ elnöknek, aki egyedül nem írta alá azt a levelet, amit az OMSZ munkatársai tiltakozásul tettek közzé két kollégájuk méltatlan eltávolítása miatt.

Ez az egész ügy bűzlik. Ennek már átható szaga van, a rothadás édeskés ájere árad belőle, amikor az is kiderült, az ideiglenes elnöknek köze nincs a meteorológiához. Mint kinevezésekor a minisztérium közölte, az ügyeket vinni kell, valakinek alá kell írni a papírokat, és már helyben is vagyunk. Amikor a két meteorológust Palkovics lapátra tette, a társadalomnak az a része, amely még érzékeny az ilyesmire, mert tudja, ezek a saját sorsára is hatással vannak, másrészt még benne valami abból, amit együttérzésnek hívnak, egy emberként állt ki a kirúgottak mellett a maga módján. Mert amúgy mit is tudna tenni a szóbeli kiállás mellett. Esetleg pénzt gyűjt, minta arra számtalanszor volt példa, de ez csupán felületi kezelés.

Palkovics miniszter azt is megkapta, hogy pofán köpte a tudományosságot, de az ilyesmi őróla lepereg. Annyi mindent köpött ő már képen, hogy ez az egy meg nem rengeti, eltökélten megy az úton előre, ami nyílegyenes, s ez a rendszer és Orbán szolgálata jó pénzért. Egyébként ehhez pofája is van, mert másnak mindezek után nem lett volna ahhoz, hogy előadást tartson a Magyar Meteorológiai Társaság vándorgyűlésén, viszont ő szemrebbenés nélkül megtette, és ez is mutatja emberi minőségét, ami nincs neki semmilyen és semennyi. Innentől már csak az az érdekes, hogy az elébb emlegetett háborgó népek azt javasolták a meteorológusoknak megtudván az előadás tényét, hogy ne menjenek el oda és arra.

Így véltek szolidaritást szuggerálni a meteorológusokba, akikben ezek szerint ilyen nincsen, mert elmentek meghallgatni Palkovicsot. De az vesse rájuk az első követ, aki másutt nem ugyanezt tapasztalja. Szervilis és szolgalelkű társadalmunk megfélemlített tagjai reszketve a nyomorult életükért állnak be a sorba. Ha azt mondanák nekik, állva, éljenezve kell tapsolniuk, azt is megtennék. Láttunk már ilyet, és lehet, fogunk is. A meteorológusok viszont azzal a gesztussal, hogy elmenetek Palkovicsot hallgatni, bevallották, hogy félnek. Nem szégyellni való ez, hanem szomorú, mert azt mutatja, a NER fejlődésében eljutott egy kritikus pontra, ahonnan nagy valószínűséggel nincsen visszaút, de előre sem visz.

Azonban az is kiderült, Palkovics is fél. Mert ahogyan Orbán évértékelőit szokták buszokkal eltorlaszolni (vagy lefedett kerítéssel), Palkovics a jótanuló diák módján, hogy a tudósításokat idézzük: „…a miniszter kisbusza úgy állt rá a rendezvénynek otthont adó épületre, hogy a demonstrálók és az újságírók a közelébe sem tudtak férkőzni.” Innen már nincs mit kérdezni, s voltaképp írni is felesleges, a kép teljes. Semmit nem lehet tudni arról odabent mi történt, mi hangzott el, tapsoltak-e állva a meteorológusok. A két munkatárs kirúgása a nemzetközi tiltakozással itt teljesedett be, ért az oromra, megmutatva egyszerre és egyben Magyarország illiberális berendezkedését, s az ebből fakadó morális és mentális állapotát.

Ám még ezt is lehet fokozni. Hiszen a Fidesz berkeiben is téma volt ez az aljas affér, s míg az egyik oldalról elhangzott halkan és reszketőn, hogy ezt azért mégse kellett volna, úgy téve ezzel a sóhajtással, mintha azon az oldalon is meglenne még a demokrácia halovány emléke, egy huszárvágással, de úgy, hogy önmaguk sem vették észre, beárazták ezt az egész cirkuszt, midőn az is elhangzott „ha Orbán Viktor nem nyaralna éppen, akkor nem történhetett volna ilyen.” Ebből tudományos tanulmányt lehetne írni, mi azonban megelégszünk annyival, ami voltaképp azzal egyenértékű: csókoltatjuk Sztálin apánkat. Nem az a baj, hogy kretén fideszesek ilyet mondanak, hanem, hogy igazuk van. Ez Magyarország, egy ember kezében az összes porcikája.

Ábrándos pillanataimban olykor elképzelem, mi a dolga az ÁSZ-nak papíron, és olyanok jutnak eszembe, hogy a köz pénzügyeit ellenőrzni nagy szigorral. Például azt, mennyiért tartott előadást Orbán Texasban (vö.: mit fizettünk érte), illetve, mennyit kóstált szintén nekünk, hogy nem is kormánygéppel ment nyaralni. Ilyenekből kötetnyit lehetne felsorolni már nem is az ÁSZ, hanem egyenesen Polt ügyész figyelmébe ajánlva, de nem olyan országban élünk, hogy ez megtörténhetne. Az előbb ábrándokat emlegettem, olyan azonban a legvadabb, hagymázas álmaimban sem fordult meg, hogy az ÁSZ tanulmányokkal is foglalkozik.

