A lázadás esztétikája

Tegnap kikerült az éterbe az a felvétel, amelyen Varju László képviselő színjátékot folytat, és félrevezetésül vereti meg cibáltatja magát, sőt külön kérésre a lábát is csavargattatja, mint valami mosott ruhát a patak partján. Az előadás oly jól sikerült, hogy le sem adták közszolgálatilag, mert megzavarta volna a rózsaszínű vattacukros kurvavilágot. Viszont, mint ahogyan minden napvilágra jut előbb-utóbb, a szépségkirálynő pornófelvétele, az őszödi beszéd és Kósa kupakjai, ez a színjáték is közkincs lett, hogy elgondolkoztassa az olyan panelprolit, mint amilyennek magam is születtem.

Azt mutatja nekünk ez a kis színes, hogy négy fogdmeg kezelgeti a képviselőt nagy elszánással és emellett szenvtelenül, mint gyakorlott bérgyilkos, tapasztalt verőhuszár vagy keretlegény, ez még felugrik jeligére. Olyan hűvös, érzelemmentes a dolog. Nincs szó indulatról, ez is egy szakma, amit aljanépek végeznek mocsadékok megbízásából, mert így ránézésre ilyesmit igazi férfiember nem tesz, csak és maximum vak komondor tulajdonosok meg bandában nagypofájú beszariak. Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy képviselőt klopfoltak – bár az is döfi -, nézegessük csak a közösen ütlegelés tényállását és az ebből való fakadásokat.

Varju Lászlóból hős lett, mártír, népmesei alak és szenvedő Krisztus, pedig nem is akarta igazán. Ő csak olvasgatni akart, erre nekiestek, s abban a pillanatban másra nem is gondolt, mint, hogy szorult helyzetéből szabaduljon, egy perc múlva pedig már szimbólummá vált. Így születnek a legendák, és így rúgja tökön magát a rendszer. A tüntetők közül kiemelt füstgránátos lány, a hajnalban elvitt újságíró mind egycsapásra és szinte akarata ellenére válik mitikus alakká, amely azt mutatja a tüntetőnek és arra biztatja, hogy lehetne ő is kamikázé. Így szoktak kitörni a forradalmak és parasztlázadások.

A néplélek könnyen azonosul a szenvedővel és elnyomottal, főleg, ha szembe állítják a legkisebb fiú hősiességét a zsarnok királlyal. Esetünkben míg Varju képviselőt négyen teperik le, a mi királyunk kizárólag négy napszemüveges fogdmeggel körbevéve jelenik meg a nagyvilágban, plusz még a kevlár a nagy gyomrán, ami különösen előnytelen, viszont undorító is. Ő utcai harcosnak nevezi magát, aki rendíthetetlenül áll az ágyútűzben, csak néha szalad a függöny mögé. Míg Varju képviselő, a lépcsőházi harcos entestével vesz részt a küzdelemben, s főleg túlerő ellen, azonban rendíthetetlenül, holott csak a szabadulás esélye nélkül földre teperve és megbéklyózva.

Ha Orbán járna színházba, végezne némi esztétikai erőfeszítést magában és tisztában lenne néhány fogalommal, úgymint komédia vagy tragédia, esetleg katarzis, akkor nem követne el alapvető hibákat, amellyel önmagát nevetségessé, ellenfelét pedig hőssé teszi. A NER viszont tapló az urával együtt, és – többek között – ez is okozza majd a vesztét. Nem érti, így el nem viseli sem a gondolatot, sem a humort, beleájult az ájtatos pátoszba, amit megvédeni másképp nem, csak erővel tud. S emellett, mint a bálványokba menekülő paleolit népek, fél is, és a sokaságban véli megtalálni a biztonságát.

Nem véletlenül érkeznek tapsoló lengyel vendégmunkások, a tízezres tömeget sem ok nélkül nevezik párszázas csürhének, így győzködve magukat, hogy ez még nem a birnami erdő, holott, de, bizony az. Ezzel viszont a receptet is megadják a lázadóknak, mert, ahogyan ha öt Varju László állt volna a négy fogdmeggel szemben, s nemcsak ez az egy, akkor nem leteperték, hanem elfutottak volna, hasonképp, ha folyamatosan csurig lenne az utca rájuk mordulva, elrohannának, mert beszari alakok voltaképp. Egy nagypofájú galeri, nem véletlenül menekül már szinte az összes minden olyan helyről, ahol nem az akluk van.

Mert idézzük csak magunk elé nagyjaink fancsali, kétségbe esett arcát az Európai Parlamentben, amikor Sargentini oktatta őket, és nem volt egy Kövérjük, hogy kikapcsolja a mikrofonját. Mindezzel nem azt óhajtom sugallni, hogy ezek csak az erőből értenek (de), azt viszont végképp nem, hogy pofán kéne verni őket. Tanulva Gandhitól már az is elég, ha annyian vannak az utcán, hogy ne lehessen őket egyesével leteperni és elcipelni, mert nincs annyi emberük. Láthattuk, hogy négy fogdmeg kellett egy Varjuhoz, egy tízezres tömeghez negyvenezer rendőr kellene, annyi meg nincs, ha csak nem importálnak Moszkvából. Sokszor kell sokan lenni, ami kitartást, türelmet és bátorságot igényel, viszont megéri. Erre tanít ez a tél.

