Szerző: rezeda

Előadást tartott Navracsics Tibor az MCC-ben (Mathias Corvinus Collegium), mert biztosan felkérték rá. Navracsics mostanában azért jár Brüsszelbe, hogy pénz után kuncsorogjon, így kiindulásként elmondható, innen nézvést nem kellene előadást tartania az MCC-ben, mert annak bukéja van. Navracsiccsal azonban nem az a legnagyobb gond, hogy ilyen helyeken járatja a száját, hanem azzal, amit mond és ahogyan mondja. Tartalmai ugyanis nem felelnek meg a hivatalának, bár, magunk közt szólván Orbán köreiben nem nagyon találhatni olyan alakot, aki komilfó lenne ott. Ő tehát a legkisebb rossz, és éppen ebbéli minőségében – vagy miatt – nem fog eredményre vezetni pénzszerző zarándoklata. Hiába szaggatja a csuháját.

Ez tragikus az országra nézvést. Ennél nagyobb baj már csak az lenne, ha sikerrel járna, viszont nem fog, így mindenki megnyugodva láthat neki az éhezés és megfagyás nemes időtöltésének. Az ország helyzete nagyjából és egészéből tragikus, amit Orbán eddig titkolt, de a választás sikere után elérkezettnek látta az időt, hogy elhülyített választóira borítsa az éjjeli edény tartalmát, akik viszont ettől még jobban rajonganak érte. Visszatérve azonban hősünkhöz, ő kincstári optimizmussal adta elő az MCC értő közönségének, hogy közel a megállapodás a pénzcsap megnyílásához, viszont – tette hozzá rezignáltan – az Európai Unió, ezen belül pedig az Európai Bizottság „politikai akaratát nem tudom kitapintani” – mondta hősünk.

Nem kellene tapizni. Százszor leírták, dübörögnek a kötelezettségszegési eljárások, már bíróság előtt is veszített a magyar kormány, és ennek ellenére még az ítéletet sem képesek végrehajtani, ami nem jó ómen és ajánlólevél Navracsics küzdelmeihez. Ráadásul kapott egy újabb puttonyt is a párttársaitól, akik a magyar országgyűlésben megszavazták abbéli óhajukat, hogy az Európai Parlament oszlassa fel önmagát, mert a magyar vezérnek ez az vágya és lázárja. Tudjuk, hogy a demokrácia itt a kerítésen belül egy kiüresedett fogalom, de arra azért utalnék a parlamenti határozat kapcsán, az Európai Parlamentben megválasztott képviselők ülnek, akik nem Orbán bábjai, elzavarni őket tehát a fideszi gőggel bajos.

Hogy úgy mondjuk, lehetetlen. Innen nézvést tehát lefordítva ivói nyelvre az eseményeket, az nem megy, hogy kérjük a pénzt, de mindeközben elküldjük őket az anyukájukba. Mindez csak apró kis adalék Navracsics kilátástalan küldetéséhez. Illetve az sem könnyíti meg a dolgát, hogy ami az Unió legfőbb baja Magyarországgal, a jogállam totális lebontása – annak minden oldalhajtásával -, abban Navracsicsnak tevőleges szerepe volt miniszterelnök-helyettesként, közigazgatási és igazságügyi miniszterként. Úgyhogy belegondolva, Navracsics a saját szarát lapátolja, mert emlékszünk rá ebből a korszakából, amikor közlekedve körüllengte őt a hatalom egyeseknek tán ijesztő, de amúgy köpedelem aurája.

Kövér pedellus mondta egy ihletett percében, hogy „kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”, amit mi kiegészítenénk azzal: fasisztából sem. Ezzel nem azt állítjuk, hogy Navracsics az volna, de az ő hathatós közreműködésével létrejött hatalmi szerkezet és államalakulat már igen, így a dolgokat ebből a fénytörésből vizsgálva Navracsics maga is necces. Ám mégis csak a legalkalmasabb, ami szintén nem vet túlzottan jó fényt a NER-re, mert éppen hogy maga a NER a baj, és ezt jómodorral helyre pofozni nem lehet. Így hát beszélhet az MCC közönségének Navracsics akármit is, jóvégre jutni nem tud. Ha viszont igen, az újra annak a bizonyítéka lesz, hogy az Unió nem tanul semmit a saját hibáiból.

Navracsicsnak tényleg nem pulzusokat kellene tapogatnia, hanem az országnak szimplán belépni az Európai Ügyészségbe, megszüntetni a KESMA-t, leváltani Poltot és elzavarni Novák Katalint, de azt minden hülye beláthatja, ez nem lehetséges. Mégpedig azért nem, mert ez az Orbánizmus maga, és a brüsszeli küldönc mégsem ígérheti, hogy ezt felszámolják. Mert akkor már nem is kellene Brüsszelbe mennie, lévén, megszűnne a hivatala, mint ahogyan az összes többi ispánnak, csinovnyiknak és talpnyalónak is. Ilyen felhatalmazása azonban nincs egyáltalán. Összefoglalva tehát az utazgatás, a környezet szennyezése a sok röpcsiúttal hiábavaló és alávaló cirkusz, amivel nagy valószínűséggel ő maga is tisztában van.

Pár tisztázandó kérdés akad, mondja az MCC közönségének, és így értelemszerűen nekünk is, ami nettó hazugság, mert a bajok rendszerszintűek, pár ígérvény azokon nem igazán segít. Mindez viszont a mi bőrünkre megy, amit a katások már most, a szimpla rezsisek – tehát az állampolgárok mind – szeptembertől fognak érezni fogcsikorgatva. Nem lennénk Navracsics. Soha nem is akartunk azok lenni, csak megmutattuk létezésének hiábavalóságát. Az emlékeinkben élő hatalmi glória már nem lengi körül ezt a szerencsétlent, Orbánt még igen, de az igazság órája el fog jönni. Hamarabb, mint április harmadikán gondolhattuk volna, és nem lesz diadalmenet. Se a Fidesznek, sem a halott ellenzéknek. De nekünk sem.

Tegnap tán a magyari jódógos, porbafingó panelproli számára a legörömtelibb hír az volt, hogy újabb helyeken adhatja le a használt étolaját, ezzel is kímélve a környezetét, ami majd másba pusztul bele úgyis. És a panelproli sem az étolajba fog. Hovatovább elérkezik az az idő, amikor, akárha Pelikán gátőr gyermeke arra a kérdésre, hogy tartanak-e disznót, azt a feleletet adta: „Nincsen ahhoz nekünk moslékunk”. Hasonképp a magyar porbafingónak sem lesz ahhoz étolaja, hogy óvja a környezetet, és mégsem erről fogunk diskurálni máma látszólag, pedig dehogynem. Ezt az olajas hírt foglalta aztán keretbe a fotósorozat, amelyet egy élelmes riporter készített a kedves vezetőről az ország házában, miközben aljas és röhejes törvényeket fogadtak el.

