Bánatos kutyaszemek

Kedves és nem autentikus brit tudósok szerint direkt néznek olyan szomorúan a kutyák. Úgy találták, hogy a nagyra nyílt szemű, felhúzott szemöldökű bánatoskutya-nézést akkor kapják elő a tarsolyból, amikor rájuk irányul a figyelem. Azt nem tudták megállapítani, hogy mi céljuk lehet vele, abban viszont teljesen biztosak, hogy ezt a trükköt az evolúció során, az emberrel való együttélés alatt tanulták meg. Igazuk lehet, ábrándos szemű farkassal én még nem találkoztam, csak rajzfilmeken.

Lám, mire nem képes pár tízezer év, amióta a cimboránk minekünk. Megtanult alakoskodni ez a drága jószág, mint ahogyan az ocsmány és ok nélküli támadásokat is az emberfarkastól tanulta el. A vadonban az ételért öl a kutyaféle, környezetünkben önként és kéjjel is, de legfőképpen parancsra, ilyképp teljesen antropomorf a drága. Igaz, úgy szeretni, mint ő, senki sem tud Isten bárányai közül, és úgy szenvedni sem, amikor állat-emberek csak úgy időtöltésképp kínozgatják őket. Igaz, az ilyen szadista barmok embertársaikkal is hasonképp bánnak.

Sok kutya vonult be a történelembe is. A legnagyobb hős, a mára feledett felfedező Lajka volna, aki kutyatársai közül elsőként és máig egyetlenként a Szputnyik-2 fedélzetén Föld körüli pályára állt 1957. november 3-án. Ki emlékszik már az igaz és bátor kutyára, erre a keverékre, aki rövid kiképzés után indult el az ismeretlenbe abban a biztos tudatban, hogy nincs visszatérés, mivelhogy ilyen készsége ennek a műholdnak, tehát ilyen visszahozó cucca nem volt. Lajka mégis beszállt a koporsóba, és a Föld körüli pályára állás után néhány órával visszaadta lelkét a teremtőnek.

És mégis egész jól járt, mert nevét úgy-ahogy megőrizte az utókor. Nem úgy, mint a szovjet idők több ezer vagy tízezer névtelen hős kutyáját, akik a Nagy Honvédő Háború során kétféle módon vehettek részt a győzelemben. Vagy csizmát varrtak a bőrükből, ami elég méltatlan végnek tűnik, vagy pedig robbanószerrel a hátukon náci tankok alá szaladtak, ahol is az elvtársak távirányítással felrobbantották őket. Nem tudni, eközben bánatosan néztek-e, okuk az lett volna rá mindenképp. Az én generációm a „Négy páncélos és a kutya” című sorozatból tanulhatta a kutyák világháborús ténykedését, de abban ilyesmik nem szerepeltek.

S ha már a név. Ki ne ismerné Blondit, Hitler bácsi imádott német juhászát, aki az egyetlen élőlény volt a kerek világon, aki iránt emberi érzelmeket táplált a bajuszos. Magát azonban nála is jobban szerette, így, amikor nem volt biztos abban, hogy az SS-től kapott ciánkapszulák tényleg hatásosak-e, a négylábún tesztelte. A kísérlet sikeres volt, ennek ellenére mégis főbe lőtte magát. Hatalmának csúcsain a Führer szívügyének tartotta a kutyák hadicélokra való felhasználását is, így erősen támogatta az intelligens négylábúak kiképzésére szakosodott iskola, a Tier-Sprechschule ASRA felállítását.

A még nála is hülyébbek – mint a suli nevéből is kitetszik – állítólag arról álmodoztak, hogy megtanítják beszélni őket, így a négylábúak őrizhették volna a kedves lágereket, és aztán jelentettek volna embertársaiknak. Volna. Ilyen félresikerült dolgokkal érkezünk el a hazai vizekre. Itt van nekünk ez a Vona nevű ember, aki egy vizslát használ arra, hogy szavazatokat szerezzen. A vizslának már eredendően bús szemei vannak, s ahogy Vonát elnézzük, ő is a kutya pillantását vette magára, takargatni óhajtván a farkast. Mellényúlt csöppet viszont, és kihívta maga ellen az igaz jobbikosokat, akik harci kürtöket, lábdobogást akarnak, nem ilyen kislányos merengést. Tavasszal meglátjuk.

De Orbán et. sem maradhatott ki a kutyázásból, hogy is és pláne, mert ő meg egy kuvasszal fotózkodott valami titokzatos okból. Mint közismert, a kutyás és a kisgyerekes képek hozzák a tömténtelen lájkot. Ilyen még nem létező tetszésre törekedett Hitler, Sztálin és Rákosi et. is, aki jótét lelkek előszeretettel mutatkoztak kisdedek körében. Orbán erre a szintre még nem jutott el – egyelőre nyugdíjasokban utazik -, de, ha a szükség úgy kívánja, előkerül a varázsdobozból ez a nyúl is. Ami viszont számomra örök titok, hogy a fővadász Semjénnek egy kutyás képe sincs. Lóháton ücsörög rendszerint, miközben meg a szalonkákat imádja. Beteg lehet szegény.

Czeglédy meg a világvége

Jámbor nyugdíjasokból tomboló zombi vált tegnap az ünnep alatt, akik ököllel akartak móresre tanítani újságírókat. Nincs új a Nap alatt, volt már ilyen, és lesz is még, amíg a NER, s még hét nap. Még az is lehet, hogy a bunyósbálintok épp a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia feliratú busszal érkeztek meg a kirándulásra a világ közepéről. Fölvették a napidíjat, a kényelmes út közben elnyammogtak egy szendvicset, és belemerültek a Ripost című tudományos szaklapba.

Ebben pedig egészen elképesztő dolgokat olvashattak, amitől úgy döntöttek, most már minden mindegy, és nekiláttak ütni, verni, hörögni, ha már el kell pusztulni, azt dicsőséggel, a vezér nevével ajkaikon tegyék. A kormányközeli bulvármocsok azt is megmutatta nekik nyolc csöcs és ötven pina között, kit kell ütni, így lett teljes az autodafé horizontja szellemileg.

Azt írta ez a Ripost, hogy mindmeghalunk, mert jön a világvége. Egy bizonyos „X” bolygó közelít felénk, és „Számítások szerint a halálbolygó gravitációs tere miatt a Földön cunamik és a Richter-skála szerinti 9,8-as erősségű földrengések lesznek, amelyek romba döntik a világunkat. A tudósok még mindig csak kutatják a bolygót, és rendre arrébb tolják az érkezési dátumot. A legutóbbi számítások szerint már múlt hónapban ide kellett volna érnie a Nibirunak, most pedig már október végét jelölték meg. Más számítások szerint pedig november 20-december 20. között pusztulunk el.” Ezt mondta ez a Ripost. Csoda, ha elmegy a nyugdíjasok esze?

