Szerző: rezeda

Mindannyian emlékszünk, mert hogyan is feledhetnénk, amikor jótevőnk tavaly a királyi erkélyen megszegte a böhöm nagy, legalább három kilós ünnepi kenyeret, ami nemzetiszínű szalaggal volt feldíszítve. Nemzeti kenyér volt az így, azzá transzformálta a szalag, és a megszegés helye. A szakrális jószágot egy akkora késsel szelte a kedves vezető, akárha lovagi kard, már csak a páncéling és más hasonló középkori készségek hiányoztak róla, hogy abba a múltba röpüljünk vissza, ahová ma az ispánok, főispánok, vármegyék és más, nemzeti nagymúltunkra utaló avas szagú szarságok juttatnak bennünket.

Ha úgy vesszük, egy évvel ezelőtt a maihoz képest boldog békeidők voltak, és Orbán népe nem nézte nyálcsorgatva azt a nemzeti kenyeret, amit egy naptárfordultával valószínűleg nem tud már megvenni. Hozzáértő népek mondják nekünk, hogy pár napon belül ezer forint lesz a kenyér kilója. És most ne a mindenféle faksznisra – ilyen bogyó, olyan mag – tessenek gondolni, hanem olyan mezeire, amely Kádár apánk alatt háromhatvanat kóstált. Na, azok voltak az igazi békeidők, és sokak számára olyannyira, hogy épp a nemzet atyja utáni nem is látens vágyakozás az mások mellett, ami Orbánt sokak szemében annyira vonzóvá teszi.

Viszont nem veszik észre, hogy Orbántól egészen mást kapnak, mint az előző apafigurától. Többek között azt, hogy nála eljutottunk oda, nem tudják megvenni azt a kenyeret, amit Kádárnál viszont egészen biztosan. Most nem a múltba akarunk révedni azonban, hanem a kenyér dolgáról elmélkedni, mert mindjárt itt van augusztus 20-a, és megint jön a gurulós, bádog Szent István, a morális tartalmakat hordozó milliárdos tűzijáték, és minden olyasmi, ami ezt az egészet egy rohadt drága búcsúvá teszi. Egy valami azonban megmarad, és ez a totálisan értelmetlen és hazug pátosz, ami a falakról csöpög.

Mindemellett ez az egész nem akadályozza meg kormányunkat, hogy operatív törzset alakítson a bazi nagy búcsú lebonyolításra, amelynek vezetője, Kovács Zoltán arra intette az elkanászodni látszó népeket, viselkedjenek méltósággal a nemzeti ünnepen, de valljuk meg, ez több okból is elég nehéz lesz. Nem olyan időket élünk, hogy a méltóságnak akár a szikrája megmaradna az emberekben, amikor az egy évvel ezelőtti andalító világ után mára az életben maradás a tét, aminek csak az egyik eleme, hogy nagyon sokan nem lesznek képesek megvenni nemhogy az ünnepi, de egyáltalán semmilyen kenyeret sem.

Ehhöz képest Kovács Zoltán sajtótájékoztatón mutatta be az idei Szent István-napi kenyeret, amelyik méretben köszönőviszonyban sincs azzal, mint amivel Orbán tavaly az erkélyen bohóckodott. Nem akarnánk itt és ezúttal méreteken és az azokból fakadtatható következtetéseken rugózni, mindezek után kíváncsiságunk kimerül abban, hogy vajon ezt is lovagi karddal kaszabolja-e jótevőnk, vagy ez a pörformansz az idén elmarad. Ez utóbbira tennénk inkább a pénzecskénket, ami viszont nincs, mert fölzabálta az infláció, de megismerkedhetünk egy új fogalommal, ami azonban nem is annyira az.

Ez pediglen a zsugorfláció, amit Pippa Malgren alkotott meg pár évtizede, bár a közgazdászok nem igazán rajonganak érte. Nagyon egyszerűen ez az a folyamat, amikor ugyanolyan csomagolásban a réginél kevesebb árut adnak, de ugyanazon az áron, mint például a félkilós tejföl helyett negyven dekát, amitől otthon csodálkozik az ember, miért fogy el olyan hamar. Ez az, amikor nem a zsömle kicsi, hanem az elvtársak pofája nagy, és megint ott vagyunk a háromhatvanas időkben, pedig eszünkben sem volt errefelé indulni. De az élet fogja a ceruzánkat, és a rögvaló.

Szóval ilyesmi eshetett az ünnepi kenyérrel, amit Kovács Zoltán a képünkbe tolt, és ami után csorog a nyálunk. No de, azon a sajtótájékoztatón, ahol mindez megtörtént, a háttérben volt egy felirat, miszerint „Isten Éltessen Magyarország”, így csupa nagy betűvel, és még csak nem is ez volt az, ami a zavart keltette, hanem a képzet, hogy augusztus 20-al, bár nagyon akarnak, mégsem tudnak mit kezdeni az új elvtársak, lévén, annyi sok neve és képzete volt már a zivataros évszázadok alatt. Alkotmány, új kenyér, államalapítás a kurzus gusztusa szerint, hogy mind a magyarok össze is zavarodtak teljesen.

Alkotmány már régen nincs, kenyér hamarosan nem lesz, marad a Szent István, aki viszont mostanában kerekeken gurul. Viszont, ha kenyeret nem is tud venni a pórnép, legalább boldogra ihatja magát a nevetségesen olcsó borral, sörrel és pálinkával, amely bódító készségek a szakrális napon levetik az infláció béklyóját, így a paneprolik majd méltósággal okádhatnak a felvonulás alatt és után. De, hogy milyen lesz a másnap, azt senki nem tudja, még Kovács Zoltán, de maga Orbán Viktor sem. Annyi látszik, hogy a cirkuszhoz ragaszkodnak, a baj viszont az, hogy kenyeret nem tudnak adni mellé.

Közös lájkot mutogatva fotózkodott Orbán és Trump a volt amerikai elnök bedminsteri (New Jersey) birtokán, miszerint ők a békére kötöttek volna szövetséget, ami érdekes. Nem különösebb kifogást keresve, de eszünkbe ötlik, amikor Trump csapatai megrohamozták a Capitoliumot, amiből az a következtetés fakad, hogy neki az a béke, ha ő van hatalmon. Mondjuk Orbánnak is, különben meg az ő csapatai a magyar tévészékházat ostromolják meg, és nem azt állítjuk, hogy ez már közös nevező a két bajkeverő között, de már majdnem az. Ahogyan Trump eszméje az ukrán békéről, hogy a megtámadott ország mondjon le a Krímről és egyéb területekről, valamint a NATO tagságról, és legott béke lesz.

