Szerző: rezeda

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Az augusztus 20-i szakrális ünnepkör zavartalan lopását bonyolító operatív törzsön belül megalakult tegnap egy, az időjárást figyelő kisebb törzs. Nevezhetnénk akár agytörzsnek is. Ez a szerv, mint tudjuk, az életfunkciók tudattalan fenntartásáért felel, hogy el ne felejtsen levegőt venni a delikvens például. De ebbe mélyebben ne menjünk bele. Csupán azért jutott eszembe, mert „Az ifjú Sheldon” című sorozatban hangzik el nagy röhögések közepette, miszerint a szomszéd pulykája annyira hülye volt, hogy tátott szájjal fölnézett az esőbe, és megfulladt. Itt azonban biztosan komolyabb dolgokról van szó, itt Szent István fog kerekeken gurulni.

Mert elsősorban azért kell izgulni a grémiumnak, hogy ne essen az eső, ugyanis akkor le kell fújni a milliárdos tűzijátékot, ami így – titkosan – sokkal többe kerül majd, mint a puffogtatás, és csődbe megy az ország. Hacsak nincs már abban most is. Viszont van nekem szívem, és nem képzelem el az új testületet kompletten tátott szájjal az eget nézve, pedig tehetném. A pulyka analógiára nem is gondolva. Ám a helyzet komolyságát mégis átérezve azért annyit el merek képzelni, amint ennek a társaságnak a tagjai büszkén írják majd az önéletrajzukba ezt a magas hivatalt a többi mellé. Megemlítik az égnézési jártasságukat is.

Mint tudjuk, a nagyobbik törzs – amelynek az oldalhajtása ez a kisebbik – feje és atyaistene Kovács levelező, aki ím megtalálta a rá szabott feladatot. Irányítja ezeket az égnézőket, s ha volna esze, megbízná őket azzal a plusz feladattal, hogy a felhők mögött próbálják megtalálni Isten iszonyú arcát. Szükség volna rá, hiszen most a NER soraiból egymásnak ellentmondó könyörgésekkel bombázzák, az egyik esőt akar – emlékezzünk Nagy miniszter redős homlokzatára, vagy Novák naccsága fohászaira -, míg ezek meg éppen az ellenkezőjét, hogy ne adja már az Úr az esőt. Isten pedig ettől meg fog hasonlani.

Nem tudjuk, milyen egy eszét vesztett Isten, de nekünk már teljesen mindegy, a tébolydába úgyis ritkán süt be a nap, és akkor is csak a rácsok árnyékai látszanak kérlelhetetlenül a betonon. Pedig láthatná, amiként még a kipcsak mögül előbukkan a dakota vér, és esőtáncot lejt Nagy miniszter bőr ágyékkötőben, azonban Kovács levelező karikás ustorral csapkodja a lábát, hogy elvétse a ritmust. Amit itt előadok, az a lehető legvéresebben komoly, éppen illik az időjárásnéző törzsi törzshöz, ami bizonysáságát adja annak a minapi olvasói megállapításnak, hogy ezek egyre többen vannak, egyre hülyébbek és hangosabbak.

Nem akarnám kies hazánkat itt elsiratni, mert olyan már régen nincsen. Itt már csak mozi van, illetve a gonosz gépész, aki vetít nekünk. Valami azonban el fog dőlni ezekben a napokban. Mégpedig az, hogy a tűzijátékot szétverő esőért imádkozók szava, vagy az ellenérdekelt oldal könyörgése hangosabb a felhők fölött, és most a kiszáradó Balatont felejtsük el. Huszadikán kard ki kard, Isten előtt az lesz a kérdés, kivel tegyen jót, s aznap majd eldől az is, a Teremtő elnézi-e a gonosz tobzódását, mert akkor utána nem lesz okunk hinni benne. Igaz, sok eddig sem volt. Bár ez nem is hitkérdés, mert a végén csak annyit lehet mondani, na, ugye.

