Usain Bolt és a KDNP

Én kérek elnézést a derék jamaicaitól, hogy egy képernyőn emlegetem mondjuk Rétvári Bencével, vagy akármelyikkel, amelyik bohóc pár éve lelte meg az Urat. De, amint olvastam, hogy mire költöttek ezek tizenheten rohadt sokat a te zsebedből, drága olvasó, egyből a jó Usain nyilazós képe ugrott be, midőn lába előtt hevert az egész tetves világ, tehát nem tehetek róla egyáltalán.

Meg különben is ki fog derülni itt lejjebb, hogy mindenképpen adja magát a móka. A kacagás, az nem egészen biztos, de mit lehessen tenni, kérdem én a karma előtt földig hajolva. Alapvetően nagyvonalú mókus vagyok az alomból, mert a rendszer elhanyagolta nevelésemet, így csak akkor visítok fejhangon, ha a vörös, bozontos és lompos farkamat húzgálják.

Ezért siklok most el afölött, hogy ezek tizenheten, akik valami ismeretlen ok következtében KDNP frakciónak nevezik magukat, de lehetnének akár mormota őrs, vagy elsőáldozó ribancok is, tök mindegy, szóval, hogy ez a galeri százhuszonhat millió közpénzt tapsolt el tavaly működése közben, mert rohadt drága lehet a gitt, vagy akármi. Szóval ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Ellenben leltem egy tételt, amitől megjelent nekem a sprinter, a világ leggyorsabb embere, és intőn felemelte az ujját, hogy figyeljek oda. Nos, a piszkos tizenhét egy év alatt egymillió kétszázezret költött lekvárra. Azt én nem tudhatom, hogy ez sok oder kevés, ezért élénken billegetni kezdtem a bütykös ujjaimat, még a lábaimon meredezőket is kiszámolási céllal, csakis.

Egészen egyszerű képletet alkalmaztam. Alapul vettem, hogy itt, az egyik rendszerspecifikus boltban négyszázért adnak egy üveg sárgabarack masszát. Az egyszerűség kedvéért ötszázzal számoltam az ujjaimon, és azt adta a művelet, ha ezek tizenheten egy év alatt fölzabáltak egymillió kétszázezer forintnyi lekvárt, az uszkve huszonkétezer üveg, tehát napi hatvan, ami nem semmi, ugye.

Édesszájú egy bagázs, vagy valami más mocsok bújik meg a sötétben. Azt nem tételeztem, hogy elirigyelve Vajnáné gusztusát, nemesfémmel spékelték volna a sárgás trutyit, hogy aranyfüstöt fingjanak. Ez indokolná, hogy mért basztak el ennyi lóvét a zsebedből én édes proletárom, ezt azonban, ezt a fölfejtést hosszas megfontolás után elvetettem. És ekkor jött az én Boltom – nem CBA, ezt el ne feledjük.

Emlékezhetünk, vagy, ha nem, akkor elmesélem, hogy ez az Usain éveken keresztül szarrá verte a világot, ma is ő a száz-, és kétszáz sík világcsúcsartója, pedig már kampóra akasztotta a szögesét. Amikor arról faggatták, mi a jó franctól ilyen rohadt gyors, akkor azt felelte, hogy a nagymamája lekvárjában lehet a titok nyitja. Ezt nyomozhatta ki a de jure ugyan igen, de facto azonban egyáltalán nem létező frakció, és most lekvárhegyekkel várják a zsenit.

Tán azért, mert sejthetnek valamit, hogy milyen sors vár rájuk, és ezért futni készülnek nagyon gyorsan, és kell a lecke a meneküléshez. Ebben azonban én egyáltalán nem bízok, mármint, hogy még tovább is nem szívják a panelproli vérét, még a remegve várt ápr. 8. után sem, így akkor talán a vezér seggét óhajtják még alaposabban tisztogatni a recés nyelvükkel, még az is lehet.

Bolt bácsi nagy álma ugyanis, hogy a rekortánt odahagyva futballistának szegődik, és akkor lenne igazán boldog, ha a Manchester United szerződtetné. Ez ugyan még odébb van, viszont a Borussia Dortmund már behívta egy márciusi próbajátékra, tehát minden lehet. A hamis keresztények pedig a lekvárhegyekkel csábítanák a Puskás Arénába, amely kisebb is, szarabb is, mint az Old Trafford, de az övék.

Egyébként a kiszemelt ideológiailag is megfelel. Ha figyelemmel kísértük nagy futásait, láthattuk, midőn rajt előtt keresztet vet, a győzelem után pedig meg is csókolja a nyakában lifegő feszületet. Sőt, a teljes neve is Usain St. Leo Bolt, tehát sokkal keresztényebb és pláne demokratább, mint ezek így együtt, egy halomban, ezért nem is való közéjük egyáltalán.

Eddig tartott a mai hajnali szerenádom, és ide-oda kószáló képzeletemet a valóságra tompítva egyetlen rohadt nagy kérdést teszek fel búcsúzásként, de azt nagyon. Hogy a Rétvári nevű, ha már ilyen kurva sok lekvárja volt, akkor miért krumplit osztogatott a proletároknak szavazatvásárlási céllal. Ezeknek ez is jó, gondolhatta ez a Rétvári, és letörölte a mocskos ajkairól a lekvárfoltokat. Így megy ez minálunk, nem épp sehogy.

Mindig fölfeslik valahol

Pintér Sándort megszállta a szentlélek, vagy csak túl jó volt az anyag, netán a halálba indulók önveszejtő hősiessége borította meg két sms között, de mindenesetre kiszólt, akárha luk a gödörből: “Soros György nem végez illegális migrációt támogató tevékenységet”.

