Szerző: rezeda

A legszebb mégis az volt a mögöttünk hagyott szombaton, amikor Gyurcsány bejelentette, hogy készülődik átvenni az országot, annak irányítását megint, mert ő tanult a hibákból, Orbán viszont nem, aki következésképp meg fog bukni. Gyenge kis üzenet volt ez a szanaszét legelésző nyáj egybeterelésére, ugyanakkor egyben kellően erős is, mert azzal, hogy Orbán nemezise ennek közeli bukását kezdi jövendölgetni, hogy ilyen merész álmokat kezd szövögetni az oly közelinek tűnő április harmadika után, megmutatja nekünk, milyen állapotban van az ország. Bár ezt magunk is látjuk barlangunkból kitekintve. Halljuk az eresztékek ropogását, érezzük az ingást, és várjuk, hogy az egész kártyavár összedőljön.

Államháztartásunk – illetve Orbán államháztartásának – féléves hiánya háromezernégyszáz milliárd magyari forintok, az egész évre tervezettnek kilencvenegy százaléka, és még milyen hosszú ez a nyomorult esztendő. Viszont nincs már nyugdíjpénztár, amit le lehetett nyúlni -úgy nagyjából épp ennyit -, és ami a legnagyobb baj Orbán számára, az Unió sem fizet. Ez az az állapot, amit évek óta vár az Orbán bukásában reménykedő többség, aki jól látta, hogy az Unió nem csak Mészáros – és a többi – gazdagodását, de a rezsim bebetonozását is finanszírozza, ami igaz volt, de véget ért, a beton rég megkötött. Innen nézvést Gyurcsány izgése, hogy készül vissza, érthető, de meg nem magyarázható.

Neki nem osztanak lapot. Egyáltalán, semmilyen ellenzékinek nem jár a pakliból, a rendszernek önnön súlya alatt kell összeroskadni, hogy életben tartói – csinovnyikok, haszonélvezők és kiszolgálók – nyüszítve meneküljenek. Ez azonban még nagyon messze van, a Gólemet viszi a lendülete, ha már saját energiája alig is van. Hogy az amúgy eltagadott baj nagyon nagy lehet, azt a kormány legújabb videója mutatja, amely egy elnyújtott segélykiáltásnak hat, háborúról, háborús inflációról, mesél benne a kormány hangja a Második Világháborút emlegetve, forintokat mutogatva, mint ami úgy veszít az értékéből mint annak idején a pengő. Már nem is igazán van szó semminek a megmentéséről, ez egy bukásról szóló vallomás.

Navracsics, aki azzal a céllal tartózkodik a megállított Brüsszelben, hogy pénzt kolduljon, nem végzi jól a dolgát, mert nem is végezheti. Ez a Brüsszel hirtelen csökönyös lett, már azon gondolkozik, hogyan golyózza ki az állandóan vétózgató és hepciáskodó Orbánt. Már nem lehet Brüsszelt ilyesmivel zsarolni, tehát a nagy arcnak és kioktatásnak befellegzett. Négy pontban is engedni kíván, illetve méltóztatik a NER ennek a Brüsszelnek, csak már adja a pénzecskét, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. Orbán – úgymond – már annyiszor kiáltott farkast, hogy nem igazán hisznek neki, sőt, nagyobb gondjuk is akad mint annak segítségére sietni, aki annyiszor köpte képen őket. A gyümölcs úgymond beérett.

Csak a régi nagy arcok, hogy az Unión kívül is van élet, meg, hogy brüsszeli pénz nélkül is boldogul az unortodoxiájával, ami annyi volt, hogy akkor Kína és az oroszok felé adósítja el az országot. De a háború ennek is betett, és olybá tűnik, minden kapu bezárult. Így születnek meg a videók drámai hanggal, tragikus zenével fekete fehérben, ami arra ugyan jó, hogy a híveknek megmutassa, mivel (apokalipszis) néz szembe hős kormányunk és még vitézebb Orbánunk, ebből azonban pénz nem lesz. Az eresztékek tehát ropognak, és Gyurcsány dörzsöli a markát, amire az orbánsajtó hörög, miszerint a válságot akarja felhasználni, hogy visszakerüljön a hatalomba. Jelzem, egy így szokott történni a világ minden táján.

A válságok szokták elsöpörni azokat, akik azt kezelni nem tudják. A jelek szerint viszont Orbán és decens csapata erre képtelen, két dologra alkalmasak, békéért óbégatni, és naponta többször emelgetni az irányadó kamatlábat, amitől a forint nem erősödik, de a hitelesek majd jól megszívják. Odáig jutott a szétesés, hogy míg Gyurcsány ördögien kezet dörzsölget, a Momentum segítő jobbot nyújt a gonosznak pártok feletti tanácskozást és szakértést szorgalmazva a forint, így az ország, és egyben Orbán megmentésére is. Sőt, a legédesebb az a felajánlásuk, hogy – és ezt szó szerint akkor – „segítenek hazahozni a brüsszeli pénzeket”. Hová jutott ez az ország és hová Orbán. A jelek szerint a tönk szélére.

A helyzet – bár mókás, de – véresen komoly. Legalább annyira súlyos, mint a romániai aszály, ahol emiatt az ortodox egyház utasításba adta a papjainak, hogy esőért kell imádkozniuk. Erre a mintára várnánk a magyarországi keresztény egyházak felhívását a pénzért való könyörgésre, ha már Orbán lelki üdvéért úgyis szoktak. Figyeljük mindezek után a Romániából érkező időjárás-jelentéseket, hogy mi várható az ima erejétől. Magyar viszonylatban más elgondolásaim is vannak a baj eloszlatására: ha a pénzért való ima hasztalannak tűnik, egyházaink megnyithatnák a kincsestárakat, és adhatnának abból a rengeteg milliárdból Orbánnak, amit tőle (a miénkből) kaptak. Más esetben ismétlődhet a történelem.