Azok a képek mindent elmondanak róla, de nem vagyunk mi egy Lombroso, hogy messzire mutató következtetéseket vonjunk le valakinek az ábrázatjáról, pedig az Orbánéról lehetne. De mondom, ilyet mi a hajdani gyermekszoba miatt nem teszünk, pedig tehetnénk. Ezek között a képek között minden bizonnyal szerepelt az a pillanat is, amikor nem vette át a kata-törvény ellen tüntető futárok petícióját. Igaz, hárító gesztusokat nem tudott volna kattintani az élelmes riporter, lévén, a petíció el sem jutott hozzá, testőrsége ugyanis megakadályozta azt, és most ne a TEK-re tessenek gondolni. Ők fizikailag védik a valóságtól, míg itt, a parlamentben Nacsa Lőrinc csinovnyik akadályozta meg, hogy a kérelem őméltósága (felsége?) kezébe jusson, megzavarva őt az emésztésben.

Rossz módszert és utat választottak a futárok. Nem csupán egy cetlit kellett volna küldeni be, a falak közé, hanem mondjuk egy pizzásdoboz belsejére írni rá a könyörgést, hogy a nagy ember ne tegye őket földönfutóvá, ne taszítsa őket nyomorba. Igaz, az sem biztos, hogy eredményre vezetett volna, mert emlékezhetünk, régebben a dohányipari dolgozók egy tábla csoki papírjára írtak hasonló esdekléseket, mint most a futárok, és akkor a Semjénnel a csokit megzabálták, a kérelmet pediglen le sem szarták magunk közt szólván. Így, ha most a futárok pizzával, illetve annak dobozával kísérleteztek volna, úgy járhattak volna, mint annak idején a cigisek. Hogy ugyanis a pizzát is megzabálták volna, és föl sem kötötték volna őket, ha már Pelikán gátőrt emlegettük az elébb.

Ilyen képzetek és képzelgések költöztek belénk az étolajtól a fotósorozatig, ám a kettő közt is történtek dolgok a házban. De mind azzal a benyomással és tartalommal is, hogy ami ott történik, az már tényleg cirkusz, és már nem is elsősorban amiatt, mert nem érettünk, porbafingókért ügyködnek ott az emberszabásúak, mert ilyen képzeteink már régen nincsenek, hanem, hogy jól láthatóan a valósághoz, az empirikusan észlelhetőhöz, a mi téridő kontinuumunkban tapasztalhatóhoz az ég egy világon semmi köze az ottani eseményeknek. Ami ott van, az leginkább egy hagymázas álom, és ennek igazolásául nem csak a kedves vezetőről készült fotósorozatot hozom, amit majd tessenek megtekinteni a virtuális térben, hanem úgy en bloc van, hogy az ember olvasva, hallva, látva az előadást fölsóhajt.

És pediglen azt mondja jó artikuláltan, hogy azt a kurva életbe. Esetleg még a mocskos jelzővel kiegészítve. Mert ugyan tudta, hogy ezek megszavazzák az ispánokat és vármegyéket, de volt valami derengés, hogy talán mégse akarnak annyira visszamenni a középkorba, és kiderült, hogy de, igen. Ám amíg erre mondhatják, hogy mindez szimbolikus gesztus – pedig á, dehogy -, addig a költségvetés csak nem az. Nem bizony, de ránézve annak számaira kitetszik, hogy annak is csak annyi köze van a valósághoz, mint a főispánnak a XXI. századhoz, azaz, semennyi, ez viszont már baj. Két dolog látható a költségvetésből, hogy propagandára és sportra még az eddiginél is nagyon sokkal több jut aközben, hogy emberek meg az életükért könyörögnek petícióban. Ezt viszont vastagon leszarják.

Ennyi a NER, és ennyi Orbán is. Kiegészítésképp még a hevenyészett képhez indoklásomul hozzá teszem, hogy például futballistát nem látunk tüntetni, őket nem kell sokkolózni a hídon, mert ott sincsenek. És pediglen azért nincsenek ott, mert míg a nyomorult futár (író, színész, tanár, i tak dalse) katáját, s így megélhetését hazavágták, a futballista, aki ekhót választhat, most is lubickol a vízben, mert amíg tőled a bruttódnak a harminc százalékát elviszi Orbán és csapata, tőle beéri tizenöttel, amire magyarázat nincsen. Mint ahogyan az egyházak totális adómentességére sem sok, illetve az okot persze, hogy tudjuk. Viszont ez is mindegy, mert megszavaztuk, nem egyszer, nem kétszer, hanem négyszer, így – ahogyan mondják is – erős felhatalmazásuk van, hogy a képünkbe szarjanak. Ennyi. Ui.: az olajat ne feledd jó helyre vinni.

Tegnap a katatüntetők közül egyet megsokkolóztak a rendőrök, mert a hídon nem ment föl a járdára. Nem lőtték ki a szemét, viszont a tüntető nem is törte el a rendőr sípcsontját. Az arányok így megfelelőnek tűnnek, de soha nem voltak azok. A közvélekedés szerint a rendőr azért sokkolózott, mert megkapta a fizetésemelését, és azt akarta buzgón megszolgálni, ebből tehát arra következtethetünk, hogy a nép sokallja a rendőrök pénzét, de ez sem igaz, mert a magáét kevesli. A katatüntetők azért mentek a hídra, mert nem óhajtanak éhen dögleni.

Tanárok is voltak köztük, akik viszont hiába nyüszögnek kitartóan, nem kapnak fizetésemelést Orbántól, mert – így a csinovnyikjai – Brüsszel nem küldi a pénzt. A tanárok pénze tehát nem érkezett meg, a rendőröké ezek szerint viszont itt volt. Így alakulhatott ki az a helyzet, ami ellen Kövér László, amikor még nem volt pedellus és bajusza sem volt, ellenben viszont MSZMP KB alkalmazásban állt, tehát időn, téren és történelmi korokon átívelve azt az üzenetet küldte nekünk, hogy „A rendőrállamban a rendőr fizetése magasabb a tanárénál, a jogállamban fordítva.”

Messzemenő következtetések levonása nélkül Varga Judit figyelmébe ajánlanánk a Kövér-féle jogállami definíciót, hogy végre egyenesbe jöjjön a Brüsszellel vívott harcaiban. Kövér egyébként hülyeségeket beszélt, illetve írt a nyakába akasztott táblájára már akkor is, de ezt betudjuk annak, hogy fiatal volt meg bohó, és csak a hatalmat akarta megkaparintani, ami viszont mára tökre sikerült. Ma az ő uralkodásuk alatt sokkolózzák a rendőrök a tüntetőt, mert nem megy fel a járdára, és nem tudható, mit tennének vele, ha élénkebben tiltakozna az azóta a hatalomba teljesen belehülyült Kövér és csapata ellen.

De ha már a pedellusnál tartunk, neki is van túlfizetett palotaőrsége éles fegyverekkel és sokkolókkal szintén. Aztán ott van a kedves vezető személyi testőrsége, a TEK, a falvakban eltévedő elit alakulat. De ez élet minden területén ott vannak az egyenruhások, iskolaőrök, kórházparancsnokok, a most szerveződő határvadászok, így, ha a hajdani – és már akkor is hazug – Kövér definíciója a fizetség és rendőrállam összefüggéseiről ökörség is, a mai mennyiség és az élet minden szegletében jelen lévő egyenruházat már jobban megfelel a következtetés levonása követelményének.