Ettől, ha nem is potyogtak le egyesével a csillagok, mégis támadt egy apró repedés azon a masszív, monolit hazugságtömbön, amellyel az Orbán Viktor & Co. örvendezteti meg a nagyérdeműt már az idők, de legalábbis a NER születése óta, amely dátum minden vajákos szerint egybeesik, sőt e két ősrobbanás egy és ugyanaz.

Koronás emberünktől szó szerint hallottunk ilyet előtte: “Soros György a nyilvánosság elől rejtetten, magyarországi szervezetein keresztül temérdek pénzzel támogatja az illegális bevándorlást. Számos civilnek álcázott lobbiszervezetet fizet, hogy érvényesítsék az érdekeit.” – Ez nem csak úgy elcsusszan a mobilcowboy állítása mellett, hanem frontálisan rohan vele szembe.

Altusz Kristóf is lányos zavarban volt, amikor a Times of Malta című lapnak olyat lefetyelt el, amit nem szabadott volna. Friss és éretlen hús, nem tudta, mit cselekszik ezzel az ezerháromszázzal, amely minden normális országban földindulást váltott volna ki, a miénk viszont közkeletűleg nem az, de majd lesz egyszer, ha nem vigyázunk.

Ezzel a két kilengéssel csupán az irodalom tanulmányozásának fontosságára hívnám fel a figyelmet, meg arra, hogy Arthur Jay Finkelstein tavaly visszaadta a lelkét az ő teremtőjének, a helyébe lépő Habony et. pedig nem képes olyan hatékonyan működtetni a Fidesz-fikciót, és ebből bajok lesznek.

Momentán minden jel szerint a commedia dell’arte laza színpadvezetése dívik, a szereplők improvizálják a szövegeket, sőt, olykor-olykor ki is pofáznak a színpadról. Tudjuk, hogy ezek a társulatok a közönség tetszése szerint csűrték-csavarták a darabot, ami rossz vásárokban elmegy, egy ország vezetésére ellenben alkalmatlan.

Az irodalom felől közelítve meg a NER-t, amely ebből a szögből kőkeménynek tűnik, mégis tudjuk, hogy csak törékeny üveggömb az egész hazugság-fikció, amit Orbán idedelirált nekünk. És abban a pillanatban törik apró darabokra, amikor az osztani való elfogyván egyre több önjelölt drámaszerző érzi magát vásári komédiásnak, és nem egy pórázon tartott hadsereg alkatrészének.

Orbán et. arra cseszik rá, hogy lenézi a romkocsmák mélyén merengő bölcsészeket, pedig tanulhatna tőlük. Füst Milán például minden nyüves írót arra int, hogy lehet hazudni bármit, ki lehet találni akármilyen fikciót, a népek egészen addig igaznak hiszik, amíg minden apró részlet illeszkedik a kiinduló hazugsághoz. De az ettől való legkisebb eltérés is hiteltelenné teszi az egészet. – Erre int az öreg, de ezeknek beszélhet.

Habony ilyeneket nem tud, ő még Mario Vargas Llosa „Levelek egy ifjú regényíróhoz” című firkálmányát sem tanulmányozta, amiből szintén megtudhatta volna, hogyan kell álomvilágot rajzolni a panelproli agyába. Ehelyett Ibizán szívja a port, ami szíve joga, csak itt meg kezd széthullni az orbis pictus, mondjuk az én legnagyobb megelégedésemre.

És valami nagy-nagy kéjjel nézem, ahogyan szépen lassan fulladnak bele a hazugságba, mert nem tudják, hogyan kell regényt írni. Ez az elmúlt napok melankóliája után üdítően hat, és csupán azért dobtam be a közösbe, hogy lássuk, ha töketlen ellenzékünk, és mi magunk – mert méltatlanok vagyunk rá – nem végezzük el a piszkos munkát, a fasiszta csőcselék eltakarítását, akkor azt majd az idő megoldja.

Mert legalább olyan hatékony, mint a Második Ukrán Front, és egyszer majd odaér úgyis, akárha Micimackó.

Aljassági illeték

Altusz Kristóf véletlenül tökön lőtte Orbán Viktort az ezerháromszázas elszólásával, és ez Orbán Viktornak nagyon fájt. Olyannyira, hogy villámgyorsan be is kötözte a sebet egy kis szemétséggel.

S bár elsőre úgy tűnik, szokás szerint azért, hogy másról beszéljenek azok a népek, akiknek van még kedve egyáltalán beszélni, mint az ő kínjáról, de voltaképp ennél sokkal nagyobb lépést tett a fasiszta gépezet, amelynek a vége az összes akadékoskodó alak végleges elhallgattatása lesz.

Erről a civilek elleni újabb ámokfutásról van most éppen szó, amely még mindig nem verte ki teljesen a biztosítékot, mert ebben az országban semmi nem tesz ilyet. Mindenki bele van süppedve valami tompa kábulatba, mint a villamosszékhez vitt, benyugtatózott páciens.

Három lépést terveznek végrehajtani azok ellen, akik kekeckednek, és momentán azt sütik rájuk, hogy segítik az illegális migrációt, de mondhatnák azt is, hogy nem elég szőkék, és nem tiszta magyar a vérvonaluk.

Tehát: megjelölik őket, elveszik a pénzük egy részét, külföldi segítőiket kitiltják az országból, a magyarokat pedig távol tartják a határtól.

Minden bizonytalan. Az is, hogy ki bök rá valamely szervezetre – melyik házmester -, akit meg kell jelölni, mint menekülteket nyaraltató irodát, vagy kit tiltanak ki az országból és ki nem mehet a neo-vasfüggöny közelébe.

Egy dolog biztos csak, hogy a külföldről kapott pénz huszonöt százalékát óhajtják bezsebelni, amit bevándorlás-szervezési illetéknek neveznek.