Ez pedig nem egy komplett ima. Viszont állapotunkról sokat mutat, és elég lehangoló képet fest, hogy azoknak, akik Orbán bukását óhajtják, már egy viharért kell esedezniük, mint valami középkori színműben. Nem valami veretes program, de ez van, ezt kell szeretni. Vagy okádni tőle gusztus szerint. Másfelől viszont az, hogy kormányzati szinten hoznak létre esőleső csoportot, mindent elmond arról, hová jutottunk tizenkét év alatt. És tényleg majd izgulunk kicsit, hogy ne akadjon ifjú Sheldon-féle pulyka közöttük, bár minden megeshet a Kósa fémjelezte elitre gondolva kognitív erő szempontjából.

Ez, amit itt előadok, egy zokogás, csak nem látszik. Ebben pedig a hazámat, tégedet és magamat siratom bús keservesen, ha nem is vehető ki annyira. Bíztató azonban, hogy mint a NER hírirodája elmondta nekünk, az agytörzs azonnal tudatja a széles publikummal, milyen eredményre jut az eget lesve. Innentől pedig tessenek nyitott szemmel járni az utcán. Mert ugyan neveket nem kaptunk, kik a magas hivatal tagjai, bávatagon, de, ha tátott szájjal, az eget kitartóan bámuló polgártársat látnak, ő biztosan a csoport tagja lesz. Annyit még útravalóul, hogy mindenképpen legyenek hozzá irgalmasak, de igazán: Sziddhartha-módján.

Ha az ember Rémusz bácsi képébe helyezi magát a fehér, gyapjas fejével, a mélybarna képével, akkor felsóhajt, hogy a szemüvege is belecsillan a hatalmas örömbe, miszerint szüret, gyerekek. Mert unja már mindenki, mint a hétszentség, a kátránybabával pofozkodó rókát, egyáltalán, kedves gyerekek, az egész mesevilág kutyatöke, a Morzsa kutya fejlett készsége a valósághoz képest. Nem kell itt egyáltalán nehézkesen kitalálni mindenféle képtelen csodákat, ha Neriában adatik élnünk. Ez, gyerekek a mi édes hazánk ontológiája, hogy aszondja, van, amit pénzért nem lehet megvenni, minden másra ott van a plasztikkártya.

Hétfőn délelőtt eltévedt egy vonat, gyerekek, mert nem a Thomas húzta, a bamba gőzmozdony. Ám ha belegondolunk, húzhatta volna akár ez a Thomas is. Mert a sín vs. mozdony viszonylatában a sín az erősebb, hiába van alul, mint a víznek árja is például. Vagy, ha leteperik az elefántot átmenetileg a jóravaló emberek, aki egy kis idő után mindig felpattan, és trombitálva elszalad. Kivéve, ha arra jár a Semjén, mert az fogja, és gondolkodás nélkül lelövi, gyerekek. Mindent lelő ez a Semjén bácsi, ami a közelébe kerül, fogja a bazi nagy keresztjét, kibiztosítja, és tüzel. Pedig nem is gőzmozdony a drága.

No most, hogy szavunk ne feledjük, volt ez a magyar vonat a magyar síneken a magyar masinisztával, suhantak és zakatoltak, a csudálatos Miskolcból a leírhatatlan Fonyódra futrohant ez a vonat, gyerekek. A Fonyód meg a Balatonnál van. Tudjátok, mi a Balaton? Nem? Na, ugye. Mahomet egy nagy víz az, hogy alig is látni a túlnani partját, jachtok, vitorlások mészárosok, tiborczok, nem nektek való hely, de nem is fogjátok látni valószínűleg soha már. Látjátok, mennyi mindent mesél nekünk ez a vonat, indázik a története neki, pedig még alig is van úton, még szinte el sem indult, nincs sehol, ahogyan majdnem nem lett seholsem.

Mert a sín az úr, mint meséltem, ugyanis a vonat, a mozdony, ha Thomas, ha nem, arra megy, amerre a sín viszi. És nincs olyan, hogy Jóska bácsi, a mozdony vezetője tülköl egyet – trombitál majdnem, mint a szabaddá váló elefánt, amíg a Semjén le nem lövi -, aztán elfordítja a kormányt, eltekeri jobbra avagy balra, mert Jóska bácsinak ilyes szabad akarata nincsen egyáltalán. Ott rohad a determinisztikus világában benne ez a Jóska bácsi – meg még bazi meleg is van -, benne csücsül keresztényi édes hazánk jóvoltából a predesztinációban, gyerekek, az eleve elrendelésben, hogy arra megy, amerre a sín akarja.