A miénk rendőrállam, sokkolóznak a hídon, de, ha úgy vesszük, rendőrállamunk nemzeti, mint ahogyan minden a kurvaországban. Illetve még a kereszténység az, aminek az álarca mögé bebújnak a maffiózók. A nemzeté a főváros is Csizmadia László (CÖF-CÖKA Békemenet) szerint, amit most a hídon tüntető „féleszűek” ketté akarnak szakítani. Ez a Csizmadia azért került képbe egyébként (mert baromságokat beszél, de ez nem különös), mert ő a békegyaloglások egyik fő szervezője, akiket meg nem szoktak a nemzeti rendőrállam rendőrei sokkolózni, holott ők sem mennek vissza a járdára, sőt a buszaik a fél várost elfoglalják.

De ha már szóba került a békemenet, akkor fölvetődik, nem volna-e egy aktuális épp, de akkora, hogy a holdról is látszódjék, hogy azonmód véget érjen tőle a háború. Soha nem volt nagyobb szükség a béke melletti kiállásra. Már csak azért is, mert a kedves vezető minden népnyúzó intézkedését a háborúból eredezteti, következésképp, ha Csizmadia békét teremtene az ő menetével, nem mennének a hídra az emberek, és nem kellene sokkolózni őket. Viszont minden jel szerint a kedves vezető hazudik, hiszen jól látszik, hogy a békében is nyúzná az ő népét.

A kassza akkor is üres lenne, lévén tartalmát ellopták vagy elköltötték minden baromságra, tűzijátékre vagy ilyen csizmadiákra. Azok, akik szerint az életükért tüntetők féleszűek, azért szoktak menetelni, hogy annak végén mintegy miseként meghallgassák a kedves vezető szózatát, aki viszont most békéért visítozik, tehát lehetne neki segíteni, hogy vágyai teljesüljenek. Jól tudjuk viszont, hogy itt ilyen összefüggések nincsenek, mint ahogyan Kövér hajdani nyakba akasztott felirata és mai valója között sincs semmi folyamatosság, mert a történet valahol megszakadt.

Ott mégpedig, amikor először nyertek kétharmaddal. Erre utalás volt már előtte is az orbáni elharapott ábránd, amikor arról álmodozott, hogy „csak egyszer kell nyerni, de akkor nagyon”, és ez sikerülvén el is kezdődhetett a máig tartó, de sehová nem vivő buli. A tüntetők, akiket sokkolóznak, azt írták a flaszterre, hogy „Ne írd alá Kata”, így üzentek az újdonsült köztársasági elnöknek. Ő azonban skrupulusok nélkül aláírta, így ez volt az első jelzés, mi várható tőle. Ez. Az áderi és schmitti hagyományok folytatása. A Fidesz rendőrállamának további bebetonozása. Köszönjük Kata. Meg Tercsi, Fercsi és valahány név a naptárban.

Bájos videóüzenettel jelentkezett egyetlenünk a hét végén. Nem, most nem a tökeit mutogatta, se nem disznóhullával pózolt, hogy leipponozta a malacot, hanem, mint valami káráló vénasszony, visítozott, hogy kibírhatatlan, ami most van, hogy „ezt már nem lehet elviselni”. Hogy jön a tél, és a Putyin elzárja a gázcsapot. Ilyenekkel örvendeztetett meg minket a hatalmas államférfi, akinek a fejéről már csak az álla alatt megcsomózott kendő hiányzott, meg a műszálas otthonka róla, és a kép teljes is lett volna. Másrészről viszont Peresztegi tanár urat juttatta az eszembe, aki, midőn nem bírta már elviselni a rosszaságunktól reá nehezedő nyomást, „ez már sok a többnél” felkiáltással rohant ki a teremből.

Mi pedig, gonosz ifjúság, eltelten kacarásztunk, illetve röhögtünk inkább a tanár úr nagy menekülésén, aki így visszatekintve akkori önmagunkra és a sokaságban az ifjú Kázmérra, ha akkor ugyan még nem tudtuk, de mára világossá lett, hogy ilyen készségekkel tanárnak lenni nem lehet. Hogy a nehézségek elől megfutamodunk, az ifjúság pedig ott marad maga bolondjában, mint valami ördögi és neveletlen massza. Orbán is, ezzel a tegnapi nyanyaságával csak egy valamit mutatott meg, de azt nagyon, hogy nemhogy hatalmas államférfi volna ő, hanem még egy ország, noch dazu egy futballcsapat vezetésére sem alkalmas, mert problémákat megoldani nem tud. A szarkavarás viszont megy neki.

Tovább megyek, másra sem alkalmas, csak trágyahaboztatásra, ami azt is mutatja, hogy építeni nem, csupán rombolni tud, vezetői képességei pedig addig terjednek, amíg a soha nem látott konjunktúrában maguktól is mennek a dolgok. Amikor hibázni nem is lehet, és a pénzbőség meg a szerencsés kártyajárás minden elcseszett intézkedést zseniálisnak mutat, amíg csak el nem durran a köréje fújt rózsaszín lufi. Ez most viszont megtörtént, és előhozta Orbán igazi arcát, ami ez: „ezt már nem lehet elviselni”. Egyébként valóban nem, az ország – és így Orbán – feje fölött kezdenek összecsapni a tajtékos habok, a rendszer inog, az eresztékek ropognak, a kártyavár készül összeroskadni. Szar ügy. Főleg Orbánnak.

És vele együtt nekünk természetszerűleg, mi viszont abban a kegyben részesültünk, hogy látjuk is a megoldást a bajokra, mégpedig az egyetlent. El lehet takarodni az ország éliről, visszavonulni a dácsára az emlékiratokon dolgozni, és közben várni, hogy értünk jönnek a zsandárok elvinni minket az igazságszolgáltatás elé. Amit Orbán nem bír már elviselni ugyanis, az a pénztelenség, ennek pedig soka oka van, ám az egyik legnagyobb közülük, hogy az Unió nem utal. És teljesen lecsupaszítva a dolgokat, az Unió addig nem utal, míg Orbán hatalmon van, megengedőbben, amíg így van hatalmon, azaz, illiberális és unortodox módon, és már ez a két, a NER által alkotott fogalom is mutatja, miért nem illünk a világba bele, mi, magyarok.

A megoldás – mint általában a legtöbb esetben – pofonegyszerű, és az, amit a tüntető tömeg is skandál az utcákon, Orbán, takarodj. Ez az országnak volna elemi érdeke, azt azonban tudjuk, hogy sem a Fidesznek, sem Orbánnak nem az ország az első, sőt, igazából az ő világukban az ország nagy ívben le van szarva, mert csak a baj van vele. Mégpedig az, hogy kormányozni kellene, ami viszont nem megy. Eddig sem ment, csak, mint már megmutattam, a szerencsés kártyajárás elfödte az alkalmatlanságokat és a bajokat. Ha nem is Orbánt magát nézzük, hanem csak az első négy éve alatti miniszterei közül Torgyánt és Deutschot, meg hozzácsapunk egy Káslert meg ilyen Szalay-Bobrovniczky féléket, máris előttünk áll a baj maga.