Tegye a szívére a kezét, aki közülünk ilyet ki tudna találni, de ezek erre is képesek. Sőt, mindenre, és a jelek szerint meg is teszik, amit csak akarnak, ha hagyják nekik. És hagyjuk.

Újra mondom már-már monomániásan, hogy jelen pillanatban a tizenhét éves magyarok mennek az utcára csupán a hülye tananyag miatt, a papájuk meg, akinek a torkára illesztették épp a kést, otthon csendben emészt. Pedig sorra kerül majd ő is, ha arra lesz szükség.

Ez az egész ugyanis nem Sorosról és nem a migránsokról szól, mert ezek szavatossága április nyolcadikával így vagy úgy, de lejár. Most jelzem nagy gonoszan, hogy a választások után Sorosról egy szó sem esik már, erre van egy hangszóróm.

A rá való hivatkozással és látszólag az ő ellenében meghozott törvények és rendeletek azonban itt maradnak, mint a terrorveszély-helyzet is, ami még mindig ketyeg, bármire felhatalmazva Orbánt. Minden aljasságra, amihez csak úri kedve szottyan.

Mert azt mindenki, még Németh Szilárd is tudja – bár ő nem biztos -, hogy ezek a civilek semmiféle migráns-utaztatást nem szerveznek, egyetlen bűnük van, hogy túl nagy a pofájuk. Ma ők vannak soron, holnap meg te, míg igazzá nem válik a példamese a nácizmus korából, hogy ki nem szólt kiért, míg érte is el nem jöttek.

Ez az első lépés, amelynek a végén bárkire rá lehet sütni, hogy migránsokat pátyolgat, aztán külföldi ügynök lesz, meg hazaáruló, a nép ellensége, akit vagy likvidálni kell, de minimum elüldözni az országból. Ha ez bekövetkezik, márpedig bekövetkezik, akkor fognak elégedetten hátradőlni az urak, mint Erdogan is éppen most.

De ez a bevándorlás-szervezési illeték, ez olyan szinten aljas, hogy inkább nem keresek rá jelzőt. Idegenek pénzt adnak arra, hogy elcseszett országunkban valakik jogot védjenek, éhezőket etessenek vagy akármi, ezek meg elszedik tőlük. Erre már nincsenek szavak, valóban.

Kíváncsian várom, mi lesz még. (Meg az ordas eszmék, ha tetszenek emlékezni.)

Lakógyűlés

– Lakótársak, lakótársak! Csöndet! – Kiabált, és rázta a csöngőjét Orbitális Vejnemöjnen, a Szűzmária utca 2018 számú panel közös képviselője, miközben élénken nyalogatta az ajkait, és simogatta pörköltfoltos ingét mérhetetlen gyomrán.

Nyolc éve választották meg először teljes egyetértésben, mert Gyurgyalag Frankenstein, az előző képviselő a sarki kocsmában két fröccs között bevallotta, hogy hazudott reggel, délben meg este.

Ezt nem tűrhették a lakók, s miután néhányuk spontán öngyulladást produkált a lépcsőház előtt, meg matchboxokat borogatott a homokozóban, Gyurgyalag kihívta a tűzoltókat, és ettől végleg kitelt a becsülete.

Akkor is lakógyűlést tartottak, és azt is Gyurgyalag képébe vágták, hogy lop, de ezt senki nem tudta bizonyítani, mégis leváltották. Orbitálist úgy üdvözölték akkor, mint a megváltót. Igaz, évekkel azelőtt már volt egyszer főnök, akkor is suttogtak a stiklijeiről, de ezt mindenki elfelejtette, mert a lakók emlékezete rövid volt nagyon.

Lépcsőház-forradalom történt tehát. Vejnemöjnen sunyin nézett, ahogy ringatózott a lakók feje tetején, és másnap mindenki legnagyobb megrökönyödésére új házirendet vezetett be. Sőt, azt mondta, meg kell védenie a közös költséget, ezért átutaltatta a saját számlájára, és mindenkit megfenyegetett, hogy kikapcsoltatja a fűtést, ha önként nem adják oda a felújításra félretett pénzt.

Furcsa volt ez a lakóknak. Gyurgyalag ugrándozott is, hogy ő megmondta, ott sipítozott a lépcsőházban, de leszerelték, hogy ő elbaszta, nem kicsit, nagyon, fogja már be a pofáját.

De egészen furcsa dolgok történtek aztán. A földszint kettőben lakott Mérhetetlen Hörpincs, aki minden munkát megkapott. Senki nem kérte, de festett, mázolt a lépcsőházban, az udvaron még a homokozót is letérkövezte, állandóan Vejnemöjnennel sutyorgott meg szotyolázott, és a báva lakóknak azt mondta, csak keményen kell dolgozni, mint ő, és rájuk mosolyog a jóisten. Ezt akkor jelentette ki, amikor egy jachtot tuszkoltak be az ablakán.

Így zajlott az élet a Szűzmária utca 2018-ban, amikor az egyik lakó, aki ilyen züllött képű bölcsésznek nézett ki, és romkocsmákból járt haza, meg a térköveket színezte-festegette mindig szivárványosra, hogy már rendőrt is kellett hívni rá, azzal jött, hogy ő albérlőt fogadna.

Vejnemöjnen teljesen meghülyült a hírre, szögesdrótokat húzatott a bölcsész-képű ajtajához, és a saját kultúrájáról hadovált, miközben rengett a tokája, rángatózott a feje, és azt mondta, ezt meg kell konzultálni. Ezért hívta össze a lakógyűlést, de csak ketten mentek el, és ők ordítozták, hogy vivát, Vejnemöjnen.