Ezt Putyin sem mondhatta volna szebben, és innen nyer értelmet az is, amit Orbán Tusványoson a fajok keveredésén kívül még előadott, miszerint, ha Trump (és Merkel) lenne még mindig hatalmon, a háború ki sem tört volna. A merkeli utalást nem értjük, csak érezzük, Trump viszont világos, mert Orbán szájával beszél, ugyanazt gondolják ezek ketten a világról, és elég rosszul gondolják. A találkozó, amiről Orbán most posztolgat, ilyen szemszögből lehetett volna a gelendzsiki Putyin-palotában is, amiről viszont Navalnij készített ugyanolyan drónvideót, mint amilyet Hadházy szokott Hatvanpusztáról. Navalnij sorsát ismerjük, Hadházyt pedig innentől fogva féltjük, de ez csak intyeresznij mellékszál.

Hanem ez a kettő a vigyorgó képével és lájkot mutogatva, mint akiknek jobb dolga sincs, és voltaképpen nincs is. „Make America great again”, mondta az egyik, és az a helyzet állott elő, hogy kihullva a hatalomból (és a Capitoliumot sem bevéve) a spájzba kerülve nem marad más neki, mint Orbánra mutogatni, hogy ő milyen nagyszerűen csinálja azt, amit Trumpnak az ő népe a választások miatt nem enged. Ott tartunk, hogy Amerika fasizálódásához Orbán a zsinórmérték, nem véletlenül utazik Bedminster után Dallasba előadni úgymond, bár a rossz nyelvek szerint fizetett érte, hogy ott jártathassa a száját. Elégedetten dőlhetnénk hátra, hogy ez maradt neki, ha ez a maradék nem a mi életünk volna.

Pedig az. S ha fizetett érte, ha nem, ha a szabadságát erre használja, ha nem, valahol egészen elképesztő, hogy előadást lehet tartani arról követendő mintaként, hogyan lehet szétverni egy országot büntetlenül, és az amerikai republikánusok elvetemültebb ágának az lehet a lecke, hogyan kell ezt csinálni, mert nekik – egyelőre – nem sikerült. Mindezeken túl, akármilyen is a felhajtás, ez az egész úgy, ahogyan van, leginkább szánalmas, de ezen kívül végtelenül szomorú is, hogy erre a pörformanszra Orbánt népes delegáció (Szijjártó, Német Zs., etc.) kísérte el, amivel hivatalossá vált, hogy Magyarország nem a regnáló amerikai hatalommal épít kapcsolatot, hanem annak fasiszta ellenzékével.

Innen érthető már az is, miért küldte el az anyjába Szijjártó a hivatalát még el sem foglaló új amerikai nagykövetet, de tágabb összefüggésekben és Európában az is, a magyar kormány tagjai miért találkoznak Európában is rendszeresen mindenféle szélsőjobboldali alakokkal, míg egyedül Navracsicsot küldik Brüsszelbe tárgyalgatni. Ebből viszont az is kitetszik, hogy azt nem igazán gondolják komolyan, míg azonban ezek a nagypolitika peremén való dörgölőzések kies hazánk igazi irányát mutatják, azaz, hogy lator állam vagyunk, aki a szarkeverők barátságát keresi mindenütt, de csak egyéni érdekből.

És ez Orbán árulásának újabb fejezete. Az mégpedig, hogy valamikor a tyúkszaros udvaron a világ urának álmodta magát, és fölnőve azt hitte, ez sikerül is. Így vénülve azonban rá kellett döbbennie, hogy neki csak Magyarország kifosztása marad, az egója ápolgatása viszont megkívánja, hogy – ha fizetett érte, ha nem – mindenféle kétes tudatú alakok előtt adja elő azokat az általa megvalósított lázálmokat, amik nekik soha nem sikerülnek, mert arrafelé demokrácia van még egyelőre. Szánalmas ez így, ha nem lenne tragikus, ha az egész cirkuszt nem akkor látnánk, amikor Magyarország éppen atomjaira hullik. Mondanám, hogy ezért majd egyszer a szemünkbe kell nézni, de nem vagyok javíthatatlan álmodozó.

Jóska bácsi egyik reggelre megbolondult. Nem ganajozta ki a tehenet, a disznónak nem adott enni, és bezárta a tyúkok ketrecét, hogy se ki, se be. Sőt, belerúgott Morzsiba, a kis korcs kutyába, a macskát viszont csak megfenyegette, mert az elszaladt előle, és nem mászott utána a tetőre. Félt, hogy kitöri a nyakát. Fogta magát, és ahogy volt, svájcisapkában, gumicsizmában és a kék munkáskötényében letelepedett a kapu elé a felhajtóra, ami alatt a tegnapi eső miatt sáros és büdös víz állott, a halál rothadás szaga büfögött fel a posványból, de ez Jóska bácsit nem érdekelte egyáltalán. Ült a feljáró közepén eltorlaszolva a be-, és kijárást, véreres szemeivel a kocsma felé pislogott a sapkája alól, ahol már dülleszkedtek a biciklik.

Margit néni, a felesége észre sem vette az ura lázadását, hogy megtagadta a házi teendőket, csak akkor eszmélt a langyos malátába áztatott száraz zsömle majszolásából, amikor a tehén különösen bőgött, a disznó szünet nélkül sivalkodott, a tyúkok pedig ki akarták dönteni a katroc ajtaját, sőt, a Morzsi is különösen húzta a lábát, ahogyan közlekedett a kiégett füvű udvaron. Margit néni szólongatta az urát kedvesen, hogy merre vagy te istenátka, vén barom, így kajtatott utána bájosan, amikor meglátta őt a felhajtó közepén ücsörögni, mint egy Buddha. De erre nem gondolt, mert Buddhát ő nem ismert. Krisztustól kérte tehát, hogy essen bele a nyavalya a vén bolondba, de ő sem tett érte semmit.

Fogta hát, odatotyogott az öreghez, megmarkolta az otthonkája alját az egyik, a kendője bogát a másik kezével, és így indította el az első rohamot, hogy ő még ilyet nem látott, hogy így meg kell bolondulni a vén kecskének, kiül a felhajtó közepére, hogy se ki, se be. Már a tehén is ott toporgott, indult volna a rétre, de nem tudott, az orrával böködte Jóska bácsit, aki azonban ült, mint a cövek. Hát mi az anyám valagát csinálsz itt te vén barom, noszogatta élete párját szerelmesen Margit néni, mire az öreg hosszú gondolkodás után, halkan és lassan kibökte a varázsigét: démonstrázsálok. Hogymiazanyámvalagát csinyász? Kérdezte így egy szuszra kimondva a felesége, ahogy nézett erre a nyomorult szerencsétlenre. És akkor eszébe jutott az este.

Hogy megengedte neki, ne az emmeggyes híradót, hanem az ertéellessett nézze, és azon mutogatták az embereket a hídon, meg mondogatták, hogy demonstrálnak. Tudta Margit néni, hogy ebből majd baj lesz, de ekkora nagyot nem sejtett, hogy az ura ahogyan van, megzavarodik, ha nem azt nézi reggeltől estig, hogy neki milyen jó mindig és egyfolytában. Demonstrálsz talán, te ökör, mondta az urának rikácsolva, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy annak semmi értelme, és ragaszkodott hozzá, hogy ő démonstrázsál, de itt már mindegy is volt. A tehén bőgött, mert indult volna erősen, a malac visított nagyon, és kezdett túl nagy hangzavar keletkezni, amit csak drasztikusan lehetett megoldani. És úgy is lett.