Viszont, ha ez nem következne be, akkor megszállnak minket az idegenek. Az is szerepel a nyomdaipari termékben, hogy oroszok – ki mások – „Már egy ideje figyelik azokat a hatalmas objektumokat, amelyek a Föld felé tartanak. A számítások szerint 2017 decemberében érik el bolygónkat. Ufológusok egy csoportja szerint, akik a Föld felé tartó nagyszámú ismeretlen objektumot észleltek a Naprendszerben, az idegenek inváziója 2017 decemberében fog bekövetkezni. Úgy gondolják, hogy a rejtélyes tárgyak egy része a földönkívüliek űrflottáját képezi, amely aszteroidák közé vegyülve közeledik hozzánk. A legnagyobb tárgy területe akár négyezer négyzetméter is lehet. Az idegenek Oroszország területén kezdik majd meg az inváziót. Ez az információ azon a tényen alapul, hogy korábban az oroszországi Yakutia régióban lépett a légkörbe egy aszteroidának minősített objektum, ami valójában a földönkívüli flotta szondája volt.”

Most gondoljunk bele a nyugdíjas lelkivilágába, amikor ilyeneket olvasgat. Ha elmegy az élettől a kedve, az egyáltalán nem unikum, polgártársak, főleg, ha még fűszert is kap hozzá, ilyet:

„A hetvennyolc éves Bandi bácsi az előzetes letartóztatásban ülő szocialista politikus és ügyvéd Czeglédy Csaba Rébusz iskolaszövetkezeténél talált munkát magának. A nagyon szerénynek mondható, még mezőgazdasági idénymunkások esetében is alacsony órabérért, hétszázötven forintért szerződtették, de még ebből a pénzből is jócskán leemeltek a diákok pénzét is gátlástalanul megcsapoló cégnél, kétszázötven forintot vontak le tőle. A hetvennyolc éves nyugdíjas így végül csak ötszáz forintot kapott meg a nehéz fizikai munkával megszolgált pénzből. Ráadásul a legutolsó időszakban már az összes pénzt lenyúlták a gátlástalan szocialista politikus és emberei. Bandi bácsi a végén egyáltalán nem kapott fizetést.”

Bandi bácsi tehát ül a csúti buszon, azt olvassa, hogy pár napon belül úgyis megdöglik, vagy így, vagy úgy, ráadásul ez a Czeglédy, aki „gátlástalan szocialista politikus” – ez kábé ötvenszer szerepelt az egy flekkben -, elviszi a pénzét. A nyugdíjas mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet. Jön a cunami, meg az UFO-k, a migráncsok megerőszakolják a Jolánt, báncsák a vezért, pénze sincs, és máris üt, mert mit tehetne mást. Röhej és pityergés.

Mellékdal:

A szomszéd Józsi is Czeglédynek dolgozott, ő hatvannyolc éves. Mindig, az összes pénzét hiány nélkül megkapta. Egyszer történt, hogy valami gikszer volt a számításban, ezért személyesen kereste fel az ügyvédet. Ez a gonosz ember azt mondta, bocs, tévedtünk, s mire kifordult az irodából, a számláján volt a della. Józsi elsiratta Czeglédyt, mert nyár óta nem tud dolgozni. Azóta szűkölködik, és reggelente beállít egy kis apróért, mert csetlik a béle. Így, ha belegondolunk, az egészből én jöttem ki a legrosszabbul.

Keresek egy újságírót és megruházom.

Kampec dolores LX. – Mesél a köd

Béla másnap valóban visszatért, valami ócska suhogósban állított be a fröccsök urához, akiből, amint meglátta barátját az aluljárók népének ünneplőjében, fékek nélkül, ellenállhatatlanul tört elő az öblös röhögés, és még csak azt sem tudta észbe venni, hogy ezzel netán megsérti őt, mert a látvány mindent felülírt. Béla besuhogott az asztalához, és nem bántódott meg. Egyetlen mondattal szerelt le minden érdeklődést, mielőtt még megkapta volna az első beöntést, kijelentette, ami a rendőrségen történt, az ott is marad.

– Holnaptól én is ott kapargálom majd az avart. – Ezzel döbbentette le Béla a kocsmárost mégis, felrúgva az előbb mondottakat, és elmesélte, hogy pénzbüntetést kapott a pucér rohangászásért, és azt, mint valami hülye csekket, egyből be is váltotta közmunkára, mert ő ezeknek nem fizet. Ez volt az egyetlen indoka, de ez is épp elég alapos volt. – Mennyi? – Kérdezte a fröccsök ura. – Nyolc hét. – Válaszolta Béla, és a kocsmáros agyában csattogni kezdett a számológép, ami azt dobta ki, hogy még karácsonykor is nézegetheti őt az ablakon át. – Legalább jó levegőn leszel. – Mondta. – Legalább. – Felelte Béla, és átsuhant a homlokán valami kósza melankólia.

A bevonulás előtti napot hősünk révedezéssel töltötte, a légyszaros üvegen át nézte a teret, leendő száműzetésének helyszínét, ami csak három méterre volt a kocsmától, mégis egy világ választotta el tőle, mert azzal fenyegetett, hogy bekerül a darálóba, és a falu megeszi őt, megrágja, megemészti, majd engedelmes állampolgárként öklendezi vissza. Erre példa és minta volt a két közmunkás, a két régi bútordarab, akik már végtelen ideje sertepertéltek a Szentháromság szobor körül olyan tempóban és olyan kifejezéstelen arccal, hogy az óvatlan szemlélő a szobor részének vélhette volna őket. Lerítt róluk a metszés nélküli lobotómia, így lettek hű polgárai a hazának.

Látta ezt Béla is, érezte a veszélyt, hogy rohadt hosszú bír lenni az a nyolc hét, amit egy öt másodperces vágtáért kapott. Nem volt megfelelő az ár-érték arány, mint megállapította, főleg azzal a fenyegetéssel, hogy ő is belehülyül a saját forradalmába. Mégsem bánta meg, hiszen régóta megvoltak a módszerei, amelyekkel úgy kivonta magát a környező világból, mintha soha benne sem lett volna. Úgy döntött hát, élénk és szapora beöntésekkel edzi magát, hogy helyt tudjon állni a munka alapú társadalomban, csak azzal nem számolt, hogy a mai feledés holnap iszonyú vámot szed, ha egyáltalán föl tud kelni az ágyból, amit falevelekből és abroszokból vetett magának az udvaron, a cseresznyefa tövében, hogy csöndben beleájuljon a feledésbe.