Lopológia

Üdvözlöm önöket elvtársak. Elvtársak! Ne hangoskodjanak, elvtársak! Így. Tehát, üdvözlöm önöket elvtársak az Orbánizmus Viktorizmus Esti Egyetem vadonatúj kurzusán, a lopológia előadáson. Az élet rohamléptekkel halad, elvtársak, mi pedig loholunk utána. Két napja sincs, hogy kedves vezetőnk felháborodott, mert a közpénzből nagyon sok tűnik el ismeretlen és illetéktelen kezeken, ami tarthatatlan. És lám, máris itt van nekünk ez a stúdium, amely arra oktat, hogyan dolgozzunk azon, hogy a pénz a kijelöltek számláján landoljon minden bizonyossággal és kellő mennyiségben.

Ha most sorosista lennék, azt mondanám, ezek még lopni sem tudnak, ami nem lenne igaz. Mert tudunk. Másrészt pedig a pénz szokásostól eltérő útja éppen nem lopás, se nem korrupció, hanem irányított tulajdonosváltás, művészileg szerkesztett közbeszerzés vagy nemzeti feltőkésítés, esetleg Isten kifürkészhetetlen útja. Lopásnak csak azok nevezik, akik nem érnek fel a mi nagy és nemes eszméinkhez, nem érzik a NER erőtereit és szívcsakráit, mert soha nem jártak a Pilisben és nem néztek Szűz Mária barnáskék szemeibe szenvedése közben, amikor a kisfiát bántották a római migránsok.

Kérdezhetnék akkor, hogy tantárgyunk mért viseli a lopológia nevet. Ne tegyék, akkor követik el a legnagyobb hibát. Mi nem kérdezünk, nem gondolkodunk – ebben rejlik az erőnk -, mi teszünk. Csináljuk, amit Pártunk előír, mert a Párt tévedhetetlen, s aki ebben nem hisz, annak nincs helye miközöttünk. Viszont most egymás közt vagyunk, ezért néhány érdekességet, műhelytitkot elmesélek a mi észjárásunkról. A közembereknek bátran mondják, hogy lopológiát tanulnak, és meséljék el nekik, hogy ez a nagy spanyol futballedző, Julen Lopetegui eszméit tartalmazza, és magyarázzanak tolódásról meg pressingről, úgysem fogják érteni.

Mert, elvtársak, ahogyan a Párt új irányvonalát Schmidt Mária asszonyelvtárs oly frappánsan kifejezte, ellenfelünk, mondhatni ellenségünk ostoba és bunkó, tudatlan állat mind az összes. Mi, übermenschek annyira fölöttük állunk, hogy nem is beszélünk egy nyelvet, más a ruhánk, más az ételünk meg a házunk. Azok ott mind örülhetnek, hogy luk van a seggükön, és etetjük őket krumplival, szánkóval, tűzifával. Összefoglalva tehát: nyugodtan mondhatják a helótáknak, lopológiát tanulnak, mi tudjuk magunk közt, ez mi, ők meg csak bámulják a stadionjaikat, és ennyi elég is ebből.

Mi hát a vezérlő eszme a lopológiában, hogy a tárgyra térjek végre. Elvtársak, egy alapszabály van, amit mindenkinek be kell tartania, különben színházba kell mennie. Szóval elvtársak, nem mindenki lophat. Ismételjük el hangosan háromszor: nem mindenki lophat. Helyes, köszönöm. Ki lophat akkor? Tehetik fel a kérdést nagyon helyesen. Nos, a kiválasztottak elvtársak, a még nálunk is egyenlőbbek. Ezek köre szűk, mindig központilag és meghatározott. Gondoljanak csak Simicskára, bár félve ejtem ki a nevét, de remélem tudják, miről beszélek. Mindenkiből lehet Simicska, ezt soha ne feledjék.

Második kérdésként vizsgáljuk meg, mit lophat a kiválasztott? Egyszerű, bármit, ami megtetszik neki, földet, kastélyt, tévét, újságot. Bárkitől elveszünk bármit, amit csak akarunk. Visszafogjuk a reklámot, így visszük csődbe, meglátogatja a NAV, a Számvevőszék, vagy le is csukhatjuk a tulajdonost, mert Virág elvtárstól megtanultuk a dolgok működését, tudják: “Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” Ebből is látható, fékek és gátak nem léteznek, azt csinálunk, amit csak akarunk.

Maguk viszont nem. Nem azért tanulnak, hanem, hogy a központi direktívákat feltétel, kérdés és kételkedés nélkül végrehajtsák, és a rendszerben mindenki megkapja, ami neki jár. Maguknak egyelőre egy kis csomagot állítottunk össze szerzési ösztöneik csillapításához. Ez tartalmaz egy kis pilisi levegőt a frissen nyomott bankó mámorító illatával dúsítva. Csak vigyázzanak vele, mert az asszonyelvtársak ezt megérezve leteperik magukat. Ne foglalkozzanak azonban nőügyekkel, ezért mindenki kap egy vak komondort. Ezen kívül kapnak egy kis walkmant, amelyből végtelenítve szól a pénzverde csattogása.

Okkal kérdezhetik ezután, mi a konkrét feladat, tennivaló a nemzeti együttműködés olajozott rendszerében. Egyszerű, elvtársak, megjön a központi direktíva, kinek, hová, miből mennyi százalék jár és jut. Önök ezt végrehajtják, felügyelik, az elhajlókat jelentik, s mi azoknak levágjuk a mocskos kezét. Figyeljenek, magukat is jelenthetik, és biztosan szeretnék még azzal a kézzel megsimogatni mise után a gyerek buksiját vagy a feleségük tomporát. Na, ugye. Tegyék, amire kedves vezetőnk utasítja önöket, s ha kellően odaadóak, karácsonykor akár szelfizhetnek is vele. Minden egyéb az álom kategóriájába tartozik. Öt perc imaszünet, és folytatjuk.