Nem akképp, hogy mint VIII. Henrik, Orbán elszedi az összes pénzüket, mert ahhoz gyáva alak, hanem, ha már kormányunk drámai videójában a hetven évvel ezelőtti pénzromlást emlegeti, hasonképp ahhoz, a totálisan értékét vesztett forint helyett új pénz jön, amit pengőnek fognak hívni, és számolhatják azokat a vármegyeházán a főispánok. De az a tragédia, hogy ehhez egészen közel vagyunk. A feltételek és körülmények majdnem együtt állnak a totális fordulathoz, az ideológia megvan hozzá, már csak a teljes pénzügyi összeomlás hiányzik. A kormány nyüszítéséből következtetve ez közelebb van, mintsem hinnék, és senkinek nem lesz jó. Hiába dörzsölgeti vérszagot érezve a tenyerét Gyurcsány, ő is megdöglik velünk együtt.

Szalay-Bobrovniczky fegyverkezési miniszter meglátogatta a huszárlovakat. Hogy megy a soruk, jó-e a wellness, selymes-e az abrak, illetve mivel töltik az idejüket a melegben. Valószínűleg ilyesféle érdeklődésekkel. Vendégeskedéséről a miniszter Facebook-oldalán számolt be kisfilmen és fotókon mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Amint nézegettük a mozgó-, és állóképeket, olyan érzésünk támadt, mintha magyar filmalkotást néznénk, amely Kádár apánk alatt készült valamely Móricz vagy Mikszáth regényből, és az a rész pörög éppen, ahogyan a dzsentri érkezik a birtokra megrontani a fiatal lányt, és elszedni az apja pénzét, mert rendezni kell a kártyaadósságát.

A fegyverkezési miniszter egyébként helikopterrel utazott a messzi Szilvásváradra bratyizni a „honvédő paripákkal”, ami magában olyan anakronizmus, hogy már megér egy rövid misét sok miseborral. De mielőtt elmerülnénk a szimbólumok, jelentések és üzenetek mély ganyétengerébe, oldalvást nézzünk egy percet a helikopterre, amely a minisztert röpítette a fontos útra. Megittuk a sok misebort, így kocsmában érezvén magunkat tesszük fel stílszerűen a kérdést, miért, baszd meg. Válasz erre nincs, csak annyi, hogy mer’ lehet. Olyan igazság ez, mint Leonardé, aki, mikor Penny kérdezte tőle, miért feküdt le egy pillanat alatt a fizikuslánnyal, azt a választ kapta: mert hagyta.

Végül is, az élet alapigazsága ez, mindenki csak annyit tesz meg, amit hagynak neki, illetve, amit a belső mércéje (nagy szavakkal: morál, erkölcs) megenged neki. Ha valakiben gátak nincsenek, és a környezete is csak legyint rá, akkor ilyen lesz, mint Szalay-Bobrovniczky fegyverkezési miniszter, akit nagy valószínűséggel a neve miatt – más érdem híján – választott ki Orbán erre a magas hivatalra. Ő már előtte látta a vármegyét meg az ispánt, ezek mellé csak ilyen duplaipszilonos lehet a miniszter, és nem is nyúlt mellé egyetlenünk. Mert a helikopterezést mint ma már szóra sem érdemest el is feledjük, de a parádés kocsi meg a huszárkíséret feledhetetlen. Minden másra ott van a MasterCard.

Elnézve egyébként miniszterünket, amint a videón és a képeken Noszty fiúként csapatja, eszünkbe ötlik a NER fejlődése, amint nem is olyan lassan, de annál biztosabban halad a Horthy-világba. Igaz, nem is próbálja tagadni, sőt, büszke is rá. A miniszterek is tartják az ennek megfelelő irányt. Emlékszünk még nagyon az ugyan jogász – de ki nem az ebben a kuplerájban -, mégis paraszti jegyeket magán hordozó Hende miniszterre, aki szegény még a gukkert sem tudta megfelelően használni. Ehhez képest a duplaipszilonos meg pörgekalapos kocsissal, huszárkísérettel, parádés fogattal hullámzik végig Szilvásvárad útjain a beszámolók szerint, de arról semmit nem hallunk, hogy a jobbágyok közben levett kalappal álltak az út szélin.

Állhattak is volna. A honvédő lovak mellett hazafias huszárokat is képeznek itt ugyanis, akik a faluban „feltűnést keltő, új katona lakásokban lakhatnak”. Ilyesmiről nem beszélnek nekünk az ország előre menéséről hirdetett igék közben. Mert nem tudjuk, mivégre kellenek a huszárok, ezeknek mostanában a tankok és még inkább drónok ellen harcászati értékük nem nagyon van, így hát – és hisszük, okkal -, díszletek lesznek ők az új elit nyomorult életéhez, amely ím, elkezdődött. Viszont, ha belegondolunk, nem is igazán ezzel az aktussal, hanem Semjén erdélyi lovas bevonulásával, Lázár fácánmészárló kastélyi vadászatával, olybá tűnik tehát, hogy ezeknek ez a horizontjuk. Idáig terjed a képzeletük.

Urambátyám, meg a primadonna cipellője, vadászat, lovaglás és kocsikázás. Meg a többi. Viszont, ha már Mikszáth és Móricz hőseiről szó esett, mint akik kapcsán deja vu érzés kerekedett bennünk Szalay-Bobrovniczky kocsikázása kapcsán, ismerünk az irodalomból habár léha és semmirekellő, mégis vívódó hősöket. Akad köztük olyan, aki felgyújtja a tanyát, és szíven lövi magát. A duplaipszilonosnak egyébként nem kellene ilyennek lennie, milliárdja van a bankban a kaszinóbizniszből, bohóckodása – ami azonban jóval több annál – saját akaratából fakad, tehát sokkal súlyosabb, mintha rákényszerülne a betevő miatt. Ilyen muszájságok azonban itt nincsenek, a dolog tehát reménytelenebb, mintsem elsőre tűnt.