Margit néni besietett a házba, hogy csak úgy lobogott az otthonkája, meg szikrázott, és kisvártatva megjelent az ajtóban, hozta a kezében, gurgatta a zsinórját a hosszabbítónak, amiből kiállt egy vezeték, a vége lecsupaszítva, kétfelé választva, és azzal közelített vészesen az öreghez, aki csak nézett rá kerek és egyre rémültebb szemekkel, hogy micsinyász Margit, mire készülsz azzal a villannyal. Mire az öregasszony, hogyha te démonstrázsálsz, akkor én sokkolózok, hogy rend lesz itt az úrjézusát ennek a rohadt világnak meg az ertéellnek, aki elveszi az eszit az embereknek egészen. Így hozta a zsinórt, így közelített az öreghez, hogy sokkolózik akkor ő, mint a rendőr a hídon, de nagyon.

Ilyet is régen látott a falu, mint ami most jött, hogy a Jóska, az öreg, visítva pattant föl ültéből, mint valami siheder atléta, és ordítva kezdett rohanni, mögötte a Margit, hogy akkor sokkolózunk, de egyszer csak elfogyott a zsinór, és Jóska bácsi megmenekült. Már a fröccsét szopogatta a kocsmában, amikor Margit néni is a nagy rohanásból, amit a zsinór hossza behatárolt, visszaért a házhoz, ahol Jolán, a szomszéd fogadta, hogy ez meg mi az anyám valaga volt. Ertéellet nézett, aztán meghülyült, vázolta a bajok eredőjét Margit, és ebben maradtak. Ertéellet nem lehet nézni, mert csak fölkavarja az embert. Menjünk, mondta Margit a Jolánnak, kezdődik a miniszteres úr a Kossuthon. Mentek. Szép lett a világ.

David Pressman lesz az USA leendő magyarországi nagykövete. A jótét lélek még csak be sem tette a lábát a kipcsakok földjére, még talán csak a fogkeféjét csomagolja a nagy útra – vagy azt sem -, Szijjártó már elküldte őt az anyukájába, és erre nagy hangon büszke is. A mi külügyminiszterünk a diplomáciának egy egészen új iskoláját teremtette meg, a NER-ből kivirágzottat, amelynek alapelve a „leordítom a fejed” és elzavarlak a nuniba. Ezt a metódust a világ egyetlen más pontján nem ismerik, és majd száz év múlva a hungarian shout lesz a neve, a magyar üvöltős, és nem lesznek rá büszkék a kisonokáink. Feltéve, ha lesz még magyar a Föld nevű bolygón azidőtájt.

Szijjártó Péternek egyáltalán nem kellene külügyminiszternek lennie, mert az, amire képes – leégetni az általa képviselt országot -, nem szerepel úgy általában a külügyminiszteri feladatok között. Összegezve, amit Szijjártó csinál és tesz, azt egyetlen más külügyminiszter nem teszi és csinálja, így őt inkább nevezzük hungarikumnak, mielőtt másképp definiálnánk. Nem volt véletlen egyébként a mi drágaságunk ebbéli és ilyen megnyilvánulása, hiszen előadást tartott, és egy héttel ezelőtt Orbánnál láttuk, mire képesek ezek, ha az övéik előtt kell beszélni, és meg akarják mutatni, ki a faszagyerek, amiből viszont csak lelkük éjsötét tartalma türemkedik ki, előbugyog mintegy a mélyből.

Szijjártó az MCC fesztiválon – Mathias Corvinus Collegium, a közpénz milliárdokkal kitömött Fidesz keltető – mondta, amit mondott, így a tartalmai, ha el nem is fogadhatók, de megérthetők. Muníciót kell adni a leendő kádereknek, hogyan kell az egész világot utálni, aki kimondja rólunk, hogy meztelenek vagyunk. Mert ennek a David Pressmannak egy bűne van – eddig, de majd, s aztán -, hogy kimondta, amit amúgy mindenki tud, miszerint kies hazánkban hanyatlik a demokrácia. Ezt így kell diplomata körökben, ez a Pressman, amikor ezt mondta, azt gondolta, egy diktatúrába jön dolgozni, ehhöz képest finomkodott, Szijjártó viszont azonmód küldte el a picsába.

Gyümölcsöző kapcsolat lesz. De nem is ez, hanem a többi, amivel külügyminiszterünk igyekezett elkápráztatni a leendő szavazóbázist, influenszereket és más NER bástyákat, miszerint kikérte magának azt a feltételezést, miszerint ő a világ más tájékáról érkező összes nagyköveteket burkoltan fenyegette volna meg az áprilisi választások előtt. S innen idézzük betűhíven a futsalost magát: „Kikérem magamnak, teljesen nyíltan fenyegettem meg őket”. Látjuk, hogy ekkor az MCC értő és bimbózó ifjúsága csodálattal adózik az előadónak, aki megmutatja a magyarok viszonyát az egész kerek világhoz, hogy aszongya, mindenki bekaphatja, és örüljön a luknak a seggén.

Viszont az a nagy baj az egészben, hogy az ilyen ordenáré stílushoz a felhatalmazást mi adtuk neki, amit nem is győz hangsúlyozni, emlegetve a jól bevált elsöprő felhatalmazást, amit állítólag az ámokfutásukhoz a nép juttatott nekik. Ezzel minden megmagyarázható, ezzel minden igazolható, csak a nagyvilág azt nem tudja – illetve már talán igen -, hogy a nép felhatalmazása a közmunkából, a farhátból, a rezsicsökkentésből és más effélékből fakad, amely lózungokről épp manapság derül ki, hogy az összes hazugság volt. A nép pedig, aki őket állítólag felhatalmazta, passog ki a fejéből ostobán. Így az, hogy ennek a Presmannak mit mond vagy mit sem, voltaképp érdektelen.

„Elég volt abból, hogy hülyének nézzék a magyarokat, hogy lekicsinyeljék és hogy lekezelő módon bánjanak velük” – ilyen jól ismert fordulatokkal cukkolta még Szijjártó az MCC ifjúságát, akik bizonyára elégedett tapsikoltak nemzeti nagylétünk újabb bizonysága előtt, de egyiknek sem jutott eszébe megkérdezni, honnan veszi a külügyes, hogy a népet nézik le, amikor szimplán őt tartják hülyének. Stresszes munkája lehet Szijjártónak állandóan a vérzivatarban állni. Ami őt megtartja a vártán, az kizárólag Lavrov kollégája elismerő szeretete, de erre sem kérdezett rá egy MCC-s sem, hogy muszáj-e kies hazánknak állandóan lator államnak lennie, vagy volna-e mód más irányba terelgetni a történelmünket.