Most épp mindez abból is fakadhatott, hogy részeg volt a váltókezelő. Tudjátok, mi az a részeg, gyerekek? Nézzetek rá az apura estelente, amikor alapvető élelmiszert iddogál és szopogat ribanában a konyhaasztalnál a sárga csekkek fölött szipogva. No most, ilyen volt a váltókezelő, a csekkeket nézte a sínek helyett, megszállotta őtet a szentlélek, és gondolta, megy az a nyüves vonat, fut, megy utána, talán ma még meg is találja. Ilyenek voltak a váltókezelő fejében, és hiába is tekerte volna Jóska bácsi a mozdony kormányát, ami amúgy sincsen, és az egész hóbelevanc elment a francba jobbra, holott balra kellett volna.

Nem mindegy, hogy merre megyünk gyerekek. Mert mi van, ha a nagyitok jobbra fordulna a kamrába, hogy megkenje a kenyereteket jóféle olcsó, vizezett margarinnal, aztán mégis balra indulna el a budiba. Mi kerülne arra a kenyérre, jobb bele sem gondolni, gyerekek, Rémusz bácsi is beleborzong, pedig látott már eleget ebből a kajla világból. No hát, látjuk, hogy szalad a kicsi kocsi, benne a haragosi Jóska bácsi, hogy hová a picsába megy ez a kurva vonat, gyerekek, kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához, de hogy miket mondott mindeközben, azt jobb el sem mesélni egyáltalán, mert csak pironkodnánk tőle.

Égne a pofánkon a bőr. Ilyet viszont nem akarunk, van amúgy is annyi bajunk, hogy az annyi bajnak annyi baja van, hogy annyi baj legyen. De látjuk ám a Jóska bácsit megint és újra, hogy most mi lesz. Ha fékez, megáll, belerohannak a valagába, ha meg robog csak az ismeretlenbe bele, ő csattan a másik valagába, hogy nem lennénk a helyében egyáltalán, hogy valami idegen úton halad, viszi kényszerűen a sín valahová, amit senki nem tud és nem is ismer. Mint Neria édes hazánk az unortodox lószarba, hogy Orbán bácsi lerakta a síneket a romlás felé valószínűleg, és megállás most már nincsen.

Jóska bácsi meg te vagy, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára és a naptárban a többiek, hogy száguldasz a vesztedbe bele, amit Orbán bácsi sorsodul kijelölt, hogy megdögöleszt, de hiába minden, el vagyunk veszve, azt hiszem. No de, Jóska bácsi azért megmenekült, mert ő nem ti vagytok gyerekek, nektek már annyi, csöngettek, de ne sírjatok, a kiskatona soha nem sír, hanem ordít, akárha fába szorult féreg. Mint Jóska bácsi is, mint emlékezhetünk, hogy hová a picsába megy ez a kurva vonat. Csak a rohanás van gyerekek, a fokozatos entrópia, elaggás, aztán a halál, ahogy Amy néni tanította. Tudjátok, a Sheldon barátfelesége, mert ő okos volt nagyon.

Tegnap éjszaka egy ember felakasztotta magát Szegeden egy köztéri, belvárosi fára. Amikor a földtől eloldotta az eget a hajnal, akkor vették észre, vágták le és mentették meg az életét, a fehér kötél azonban, amelyet előtte gondosan egy ágra hurkolt, mementóként még ott maradt egy darabig a friss hajnali szélben lengedezve. A későbben ébredő belvárosi szegediek a pékségbe menet friss kifliért azonban már semmit sem láttak az egészből. Úgy mászkálhattak a tragédiával terhes téren, mintha semmi sem történt volna, mintha az élet legyőzte volna a halált, a madárcsicsergés a drámai orgonaszót, ilyképp a szegedi tér olyan képet mutatott, akárha az M1 híradójából lépett volna elő, ahol is minden szakadatlan csodaszép.