Ez a miniszter nem megszedni magát érkezett a hivatalba, mert előtte már megtette. NER segédlettel, de mégis csak túl van rajta Isten segedelmével. Még csak nem is harcos ideológus, nem üldözött keresztény vagy a nyugat engesztelhetetlen ellenfele. Másfajta küldetéssel rendelkezik ő, kocsikázik huszárkísérettel, és mindeközben arról mesél másutt, hogy katonáinknak csinosnak kell lenni. Úgy en bloc engemet a magyar hadsereg egyáltalán nem izgat, de, hogy ez az idea, a nyalka huszárság voltaképp, az nem egy messzire mutató program. Kinek mire futja. Svejk hülye tábornokának az volt a fontos, hogy a baka időben kikakálja magát. Szalay-Borbrovniczky is itt tart valahol a parádés kocsiján.

Születésem napja volt nemrég, következésképp lementem a szemközti pékségbe, hogy belecsapok a lecsóba, lesz ereszd el a hajam, meg ilyenek. Vásároltam tehát ennek megfelelően egy liter tejet, egy joghurtot emelendő az ünnep fényét, fél kiló kenyeret, három kiflit és két túrós táskát, mert nem bírok magammal. Ezért – ami máskor csak resztli lett volna a kosár alján – fizetnem kellett kétezerötszáz magyari forintokat. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy valami is megdöbbentsen, így most is inkább csendes melankóliával merengtem azon, kinek az anyukájára kellene gondolnom morcosan, de ott a boltban nem találtam ehhez megfelelő alanyt. Bántsam az eladókisasszonyt, akinek úgyis olyan szomorú a szeme?

Ugyan. Sőt, az is eszembe jutott, mennyivel jobb dolgom van, mint elődeimnek a Kárpátok alatt, akik azt is megérték, ha megkapták a fizetésüket reggel, és nem költötték el időben, délután már csak egy doboz gyufára volt elég. Ehhez képest én eltelten fütyörészhetek gazdagságomban, viszont a vége mégis csak az lesz, hogy éhen fogok dögölni, ha ez így megy tovább. Úgyhogy morcosságomnak tárgyat kellet keresnem, amit Orbán Viktor segedelmével tegnap meg is találtam, és ez így nagy általánosságban a Nyugat. Már nem Brüsszel meg Soros, hanem a tágabb életfilozófiát jelentő égtáj elrettentő értelemben, mint ahonnan minden baj fakad. Igaz, ez végül is magában foglalja Brüsszelt és Sorost, illetve más libernyákokat.

Akiket Orbán a hátán szokott cipelni. Amiket mond a kedves vezető, arra ma már nagy általánosságban fölösleges figyelni, de tegnap olyan tripet engedett meg, hogy az ember legszívesebben szólt volna neki, gyere vissza Viktor, ne röpülj annyira. A szövegből, amit a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara küldöttgyűlésén előadott, immár egy jól megtermett téboly rajzolódott elénk olyan bőségesen buzogva, hogy muszáj foglalkozni vele, hátha egy ápoló végre észreveszi, és beadja neki a megfelelő szuriját. Mert, ha nem, abba bele fog gebedni az ország, atomjaira hullik, ami folyamat rég elkezdődött, csak mindenféle propagandával takargatják. A boltos élményeimet is ennek igazolására mutattam meg.

Az a gyakorlati lenyomata annak, ahogyan Orbán az országot veszejti el, miközben valami álomfelhőkön utazgat. Most is, a tátott szájú agrárembereknek azt adta elő, hogy a mostani nehéz helyzetben van olyan politikai logika – nyugaton persze – amelyik az agráriumra akarja hárítani a válság terheit. Itt kellett volna közbevetni azt a helyénvaló toldást, hogy csak egy ilyet mutassál csezmeg, de senki nem állt föl ilyennel az agráremberek közül. Úgyhogy folytatódhatott az álom a végkifejlettel, hogy Magyarországon ilyen soha nem fog történni, itt az agrárium kárára nem fognak válságot menedzselni. Igaz, máshol sem, de muszáj volt letenni a hazug alapkövet a nagy összeboruláshoz.

Ettől a kiindulóponttól keveredett bele aztán a kedves vezető a diadalmas választásba annyira, hogy érdemes bővebben idézni, ahogyan a valóság és álom különböző síkjai úgy összekafancolódnak térben és időben, amiből a józan ész számára már nem létezik kiút egyáltalán. Április harmadikán nem egy párt, hanem a vidék győzött – mondta egyetlenünk. És folytatta is nagy-nagy gyönyörűségünkre. Megtudtuk, hogy „az árak az egekbe szöktek, és ennek a helyzetnek a súlyát, az ezzel járó feladatok súlyát mindenki, az agrárszakemberek, a politikusok és a választópolgárok is érzik. Ilyenkor az egyetlen megoldás az egység, ezért nem véletlen, hogy április 3-án ilyen hatalmas egységben sikerült megnyerni a választást”.

No most, ezek szerint már áprilisban aszály volt, ezért nyert a Fidesz kétharmaddal. Ezt eddig nem tudtuk, de legalább most már igen. Mindezek után is olyan bőségben patakzottak az álomlufik a mi jótevőnk szájából, hogy kevés vagyok én mindet megmutatni. Így csak utalásképpen rezsicsökkentés, családok megvédése és államadósság csökkentése, amelyeket egyesével is ki lehetne lukasztani, vagy csak elengedni a madzagját, és hagyni, hogy Orbán velük együtt szálljon el a magas levegőégbe. De mindez sem volt elég, mert előkerült a legnagyobb aduász, ami viszont már tényleg a téboly mélységét vagy a trip magasságát mutatja gusztus szerint. Köpni vagy nyelni, ez itt a kérdés.