A fröccsök ura is sejtette, hogy neki sem lesz egyszerű az eljövendő idő, de annyi mindenen ment már át barátjával a múltban, hogy a jövő sem hozhatott semmi meglepetést. Esetleg a töménysége okozhatott gondot, hogy Béla az összes hülyeségét egyszerre veszi elő, s főleg kint, a téren, így attól lehetett tartani, hogy az egész falu megkergül majd, és feje tetejére áll az elcseszett, zsírosbödön élet. Így telt el az éjszaka. Béla öntudatlanul horkolt az avarban, a rigók ott ücsörögtek a fején, mintha a sarokban álló vödör lett volna, és nem segítettek neki a pirkadat előtti ordítással, hogy belé költözzön az élet, mert már annyira ősz volt, hogy az árnyékok csak nyolc óra tájban kezdtek megnyúlni, és egyből el is tüntették őket a ködök.

Még szerencse, hogy a friss közmunkásnak pisálnia kellett hajnal hasadta előtt, így, mire a polgármester megérkezett a sárga csíkos mellénnyel meg a munkaeszközökkel, úgymint sika, kasza léc, Béla már úgy-ahogy frissen álldogált a téren, hogy ne érje szó a háza elejét. A polgármester átnyújtotta a készségeket a friss húsnak, és csupán annyit mondott, csak szorgalmasan, majd látványosan elmenekült a bűntett helyszínéről.

Így maradt ott Béla a két törzsdolgozóval, akik annyira hülyén néztek rá, annyira szavazópolgárként, hogy hősünk úgy döntött, színt visz az életükbe, szórakoztatja őket, hogy oldódjon az eredendő bambaságuk. Csak közben annyira leereszkedett a köd, hogy semmit sem lehetett látni már, és Béla hangja is valahonnan a túlvilágról szólt az egybegyűltekhez. – Látom itt a lapátomon, hogy az van ráírva, 4268. Erről a jó Svejk jut az eszembe. Elmeséljem maguknak? – Ez hangzott a köd mélyéről, mintha az beszélt volna, de ez a kettő egyáltalán nem reagált. – Akkor mondom, így szólt a köd, és elkezdte. Hogy honnan fújta szó szerint, senki sem tudta.

“– 4268! Ugyanez a száma volt Pečkyben egy mozdonynak is, amelyik a tizenhatodik vágányon állt. Úgy volt, hogy el kell tolatni javításra a Lysa nad Labem-i depóba, de az nem ment olyan könnyen, őrmester úr, mert annak a mozdonyvezetőnek, aki oda kellett volna, hogy tolassa, nagyon rossz számmemóriája volt. Így aztán a pályamester behívta az irodájába, és azt mondta neki: “A tizenhatos vágányon áll a 4268-as számú mozdony. Én tudom, hogy magának nagyon rossz a számmemóriája, és ha papírra írnak fel magának valami számot, akkor maga azt a papírt elveszti. De most jól ide figyeljen, ha már olyan gyenge a számolásban, és én megmutatom magának, hogy milyen könnyű megjegyezni bármelyik számot. Nézze: a mozdonynak, amit el kell, hogy vigyen a Lysa nad Labem-i depóba, 4268 a száma. Nahát, ide figyeljen. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer kettő, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő, és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Csak ne ijedjen meg. Mennyi kétszer négy? Nyolc, nem igaz? Tehát vésse az agyába, hogy a 4268-as számból a nyolcas a legutolsó számjegy. Na, most hátra van még, ha már megjegyezte, hogy az első 4, a második 2, a negyedik 8, hogy valahogy ügyesen megjegyezze azt a hatost is, ami a nyolcas előtt áll. Hát ez borzasztó egyszerű. Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes, négy meg kettő az hat. Most tehát már biztos a dolgában, hátulról a második egy hatos, így tehát ez a sorrend most már soha többé nem megy ki a fejünkből. A maga agyába bele van vésve a 4268-as szám…”

Ezen a ponton a köd vihogott, sőt, röhögött, amitől túlvilági hangulat támadt a téren, s amikor a harang kongásával egy időben fölszállt a massza, mintha soha ott sem lett volna, éles kontúrokkal és reménytelen ábrázattal ácsorgott ott a másik kettő Béla legnagyobb megrökönyödésére, akire ettől a homálytól úgy ereszkedett rá a reménytelenség, mintha duplagyűrűs volna csámpásan és otthonkában. A fröccsök ura kitárta a kocsma ablakát, utat engedve a fénynek, a friss hús pedig bekiáltott rajta, és long island teát kért dupla örömökkel. Meg is kapta.

A kocsmáros telitöltött egy kétdecis palackot vodkával, kis teával megszínezte és úgy vitte ki a munkában megfáradtnak, aki, hogy ne menjen el az esze, illetve, hogy ne úgy menjen el, ahogyan mindenkinek a faluban, csöndben és visszavonhatatlanul, egy slukkra kiszívta az elixírt, s ahogyan ettől megjelent benne az élet, odasúgta: – Holnap táppénzre megyek depresszióval. – A fröccsök ura megnyugodott, hogy akkor semmiféle mutatvány nem dönti majd romba a falut, de bánat is költözött belé, mert tudta, hogy barátjának egyáltalán nem kell szimulálnia a doktor előtt. És mégis így volt a legjobb.

Szanyi böfögött egyet

Szanyi Tibort, az MSZP örökös üdvöskéjét sohasem az eszéért szerettük – ha egyáltalán -, és ezt a bennünk terjengő vonakodást és húzódozást most újólag sikerült igazolnia és megerősítenie. Röviden és közérthetően, Szanyi egy ökör. Most épp valami igazságérzet buzgott föl benne, amivel – éljünk ezzel a csodás képpel – sikerült újabb rézszöget verni pártja mahagóni koporsójába.

Szanyi Tibor posztolt, posztolgatott ’56 kapcsán, s tette ezt a butaság összes bátorságával. A mű pedig a következő volt: a parlamenti képviselő egy megkínzott, véres, fejjel lefelé fellógatott ÁVH-s portréjával örvendeztette meg a nagyérdeműt, és ezt a brigantit épp egy csinos lyányka illeti turhával a műalkotáson. Szanyi idézőjelbe tett ünnep szóval ad többrétegű jelentést a képnek.