Például olyannal is, amelyet azért állítottak elő, hogy kijelentsék, túl sok a magyar diplomás nő, hasonképp túl sok lányt vesznek fel az egyetemek és hasonszőrű intézmények. Összegzem, mielőtt elkezdeném: nem elég hülyék a magyar lányok-asszonyok. Erre jut a dolgozat, és azért ez a XXI. században delikát, és mindent elmond az ÁSZ-ról, a tanulmány készítőjéről, s így voltaképp Orbán rendszeréről leginkább, hiszen láthatóan annak akar megfelelni. Aktuálisan értelmezve nem akar rossz időt jósolni, mert akkor megnézheti magát. Senki nem akar meteorológus lenni, hamarosan ÁSZ vezér sem, de ott még nem tartunk elmélkedésünkben.

Hanem momentán csak ott, mennyi hülyeséget hordanak össze ebben az írásműben. Az ÁSZ jobban tette volna, ha a pénzt, amit erre fordított, nokiás dobozban átadta volna az érintettnek, és megkímélődtünk volna egy elszörnyedéstől, mennyire sötét alakok szaladgálnak körülöttünk. Tudjuk, hogy férfiideálunk az Orbán megtestesítette utcai harcos, a katona, futballista, a kretén macsó, és ez a tanulmány odáig jut a megfelelési kényszerben, hogy szerinte a férfias tulajdonságokat az iskola bünteti, míg a lányosakat előnyben részesíti. Innen egy lépés csak a magyar iskola mint buzinevelde, és ezek veszélyes vizek.

Egyáltalán – így a tanulmány -, minden, ami az oktatással kapcsolatos, elnőiesedett, sok a nőtanár, sokan vannak az egyetemeken, éppen csak már egy matriarchális társadalom képe nem rajzolódik ki előttünk. De az ösvények kínálta utakon nem ezt választja ez a lehengerlő dolgozat, mert akkor a NER alapjait (vö.: vak komondor) kérdőjelezné meg, és hová vezetne az, a kedves vezető netán meghasonlana. Nem, ezt nem lehet. Helyette az elnőiesedett felsőoktatás veszélyei közül a leghatalmasabbra, a nemzeti szaporulatra gyakorolt káros hatásaira helyezi a hangsúlyt, mert soha nem állják meg, hogy a nők bugyijában matassanak.

Tanulmányunk szerint a túliskolázott nők nehezen találnak párt maguknak. Nem tudjuk miért – erre nem tér ki az írásmű -, de feltehetően nekik büdös az olajtól iszamos jómagyari munkáskéz, a részeges bölcsész fiúk pedig nem akarnak nősülni talán. Így vagy úgy, veszélyben a haza, ha sok az okos nő, nem szaporodunk, ellenben és netán feltételezhetően az analfabéták meg úgy sokasodnak, akár a nyulak. Nem mennénk bele abba, mi következik ebből, de ismét csak az mondható, a XXI. században nem ilyen irányba szokták terelni a közgondolkodást, nálunk azonban ez is sikerül.

Ezt a metódust és nőfelfogást bízvást nevezhetjük középkorinak, akár feudalizmustól átitatottnak, viszont ebből az irányból máris megértjük a főispánokat és vármegyéket is, egyáltalán, közelebb, a lényegéhez közelítőnek látjuk a Fidesz gondolatiságának kiteljesedését, amitől az egész országnak ilyen avas szaga lesz, mint a kedves vezető tyúkszaros gyerekkori udvarának. Egy ponton azonban azt hisszük egy pillanatra, nem is gondolják ők annyira komolyan ezt az egészet, amikor a fiú-lány dichotómiában a dekázás tudományában látják meg az ontológiai különbséget lehengerlően.

Ezt adják elő: “Aki már megfigyelt kisfiút dekázás közben, az láthatja, hogy a férfiak rendkívül nagy koncentrációval tudnak feladatokat elvégezni”. Ezzel szemben a lányok csak szorgalmasak a dekázásban, és semmire sem mennek. Hát, nem tudom mi lesz, ha a tanulmány Varga igazságügyis kezébe kerül, aki kis túlzással a dekázási tudományának köszönheti a kétes karrierjét. Én itt OMSZ-elnök sorsot szimatolok, mert a szerző nem volt ideológiailag kellően vértezett, nem tudta, mi a duma bojkottja, vagy valami hasonló akadály állta útját a szellem kiteljesedésének. Viszont egyáltalán nem akarok én viccelődni.