Nos tehát – hallhatták a bávatag agrárosok – a V4-ek olyan gazdaságpolitikát valósítanak meg azután, „ami kivisz minket a most fenyegető felhős égbolt alól”. Ha aszály van, akkor örülni kellene a felhőnek, igaz, az aszály választási győzelmet hoz. V4 már nincs, az aszály még igaz is lehet, de mindezeken túl még genderezve, a kisfiúk megmaradó fütyijének együtt örülve talált egymásra Orbán és az agráremberek csapata. Mondom, ez is egy világ, meg az is, hogy a felsorolt agrárárukért a boltban annyit fizettem amennyit, úgyhogy az igaz, nem a parasztokra van terhelve a válság, hanem rám. Aki egyben te is vagyok, én nyájasom. Viszont látszik, hogy Orbán egy egészen más, fura álomvilágban él. Vissza kellene hozni valakinek, vagy hagyni egy kerek szobában álmodozni, rugalmas falak között. Vagy-vagy.

Ismerjük meg Maruzsa Zoltán nevét. Ha már találkoztunk vele, jegyezzük meg egy életre, vagy alkalmasint felejtsük el örökre, az volna a jobb. Államtitkár ő, aki az oktatás szétveréséért felel hivatalában, és derekul teszi is a dolgát. Látjuk, gyermekeinken érezzük, ahogy tátott szájjal jönnek ki az iskolapadból, és a tanárok is hasonképp néznek szemre és fejre. Maruzsa Zoltán nem enkezével verte szét a magyar oktatást, rengetegen dolgoztak azon, viszont most ő az, aki csűrdöngöl a füstölgő romokon, és mindeközben képes volt arra, hogy egy mondatban és mondattal alázza meg a tanárokat, illetve vágja haza a dübörgő és még annál is jobban teljesítő magyar gazdaságról nyerítő propagandát.

Maruzsa Zoltán a következőket mondta az ő szájával: „Most, hogy ilyen rosszul megy a gazdaság, nehezebben fognak tudni elhelyezkedni azok a pedagógusok, akik fel akarnak mondani. Ezért aztán majd meggondolják, hogy felmondanak-e.” Tessenek mély levegőt venni, felocsúdni az ájulásból, és értelmezni a mondandót, ami nem egyéb: a tanárok ugyan ugrálhatnak, fenyegetőzhetnek felmondással, de olyan rossz a helyzet, hogy úgysem kellenek sehová. Következésképp, vagy maradnak éhbérért tanárok, vagy pediglen éhen dögölnek. Így rakta helyre a hepciáskodó tanárokat az ő államtitkáruk, akinek normális országban a dolga az volna, hogy az általa felügyelt területen flottul menjenek a dolgok.

Ehhöz képest mondja azt, hogy itt is szar, de máshol még szarabb, és ezzel az ügy le is van zárva. Hogy a tanárokat képen köpi, az benne van a pakliban, mert nekik ez a sorsuk a NER-ben, viszont a döglődő országról tett kijelentését megbeszélhetné a főnökével. A legnagyobbal az erkélyen, mert a közvetlen, aki rendőr is meg orvos is, következésképp pedagógus úgyszintén ebben a rendszerben, és akit Pintérnek hívnak, egészen másképp látja dolgokat. Ő meg azt nyilatkozta, azért kevés a rendőr, mert annyira dübörög gazdaság, hogy könnyedén elhelyezkednek máshol a népek. Ezeket a kijelentéseket az ország állapotáról nem ártana egyeztetni a megszólalások előtt, mert itt mindenki összevissza beszél, ami épp eszébe jut.

Történetünk innentől, illetve méla kurvaanyázásunk többfelé is ágazhatna és iramodhatna, vizsgálhatná a gazdaságot, hogy kinek van igaza, illetőleg ki hazudik az említettek közül, de úgyis láthatja mindenki, mi folyik itt. Ha pedig nem, az baj. És még inkább gondoktól terhes állapot az, ha tisztában van azzal, kies hazánk nyakig ül a ganyéban, de neki így is, jó, mert egy a lényeg, hogy Orbán legyen hatalmon. Áprilisban kiderült, sokan vannak ilyenek, épp elegen ahhoz, hogy döntsenek az ország sorsáról. Emiatt már nem kesergünk, mert ebbe már beledöglöttünk, most is a szellemünk mesél csupán Husztnak düledező romjai közül. De foglalkozhatnánk Pintér elvtárssal, mint az oktatás atyaistenével is.

Ám abban a pillanatban, amikor ezt a mondatot leírtuk, már látszott, hogy ez is folytatni minek jellegű hangsor, ilyen lemondó legyintés-állapotban van az ország. Voltaképp harmadik irányunk, Maruzsa államtitkár is legyintett egyet a mondatával, amikor szinte azt mondta, olyan szar az egész, hogy voltakép minden mindegy. Valószínűleg ezért őt az agitproposok számon fogják kérni, de nem sajnáljuk őt emiatt, hanem a tanárok nevében kérjük ki magunknak, mert ők láthatóan olyan állapotban vannak, hogy ezt nem teszik meg. Mások pedig nem törődnek velük, mert épp nem őket viszik a vagonba. Aztán amikor már igen, akkor meg későn lesz, de hiába láttunk már ilyet, mindig ugyanaz van.

