Szerző: rezeda

Tuzson Bence fideszes képviselő tegnap megállapította, hogy az angolszászok egyik kedvenc eledele, a szalonna, nem kipcsakul Bacon, voltaképp és igazából a Bakony, magyar földrajzi névből eredeztethető. Mégpedig azért a zseniális nyelvész szerint, mert a legfinomabb Bacon a Bakonyban makkoltatott disznókból és disznóktól származik. Ezt a felfedezését Tuzson, fideszes képviselő meg is osztotta egy videón a TikTok csatornáján, hogy mind a mimagyarok szíhassák magukba a bazi nagy bölcsességet.

A lapok, amelyek közzé tették a felfedezést, annyira el voltak képedve attól, amit Tuzson, fideszes képviselő előadott a nagyvilágnak, hogy azt tételezték, viccelődik, de ebben elég nagyot kell tévedniük. A fideszes ugyanis arról is megismerszik más emberekkel összevetve jellemzőit, hogy egyáltalán nincsen humorérzéke. Amit tehát kapunk, amit Tuzson, fideszes képviselő nekünk itt összedelirál, az a lehető legkomolyabban van gondolva, világképe ilyenekből építkezik, ilyenektől lesz kerek.

Tudjuk, hogy a turulon nyargalászó böszmemagyarok szerint ők szarták az egész Univerzumot, s ha vannak párhuzamos ilyen terek a végtelenben, azokat is. Nem kell messzire mennünk, vannak oldalak a közösségi térben, ahol szíriuszi eredetünk van tudományosan megindokolva, ezek kapcsolódnak a lapos föld képzetével, a csodaszarvassal, és egyből el is jutunk eredetünk olyan időbéli mélységeihez, amit megtapasztalva még Thomas Mann is csettintene csak, mert az ő múltja a Józsefben kutyatöke ehhez a miénkhez képest.

Tuzson, fideszes képviselő azonban még ennél is többet ad nekünk, mert nem mind az összes napok, holdak és csillagok eredője van a mimagyarok vastagbelében, hanem, mint kitetszik, a világ nélkülünk működni sem tudna egyáltalán, képtelen volna nevet adni a dolgoknak, s a Bakony híján a marha angolja vagy amerikaija még reggelit sem tudna kérni. Ott dögölne éhen az összes a segedelmünk nélkül. És ezen a ponton értjük meg a kedves vezető nagyívű tusnádi gondolatait a Nyugat hanyatlásáról, ahonnan kiveszett már a DNS is.

Puszta molekulák a manusok minden kötés nélkül, sőt, belegondolva a higgs bozon is hiányzik belőlük, következésképp nincsen nekik tömegük egyáltalán. És Tuzson, fideszes képviselőt innen, a részecskefizika szemszögéből vizsgálva, de ráborítva a költészet csodáját vizsgáljuk őt, miféle lélek és miféle fény, és ámulatra méltó tünemény. Egy trip ő, aki a NER koszos egén lengedez, anyagiságát pedig a tulokmagyarságból nyeri, gémes kút, malom alja, és a többi a koszos gatyájában fokossal a kézben. Értjük már Mészárost is.

Legyetek bátorak, fölfogtuk Kósa kupakjait és tuszihutuját, a kedves vezető na mi van röfijét, egyáltalán, most nyert értelmet Kásler csontlegója, hogy a világban minden magyar, vagy az volt, vagy az lesz, hogy ezen kívül nincsen semmi sem, a mimagyarok a világ minden szegletét kitöltik, és ezért üldözik el a Ryanairt, hogy bő gatyában a kerítés tövében nézzenek a túlnan elterülő világra, hogy mi lehet ott. Csakis az Óperenciás tenger, más nem lehet, és ott, valahol messze túr egy kismalac keservesen.

Holnapra kiderül, hogy a budi szóból ered a testépítés, ami budibilder, és erre bizonyíték, amikor Orbán a felcsúti budi tövében a Csák Norisszal utcai harcolt, ilyképp a verekedős texasi Csák Máté egyeneságú leszármazottja, tárnokmester volt az öreg, így az amerikai minimum főispán, különben meg a nevét a magyar kuncogásból (chukled) nyerte, Texas tehát magyar föld, a neve is a magyar teke szóból származik, hogy amikor Csák Máté kigolyózta a Bident, mert így történt, szóval szüret.

Egyáltalán nem akarjuk bántani Tuzson, fideszes képviselőt, hogy szerinte ilyen a világ, ő így látja, s hogy ennyit ért meg belőle, mindenki a képességei szerint, ugye. De, ha már az istene ilyen magas hivatalba juttatta, kérjük az önmérsékletet, mert Mári néni teljesen összezavarodik, hogy amikor a Dezsőt levágja, és kóstolót visz a menyének kis lábaskában, nehogy elkezdjen bakonyozni, hogy olyan disznóságot hozott, mert a menye netán azt hiheti, hogy a kedves mama megbolondult, holott csak Tuzson, fideszes képviselőre hallgatott, és tanulta a kajla világot.

Semjén-napokat tartunk. De nem jókedvünkben, hanem mert az asztalon hever. Nem Semjén, hanem a téma. Mindent tudunk már, és mindent el is meséltünk kies hazánk züllött állapotáról, Semjénnel csak a pántlika kerül rá, egy nagy masni mindannyiunk gyönyörűségére annak ellenére, hogy szándékunk az elborzasztás, illetve vitézségből forma mutatása azon ifjainknak, akik úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek. Biztosan akadnak páran, akik követni óhajtják, így megmutatjuk azt az ürességet, ami az ilyen Semjén-féléket oly magasra emelte, de ez viszonyítás kérdése csupán, mert ami magas hivatalnak tűnik egyfelől, az a ganyé alja más nézőpontból.

Így intésünk az, ha valaki Semjén akar lenni, akkor készüljön arra, hogy meg kell hengergőznie a trágyában. A magas hivatal azzal jár, hogy az ember elkezdi magát fontosnak érezni nagyon, kivételesnek az egyenlők között, úgy hiszi, a hivatallal észt is kap, és ez azzal is jár, hogy hibázni nem tud. Az ilyen embert körüllengi a hatalom burka, amit közlekedvén úgy tol maga előtt, mint a metró a légvonatot az alagútban, ezek kicsit elemelkednek az anyaföldtől, levitálnak mintegy, s ezzel képzeletben fél fejjel mindenki fölött járnak, kivéve, ha Orbán föláll a stokira. Ezek permanens pátoszokban élnek, kis idő után begyógyul a luk a seggükön, mert készülnek elválni a panelprolik anyagi világától.