Pedig a belvárosban fölhúzni magunkat egy fára az nem olyan, mintha a szoba hűvösében lúgot innánk. A belvárosban azért akasztja föl magát az ember, amiért ugyanott benzinnel lelocsolkodva égetőzik el, az ilyesmi halállal az élőknek indul üzenet, de mindenképp benne van az egyes magára vonatkozó végítélete, miszerint élni így tovább nem lehet, vagy ha igen mégis, akkor minek. Mostanában szaporodnak a látványos halálesetek, emberek ugrálnak ki kézen fogva toronyházak magasából, lépnek vonat elé, vagy vágják el a saját torkukat a metróalagútban. Idáig el kell jutni azonban, és ez a vizsgálat volna a Sziszüphosz mítosza Camus útmutatásai szerint, amikor föltevődik az egyetlen kérdés: a miért.

Nem mindenki szerelmi bánatában, és nem is mindenki az idő kérlelhetetlenségére való rádöbbenés miatt választja az élet befejezésének ezt a módját, abban azonban a franciának igaza van, hogy mindig van egy utolsó aktus, egy löket, amit ő így fogalmaz meg: „…tudni kellene, hogy aznap valamelyik barátja nem beszélt-e közömbösen az illetővel. Az a bűnös…” Túl ezen azonban, eddig a pontig el kell jutni, s ha valaki a szegedi tér fáján, nagy nyilvánosság előtt üzenetértékűen akarja befejezni földi pályáját, számunkra az az érdekes, miért, tehát az út, és nem a végállomás. Belegondolva és messziről szemlélve mai világunkban nem sok olyasmi van, ami miatt annyira érdemes volna élni benne.

Megengedően és az életösztön akaratát elfogadva, az apró örömök csábítását és hús permetét elismerve a nagy egész nem igazán marasztal. Életünk kellékei, a díszletek és a jelszavak, a ránk zúduló köznapok morálisan defektesek, kultúránkat cincálják szétfelé, fröcsög körülöttünk a gyűlölet, és úgy általában körülvesz minket a bambaság, és ha már elmenni nem tudunk, arra sincs bizonyság, hogy itt maradnunk érdemes volna. Tehát éjszaka kiballagunk a téri fához, és fölkötjük magunkat, s ahogyan testünk lóg a kötélen, az a felkiáltójel, hogy látod. De a próféták ténykedése már régen is hasztalan volt, egyik sem mutatta meg az utat a megváltáshoz, Isten pedig ilyesmikkel nem törődik, ha van.

De mi történik, ha nincs. Ezt nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni soha, magunk vagyunk a végtelen űrben és a kietlen földön, és innen érthető Kafka csodálkozása is embertársain, akik képesek a világ naiv viselésére, amikor a piknikezés közben föltett kérdésre, hogy mit is csinálnak, képesek olyan választ adni: „Ozsonnázunk a zöldben”. Ez például Németh Szilárd agytörzsi élete, aki tegnap, amikor Szegeden egy férfi a köztéren fölkötötte magát egy fára, reggeltől estig azzal volt elfoglalva, hogy a Facebookon mutogatta, mit zabál éppen. Németh Szilárd van hatalmon, az ő iránya az elviselhetőség iránya, csak épp végig gondolva lététnek totális ürességét, az a kérdés, ő miért nem köti fel magát, és valószínűleg ezért.

Ez nem ítélet, vágy vagy óhaj, ez a kiábrándító valóság. S míg a jó szegediek nem is tudtak arról, mi is történt az éjszaka és hajnalban városukban, vagy, ha később hallottak, olvastak róla, és fölsóhajtottak, szegény ember, vajon mi bánthatta ennyire, tán nem is tudták és tudják, kis híja van csak, hogy nem velük történt meg ez a baleset. Mert a franciához visszatérve és vele mesélve „Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. De hagyjuk az analógiákat, maradjunk a köznapi szavaknál. Az ember mindössze annyit vall be, hogy nem érdemes.” – Mindenki eljuthat ide, és könnyebben, mint hihetné.