Megválaszolhatatlan kérdés, nem is kíséreljük meg, mert kiegészítésképp meg kell jegyeznünk, mind az összes ilyen. A magyar kormánynak nincs olyan tagja, amely ne az értelmetlen nacionalista gőggel nyilvánulna meg kifejtve azt, hogy nekünk – nekik – senki ne ugasson. Így is lehet, csak akkor a kunyeráló markokat vissza kellene húzni. Át a rácsok között, be a ketrecünkbe, amelyet rázva átkozzuk a világot cifra káromkodásokkal. S bár az MCC-nek beszélt, Szijjártó szavait is le fogják fordítani más nyelvekre, és látják majd megint, ez sem különb a gazdájánál. Így, amit elér, az a szégyen, amely nem az ő, hanem a mi fejünkre hullik vissza. És ez az egy lesz, ami túlél minket.

Most már izgulás van. Csomagolás a bőröndbe, hogy mi kerüljön bele. Melyik ing, boxer, fürdőgatya, szalmakalap, napszemüveg itthon ne maradjon, úszógumi, gumimatrac vagy motorcsónak. Jachtot rendelni a közeli kikötőbe, elemózsia az útra, vagy épp előre főzve fagyasztótáskában vinni a pörküttet, koviubit, kirántott húst, egy butykosban alapvető élelmiszert, mert Horvátországban rohadt drágaság van. Egyrészt. Másrészt pediglen még az sem biztos, hogy az embert beengedik az étterembe, lévén, olyikban magyarokat nem szolgálnak ki. És éppen az ember miatt.

Megfontolandó lehetne tán idén a több Balaton, kevesebb Adria egyszer már bebukott szlogenjét betartani, mert mi van, ha fölismerik az ember képit a horvát vendéglősök, és hazazavarják az anyukájába. Meg az út. Hogy mivel lesz a menet. Ahogyan harminc éve mindig egyfolytában, nem is kormánygéppel, vagy a fekete, páncélozott, géperejű járművel, az se mindegy ilyen benzinárak mellett. Sőt, mi van, ha a nem is kormánygép is köteles extraprofitadót fizetni, mint a többi társaságok, és tovább terheli az utasra, ami miatt a nem is kormánygép ellen fogyasztóvédelmi vizsgálatot rendel el a Varga Jucus.

Tényleg, mi van a Ryanair ellenivel, már senkinek nem habzik a pofája. De ez mellékszál, most a nyaralás a lényeg. Hogy a vezér szabira megy hétfőtől, és itt hagyja az országot árván, magára, napi bölcsességek és útmutatások nélkül, hogy már előre nyüszögünk a bennünk keletkező hiányoktól. Mi lesz velünk nagymama, sóhajtunk fel bensőnkben újra meglelve a gyermeket, de jóváhagyólag elismerjük a jogot, hogy a robotba belefáradt jódógos, jómunkásembernek kijár a pihenés. A bérből, fizetésből élőnek meg pláne, és a vezér is az, mint mondta, egy tehát közülünk, hús a húsunkból, pacal a pacalunkból.

Most tehát izgatott elrakodás van, hogy a gondok felejtődjenek a habokban vagy azok partján, mert a gondok nagyok. Mi több, hatalmasak. Az országban állítólag vészhelyzetek vannak a köbön. Ha a duci kis ujjunkon kiszámoljuk, van például migrációs (ez már ezer éve), energetikai, háborús, aszályos, sőt, lehet, még járványos is. Vészhelyzetek dögivel-sokan, s ha formailag nézzük, a vészhelyzetek azért hirdetődnek ki (hacsak nem másért, sandán), hogy azokat szuszogós, sürgős munkával oldja meg, aki meg tudja oldani. Illetőleg, aki meghirdette, hogy a kedves lakosság permanensen összeszarja magát.

Vészhelyzetben a vezér nem megy nyaralni, hanem az erkélyen dolgozik vadul. Vagy a bazi földgömbje mellett. Vagy csak úgy csinál. Mímeli kicsit a velünk való törődést, mert így, hogy meghirdet mindenféle veszedelmeket, aztán ott hagy a közepén bennünket, azzal azt üzeni – bár észre sem veszi -, hogy le vagytok ti mind vastagon szarva. Csináljatok, amit csak akartok, vagy forduljatok föl, én megyek nyaralni. Mehetek, a duplájára emelt bérem és fizetésem miatt rezsire gondom nincs. Ám, ha neked mégis akadna, nyálas alattvaló, arra is megvan már az üzenet, mégpedig az: spórolj, vagy keresed meg az árát, te élhetetlen kretén.

Hétfőtől megy szabira a vezér – úgy is mint kedves vezető -. Ez az a nap, amitől a bávatagok már nem mernek tévét nézni vagy fürdeni, mert kicsúsznak az átlagfogyasztásból netán, és rámegy a gatyájuk is. Ezen a napon az iskolák vaskályhák után kajtatnak, fafűtésűt keresnek, hogy a tanító által gyűjtögetett rőzsével télen befűthessenek. Ezen a napon se utalja el az Unió a pénzecskét, mert ellopják és a nem is kormánygép kerozinjára költik, ezen a napon kezdődik el az augusztus, a nyár utolsó hónapja, a titkosított tűzijáték hava, és minderre így ránézve, ember legyen a talpán, akinek nyaralni támad kedve.

A vezérnek igen. Egyébiránt sorolhatnánk napestig, hogy jó érzésű embernek (vezérnek) miért nem jutna eszébe ilyenkor nyaralgatni a szalmakalapjában, de ez hiábavaló volna, mert ennek a miénknek ilyenje (emberi megnyilvánulások) nincsen egyáltalán. Nyaral hát, miközben az ország épp széthullóban, és valami ismeretlen tehetetlenségi nyomaték tartja csupán egyben. Ő azonban csomagol. A libafoszöld inget, ilyeneket. De menjen isten hírével, vissza se nézzen (jöjjön), s innentől más feladat nincsen is, mint érzelmesen integetni a pihenni indulónak, és eközben azt gondolni róla, amit csak akarunk. Gusztus és habitus kérdése az egész.

Hogy Hegedüs Zsuzsa lemondta a lemondást, arról lehetne írni, de minek. Mindent elmondtunk már elsőre, ezen másodjára sem módosítanánk, kegyelem nincs, mert a dolgok túlléptek azon a ponton, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak. Az ő dolga, hogy érdekből, félelemből vagy netán zsarolás miatt cselekedte ezt, mint ahogyan az is, ha így másodjára a hűségnyilatkozatot megfejelte a büszkeséggel, ami eltölti az ő szívét, ha régi cimborájára néz. Két mínusz szorzata nem mindig pozitív, az élet bonyolultabb a matematikánál, mert például azt nem feledhetjük, milyen hivatala volt az oda-vissza táncikáló nacsasszonynak a szegényekkel, s amelyben kudarcot vallott.