De túlbonyolítom, a baj maga Orbán, mivelhogy ő válogatta ki ezeket. Ám mivel tudjuk, hogy az összes minisztere csak ilyen jól varrott kesztyűbáb, mert mindent egy személyben intéz, máris visszajutunk oda, ahonnan elindultunk. Orbán takarodj. És nem azért, mintha rühellenénk a pasast – dehogynem -, hanem, mert ez volna az ország elemi érdeke, fennmaradásának kulcsa. Mert látjuk, hogy most még csak óbégat és toporzékol, hogy „ezt nem lehet elviselni”, de mi van, ha teljesen bekattan, és nekilát baseball ütővel szétverni az egészet. Mert láttunk már ilyet, mikor is egy alak azt mondta, ha a német nép győzni nem tud, akkor pusztuljon el vele együtt. És majdnem úgy is lett.

A Fidesz-szavazók ötöde keservesen csalódott. Nem ilyen lovat akartak, és nem is ilyet ígértek nekik, mint ami előttük áll. Ez göthes, csámpás a lába, kiáll a bordája és hullik a szőre. Ők ettől a látványtól állapotba kerültek, amit csalódásnak neveznek jobb híján, de ez annál több. Ők a hitüket veszítették el, a kiábrándulás pedig rémes bír lenni, illetve az a tudat, hogy ezen felül akár meg is fagyhatnak, vagy pediglen éhen vesznek az állítólagos paradicsom közepén. Ez már majdnem az a szakrális élmény, mint a kiűzetés belőle. Ez itt a másnap, a katzenjammer annak minden tünetével, amelyek közül (tapasztalás szerint) a szégyen a legelviselhetetlenebb a lélek felől nézvést, illetve a hányinger, ha a testi bajokat figyeljük.

Mi, akik nem szavaztunk a Fideszre, mi nem csalódtunk keservesen, viszont nem is vagyunk boldogok, mert okunk erre nincsen. Érhetne valamit a na, ugye rámutató, utólag önmagunkat igazoló gesztusa, de ezt a kedves vezető elhasználta, amitől mocskosnak érezzük. Mint ahogyan immár fogalmakat (nemzet), tárgyakat (kokárda), és embereket is szégyenszemre, mint a most állapotban lévő Fidesz-szavazókat, hogy az Úr bocsássa meg nekünk ezt a nagy vétkünket. Nem mondjuk tehát, hogy na, ugye, vagy, hogy én megmondtam és ilyesmiket, mint a diadal szavait, mert diadal az nincsen. Mi is állapotban vagyunk, de a miénk a kiábrándult Fidesz-szavazókkal ellentétben nem frissen fakadó.

A miénk inkább szemlélődő, tudomásul vett állapotban létel, mint aki túl van már minden jón és rosszon, aki úgy hal meg, hogy felsóhajt közben, csak nagyobb baj ne legyen. Mirajtunk már nincs mit nézni, bennünk semmi érdekes nincsen, mi nem csalódtunk, mert tudtuk, hogy ez lesz. Hanem a hívek. Szoktam ücsörögni a téren olykor-olykor a napsütésben, ilyenkor hozzám fáradnak koldusok rend szerint fröccsre vagy zsömlére valóért, őket sem rázza meg nagyon a rezsi és a kata dolga. Aztán el szokott vonulni előttem a frissen kinevezett főispán a helyi képviselő anyósával, akinek ecsetre valóan ostoba a képe. Nos, ők sem igazán csalódtak még semmiben, de majd annak is eljön az ideje. Hanem a többi népek. A zöme.

Nos, bennük van a csalódási potenciál. A kismamák a kis kölkükkel, a nagymamák a kisonokával, a diákok a szétcseszett álmaikkal, költők, írók, festők és fordítók, utcasöprők meg hatalomtól függő csinovnyikok, az elképzelhetetlen sorsú irodisták, akik mind azt hitték, előttük az élet. Hogy annyi az egész, gyere cipó, hamm, bekaplak, de most itt állnak tanácstalanul és árván. Nincs ennél rosszabb dolog, de mi, akik régóta a túlpartról figyeljük az eseményeket, sajnálatot és irgalmat nem ismerünk azok iránt, akik most döbbentek rá, mit is csináltak, mert velünk is csinálták és mégpedig úgy, hogy közben a képünkbe is röhögtek mosolyogván, miszerint dögölj, meg, libsi. Fordulj fel, komcsi.

És most, hogy már ők sem érzik magukat az élet kivételezett gyermekének, meg nyüszögnek a csámpás lovuk miatt, mást nem tehetünk, mint ugyanolyan szenvtelenül szemléljük őket, mint amikor a saruk az arcunkba fröccsent, és félreállni, letörölni voltunk kénytelenek. Ennyit a viszonyokról. Viszont ez a húsz százalék, ez nem kritikus tömeg, ezzel sokra menni nem lehet, bár a föntebb elmeséltek miatt nem is akarunk igazán. Ám még mindig maradt nyolcvan procent. Így sokkal érdekfeszítőbb a jövőre nézvést az, kik ezek, és miért nem rengeti meg őket a valóság még mindig, hogy mitől és hogyan az élet védett gyermekei ők, mint akiknek a hátán össze lehet törni a széket, és még akkor is bambán vigyorognak.

Nos, vannak olyanok, akiknek a kertjében műanyag Orbán Viktor áll kertitörpe helyett, akik imaköröket alakítanak a kedves vezető üdvére. Róluk beszélni fölösleges. Aztán a mélyszegénységben élők, mint a falu, amelyik száz százalékban ezekre szavazott, s ami miatt Németh Szilárdtól emléklapot kaptak személyesen kiszállítva. Ők amellett, hogy kitörölhetik a seggüket az emléklapjukkal, akkor sem fognak megváltozni, ha éhen vesznek. Nincs kaszájuk, amit kiegyenesíthetnének, indulat sincs bennük, ami erre késztetné őket, csak végigmegy rajtuk a keserves sorsuk úgy, hogy semmit nem értenek meg belőle, vagy ha mégis, akkor a helyi elöljáró karikás ustorral tereli vissza őket a helyes útra.

És vannak aztán, akiket anyagilag nem lehet megrendíteni. Ner-lovagok és lovaginák, igazgatóságokban ülők, alapítványokban csücsülők, strómanok és nagyvadak, akik szintén máshonnan, jachtok hűvöséből vagy Ibizáról nézgelődnek a hazai vérzivatarra, a helyre, ahonnan a pénzünket már kiszedték, és hetedíziglen milliárdosok. Most azzal vannak elfoglalva, hogy épp kékítik a vérüket. Ezzel a kijózanító ismerettel nézegetjük most a mi másnapos húsz százalékunkat, kiábrándulásuk és megcsömörlésük miatt jó érzés bennünk nincsen egyáltalán, de, és ez a javunkra írandó, kárörvendés sem, nem az irgalom, hanem a közöny miatt, ami undor volt eddig. Van még mit tanulni a francia egzisztencialistáktól.