New Age

Mintha kezdenének összeérni a szálak, kies hazánkban úgy hömbölögnek az események meg a dolgok, ahogyan a cica pofozgatja a gombolyagot. Az történt tegnap ugyanis, hogy egészen érthető módon, az évek óta semmibe vett képviselőknek végleg tele lett a töke, és kivonultak a parlamenti lépcsőre, ahol már nem Kövér az úr, majd meghirdették az összellenzéki tüntetést nem a rabszolgatörvény, hanem a rendszer ellen.

Ez már döfi, már habosodik a torta, és végre talán a fideszcsürhe is kezdi megérteni a játékszabályokat, amikor felháborodva sajtótájékozzák, hogy jé, ezeknek meg a hatalom megszerzése a fontos, hallatlan. Mondják. Hát mi a kendermagos kutyafaszát akarnának a megalázottak és megszomorítottak, amikor voltaképp már az is hazaárulás, hogy eddig asszisztáltak a cirkuszhoz, amitől úgy tűnt, európai módon mennek a dolgok itt, és hát, nem.

Azt ugyanis, amikor az ellenzék javaslatait meg nem hallgatják, szavazata semmit nem ér, csak töltelék Orbán vacsorájában, ahol törvény csak abból lehet, amit a Fidesz, következésképp Orbán Viktor Mihály akar, és lesz is, hiszen ezek a legképtelenebb ökörségeket is megszavazzák, szóval az ilyesmit őszintébb helyeken rendeleti kormányzásnak hívják. (Azt csinálok, amit csak akarok.) Voltaképp ez folyik itt 2010-óta, csak még nem mesélte el senki sem.

S hogy még mennyire aljasul van ez itt minálunk. Legutóbb Adolf bácsi dolgozott így, de annál még ő is gerincesebb volt, hogy miközben Londont bombázta, nem volt pofája pénzt kunyerálni tőlük puskaporra. S ha már idáig jutottunk, ezek az ellenzékiek még szinte ki sem álltak a lépcsőre, még csak gondolat volt a fejükben, hogy mind együtt, balról jobbra és jobbról balra közösen akarják elűzni a zsarnokot, és már megy a fintorgás meg a szájak huzigálása.

Ezzel hogy, azzal mért nem, vagy csak egy kicsit, zajlik a farkak méregetése, amihöz egyetlen apróságot teszek hozzá szintén az Adolf-féle vészterhes időkből, amikor Churchill bácsi magyarázván különös együttműködéseit, ilyen frappáns dolgot mondott: „Ha Hitler megtámadná a poklot, szerét ejteném, hogy kedvezően szóljak az ördögről.” Vajon mit akart mondani a bácsi a vélhetően már akkor is viruló ostobáknak? Elmélkedjünk el ezen.

A Fidesz szerint egyébként ez az egész színészkedés, pillanatnyi politikai balhé csupán, és ez az ostobaság zene az ember fülének, hogy ezek ennyire hülyék. Hogy nem látják a ház égését, hogy az oldat telítődött, és egy gramm mocskot nem bír már befogadni. A szakszervezetek is meghirdetik holnap az országos sztrájkot, és ez is frappáns dolog, de majd kiderül mire elég. Viszont egy biztos: ez egy új kor, amely már a két héttel ezelőttivel sem összevethető.

New Age, s nem az usákos, ötven évvel ezelőtti, amely igyekezett egy új szakralitást teremteni, hanem a J. A.-féle amelyet a mi drága költőnk így öntött szavakba: “Uj nép, másfajta raj. Másként ejtjük a szót, fejünkön másként tapad a haj.” Ennél frappánsabban nem lehet elmesélni, hogy itt nem két érdek, hanem már két világ áll egymással szemben, amely alapvetően különbözik nyelvében, erkölcsében és esztétikájában a másiktól.

Mondhatnánk azt is, az egyiknek vannak ilyen készségei, míg a másik hiányt szenved belőlük. Ám akkor azt mondanánk, hogy a fideszcsürhe nemcsak gonosz, hanem bunkó is, de ilyet nem teszünk, mindenki ítélje meg maga a viszonyokat. A lenini forradalmi helyzet viszont momentán az Neriában, hogy az uralkodó osztály már nem tud a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig nem akarnak a régi módon élni. Ebből bármi kisülhet, még fogpiszkáló is, ha el nem csesszük.

A mókát és a kacagást feledve azonban az is igaz, hogy az erőszakszervezetek azért kapisgálnak már valamit. Erre utal, hogy a fővárosban fokozott ellenőrzést rendeltek el, ami azzal jár, hogy minden indok nélkül bárki segge lukát is átvizsgálhatják. Szörnyülködik mindenki, azonban csendesen utaljunk rá, októbertől ugyanez él már nyolc megyében – Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg –, csak nem dobolták ki hangosan.

Sőt, ha ehhez hozzátesszük, hogy a migrációs válsághelyzet is éles, ami más cuki kurvaságokra is feljogosítja a hatalmat, akkor beláthatjuk, még akármi is lehet ebből, voltaképp nyakunkon a potenciális vérontás. Ez csak a legrosszabb eshetőség, de idáig is eljutottunk, mondom, hogy új kor ez. Viszont van gandhisabb forgatókönyv is, vagy, ha úgy tetszik, kispálos, és éppen itt, az orrunk előtt, csak le kell hajolni érte.