Szellő Radus, aki valami különös oknál fogva arról álmodozott, hogy úgy dúrhatja majd ki Orbitálist, mint az előtte Gyurgyalagot, ment volna, de a holdvilágképű, szemölcsös pofájú Germán Stramm, aki a rezsire ügyelt, ezért mindig bezárta az összes ablakot, ráordított, hogy ki van tiltva Isten nevében, majd keresztet vetett bal kézzel, és alulról fölfelé.

Vejnemöjnen nekilátott, és mondta ennek a kettőnek, hogy ide egyetlen albérlő be nem teszi a lábát, amíg ő él és mozog, ettől azoknak, szerencsétleneknek spontán orgazmusuk támadt, amikor beütött a ménkő.

Illetve beütött volna, ha ez a kettő épp nem élvez el, mert a földszint egy – ahol Vejnemöjnen lakott – ajtaja kinyílt, és két, álomtól ittas, ismeretlen rézbőrű nézett ki, majd megkérdezték Orbitálistól: – Főnök, hol a tojás? – A kettő, aki épp ott volt, egyáltalán nem foglalkozott velük, mert Vejnemöjnent éltették.

Így azt is csak az utcáról látta az a nyolc – aki nem jött el -, benézve a bedeszkázott ajtó résein, hogy Germán Stramm megnyálazza a buci ujját, úgy rajzol keresztet az idegenek homlokára. Ezek nem tudták, mi történik, és annyit rebegtek: – Allahu Akbar.

– Nincs tojás – mondta Vejnemöjnen a frissen megtérítetteknek -, de Mérhetetlen Hörpincstől vehettek. – és a kettes számú ajtóra mutatott. Aztán elordította magát: – A lakógyűlésnek vége, menjetek békével. – A két elvarázsolt alak távozott, szidták a züllött képű bölcsészt, az egyik valami savat emlegetett. Így azt sem látták, hogy a két rézbőrű iszonyú pénzeket fizetett a tojásért, amit aztán Orbitális és Mérhetetlen igazságosan, nyolcvan-húsz arányban el is osztott.

A nyolc átvert alak meg tehetetlenül nézett befelé a lukon, de nem tehetett semmit. Így szállt le az éj a Szűzmária utca 2018-ban.

Mexikói felállás és pézsmapockok

Ha jól számolom göcsörtös és sajgó ujjaimon, akkor egészen pontosan nyolcvanhármat kell aludni még, hogy az urnákat meglátogathassuk. Ez innen nézve nagyon sok, onnan meg kevés. Viszont, ahogyan föstenek a dolgok, momentán épp arra jutottam, hogy teljesen mindegy és érdektelen, hogy százezer év van még addig, vagy egy kósza pillanat.

Így is, meg úgy is győz a mostani mocsadék újra, és utána egyéni gusztus szerint lehet kardba dőlni, iramodni Londonba mosogatni, vagy csak kiülni a kert végiben álló kacska fa tetejére bámulni a Napot. Az újabb nemzeti tragédia nem csak a Fidesz aljas választási rendszere és tömegpszichózisa, és nem is a választópolgár bárgyúsága okán fog bekövetkezni, hanem ellenzéknek nevezett hülyegyerekek ótvaros töketlensége miatt elsősorban.

Arra ébred az ember egyszer csak – vasárnap -, hogy már megint meg akarja váltani a világot valaki. Most jelesül Szigetvári Viktor tartotta fontosnak, hogy az önéletrajzában majd későbben szerepeljen, hogy volt ő miniszterelnök-jelölt is. Másra ez a móka nem alkalmas, illetve arra igen, hogy még biztosabbá tegye Orbán et. győzelmét.

Bödőcs Tibort, a humoristát megkérdezték, hogy miért támadja sokkal kegyetlenebbül Orbánt, mint annak idején Gyurcsányt, amire elmondta, akkor nem volt élet-halál harc, most meg az van. Ilyen egyszerű, de ezt képtelen felfogni a sok önjelölt megváltó, és sütögeti a saját penészes pecsenyéjét Karácsony, Széll, Vona, meg még ki tudja, hány föl nem bukik még az árból. És ezért mondom azt, hogy el vagyunk veszve, azt hiszem.

És akkor még Thürmerről meg az ő Munkáspártjáról nem is beszéltem például. Őrá is szavaz majd pár ezer becsületes hajdani munkásőr, aki megőrizte a hitét, nem az olyanok, mint Bencsik et., aki voltaképp azt sem tudja, ki is ő valójában. De ezt csak kis színesként említettem meg.

Pártunk, ez az egyetlen, például mázsaszámra veszi a szavazatokat a határon túlról is, és ezt már nem is titkolja. Szintén ezen a hétvégén két és fél milliárdot kivettek a zsebünkből megint, és székelyudvarhelyi véreinknek adták, mint a sajátjukat. Aztán egy Soltész Miklós nevű államtitkárnak öltözött agytörzsi lény hozzátette az ukázt is, ami ez volt: arra kérte a székelyföldieket, hogy vetessék fel magukat a magyarországi választások névjegyzékébe, és döntsék el, melyik politikai közösség segített a legtöbbet, mert az áprilisi választásokon a kormánypártok is segítséget kérnek az erdélyi választóktól.

Virág elvtárstól irigyelhette el, ezt a fordulatot minden bizonnyal.

Ezt toldjuk meg a papjaikkal, akik közül szintén vasárnap a hódmezővásárhelyi mutatta meg, mire lehet számítani tőlük a sajgó ujjaimon kiszámolt elkövetkezendő nyolcvanhárom napon, és a kampány még el sem kezdődött igazán. Ki tudja, milyen cukiságok jönnek még a tavaszig.