Visszatérve azonban Maruzsára, hogy miért kell megismerni vagy egy életre megjegyezni a nevét, ha belegondolunk, ennyire nyíltan társadalomellenes, cinikus, alávaló megszólalás nem nagyon hangzott el még az elmúlt tizenkét évben sem. Nem kevesebbet mondott ugyanis, mint azt, mi hülyék vagyunk, szétcsesszük a gazdaságot, de sebaj, akkor a tanár is boldog a minimálbérrel, és nem kell tartani tőle (sem). És még azért a Maruzsa, mert ebben az esetben ő a kormány szava, és ő mondja a képedbe, hogy nem lesz munkád, és társadalmunk munka alapú, hogy el ne feledjük. Nos, nem igazán. Társadalmunk lopás-, meg maffiaalapú, és akinek ez nem tetszik, az fogja be a pofáját. Örüljön a luknak a valagán. Ezt mondta Maruzsa nekünk.

Hoppál Pétert elvitte a mentő a parlamentből, mert baj volt a vakbelével. Tegnap akkora hír volt ez a NER-ben, hogy mindenünnen ez folyt akárha csap, mintha Hoppál Péter érdemelne érdemei alapján ekkora figyelmet, holott nem. Lábadozik már Hoppál Péter, és ezt Istennek meg az orvosoknak köszöni. Nem tudni, milyen megoszlású a hála az ő szívében, fifti-fifti-e, de ezek szerint a Kásler által javasolt tízparancsolat nem védte meg őt a bajtól, mert kellett a szike. Hogy ezek után Istennek hálálkodik, az a dolgok elkenése, akkor próbálhatná ki igazából a felsőbb segítséget, ha a mentők nem mentek volna érte, az orvosok nem műtötték volna meg, megnéznénk akkor milyen állapotban lenne.

De mert gonoszak nem vagyunk, csak megvetjük őt, ezért jobbulást kívánunk neki, és csak azért sajnáljuk, hogy most esett meg vele a baj, mert írtak neki egy levelet, amit így nem kap kézhez, és nem tudja tanulmányozni az abban foglaltakat. Pedig ráférne nagyon. A FESZ (Független Előadó-művészeti Szövetség) ballagott el a postára a borítékkal, rajta a címzett Hoppál Péter államtitkár et., és lehet, szerencse is, hogy nem tudja átvenni, mert még valami baja esne tőle az appendictisen kívül is, és azt nem igazán szeretnénk, mert, mint már előadtuk, nem vagyunk mi vérszomjas vadállatok. A levelezőknek már a neve sem sok jót ígér, ha az embert Hoppál Péternek hívják egyébként.

Ilyen független izékkel csak a baj van, az ilyenek nem ismerik a direktívát, az ilyenek kellemetlenek és kötözködnek, mert csak az igazságot hajtják, ami viszont fájni bír. Még jobban annál a rohadt vakbélnél is. Ezek a függetlenek most „Az előadó-művészeti támogatási programba kötöttek bele”, illetve a pénzosztás módjába és mikéntjébe, amihez az Isten segedelmével most a kórházban lábadozó Hoppál Péternek oly sok köze van beosztásából fakadóan. Az államtitkár már megnyilvánult néhányszor, milyen eszmék vezérlik őt, amelyekből fura dolgok fakadnak, például, hogy ő eztán a noÁr mozgalomnak egy kanyi vasat nem fog adni. Aztán kiderült, hogy eddig sem adott.

No most, nem az az igazi baj, hogy Hoppál Péter hazudik, hiszen fideszista, így ez alapkövetelmény, hanem az, nagyon nagy gond, hogy ne így mondjuk, rendszerhiba, hogy a támogatások elosztása Hoppál egyéni ízlése szerint történik. Ez pedig hagy kívánni valót maga után, egy dologban azonban makulátlan, ez pedig a kormány által meghatározott világképhez való hűség. Ebből pedig fura dolgok fakadnak, és ezekre mutatnak rá levelükben ezek a függetlenek, így, ha Istennek volt dolga Hoppál vakbélgyulladásával, az csak annyi, hogy nem tudja elolvasni – egyelőre -, és nem kap tőle ráadásnak agyvérzést is. Szerepelnek ebben a levélben egész nagy elvetemültségek, olyik büntetőjogilag is sejthetős.

Magunk viszont csak arra mutatnánk rá, mert ebben a rendszer minden pitiáner aljassága és szarsága benne van, hogy a kiírás szerint egyébként az előadó-művészeti szervezetek támogatásáról szóló törvény alapján működő, nyilvántartásba vett, közfeladatot ellátó szervezetek működésére (például színház) adható a támogatás. Ehhez képest futballcsapatok kaptak belőle, például a milliárdokkal dobálózó FTC Labdarúgó Zrt. is, mégpedig cirkuszi előadás meglátogatására, majd aztán cirkuszpedagógiai foglalkozáson való részvételre. Bocsásson meg a nagyérdemű, ezen csak röhögni lehet, ha már kisírtuk magunkat.

Élcelődni is lehetne, mi szüksége van az aranylábúaknak cirkuszpedagógiára, hogy földön fetrengést tanuljanak netán a fókáktól, vagy én nem tudom, de ez az egész annyira abszurd, amennyire törvénytelen, és amilyen gyalázatos. Így működik a Hoppál-féle kultúratámogatás, mert másképp nem is működhet. Ez a NER ugyanis, és ebben az egész benne van a primitívségével, a lopásával és elbutító borzalmával. Sok minden történt már, de, hogy a színházaknak szánt közpénzből futballcsapat járjon cirkuszba, ez még hungarikumnak is unikum, ez úgy nagyjából egyébként a pokol. Kívánjuk, hogy Hoppál Péter gyógyuljon fel a vakbélműtétből, aztán azt, hogy olvassa el a függetlenek levelét, és tegyen vele az ő Istene, amit csak akar.