Arrafelé vannak a gondok, pállott sörszag és a használt pelenka illata, gyerekordítás és az odakozmált rántás, anyagi gondok meg a foci a tévében. A panelprolik világa olyan mélyen van a tömjénillat alatt, ahová a levitáló szeme el nem ér, füle az angyalok karától ordításukat nem hallja, nem ismeri éhségüket, vágyaikat és félelmeiket, és a hosszú idő alatt amíg, amióta és ameddig a magas hivatalban ülnek, el is felejtik lassan, hogy azok a világon vannak. Olykor-olykor szükségét érzik, hogy megmutassák, ők mások, új, másfajta faj, fejükön másképp tapad a haj vagy nem tapad egyáltalán, így a végén túl minden jón és rosszon a puskát átmenetileg a szögre akasztva bemutatják a nagyvilágnak, hogy még a pápa is megáldotta őket.

Akit a pápa megáld, az rossz ember nem lehet, akit a pápa születésnapján áldással és név szerint köszönt fel, azt már készül szinte szentté avatni, a pápával ilyfajta cimboraságban lenni a panelprolinak nem adatik meg. S így azzal, ha megmutatjuk ennek az ótvaros népnek, minket a születésnapunkon egyenesen a pápa köszönt fel, olyan polcra helyezzük magunkat, ahová mások soha el nem érnek, mert nem méltóak arra, hogy a hajlékunkba jöjjenek. A hitünknek, s vele együtt a pápai áldásunknak olyan legbenső magánügynek kellene lennie azonban, ami gazdagságot a semjének nem ismerhetnek, mert mindez csak kirakat, s amit látunk benne, az emelkedettség helyett a romlottságot mutatja csupán.

De hát, nem is ez igazán. Hanem a hazugság. Mert Ferencüknek egyáltalán nincs beikszelve a naptárjába Semjén születésnapja, hogy évente azon csakis az ő nagyszerű cimborájára gondoljon. Sőt, nagy valószínűség szerint, ha Semjén nem tolul a közelébe, eléje és hozzá, Ferencünk azt sem tudja, hogy ez a báránya a világon van a milliós nyájból, csak úgy nem, mint akármely panelproli sem szerepel név szerint sehol. Semjén pedig ezzel, hogy a képünkbe tolja a sajtója segítségével ezt a szülinapi pápai áldást, megint csak és újra a felettünk való létezését próbálja erősíteni, mert Kiss Ferenc összeszerelő rabszolga mikor kap ilyet, sohase, így pediglen na, ugye. De azért emlékezzünk a hit bensőségességére ekkor.

Ellenben és viszont, mint az a dolog folyása során kiderült, ilyen pápai áldást az Apostoli Alamizsnahivataltól lehet venni, Európába tizennyolc euróért postázzák bárkinek, aki igényli és fizet. No most, első csalódásunk a Vatikáné, amely így majdnem a bűnbocsátó cédulák kibocsátásához hasonló bűnbe esik, de manapság nem kell tartania egy Luthertől sem, mert mára az egész világ teljesen elkurvult, a tisztaságok odavesztek, következésképp a mocskosságok maradtak meg, s ezek közepében Semjén maga csücsül. Különös, tisztátalan lélekre vall ilyen pápai áldással magunkat különbnek mutatni, mint amilyenek vagyunk, és még hatványozottabban ezzel fenköltebb, eltartott kisujjú elsőáldozónak lefösteni.

Nem nagy ügy ez, de olyan jellemző ezekre. Leginkább mindennek fényében, az összes dúlásuk után, a tolvajlások és az ország szétverése vétkének fényében, az egymásra uszított és elhülyített lakosság tapsolása mellett ily módon a hitet megtaposni egészen romlott lélekre utal. Ez azonban rendszerszintű, így újólag és még egyszer fölemlegetve azoknak, akik ezután akarnak gazemberek lenni, intésünk afelé mutat, hogy mérlegelni kellene, megéri-e. Elnézve az új undokakat, akik a kondérhoz tülekednek, rengeteg ilyen van a környékünkön, jönnek elő csapatostól a kanálisból, nagy a valószínűsége annak, hogy a mostani morális nihil lesz még rosszabb is. De nem győzzük hangsúlyozni, hogy egyszer vége lesz. És sírás lesz a vége.

Mint tegnap egészen véletlenül kiderült, már öt napja nem jön az olaj a csövön az oroszoktól, pedig mi nem is rosszalkodtunk. Sőt. De most nem is Szijjártó látványos, fölösleges és köpnivaló moszkvai zarándoklatjairól lesz szó, hanem a kedves vezető virágos ingéről, és Semjén nyelvhasználatáról, amelyek sajátságos módon úgy függnek össze, hogy kiderül ebből, nem, hogy alkalmatlanok volnának ezek az ország vezetésére, voltaképp már le is mondtak róla. S míg régebben azon méláztunk, hogy Orbánnak nincs víziója rólunk a lopáson kívül, hogy a hatalmon túl hosszú távú tervei egyáltalán nincsenek, mostanra az is kiderült, pár napra előre sem igen gondolkoznak.

Így kies hazánk máról holnapra él, míg föl nem fordul velünk együtt. Minden ott kezdődött a még el sem indult héten, hogy a kedves vezető motorcsónakja lerobbant az Adrián, ott ringatózott a hűs habokon tehetetlenül, mígnem egy helyi újságírónak öltözött TEK-es a segítségére nem sietett, és hősiesen megmentette az ő nyomorult életét. Mi lett volna, ha a vízen marad a készség, rajta ő, és kiszítta volna a nap teljesen. Rossz belegondolni a bölcsesség nélkül maradt hazába. Így is volt valami baj azonban a rendszerben, mert, hogy nem jön öt napja a csöveken az orosz olaj, azt egy külföldi hírtársaság tudatta velünk, mert a magyar erre nem tartott méltónak minket.

Vagy más oka volt a titkolózásnak, vagy csak a kedves vezető a vízen rekedve nem tudott iránymutatást adni a teendőkről, Semjén pedig nem volt képes, vagy nem akart. Mert nem tudom, tisztában vagyunk-e azzal, hogy Orbán helyettese a vadászbuzi volna, így, amíg a gazdája virágos ingekben pózol meg a vízen reked, ő irányítja az országot, gondoskodik a nyomorult életünkről, vagy dönt halálunkról épp. Orbán is tragédia, de Semjén maga a veszedelem, kognitív készségei a házi rénszarvas lelövéséig terjednek, különben ő maga van meglőve, és tanácstalanul vagy durcásan jár-kel a világban. Példát is tudunk erre mutatni a napokból, amin nevethetnénk is, de a szárazságtól cserepes a szánk.

Nüansznyi közjáték, egy kis üde, képeslapra való jelent színesítette tegnap életünk iszonyú folyását, midőn is Vadai képviselő kérdést intézett Orbán helyetteséhez nagy gonoszan, miszerint: „Hogyan segíti a magyar kormány a magyar adófizetők pénzéből támogatott egyházakat a kiskorúak elleni abúzusok megelőzésével és kiszűrésével kapcsolatban?” – Érezzük Vadai képviselő érdeklődésében a kaján szurkálódást, hogy attól kérdez ilyet, akinek amúgy a seggéből is böjti szelek fújnak. Olyannyira övön aluli volt ez – habár teljességgel jogos -, hogy Semjén vadászbuzi képtelen is volt rá válaszolni, s csak böfögött egyet, hogy aszongya: „Mint mindenki másnak.” Delikát és azt a kurva.