Lassan lehullanak az álcák, végre egyirányú és világos lesz minden. A kedves vezető beleunt a velünk való törődésbe, az érettünk való harcba. Velünk csak a baj van minduntalan. Munkahelyet követelünk. Fizetést akarunk. Orvost a rothadó lábunknak. Gyerekeinknek iskolát. Közlekedni óhajtunk. Egyfolytában csak zabálnánk. Nyugdíj után sóhajtozunk. Meg ki tudja és tudná még felsorolni, mi minden kívánalommal raboljuk minielnökünk drága idejét, aki most mindezt megunta. Nem igazán kellene hallgatni őt péntekenként, és igazából már nincs is miért, mert unalomig ismerjük az összes fordulatot, most azonban helyzet van, illetve más a helyzet. Szar a helyzet.

A rezsicsökkentéses lufi kidurrant, és milliók lesznek kénytelenek szembesülni azzal, hogy nem drága lesz az áram és a gáz, nem egyszerűen bosszantón kerül majd többe mindez, hanem megfizethetetlen lesz. Nagyon sokan, a hatalom számára majd megdöbbentően rengetegen egyszerűen nem tudják kifizetni a számlákat, mert nem keresnek annyit. Magyarország az összeszerelőüzemek országa, amelyeket a multik azért telepítettek ide, mert egyrészt Orbán fizetett nekik, másrészt adóparadicsomot teremtett, és legfőképpen azért, mert olcsó munkaerőt kaptak ezüst szegélyű kistányéron. És ráadásnak még a munkások jogait is elvette Orbán, nem tudják a saját érdekeiket képviselni.

Hogy mindeddig úgy-ahogy megéltek, azért lehetett, mert, mint ahogyan a gazdaságtól, úgy az élet minden területéről száműzte a piacot Orbán, keleti bérekből fizette a keleti rezsit a magyar rabszolga, akinek így jutott arra, hogy a saját munkaerejét újratermelje, ezért nem lázadt fel. Illetve nem is lázadhatott, mert nincsenek jogai. Az elmúlt időszakban nem a magyar gazdaság teljesített jól, hanem a német autóipar, és az egyre nyilvánvalóbb diktatúra is azért kapta meg az Unió pénzét, hogy a német autóiparnak jó legyen itt. Az Unió pénze arra – is – jó volt, hogy a piaci energiaárral se kelljen találkoznia a magyar munkásnak. Ez egy ideig az államnak jó volt, még keresett is rajta olykor.

Most viszont megszűnt az ihletett állapot, az egekbe szökő energiaárakat az állam képtelen finanszírozni, és az eddig oly nagy kegynek és jótéteménynek beállított rezsicsökkentést megszünteti. Ha egy évvel ezelőtt teszi, nem lett volna ilyen brutális következménye, viszont nem is nyert volna választást. Most viszont, a legnagyobb recesszió és az egekben lévő árak idején egyszerre szabadítja rá a piacot az eddig burokban tartott, és annyit is kereső magyarokra, amiből tragédiák következnek. De az ilyesmi Orbánt nem igazán szokta érdekelni, a tegnapi rádiós szeánszon azonban volt egy olyan mondata, amitől lefagyott az ember, fölállt a szőr a hátán, vagy kinyílt a bicska a zsebében gusztus szerint.

Midőn a rezsi dolgáról, kérdezte a drága mikrofonállvány minielnökünket, ő a következőket válaszolta neki: „Mindenki vezet családi költségvetést, majd meglátják, hogy mi fér bele, és mi nem fér bele”. Az élet nem fér bele, csezmeg. Nem hinném, hogy le kell fordítani vagy értelmezni kell ezt a mondatot, de, hogy megteszem, annak az az oka, hogy jól az eszünkbe véssük, égessük mintegy miniszterelnökünk jövőjére nézvést. Azt mondta minekünk tehát, a népnek, akiért eddig a vérét ontotta, nem érdekeltek, csináljatok, amit akartok, felőlem föl is fordulhattok. És ezen túl is még rengeteg minden van ebben a mondatban, hogy fingja sincs a magyar emberek pénzügyi helyzetéről, vagy pedig igen, de leszarja.

Az életképtelenek, az annyitisérek nem kellenek a NER-nek. Pár nappal ezelőtt friss, ropogós köztársasági elnökünk is elszólta magát, amikor Brazíliában kifejtette, nehogy már azok járjanak jól, akiknek nincsen gyereke. Ezzel ő is rámutatott egy számukra haszontalan rétegre, akikért nem igazán kár, Orbán csak kibővítette ezt, ha nem tud megélni valaki, hát forduljon föl. Ezért mondom, hogy végre letisztultak a viszonyok, sok idő után tisztán láthatunk, hogy szükség ránk nincsen. Nem olyan nagy trauma ez, mert úgyis tudtuk, azoknak igazán képen vágás ez, akik hittek és rá szavaztak. Ők meg fognak hasonlani az ő lelkükben, hogy Istenük elengedte a kezüket. De lehet, most is azon gondolkoznak, ki tehet erről. Tán a Soros.

Tegnap számolás közben hagytuk oda a jó magyari népet, midőn kockás papírja fölé hajolva szuszogva osztott és szorzott, vajon éhen döglik vagy megfagy-e a Fidesznek köszönhetően, és mára kiderült, hogy igen. Vagy egyik, vagy a másik, vagy mindkettő öröm éri majd őtet az őszön-télen. Olybá tűnik, úgy nagyjából az maradhat a rezsicsökkentésben, aki egy darab huszonötös égővel, világít, a patakpartra jár mosni, tábortűzön főz a szoba közepén bográcsban, és értelemszerűen emellett is melegszik. Kicsit kormosak lesznek a falak, de annak idején a barlangé is az volt, ahová a kedves papa bölényeket rajzolt rituális célzattal, mert Isten akkor még nem született meg.

Mára viszont már el is hagyott minket. Kormányunk úgy kommunikálta a rezsicsökkentés szűkítését, hogy abban a magyari népek háromnegyede benne marad, a megadott kvóták azonban nem erre engednek következtetni. Úgyhogy a magyari népek tegnap dél körül elkezdtek nyüszögni, föl-, fölkiáltottak, hogy mi lesz velünk nagymama, de megadjuk a választ helyette, a gatyáját is ráfizeti a rezsire, aki nem a fentebb ábrázolt módon él. Összefoglalva tehát helyzetünket, egyáltalán nem rózsás, ráadásul kilátástalan, tehát rohadt nagy a baj. Nem kellene ennek így lennie, ha Orbán nem lop és hazudik, de azt tette, eltűnt az a pénz, amiből európai ország épülhetett volna, és most már minden késő.