Ha Hegedüs Zsuzsa azért büszke, mert a haverja a világ képébe hazudta, hogy nem rasszista, az az ő problémája, a lelkiismeretével majd elszámol, bár a jelek szerint nincs bőviben ennek a készségnek. Ezt már akkor is megmutatta, amikor csirkéket osztogatott jótéteményként, ahelyett, hogy megtanította volna halászni azokat, akik a gondjaira voltak bízva, és akinek teljesen mindegy, hogy Orbán rasszizmusa miatt halnak éhen (nagyrészt azért is), és akiket most megint ez a veszély fenyeget, mégpedig hatványozottan. A közelítő tél miatt egy nagy nyüszítés az ország, s ha eddig bár ugyan gyakran, de mégis csak álmélkodásra késztetőn ritkábban fagytak meg a népek kies hazánkban, ezután az ilyen incidensek meg fognak szaporodni.

És az, akire Hegedüs ki tudja mi okból, de annyira büszke, amíg egy hete azt tanácsolta a népnek, akiért felel, de értük felelősséget nem érez, mert csak eszköznek tekinti őket, tehát az volt az életvezetési vagy élve maradási tanácsa, hogy a családi költségvetésben ki-ki számolja ki, mire futja neki és mire nem, tegnap már ott tartott ugyanebben a stúdiumban, hogy spóroljanak az energiával, vagy, ha ez nem megy, akkor keressenek többet. Ezen a napon és mindezek után kezdett el büszke lenni Hegedüs megint, ahelyett, hogy lehajtott fejjel bevallotta volna, gyenge. Gyenge ahhoz, hogy a jólétnek ellenálljon, gyenge a bűn utáni büntetéshez, vagy ezernyi más oka lehet látványos újbóli behódolásának.

A legfőbb baj mindebben azonban nem az, hogy ezek ketten nyilvánosan elkezdték egymás valagát nyalogatni, hanem, hogy míg nem tételeztük, csupán megengedtük, de most már jóváhagyólag aláírjuk, mindez a cirkusz nagy valószínűséggel azért volt és van, hogy ne arról kelljen beszélni, ami most a legégetőbb, és aminek minden emberi számítás szerint nagyon rossz vége lesz. Vagy így, vagy úgy, de mindenképp. Többféle forgatókönyv látszik most érkezni, az egyik szerint a szegénységbe, a számlák kifizethetetlenségébe hal bele a büszke, nem kevert magyar, vagy pedig föllázad elnyomója ellen, és akkor pedig abba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy…

Nem mindenki lakik iskolában, nem mindenkiről gondoskodik Pintér, ha már Orbán nem teszi. Gyermekeinknek ott jó lesz, a belügy már – mint iskolafenntartó – utasította az oktatási intézményeket, hogy készüljenek a fatüzelésre kályhák beszerzésével, holott hozzánk az olcsó orosz gáz állítólag ömlik. Mindezek ellenére nem mi, hanem a környező országok azok, akik gázügyileg bizakodva tekintenek a jövőbe, lévén, tárolóik annyira töltve, hogy tavaszig már kihúzzák. És mégis ők takarékoskodnak, mi pedig nem, sőt, két pofával kérjük ki magunknak, ha ilyesmire minket kérnek, mert mi nem az a fajta vagyunk már megint Orbántól előadva, ez azonban a szemszögünkből nézve nem egészen bizonyos.

Mindezek ismeretében egyre inkább elhatalmasodik bennünk az az érzés, hogy Orbán már megint valami egészen ócska játszmába kezdett, aminek a végén kijelentheti, amit már most pedzeget, hogy Brüsszel őt belehajszolja a háborús gazdaságba. Hogy egész Európa abba kerül, holott csak arról van szó, hogy közösen akarják túlélni az energiaválságot, Orbán pedig megint egyedül, ha egyáltalán van ilyen szándéka. Nem úgy tűnik, mintha lenne, mert ezt is úgy kezeli, mint a járványt, ami csak magamutogatásra, fürkészésre és portyázásra volt jó, az emberéletek másodlagosak voltak, mint ahogyan most is azok. Negyvenötezren haltak bele a járványkezelésbe, és már a lopásokat is elfeledte mindenki.

Lélegeztetőgépet, vakcinát, maszkot, és ki tudja mi mindent a hirtelen megalakult és azóta el is tűnt cégekkel. A belengetett úgynevezett és nem létező háborús gazdaság pedig a lopási lehetőségek és nyerészkedés olyan széles tárházát nyitja meg, hogy belepirul, aki belegondol. A fideszisták azonban nem az a szégyenlős fajta, látjuk, milyen kevés elég volt Hegedüsnek is, hogy mindent elfelejtsen, sőt, egyenesen a büszkeség dagassza a kebelét, ha a tróger barátjára néz. Mondanám, hogy el fogunk veszni, ha már nem történt volna meg ezerszer, és még most sem egészen világos, milyen ösztönök azok, amik miatt még mindig itt vagyunk. Az a baj, ha ezt is túléljük, abból is az lesz, hogy Orbán mentett meg minket. Holott rossebeket.

Baromi meleg volt azon a hétvégén ott, a hegyek között, hogy az árnyékban is alig lehetett elviselni, a napon meg sehogy. Ennek ellenére rengetegen gyűltek össze a tisztáson, ahová meghirdették az előadást, a szózatot mintegy, amellyel Ő utat mutat mindeneknek, kijelöli az ösvényt, amelyen csapásokat adnak és kapnak. Nem lennénk most az imperialisták helyében, mondogatták a tömegben, akik ott ültek a napra kitett székeken, homlokukon folydogált az olvadt zsír, az elfogyasztott kisüstiktől pedig akárha valami gőzmozdony, sípolt és párolgott ki az agyuk a fülükön át, a sok gőzök pedig kis felhőpamacsokat képeztek a levegőégen, ahogyan alátekintettek önmagukra a napon ücsörögve.

Ez már maga volt a trip, de a sorok között jártak-keltek a füvesemberek mindenféle szerekkel por és bogyó formájában, és leginkább ők voltak azok, akik jót derültek akkor, amikor Ő a budapesti narkósokról beszélt olyan hangon, akárha a seggéből rángatta volna elő őket. De ez is túlzás, a vizenyős szemén látszott, hogy még odavalónak sem tartotta az emberiség azon szemetjét, akik a hidakon tüntettek, mert nem akartak éhen veszni, ahelyett, hogy Őt hallgatták volna, csókolták volna a kezét, és ütemesen skandálták volna a nevét, mint ezek, akiknek az agya az égre párolgott fel. Így az eljövendő szeánsz tökéletes alanyai és tárgyai voltak egyben, a nagy, nemzeti misztérium maga. Meg a kipcsakok istene.