Amikor Lovasi azt nyekeregte a mikrofonba, hogy maradj otthon, nézzél tévét, akkor – bár ő más szándékkal találta ki ezt még a holocénban -, voltaképp a polgári engedetlenség egy formáját vetette papírra, majd énekelte el mindnyájunk legteljesebb gyönyörűségére. Mert gondoljuk azért meg: ha csak egy hétre mindenki a kis vackába húzódna, nem járna a vonat, nem lenne bót és nem termelnének a gyárak, ennyi idő alatt ilyen csöndesen is fejre állhatna a rendszer.

Mindezek azonban csak olyan valószínűségszámítások, ujjgyakorlatok, és hol vannak attól, amikor még boldogult úrfikoromban a taxisblokádról a tűzvonalból tudósítottam a csudálatos békeidőkben. Mert, hogy tisztába tegyük a fennforgást, az ehhez képest maga volt a kiegyensúlyozott örömök és a felhőtlen boldogság szigete. Mert itt és most nem fog Bod Péter Ákos tárgyalni a lázadókkal, itt kurvavilág lesz vagy így, vagy úgy. Ez most már egészen biztosnak tűnik.

Hülye vagy

Ahogyan Mária Teréziát annak idején jó okkal nevezték Európa anyósának, mert számolatlan gyermekeit tökéletes ritmusérzékkel helyezte el a legkülönfélébb uralkodó házakhoz dinasztikus megfontolásokból, erre a sormintára rímelve mi pedig bízvást hívhatjuk Novák Katalin államtitkár asszonyelvtársat nemzetünk dadusának vagy védőnőjének. Tőle olyan büfi, kakás pelenka és popsikenőcs szagú lesz a haza. Nem áll jól neki, de nem érdekli, szintén, akárha Mária Terézia, hatalmi megfontolások miatt játssza ezt a szerepet, viszont szarul.

Fölöklendezte őt a kontraszelekció, és most itt pancsol, hangoskodik. Ez megy most, beérett a Fidesz harmadik vonala, virágzik a selejt és ordibál. Németh Szilárdnak is ettől ilyen hangos a szája, ő azonban tankokban és tarackokban utazik, kiegészítve a velős pacal receptjével. Ellenben most arra jutottak – mert azt mondták nekik, jussanak erre -, hogy az ellenzék és a tüntetők méltatlanok, primitívek, összefoglalva: nem érdemlik meg az életet. Új a helyzet nagyon, az eddig papírmasénak tartott alakok önálló életre keltek, arcuk lett és akartuk, amivel a Fidesz nem tud mit kezdeni, tehát bunkónak nevezi a fuldoklót. Ez is egy nívó.

Róbert Gida mondhatja szeretettel Micimackóról, hogy csökkent értelmű, én is Novákról és Némethről, mert költő vagyok. Ők ketten – meg a többi – azonban nem az ellenérdekelt oldalról ugyanezt, mert a paraszt még komolyan veszi. És pláne nem hülyézheti le Novák államtitkár asszonyelvtárs a háromnegyed országot, azt a lakossághalmazt, amelynek herótja van tőlük és föláll a szőr a hátán az ájtatos alávalóságtól. Pedig ezt tette. Rád is, én nyájasom, aki most bűnös módon engemet olvasol, még rád is azt mondta, hogy degenerált vagy.

Mert énnálam azt mutatja ez a kijelentése, hogyaszongya: “Nehéz lehet azoknak, akik valamiért nem tudják támogatni a kormánypártokat, mert úgy látom, egyik ellenzéki párt sem kínál számukra valós alternatívát. Gondoljon bele, hogy ez azt jelentené, hogy azok közül kellene valakiknek vezetni ezt az országot, akik most valóságshow-t játszanak az utcán, színészkednek és provokálnak, és méltatlan módon viselkednek.” – tehát az ellenzék az hülye, és aki szimpatizál velük az úgyszintén. Jobb kocsmákban ekkor megkérdik, mi van kisanyám, és puff, egy pofon már csattan is.

Én ilyenre nem buzdítok egyáltalán, csak a bicska nyiladozik a zsebemben, amikor a pofámba vágja ez a dadus, hogy rossz lehet nekem. Tévedni teccik, én ilyen liberális takony módján kurva jól érzem magam, és egészen jól szórakozok államtitkár asszonyelvtárs görcsölésén és a rezsis hadvédőén úgyszintén. Őtőle tényleg nem várta volna az ember, hogy mások szellemi képességeit firtassa, és mégis megtette. Lám, mire nem jó a marhanagy önbizalom. Mégis azt mondom például Menyhárt Jenővel, hogy jó lesz nekünk, a súlytalanságban szeretkezünk. Hogy akkor ezzel mit kezd államtitkár asszonyelvtárs, az viszont érdekelne.

Épp azért is, mert például egész Európát ilyen friss szarszagú pelenkázóasztallá alakítaná államtitkár asszonyelvtárs, mert abban is reménykedik, hogy a választások után átrajzolódik a kontinens politikai térképe, és a családbarát vonal kerül hatalomra. Ebben pedig az van benne, hogy eddig mondjuk Macron újszülötteket vacsorált, míg ellenben a mi rendőrségünk tele szeretettel és emberséggel szakította el az anyjától azt a kisdedet, akiről úgy látták, a kilakoltatás után a szülőnek nincs hová vinnie. A nagyok mehettek a híd alá majd a börtönbe, a kicsik az árvaházba.