Egyből eszembe ötlött, nem biztos, hogy mindig mindenki a jó helyen van, ekképp egy emberöltőnyi régiségből, tanárkoromból az én igazgatóm, aki így bocsátott el a gyerekek közé megengedő jóságosan, hogy „menj az övéidhez”. A nyelv a lélek tükre, azon belül is szűkebben a gondolkozásé, szavaink azt a tartalmat fejezik ki, ami az agyunkban gomolyog és olykor bugyog. Ebbe belegondolva és ezt tudva – igazgató uramat odahagyva – nézünk rá Semjén válaszára, és látjuk, az ég egy világon semmi köze a kérdéshez, így a valósághoz sem, így valami egészen fura képzeteink támadnak Semjénről is, a gondolatairól is, és elszörnyedünk, hogy amíg Orbán ringatózik a habokon, az ő kezében van a sorsunk.

Innen nézvést még az is lehet, közölték volna ők velünk, hogy nem jön a csövön az olaj, csak Semjén – mint Orbán helyettese – képtelen volt azt szavakba önteni, nem tudott kiadni egy rohadt közleményt, mert belekeveredett az alanyok és állítmányok kiismerhetetlen dzsungelébe, s lehúzták őt a mélybe az igeidők és ragok, az egész kurva magyar nyelv. Ennek ugyan híján szoktak lenni a NER-ben, mégsem ez lehetett a baj, mert például Nagy Márton gazdasági miniszter is milyen élénken tudott kommunikálni, amikor a Ryanair leidiótázta őt, most azonban mélyen hallgatott, Orbán pedig a nagy vízen ringatózott, hogy ezt se feledjük el mindeközben, mert hogyan is tehetnénk ilyet.

Érdekes dolog ez az elhallgatás, hogy miért nem akarták a bávatag szavazópolgárok orrára kötni a bajt, hogy miért zárnak be sorra a benzinkutak, és miért porzik a tankja mindenkinek. Eddig elvoltunk a gonosz Brüsszel mint ok visításával, de ez a történés már sehogyan sem volt abba a kontextusba helyezhető, így megelégedtek azzal, ha már kiderült, akkor az ukránokra kenik, az oroszokat – mintha nem is lennének – kihagyva a bűnösök sorából. Czeglédy Csaba azonban, akit eddig nem bírtak eltaposni, sandaságot, és a MOL részvényekkel való sunyi üzletelést tételez, ezért feljelenést is tett a megfelelő helyen, remélve, hogy célt ér. Ugyan már királylány (illetve Csaba), a válasz majd olyasféle lesz, mint ami a szokásos: „menj az övéidhez”.

Elképesztően baromi nagy győzelmet aratott Varga Judit (megvédés), akkora hatalmasat, hogy a hivatalos szervek még közzé sem tették, hogy elkaszálták a Ryanairt, ő a Facebookon már csűrdöngölt. Csattogtatta a rámás csizmáját erősen, meg csujjogatott. Háromszáz milliós büntetést varrtak a nagypofájú légitársaság nyakába, mert és ugyanis Varga Judit személyesen vette kézbe az ügyet, hogy úgy ne mondjuk, saját kezűleg rendelte meg az ítéletet jó előre, még a kivizsgálás előtt, komoly géppel írt levélben. Mint tudjuk, a Ryanair azért húzta ki a gyufát, mert tovább hárította a rá kirótt extraprofitadót a nyájas utazóközönségre. De még nem is ez, hiszen mindenki így jár el, akinek Orbán ilyet akasztott a nyakába.

A Ryanair igazi vétke az, hogy ezt nem sunnyogta el. Orbánnak a képébe öntötte mintegy a saját szarát úgymond, amikor ügyfeleinek rámutatott, ki miatt kell ezután többet fizetni, és a NER, aki mint tudjuk, a népek nagy barátja, őket adóval nem terheli, sőt, egyenesen tejben és vajban füröszt minden egyes alattvalót, az ilyet nem szereti egyáltalán. Varga Judit így, hogy már a hivatalos ítélethirdetés előtt büszkélkedett azzal, úgy lett, ahogyan előre ígérte, és a Ryanairt kinyuvasztják, nem kevesebbet ismert el, mint azt, ez koncepciós eljárás volt, és nagy pofával azt is, velük senki nem kukoricázhat. Így jár mindenki, aki nem áll be a sorba. A légitársaságnak persze voltak más apróbb vétkei is.

Mint minden hasonlónak, ugyanolyanok csomagokkal, egyebekkel, de az ítélet lényege (mint azt Varga előre tudta és javasolta az ítélethozó grémiumnak), hogy a NER-ben senki, de senki tovább nem háríthatja, ha Orbán őt ki akarja rabolni. Holott dehogynem, mert kapitalizmus van, és mindenki annyiért adja a portékáját, amennyiért azt el tudja adni (kereslet és kínálat), és ebbe a közgazdasági folyamatba semmilyen nagyhatalmú ember nem szólhat bele, kivéve, ha diktátor, és az a meggyőződése, hogy neki mindent lehet. Szerencsére és momentán meg egyelőre Európa közepén még nem, így ennek megfelelően a Ryanair azt is kijelentette, ezt az egészet meg fogja fellebbezni, és elmegy a végsőkig.

Minden bizonnyal egy független bíróság előtt nyerni is fog, mert Varga és a NER eljárása mindenféle uniós joggal szembemegy. Arról viszont, amikor majd a Ryanair nyer a magyar állammal szemben, Varga Judit egyáltalán nem fog beszámolni a közösségi térben, mert a mostani diadalmi üvöltésnek is csak egy üzenete volt, hogy megvéggyük, amit az egybites szavazók föl is fogtak, másra meg különben sem alkalmasak. De ez csupán hatalomtechnikai kérdés, a fő vizsgálni való ebben az esetben az, mi az üzenete ennek az egésznek, ami a bávatagokon túl az összes többi légitársaságnak és a NER-ben működni kénytelen gazdasági társaságnak szól, s ami ez: hazudj velünk együtt, és nem esik bántódásod.

Más szemszögből, s így a visszája felől pedig: ha igazat mondasz, kitörjük a nyakadat. Vagy legalábbis megpróbáljuk. Íme, hölgyeim és uraim, kies hazánk erkölcseinek foglalata, bár ezt is tudtuk, mint ahogyan sok minden mást is, csak nem ennyire pőrén. De ugyanígy üzenet ez Navracsicsnak is, aki épp pénzért kilincsel az Unióban, s ennek az öltönyös kunyerálónak Varga azt mutatta, fölösleges minden, eszük ágában nincs annak a közösségnek a szabályai szerint élni, aminek mi a tagjainak hisszük magunkat, ők azonban egyáltalán. Nem először derül ki, hogy itt jogi és morális értékek antagonisztikus ellentétéről van szó, amit Varga úgy szokott összefoglalni, hogy nem ismeri a jogállam definícióját.