A napokban erre ólálkodó medvéket már befogták és elszállították, minden fűszálat lehegesztettek, az összes fa odvát kiöntötték betonnal, az ürgelukakat betömték, csak a madarakkal nem tudtak mit kezdeni a biztonságiak. Hajkurászták őket ágról-ágra, de az összes rigó, harkály és bagoly képen röhögte őket, olyanok voltak ezek, mint a hídfoglaló emberek, akik fölött nincs és nem is lehet hatalma még neki sem, és már innen is látszott, hogy a világ nem egylényegű, vagy legalábbis nem akképp, ahogyan a gőzölgő agyúak a napon, és velük szemben az árnyékban Ő elképzeli. Hogy vannak benne liberális döccenések, ami tarthatatlan az illiberalizmus meghirdetése után tíz évvel.

Így és ilyenkor csalódást okozni nem lehet, ezért tehát Ő, amikor szólásra emelkedett a vasalatlan, bő, de a testet így jól takaró ingében, érezte, hogy meg kell ezeknek felelni, akiknek az agya itt pöfékel a napon. Mondta tehát, ami eszébe jutott magafajtáról és magukfajtáról, nem kevert fajról és a Nyugat alkonyáról, eljövendő nemzeti nagyságról, a kultúra hordozásáról, hogy a sok gőzölgő agyú népek a napon kezdtek valami misztikus álomba merülni, ahol tűzpej paripán lobogva irtják közösen a bölcsészekben megbúvó liberalizmusnak még az írmagját is hetedíziglen. Így böfögtek elégedetten a napon, Ő pedig az árnyékban, amikor néhány kétkedő már azon kezdett tűnődni, hogy ebből baj lesz.

Mégpedig elég nagy. Hogy ezt eltitkolni megpróbálni lehet, de kilátástalan, így hát, gondolta, de ki nem mondta (már csak a tiszta fajúság miatt is) az arra tartott csinovnyik, hogy ebből baj lesz, more. És úgy is lett. Mit volt mit tenni, amikor a messzi, züllött és hanyatló Wienben, ahol a nagymamák migráncsondótól megvadulva szidalmazták Őt, az lett a hirtelen tanács, hogy Ő nem is azt mondta, vagy, ha mondta is, de nem úgy gondolta, hanem egészen másképp. Sőt, éppen úgy, hogy megérdemelje azt a kis pénzecskét, amit ott a bazi melegben úgy adott elő, hogy be fogja hajtani. Hát, nem egészen, mert ahogyan ránéztek a népek a távoli Wienben, egy egészen kicsi, formátlan és alattomos seggdugaszt láttak csupán, akinek vasalatlan az inge.

De ez sem ment simán. Ő soha nem tud kivetkezni önnönmagából, így, amikor menteni igyekezett a menthetetlent, megint belekavarodott eszméinek bűzös, undorító mocsarába, és a magafajta kultúráról kezdett beszélni, és nem vette észre a barma, hogy megint ott van, ahol a medvejárta tisztáson volt, hogy hiába mondja másképp, ha az akkor is ugyanaz, hogy a fasiszta kutyából nem lesz liberális szalonna már soha. És még csak annyi sem volt benne, hogy Zarathustra szájával mondja, miszerint nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való, mert idáig nem terjedt a horizontja, csak a kipcsak DNS-ig, amivel így menthetetlen. Ezt már kimagyarázni nem lehetett, sőt, megpróbálni sem volt érdemes. Teljesen belepte őtet a ganyé.

Nézzünk körül így indulásképp az elmúlt száz év tíz legsikeresebbike után a kietlen pusztaságban. Hogy hol is élünk. Mi az, ami elibénk tárul, ha nem Orbán szétfolyó képét kell bámulnunk. Nos, hát, kedveseim: kilóg az ország valaga a lukas gatyából. A forint fost se ér. Egekben az infláció. Milliók nem tudják, télen miből fizetik ki a rezsit. A hiány hegy nagyságú. A gazdaság összeomlás előtt. Utálunk mindenkit. Nincs jövő, amit várhatnánk. A jelen kilátástalan. És még a fülünk is lekonyul. Ilyenkor elmereng a fajtiszta kipcsak Európa DNS-ével a valagában, mi marad, illetve és legfőképp mi az, ami hiányzik az elaléló boldogsághoz.

Tűzijáték, baszki. Tűzijáték nélkül nekünk élni nem lehet, mert hová is vezetne az. Ezt épp nem tudjuk, mert ki tud itt valamit is. Ugyan százezrek írták alá a kérvényt, hogy ne legyen a kurva nagy nemzeti ünnepen másfél milliárd elpufogtatva, a városok sorra fújják le a semmire sem való cirkuszt, és a pénzt közjóra, szegényekre fordítják, mert akad, akiben még él a józanság szikrája. Viszont a NER nem enged. A NER azt mondta, lesz tűzijáték, és lett tűzijáték. Mint ahogyan vasaló a nyaraláskor. Úgy is lett. Valahogy úgy nézünk tátott szájjal ki a fejünkből a szemünknél lévő lukon, az egyre szűkülő résen a tébolyda kerekülő sarkaiba.

Ám. Ha már nem akarja a bávatag és megvezetett jószág, hogy nemzetileg pufogtassanak neki, meg kell magyarázni, mégis miért teszik ezt vele. Azért verik mert szeretik? Úgy hozzávetőleg. Zsenánt volna bevallani, hogy a pénzt már rég odaígérték valamelyik cimbinek, akit ki kell fizetni, mert majd kérnek tőle valamit, vagy már kértek is. Vagy csak úgy voltak jók a pénzünkből, amiről nem kérdezik, mire költhetik el. Sőt, ha hangsúlyosan kérjük, ne arra csesszék el, amit kimondottan nem szeretnénk, csak azért is. Nem, hogy kibabráljanak velünk, hanem, mert a szavunk annyit is ér, amennyink van. Semennyit.

Gondolkozik aztán ilyenkor a propagandagépezet, füstöl az összes feje neki erősen, akárha isten farhátja, mi az, amivel a bávatagokat még nem vertük át. Mi lehet – most épp a tűzijáték okán -, amivel olybá tűnik, az a bűvös hatás, hogy jót teszünk, miközben valójában kicseszünk velük. Látjuk a propagandagépezet összes fejét, ezt most hogyan magyarázzák, mivel akasszanak hasba, amikor mind az összes fejeknek egyszerre ugrik be, hogy a pátoszok. Mindegy milyenek, szent szánkók, a karácsony hamis csöndje vagy a hit álságos tisztelete. A pátoszokkal nem lehet hibázni – vélik a fejek, és voltaképp itt kezdődik el minden.