Viszont a mi drágalátos ellenzékünk nem fogja fel, hogy ez nem klasszikus választási helyzet, amelyben lufival a kézben és bézs ballonkabátban, mosolyogva megy az ember voksolni a tavaszi szélben, hanem életre-halálra menő kézitusa. Vagy bokszmeccs vagy akármi, s ezek ehhez képest egymással játszanak mexikóit. Ez olyan patthelyzet – a mexikói felállás – a klasszikusok szerint, amelyben egyszerre többen is egymásra fogják a mordályt, és, ha valaki meghúzza a ravaszt, az összes megmurdel.

Hogy ezt mért nem lehet ép ésszel belátni, és közös erővel lőni tökön az ellent, azt én föl nem fogom. Például Komáromi Zoltán sem fogta fel, aki Szigetvári miniszterelnök-jelölti megvilágosodása után az alábbi szavakkal hagyta ott az egész bagázst:

„Az ok viszonylag egyértelmű: nem tudtam azonosulni, nem tudtam egyetérteni azzal a kamikaze mentalitással, amivel Szigetvári Viktor vezetésével az Együtt a túlélése érdekében elindult. Semmi korszakváltás, semmi kormányváltás, semmi együttműködés. Ehelyett a (potenciális) szövetségesek kritizálása és a felelőtlen döntések jellemzik az Együtt párt vezetését. Komikusnak tartom, hogy hatékony tettek helyett vagdalkoznak, az egy százalék határán billegő pártként legfontosabb dolguk volt miniszterelnök-jelöltet választani. Szerencsétlen megoldásnak és öngyilkos stratégiának tartom, hogy egy ilyen kis párt egyetlen számottevő szövetséges nélkül, ötvennégy egyéni választókerületben konfrontálódjon a demokratikus ellenzék pártjaival, és egyben veszélyeztesse ezekben a körzetekben a Fidesz jelöltjének a legyőzését. Vége!”

Magam sem mondhattam volna szebben. S mivelhogy nem akarnám megbántani mimózalelkű politimókusainkat, Svejk nyomán pézsmapocoknak titulálom őket. Az én drága bakám a fogdavagon őrét illette ilyen névvel, miután Jurajda, az okkultista szakács már szétcincálta a szerencsétlen agyát a meséivel. Svejk azért tartotta megfelelő névnek a pézsmapockot, mert úgy vélte, attól nem sértődhet meg a manus.

Úgy is lett. Szóhoz sem jutott az ipse.

Mimézis

Nem is olyan régen Harrach et., vagy Semjén sekrestyés – még vizsgálják az erről szóló, kétszáz évre titkosított iratokat – megteremtette a tányérszerű Földet, rajta az őket dicsérő megszámlálhatatlan élőlénnyel, amelyek közül van, amelyik lop, a többi az üres űrbe lógázza a lábát a kerek, lapos világ peremén.

Némelyik teremtmény valami különös véletlen, vagy az élethez szükséges gonosz fortély miatt az egész univerzumot átveri. Itt van nekünk mindjárt a nagy hangyautánzó pók, a myrmarachne formicaria, aki például belopódzik egy hangyabolyba, és álruhában él az ellenségei között. Hogy elkerülje a leleplezést, megváltoztatja a küllemét és a viselkedését.

Például a hangyának hat lába van, és egy pár csápja, míg a póknak nyolc lába van, és nincsen csápja. A mi pókunk tehát hat lábon szaladgál a hangyaboly környékén, a maradék két lábát pedig úgy helyezi el, mintha azok lennének a csápjai. Ezen kívül a két álcsápját is nagyon élethűen mozgatja, és úgy hadonászik velük, mint a hangyák a csápjukkal.

Ez a pók megpróbál mindent tökéletesen úgy csinálni, mint a hangya, mert a biztonsága érdekében létfontosságú, hogy a hangyaboly lakójának könyveljék el, hiszen a hangyabolyban a pók védelmet élvez a természetes ellenségeitől, például a pókölő darazsaktól. Az énekesmadarak, amelyek ínyencfalatnak tartják ezt a pókot, szintén békén hagyják őt a hangyabolyban.

A hangyautánzó pókok még azokat a pókokat is átejtik a „csápjaikkal”, amelyek más pókokra vadásznak. Ám ha egy madár, gyík vagy valami más élőlény megtámadja a hangyaközösségét, akkor a pók gyorsan visszaváltozik önmagává, és eliszkol. Nappal mindent megtesz, hogy észrevétlen maradjon, éjszaka azonban ugyanabban a hangyabolyban kapja el a hangyákat, amely otthont ad neki. Ha a pók lelepleződik, jó hasznát véve nyolc lábának, elillan.

Most mondja valaki, hogy a myrmarachne formicaria nem egy kiköpött Orbán Viktor. Úgy tesz, mintha közülünk való lenne, de nem az. Jár-kel, billegeti a hamis csápjait, titokban a vérünket szívja, velünk takarózik a pókölő EU elől, és emellett ő is készen áll arra, ha végleg lebukik, villámgyorsan elmeneküljön a svájci bankszámláihoz. Lenyűgöző a hasonlatosság.

Ez a tökéletes mimézis, a valóság utánzása, amelyből Arisztotelész szerint minden művészet ered. Az öreg arról is mesélt, a művészet elsődleges feladata, hogy az ember éthoszát, belső jellemvonásait utánozza, hiszen ezek határozzák meg elsősorban az emberi magatartást és a társadalomhoz való viszonyt is. Pókunk tökéletesen mutatja be, milyen ember is ez a mi vezérünk, és hogyan viszonyul hozzánk, nyomorultakhoz.

Tulajdonképpen azért meséltem erről a gonosz pókról, hogy megmutassam, nincs új a Nap alatt, és van, aki hangyákat zabál, más meg panelprolit, mivel az élet kegyetlen. Viszont ez a mimézis, ez az utánzó magatartás nem keverendő a mimikrivel, amikor egy élőlény felveszi vagy utánozza egy másik élőlény vagy a környezet mintáját, színét, külalakját, szagát, viselkedését.