Voltaképp, ha nem bamba az ember, lehet érteni, hogy Szanyi milyen üzenetet óhajtott ezzel közvetíteni, de lelkének bonyolultsága elveszett a Fidesz alélásában, akiknek ’56 csak hősökről – és Dózsa Lászlóról – szól, tehát fekete és fehér. Az élet azonban, ráadásul forradalmak idején ennél egy kicsit bonyolultabb szokott lenni. A citált kép ugyanis ’56 október 30-án készült, a pártház elfoglalását követően.

Ott, és akkor a fegyveres civilek egy csoportja megvadult, az ÁVH-sokat – vagy csak annak vélteket – kihozták az épületből, az első kilencet verték, kivégezték, és valamennyiük holttestét meggyalázták. Kettőjükét a helyszínen összegyűlő tömeg fejjel lefelé a tér fáira akasztotta, ütlegeléssel és egyéb módon szidalmazta és meggyalázta, ezt pedig külföldi tudósítók fényképen és filmen is megörökítették.

Nem egy lányregény, például Mussolini is hasonló dolgokról adhatna számot, ha lenne rá érkezése. A forradalmak, elszabadult ösztönök már csak ilyenek. A bemutatott incidens viszont nem a kommunisták ellen végrehajtott hőstett volt. Az ávósok nem voltak azok, hanem legaljamocsok népek, s ha igaz az a feltételezés, hogy az ott meglincseltek kiskatonák voltak, akkor a holttesteket meggyalázók sem sokban különböztek Péter Gábor szellemiségétől.

Szanyi célja az volt, hogy bemutassa ezt az árnyoldalt is, de egy olyan országban, ahol minden kibeszéletlen, ilyennel kár is kísérletezni, csak a félreértések vannak belőle. A Fidesz-nek félre sem kell érteni, egyből ugrik és hörög, mint most Gulyás Gergely is. Mert ha már Szanyival ilyen keresetlenek voltunk, akkor a frakcióvezetőt is tegyük bele a körbe. Ő nem kevésbé barom, mint szoci cimborája, tetézve még a NER iránti elhivatottsággal, ami így együtt halmazati eset.

Ez a Gulyás alkalmat talált arra, hogy újra elővegye a rég elfeledett mantrát, miszerint: „Az 1956-os forradalmárok vérében és hazaárulásban fogant MSZMP jogutódja, az MSZP lett a demokráciában is a baloldal vezető ereje. Szanyi Tibor posztja bizonyíték arra, hogy az ő esetében a közvetlen eszmei közösségvállalás a diktatúra állampártjával és a forradalom eltiprásával ma is fennáll.” Ez, bár hülyeség, de ziccer fideszéknek, akik nem szoktak hibázni. Ott a szög.

Arra azért jó ez az egész vihar az éjjeliedényben, hogy újra emlékezzünk néhai Antall József zsengéjére, „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, és hálát adjunk a teremtő Istennek vagy Darwin apánknak, hogy nem volt ez így, mert a példa előttünk áll, hogy bármi megtörténhet. És a jövőre nézvést is hasznos ez a csetepaté, mert például a NER urainak is bemutatja, mivé képes fajulni az ember, ha sokáig cukkolják. E gondolatok szellemében örvendjünk a holnapnak. Klopfoljunk húst, és mosni is lehet, ha amúgy elmaradt volna, a jelenlegi kupleráj másra nem alkalmas ugyanis.

Ég és föld között

Mindjárt lesz itt nekünk ez az ünnep, illetve a sok politimókusnak lesz, akik nagy részének halovány fingja sincs arról, miért vannak zárva a boltok ezen a napon. Hős népek meg orosz tankok kavarognak a tudatában, ebből fakadóan az egyik oldalon az lesz az egészből, hogy komcsik, migráncsok, Soros, amihez nem kell feltétlenül huszonharmadikának lenni. Alkalmas a terep a böszmeségre akármely hónap elsején vagy tizenharmadikán ugyanúgy, mint azt érezhetjük is a bőrünkön meg az agyunk mélyén permanensen.

Az ellenérdekelt fél pedig megrendült szívvel, és a himnusz eléneklése után, élire vasalt sötét gatyában, Rolex-szel a hóna alatt jut el az állandó végkövetkeztetéshez, hogy jó lenne, ha Orbán eltakarodna a picsába. Ehhöz sem kell éppen katonai tiszteletadás, se nem ünnepi pillanatok, ez az óhajtás, s főleg az érte való tevés – ami nincs – a legközönségesebb hétköznapok babramunkája, csöndben dolgozni viszont ezeknek zsenánt. Pedig tényleg jó volna Orbánt elsüllyeszteni a történelem pöcegödrébe, mert alapos bajok vannak itt, minálunk.

Elkészült egy tanulmány a Jó Állam Jelentés mellékleteként, amely a NER családjainak pénzügyi helyzetével bíbelődik, és egészen elképesztő dolgok derülnek ki belőle, amit sejtettünk, de nem tudtunk, vagy tudtuk ugyan, de nem hittük el. Azt mondják ezek a papírok – sok más ocsmányság mellett -, hogy a magyar lakosság hatvanhárom százaléka annyi tartalékot sem tud összeszedni, hogy egy hónapig fenn tudja tartani mostani életszínvonalát, ha megszűnnek a rendszeres bevételei.

Ezt nem fogja elmesélni nekünk az emegy híradó, se nem a meccsek szünetében abszolvált egypercesek, de voltaképp fölösleges is lenne. Hiszen ez a hatvanhárom százalék, amely duci ujjainkon kiszámolva, szorozva és osztva, az egyszerűség kedvéért hatmillió háromszázezer pöttyös seggű magyar proletárt jelent, ami már tényleg kétharmad, még csak trükközni sem kell hozzá. Ma, Magyarországon ennyien élnek emberhez méltatlanul, örökös fenyegetettségben, összeszorult gyomorral, ég és föld között mondhatni.

Mert minden olyan dolog, amely az élet természetes velejárója, betegség, halál, akármi gond, a jómunkásember végét jelenti. Éhen hal, utcára kerül, vagy elmegy rőzsét és kakaós csigát lopni. Az ilyesmi pedig zavarja az emelkedett ünnepek fényét, kordont kell állítani, hogy a szónok ne érezze az alattvalók szagát. Nem ma derült ki, de ide tartozik, hogy a magyarok kétharmada él a létminimum alatt. A létminimum az, tudják, amikor a rabszolga újra tudja termelni a munkaerejét, hogy el tudjon menni dolgozni, hogy újra tudja termelni a munkaerejét, beleveszve egy ördögi körbe.