Ugyanide jutottunk, és ezzel mindent el is mondtunk. Mert ebből az egész Ryanair kontra Orbán rendszere konfliktusból csak egy következtetés látszik minden gondolkodó ember számára, mégpedig az, ha úgy hazudsz, ahogyan mi (Varga, Orbán, NER), akkor szeretettel látunk, de, ha beleköpsz a levesbe némi igazmondással, akkor kitörjük a nyakadat. Így, míg Orbán Texasban arról tett tanúbizonyságot ország-világ előtt, hogy fasiszták vagyunk, Varga most arra erősített rá, hogy ezen felül hazug tolvajok is. Nem újdonság, de megint az van, hogy miattuk szégyellhetjük magunkat, míg azonban a bávatag rajongók Vargával együtt ropják a diadalmi táncot, és nem érzik, hogy el kellene süllyedniük.

Hozzáértő emberek szerint napokon belül elfogyhat a benzin Magyarországon, hiába minden hókuszpókusz árstoppal és vásárlási limittel. Sok kút bezár, és a kipcsak nép majd integet a benzinkutasnak, midőn elsuhan a szamárvontatta kordéjával az egységek mellett. Orbán propagandagépezete – miközben a kedves vezető a luxusjettel röpköd a világban fasiszta eszméket terjeszteni, majd pedig nyaralni Horvátországba – az olajembargóra mutogat, miközben május végén diadalmas csűrdöngölőst jártak, hogy a vezér megint legyőzte az Uniót, mert ő kaphatja továbbra is a csövön Putyin olaját. Nem áll össze a kép.

Nem hozzáértő emberek mondják ugyan, de nem is kell mondaniuk, mert ez a tapasztalat, hogy győzedelmes és nem fajkevert országunkban egyes vállalatok, vállalkozók euróban kérik a szolgáltatásuk árát, a lakosság élelmesebb része szintén a közös valutában hirdeti meg a házát, lakását, lévén a forint annyira szar és kiszámíthatatlan, hogy csak így érzik biztonságosnak. Kezd kialakulni a másodlagos pénzpiac, amire a kormány is vallomásszerűen ráerősített, Varga pénzügyes adókönnyítésként kiböfögve jelentette be ugyanis, hogy dollárban, euróban is fogadnak el adóbefizetéseket.

Mindeközben állítólag hozzánk ömlik az überolcsó orosz gáz, ám az ország hétszázmilliárdnyi hitelt vett fel, hogy máshonnan is be tudjon szerezni. Mert hiába ment Szijártó Lavrovhoz segget nyalni és kuncsorogni, az beintett neki, és most be vannak szarva. Olyannyira a gatyájukba csináltak, hogy a kedves vezető egy kézmozdulattal engedélyezte erdeink kipusztítását, ami ellen mindenféle zöldek ordítanak, az erdészek vissza akarják adni a diplomájukat, egyáltalán, kies hazánk kezd – ha már nincs ott egészen – a bibliai tohuvabohu állapotába süllyedni, amit a fizikusok viszont entrópiának neveznek.

És most, hogy így elmeséltem a nyomorult életünket, felidézek egy képet az én nyájasaimnak, mikor is a délszláv háború vége felé Görögországba muszájból utazva végig a hajdani Jugoszlávián, de ott a Belgrád melletti autópályákon különösen, a lakosság benzinnel teli marmonkannákkal ácsorgott az utak mentén, üzemanyagot árultak kizárólag dollárért és nyugatnémet márkáért, mert akkor még nem volt euró. Ott állt a sok szerb Varga Mihály pénzért kuncsorogva, amit meg is kaptak az utazótól, mert a benzinkutak zárva voltak, mint ahogyan nálunk is zárva készülnek lenni.

Azon a részen, ami ma már Macedónia, de akkor még a valahai Jugoszlávia egy szétlőtt szeglete volt, öntörvényű rendőrök büntették szarrá az utazókat ok, indok és magyarázat nélkül, azért, mert egyenruhában voltak, és fegyver lógott az oldalukon, így megtehették. A görög határnál, a Gevgelija-Evzoni átkelőnél egy lélek sem volt, pedig akkor még kellett volna lennie, a kamionvárók üresek voltak, és az ember felsóhajtott görög földre lépve, hogy most már különösebb baj nem eshet meg vele. Olyasféle, hogy törvény nélküli helyen a zavarosban halászók fosztják ki a saját mulatságukra és hasznukra.

Akkor és ott ők túl voltak egy véres háborún, így a helyzet, amit futtában megmutattam, érthető és magyarázható volt. Ma Magyarország efféle állapotok felé sodródik, pedig itt senki nem lőtt. Itt minden mehetne normálisan, ha nem Orbán-féle hadiállapotban lennénk már tizenkét hosszú éve, aminek a gyümölcsei kezdenek beérni, amikor a szemünk előtt hullik atomjaira az ország, mert Orbán és a Fidesz e hosszú idő alatt először került abba a helyzetbe, amikor a dolgok nem pöförésznek el maguktól is. Amikor igazán kormányozni kellene, és kudarcot kudarcra halmoznak, de legalább a pofájuk most is nagy.

Káosz felé támolygunk, és nincs, aki a szakadék széléről visszarántana minket. Orbán kormányozni sosem tudott, csak vitte előre a pénzbőség és a konjunktúra. És most, amikor igazán szükség volna egy erős kézre, csak hőbörögni tud, és a válság – valamint az általa meghirdetett számos veszély-, és vészhelyzet – ellenére közpénzen röpködni, közpénzen nyaralni menni virágos ingekben. A kormány sem tud kormányozni, miniszterei propagandisták, és mindeközben is az a legfőbb gondja, hogy hadakozzon az általa hanyatlónak ítélt nyugattal, aki azonban köszöni, azért egész jól elvan.

Amikor Orbán meghirdette az energia-veszélyhelyzetet, az Unió szólt neki, tárja eléjük, ha az országnak nagy a baja és szükséget szenved, mert az Unió nem csak érték-, és gazdasági, hanem szolidáris közösség is, így a segítségünkre sietnek, ha égető a szükség. Orbán erre csak egyet böffent, hogy nem kell, megoldja ő maga, mint ahogyan annak idején azt is kijelentette, az Unió pénze sem kell. Aztán mára kiderült, dehogynem, mert nélküle nem győzi kivetni az extraprofitadókat dollárban és euróban beszedve, s miközben az ország olyan inflációtól gyötrődik, hogy átáll az euróban való elszámolásra a nép, ez ellen sem tesz semmit.