Ilyen az ideális családbarát kormány, és ennek az iránynak kellene győzedelmeskednie Európában is, aki ezt nem fogja fel, az hülye, akinek rossz lehet. Én úgy általában egy jámbor és halkszavú plüssmedve vagyok, azt azonban nehezen tolerálom, ha az aljassággal nem tudok azonosulni, akkor lehülyéznek. Viszont itt tartunk, a fidesztaknyok ócsárló készlete kifogyott, semmi más nincs már a ládafiában, minthogy az ellenzék, és aki nem esik hasra tőlük, primitív, együttélésre képtelen bunkó. Ez szép is lenne önmagában, esetünkben viszont van egy olyan fennforgás, hogy az ember épp velük nem óhajt egy levegőt szívni.

Ez a megfejtése a dolognak. Szerintem. És akkor most mi legyen? Ez pedig az új kérdés.

Igen, nem

Azt mondta újévi intelmeiben Áder álamelnök elvtárs: “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” – És ezzel magára szabadította a poklot, mert ezen én elgondolkozok, és tudományos alapossággal bebizonyítom, hogy szaralak, meg a cimborái is, tehát elűzhetők, sőt, muszáj is lesz. Mondhatnád, nyájas olvasó, hogy ne szórakozzak, te ezt már magadtól is tudod. Ez igaz lehet, ámde mennyire örömteli meg hasznos, ha nem csak az érzéseinkre és ösztöneinkre hagyatkozva jelentjük ki, hanem filozófusok és egyházatyák gondolataival támasztjuk meg állításunkat, ugye.

Elsőként a szóhasználatról, hogy álemelnök úr mért egy l-es elnök, és mért nem kettő, mint más, normális országokban. Ezért, mert országunk nem normális, hanem ilyen különleges hely a Föld nevű bolygón, ilyen félfeudális, egészen fasiszta, malomalja, fokos hely. Csak itt érthetik meg az alattvalók az alaptörvény asztalának iszonyatát, s csak mimagyarok tudjuk, mi az a nemzeti konzultáció, ilyen a végtelen Univerzumban máshol nincs. Így, midőn a NER hajnalán az előző államelnök önmagát egy l-el írta be a történelembe, azóta ez így maradt, és így is lesz, míg a NER és még két nap.

Áder álamelnök elvtárs tehát csak egy kicsit nem a snecikre gondolt, meg a pontyokra, és máris belekeverte magát – pedig nem is óhajtotta – a szabad akarat, a liberum arbiturum igazából megoldhatatlan problémakörébe. Ez voltaképp azt vizsgálja, hogy Isten is gonosz-e, vagy ez a félresikerült teremtménye, az ember önszántából az, és nem eleve elrendelve. Nem mindegy ugyanis. A természettudományok és Sheldon felől közelítve azt tudjuk mondani a lökött fizikussal, hogy determinisztikus világban élünk ugyan, mégis van szabad akarat. Szükséges – mint ő mondta – táplálék bevitele az organizmusba, levegő meg víz ezek feldolgozásához, és a salakanyag ürítése, minden más választható.

Szellemi síkon nem ilyen egyértelmű a dolog, mert az okosok mindig mindent túlbonyolítanak. Ám meg kell hagyni, némelyik elképzelés feloldozást ad a hülyeségre, a gonoszságra viszont egyik sem. Arisztotelész szerint például a tudatlanságból elkövetett cselekvést nem az akarat irányítja, mert ebben az esetben az értelem nem figyelmeztet arra, hogy valamit tegyen vagy ne tegyen a delikvens. Ez esetünkben a fideszes választók szemszögéből mérvadó, mert már Jézus is bocsánatot kért azok számára, akik nem tudják, mit cselekszenek. Áderilag előre nem jutottunk a görög segítségével azonban, nézzünk hát máshol körül.

Itt van nekünk mindjárt Hippói Szent Ágoston, aki szerint az emberi akarat szabad, innen ered a világban levő rossz is: az embernek szabadságában áll, hogy ne a jót cselekedje. Tanítása szerint a bűnbeesés után az emberi lélek önállósult, vak akarások színtere lett, így, ha az emberben nem volna meg a választás képessége, akkor nem létezne számára különbség a jó és a rossz között. A jóra való szabadság azonban nem minden embernek jutott osztályrészül. – Mondja Ágoston, és elborzadva látjuk, hogy kies hazánkat kizárólag olyanok irányítják, akik nem részesültek ebben a kegyelemben.

Ezzel szemben David Hume arra tanít, hogy az én létezése mellett nem tudunk meghatározó érveket felhozni, tehát nem beszélhetünk szabad akaratról. Az ész sem előidézni sem megakadályozni nem képes semmiféle cselekedetet; erre csak a személyek képesek. S mivel az ész a szenvedélyek fölött nem gyakorol befolyást, így a cselekvés erkölcsi szabályozása nem származhat az észből. Ilyesmit hadovál Schopenhauer is, amikor azt állítja, az ember, akárcsak a természet dolgai, a természettörvényeknek van alávetve. Cselekvéseink nem szabadok, az ember először megismer és azután akar, nem először akar és azután megismer.

Mivel azonban mi keresztény, magyar középosztálybeli úriemberek vagyunk, nézzük, mit mond erről az egész kuplerájról a katolicizmus. Hát ezt: Ha Isten úgy döntött volna, hogy minden az ő akarata szerint álljon fenn változatlanul, akkor teljesült volna a terve, és a világ máig is teljes lenne szeretettel és békével. Mivel azonban szabad akaratot adott az embernek, az ember döntése által beléphetett a bűn a világba. Ha Isten előre eltervezte és akarta a bűnt, ez teljesen összeegyezhetetlen az ő jóságával, tehát nem állja meg a helyét, ellentmondást szül, mert így Isten lenne a bűn okozója.