Kétharmad magyarnak ennyije sincsen, ami mocskosságot nem kell körberagozni. Így hát további sóhajtozások és átkozódások helyett azt teszem, hogy a Füst Milán-féle költészethez fordulok bemutatva a magyar panelproli sorsát azzal az útra bocsátással, hogy mindenki bekaphatja.

„Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsulok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyorítások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem.”

Ennyicsapó.

Seggtudat

Szégyenszemre itt, életem ormain, a távol közelében Kelemen Annácska filozopter-művésznőtől kell leckéket vennem ontológiából. Gondjai rettentőek, mert erősen szeretné tudni, hogy szép a segge vagy sem, de nem kap olyan visszajelzést, mint a csöcseiről, amely készségekkel igazi sikereit aratta a tudományos körökben.

Egyszerűen – mint mondja – nincs seggtudata, s efölött felettébb sajnálkozik, mert így, mint az általunk is belátható, az életnek semmi értelme sincsen. Hasznos tanácsként azt kapta, minden reggel nézzen bele a tükörbe és ismételgesse, hogy szereti a fenekét. Szakértők ettől a terápiától várják, hogy kialakuljon az oly igen szükséges seggtudat, mint a létezés origója, kezdete és vége, minden tudások eredője, a bölcsek köve.

Seggtudat tehát van, így a lételmélet érdeklődési körébe tartozik, egyszerűen a levéstől. Mert azt, ami van, vagyis ami különbözik a semmitől, filozófiai szakkifejezéssel létnek vagy létezőnek nevezzük, a létezők összességével és alapjával foglalkozó filozófiai tudományt pedig általános lételméletnek. Már Arisztotelész is megállapította: “amit régen is, meg most is és örökké keresnek és kérdeznek, így fogalmazható meg: micsoda a létező?” (Metaphüszika, 1028 b).

Tudta ezt már az AE Bizottság Tánczenekar is, akik az idők, de legalábbis végleges elkurvulásunk kezdetén Putty Putty című örökzöldjükben vetették fel a problémakört, mint azt negyven évvel ezelőtti lázadó alakok ismerhetik, ha felidézik a „Mit látsz Laca? Egy nagy segget látok! De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!” – színpadi ordítást, amellyel a segg, következésképp seggtudat az objektív-, oder szubjektív idealizmus antagonisztikus karmai közé kerül.

Ezt megerősíthetjük azzal is, ha belegondolunk Platonba, aki szerint meg a mindenkori segg nem más, mint árnykép a barlang falán. Viszont, ha szublimáljuk a seggtudatot, hogy kigőzölögve a teljes univerzumot betöltse, és légiessé váljon önmaga és a jelentése is, akkor könnyen belátható, a seggtudat éteri szinten is létezik.

Nem kell ehhez egyebet tennünk, mint fellapozni a Kósa és Németh Szilárd összest, amelyek tömény kivonatát adják a seggtudatnak, amely a NER maga. Köszönetet kell hát mondanunk Kelemen Annácskának, aki gondolati csírájával lehetőséget adott arra, hogy feltáruljon előttünk korunk eszenciája.

A neki adott tanácsok nyomán nekünk sem kell egyebet tennünk, mint reggelente egyetlenünk képét nézegetni, és szuggerálni, hogy szeretjük. Ha ennek ellenére egy méretes valag lebeg a szemünk előtt, az már nem a mi hibánk, hanem eleve elrendelés, determináció mintegy. A titokzatos tudat így jelzi nekünk, mi rejtezik gyomrunk mélyén.

Kampányok, eszmék, Soros

Hollik István minden bizonnyal egy jóravaló fiatalember, aki olykor leviszi a szemetet, vasárnap, mise után pedig meglátogatja a mamáját. Olykor-olykor (elég gyakran) viszont szól is neki a szája, amit nem kéne annyira erőltetni, mert elrontja a rózsaszínű idillbe hajló összképet.

Az Agymenőkben, amikor Sheldon a saját személyiségéről akart értekezni, Leonard frappánsan állította le a kibontakozni készülő szózuhatagot. Azt mondta a kényszeres fizikusnak, hogy neki nincsen személyisége, csak kedvenc sorozatai vannak.

Hollik keresztényi manusnak sincsen saját arca, ám sorozatai sem, az ő agyát nem a scifi meg a húrelmélet, hanem a párt zabálta föl. Neki kedvenc orbáni hagymázai vannak, amelyeket hirtelen-váratlan a legszokatlanabb helyeken böfög fel, arra ügyelve, hogy legyen a közelben mikrofon.

Nem róhatjuk meg ezért igazán, ilyen az összes. A már nem is tudható hányadik fideszvonal a permanens csatában, akiken távolról szaglik a kontraszelekció. Hol vannak már a pokornik és társaik? Elfújta őket a szél, és eljött a némethszilárdok kora, ami hasonlítással minden magasságot és mélységet sikerrel megmutattam.

És akkor Soros.

Róla annyit kell tudni holliki megközelítésben, hogy be fog lépni a magyar választási kampányba. A bazi sok dollárját ezért utalta a saját alapítványának, amely, s innen szó szerint: „…eddig is bőkezű és intenzív pénzforrása volt azoknak az illegális bevándorlást támogató szervezeteknek és politikusoknak, akik rendszeresen beavatkoznak a magyar közéletbe, és megpróbálnak nyomást gyakorolni a magyar kabinetre.”

És még: „…ezek az NGO-nak nevezett, nem kormányzati szervezetek és politikai támogatóik az Orbán-kabinet elleni támadásokhoz is minden eszközt felhasználtak, tüntetéseket szerveztek, Brüsszelbe jártak feljelenteni Magyarországot. Brüsszeli politikusok vannak a zsebükben, akiken keresztül üzengetnek és fenyegetnek.”

Továbbá: „… A kormánnyal szemben ellenséges civil szervezetek időközben országjárásba kezdtek – bevallásuk szerint uniós pénzből –, amit az általuk vallott ideológia terjesztésére igyekeznek felhasználni.” Látjuk, hogy ökörségeket beszél, két fogalom azonban megragadta kalandozó figyelmemet, úgymint kampány és ideológiák.

De először a pénz.

Mai árfolyamon saccperkábé négyezer milliárd forintot csoportosított át Soros, ami a Fidesznek kurvára fáj, de nem tudni miért. Gyuri uraságnak ez a lóvé a sajátja, ha úgy szottyan kedve, még a seggét is kitörölheti vele. Amivel a Fidesz kurválkodik, az viszont nem az övé, hanem közös. Ez az egyik.