De nem is akar. Ömlik a kincstárba a drágaság miatt megsokszorozódó ÁFA, ami jól jön az uniós pénzek helyett, csak ennek így összességében a lakosság, én, te ő, mi, ti, ők issza meg a levét, vagy fortyog benne tehetetlenül. Valami nagy játszma folyik a háttérben egyébként olajjal, gázzal és az életünkkel, valami nagyon sötét ügylet, amibe nem látunk bele, csak a permanens hazugságokat érzékeljük, és észleljük a végeredményét: benzinhiány, égbe kúszó infláció, áruhiány és a letarolt erdők. Ezek így összegezve pedig kiadnak egy kietlen pusztaságot, amit megköszönhetünk a kedves vezetőnek. Ez sikerült neki tizenkét év alatt, és ez nem kevés.

Akkora mahometnagy teher, mintegy kavics, netán kőszikla hullott le doktorminiszterelnök urunk, mi egyetlen örömünk, nála nélkül szomorúság itt a földön életünk (i tak dalse a helyzetnek megfelelően) honifiúi kebeléről, mint az az ismeretlen rosseb. Újfajta vagyonbevallást adhatott be ő, a bátrak és az ellenzék sorai is, amelyen minden szerepel, csak vagyon nem. Ilyen cetlikre, amiket ezek összeirkáltak, egy falusi takszöv se adna hitelt, ha a doktorminiszterelnök urunk eléje járulna, hogy szeretne egy szántóvető gépet vásárolni a vegyesboltban, de pénze nincs, mert képtelen beosztani azt.

És éppen ez az a hatalmas teher, hogy innentől és mindezek után mind az ő népei nem vethetik a szemére neki, hogy miként vezetne egy országot, ha saját pénzügyeit se tudja vinni, ha megtakarítása sosincs, ellenben vagyona sem gyarapszik soha, hogy látszatja nála semminek nem mutatkozik. Olyan, mint egy kezdő háziasszony, vagy mint egy részeges téeszelnök, egykutya, seckojedno, mondhatni pénzt az ember ilyen kezébe nem ad, inkább kiszedi belőle, mielőtt ismeretlen helyekre tűnne el. Szóval mostantól nem látunk bele miniszteres urunk zsebibe, se a haverjaiéba, se az ellenzék sorainak brifkójába.

Közünk mintha nem volna, pedig nagyon is, mert mi fizetjük őket az utolsó petákig, s ha többjük van, mint amit mi utalunk nekik, akkor az arra enged következtetni, hogy a delikvens lop, vagy tilos utakon jár. Nem mintha eddig lett is volna valami következménye, ha sehogyan sem passzoltak a dolgok, arra ott volt a rokoni kölcsön intézménye, és a titkolózásnak még annyi módja és lehetősége, hogy kiskátét lehetne róla és belőle kiadni. Mégsem tettük, ők se, csak egymás közt terjesztették a tuti tippeket, viszont annyira macerás volt állandóan tagadni és hazudni, ebbe fáradtak bele az urak és szépleányok.

Itt ez az új módi, itt már csak ikszelni kell a megfelelő rubrikába, már igazi számokat sem beleírni, mondom, a falusi takarék könyökvédős vezetője zokogva szaladna át a kocsmába egy kevertre egy ilyet meglátva. De ezeknek – s ebben a kontextusban ezek mi vagyunk – ez is jó lesz, vélekedtek nagyuraink, és úgy is lett. Kis közjáték volt azonban az új ikszelős vagyonnyilatkozattal, mert Kósa Lajosnak még ezt sem sikerült megfelelően kitölteni, amiben nem az a tragikus, hogy ennyire hülye, hanem, hogy ezekkel az ikszelgetésekkel mennyi milliót vagy milliárdot tud eltitkolni, amit az ember – és ebben a kontextusban rk – már kurvára un.

Unom én ezt az összeset, hogy dalra is fakadjak már úgy quimbiileg, de az én unásom semmit sem ér a játszmában, és a tiéd is éppen ugyanennyit én nyájasom, a különálló unásokkal kitörölhetjük a seggünket, de ez a világ már csak ilyen. De méltatlanul megfeledkeztünk főhősünkről, aki most épp az amerikai szereplés csalfa (ocsmadék) fényében feredőzik, és akkor épp az is aktuális, hogy most már soha a büdös életben meg nem tudjuk, mennyibe került neki, mennyit fizetett ki a béréből és fizetéséből, hogy ott felszólalhasson. Tudjuk, hogy semennyit, de most már az állítások és tagadások kínjai is eltűntek.

Egyáltalán, mondhatja, hogy harminc éve saját pénzen jár futballmeccsekre, sőt, és még egyszer egyáltalán, azt mond, amit akar – bár eddig is -, de most már az a minimális és hazug kontroll is elveszett, ami alapján megállapíthattuk, biztos, hogy hazudik nekünk. Ám innentől már hazudni sem kell, csak odatenni az ikszet a papírra, és máris olyan patyolatok az ember pénzügyei, mint egy hintőporszagú csecsemőnek. Az ember nem szereti, ha hülyének nézik, de be kell vallania, hogy debizony igen, és már harminc éve, de az utóbbi tizenkettőben különösen. Sőt, most már az ember pofájába is köpnek.

Félreáll és letöröli, nincs ezzel nagyobb baj, csak aztán nem érti a fekélyeket a gyomrában, az infarktusokat a szívében, a reá zuhanó permanens melankóliákat, és minden olyan nyavalyát, amelyek arra utalnak, hogy az ember nem érzi jól magát ebben a világban, illetve a világnak ebben a szegletében, amelyben félőrült kipcsak fasiszta kommunisták uralkodnak és röhögnek a képébe, hogy vagyonnyilatkozatot akarsz? Nesze, megkapod, rajzolok ide egy bazi nagy ikszet. És, hogy akad köztük, akinek még ez is szellemi kihívás, nos, ez az, ami mocorgatni kezdi az embert így a megfagyás előtt. Hogy a rohadt, kurva életbe.

Akkora mahometnagy teher, mintegy kavics, netán kőszikla hullott le doktorminiszterelnök urunk, mi egyetlen örömünk, nála nélkül szomorúság itt a földön életünk (i tak dalse a helyzetnek megfelelően) honifiúi kebeléről, mint az az ismeretlen rosseb. Újfajta vagyonbevallást adhatott be ő, a bátrak és az ellenzék sorai is, amelyen minden szerepel, csak vagyon nem. Ilyen cetlikre, amiket ezek összeirkáltak, egy falusi takszöv se adna hitelt, ha a doktorminiszterelnök urunk eléje járulna, hogy szeretne egy szántóvető gépet vásárolni a vegyesboltban, de pénze nincs, mert képtelen beosztani azt.

És éppen ez az a hatalmas teher, hogy innentől és mindezek után mind az ő népei nem vethetik a szemére neki, hogy miként vezetne egy országot, ha saját pénzügyeit se tudja vinni, ha megtakarítása sosincs, ellenben vagyona sem gyarapszik soha, hogy látszatja nála semminek nem mutatkozik. Olyan, mint egy kezdő háziasszony, vagy mint egy részeges téeszelnök, egykutya, seckojedno, mondhatni pénzt az ember ilyen kezébe nem ad, inkább kiszedi belőle, mielőtt ismeretlen helyekre tűnne el. Szóval mostantól nem látunk bele miniszteres urunk zsebibe, se a haverjaiéba, se az ellenzék sorainak brifkójába.