Efelől nézvést tehát, amikor Orbán, Áder – meg a többi – elhatározta, hogy gazember lesz, az nem eleve elrendelt isteni sors volt, hanem jól megfontolt döntés. Továbbá – mondja álamelnök elvtárs – “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” Következésképp és az ő olvasatában arra kell igent mondanunk, ami az ő álamelnöksége szempontjából helyes. Ez pedig a NER igazsága, ami azonban antagonisztikus ellentétben áll az isteni jósággal és az általános emberivel, mert az kizárólag neki, a gazdájának és a csürhéjüknek szép és igaz.

Mielőtt azonban tovább haladnánk a szépség és igazság etikai és esztétikai boncolgatása felé, torpanjunk meg egészen. Hiszen, ha Orbán, Áder meg az egész csürhe szabad akaratából gonosz, akkor az alattvalónak is van arra szabad akarata, sőt, kötelessége is, hogy ezt a gonoszt kiűzze. Álamelnök úr szerint rajtunk múlik, mire mondunk nemet. Például rá és a bandájára, amit egyébként a gazdája is jogosnak érzett, amikor ő akarta a hatalmat. Ő is mondta, hogy a rosszul kormányzó erőt a népnek joga van elűzni. Ez például etikailag, esztétikailag és történelmi szempontból is annyira igaz, hogy be is fog teljesülni rajta. Innen nézvést Áder elvtárs a lázadásra szólított fel tehát.

Hallgassunk rá ez egyszer.

Táncolt egy hóember

Iszonyú fejfájásra ébredt OVM, arca borostás volt és püffedt, véreres szemei csipásak, szája szélére pedig pörköltszaftba száradt szotyolahéj ragadt. Jellegzetes, kockás inge trottyos gatyájára csúszott, s ami a legérdekesebb, egy papírcsákó volt rajta, gumival az állán át a fejére erősítve, mint Micimackónak, ha jól mulat a rajzfilmben. De, ami még különösebb volt, a várbéli, vadonatúj, mészszagú dolgozószobájában ébredt egy hatalmas bőrfotelben, a milliós szőnyeg összehányva, és üvegcserepek borítottak mindent. Vele szemben pedig, a másik fotelben ült Árpi, hű társa, legkedvesebb fegyverhordozója, és gondterhelten nézte őt.

– Mi történt? – kérdezte OVM elhaló hangon, és látszott, nagyon nehezére esik megszólalni.

– Melyiket mondjam? – kérdezett vissza Árpi cinikusan, kihasználva főnöke szorult helyzetét, és láttatva, ha úgy alakulna, a torkát is minden szívfájdalom nélkül harapná át.

– Arra emlékszem – kezdte OVM -, hogy vőmurammal házi pálinkázunk a demizsonból és egész jól érezzük magunkat. Az unokák hangoskodtak, Ráchel pörölt az urával a tizedik feles miatt, a tizenegyedik után viszont elszakadt a film. Egyáltalán hogyan kerültem ide, és mit keresek itt?

– Dolgozni akartál, belakni a várat még a költözés előtt.

– És? – érdeklődött kétségbe esve OVM.

– Fölhívattad az RTL Klubot, hogy most adsz nekik interjút. – szúrt oda Árpi.

– Aztán?

– Adtál.

– Jézus Mária. Miket mondtam? – rémüldözött OVM.

– Délben megnézheted – mondta Árpi -, nem lesz benne köszönet.

– Mégis.

– Sorost dicsérted.

– Mi van?

– Meg Gyurcsányt.

– Édes Istenem. – sóhajtott nagyot OVM – és még?

– Beállított Stefka, hogyan reagáljanak a Srácokban erre az egészre.

– És?

– Elküldted a picsába, hogy takarodjon a vén komcsi. De ez a kisebbik baj.

– Mi van még?

– Fölhívtad Sorost.

– Úristen…

– Elnézést kértél tőle mindenért.

– Ez még korrigálható.

– Ez igen, de Putyinnal is telefonáltál. – élvezkedett már Árpi.

– Mit?

– Én nem tudom, csak annyit hallottam, azt ordibálod, hogy jaffaimatty, de nem tudok oroszul.

– A rohadt életbe. – esett kétségbe OVM – Mi történt erre?

– Én azt nem tudom, azt hiszem lecsapta a telefont. De az orosz nagykövet már átadott egy jegyzéket.

– Mi áll benne?

– Nem bontottam fel, mert sörért küldtél.

– Sörért? – értetlenkedett OVM.

– Azért, mégpedig ragaszkodtál a Heinekenhez.

– Heinekenhez.

– Ahhoz.

– És?

– Ittad, és szelfiztél vele. Elküldted Lázárnak, hogy ezt szopd, ne a Csikit.

– Ez még nem olyan nagy baj.

– Semjénnek is küldtél, azzal a szöveggel, hogy térdre, imához csuhás.

– Kiheveri.

– Meg, hogy lógjon helikopteren, még ezt mondtad neki.

– Ez se olyan nagy baj – nyugtatta magát OVM – de mik ezek a cserepek?

– Ott táncikáltál a tükör előtt. Kötözködtél vele, hogy ki az a hóember, aztán labdát kértél és gólt rúgtál neki. Kétmilliós tükör volt.

– Ki hányta le a szőnyeget?