A másik pedig, hogy fölösleges visongani, Pártunknak is van közel ennyije, csak be kell nyúlni a bugyelláris mélyére, és előkotorni a nyugdíjak lerablásából származó háromezer milliárdot – ami valami rejtélyes módon már senkinek sem fáj -, és máris kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Főleg úgy, hogy Soros ezt a dellát nem Magyarország elpusztítására szánja, azt csak úgy képzelik a jól fésült hollikok és más degeneráltak.

Sőt, míg Soros itteni költéseiről semmilyen adat sincsen, az övékéről viszont igen. Ennek az elcseszett 2017-es évnek az első hat hónapjában harminchat milliárdot költött államunk reklámokra, s mint az ismeretes, nem mosóporokat, se nem bontott csirkét népszerűsít ezekkel, hanem a saját hülyeségét.

Ennek a dolgozatnak nem tárgya ugyan, de a sztori kedvéért lemásolom a hányást: „5,9 milliárdot kapott a TV2 főcsatorna (a teljes csoport 7,9-et), 4 milliárdot a JCDecaux plakátcég – ők a G7 szerint nem egyértelműen kormánypártiak, viszont az Orbán-Simicska szakítás óta az egyetlen választási lehetőséget jelentik a kormányzati plakátkampányokra. 2,1 milliárd ment az Origo-Adnetworknek, 1,45 milliárd a Duna TV-nek, 1 milliárd az M1-nek, 923 milliót kapott a Rádió, 880 milliót a Petőfi Rádió, 870 milliót a Kossuth Rádió, 830 milliót a Lokál Extra, és 650 milliót a Ripost.”

Apróbb tételekkel, amelyek más, az egész univerzumot kitöltő úgynevezett kormányközeli médiumoknál landoltak, most nem foglalkozunk, meg a konzultációkkal sem. Csak miheztartás végett srejboltam ide, hogy a jómunkásember verejtékkel befizetett adóforintjait hogyan basszák el propagandára. Plusz a stadionok, templomok, futballcsapatok meg a többi trágya, ugye.

Ez a közel negyven milliárd egy félév költéseinek summázata, 2010-óta pedig már rohadt sok félév telt el, tessenek osztani és szorozni, majd megdöbbenni, befejezésképp pedig átkozódni, de még nem végeztünk teljesen.

Holliknak fáj, hogy a közelítő választások okán kampányolni fognak, akik a NER megrohasztásában érdekeltek. Érdekes idea ez, főleg, ha figyelembe vesszük azt, Orbán és hordája 2010-óta megszakítás és egy perc szünet nélkül kampányol. Máshoz nem is értenek, tulajdonképpen ez kormányzásuk alfája és omegája, a kampány. Ezért mállik szét az ország.

És itt érkezünk el az eszmékhez és ideológiákhoz, amelyek ezt a kampányolós, pénztől tocsogó felépítményt mozgatják. Sorosnak van ilyenje – mármint víziója a világról -, ami már harminc évvel ezelőtt is kiderült Akkor, amikor ezeket pénzelte, hogy lebontsa a kommunista – jó, szocialista – diktatúra vasfüggönyeit. Az ő bűne az, hogy nem változott, a mi tragédiánk viszont, hogy az idő körbeforogván ma éppen ott tart, mint akkor, és Soros most újra arra cseszi el a saját – hangsúlyozom még egyszer – pénzét, hogy az orbáni sötétséget elűzze.

Soros maradt, aki volt, Orbán nem igazán, így vált ebben az általa egyáltalán meg nem értett világban üldözőből üldözötté. Ez fájdalmas lehet, de mit lehessen tenni. Ez a mi átkunk annyiszor váltott ideológiát, jelszavakat hatalmi tébolyában, hogy mára valami kiismerhetetlen, fortyogó massza lett az ő lelke. Világnézetről, kiérlelt világlátásról, eszményekről esetében nem beszélhetünk, olyanja soha nem is volt, csak a trón akarása.

És bár a degenerált Schopenhauer szerint ez éppen elég, ő is lebuktatta önmagát, mert azt a szöveget, amelyben eljut az akarat diadaláig, azzal kezdi, hogy a világ az ő képzete. Stimmt, most szakítottuk át a célszalagot, most értettük meg Orbán et. zavaros tudatát és látomásait. Mit ne mondjak, nem egy üdítő elegy, de ez látszik a véreres szemein is.

Legaljanépek

Még 2004-ben, a Szombathelyi Televízió élő adásában volt szerencsém kijelenteni, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Nem voltam egy vátesz, csak már akkor is szaralak volt, és szeretem a tényeket pontosan rögzíteni. Hejj, de mekkora palávert csaptak, nyüszítettek és röfögtek fideszék, szétrobbant a város, szaladgált hozzám az akkor még nem megvilágosodott Hír TV. Nagy örömök voltak tehát, meg a monnyon le, persze, hiszen főszerkesztőként sértettem meg a Hello kittys lelküket, ami rezgett nekik a bordájuk mögött. Csoda volt.

Elszaladtak a vasellájukért, és a Fő téren vágták volna belém, koncoltak volna föl istengyalázás címszó alatt, mert már akkor is a hitük terelte őket a sötét oldalra, meg a markuk, természetesen. Aztán eljött persze 2006. Mondhattam volna, hogy na, ugye, de egyrészt nem vagyok akkora költő, mint Orbán, másrészt meg, hiába igazolta az élet szemem korai élességét, nem volt az annyira happy, hogy az apám fiának kedve támadt volna élcelődni. Most sem boldog az ember ebben a világban, de vannak egyenlőbbek, akik viszont igen.

Azok a hajdani Hír TV-sek, akik akkor nem voltak restek kétszázötven kilométert autózni, hogy eretnek személyem fölött jófajta autodafét tartsanak, a „G” nap után tovalibbentek, s ma már az Echóban művelik ugyanazt, négyzetre emelve, és végleg elfajulva. Ahogyan elburjánzott a NER, úgy lett belőlük annyi, mint hercegnő a Burgban, és ezek egészen sajátos egy organizmusfajta. Próbálja megfogni az ember, hogy mitől annyira visszataszítóak, és más viszonyítási pontot nem talál, mint a romlott, kamasz horda típusjegyeit, akik öntudatukat és arroganciájukat abból merítik, hogy sokan vannak kevesek ellen.