Ezt az evolúció mozgatja, de ilyenben mi Mária országában nem hiszünk, mégis, ebben is láthatunk egyetlenünkre utaló mozzanatokat. Ilyen például a Peckham-féle vagy agresszív mimikri, ilyenkor a ragadozó a zsákmány fajtához vagy egy arra veszélytelen előlényfajtához válik hasonlóvá – farkas a báránybőrben -, és ennek segítségével gyilkolja le.

Egy tanulság van végül, hogy nincs menedék. És vagy bennünket zabálnak fel, vagy mi zabálunk. Tessék választani.

Miniszoknyában migráncsot szülni

És akkor Farkas Éva, Makó köztiszteletben álló polgármester-asszonya kimondta a végső érvet Soros, és ezen keresztül persze minden épeszű ember ellen a polgármesterek vuduzásán, ahol Kocsis Máté felmutatta a szent iratokat. Igaz, közel nem engedett hozzá senkit sem, nehogy égési sérüléseket szenvedjenek a népek.

Szóval Farkas elvtársnő ilyet bírt mondani: “Kedves Brüsszel, valaki megkérdezte az európai nőket arról, hogy szeretnék-e, hogy migránsok zaklatásainak célpontjává váljanak, szeretnének migránsoknak gyereket szülni?” Ehhöz nem fűzök inkább toldást, mindenki saját gusztusa szerint elmélkedjen a szellem ilyen lehengerlő nagysága előtt.

Egyébként annyi polgármester gyűlt össze a gonosz ellen, mintha a Burgban a hercegkisasszonyok, és valamennyinek a segében volt a felye is a sok bölcsességtől. Például Koncz Ferenc, Szerencs ura alapozott meg elméletileg Farkas elvtársnőnek, midőn azon örvendezett, hogy az ő fatornyosában „ki lehet menni az utcára miniszoknyában, és nem éri baj az embert”.

Persze, hogy nem, a jóisten az ő nagy kegyelmében enyhe telet bocsátott reánk, nem fagy le a miniszoknyában flangáló delikvens lába. Nem homeless ő, hogy ilyennek ki legyen téve, de ők nem látszanak a polgármesteri emelvényről, csak a migráncsok pöcse (már bocs).

Viszont ez a kettő, aki itt szóba került, legalább tudta, hol van, és legalább Platón szerint tette, amit tett, ha fogalma sem volt róla, akkor is. Az öreg így szólott rohadt régen ugyanis: „Ami a kimondás és elgondolás (számára) létezik, annak lennie kell: hiszen létezését tekintve (az) van, a semmi pedig nincs. Arra intelek, fontold meg ezt!”

A Soros-terv tehát a kimondás által manifesztálódik, ez az egyetlen tanulság szűrhető le, de sajnálatos módon ez nem minden megjelent polgi számára volt egyértelmű. Megkérdeztek néhány szerencsétlent, hogy mi a jó francot keresnek ott, de fingjuk nem volt. „Jönnek fülesek”, mondták a zászlóikat szorongatva.

Két továbbgondolás is jön ebből. Milyen füles jön nekik? A kókadt, lifegő fülükbe súgnak valami titkos tutit netán, vagy szó szerint kiosztják nekik a maflást, ha lehet ennyit élvezkedni édes anyanyelvünk mérhetetlen bőségén és furmányosságán. Viszont a zászlót, azt nehéz megértenem, hogy mire föl utaztatták a vásznakat a szeánszra.

Azt kapisgálom, hogy Szita ügynök úr a háta megett az erdővel óhajtott egységet és erőt demonstrálni, vagy lehet, titokban meg is áldotta azokat a mindent eldöntő csata előtt, de ettől olyan lett az egész, mint valami maszkabál. A momentumosok ennek megfelelően álarcban is érkeztek, de kivágták őket, mint a macskát szarni. Nem cicóztak, ha lehet így kajánkodni.

De ha már így elmerültem a szarban, remélem sikerült ennek az egésznek az emelkedettségét leföstenem. Igaz, olyan nívót én soha meg nem ütök, mint a TV2-jük, Vajnástul meg Timistül, amelynek gárdája képes volt V. Németh Zsoltot ötödik Németh Zsoltként emlegetni. Arról nem meséltek, ki volt az első négy, de képzeljük el, amint ilyen mérhetetlen tudással felszerelkezve mesélnek a fenti ökörségről az őket figyelő egytálételeknek, és máris előttünk áll a NER teljes foglalata.

Én kérek elnézést megint, hogy így megszaladt a pennám, de elragadott a hév. Tulajdonképpen a nagy hangyautánzó pókról (myrmarachne formicaria) akartam értekezni, mert hasonlóságot véltem felfedezni benne Orbánnal. Erről holnap tessenek elszámoltatni, de most mindjárt hajnali öt óra, nyit a nemzeti dohányos. Megyek, mert csetlik a bélem.

Azt hiszem, a skótkockás miniben szaladok át, közben pedig hálát adok Szitának, hogy ezt is lehet. Kirielejszon.

Ha, akkor

Ha igaz, az, hogy – mint azt Altusz Miklós államtitkár a Times of Malta című lapnak elmesélte – Pártunk ezerháromszáz migráncsot már a keblére ölelt, és befogadta őket, csak az ő biztonságuk miatt nem kérkedett ezzel, akkor igen nagyon rohadt bazi fennforgás van.

Akkor nem csak hazudtak, hanem ótvar mocskos átverést foganatosítottak, és momentán eljutottunk a nietzschei állapotba, hogy minden hazug, következésképp mindent szabad.