Közünk mintha nem volna, pedig nagyon is, mert mi fizetjük őket az utolsó petákig, s ha többjük van, mint amit mi utalunk nekik, akkor az arra enged következtetni, hogy a delikvens lop, vagy tilos utakon jár. Nem mintha eddig lett is volna valami következménye, ha sehogyan sem passzoltak a dolgok, arra ott volt a rokoni kölcsön intézménye, és a titkolózásnak még annyi módja és lehetősége, hogy kiskátét lehetne róla és belőle kiadni. Mégsem tettük, ők se, csak egymás közt terjesztették a tuti tippeket, viszont annyira macerás volt állandóan tagadni és hazudni, ebbe fáradtak bele az urak és szépleányok.

Itt ez az új módi, itt már csak ikszelni kell a megfelelő rubrikába, már igazi számokat sem beleírni, mondom, a falusi takarék könyökvédős vezetője zokogva szaladna át a kocsmába egy kevertre egy ilyet meglátva. De ezeknek – s ebben a kontextusban ezek mi vagyunk – ez is jó lesz, vélekedtek nagyuraink, és úgy is lett. Kis közjáték volt azonban az új ikszelős vagyonnyilatkozattal, mert Kósa Lajosnak még ezt sem sikerült megfelelően kitölteni, amiben nem az a tragikus, hogy ennyire hülye, hanem, hogy ezekkel az ikszelgetésekkel mennyi milliót vagy milliárdot tud eltitkolni, amit az ember – és ebben a kontextusban rk – már kurvára un.

Unom én ezt az összeset, hogy dalra is fakadjak már úgy quimbiileg, de az én unásom semmit sem ér a játszmában, és a tiéd is éppen ugyanennyit én nyájasom, a különálló unásokkal kitörölhetjük a seggünket, de ez a világ már csak ilyen. De méltatlanul megfeledkeztünk főhősünkről, aki most épp az amerikai szereplés csalfa (ocsmadék) fényében feredőzik, és akkor épp az is aktuális, hogy most már soha a büdös életben meg nem tudjuk, mennyibe került neki, mennyit fizetett ki a béréből és fizetéséből, hogy ott felszólalhasson. Tudjuk, hogy semennyit, de most már az állítások és tagadások kínjai is eltűntek.

Egyáltalán, mondhatja, hogy harminc éve saját pénzen jár futballmeccsekre, sőt, és még egyszer egyáltalán, azt mond, amit akar – bár eddig is -, de most már az a minimális és hazug kontroll is elveszett, ami alapján megállapíthattuk, biztos, hogy hazudik nekünk. Ám innentől már hazudni sem kell, csak odatenni az ikszet a papírra, és máris olyan patyolatok az ember pénzügyei, mint egy hintőporszagú csecsemőnek. Az ember nem szereti, ha hülyének nézik, de be kell vallania, hogy debizony igen, és már harminc éve, de az utóbbi tizenkettőben különösen. Sőt, most már az ember pofájába is köpnek.

Félreáll és letöröli, nincs ezzel nagyobb baj, csak aztán nem érti a fekélyeket a gyomrában, az infarktusokat a szívében, a reá zuhanó permanens melankóliákat, és minden olyan nyavalyát, amelyek arra utalnak, hogy az ember nem érzi jól magát ebben a világban, illetve a világnak ebben a szegletében, amelyben félőrült kipcsak fasiszta kommunisták uralkodnak és röhögnek a képébe, hogy vagyonnyilatkozatot akarsz? Nesze, megkapod, rajzolok ide egy bazi nagy ikszet. És, hogy akad köztük, akinek még ez is szellemi kihívás, nos, ez az, ami mocorgatni kezdi az embert így a megfagyás előtt. Hogy a rohadt, kurva életbe.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, gyerekek, micsinálunk mi holnap, na mit? Senkise tudta, micsinálunk, a Kisböske csak nézett a bociszemeivel, a Pityu is elfelejtett rosszalkodni, és a dadus is csak állt az ajtóba, kezébe a tálca, rajta a zsíroskenyerek, hogy egy le is esett a padlóra. Átunk tátott szájjal, hogy micsinálunk mi holnap, és az Ibojnéni kibökte aztán, hogy rőzsét fogunk gyűjteni, meg ágakat, hogy de jó is lesz nekünk. Mondtam az apunk este, hogy rőzsét gyűjtünk holnap az oviba, mire csak annyit morgott a foga között, hogy na, kezdődik, mire az anyu meg, hogy ne a gyerek előtt. Mindig ezt mondja az anyu, ha az apu morog.

Meleg volt már reggel is, de az anyu melegittőt adott rám, hogy az erdőbe meg ne sérüjjek, meg, hogy kullancs ne jöjjön belém, bár nem tudom, mi az a kullancs, és hogyan tudna belém jönni, hogyha nem is akarom. De nem is mentünk messzire, erdőbe se, csak az ovi mellé a rétre, igaz sok a fa ott, gyűjteni is lehet, ha találunk. Sorban kellett menni katonássan a rétig, a Kisböske az nyafogott, hogy éhes, a Pityu meg bohóckodott, ahogyan szok mindig. A dadus nem jött el velünk, ezér az Ibojnéni ideges volt, hogy el ne vesszünk, szaladgált előre meg hátra, mint amikor a képviselő bácsi vitt minket a határra migráncsnézőbe.

Mostanában nem nagyon jön a képviselőbácsi, a papbácsi is alig, el vagyunk felejtve teljessen a tavasz óta, úgyhogy mentünk rőzsét gyűjteni. Az Ibojnéni emagyarázta, hogy mi az a rőzse, hogy az az, ami le van esve a földre, ilyen vékony ágacskák meg olykor vastagabbak is, a lényeg, hogy a földön legyenek, mer azt el lehet vinni. Nem találtunk sok rőzsét, mert előttünk egy bácsi összeszedte, rakta föl valami taligára, és amikor odaértünk, hogy szedjük a rőzsét mi is, úgy kapkodott szegény, hogy maradjon neki. Nem tudom, ő mért szedte a rőzsét, neki nem mondhatta az Ibojnéni, se azt, hogy sorban jöjjön velünk fegyelmezetten.

Mi ott szaladgátunk meg kapkottuk a rőzsét, ő meg csak nézett szomorúan, egyszer csak, és eltolta a taligáját. Pedig nem szedtünk olyan sokat, de az Ibojnéni mindenkinek madzaggal átkötve csinát egy kis csomagot a hátára, úgy mentünk vissza az oviba sorba és fegyelmezetten. Ott meg már volt egy kályha a szobánkba. A játékaink mellett a sarokba, ezüstre volt festve, ilyen vaskályha, amit a mesékbe szokok látni meg régi filmekbe néha. Le kellett rakodnunk a rőzséinket a kályha mellé, hogy de jó, be tudunk fütteni, pedig a Gyurcsányi nem is akarja. Eszt monta az Ibojnéni. Nem tudom, ki az a Gyurcsányi.