Még továbbá, hogy perverz örömüket lelik a másik ember gyalázásában. Ami vasvillát 2004-ben magukhoz vettek, de akkor még nem használták, mert tulajdonképpen beszari alakok, máma kéjes szuszogással forgatják mindenki mellkasában, mert a gyűlölet, az megmaradt. Jószerivel csak az maradt. Most is csámcsogva és röhögve, a butaság bátorságával törölték bele a szaros csizmájukat a megruházott indexes újságíróba, akinek az a bűne, hogy indexes, és ettől ő irtandó organizmus. Azon is göcögtek volna elégedetten, ha a belei a környülálló fák ágairól lógtak volna alá.

Bencsik András, Huth Gergely és Szentesi Zöldi Lászó viccesnek találták, hogy a Király utcai KFC-ben véresre verték ezt az indexest, ezzel indokolva virágos jókedvüket: „Egyébként az Index egyik legvéresszájúbb, leggátlástalanabb paprikajancsijáról van szó, akinek a megjelenése is irritáló.” Efféle szellemben folyt a diskurzus, kiegészítve ezzel: „Nem tudom, mi történik a liberálisoknál éjfél és öt között, ugye, a magyar ember alszik ilyenkor, vagy ha már rendesen elmegy valahova, akkor úriemberként viselkedik rendszerint. Én nem tudom, bevadulnak fél három és fél öt között.”

És ott vihorásztak a reflektorok alatt. Újságírónak képzelve és nevezve magukat, és látszott, hogy itt már rég nem világnézetek csapnak össze, hanem a zsigeri gyűlölet irányítja az írástudatlan brosúra félnótásokat, akiknek a pénzéhes szervilizmuson kívül más nem nagyon mozgatja az öntudatát. És ezt kápóként teszik, szar ávós vallatótisztként, akik elcseszett életük minden kínját a védtelenen verik le, de csak addig, amíg abban biztosak, hogy senki nem üt vissza. Ahogyan kinéz a válaszpofon, nyüszítve iszkolnak a másik horda langymelegébe, mint a pártrovattól a bocskais nemzethy akolig.

A pártjelszavak monoton mormolásán túl ezt nevezik ezek újságírásnak. Ők közvetítik a vezír igéjét a népnek, annak a másfél, uszkve kétmilliónak, akik tőlük tanulják a gyűlölet módszertanát, nagyképűen röhögnek, belerúgnak a földön fekvőbe, és itt már nem csak a KFC-s ügyről van szó. Mind a többi nyolcmillióról is, akit páriának tekintenek, aki minden erkölcsi skrupulus nélkül eltaposható. Nincsen más, csak a vegytiszta gyűlölet, és ez az ő komfortos világuk. Legaljamocsok népek, söpredék, csőcselék, Orbán-csőcselék. Milyen szar bír lenni, amikor az ember rádöbben, hogy tényleg igaza volt tizenhárom évvel ezelőtt.

Minőségi éhezés

Kétfajta éhezést ismer a népi folklór, valamint a dietetikusok, viszont Hegedüs Zsuzsa az nem. Sem Pártunk és ormányunk. Az egyik tök egyszerű, ennek a „mennyiségi éhezés” elnevezést találták ki a szagemberek, és nagyon könnyen kivitelezhető. Annyit tesz a dolog, hogy a kísérleti alany nem jut elegendő táplálékhoz, és a szó szoros értelemben éhezik, nem eszik eleget, nem jut a tányérjára annyi falat, amennyi megtölthetné a gyomrát. Éhes, és tud is róla, viszont sokat tenni ellene nem igazán képes.

Faludy Gyuri bácsi Pokolbélijében, a Recskről szóló bohózat-fejezetben ezt nagyon plasztikusan tudta ábrázolni, amikor is azt taglalta, hogy létezik egy szint, amikor az embernek nem a gyomra, hanem az egész teste éhes, ha tetszenek érteni, mire gondolt a költő. Harrach Péter ilyeneket nem ismer, mindenki kívülről fújja ugyanis a zsengéjét, miszerint: “Múltkor láttam egy érdekes kimutatást, egy felmérést melyben az szerepel, hogy a gyermekek egy része nem azért megy be reggeli nélkül az iskolába, mert a szülők nem tudják neki előkészíteni, vagy csomagolni, hanem egyszerűen nem éhes”.

Miközben Afrikából mutatnak nekünk kiálló bordájú és felpuffadt hasú kisdedeket, voltaképp senki sem tudja, hogy a NER kebelében hányan vannak olyanok, akik mindennapjaikban a Faludy-féle recski örömöket élik át rendre. Gonosz sorosbérencek milliós tétellel számolnak, és az ételosztások sorállásával példálóznak, hogy hangulatot keltsenek a magyar Kánaánban. De tényleg nem tud senki pontos adatot felmutatni, ezért efelől nem nyitok vitát, mindenki saját gusztusa szerint eldöntheti, hogy Magyarországon létezik-e mennyiségi éhezés, mint az ideállá emelt Horthy korban, amikor mint az tudvalévő, épp ez elől tántorgott ki emlékezőn és okádva másfélmillió emberünk.

Van viszont a szakirodalomban egy másik fogalom is, és ez a „minőségi éhezés”. Ez sunyi dolog, hiszen a mintamókus ebben az esetben elegendő élelmiszerhez jut, így az éhségét csillapítani tudja. Az eszébe sem jut, hogy szervezete éhezhet, hiszen bármikor jól tud lakni, és fel sem tételezi, hogy a teste ezek elfogyasztásával nem jut hozzá minden szükséges tápanyaghoz. Pedig – sajnálatos módon – az az érzés, hogy valakinek tele van a hasa, még nem jelenti azt, hogy valóban ellátta magát az összes szükséges tápanyaggal. Ha ezt az ember nem tudja megvalósítani, akkor hiányt szenved bizonyos anyagokból, aminek egészségromboló hatása lesz. És mindez független attól, hogy éhesnek érzi magát, vagy jóllakottnak.

Mindez azért jutott most eszembe, mert jobban teljesítő hazánkban készült egy felmérés, hogy egy átlagos családban milyen kajára futja a jómunkásembernek, és felettébb érdekes az eredmény. Azt mutatja nekünk a statisztika, hogy a panelproli családokban naponta egy mókusra jut körülbelül negyven deka kenyér, vagy éppen öt darab zsemle, gusztus szerint. Tizenöt deka parizer vagy kilenc deka sonka Esetleg három tojást vesz a manus, vagy hét deka trappistát, oder fél liter tejet, ezt önmaga eldöntheti, együtt már nem megy.