Viszont üzenni ilyesmivel lehet, csak értelmetlen. Aki még a térre se megy ki tüntetni, mert nem épp az ő pénztárcájáról van szó, az soha nem fogja megérteni, vannak dolgok, amikért meghalni is érdemes, ha már élni nem igazán muszáj. De itt vagyunk már megint és ismét a zöldben való ozsonnázásnál, ami egészen addig kielégítő lehet, míg aztán novemberben megérkezik az első gázszámla, amit nem tudunk kifizetni, és akkor vetül fel bennünk a tegnapi ember igaza, aki nem tudott a régi módon élni, s mivel kevés és gyenge volt ahhoz, hogy változtasson, inkább meg akart halni. Viszont az az abszurd, hogy nem sikerült neki. Visszahozták az életbe, ahol viszont nem akar lenni. Így kezdődik a szenvedés mindig újra meg újra.

Nagy István agrárminiszterünk csudálatos műalkotással rukkolt elő a Facebookon mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére és boldogságára. Közzé tett egy képet, amely két részből áll. Felül egy kiégett, szikes föld látható haldokló, ványadt növényekkel, alatta pedig – mintegy a miniszteri koponyán hordozás képzetét keltve – Nagy István szeme mutatkozik, fölötte az erősen ráncolt homlokával, mintha a pusztaság súlya redőzné alatta a bőrt, kínok közepette. Ám Nagy István miniszteres urunk nem azt írta a mű értelmezéshez, ami panelproliilag fakadhatna belőle, hogy miszerint szétmegy a fejem, csezmeg, hanem a köznapoktól elemelődve az esztétikum világába megtudhattuk: „Összefüggések. Aszály 2022.”

Mintha a múziumban volna a képhöz írva a címe, hogy aszongya: „Mona Lisa”, és a bávatag nagyközönségek néznék tátott szájjal, olykor késztetést érezve arra, hogy hozzá vágjanak egy tojást. Kitetszett így, hogy miniszteres urunkban egy festőbe ojtott költő veszett el, szertefüggő értelmezéseket lehetővé téve a gondoktól gyötört miniszteri homloknak. Viszont ettől eső nem lesz, és ugyanúgy odavannak a vetések, mintha nem csodálhatnánk ezt a homlokot, ami olyan, mintha egy shar pei kutya volna, akiket azért szeretünk, márt három számmal nagyobb bőrt hordanak, mint kellene nekik. Nagy miniszteres urunk kormányunk tagja, és így kormányoz: sokértelmű, aggodalmas képeket eszkábál nagy műgonddal.

Az aszály, az nem tréfadolog, felette semmilyen kormányoknak hatalma nincsen, még magának Orbán Viktornak sem, bár ebben nem vagyunk egészen bizonyosak. Olyannyira kívül esik ez a tehetni valamit is körén, hogy még Novák K. államelnök is imádkozott miatta, igaz, nem a keresztényi kipcsak földnek megfelelőn a liturgia szerint, hanem Kovács Katalinnal szólva, az ő dalával, miszerint „Add már uram az esőt”. De nem adta a nyüves, ezek szerint Novák K. államelnök szava sem ér az égig, vagy az ő istene sem mindenható. Komoly dolgok ezek, legalább annyira, mint Nagy miniszter ráncolt homloka, amiben azért fölfedezhetjük a népi vonalat, ahogyan annak idején Rózsa Sándor meg a szemöldökét vonta össze.

Mindez is azonban csak a burok. Mert voltaképp az az igazi kérdésünk, Nagy miniszteres urunk mi az anyánk valagának rakosgat ki ilyen képeket a Facebookra, mint mikor például Varga J. hegedül vagy dekázgat, Németh Sz. pacalt kavar az üstben, vagy egyenesen maga Orbán V. tölt kolbászt, esetleg koviubival bíbelődik, miközben pedig az ország épp csúszik vissza a középkorba, vagy egy kicsit messzebbre. Aztán arra kell rájönnünk, hogy az ország, amit ezeknek gondozgatni kellene, azért megy szarrá a kezeik között, mert kormányozni ezek nem tudnak. Illetve a Facebookon való ténykedésük a kormányzás maga. Itt tesznek közzé hülye, átgondolatlan és aljas rendeleteket meg határozatokat.