Akkor színház volt az egész világ, és benne színész minden fideszmókus. Akkor átverés volt az „Állítsuk meg Brüsszelt!” kampány, a kvótanépszavazás, a nemzeti konzultáció és az összes sorosozás a tegnapi polgármesteri szeánsszal bezárólag.

Akkor Orbán et. átkúrt mindenkit, de legfőképp a saját kétmillió hülyéjét, akik már teljesen kiszáradtak a sok fröcsögéstől, és most ott vergődhetnek partra vetve, nézve szemre meg fejre, hogy mi folyik itt, milyen büdös és ótvaros ganyé.

Akkor, ha kétmillió hülye lennék, megindulnék, mint a birnami erdő, hogy Orbán et. becses fanszőrzetét szálanként tépegessem ki, kivágjam a nyelvét, vagy vegyünk akármilyen pogányirtó fortélyt a mi egyetlen, drága Szent Istvánunktól, aki nagyon értett az ilyes szórakoztatáshoz.

Ha ellenzék lennék, akkor momentán nem a listákkal foglalkoznék meg a nyelvöltögetéssel, hanem – Moldova nyomán – kitépnék egy tölgyet az anyaföldből, és a lángoló fával írnám az égre nem azt, hogy „Hajrá Fradi!”, hanem, hogy – mondjuk – nyasgem Orbán, vagy valami más cukiságot.

Ha nem kétmillió hülye lennék, hanem a nyolcmillió többi megalázott és megszomorított, akkor lenne annyi tököm, mint középiskolás gyerekemnek vagy unokámnak, és az utcára mennék, bele az esernyőzuhogásba meg savesőbe, és kinyitnám a harminc éve befogott pofámat.

Ha ellenzék lennék, és rendszerváltást akarnék, és nem egy, a seggemet négy évig kellemesen melegítő széket Kövér pedellus felügyelete mellett, akkor nem sajtótájékoznék, hogy lárifári, hanem megkeresnék egy szerencsétlen ágrólszakadtat, a hónom alá fognám, és beállítanám a kétmillió hülye ajtajába, hogy őt a gazdád küldi neked.

Ha lenne rá érkezésem, napestig sorolhatnám, mit tennék ilyen ajtó-ablak ziccerben. De nem vagyok sem forradalmár, sem politimókus, csak egy nyüves krónikás, aki most újólag ráerősít Peresztegi tanár úr örökzöldjével, hogy „Ez már sok a többnél!” – Ha tetszenek érteni a gyermeki mondatban megbúvó elakadó lélegzetű fölhorgadást.

Ha nem igaz, amit Altusz államtitkár megosztott a jó máltaiakkal, akkor meg azért rúgnám föl a bilit. Viszont bennem van a realitás átka, és azt is elmesélem neked, mi lesz most és ezután: a Nap továbbra is bájosan süt majd a temetéseken. Az lesz.

Magyarország, végállomás

Ott álltak, ácsorogtak a ködökben, szúró napsütésben, esőzuhogásban a bozontos ég alatt, tikkadt szöcskenyájak peremén a jó nyugodtszenterzsébetiek, és várták a buszt. Mindig csak várták, nézve a messzeséget, falujuk oldalát, így merevedtek bele az időbe az árok peremén, és az egyik helyi Estragon fölsóhajtott az ő szívéből: ”Semmi sem történik, senki sem jön, senki sem megy el – borzalmas.”

És vágyak támadtak bennük, hogy kellene egy buszmegálló, a várást intenzívebbé teendő, irodalommá emelve mintegy, és hogy ne ázzanak cafatokra, azért is. De ilyenre pénzük nekik nem volt, miért is lett volna, ha semmire sincs, csak távoli földek templomaira, kisdedóvóira, valamint a kiskutya csavaros faszára. De erre nem.

Milyen leleményes is ez a mi népünk – mondta volt Virág elvtárs kezében hajában sült krumplit szorongatva és forgatva azt, mielőtt a rohadt stanicli durranása okán szétlőtték Pelikán elvtárs hagyamszagú konyháját. És a mi falunk polgármestere is az, hiszen eszébe ötlött, hogy megállóra ugyan nem, de kilátóra adnak pénzt a hatalmasok.

Így született meg a gondolat, amelyet tett is követett, és szárba szökkent a kilátóba ojtott megálló, a hibrid, a kettőben az egy, hogy csak megmossák a hajukat és indulnak is. Kicsi is, kilátni sincs semmire, de az övék. Lett öröm, alunni se tuttak az éjjel, kínálták erősen káposztalevéllel. Azóta ott várják Godot-t, és néha a toronyba mászva olyik elmélázik azon, hogy eljátszották a jogaikat.

Ne ítélj el én nyájasom, nem vihogok, hanem bőgök, mint a bérmakeresztapám malaca. Az úgy volt, hogy taknyos orrú hülyegyerekként nekem nem a KLIK, hanem ó celebrált disznóölést, s amikor szegény pára már csak rángatózott, és alig is volt hangja, akkor megadta a kegyelemdöfést a kölöknek, tehát nekem, hogy aszongya, most sír a legjobban. És akkor csak néztem, ahogyan távozik belőle a lélek.

Akkor erősen el kellett gondolkoznom élet és halál dolgairól, most pedig formát mutat nekem az a malac, hogyan lehet bensőleg zokogni mintegy, amikor érezzük, hogy sírni volna jó, ilyen melankolikus, falvédős műdalok stílusában miközben rí a hármónika. Mert ebben a kilátóval terhes buszmegállóban benne van az egész ország. Sőt, ez maga az ország.

A működésképtelenség mutatója, hogy, mintha a sivatagban szomjúságtól haldoklónak adnánk egy tábla csokit, kinyúlva a medence hűvöséből. Olyan ez. S miközben a faluban minden bizonnyal szól a zene a gyönyörűségtől, hogy tető alól lehet elmélkedni, jön az a rohadt busz vagy sem, de mindenközben a jó falusiak feje fölött ott a torony, a tető ára mintegy, amitől minden traktorista, jegyző és tanító egy abszurd darab szereplője lesz.