Az összes csoda, illetve az egy nagy, amelyik olyan mahomet hatalmas és tömény, hogy csak kisebb adagokban fogadható be. Így és ezért nem egyben tárom a nyájasok elé mind az egészet, hanem csak cafatokban, hogy le ne essünk a székről közben, de azért is, hogy jobban kijöjjön a bukéja. A pátosz tömjénes, füstös és fostos íze. „A keresztény Magyarország születésétől máig tartó ezer év sűrített krónikáját jeleníti meg olyan formában, amely a nemzeti értékek emlékének tanulságát és a Szent István-i örökség átadását helyezi a középpontba a gyermekek, a fiatalok, a jövő nemzedék számára…”

Hagyok időt, tessenek még egyszer nekirugaszkodni. Megéri. Vagy nem, csak arra való a kis szünet a következő adag előtt, hogy levegőt vegyünk fuldoklásunkban, amit ez a tömény, értelmetlen baromság okozott. Ezek tényleg ennyire hülyének néznek, tessék: „…Az ünnepi műsor igazi családi élménnyé válik, mely során a szülők megfoghatják gyerekeik kezét és együtt utazhatnak a magyar történelem nagy korszakainak, jelentős pillanatainak tablójával, hangsúlyozva közben azokat a fontos nemzeti értékeket, melyek a mindennapi élethez is támaszt nyújthatnak egy-egy erkölcsi tanítás formájában.”

Íme, hölgyeim és uraim, a tűzijáték foglalata, oka és indoka. A jó műalkotást nem kell magyarázni (ezt sem), csak hagyni kell hatni (ezt is). Ilyen okból nincsen hozzáfűzni valónk semmi sem, mert ehhez nem is lehet. Elveszne a belőle áradó primitívség, amely azonban addig babonázza a lelket, hogy a testnek egészen egyszerűen köpni kell, ha már zokogni nem tud. Összegezve azonban a mondanivalót, miszerint a tűzijáték erkölcsi tanítás volna, nagy valószínűséggel ennél még Kásler tízparancsolata is jobb. De mindenképp olcsóbb. Viszont egészen ne csüggedjünk. Hétszentség, hogy lesz még lejjebb.

Lemondott hát Hegedüs Zsuzsa, Orbán szegényügyi tanácsadója. Hirtelen dolog volt, hiszen oly rég hallottunk felőle, s akkor is annyit, hogy istápoltjainak tyúkokat osztogat, miközben a pénzüket drága borokra költi. Hegedüs Zsuzsa akkor kiiratkozott közülünk, most azonban tett egy csámpás lépést visszafelé, amivel arra adott bizonyságot, hogy maradt benne valami abból, ami valaha volt. Kis lépés Hegedüs Zsuzsának, de nem nagy lépés senkinek sem, főleg úgy, hogy aztán kedélyesen elbeszélget azzal, akivel igazából szóba sem szabadna állnia. Tisztán nácinak, a legvérmesebb fajgyűlölőknek is tetsző beszédről írt elsőként Hegedüs, amiben igaza van, de aztán sikerül mindent elmaszatolnia.

Nem számonkérés ez és nem sajnálkozás, mert Hegedüstől nem várt és nem is vár az ember semmit, ez a gesztus csak egy szépségtapasz, és annyit is ér. Hegedüs nincs abban a helyzetben, hogy akármit is tehessen, sőt, ezután még inkább nem lesz, mert tegnap délutánra Orbán pincsijei átharapták a torkát, a kebelbarátból kommunista lett, s ha míg eddig szó nélkül tűrték, hogy a szegények pénzét elissza, mert voltaképp ők is ezt teszik, nagy valószínűséggel most ezt is számon fogják kérni rajta, mert megvannak hozzá az eszközeik, és nem félnek használni. Hegedüst egy lendülettel lökték ki a paradicsomból, és címkézték át ellenséggé, nagy valószínűséggel nem lesz neki kegyelem, de meg sem érdemli.

Nem Hegedüst siratni vagyunk itt, hanem a helyzetet értelmezni, habár így is elég világos. Hegedüsből sztár lett egy pillanat alatt, vele volt tele az összes sajtó hümmögve az egyik oldalon, hogy na jó, ledolgozott valamit a vétkeiből, míg pedig a csürhe szempontjából éles hangú visítás kezdődött el, pedig a mutatvány alig is vette kezdetét, és már véget is ért. Valami széles társadalmi mozgalom élire képzeli magát a harcokban a kegyvesztett szegényügyes, ami nincs, és még csak az ellenséget sem jelölte ki világosan, amikor bájos levelezésbe kezdett Orbánnal arról, hogy nem vele van a baj, hanem csupán azzal, amit mond. És e ponton bicsaklik meg a nagy, morális fölhorkanás, amikor ezt a kettőt különválasztja.

Nehezen értelmezhető ugyanis az a kitétel, miszerint az Európa-ellenesség számláján nincs hatmillió zsidó halála. Ezt mondja Hegedüs Orbán védelmében, valamint azt is, hogy kizárja a tébolyodott Fidesz vezető rasszista voltát, csak éppen olyanokat beszél. Ha már Hegedüs arra a történelmi párhuzamra utal, amit a magam részéről Orbán kapcsán már tíz éve szajkózok, hogy miszerint módszerei, propagandája a Harmadik Birodaloméra hajaznak, akkor a teljesség kedvéért az is megjegyzendő, Hitler sem mondta ki soha, hogy a zsidókat el kell gázosítani, ő ilyen parancsot soha ki nem adott, megtette ezt helyette az általa létrehozott gépezet, és az általa kialakított birodalmi morál, amelyik jóváhagyólag mindezt elnézte.

S ha olykor Orbán habzó szájú uszítását azzal igyekeznek relativizálni, hogy csak a csürhét próbálja egyben tartani, sőt, levelében az irkálja, hogy ő „ab ovo” nem rasszista, mert Isten meg az ő dolgai, ellenben, ha a beszédje az, akkor az felhívás a hatmillió zsidó megölésére, holott nem is beszél róla. Ezért és éppen itt, igazolásul föltennénk a kérdést, miért pfújolják Orbán stadionjában a térdeplő másságot, miért bélyegzik meg a melegeket, amikor Orbán csak annyit mondott szelíden, hogy tartsák távol magukat a gyermekeinktől. Az ilyen utalgatásokkal tele van Orbán pályafutása, le nem tagadhatná fasiszta eszméit, hogy újólag be is nácult, az már csak hab a tortán. A nyílegyenes út vége.

Ehhöz képest mentegeti Hegedüs a személyét a régi barátságra tekintettel, amira csak annyi reflexiónk volna, ha bohó ifjúságában vak volt, és csak vénségére nyílt ki a szeme, az sem mentség, maximum magyarázat. Erkölcsében és világnézetében, társadalmi érzékenységében, noch dazu intellektusában magára valamit is adó ember harminc éve sem kezdett el haverkodni Orbánnal, mert már akkor is látszott a romlottsága, ami mára csak kiteljesedett. Emellett beteg is, egy meghasadt személyiség, ami a Hegedüsnek írt leveléből is kitetszik, Viktor, a miniszterelnök sugallattal, másrészről Orbán, az ab ovo ma született bárány, a barom. Nincs kegyelem és mérlegelés.