Minden ott kezdődött, hogy a szabadkai erdőben egy afgán meg egy pakisztáni elkezdett lőni egymásra. Mert ezek különben sem szeretik a másik szagát úgy ezer éve, most meg még helyzet is van, rosszul megy a bolt, lekonyul a fülük, hosszú volt a Ramadan, vagy ilyesmi. A szerbek, bár ilyen izgága népként élnek a tudatokban, a maga helyén, egészen higgadtan kezelik ezt az egészet. Egy embert őrizetbe vettek, illetve Vladimir Cucic szerb menekültügyi biztos pedig azt mondta, „felelőtlenség” lenne azt feltételezni, hogy a két csoport embercsempészettel foglalkozott, és emiatt csapott össze. Szerintünk pedig ezek a lődözők nem gondoltak Magyarországra lődözés közben, se miránk benne, egyáltalán eszükbe sem jutottunk ott, a szabadkai erdőben. Ehhez képest két nap múlva megtudjuk, hogy Brüsszel meg Soros.

Hogy ez a kettő bujtogatja az afgánokat és pakisztániakat „bűncselekmények elkövetésére”. Egészen pontosan, hogy Szijjártó Pétert idézzük, akit eddig sem nagyon tekintettünk külügyminiszternek, hanem csak ilyen rikácsoló madárfélének, ezután pedig ebbéli sejtésünk bizonysággá vált: „Brüsszel és a Soros-féle NGO-k fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre. Ne bujtsák fel őket, hogy megsértsék Magyarország határát. A veszteségekért a felelősség azokat terheli, akik a migrációt támogatják.” Delikát, és egyben megdöbbentő, másrészt pedig szégyenteljes. S ha nem ismernénk Szijjártót, még el is csodálkoznánk a minden logikát – és egyebeket – nélkülöző kijelentésen. De ismerjük, és így csak annyit mondunk neki lassan, hogy ő is megértse: anyád.

A brüsszelezés egy sajtótájékoztatón hangzott el, ahol Szijjártó szerb kollégája, Nikola Selakovic egyáltalán nem foglalkozott a migrációval és lövöldözéssel, mert nem ezért hívták össze a bulit. Hanem annak örvendezett, hogy milyen jó a magyarokkal kereskedni, meg, hogy a szerbek nálunk tárolhatják télire a gázukat. Ez is megérne egy misét, hogy miért, most azonban afelett mélázunk, mi a jó Isten baja van Szijjártó Péternek, hogy nem bír leállni ezzel a Brüsszellel meg Sorossal. Miközben persze azt se feledjük, hogy Navracsics elvtárs épp most van küldetésben, hogy pénzt kunyeráljon Brüsszeltől, amit azért tartanak vissza, mert itt Szijjártó és a cimborái úgyis ellopnák, amit Brüsszel nem akar. Ha ez felizgatja a mi rikácsoló madérfélénket, az persze érthető, de nem segít az ügyön, ha azt mondja, Brüsszel miatt lőnek a szabadkai erdőben.

Francokat. Hogy Szijártó és bájos csapata is megértse. De migráncsozni oly jó, hogy most már ki is öblösödik a téma. Az is szóba került ugyanis Szijártó szájával, hogy mindemellett még jönnek az ukránok is, nyolcszázezret emlegetve, mint akik mind kedves népünk nyakába szakadtak, de módszeresen elhallgatva azt, hogy közülük tán jó, ha tíz-, tizenötezren maradtak, és velük is a civilek foglalkoztak és foglalkoznak. Brüsszel egyébként ezekre a gondokra Navracsics nélkül is adott pénzt, amit azok a civilek, akik tényleg törődnek az ukrán menekültekkel, nem kaptak meg. A mi kérdésünk tehát mindezek után az: hol a pénz, Szijjártó? De innen, hogy az ukránok is csak tranzitnak használják kies hazánkat, odáig is eljuthatunk, hogy leginkább a lövöldöző afgánok is, akiknek eszük ágában sincs itt lődözni.

Csak minél gyorsabban keresztülsuhanni lankáinkon és kaszálatlan árokpartjainkon. Ehhez képest a Mi Hazánk munkatáborokba zárná őket itt, ahol valóban elkezdenének lődözni, de nem ez az érdekes, hanem az éledező fasiszta-kommunista tempó, hogy a külső körülmények már megint kedveznek az ordas eszméknek. És ezek jönnek ki a rikácsoló madárféléből is, illetve az uszítás és riogatás, de ezen a ponton azért megint csak eszünkbe jut Navracsics, hogy kár őt Brüsszelbe utaztatni kunyerálni, ha közben – igaz, belső használatra – teli pofával szidjuk őket, hogy „fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre”. Mert ugyan az lehet, hogy akinek szánva van – tátott szájú bávatagok -, azokhoz el sem jut az üzenet, de abban biztosak lehetünk, hogy Brüsszelbe meg igen.

Ha ez a cél, akkor nincs miről beszélni. Akkor nem kell kunyerálni, kettősmércézni és boszorkányüldözésit rinyálni, akkor haza kell hívni Navracsicsot, mert amúgy sem megy sokra, a hét végén is buktunk ötszáz milliárdot. Sőt, ha nem is épp ez ügyben, de szintén a hét végén sokallt be a Néppárt elnöke, aki annak idején milyen kedves vendég volt az erkélyen, és kijelentette, eléggé nem diplomatikusan: elege van Orbán Viktorból. Hazaárulók vagyunk, és megértjük Manfredet, Orbánból és Szijártóból is már mindenkinek elege van. Csak bájos magyar népünk nem tud betelni a csodálatukkal olyannyira, hogy négyszer egymás után választja meg őket kétharmaddal. S ha arra keressük a választ, mi a baj, hát ez. Mint Krovjov recsegte a Margaritában, amikor a Maestro bálján fogadta a vendégeket: „Meg vagyunk hatva, nem találunk szavakat”.