Az se tudom, mért akarja azt, hogy befüccsünk, ezt majd megkérdezem az aputól, morogni fog tőle biztos, az anyu meg megint mondja neki, hogy ne a gyerek előtt. De az Ibojnéni lelkes volt, hogy próbáljuk ki, füccsünk be gyerekek, ahogyan télen fogunk majd, de jó játék is lesz gyerekek. Hiába mondta neki a dadus, hogy negyven fok van odakint Iboj, de hiába, hogy füccsünk, próbájjuk ki. Kipróbátuk gyömtük bele a rőzsét meg a gallyakat, hogy alig is akart begyulladni, de asztán egyszer csak sikerült, és úgy begyulladt, hogy csak morgott a kályha meg hörmögött, és akkor elkezdett csöpögni mindenkiről a víz.

Átunk ott, ahogy a kályha izgett meg mozgott, piros volt már az ajtaja neki, annyira tüzes, hogy keszdtünk félni, hogy baj lesz ebből, és lett. Nem úgy, hogy a kályha förobbant volna vagy elrepült volna, hanem, hogy a kéményből kicsúszott a csöve, és elkezdte a füstöt eregetni a szobába be. Az Ibojnéni vissza akarta gyömni a csövet, de elégette a kezét, ordittott, a gyerekek sikongattak, hogy jujj, már semmit nem lehetett látni, amikor a dadus kinyitotta az ablakokat, de kintről csak melegebb jött be, dőt a füst ki az ablakon, már szirénáztak a tűzoltók, hogy jönnek, én meg azt gondoltam, hogy na, vára dömperemmegyek.

Messzire ment ember azt mond, amit akar. Orbán, úgy ötvenedik felszólalóként, de amúgy mint fő attrakció feltüntetve magát, szót kapott a dallasi CPAC konferencián. Ha a Trumppal való találkozó a szürreális világ kapuja volt, akkor ez annak a mélységes gyomra, aminek azon kívül, hogy Orbán beteg egóját és manapság erősen megcsappant népszerűségét némiképp foltozgassa, semmi értelme nincsen. Mert ez csak olyan, mint amikor a nagyi a kipukkant villanykörtén stoppolja a lukas zoknit. Bár titkolják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy mindez pénzbe került, és Orbán nem a magáéból fizetett, hanem az épp kizsigerelt magyar adófizetők állták a cehhet, ha a kormány, ha a Fidesz, ha akárki más rendezte a számlát.

Az Alapjogokért Központ biztosan, amely Supporting Sponsor néven és címen kénytelen volt huszonnyolcezer dollárt perkálni, a többiről, ami jóval nagyobb tétel, nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha a titkosítások országában. Nem olyan időket élünk, amikor ilyenre kellene költeni, de egy kis önfényezés Orbánnak minden pénzt megér, mert míg azzal indítottunk, hogy messzire ment ember azt mond, amit akar, és ezt mindjárt el is meséljük, ha a szólást visszafordítjuk az eredeti színére, akkor a messziről jött is ugyanezt teszi. Mindkét állítás hatványozottan igaz Orbánra, akinek ez a szereplése már nem a szekunder, hanem a primer szégyen kategóriájába tartozik, de nem neki ég a képe, hanem nekünk.

Miniszterelnökünk, aki azzal takarózik, hogy a magyarok elsöprő többséggel választották meg őt, tehát azt akarják, hogy ő ilyen legyen, amilyen, sőt, így szeretik, amivel nem magára vet rossz fényt, hanem a népére. A népnek az a része, aki megválasztotta őt, nem törődik azzal, milyen szellemi és morális mocsarat képvisel a miniszterelnöke, csak a farhát legyen hatósági áras. Aki pedig ellene voksolt, elborzadva nézi, hová jutott ez az ember, de az ő hangja nem hallatszik sehol. Ezek a CPAC-sek egyébként már a mérsékelt republikánusoknak is sokak, mégis ők a hangosabbak, legalábbis Magyarországról nézve, mert az orbáni sajtó az ottani progresszivitásként ábrázolja őket, míg ott helyben inkább söpredéknek tűnnek.

Tumppal együtt. Ha pedig a mi miniszterelnökünk számára ő a zsinórmérték, akkor kijelöli a maga helyét a történelemben és a jelenben is. Azt ígértük, hogy mesélünk kicsit Orbán ott elmondott beszédéről, de voltaképp ez nem olyan nagy feladat, megnevezte az amerikai és magyar fasiszták közös ellenségét, ellenségeit, egy kalap alá vonva, egyenlőségjelet téve a kommunisták, liberálisok és az LMBTQ-sok között azt sugallva, hogy ez egy halmaz. Minden kommunista liberális, minden liberális buzi, voltaképp így nézünk ki mi Orbán szemében, és ellenünk így a harc eszköze a családvédelem, a kereszténység és a gyermekvédő népszavazás. Ez volt Orbán beszédnek törzse, s ha köpni támad kedvük, bátran tegyék meg.

És mégsem ez a legjellemzőbb, ami a szeánszon elhangzott, mert ezek Orbánnál már olyan klisék, amit untig ismerünk, s voltaképp ezért utálták ki Európából, hogy Amerikáig kell mennie tapsoló közönségért. Százszor ígértem meg, és századszor szegem meg, hogy Orbán delíriumaival nem foglalkozom, de mindig akad valami, ami annyira abszurd, hogy elővéteti a pennámat. Amikor a beszédekben rend szerint eljut az adomázásig, a viccesnek tartott atyai tanácsokig, amelyekről utólag bebizonyosodik, hogy a tyúkszaros udvaron nevelkedés terhét cipeli magával, és nem más így felnőve, mint egy adomázó párttitkár vagy téeszelnök. Voltaképp ez Orbán lényege, és ez a tragédiája is.

Az amerikai értő közönség előtt, amely Texas délvidéki, kertvárosi tahóiból tevődött össze, mint azt a nagy esemény előtt őt táncba vivő, talpig amerikai zászlóba és covboykalapba öltözött tenyerestalpas asszonyság is demonstrálta, egy blokkban beszélt Dzsingisz Kánról, Chuck Norrisról és Clint Eastwoodról, kijelölve a hőseit, és azt, mit ismer Amerikából. Az összevont szemöldökű verekedős embereket, akikhez viszonyulva utcai harcos ő, tehát ciki a manus, de nem veszi észre. Egy mondata volt azonban ebben a humorözönben, amikor nem tudni kinek címezve és milyen indíttatásból felhívást intézett a kétes hallgatósághoz, hogy aszongya: „Mindenki vegyen feleségül egy magyar nőt”.