S miközben örülnek a várónak és a váróban, annak oldaláról csorog a vöröslő fájdalom, és úgy lesz nem térkép a táj, mintha Svejk mesélné a kocsma gőzeiben az okkultista szakácsnak, hogy anabázisa közben milyen különös helyre tévedt. Röhögnének nagyon, míg a fejük felett röpködnének a srapnelek, a nyugodtszenterzsébetiek pedig látnák, hogy a busz nem jön, mert elbaltázták a jogaikat.

Remélem érthető, hogy mi fáj nekem.

Állampártunk, pártállamunk

Kiderült most például – mindig kiderül valami -, hogy a Miniszterelnöki Kabinetiroda tizenegy milliárdot adott – megint – egy haveri reklámcégnek, amelyik szügyig benne volt a sorosozásban, további szíves elkúrásra. Van ebben valami nóvum minálunk? Semmi se, mondhatnánk, hogy nincsen itt semmi látnivaló, oszoljunk.

Nem oszolunk.

Szeszt olyat találtak az utalásra, hogy „az ország ellen most már hetedik éve folyamatos lejárató kampány van, a magyar kormánynak is élnie kell azokkal az eszközökkel, amelyek ezt ellensúlyozzák”. Ez se új a Nap alatt. Viszont K. Z., a CEU-n pallérozódott kormányszófosó azt is mondta, nem meséli el előre, mi születik majd ebből a pénzből, milyen mocsok, mert jönnek a választások, az ellenség megtudja, és reagál.

A kormány nem tájékoztat, a kormány agitál.

Mert mindezzel K. Z. hallgatólagosan bevallotta, hogy a kormány a választási kampányra gyúr, holott ilyeneket pártok szoktak tenni. Végül is, a kormány ezzel a kis apróval beszáll a Fidesz kampányába, és az ÁSZ néma lesz megint. De már ezt sem kéri számon az ember, csak leírja ide a füzetébe, hogy majdan a tekintetes bíróság is láthassa ítélethirdetés előtt.

Nem először látjuk és tapasztaljuk, hogy párt és kormány közt már semmilyen határvonal nincsen. A Fidesz, és ami vele egylényegű, a KDNP szépen kéri a kormányt, hogy csináljon már megint valami hülyeséget, a kormány pedig megteszi. A párt pedig azt kéri, amit Orbán összehagymázol, tehát nem a kormányfő kormányoz, hanem a párt, közben meg mégis Orbán.

Ez valami katyvasznak tűnik, és mégsem az, hanem jól bejáratott rendszer, amelyet állampártnak neveznek egyfelől, pártállamnak más megközelítésből, és diktatúrák jellemzőjeként írja le a szakirodalom.

Ez pedig ilyeneket is mesél nekünk:

A pártállam olyan speciális formája a diktatúrának, ahol a hatalom gyakorlásában kiemelkedő szerepe van egy, a többpárti demokrácia pártjaihoz egyes külső jegyeiben hasonló szervezetnek. Az állampárt részvétele a hatalomgyakorlásban történhet közvetve, amikor a párt az állami szervekkel szervezetileg és a működésében szorosan összefonódik, vagy közvetlenül, amikor a párt az állami szerveket saját szerveivel helyettesíti, illetve azok feladatkörében önállóan jár el.

Az állami és a pártapparátus nemcsak egybeépül, hanem a döntési hatáskörök gyakran tisztázatlanok, és kialakul a törvényesség egyoldalú, az adott párt érdekeit szolgáló szűkítő értelmezése.

A pártirányítás ugyanis valamennyi hatalmi ágban, a törvényhozásban, a végrehajtásban és az ügyészségi szervezetben, de még az igazságszolgáltatásban is érvényesül. A törvényhozás pártirányítása a választási rendszer törvényi szabályozása alapján válik lehetővé. Önmagában a többpártrendszer nem zárja ki az adott hatalomgyakorlás pártállami rendszerét.

Hol járunk vajon?

Hát, a Kárpátok alatt, polgártársak, holott a fönti pár sort az NDK-ról modellezték. Azt is tudom, hogy ezzel sem mondtam semmi újat, meg azzal sem, ha rámutatok újólag, Orbánnak az a diktatúra tetszik, amelyet ő működtet.

Viszont elárulok egy titkot így, visszahajtva a lap felső sarkát. Úgy szoktam dolgozni, hogy a napi kínálatból kiemelek egy mocskos elemet, és azt közelre tartva, ki és beforgatva levonom az általánosítást, hogy ez, amiben élünk, egy ganyéhalom, mert ilyenné tette a féleszű Orbán. Mindeközben olykor-olykor indulatba is szoktam jönni, és káromkodok, meg fütyörészek. Máma ezt teljesen hideg fejjel abszolváltam, és meg is lett az eredménye.

Amit találtam, még szarabb így összegezve, mint gondolhattuk volna. Viszont talán sikerült megmutatni, hogy az ember nem jókedvében ordítozik a dolgos köznapokon, hanem, mert látja, mivel áll szemben, ezért nincs érkezése dudorászni. Mint hamvas ifjúságában is, ami rohadt régen volt ugyan, de mégis itt van újra, csak mocskosabban, szemetebbül, aljadék módon. Tehát töményebben.

Róna Péter is hisztizik az ATV-ben, hogy juj, ha nem vigyázunk, diktatúra lesz. Nem lesz, van: fasiszta-kommunizmus, J. A. terminológiájával, nincsen ezen takargatni való.

Csak most, hogyan tovább? Döntsetek.