Minálunk ugyanis, kies, turulszaros kis hazánkban ma már minden előfordulhat, így az is, hogy a túlképzett nők szaporodási rátájának nem megfelelő volta miatt a rezsim majd valahogyan odahat, hogy a nőknek elmenjen a kedve a továbbtanulástól. Vagy és netán esetleg adminisztratív úton intézik el a dolgot, de titokban, mivelhogy Orbán – mint tudjuk – nőügyekkel nem foglalkozik, meg különben is boldog karácsonyt. Mindegy, csak egy bizonyos, ekkora ökörséget, mint ez a tanulmány, én már nagyon régen nem láttam, pedig túléltem ezt azt hosszú életem során. Mondjuk, épp ilyet nem, de már ez is megvan

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogyna, micsinálunk gyerekek mi holnap? De monta is rögtönhogy tüzijátékot csinálunk gyerekek, amitől a Kisböske úgy nekiát visittani, mint amikor éhes szok lenni, de most örült, azt hiszem legalábbis. A Pityu meg aszonta bumm, meg fffjiiúúú, ahogyan a tüzijáték szok sipolni, meg még mondta asztis hogy reccs. A dadus meg csak megint állt az ajtóba, és törőgetett egy tányérot, de nem szólt semmit, se azt, hogy bumm, se azt, hogy reccs, csak törőgette aszt a tányérot meg ingatta a fejét ideoda.

Montam az apunak ottholhogy tüzijáték lesz minálunk az oviba, és az apu csak fölnyögött, hogy megarossebb, de az anyu monta neki, hogy ne a gyerek előtt, ezért kiment a konyhába, és nem hallottamhogy miket mondott még, csak ilyen morgások jöttek az ajtó mögül, meghogy megazisten, az hangosabban. Az anyu asztán kérdesztehogy hogyan lesz az a tüzijáték, meg hol az oviba, de nem tuttam megmondani nekimer az Ibojnéni se monta nekünk, csak aszthogy lesz. Nem vettünk ünneplőset, úgy mentünk reggel az oviba.

Izgút nagyon mindenki, hogy mi lesz megmikor, még a Kisböske se evett, csak várt ott tátott szájjal, amikor jött az Ibojnéni, hogy időjárást jelent, odaállittotta a dadust és monta nekihogy operációs törzsnek jelentemhogy szép az idő, süt a nap, így a tüzijátékot meg is lehet tartani, hogy nem lesznek zavarok a légkörben semmise. A dadus át ott, és olyan tátott lett a szája neki, mint a Kisböskének az előbb, de asztán fogta, és szó nélkül sarkon fordult. Kiment a konyhába, és ő is azt mondta, mint az apu a konyhába, hogy megazisten.

Biztos ott lakik a konyhába a megazisten, majd, ha jön a papbácsi, megmondom nekihogy ott keresse, mert mindig emlegeti. Párosával, kézenfogva kellett az udvarra menni ki, hogy na, mi lesz ott, hát a tüzijáték, de ahogyan mentünk kifelé, megdördűt az ég, nem nagyon, csak egy kicsit, hiába jelentette az előbb a dadus operációs törzsnek az Ibojnéni, hogy süt a nap zavartalan. A házak fölött olyan lila vót az ég, mint a szomszéd néni szeme szok, amikor átesik a partvison, és a férje kiabál vele nagyon. Akkor lila neki másnap. Meg ződ.

Na, most jön a tüzijáték, gyerekek, monta az Ibojnéni a homokozó mellett, és kivett a zsebiből két olyan rakétát, amit a szomszéd bácsi szok szilveszterkor az erkélyről lődözni mindig, meg másnap is, az sivitt úgy, ahogyan Pityu mutatta még tegnap, míg a Kisböske meg sikittott. Megin dörgött eggyet az ég, de az Ibojnéni csak fogta a rakétáját rendületlen, gyújtotta az alját neki, a Kisböske szája tátva vót, és egyszer csak a rakéta, huss, bele az ablakba, hogy csörömpőt minden, és hallottuk a dadust, hogy megazisten.

Mást is mondott, de megint dörgött, nem volt zavartalan a légkör, de az Ibojnéni fogta a másik rakétáját, és montahogy akkor is lesz itt tüzijáték, ha a fene fenét is eszik is, gyújtotta aszt a rakétát nagyon, és megint dörgött, de már a szél is fújt, hoszta a port befele, a fák elkezdtek recsegni, és úgy fújt, hogy az Ibojnéninek mindig elfújta a gyújtóját állandóan, szétfújta a haját a szél, a szeme kimeredt guvadt, majdnem kifordult a helyiből, amikor végre meggyulladt neki a rakétája, és ott szikrázott a kezébe, és csak fogta, nem bírta elengedni sehogyan.

Ekkor szaladt ki a dadus ordittva, hogy a kurvaisten mostmár, kitépte az Ibojnéni keziből aszt a rakétát, és eldobta messze, messze, de az akkor kezdett röpűni erőssen, kivitte a másik ablakot is, és akkor lezuhant az eső teljessen, egy villám az ovi tetejébe csapott, hogy a gyerekek visittottak meg futkorásztak szerteszét. Ömlött az eső, dörgött nagyon, hogy a dadus alig is tutta a gyerekeket terelgetni. Az Ibojnéni át ott a szétfújt, agyonázott hajával, és a semmibe nézett, és akkor mondtam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogyna, micsinálunk gyerekek mi holnap? De monta is rögtönhogy tüzijátékot csinálunk gyerekek, amitől a Kisböske úgy nekiát visittani, mint amikor éhes szok lenni, de most örült, azt hiszem legalábbis. A Pityu meg aszonta bumm, meg fffjiiúúú, ahogyan a tüzijáték szok sipolni, meg még mondta asztis hogy reccs. A dadus meg csak megint állt az ajtóba, és törőgetett egy tányérot, de nem szólt semmit, se azt, hogy bumm, se azt, hogy reccs, csak törőgette aszt a tányérot meg ingatta a fejét ideoda.