A vagy-vagy filozófiai állapota van, s míg Hegedüs az egyik oldalon azt sugallja, hogy döntött, másrészről nekiáll relativizálni, amivel mindet elmaszatol. Hegedüst egyébként napokon belül kicsinálják, és még csak azt sem mondjuk, amikor csipogni kezd a térkép a falon, hogy kár érte, kiváló ügynök volt. Mert évtizedeken át segített felépíteni a rendszert, amit most hirtelen felindulásból akar lebontani, s mindeközben röhögve és röfögve falják fel őt a disznók. A tragédiája pedig az, hogy még mindeközben sem tudja kimondani az egyedül üdvözítő mondatot, hogy Orbán, takarodj. Viszont hiába is mondaná, mert Orbán ordas eszméi már beépültek a mindennapokba. Ott vannak a kocsmákban és a stadionokban.

Kormányunk osztott-szorzott, és közzé tett egy számot, miután a rezsicsökkentés csökkentése nevű új magyar fogalom kétségbeesésbe taszította a mimagyarokat. Minielnök elvtárs ugyan elmondta az atyai tanácsot, miszerint mindenki készít családi költségvetést, és, ha ezt elvégezte, meglátja, mire futja és mire nem. Minielnök elvtársnak ez volt az utolsó szava ebben a témakörben, aztán elindult a náci mezőkre fajvédőnek, mert az nem zavarja a mimagyarokat, ellenben, ha megfagynak, az már kezdi érdekelni őket, de az sem eléggé. Momentán még negyven fok van, a mínuszok oly távolinak tűnnek.

Kormányunk is megnyugtatott, nem kell annyira beszarni, illetve nem mindenkinek. De akkor mennyinek, illetve ki esik bele abba a kategóriába, hogy eljővén a számla, azt nem tudja kifizetni egyáltalán. Azért, mert nem keres annyit, amennyit a csekk mutat. Az ilyen élethelyzet már elég húzós, az ilyennek távlatai, de jelenje sem nagyon van, egy ilyenbe belekerülve indul az ember a sufniba a kenderkötélért, hogy kissé késve, de eleget tegyen Kövér elvtárs egy korábbi bájos kérésének. Minielnök elvtársnál nem tudjuk, ki készíti a család költségvetését, de aggódnia nem kell, mert a bevétel rovat a duplájára emelkedett.

A miniszterek, államtitkárok is reménykedve várhatják az első megemelt számlát. Minielnök elvtárs róluk is gondoskodott, mert hogyan venné ki magát az, ha mondjuk Rétvári elvtársnál kikapcsolnák a villanyt, elzárnák a gázt, és kénytelen volna a parlamentbe melegedési céllal bejárni, mert más haszna úgysincs. Nem cukkolom én ezzel a magunkfajtát, hanem csak ténymegállapítok, hogy van, akinek nem kell tartania a bizonytalan jövőtől. Gulyás Gergely is sóhajtva mondta még a cirkusz, elején, hogy ő nagy valószínűséggel nem kerül bajba, amikor a postára kell fáradnia a sárga csekkel. Meg spórol is. Nem kapcsol villanyt.

Mások azonban épp bajban érzik magukat, így kormányunk közzé tett valami számokat, hogy nem is fognak olyan sokan megfagyni ebben a mi Paradicsomunkban. Azt írják ezek a drága emberek, hogy 5,6 millió áramfogyasztó közül 4,2 millió az, aki szerintük átlagfogyasztó. Közbevetőleg egyébként azt sem tudja senki, az átlagfogyasztás a hasra csapáson kívül milyen más módszertannal állapítódott meg, de már ez sem érdekel senkit. De nini, itt van nekünk 1,4 millió fogyasztó (esetleg a védett családtagokkal kiegészülve), akiket a kormány (Orbán) kőkeményen megszopat, és akkor a gázról nem is beszéltünk. Most fogunk.

Kormányunk valahonnan előhúzott adatai szerint a gázfogyasztók 3,5 millióan vannak kies hazánkban, közülük az optimista számítások szerint is 2,6 millió az úgynevezett átlagfogyasztó, itt is kaptunk tehát majdnem 1 millió embert (plusz védett családtagok), akik reszkethetnek a számlától. Összeadva a két halmazt – bár értelemszerűen vannak átfedések – ez uszkve 2,5 millió mimagyar ember (kiegészülve a pátyolgatott családdal), akikkel kőkeményen ki van cseszve. Momentán csak azt nem tudjuk, mennyi ebből az, aki egyszerűen képtelen kifizetni a számlát, és akit így a rendszer egészen profánul halálra ítélt.

Viszont a helyzet ennél is rosszabb, hozzáértő emberek szerint mindkét fogyasztói rétegnek minimum a fele képtelen lesz a hasra ütve megállapított átlagfogyasztást teljesíteni, azaz, mehet a lecsóba. (Sánta novellában büdösbe). Látjuk, hogy sok millió emberről beszélünk, akiken most csattani fog tizenkét év rezsihazugsága, és köztük rengeteg lesz a Fidesz-szavazó, akiknek mindezt mindannyian köszönhetjük. Nekik is meglesz a maguk baja, a karma tehát elvégzi a dolgát, most már csak az a kérdés, milyen reakciók érkeznek az amúgy bávatag, és semmit sem értő mimagyaroktól.

Szinte látjuk egyébként, hogy a jámbor népek azt hiszik, velük van a baj, nem tudnak spórolni, hogy a szomszédnak biztosan jobb, és csak az ő egük felett van borulat. Erre szocializálta őket Orbán, hogy a rendszer jó, s ha épp valakinek nem, az egyéni szociális probléma. Jelen esetben sokat néz tévét vagy állandóan fürdik, s bár Kövér elvtárs mondta, nem adja utasításba, ki mennyi pulóvert vegyen fel, tehát a bávatagok majd azt hiszik, nem húztak magukra eleget. Mindenki magában reszket majd a fagyos lakásban, már, ha nem árverezik el a feje fölül, vagy mindenki maga viszi a kötelét egy kampóhoz, mert nem tudja, hogy másképp is lehetne.

Iszonyú tél vár itt rengeteg emberre, amit az is mutat, hogy például az örök optimista Deutsch Tamás is már csak annyit bírt posztolni (miután elküldte szó szerint a picsába Gyurcsányt), hogy „A következő nehéz időszakban együtt kell maradnunk, hogy megőrizzük nemzeti ambícióinkat. Ennyi”. Nem egy vaskos program, de legalább az ambíció megmarad, ami fűt. Tényleg nem tudja az ember mi lesz itt, mi következik, de, ha a rezsim ezt is kibírja akkor mindennek vége. Annyiszor mondtuk már ezt, de most ez más, ez a fizikai véget jelenti egy földönfutó nemzettel, aki Deutsch-csal együtt őrizgeti az ambícióit. Ennyi, meleg telet nektek.