Minden ott kezdődött, hogy a szabadkai erdőben egy afgán meg egy pakisztáni elkezdett lőni egymásra. Mert ezek különben sem szeretik a másik szagát úgy ezer éve, most meg még helyzet is van, rosszul megy a bolt, lekonyul a fülük, hosszú volt a Ramadan, vagy ilyesmi. A szerbek, bár ilyen izgága népként élnek a tudatokban, a maga helyén, egészen higgadtan kezelik ezt az egészet. Egy embert őrizetbe vettek, illetve Vladimir Cucic szerb menekültügyi biztos pedig azt mondta, „felelőtlenség” lenne azt feltételezni, hogy a két csoport embercsempészettel foglalkozott, és emiatt csapott össze. Szerintünk pedig ezek a lődözők nem gondoltak Magyarországra lődözés közben, se miránk benne, egyáltalán eszükbe sem jutottunk ott, a szabadkai erdőben. Ehhez képest két nap múlva megtudjuk, hogy Brüsszel meg Soros.

Hogy ez a kettő bujtogatja az afgánokat és pakisztániakat „bűncselekmények elkövetésére”. Egészen pontosan, hogy Szijjártó Pétert idézzük, akit eddig sem nagyon tekintettünk külügyminiszternek, hanem csak ilyen rikácsoló madárfélének, ezután pedig ebbéli sejtésünk bizonysággá vált: „Brüsszel és a Soros-féle NGO-k fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre. Ne bujtsák fel őket, hogy megsértsék Magyarország határát. A veszteségekért a felelősség azokat terheli, akik a migrációt támogatják.” Delikát, és egyben megdöbbentő, másrészt pedig szégyenteljes. S ha nem ismernénk Szijjártót, még el is csodálkoznánk a minden logikát – és egyebeket – nélkülöző kijelentésen. De ismerjük, és így csak annyit mondunk neki lassan, hogy ő is megértse: anyád.

A brüsszelezés egy sajtótájékoztatón hangzott el, ahol Szijjártó szerb kollégája, Nikola Selakovic egyáltalán nem foglalkozott a migrációval és lövöldözéssel, mert nem ezért hívták össze a bulit. Hanem annak örvendezett, hogy milyen jó a magyarokkal kereskedni, meg, hogy a szerbek nálunk tárolhatják télire a gázukat. Ez is megérne egy misét, hogy miért, most azonban afelett mélázunk, mi a jó Isten baja van Szijjártó Péternek, hogy nem bír leállni ezzel a Brüsszellel meg Sorossal. Miközben persze azt se feledjük, hogy Navracsics elvtárs épp most van küldetésben, hogy pénzt kunyeráljon Brüsszeltől, amit azért tartanak vissza, mert itt Szijjártó és a cimborái úgyis ellopnák, amit Brüsszel nem akar. Ha ez felizgatja a mi rikácsoló madérfélénket, az persze érthető, de nem segít az ügyön, ha azt mondja, Brüsszel miatt lőnek a szabadkai erdőben.

Francokat. Hogy Szijártó és bájos csapata is megértse. De migráncsozni oly jó, hogy most már ki is öblösödik a téma. Az is szóba került ugyanis Szijártó szájával, hogy mindemellett még jönnek az ukránok is, nyolcszázezret emlegetve, mint akik mind kedves népünk nyakába szakadtak, de módszeresen elhallgatva azt, hogy közülük tán jó, ha tíz-, tizenötezren maradtak, és velük is a civilek foglalkoztak és foglalkoznak. Brüsszel egyébként ezekre a gondokra Navracsics nélkül is adott pénzt, amit azok a civilek, akik tényleg törődnek az ukrán menekültekkel, nem kaptak meg. A mi kérdésünk tehát mindezek után az: hol a pénz, Szijjártó? De innen, hogy az ukránok is csak tranzitnak használják kies hazánkat, odáig is eljuthatunk, hogy leginkább a lövöldöző afgánok is, akiknek eszük ágában sincs itt lődözni.

Csak minél gyorsabban keresztülsuhanni lankáinkon és kaszálatlan árokpartjainkon. Ehhez képest a Mi Hazánk munkatáborokba zárná őket itt, ahol valóban elkezdenének lődözni, de nem ez az érdekes, hanem az éledező fasiszta-kommunista tempó, hogy a külső körülmények már megint kedveznek az ordas eszméknek. És ezek jönnek ki a rikácsoló madárféléből is, illetve az uszítás és riogatás, de ezen a ponton azért megint csak eszünkbe jut Navracsics, hogy kár őt Brüsszelbe utaztatni kunyerálni, ha közben – igaz, belső használatra – teli pofával szidjuk őket, hogy „fejezzék be a migránsok biztatását és felbujtását bűncselekményekre”. Mert ugyan az lehet, hogy akinek szánva van – tátott szájú bávatagok -, azokhoz el sem jut az üzenet, de abban biztosak lehetünk, hogy Brüsszelbe meg igen.

Ha ez a cél, akkor nincs miről beszélni. Akkor nem kell kunyerálni, kettősmércézni és boszorkányüldözésit rinyálni, akkor haza kell hívni Navracsicsot, mert amúgy sem megy sokra, a hét végén is buktunk ötszáz milliárdot. Sőt, ha nem is épp ez ügyben, de szintén a hét végén sokallt be a Néppárt elnöke, aki annak idején milyen kedves vendég volt az erkélyen, és kijelentette, eléggé nem diplomatikusan: elege van Orbán Viktorból. Hazaárulók vagyunk, és megértjük Manfredet, Orbánból és Szijártóból is már mindenkinek elege van. Csak bájos magyar népünk nem tud betelni a csodálatukkal olyannyira, hogy négyszer egymás után választja meg őket kétharmaddal. S ha arra keressük a választ, mi a baj, hát ez. Mint Krovjov recsegte a Margaritában, amikor a Maestro bálján fogadta a vendégeket: „Meg vagyunk hatva, nem találunk szavakat”.