Montam az apunak ottholhogy tüzijáték lesz minálunk az oviba, és az apu csak fölnyögött, hogy megarossebb, de az anyu monta neki, hogy ne a gyerek előtt, ezért kiment a konyhába, és nem hallottamhogy miket mondott még, csak ilyen morgások jöttek az ajtó mögül, meghogy megazisten, az hangosabban. Az anyu asztán kérdesztehogy hogyan lesz az a tüzijáték, meg hol az oviba, de nem tuttam megmondani nekimer az Ibojnéni se monta nekünk, csak aszthogy lesz. Nem vettünk ünneplőset, úgy mentünk reggel az oviba.

Izgút nagyon mindenki, hogy mi lesz megmikor, még a Kisböske se evett, csak várt ott tátott szájjal, amikor jött az Ibojnéni, hogy időjárást jelent, odaállittotta a dadust és monta nekihogy operációs törzsnek jelentemhogy szép az idő, süt a nap, így a tüzijátékot meg is lehet tartani, hogy nem lesznek zavarok a légkörben semmise. A dadus át ott, és olyan tátott lett a szája neki, mint a Kisböskének az előbb, de asztán fogta, és szó nélkül sarkon fordult. Kiment a konyhába, és ő is azt mondta, mint az apu a konyhába, hogy megazisten.

Biztos ott lakik a konyhába a megazisten, majd, ha jön a papbácsi, megmondom nekihogy ott keresse, mert mindig emlegeti. Párosával, kézenfogva kellett az udvarra menni ki, hogy na, mi lesz ott, hát a tüzijáték, de ahogyan mentünk kifelé, megdördűt az ég, nem nagyon, csak egy kicsit, hiába jelentette az előbb a dadus operációs törzsnek az Ibojnéni, hogy süt a nap zavartalan. A házak fölött olyan lila vót az ég, mint a szomszéd néni szeme szok, amikor átesik a partvison, és a férje kiabál vele nagyon. Akkor lila neki másnap. Meg ződ.

Na, most jön a tüzijáték, gyerekek, monta az Ibojnéni a homokozó mellett, és kivett a zsebiből két olyan rakétát, amit a szomszéd bácsi szok szilveszterkor az erkélyről lődözni mindig, meg másnap is, az sivitt úgy, ahogyan Pityu mutatta még tegnap, míg a Kisböske meg sikittott. Megin dörgött eggyet az ég, de az Ibojnéni csak fogta a rakétáját rendületlen, gyújtotta az alját neki, a Kisböske szája tátva vót, és egyszer csak a rakéta, huss, bele az ablakba, hogy csörömpőt minden, és hallottuk a dadust, hogy megazisten.

Mást is mondott, de megint dörgött, nem volt zavartalan a légkör, de az Ibojnéni fogta a másik rakétáját, és montahogy akkor is lesz itt tüzijáték, ha a fene fenét is eszik is, gyújtotta aszt a rakétát nagyon, és megint dörgött, de már a szél is fújt, hoszta a port befele, a fák elkezdtek recsegni, és úgy fújt, hogy az Ibojnéninek mindig elfújta a gyújtóját állandóan, szétfújta a haját a szél, a szeme kimeredt guvadt, majdnem kifordult a helyiből, amikor végre meggyulladt neki a rakétája, és ott szikrázott a kezébe, és csak fogta, nem bírta elengedni sehogyan.

Ekkor szaladt ki a dadus ordittva, hogy a kurvaisten mostmár, kitépte az Ibojnéni keziből aszt a rakétát, és eldobta messze, messze, de az akkor kezdett röpűni erőssen, kivitte a másik ablakot is, és akkor lezuhant az eső teljessen, egy villám az ovi tetejébe csapott, hogy a gyerekek visittottak meg futkorásztak szerteszét. Ömlött az eső, dörgött nagyon, hogy a dadus alig is tutta a gyerekeket terelgetni. Az Ibojnéni át ott a szétfújt, agyonázott hajával, és a semmibe nézett, és akkor mondtam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Kirúgták az OMSZ két munkatársát, mint azt mindenki így vagy úgy hallotta, és a maga módján kommentálta vagy átkozódott. Gulyás Gergely tegnap kormányinfót tartott, ahol szóba került a bolsevista aktus, s hogy mentse a menthetőt, a szóvivő kifejtette, egyáltalán nem a tűzijáték elmaradása volt az indok, hanem inkább az, már régóta elégedetlenek voltak az OMSZ működésével, és ez az esemény csak az utolsó utáni csepp volt a pohárban. Tudva azt, hogy Gulyás hazudik, de megengedve a dolgok ilyetén magyarázásának kísérletét, érdekes dolgokra bukkanhatunk, ha megpróbáljuk végig gondolni ezt az egészet.