– Te, mégpedig az RTL kamerája előtt. Kétmilliós szőnyeg volt. De még ez sem a legnagyobb baj. – igyekezett fenékig üríteni a poharat Árpi.

– Hanem?

– Ma délre meghívtad a tüntetőket ide vendégségbe és tárgyalni.

– Majd a TEK megállítja őket. – próbált reménykedni OVM.

– Az ugyan nem.

– Mért?

– Idefelé beugrottál a parlamentbe, és lehugyoztál egy szobrot. A parlamenti őrség pedig keménykedett.

– Aztán? – kérdezte bárgyún OVM.

– Kövérhuszároknak nevezted őket, és megígérted, hogy rájuk küldöd a TEK-et.

– És?

– Rájuk küldted, most is ott vannak.

– Ezt nem lehet kibírni. – sóhajtott fel OVM – Mi lesz most Árpi?

– Komolyan?

– Komolyan.

– Véged lesz, főnök, véged. – ezt szúrta oda Árpi.

OVM pedig bőgni kezdett, könnyei kis csíkokat mostak a száraz pörköltszaftba, és az egész trutymó csöpögött le a kétmilliós szőnyegre, a hányás mellé. Jött a takarító személyzet, hülyén néztek és kacsingattak egymásra, Árpi pedig behozta a nagykövet jegyzékét, hogy felbontsák, és megtudják, milyen halálnem szerepel benne, milyen méreg és hány hangos kalasnyikov vagy testvéri tank feldübörgése esetleg. Mielőtt még elolvasták volna, OVM letépte a fejéről a papírcsákót, tehetetlen dühvel ugrálva rajta, de már nem volt mit tenni, kezdődött a híradó az RTL-en ugyanis.

Hetedik napja van

Nem kis lélekfurdalással itta ki a pohár szekszárdit Tihamér, az egér, hogy akaratlanul is Kovácsné vesztét okozta, aki, mint emlékezhetünk, Tihamér szirénhangját követve lépett ki az ablakon, és csapódott az udvar porába combnyaktörést szenvedve. Már vitte is a mentő, és az orvos, aki megoperálja majd őt, éppen miatyánkot mondott, cseszett kezet mosni magunk közt szólván, így, ahogyan azt a teremtő vagy épp Hermész elrendelte, már csűrdöngölőt jártak a baktériumok, hogy ihajj, szüret, lehet megint szepszisezni kicsit. Kovácsnénak tehát annyi, még két napja van a forgatókönyv szerint.

Múlt, jelen és jövő így sűrűsödött össze Tihamér egyujjas kesztyűjében. És ezt a terhet, hogy kéretlen s váratlan gyilkossá vált, nehezen viselte, holott ő csak diskurált volna kicsit Kovácsnéval életről, irodalomról, zenéről és a szalagos fánk receptjéről talán, aztán ez lett belőle. Eszébe jutott még, hogy meg is látogathatná virággal a kézben és a hajtókájában, nem voltak azonban jó tapasztalatai az emberekről úgy általában. Itt, a házban is a múlt héten volt rágcsálóirtás, mahomet, munkaruhás emberek raktak mindenhová lassú mérgeket, amin Tihamér csak mosolygott, viszont nem értette, miért nem lehet békében élni egymás mellett.

Ő például egész jól elvolt még Kelemennel, a macskával is a 3/b lakásból. Igaz, fogatlan volt már és vedlett is a szőre, hullott, potyogott, meg hályogos volt az egyik szeme, de épp ez az elesettség indította meg Tihamért. Megosztotta vele olykor a kincseit, olajos halat, kolbászvéget, ilyeneket, kánikulai időben együtt szoktak hűsölni a körtefa alatt, aminek akkor árnyat adó lombja volt, és kis körtecsökevények hordozták magukban a mézédes gyümölcs ígéretét, de az ősz eljövetelét is egyben. Tihamér elbeszélgetett volna Kelemennel ilyen ráismerésekkor az idő természetéről, térről és relativitásról, de Kelemen hülye volt az ilyesmihez magunk közt szólván.

Viszont a körtefa most csupasz volt, ami arra jogosította fel a csízt, hogy a haverjait odacipelje csikágózni, köszönteni, és naponta egyre többet. Hiába sült el rosszul az utolsó vendégség Tihamérnál a két gerlével, ez egyáltalán nem zavarta a csízt. Úgy hitte, amit egyszer megírtak, hogy ő karácsonyra hivatkozva csinálhatja a fesztivált a fán szinte vég nélkül, annak úgy is kell lenni, eltérni attól nem lehet. Semmi képzelőereje, önálló gondolata nem volt ennek a csíznek, most, a hetedik napon már ott bandázott ő, hét hattyú, hat tyúkanyó, öt szélkakaska, négy nyafka macska, három veréb-zenész, meg a két gerle, és így, együtt mentek Tihamér agyára.

A szomszédjai, a pocok, a cinke, a béka, a szarvasbogár és a rövidlátó hangya egy szót sem szóltak, ezek is úgy voltak vele, ha meg van írva, akkor meg van írva. Őket is csak megírták, s ha a fán handabandázó galerit megkérdőjelezik, akkor a saját életük illékonyságára is fény derül, így ragaszkodtak a nyomorukhoz. És ez nem volt elég, még fenn is hordták az orrukat, mint valami felsőbbrendű kaszt, amelyik a konvenciónak és a kiegyezésnek köszönheti a létét, csak azt nem tudták, ha a történetükben bármi kicserélődik, elpárolognak, megszűnnek létezni. Tették, ami írva volt, a hangya kötögetett, meg ilyen hülyeségek, amit az óvodásoknak mesélnek gonosz óvónők, dadusok és édesanyák.