Negyvennyolc forintja van gyümölcsre, ebből egy almára futja, hetvennyolc pénze van zöldségre. Ebből fél kiló krumplira telik, másra nem nagyon, a paradicsom már nem fér bele. Ezekkel végezve negyvenegy forintja marad édességre, ebből vehet mondjuk egy lejárt szavatosságú sportszeletet. Ez viszont kár belé, ha az egészséges táplálkozás prófétái vagyunk. És itt a vége a megveszekedett költekezésnek. Ha ezeket szép nyugodalmasan összeadogatjuk, akkor máris előttünk áll a minőségi éhezés klasszikus esete. Vizsgálati alanyunk nem éhes, ezért elégedetten dorombol, ám, ha a vázolt étrendet követi, előbb-utóbb tele lesz a töke vele.

Ez az egész, amit itt teljesen higgadtan leirkáltam, nem azt jelenti, hogy a kákán is csomót keresek, és mindennel elégedetlen vagyok. (De.) Csak csöndben elmerengek, hogy a huszonegyedik században, Európa közepén ennek feltétlenül így kell-e lennie. (Nem.) Mert ilyen kondíciókkal a magyar proletár élete nem sokban különbözik a rabszolgáétól, akit úgy tartottak a gazdái, hogy dolgozni azért tudjon, más meg nem volt érdekes. A magyar választópolgár is teletömi a gyomrát, hogy újrateremtse, megőrizze a munkaerejét, másra nem nagyon telik, ugye. Feltehetnők a kérdést, hogy akkor Lóma óta változott-e valami? Semmise. Jóvan, ustorral nem noszogatják a beszélő gépeket, viszont ezen kívül minden ugyanaz. Fasza.

Igaza volt Spenglernek a társadalmak ismétlődéséről. Ajánlott irodalom: A nyugat alkonya. (De nem úgy, ahogy Orbán képzeli.)

Mocsadék innsbruckiak

Az istenadta pofán vágta Orbán Viktort. De, ami delikát a dologban, hogy a tiroli traktoroslegények osztották ki a maflást helyettünk, amit ezúton is hálásan köszönünk.

Nem leszünk társrendezők a 2026-os téli olimpián, pedig nagyon szerettük volna – Orbán szerette volna -, hogy amíg tőlünk hétszázötven kilométerre suhannak-visszaszállnak a hegyeken, itt, a kerítések mögött meg korcsolyázgatnak kecsesen. De az egészből nem lesz semmi, röhej is lett volna magunk közt szólván.

Nem pályázik ugyanis Innsbruck, mert megnépszavaztatták őket – a szerencsétlenek – és az jött ki, hogy nem akarják azt az olimpiát. Az ilyen népszavazásokkal mindenhol csak a baj van. Ezek az osztrákok meg még ahhoz sem értenek, hogy ugyan a népek nem akarják azt a cirkuszt, de találtak volna egy olyan algoritmust, mint a mi pártközpontunk a migráncsos voksolás után, hogy egy huszárvágással kijelenthessék, az igenek győztek. Élhetetlen egy népség.

Ez a kisebbik baj, a mázsásabb, hogy ezzel az egésszel ezek a labancok a magyar nép lelkébe gázoltak bele megint, mert semmit se tanultak a Tenkes kapitányától, na de majd most, mocsadékok. Má’ megin’ odavan az álom, ami így történhetett:

– Mit álmodtál édes, jó Viktorom? Csak dobáltad magad egész éjjel, meg gőgicséltél. – Kérdi Anikó asszony hajnaltájt a hitesétől.
– Bazi nagy olimpiáról álmodtam én Anikóm, stadionokról, szotyoláról. Sütött a Nap, és olyan szép volt miden. De semmi se lesz ebből se, kisvasutazzunk kicsit, nem bírom én már ezt az egészet.
– Ne sírjál, édes, jó Viktorom, majd rendezünk neked kicsi olimpiát meg kicsi futball vb-t. Kicsi stadionod van, kicsi vasutad van, jó lesz minden, csak ne sírj, nagyon szépen kérlek. A CÖF majd lerendezi, ugrándoznak, sétálnak a stadionban, a közönség meg lengyel lesz, más be sem jöhet.
– A Soros volt, vagy a Gyurcsány, meg Brüsszel. Meg a Vona, biztos elverte az osztrák nyugdíjasokat.
– Ne sírj, édes, jó Viktorom, majd elmegyünk Grazba megnyugodni, jó lesz minden, csak ne sírj.

Ezt az egészet a végtelenségig lehetne folytatni, azonban forduljunk a tudományhoz. Freud bácsi azt mondja, hogy az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi tevékenységével és szimbólumokat rejtenek, amelyek miatt néha abszurdnak vagy hihetetlennek tűnik az, amit álmodunk.

Orbán permanensen olimpiáról, futballról, stadionokról álmodik, tehát nap közben is csak ezzel foglalkozik. Stimmt, de az a baj, hogy az álmoskönyvekben ilyenekre nincsen megfejtés. Abszurdnak abszurd, szimbólumnak szimbólum, de onirológus legyen a talpán, aki ezt az egészet ki tudja hüvelyezni.

Mert például az elcseszett nóta, miszerint:

„Holdvilágos éjszakán/ Miről álmodik a lány?/ Hogy jön egy királyfi tán/ Hófehér paripán./ Ez az álom oly mesés,/ Ám de jön az ébredés./ A királyfi oly kevés/ És az hogy jön, tévedés.”

Ez egyértelmű, a címlapkurva BMW-s manusról delirál, aztán belelóg az ujja a bilibe, mert csak a szomszéd Józsi jelentkezik egy menetre. Nem kell ahhoz Sigmundnak lenni, hogy az ember ezt értelmezze. Viszont ez az olimpia, ami álmot először a Momentum, most meg a redves Innsbruckiak fúrtak meg, hogy tábornokunk ebbe mért van annyira beleállva, ez még elemzést igényel.

Főleg azért, mert annyit azért tudhatna nagy – látens – bölcsességében, hogy a világnak azon része, amely fölött nincs totális hatalma, ahol egy csöppet is ér valamit a népek szava, rendszerint homlokegyenest más következtetésekre és döntésekre jut, mint ami belőle kifolyik. Mindig. Ezen el kéne gondolkoznia, de hát, ilyen tevékenységet nem ismer már évtizede, így el sem várható a megerőltető foglalatosság.

Viszont még egyszer köszönjük meg Tirol népének, hogy megakadályozta az újabb vizesvb-s tombolást. Örülni nagyon mégsem kell, mert lesz majd másik, egy új álom, mert így megy ez nálunk, bizony. Mondjuk Afrika Kupát vagy Copa Americát rendezünk, akármit.

Lopni ugyanis szükséges. És ez az egyetlen igazság.