Köznépként a meteorológus akkor működik rosszul, ha ugyan a szakmájának és a tudományának megfelelve, belevéve az abban megbúvó igen erős bizonytalansági tényezőket, rosszul jósol időt, mint ahogyan tegnap olvashatni is lehetett a hozzászólásokban azokat a véleményeket – amelyek amúgy általánosak -, hogy ezekért nem kár, ezek úgyis hülyék voltak, mert soha nem találták el, mikor esik. Ez az álláspont a kocsmák népének nívóján áll, ezzel kezdeni mit nem lehet, mi a tízmillió időjós országa vagyunk, ahol János bácsi esőt jelző sajgó bütyke okosabb a műholdaknál és számítógépeknél is, lásd Mészáros versus Zuckerberg.

Az ilyesmivel foglalkozni nem kell, mert nem érdemes. Akkor viszont igen, ha egy kormánynak ilyen szintű kifogásai vannak, mert ott bajok mutatkoznak a rendszerrel. Tudjuk azonban, hogy a Fidesznek nem ez volt a baja az időjósokkal, hanem a kommunikációban itt-ott markánsan fellelhető kormánykritika, de bolsevista-fasiszta rendszerek ilyet be nem vallanak, ezek a formációk alantas szándékaikat mindig leplezik, lásd a gyermekek megvédésének álcája mögé bújtatott homofób uszítást. Valamivel fel kell hergelni a kocsmák népét, s mivel annak idején a filozófusok ellen ez nem ment, mert ők nem esővel foglalkoznak, itt volt mivel terelni.

Ugyanezen a napon, amikor Gulyás Gergely nagy nyilvánosság, hogy úgy ne mondjuk, ország-világ előtt nekiállt hazudozni, és nem égett le a pofájáról a bőr, az OMSZ munkatársai összeszedve maradék önbecsülésüket, független szakértőkből álló vizsgálatot követeltek, hogy bebizonyosodjon kirúgott munkatársaik nem hibáztak, de ennek már semmi értelme, ha elhangzott, hogy nem ezzel volt a baj. Hogy igazán mivel, az később sem derült ki, nagyjából a csak volt a legfajsúlyosabb érv, ugyanúgy, mint amikor a Ryanair megbüntetését is általánosságokkal indokolták, holott mindenki tudta, a nagy pofájukért kapták.

A rendszer a hallgatást szereti, amit úgy is fogalmazhatnánk, hogy a legkisebb kritikát sem tűri, és ez a bolsevista-fasiszta (de már náculó) berendezkedés törzsfejlődésének újabb szakaszát jelzi. Mutatja mintegy mindenkinek, jobban teszi, ha befogja a pofáját, mert a kezük mindenhová elér, és ez tényleg így is van. Számvevőszék, NAV, esetleg rendőrség, ma már mind a megfélemlítés és elhallgattatás eszközei, s ha egy meteorológusba ezekkel belekötni bajos, akkor azt hozzák fel a megfélemlítés és elhallgattatás indokául, hogy rossz időt jósolt. Üzenet ez mindenkinek, és amit Gulyás a maga egyszerű módján el is árult.

Amikor a kormányinfón kiderült, hogy a meteorológusok azt találták mondani a példátlan eljárás után, hogy politikai nyomásgyakorlás alatt dolgoztak, a szóvivő ezt azzal próbálta cáfolni, ez kizárt, hiszen a kormány tagjai közül senki nem akar tudós lenni. A már színen lévő tragédia ebben a pillanatban fordult át bohózattá, innen minden valóságtartalom kiveszett belőle, és neki is láthattunk volna hangosan röhögni, ha lett volna kedvünk a sírásra hajló szájunkkal. Gulyásnak ezt a kijelentését az ész világosságánál meg sem próbálom fölfejteni, mert lehetetlen, úgy mindösszesen az a tartalma, hogy azt csinálunk, amit csak akarunk.

Mégis hagy egy képet azért maga után ez a kétségbeesett kísérlet, amikor földereng bennünk a tudósklub rendes tagjaként Németh Szilárd a méretes fakanalával, Szijjártó a visszafogott tarajos professzor képében, és így tovább a végtelenségig, aminek a peremén Kósa lovagol a kupakjain. Viszont ez a kijelentés abból a szempontból is mellbevágó, hogy nem egyebet állít, mint azt, mi ugyan hülyék vagyunk (kormány), mégis kitekerhetjük a nyakatokat. Nem egyéb ez, mint az erő győzelme az ész fölött, a tudás kiröhögése, és a bunkóság diadalának bejelentése. Egyébként az a kirúgás önmagában is az volt. Viszont így lett kerek.

Amikor kezdett biztossá válni, hogy az Unió nem küld egy kanyi vasat sem, mert szerinte a burgenlandi traktorista pénze nem arra való, hogy a nerelit jachtokon kurvázzon, vagy uram bocsá, a kedves vezető röpülővel járjon meccsre harminc éves megszokásból, illetve a maffia mindent ellopjon, akkor Orbán elkezdett nyüszíteni, mint a fába szorul féreg. Annak a pillanatnak a terméke az extraprofitadó, amellyel azért sarcolnak boldog-boldogtalant – de nem a sajátjaikat -, hogy föltöltsék például a rezsivédelmi alapot, ami nagyon jól hangzik, de tartalma nincsen semmi az ég egy világon. Pántlika a szaron.