Úgy nagyjából és egészében a megszabott kondíciókkal a rezsicsökkentésnek vége, gyakorlatilag tehát Németh Szilárd hivatala megszűnt. Ehhez képest Németh Szilárd abban a helyzetben, amit most pár sorban fölskicceltünk, teli pofával nyilatkozgat, és van képe azt mondani, hogy a magyari ország az egyetlen Európában, ahol a magyari embereket rezsicsökkentés védi. Ámde: másutt azért úgy-ahogy, még ki tudják fizetni azt a kurva rezsit, míg a tegnapi számolás után nekünk az jött ki, mi nem nagyon. Mert még egyszer mondjuk, az oligarchák – így Orbán – zsebében van az a pénz, amiből olyan gazdaság és társadalom lett volna építhető, ahol európai bérek vannak.

Ilyenek azonban nálunk nincsenek. Itt állunk hát csupasz seggel a nyomor küszöbén, és ilyen idiótákat kell hallgatni, mint a rezsibiztos és a haverjai. És mondanak egészen elképesztő dolgokat. Gyurcsány például tegnap reggel szinte megkönnyebbülten sóhajtott fel, azzal a téves elképzeléssel, hogy ezt azért már nem tudják rákenni, szóval Ferencünk azt mondta elhalóan, hogy na, most tessék gyurcsányozni. És gyurcsányoztak, csezmeg. Kifejtve azt, hogy a rezsicsökkentést egyedül Gyurcsány akarja eltörölni, illetve kicsivel később, hogy ő a nejével (Dobrev) zavargásokkal készül vissza a hatalomba, miközben Klára asszony még soha nem járt arrafelé. Úgyhogy totális a káosz, de legfőképp a rinya a Fidesz berkeiben.

Mert még a hívek is nekiláttak hümmögni meg a szájukat vonogatni a számokat látva, és mondogatva, hogy mintha nem erről lett volna szó, ők nem ilyen lovat akartak, mint ami götheset Orbán prezentált nekik. De hamar beléjük lett fojtva a szó. Rájuk lett dörögve mintegy, hogy legyenek fegyelmezettek, mert a fideszi fajt ez különbözteti meg a mindenféle liberális söpredéktől, akik csak visítanak, hogy jajj, megdöglünk. Míg ezt a folyamatot a híveknek katonásan és sóhajtás nélkül kell abszolválniuk, összezárva mintegy a kedves vezető segge mögött, és most – bár olybá tűnik -, nem szórakozok.

Trombitás Kristófnak hívják azt a hülyét, aki a prostisrácok hasábjain elkezdte püfölni a dobot. Ő ilyen fideszes influenszer állítólag, és ettől ilyen lehengerlően okos. Nem idéznénk a Rákosi oder Goebbels (gusztus szerint) stíljében és tartalommal, a butaság bátorságával megfogalmazott csatadalt, csak egy mondatot és csupán a lényeget: „A fegyelem a mi erősségünk, ne engedjünk ebből”. Ezzel a biztatással utasítja arra a birkákat, hogy pisszenés nélkül fagyjanak meg vagy dögöljenek éhen, mert a párt érdeke most ezt kívánja. Németh rezsis szerint pedig minden meg van védve, tehát a két álláspontot nem ártana egyeztetni, mert itt állunk totálisan megzavarodva, hogy akkor most mi van.

Totális káosz van. Az is kiderült ugyanis, hogy az Európai Bizottság energiaügyekért felelős biztosa, egy bizonyos Kadri Simson levelet írt bájos kormányunknak, mért nem szóltak nekik, hogy energia-veszélyhelyzetet hirdetnek, netán veszélybe került a lakosság ellátása? Mert – így ez a Kadri Simson – az unióban van szolidaritási kötelezettség, így, ha baj van, küldenek gázt, miegyebet. Az Európai Bizottságnak fogalma sincs – vagy pedig nagyon is -, hogy minálunk minden van dögivel, csak az a baj, hogy a lakosság nem tudja megfizetni, mert ellopták a pénzét. Voltaképp ezzel az utolsó mondattal le is írtuk az egész helyzetet, amiben most vagyunk, és ami összefoglalva ganyénak nevezhető.

Neriában momentán mindenki számol. Aggódó családfők hajolnak ráncos homlokkal a kockás papír fölé, nyalogatják a tintaceruzát, osztanak, szoroznak és kivonnak, hogy vajon benne maradnak-e a rezsicsökkentésben. Megtörtént az, amit még egy napja is tagadtak. Mert emlékszünk az összehívott Fidesz frakcióra, amelynek a kedves vezető felsorolta az inflációt és más veszedelmeket, majd közös csatakiáltással zárult a gyűlés, miszerint megvéggyük. Többek között a rezsicsökkentést. Két napja volt, a küzdelem véget ért, győzött a rezsidémon, mint a kormányinfón hallhattuk, és így innen nézvést Orbán és a Fidesz elbukott a KDNP-vel egyetemben. Azért mégpedig, mert olybá tűnik, az ellenzék programját hajtják végre.

Legalábbis, amivel riogattak: rezsicsökkentés megszüntetése, négyszáz forintos euró, vágtató infláció és új adók kivetése. Ha jól látom, ezen már túl vagyunk így három hónap elteltével, minden olyan dolog bekövetkezett tehát, amit MZP (akit Gyurcsány rángat dróton) nyakába akartak varrni. Minden megvan, amit a nemzetére törő baloldal ármányaként a falra föstöttek, és lám, itt ülünk a ganyé közepében. Az indok viszont, amire hivatkozva a rezsicsökkentés korlátozását bejelentették és bevezetik, hogy kevés a gáz a tározóban, és télen még kevesebb lesz, nem igaz. Vagy hazudtak eddig, ami igazság szerint megnyugtató volna, mert ezt már megszoktuk, és nehezen viseljük a dolgok hirtelen változását.

A fogyasztást kockás füzetben számoló szavazópolgár is így van ezzel, áprilisban teljesen mást ígértek neki, és most hirtelen rászakadt a mázsás, szörnyű mennybolt. Pedig nem is oly rég, mint emlékezhetünk, Szijjártó mindenes képletesen lobogtatott egy papírt, hogy leboltolta az oroszokkal, miszerint nekünk tizenöt évig lesz gáz a csöveinkben, míg azonban az imperialisták meg fognak fagyni, nem lennénk az imperialisták helyében egyáltalán. És most tessék. Ezért kérdjük eltátott szájjal csodálkozva, hogy igazat mondott-e Orbán mindenese avagy nem. Végül is, mindegy is, aki túlfut a limiten a fogyasztással, fizet, mint a katonatiszt, mert ezt az egészet erre találták ki. Illetve annak újabb bizonytéka, milyen rohadtul üres a kincstár.

Mint tudjuk, és Micimackó is tudja, télen hideg szokott lenni. Olykor hózik is, Micimackó pedig akkor fázik a nóta szerint, és a nóta nem hazudik. No most, olyankor befűt az ember (Micimackó) rezsicsökkentett gázzal, illetve nem rezsicsökkentett szénnel, vagy az erdőből lopott fával, amit a bicikli kormányán tolt haza. Vagy pediglen semmivel sem fűt be, olyankor szokott az ember (Micimackó) megfagyni csendben, hogy egyszer utána elszörnyülködve találjanak rá, miszerint hová is jutott ez a világ. Még nem tudjuk egészen, hová jutott, még a jutás állapotában van úgymond, mivelhogy momentán nyár van, röpke lepke száll virágra, és zümmög száz bogár is. Bizony, nincs ez másként.