Aztán lesz, ami lesz. Így és ezen a ponton azt kell belátnunk, hogy kies hazánk csak azért működik még úgy ahogy, mert a lakosai rutinból és megszokásból működtetik. Vezetik a mozdonyt meg a villamost, műtenek és tanítanak, eladnak a boltban, igazolványt csinálnak, mindenki teszi a dolgát, igaz, egyre kedvetlenebbül, de azért mégis. Ezek meg facebookoznak, illetve tutulva szidnak mindenkit maguk körül. Meg lopnak, ezt el ne feledjük. Ilyképp az országot a tehetetlenségi nyomaték viszegeti előre, de már alig is, most már rohadt nagyokat zökken, mígnem egyszer csak megáll. Voltaképp ezt mind jelenti Nagy miniszteres urunk ráncolt homloka, amivel a gondjait akarta lefösteni, de egészen mást mutatott.

Mégpedig a tehetetlenséget. És összességében nem is az aszállyal szembeni kilátástalanságot, hanem az egész világgal meggyűlő bajokat, hogy mi a szar történik itt. Ugyanezt mutatja az összes többi közösségi térben való megnyilvánulása is, hogy szedegetik össze a népszerűség morzsáit, mint valami huszadrangú színészek. A Facebookot nem kormányzati kommunikációra találta ki a Cukorhegyi, bár, ha belegondolunk, hogy Mészáros L. őnála okosabb, akkor valószínű, hogy az amerikai csak azért hagyta ezt ki a funkciók közül, mert sötét, akár az országút. Még ez is lehet, vagy pediglen nem. Mindenesetre és ennek ellenére kormányunk erre használja, s mint látjuk, ténykedése olyan is.

Egy dolog volna hátra, hogy azt kiderítsük, kinek szólt az összevont homlokú üzenet. Kivel akarta közölni miniszteres urunk, hogy tenni akármit is a bőrgyűrögetésen kívül nem tud, mert a világ erői hatalmasabbak annál, mintsem gondolta volna akkor, amikor elfogadta a magas hivatalt. Nem tudjuk igazából, Istennel ezek nincsenek olyan nexusban, hogy hallgatna rájuk, a traktoristák meg nem szoktak a Facebookon lógni. Mindezek miatt ez az aktus egy utolsó sikoly a vakvilágba – meg maximum nekem – az elmúlás előtt, amikor majd Nagy miniszteres urunk homloka redői is elapadnak, és a bőre szárazon lepereg a csontról. De ezt már végítéletnek nevezik, amikor nem lennénk egyik fideszista helyében sem.

Dezse Balázs, a Pesti Srácok dolgozója (betűket rakosgat egymás mellé) Soros György kilencvenkettedik születésnapjára azt írta, nem kíván Sorosnak boldog születésnapot, csak eszébe jutott, elgondolkozik azon, „hajlamosak vagyunk néha számon kérni a Jóistent, hogy egy ember, aki ennyi kárt okoz, miért hagyja a Jóisten ennyi ideig, jólétben élni”. Elnézve ezt a mondatot mi pedig azon gondolkozunk, Dezse Balázs miért nevezi magát újságírónak, illetve elmerengünk az ő Istenén, és a hozzá való viszonyán is. Azon már fenn sem akadunk, hogy a jámbor keresztény láthatóan egy embertársa halálát kívánja, mert ezt megszoktuk.

A többi azonban érdekes. Hősünk a Facebookon tette közzé veretes gondolatait, azért, amiért az ember gondolatokat tesz közzé ezen az oldalon. Hogy reakciókat váltson ki a közönségből, és ez természetesen sikerült is neki. A decens, úri közeg, amelyik a Pesti Srácok nívójához szokott, a bejegyzés alatt buzizott és zsidózott, bár ez annyira nem is meglepő. Ők azok, akik mindenre képesek buzizni és zsidózni, voltaképp hozzájuk szólt Orbán is Tusványoson a fajkeveredési elméletével, de most nem is ez az érdekes. Jelen mélázásunk tárgya Dezse, meg az összes pesti srác, valamint az ő olvasótáboruk Istenhez való különleges viszonya.