Egy nagy káprázat volt az egész világ, imbolygó hologram, árnykép a falon. A csíz bandája olyan hangos volt a csupasz körtefán, hogy Tihamér nem bírta már, megtolta őket a hifijéből egy kis Rolling Stones-szal, maximumra tekerve a basszust, hogy csak úgy lüktetett a kesztyű oldala, azt remélve, hogy elhallgatnak, meg a rövidlátó hangyát is megeszi a penész tőle, de nem. Sőt, papírtrombitát fújt a vén csápos, nyakában szerpentinnel, és Tihamér ekkor döbbent rá, hogy a hetedik nap egyben az év utolsója, magyarul szilveszter, amikor az eddig szeretet mímelő népek vidámságot hazudnak, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Ilyen hazugságspirálokkal hitetik el magukkal, hogy élnek, éspedig boldogan, mint mindenki, a szerencsétlenek. Tihamér kikapcsolta a zenét, ezek ott kint ordítottak tovább, neki viszont eszébe jutott Kovácsné a szepszisével, meg, hogy már csak két napja van, és úgy döntött, mégis csak meglátogatja, hogy ne egyedül érje a halál. Előszedte a rollerjét, hogy azzal indul el, aztán csak bejut valahogyan a kórterembe, és sötét is lett, petárdák durrogtak, tele volt az utca menekülő kutyákkal, így föl sem tűnt Tihamér senkinek. Gurult, haladt, fölrohant a kórház lépcsőjén, és akkor ért a haldoklóhoz, amikor Áder beszélni kezdett a tévében. Megsimogatta Kovácsné haját, és a fülébe súgta: imádkozzunk! És imádkoztak.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Adhatol ám…

Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!

Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.

Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.

Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.

Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.

Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.

Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.

Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is.

Te se sajnáld a pénzt. Ételre ne gondolj, majd kapsz a krisnásoktól, ruhára ne költs, ad neked a karitász, gyerek tandíjára ne gyűjts, jó munkásember lesz belőle, orvosnak ne adj, meggyógyít úgyis, rezsi már nincs is, csak a végtelen boldogság, és ez mind veszélyben van, ha nem adsz. S amikor kitöltöd azt a csekket, gondolj arra, ha az utca végén megjelenik a kék plakát, ha a tévében, újságban, rádióban, szórólapokon és nagygyűlésen hallhatod az egyetlen igazat, ami a hazát megmenti a véromlástól, hogy csak a Fidesz, ez neked is köszönhető lesz.

Itt az idő, magyar, keresztény honfitársam, vérem, hazámfia! Fizess! Vagy elveszünk. Illetve véged.

Nézz mélyen a szemembe!

A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.

Bejelentette már régen, megcsinálta, tulajdonképpen törvényszerűen. Hiszen nem férhet bele a torz világába, amelyben darutollak, bokacsattogás, kérlek szépen édes öcsém közé delirálja magát a csúti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy. Tehát nem is a miért, hanem a hogyan, a sietős, bujkálós, reszketős rombolás, ahogyan nem mer a szemébe nézni az embernek, és elfordított fejjel, összepréselt ajkakkal rohan a vérzivatarba bele.

Mert odarohan, ez is bizonyos, és még azzal is megver: tudja, hogy szaralak, és azt is, hogy el fog bukni, így most a haláltáncot járja, és egyre gyorsuló iramban. Voltaképp ilyenkor a legveszélyesebb, már átlépte a saját eseményhorizontját és zuhan a fekete lyukba bele, mindeközben törvényszerűen hullik atomjaira, s ha nem zabálná föl a gravitáció teljesen, egy halom trágya, úgymint szarkupac maradna a helyén mementóul, ha már nem az most is. Dehogynem.

Károlyit is hajnalban vitték el, Nagy Imre maradványait is titokban a 301-esbe arccal a föld felé temetni. Éjjel rakták össze a németek emlékművét, és azóta sincs fölavatva, még egy szaros ökumenikus fölszentelés és tömjén-lóbálás sem jutott neki. Titokban lopják a pénzt, függöny mögül lesnek, ukránokkal szavaztatnak és lengyelekkel tapsoltatnak, hogy azt higgyék, az erő velük van, pedig csak a lefizetett, megvett hülyék, azok. De, ha elfogy a pénz, aranyapám, akkor lesz csak itt móka meg kacagás.

Várj a sorodra, előbb-utóbb fölfordulsz te is, mondhatjuk intőn a csúti taplónak, a büntetés azonban nem az lesz, az csak megváltás lesz, hanem a kín az akkor jön majd, ha a kurva véreres szemeit ki kell nyitni és bele kell nézni neki a bírák szemeibe, amely a miénk lesz egyben. Akkor fog visítva fetrengeni a gyötrelemtől, meg, ha egy kis sót szórunk a bilincstől fölsebesült csuklójára törődésképpen. És miheztartás végett is, persze, csak, hogy összehugyozza magát.

Most, hogy kies hazánkban már mindenkinek az arcába szartak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül, nincs mit várni tovább, “…Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg…” – mondta J. A. bájosan, és remélem, mindannyian értjük, mit akart mondani a költő. Énnálam azt, hogy egyszer csak megindul a birnami erdő, amely történések végén a suttyó parasztgyerek állát megfogjuk, gyöngéden magunk felé irányítjuk, s csak ennyit súgunk neki: nézz mélyen a szemembe! Akkor lesz vége mindennek.