Olybá tűnhet, azt gondolhatná a nyájas olvasó, hogy ez a Kázmér megbolondult. Még az is lehet, viszont ezt a micimackós bekezdést dramaturgiai célzattal, a történet tovább hömbölgetése miatt pásszította ide. Mégpedig azért, hogy bevonhassuk a velünk zajló tragédiába azokat, akik eddig sem kaptak semmiféle rezsicsökit, akikre a melegben ücsörgők úgy tekintettek, mint ma a tüntető katásokra, hogy az az ő egyéni szociális problémájuk. És mit ád isten, elérte a gázosokat is a végzet, és megtapasztalhatják, milyen az, amikor Orbán atyuska nem képes megvédeni őket, mert minden, ami eddig volt, hazugság volt, illúzió, árnykép a falon, amely ím tovalibben.

Mert tényleg mindenki a fogyasztást számolja, és aggodalmaskodik, hogy nem fér bele a limitbe, akkor pedig vagy megfagy vagy éhen hal. Tegnap még novemberre datáltam, hogy a szar a nyakunkba ömlik, lám, addig sem kellett várni, és a benzin meg a farhát még hátra van. De, ha már MZP programja, legalábbis a riogatva neki tulajdonított megvalósul, az az egy vigasztalhatja a fidesz szavazókat, hogy a kisfiúk fütyije megmaradt. Nem vágta le a Soros, de majd lefagy. Ami viszont az egészben a legszebb, ahogyan a komplett Magyarország bőszen számol, így tesz kormányunk is, mert az uniós pénz, amitől mentőövet remélt nem jön még egy darabig. Vagy soha. De azért utalnék rá: mi választottuk (ők), úgyhogy kuss.

Tessenek imádkozgatni, nemzeti műsort nézni a nemzeti tévében, vagy örülni módfelett annak, hogy négy nullra legyőztük a térdeplő angolokat, ami felsőbbrendűségünk ékes bizonyítéka. Ha már Micimackó, akkor Babits is. Valami miatt öntudatlan mondogattam, dudorásztam magamban a napokban, hogy herceg, hátha megjön a tél is. És lám. Nem akarnék én most ebből messzire vezető következtetéseket levonni, csak csöndben utalnék arra, ha Orbán tizenkét évig nem lopott volna módszeresen, ha csak kicsit is kormányzott volna a permanens harc helyett, most nem itt tartanánk. De sajnálatosan itt tartunk. Amúgy jöhetne bármi tél, csak fütyörésznénk, míg most azonban csak káromkodunk.

Már alig is emlékszik valaki a rabszolgatörvényre, amellyel a magyar munkást kiszolgáltatták a gonosz multiknak, és ami miatt szintén tüntettek szerte az országban, mint tegnap a kata megváltoztatása miatt. Pedig nem is volt olyan rég, 2018. december 12-én fogadta el azt a tekintetes országgyűlés, és ehhez a katáshoz mérten szinte csigatempóban. Mert azt például Kósa Lali egyéni indítványára fogadták el. Mindannyiunk kedvenc kupakos embere november 20-án adta be a javaslatát, s mint látjuk, majd három hétbe telt keresztülverni az egészet, és Áder még karácsony előtt alá is írta. Persze hol volt akkor háború, meg háborús infláció, amely keserítette volna a kedves vezető gazdálkodását. Seholse volt.

Most, 2022 nyarán nagyon kell a pénz, és bármi áron. Így elég volt két nap a kata-módosítás nyélbe ütéséhez, ami az aljassága mellett azért is kiváltképp érdekes, mert a múlt csütörtöki kormányinfón maga Orbán Viktor üzente Gulyás minisztere szájával azt az Uniónak, hogy eztán nem fognak ilyen villámtörvényket hozni. Ez volt a négyből az egyik vállalás, amit azért tettek, hogy pénzhez jussanak. Eddig tartott a lelkesedés és a szavahihetőség, de ez legyen Orbán baja, hadd vágja csak maga alatt a fát, nekünk már teljesen mindegy. Április harmadika után, amikor rájöttünk, hogy a Fidesz és Orbán voltaképp csak saját magát nyírhatja ki, mert erre semmiféle ellenzék nem alkalmas, kárörvendve nézzük a vergődésüket.

A dolgokat azonban nem pillanatnyi érdek és állapot, hanem az örökkévalóság módján szemléljük (sub specie aeternitatis), ezért jutott az eszünkbe a rabszolgatörvény és az ellene való tüntetés, amely azonban advent időszakára esett, és a műkeresztények nekiláttak óbégatni, hogy a baloldal megzavarja az időszak elmélkedő csendjét, és a térre kihelyezett szent szánkókat. Ez már akkor is mutatta, mire kell ezeknek a kereszténység, hogy általa totemeket és tabukat kijelölve tartsák kordában a népeket, és ebbe a vallástörténeti irányba azért kell tennünk egy kósza kitérőt, mert tegnap imacsoport is alakult a parlamentben, aminek a funkciójáról semmit nem tudni, illetve, hogy mikor működik, arról se.

Viszont elképzeljük, midőn Orbán Viktor miniszterelnök emlékezve fiatalkori önmagára kappanhangon felkilát az ülésteremben, hogy „csuhások, térdre, imához”, és a parlamenti imacsoport tényleg térdre rogyva megkezdi működését. Azt hihetnők, ez mellékszál a katához képest, de egyáltalán nem az, mert ugyanannak az ocsmányságnak a másik oldala, amit összefoglaló néven Fidesz-KDNP-ként ismerünk. Hogy mi a szándék és a terv, hogy kiért vagy miért akar az Úrhoz könyörögni a frissen alakult imacsoport, még nem tudható, de a saját lelki üdvéért nem ártana. Mert ugyan nem érzik és értik, mert amúgy hitetlenek, de közelít feléjük a végítélet, ami nem lángpallossal érkezik, hanem taxin jő álruhában.

Tegnap is tüntetők jelentek meg a hidakon tiltakozva a kata-módosítás ellen, amely uszkve félmillió embert (és családtagjaikat, lásd családvédelem) lehetetlenít el, dönt nyomorba vagy késztet az országból való menekülésre. Illetve még olyan mellékhatásai is lehetnek, hogy egyes szolgáltató szakmák egyszerűen eltűnnek, például nem lesz suszter, aki megtalpalja a cipőt, fodrász, aki lenyírja a bávatagok haját, így, ha biblikus méretűvé akarnánk növelni a bajt bemutató képünket, akkor például mezítláb, seggig érő hajjal rohangászó magyarokat tennénk a vászonra. A gondok azonban nem művészettörténetiek, hanem ontológiaiak, a létezést magát érintik, ha sokan ezt föl nem is fogják, meg nem értik korlátoltságukban.