Kezdetnek annyi talán megteszi, hogy keresztény Magyarországunkon Dezse – és az összes többiek – Istene – ha van nekik egyáltalán – nem keresztény Isten, hanem valami egészen másfajta. És mivelhogy általában ők azok, akik ordítva tudatják a nagyvilággal a keresztény kultúrájukat vagy kultúrálatlanságukat, innen nézvést logikai szemszögből az is megállapítható, Magyarország nem keresztény ország, sokkal inkább pogány, mert ilyen istenei vannak, illetve olyan ősiek, amelyeket be sem ismernének, mert legszívesebben letagadnának, ha rájönnének, milyenek. Ilyen veszély azonban nem fenyeget.

Dezse módja, ahogyan ő az Istenéhez szól, a próféták módja, akik a haragvó Istennel fenyegettek, illetve hozzá fordultak, hogy eméssze el a bűnben fetrengő világot. Sajnálattal kell tudatnunk a Soros halálát kívánó Dezsével, ha ő ilyen óhajjal a Jóistenhez folyamodik, rossz ajtón kopogtat, mert a szentesték Jézuskája és az apukája sem foglalkozik bosszúállással a legendárium szerint. Ezek ketten kiegészülve a Szentlélekkel inkább a megbocsátással bíbelődnek, meg a szeretetet hirdetik. Dezse Istene ezeknél ősibb, haragvó Isten, akit azok imádnak, akiket a közönsége illetlen szavakkal illetett a bejegyzése alatt.

A világ tehát a benne lakó istenekkel korántsem olyan egyszerű, mint a pesti srác képzeli abbéli tévelyedésében, ha a teremtőt hiába a szájára veszi aljas vágyainak kifejezéséhez, attól az egész komilfó lesz, holott egyáltalán nem. Más bukéja lesz a dolgoknak, amit ezúttal inkább nem részleteznék. Dezsével és a többivel nem az a baj, hogy hitetlenek hanem, hogy Istennel takaróznak, mert a mai Magyarországon ez van divatban. Ugyanakkor, mint a fentiekből is látszik, buták is nagyon, de legalább kellőképpen gonoszak, és ezt majd a Jóistenük megbünteti, de nem itt, hanem a másvilágon. Erről szól a kereszténység.

És nem pediglen arról, hogy itt nekilát villámokat szórni, vagy kitekeri a Soros nyakát. Kinek a pap, kinek a papné, Jézus vagy Jehova, nem mindegy, de akinek egyik sincsen, annak teljesen. Mindezeken túl, és a képet még kicsit árnyalandó, az is egy horizont, ha valaki ifjúságának bimbajában megragad ott, hogy egy ártalmatlan matuzsálemmel riogat, mert eddig terjed a horizontja. Ám ehhez még annyit, ha Sorosnak egyetlen bűne is van, az az volna, hogy Orbánt, akinek a valagából ez a Dezse jól láthatóan kilóg, a saját magáról elnevezett ösztöndíjban kegyeltette, azaz kígyót melengetett a ma már őszülő kebelén.

Ilyenekről a fideszes fáma nem szól, hanem Istent kéri Orbán jótevőjének elpusztítására, amihez kell egy kis pofa, látens nácizmus és mindenképpen aljasság. Ebből viszont rengeteg. Nem szaporítanánk itt a szót feleslegesen, de Dezsének azt javasoljuk, ha már istenezik, iratkozzon be hittanra, ráfér, vagy felejtse el a vele való kurválkodást, mert nem vagyunk mi Mári nénik, hogy hasra essünk tőle. Ám így végül is nem ez a legnagyobb baj ezzel az egésszel, hanem az, hogy ez a Dezse és a cimborái képzete Istenről – ha van, nem győzzük hangsúlyozni – olyasféle, mint valami iszlamista miliciáé. Csak ezek ahhoz beszariak, de a pofájuk az nagy.