Ekkor, amikor a rezsivédelmi alap nagy hangon, mint a bávatag szavazó megmentésének záloga és Orbán jótéteménye bejelentődött, hétszáz milliárdban határozták meg azt az összeget, ami majd megvédi a megfagyástól a bamba magyart. Ehhez képest reszket most már egyre jobban mindenki, mi lesz, ha megérkezik az első, új metódus szerint kiállított számla, és nem lesz elég a komplett fizetése rá. Erre mondta Orbán, hogy tessenek kevesebbet fogyasztani vagy többet keresni, ő egyebet nem tehet, mit csináljon, szarjon sünt? Ez utóbbit csak gondolta azzal a toldással, hogy minden egyes sápítozó magyar bekaphatja.

És mindazok után, hogy ezt így lerendezte magában integetve a lelkiismeretének a peronon, magasabb szempontok után kezdett koslatni, ami nála egyet jelent a közpénzből való szerzéssel. Ilyenkor jár az agya azon, hogy mit lehetne még megszerezni, és legfőképp hogyan, hogy a pénzünkön fölvásárolt céget, egyebet aztán tovább lehessen passzolni alapítványnak álcázott rokonságnak. A módszerek bár átlátszóak, de nagyon kifinomultnak mondhatók mégis. Most épp a Vodafone magyarországi részlege tetszett meg valami miatt, ez azonban nagy cég, és rohadt sokba kerül. Valamivel többe, mint a rezsivédelmi alap.

Haladásunk előtt még egyszer nyugtázzuk, hogy a megsarcolt cégektől lenyúlt pénzt akárha valami Robin Hood, a mese szerint köztünk osztotta volna ki jótevőnk, nos ehhez képest cseszi el úgy ahogyan van az egészet. Ebből egy kanyi nem sok, annyi sem megy jótéteményi célokra, a Vodafone lesz megvéve belőle, ha könyvelésileg nem is egy soron szerepelnek. Állítólag energia-, háborús, és még a kutyatöke tudja, hányféle vészhelyzet, van, amit ráadásul a kedves vezető maga hirdetett meg és ki erős dobpergés közepette. Vészhelyzetben nem veszünk valag pénzért cégeket, vagy, ha igen, akkor nincsen vészhelyzet.

Minden hazugság, minden egyes szó, mondat és levegővétel. A vita azonban, hogy Nagy Márton miniszter idióta-e, mint ahogyan azt a Ryanair vezére mondta, amikor kirabolták, eldőlt. Nem az, a Ryanairt megnyúzza, sőt, szénné bünteti, a befolyt összegből pedig megveszi a Vodafone-t. Így kell ezt vészterhes időkben, sőt, a mágikus nemzetstratégiailag kiemelt vásárlássá kell nyilvánítani, aminek az a folyománya, hogy senki nem vizsgálhat semmit. Ez voltaképp felér egy titkosítással. Annyit tudunk, hogy a magyar állam (Orbán) negyvenkilenc százalékot, a fennmaradó ötvenegyet a 4iG fizeti, akinek nem tudni, honnan lesz erre pénze.

Hogy kétségink ne legyenek, milyen irányt vesznek itt a dolgok, a 4iG tulajdonosát Jászai Gellértnek hívják, akiről nemrégiben azt lehetett olvasni, hogy a Mészáros-birodalom agya és legfőbb irányítója. Lehetne itt szálazni a történetet tovább, de nem érdemes, a NER ez, és csak azért kaptuk fel a fejünket, mert itt rohadt sok pénzről van szó, és a pénzügyi adatokból az is látszik, hogy a Vodafone Magyarország eddig is aranytojást tojó tyúk volt, nos, most a mi pénzünkön megvéve másnak tojik tovább. Ez sem különös történet, ha valami vérlázító, az a vásárlás ideje, amivel egyetlen dolgot mutatnak: látványosan szarnak a ’zemberek fejire.

Már-már színpadiasan. Egyébként ezzel, s oly sok mindennel eddig, vége van. Mert ha a rajongó föl sem fogja, mert ésszel föl nem éri, mekkora pénz ez, és az eddigi összes többi is, mi, akik félig-meddig tudatunknál vagyunk a tébolydában, mi is csak tehetetlenül figyeljük, hogy miközben éhen veszni készülünk, életünknek nincs olyan szegmense, ahol csak egyet sasszézva is ne ezeket gazdagítanánk. Szedik ki a pénzt a zsebünkből, és tehetetlenek vagyunk, minden az övék, bankok, üzemek, telefontársaságok, vízművek, autópályák üzemeltetése, az egész elcseszett ország. Vége van, polgártársak, fölzabáltak mindent, miközben te éhendögölsz.

A nagy, pátoszos égrenézés és nemzeti sóhajtozás mellékzöngéjeként, annak mintegy oldalhajtásaképpen itt, a fatornyosomban Göncz Árpád teret avattak. Nem volt egyszerű az ellenzéki vezetésű városban is kiharcolni, hogy tere lehessen „Árpi bácsinak”, itt is élnek fideszista tulkok ugyanis, akik a szándék előkerültekor, hogy legyen itt egy ilyen nevű tér, kórusban kezdtek óbégatni, hogy szerintük méltatlan. A nem méltó az egész visítozáshoz az lett volna, ha azt mázolja az ember a képükbe, hogy méltatlan az anyád valaga, és még akkor is szende szűzként kommunikáltunk volna a bamba, idomított hadakkal.