Vesszenek az adócsalók. Így értékeli a NER azon rétege a mást érő bajt, akit az év elején pénzzel jól kistafírozott Orbán. Viszont minden pénz elfogy egyszer, előbb-utóbb mindenki sorra kerül. S ha majd úgy november táján, amikor a rezsicsökkentés, a hatósági áras farhát és benzin is eltűnik, mert a rezsim nem tudja finanszírozni a lufit, akkor jön rá mindenki, hogy rossz lóra tett, de akkor már késő lesz. Mert amiként annak idején a munkásságot hagyták magára, akit a multik elé vetett a kormány, most pedig a katások gondja nem érdekel senkit, mert ő nem az, így amikor az ő vérét kezdi szívni a NER, hogy életben maradjon, akkor sem lesz senki, aki nagy tömegben kimenne a hídra vagy eltorlaszolná az utakat.

Mert most kellene látni, hogy Orbán és romlást hozó csapata a multiknak kedvez a globális minimumadó elleni csatazajjal, miközben a kisvállalkozót meg kifosztja, csak ezt senki nem látja át, és senkit nem érdekel. Mészáros például, ha most is gázszerelő volna, érezné a NER öklét, amely épp lesújt rá, de ő már milliárdos, így védettséget élvez. A suszter a kaptafánál meg nem, ennyit jelent a munka alapú társadalom. Odadobni a munkást a multinak nyalva az ő valagát, és az utolsó bőrt is lehúzni a kisemberről, aki pedig egyet sóhajt, majd csöndben megdöglik. S ha azok, akik áprilisban erre szavaztak, csak röhögnek, hogy nem ők vannak terítéken, csak annyit üzenünk Kierkegaarddal: várj a sorodra, előbb-utóbb meghalsz te is.

Egyetlenünk összeterelte a százharmincöt nagyon bátrat, és mint a magyar hír(hehe)iroda közölte a nagyvilággal: „tájékoztatta őket a gazdasági válságról, a háborús inflációról és az energiaárak alakulásáról”. Ezen túl még nekik is elmondta a kampánydumát, hogy mi – mármint ők – „válság idején is megvédjük a munkahelyeket, a családokat, a nyugdíjasokat és a rezsicsökkentést, ezért dolgozunk a következő hónapokban is”. Többről nem mesél nekünk a kiadott szöveg, ez így azonban elég savanykás. Kevéske, de, ha úgy vesszük, mégis csak egy komplett kormányzási stratégia, mivel a semmivel egyenlő.

Viszont el kell mélázni azon, mégis mit mutat az nekünk, milyen üzenete van – hogy ilyen modern kommunikációs formulával jöjjünk -, ha azt olvassuk, a legbátrabb százharmincötöknek el kell mesélni az inflációt. Ez azt mutatja, illetve azt a képzetet kelti, hogy ezek az emberek boltba nem járnak, piacot nem ismernek, tehát minden ismeret nélkül eszik a munkából megfáradtan hazatérve a kelkáposztát, amit asszonyuk eléjük rak. Sőt, még életük párja sem panaszkodik nekik, hogy te, Máté, milyen nagy a drágaság, a fogamhoz kell verni a garast. Nem. Elmondják az asztali áldást, és csendben eszegetnek.

És akkor jön Orbán Viktor maga, aki összehívja őket kijelentve, elvtársak, száz forint a zsemle, ezer a kenyér kilója, és mindeközben kicserélik előtte a papírt, hogy bocs, főnök, azok a tegnapi számok, máma már több. Egyetlenünk tehát azért tereli egybe ezeket akárha nyáj, hogy elmesélje nekik a világot, amit ezek szerint nem ismernek, majd közösen eldöntik, hogy megvéggyük, Isten minket úgy segéljen, és hazamennek a legények. Ez egy hír az MTI szerint, a mi meglátásunkban pediglen a tehetetlen töketlenség lenyomata, mert arról nem szól, mit is kellene tenni a nagyon bátraknak. Valószínűleg semmit sem egyáltalán.

A nagyon bátrak felől nézve a dolgokat, és félig tán az az ő szemüvegükön is, arra jutunk, hogy ez gyalázat. Gyalázat, és nem azért, mert mi annak gondoljuk, hanem, mert valóban az. Mert mit is jelent ez az egész kis összeröffenés. Nos, nem egyebet, mint annak tudását, hogy Magyarországon nincs háborús infláció. Nincs háborús vészhelyzet sem. Magyarországon a veszélyt igazából az a sáskajáráshoz hasonlítható és azzal összevethető lopás, hazugság és korrupciócunami jelenti, amit azok okoztak, akik most egymás előtt is hazudozva ezt szánalmas pörformanszt előadják. Mindezt pedig kizárólag propaganda célzattal.

Az MTI híre erre szolgál. Hogy elkenje az igazat, ami az, hogy a bátor százharmincötök így egybeterelve a saját további hatalmukat és ezzel a saját privilégiumaikat féltik. Attól félnek, hogy kiderül az igazság, miszerint tizenkét évnyi béke, EU-s pénzeső mellett hozták össze azt a gazdasági csődöt, amit a néhány hónapja tartó ukrajnai háborúra akarnak kenni. És ezt az egészet jórészt azok okozták, akik most egymásnak is hazudoznak, és komoly képpel előadják azt, amiről pontosan tudja mindegyik, hogy bűn és aljasság. Ezt jelenti ez: hogy Orbán: „tájékoztatta őket a gazdasági válságról, a háborús inflációról és az energiaárak alakulásáról”.

Mert mindehhez elég volna egy cekkerrel a boltba fáradni, majd elszörnyedni azon, amit ott tapasztalnak. Persze, akik szerint havi negyvennyolcezerből vígan meg lehet élni, azok ilyen ráismerésekre alkalmatlanok. Orbán, ha valamit akart volna mondani, akkor arról kellet volna beszámolnia, mert nagy valószínűséggel ő is tudja, amit Oszkó Péter elmondott, hogy a magyar kormányt a piaci realitások, döntéseik gazdasági következményei egyáltalán nem érdekli. A kabinet jelenleg csak a választóknak játszik, és minden kockázatot, hibát másra ken, tizenkét éve minden jelentkező problémáért külső elemeket hibáztat.

A fenti pár szó a háborús infláció maga, ami nincs, illetve csak Magyarországon van, és csupán elméleti síkon. Nem amiatt száz forint a zsömle. Így hát nem tudjuk, Orbán miért terelte egybe a bátrakat, mert, ha csak annyiért, amit az orrunkra kötöttek, akkor azért fölösleges volt. Ha meg azért, hogy kijelölje nekik, mit kell a választóiknak böfögni, azért sem nagyon érte meg. Megteszi azt a médiájuk, a kiadott videóik, melyek ugyanazt tolják a magyar paraszt képébe: meg fogsz dögleni, de erről Orbán és bátor csapata nem tehet egyáltalán. Dehogynem. Kizárólag ő és ők tehetnek. Minden más ordas hazugság, mint a kormányzásuk maga.