Ekkor határoztam el, hogy én ezt megénekelem, hogy elgondolkodván fölfejtem az értelmét, mert valami csak van neki, kell neki lennie. De nincs. Mert nem elég, hogy mi lesz akkor a nem kevert fajúságunkkal, vagy, hogy mi ez, eladja idegenbe lányainkat és asszonyainkat, vagy egyáltalán, ez mi a lószar akart lenni. De lemondtam a megértésről. Orbánnál már régóta nem kell ilyet keresni, mondja, amit épp felbüfög, valami bizonytalan és nagyon kétes massza van a fejében, és annak a gőzei jönnek elő belőle. Pöfög, mint egy megfáradt mozdony. Viszont ez rohadt sokba kerül nekünk, hozzáértők szerint ez az amerikai kiruccanás uszkve félmilliárdba. De nem is ez. Hanem az életünk, amit ez a bohóc ilyen eszmékkel tönkre tesz. Ez a rohadt drága.

Messzire ment ember azt mond, amit akar. Orbán, úgy ötvenedik felszólalóként, de amúgy mint fő attrakció feltüntetve magát, szót kapott a dallasi CPAC konferencián. Ha a Trumppal való találkozó a szürreális világ kapuja volt, akkor ez annak a mélységes gyomra, aminek azon kívül, hogy Orbán beteg egóját és manapság erősen megcsappant népszerűségét némiképp foltozgassa, semmi értelme nincsen. Mert ez csak olyan, mint amikor a nagyi a kipukkant villanykörtén stoppolja a lukas zoknit. Bár titkolják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy mindez pénzbe került, és Orbán nem a magáéból fizetett, hanem az épp kizsigerelt magyar adófizetők állták a cehhet, ha a kormány, ha a Fidesz, ha akárki más rendezte a számlát.

Az Alapjogokért Központ biztosan, amely Supporting Sponsor néven és címen kénytelen volt huszonnyolcezer dollárt perkálni, a többiről, ami jóval nagyobb tétel, nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha a titkosítások országában. Nem olyan időket élünk, amikor ilyenre kellene költeni, de egy kis önfényezés Orbánnak minden pénzt megér, mert míg azzal indítottunk, hogy messzire ment ember azt mond, amit akar, és ezt mindjárt el is meséljük, ha a szólást visszafordítjuk az eredeti színére, akkor a messziről jött is ugyanezt teszi. Mindkét állítás hatványozottan igaz Orbánra, akinek ez a szereplése már nem a szekunder, hanem a primer szégyen kategóriájába tartozik, de nem neki ég a képe, hanem nekünk.

Miniszterelnökünk, aki azzal takarózik, hogy a magyarok elsöprő többséggel választották meg őt, tehát azt akarják, hogy ő ilyen legyen, amilyen, sőt, így szeretik, amivel nem magára vet rossz fényt, hanem a népére. A népnek az a része, aki megválasztotta őt, nem törődik azzal, milyen szellemi és morális mocsarat képvisel a miniszterelnöke, csak a farhát legyen hatósági áras. Aki pedig ellene voksolt, elborzadva nézi, hová jutott ez az ember, de az ő hangja nem hallatszik sehol. Ezek a CPAC-sek egyébként már a mérsékelt republikánusoknak is sokak, mégis ők a hangosabbak, legalábbis Magyarországról nézve, mert az orbáni sajtó az ottani progresszivitásként ábrázolja őket, míg ott helyben inkább söpredéknek tűnnek.

Tumppal együtt. Ha pedig a mi miniszterelnökünk számára ő a zsinórmérték, akkor kijelöli a maga helyét a történelemben és a jelenben is. Azt ígértük, hogy mesélünk kicsit Orbán ott elmondott beszédéről, de voltaképp ez nem olyan nagy feladat, megnevezte az amerikai és magyar fasiszták közös ellenségét, ellenségeit, egy kalap alá vonva, egyenlőségjelet téve a kommunisták, liberálisok és az LMBTQ-sok között azt sugallva, hogy ez egy halmaz. Minden kommunista liberális, minden liberális buzi, voltaképp így nézünk ki mi Orbán szemében, és ellenünk így a harc eszköze a családvédelem, a kereszténység és a gyermekvédő népszavazás. Ez volt Orbán beszédnek törzse, s ha köpni támad kedvük, bátran tegyék meg.

És mégsem ez a legjellemzőbb, ami a szeánszon elhangzott, mert ezek Orbánnál már olyan klisék, amit untig ismerünk, s voltaképp ezért utálták ki Európából, hogy Amerikáig kell mennie tapsoló közönségért. Százszor ígértem meg, és századszor szegem meg, hogy Orbán delíriumaival nem foglalkozom, de mindig akad valami, ami annyira abszurd, hogy elővéteti a pennámat. Amikor a beszédekben rend szerint eljut az adomázásig, a viccesnek tartott atyai tanácsokig, amelyekről utólag bebizonyosodik, hogy a tyúkszaros udvaron nevelkedés terhét cipeli magával, és nem más így felnőve, mint egy adomázó párttitkár vagy téeszelnök. Voltaképp ez Orbán lényege, és ez a tragédiája is.

Az amerikai értő közönség előtt, amely Texas délvidéki, kertvárosi tahóiból tevődött össze, mint azt a nagy esemény előtt őt táncba vivő, talpig amerikai zászlóba és covboykalapba öltözött tenyerestalpas asszonyság is demonstrálta, egy blokkban beszélt Dzsingisz Kánról, Chuck Norrisról és Clint Eastwoodról, kijelölve a hőseit, és azt, mit ismer Amerikából. Az összevont szemöldökű verekedős embereket, akikhez viszonyulva utcai harcos ő, tehát ciki a manus, de nem veszi észre. Egy mondata volt azonban ebben a humorözönben, amikor nem tudni kinek címezve és milyen indíttatásból felhívást intézett a kétes hallgatósághoz, hogy aszongya: „Mindenki vegyen feleségül egy magyar nőt”.

Ekkor határoztam el, hogy én ezt megénekelem, hogy elgondolkodván fölfejtem az értelmét, mert valami csak van neki, kell neki lennie. De nincs. Mert nem elég, hogy mi lesz akkor a nem kevert fajúságunkkal, vagy, hogy mi ez, eladja idegenbe lányainkat és asszonyainkat, vagy egyáltalán, ez mi a lószar akart lenni. De lemondtam a megértésről. Orbánnál már régóta nem kell ilyet keresni, mondja, amit épp felbüfög, valami bizonytalan és nagyon kétes massza van a fejében, és annak a gőzei jönnek elő belőle. Pöfög, mint egy megfáradt mozdony. Viszont ez rohadt sokba kerül nekünk, hozzáértők szerint ez az amerikai kiruccanás uszkve félmilliárdba. De nem is ez. Hanem az életünk, amit ez a bohóc ilyen eszmékkel tönkre tesz. Ez a rohadt drága.