Viszont lett tér, amint történetünk kezdetéből kiderült. És amikor leleplezték az utca-, esetünkben tértáblát, szinte érezhető volt, ahogyan a névadó súlya, tartalma, léte és emléke kitölti ezt a kis szegletet, amit a kórusban való tutulás ellenére névként megkaphatott, hogy mégis csak történjen velünk valami jó is a nagybüdös turulszaros semmiben. Mert óhatatlan kialakulnak a párhuzamok, összevetések méltóság és méltatlanság kapcsán, hogy mi történnék, ha netán Áder Jánosról óhajtanánk teret elnevezni, miféle képzetek töltenék be akkor a valót, egy kép esetleg homályosan valami bajuszos emberről egy potykával a kezében.

Meg még a Katalin. Akiből most akarnának valami szobrot farigcsálni, ám jelenleg a műanyag, malomkeréknyi Fidesz-fülbevaló, és a seggtörlővel ablakot pucoló szerencsétlen nő képe él bennünk, így hiába aggatják rá Diana hercegné levetett gönceit, amit az angol királyi család már a szeretetszolgálatnak adott át, sem formát, sem tartalmat nem kap tőle. Lötyög rajta a cirkuszi gúnya, ráadásul mise közben el is alszik, mert nem bírja a hivatala által rápakolt terheket, vagy csak hitetlen, és untatja a prédikáció illetve szentbeszéd. Hamar kipukkadt vagy csak föl sem töltődött héliummal, hogy méltósággal elröpüljön.

Mindezek messzeringó dolgok. Ezek a mi életünk a Fidesz falusi búcsúi porondján, a guruló Szent Istvánnal, huszárjelmezekkel, katonai jelszavakkal, amelyekkel a rendszer elérte már az ormait, ennél többet nem tud, és soha nem is akart nyújtani. De már saját magát is unja. Amikor Novák ott bóbiskolt a kamerák előtt, feje le-, lebicsaklott nem a megfáradt ember benyomását keltette, és nem is az alvó ember kiszolgáltatottságát mutatta, hanem egy olyan alakot, aki képtelen betölteni a rá szabott gúnyát nem annak hatalmassága, hanem üressége miatt. Novák csak egy vetített kép a falon. És voltaképp Orbán is önmaga karikatúrája már.

Elképzelhetjük őt is szoborként a jövőben, de mit látnánk a talpazaton, ha a művész híven akarná megmutatni tárgyát, egy dagadt embert trottyos gatyában, miféle egy szobor lenne az. Nem az esztétikum hiánya, hanem az üressége miatt, hogy állana előtte a jövő nemzedék az osztálykiránduláson, és néznék a kegyetlen kamaszok, nézd már, hogyan néz ki ez a szerencsétlen. És nem volna mit a táblára írni, hogy ki ő, miben hitt és mit akart, mert annyifélét, oly sok volt a gúnya, hogy a végére egy sem maradt. Amíg Novák a misén bóbiskolt, ő már haza sem jött, már ez sem érdekli, hacsak nem fél valamitől.

De nincsen mitől neki. Egyáltalán, holott azt hiszi van, de már országa sincsen, mindent kilopott belőle, csak ilyen csontváza maradt meg a hajdani hazának, amelyen rothadó húscafatokként lógnak a múlt emlékei, eszmedarabkák, kultúracsonkok, egy lerabolt, kifosztott, jelenétől megfosztott ország, amelynek egyetlen mondanivalója maradt. Egy kép, amelyen az elnökké felkent báb valami drága maskarában bóbiskol egy misén körötte a többi hitetlennel, akik, ha hinnének, tudnák, hogy a pokol tüzében fognak ordítani örökkön örökké méltatlan haláluk után. Ám ilyesmi félelmeik nincsenek. Kirántott hús van a fejükben.

Ez az augusztus 20. az elmaradt tűzijátékkal, az emiatt bocsánatért esedező meteorológusokkal, sőt és illetve az egy héttel eltolt lődözéssel inkább mutatja a totális tartalmatlanságot, hogy ahol valaha Magyarország volt, ott semmi sincs, a léggömb elrepült, ülünk a kiüresedett cirkuszban, az elefántok trombitálása is csak távolról hallatszik már, és a bohócok is szétszéledtek. Novák felébred, és megy tovább kereszténységet ordibálni, egyszer Orbán is hazajön, beül a Kossuth stúdióba, és előad valami méretes ökörséget. Semmi sem változik, mert mindennek már régen vége van.

A Magyar Ateista Társaság kampányba kezdett annak érdekében, hogy az őszi népszámláláson minél többen vallják magukat ateistának. A nevéből fakadóan istentagadó – és nem az inkvizíció, hanem az ontológia értelmében – grémium nem arra kéri az embereket, hogy ők tagadják meg istenüket, hanem sokkal inkább arra, ne hazudják azt, hogy van nekik, ha nincs. A társaság célja világos és ésszerű, ám még ők sem kényszerültek volna erre, ha a Fidesz és csatolmányai nem taknyoznának össze mindent a műkereszténységükkel kizárólag halami megfontolásból, ami mára már szinte keresztényi tébollyá fokozódott nagy valószínűséggel igazi társadalmi igény nélkül.

A társaság – mint írják – csupán arra szólít fel, hogy azok nyilatkozzanak agnosztikusan, „Akiknek elegük van a keresztény Magyarország szólamából, az egyházak és az állam összefonódásából, a régimódi kereszténydemokráciából azoknak fel szeretnénk hívni a figyelmét arra a lehetőségre, hogy a népszámláláson vallhatják magukat kifejezetten ateistának, felekezeten kívülinek, vagy megtagadhatják a válaszadást a világnézeti kérdésre”. – Mindenképpen méltánylandó igyekezet, és szándékaiban nem is a hitét kérdőjelezi meg senkinek, csupán arra bíztat, merje bevallani, hogy nem hisz. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek kimondva tűnik.

A legutóbbi népszámláláskor uszkve ötvennégy százaléknyi magyar vallotta magát kereszténynek, és akkor még a vallásukat nem gyakorlókról, a rendszeres templomjárók sokkal kisebb arányáról nem is beszéltünk. Ám, mint azt mi mindannyian a saját életünkben és életünkön tapasztaljuk, a regnáló hatalmat ez a lehető legkisebb mértékben sem akadályozza meg abban, hogy keresztény Magyarországról, keresztény kultúráról óbégasson minden valódi tartalom nélkül. Mint mondtuk, tisztán és egyértelműen a hatalom megtartásának érdekében, noch dazu a pénzek ellopásának lehetősége miatt, lévén, ember nincs, aki ellenőrizni tudná, mi a sorsa az egyházak számára lepasszolt immár ezermilliárdoknak.

A Magyar Ateista Társaság azt szeretné elérni, hogy a magukat kereszténynek vallók aránya a mostani népszámlálás után ötven százalék alá essen, ám számunkra nem világos, mi az a cél a tisztánlátás mellett, amit ezzel el szeretnének érni. Kétharmadot is lehet szerezni egyharmadnyi szavazattal, egy ötven százaléknál alig kevesebb eredmény az a Fidesznek száz százalékos többség, de tovább menve a hatalom működési mechanizmusának még az is édesmindegy lenne, ha nulla százalékban lennének a Krisztusban hívők az országban, Alaptörvényünk akkor is keresztényi gyökereken nyugodna, mint ahogyan a homokos Szájert sem igazán zavarta a homofób pártja, míg le nem bukott.

Kétségeink útján tovább haladva még az is előadható, a műkereszténység ünnepi szervező hatalmát mindenki átvette, az ellenzéki vezetésű városokban is bevett a kutyaszar ökumenikus felszentelése, és évek óta arra nem volt példa, hogy bármi is ne így történjék. Mindenki a Fidesz forgatókönyvéből dolgozik, hozzá téve, hogy egy ellenzéki is természetesen hihet, de, ha hitetlen, azt ma már ő is fél bevallani. Ezt a közállapotot nevezzük a mindent ellepő keresztény takonynak, amiből nagyon nehéz kikecmeregni. Az volna tán az első lépés, ha ledőlne az a tálib tabu, hogy a vallással még viccelni sem lehet, holott dehogynem, csak az a baj, hogy kies hazánkban már ehhez is merészség kell.

Jól mutatja a téma tabusítását, hogy a kormánysajtó a hír meghalltakor egészen élénk visításba kezdett, hogy itt a libsik le akarják kaszabolni az ő nemlétező kereszténységüket, hogy a keresztény hazára törnek, az álmokban sem létező keresztény kultúrájukat akarják lerombolni, és minden ehhez hasonló világvége jön el, ha ez bekövetkezik. Nem akarnánk itt elkeseríteni a tiszteletre méltó Társaságot, de szél ellen nem lehet pisálni, s ha egy kurva a saját magát hirdető oldalon önmagát katolikusként definiálja, akkor nem csak azt mutattuk meg, milyen mélyen ül a baj, hanem en bloc kies hazánk morális állapotára is rávilágítottunk. Hogy beírja, mert baj abból nem lehet.

A bajok nagyságát pedig az jelzi leginkább, hogy az emlegetett kurvánál talán még rosszabb erkölcsű állapotban vannak országunk hitet visítozó nagyjai, és akkor az otthonkás Mari nénik bávatag hitéről nem is beszéltünk, ami szintén csak a rítusok betartásában mutatkozik meg, mert az igazi hithez is kell egy minimális ész, az isten megtagadásához még több. Nincsen ennyi okos ember az országban, sőt, tele vagyunk hülyékkel, akik Istenről és hitről mit sem tudva nyálcsorgatva mondják magukat kereszténynek, holott azt sem tudják, mi az. Hogy a nem létező Isten bennük meghaljon, az lehetetlen, így addig is mondogatják a miatyánkot a köszvény ellen, mert erre vannak dresszírozva. Ui.: az ügy nemes, csak kilátástalan.