Lett víz Solymáron. Nem kellett ehhez egyéb, mint Menczer Tamás, akinek elég volt azt mondania, hogy legyen. És lett. Mókás volna ez a történet, ha nem lenne tragikus, hogy itt a hét végén azon izgulhatott – egyebek mellett – az ország apraja és nagyja, hogy vajon Solymáron (és a környékén) netán szomjan pusztulnak-e az emberek, vagy hozzájutnak egy pohár vízhez. Vizekben gazdag ez a terület, ahol épp élünk. Pár éve még víznagyhatalomként aposztrofáltuk magunkat, mint akik, ha mindenhol a környékünkön sivatag lesz is, és még a tevék sem bírják a kiképzést, mi azonban nyakig üldögélünk a hűs habokban, és idvezülten lefetyeljük buzgó forrásainkat.

Valaminek történnie kellett, hogy most meg Solymáron – és a környékén – vízbajok vannak, és ez a történés a rezsicsökkentés maga. Mert most is tudjuk, kormányunk is mondja, hogy van víz mindenütt, ám, hogy Solymáron mégsincs, annak azok a kurva csövek az okai. Meg a tározó. Ez utóbbiban nem volt megfelelő mennyiségű folyadék, a másiknak meg nem elég a keresztmetszete, azaz, ha lenne is elég a vízből, nem tud annyit szállítani, mint amennyit ilyen tikkasztó napokon kellene. Nem volt pénz kicserélni szélesebbre a csöveket, mert rezsicsökkentés van. Most olcsó a víz, de nem volt, úgyhogy kormányunk áldásos ténykedése körbe ért, meghozta úgymond az aszott gyümölcsét.

Nem úgy Felcsúton, ahol szépen teremnek a tökök. Mert mindeközben, amidőn az emberek az ország közepén készültek szomjan pusztulni, O. V. nagyvezírnek arra volt gondja, hogy tököt szüreteljen a kertjében, ahol nem tűz a nap, mert a stadion jóságos árnyékot vet a budira és annak környékére a legmelegebb órákban. Persze más, kisebb gondok is akadtak mindeközben a Felcsúton kívüli világban. Európa vezetői a télre gondolva a gázellátás felett aggódtak, illetve az is ezen a forró hétvégén derült ki, hogy kies hazánk, amelynek bájos vezetője tököt szüretel jódolgában, uszkve hatszáz milliárd pénzt bukott az itteni lopások miatt, de sebaj, veszett már több is Mohácsnál, aminek, ugye, miniszteri biztosa is van már.

De maradjunk a töknél kicsinyég. O.V. nagyvezér a bávatag alattvalókat szórakoztatni óhajtván közzé tett egy képet, amelyen egy tököt toligál, ami a felcsúti budi mellett növekedett, és mint valami ihletett nyelvi zseni, „Tök meleg van” felirattal tette közzé. Ettől a hívek nagy valószínűséggel állva pisáltak, mi pedig azon gondolkodtunk, mi a jó isten baja van ennek a manusnak, de nem tudtunk rájönni, máshonnan nézve már régen, nagyon régen tudjuk. Megfordult a fejünkben a Brian élete című filmalkotás, amelyben – mint emlékezni tetszenek – a messiásnak kikiáltott főhős után özönlenek az ottani bávatagok magasba emelve és követve az ő tökét. Nos, ilyen Neriában is előfordulhatna, készség volna rá.

Túl ezen azonban, és mindeközben Solymárra, és az ottani szűk cső miatt szomjazókra gondolva nézzük ezt a Felcsúton termett tököt, és eszünkbe jut, mily szerencsés is az a vidék, ahol solymári gondok nincsenek. Stadion van meg kisvasút, hűsítő tavacska, egyáltalán Felcsúton olyan bajok, amelyek az országban másutt felütik a fejüket, egyáltalán nincsenek. Felcsút az Isten tenyerén csücsülő Paradicsom, ahol lám, a tök is milyen szépen megterem, hogy az ember arra gondol, bárcsak az ő fatornyosában született volna meg O. V. nagyvezér. Vagy ami a legjobb lenne, ott se egyáltalán, azaz sehol. De most már az ilyen álmokat cseszhetjük. Itt ül a nyakunkon, és követik az ő tökét.

Sok mindent lehetne még mesélni, mennyi borzalom történt a kerek világban ezen a forró hétvégén, miközben nekünk az ő töke jutott, de nem terhelném a nyájas olvasót a bajokkal. Csak annyit kies hazánkról, hogy miközben Solymáron kiderült, nem elég széles a vezeték, és nem bír rajta elég víz átfolyni, mert a rezsicsökkentés miatt nem volt pénz fejleszteni, Menczer államtitkár fölszólította a vízszolgáltatót, lássa el a feladatát, ne szomjaztassa a népet. (Már majdnem népnyúzó Ryanair lett a vízszolgáltató.) Akárha a korban, ahová térünk vissza, s amelyben a malacnak lett megszabva, hogy hányat fialjon. R. Elvtárs a búzakalászhoz hajolt, O. elvtárs tököt furikáz. Seckojedno.

Miskolcon, az Avas városrészen többen tengeralattjárót véltek hallani a napokban. Furcsa ez, hiszen tengernek se híre, se hamva a közelben, a hang azonban jól hallhatóan ott volt, és nem tudtak mit kezdeni vele. Már minden sarkon nézték, a kanálisból nem bukkan-e fel egy periszkóp, amely forogva figyeli szorgos népünket. Mit lehessen tudni a technika mai fejlettsége mellett, és ilyen háborús időkben. Igaz, előtte nem sokkal a gólya kelepelésére hitték, hogy géppisztollyal lőnek, pár utcában furcsa, kendős idegeneket láttak, de csak Máli néni és a szomszédja mentek misére. Még szerencse, hogy valaki felismerte őket időben, mert már szervezték ellenük a baseballütős csapatokat.

Ebből is látszik, hogy a lakosság állapotban van, mindenhol a veszedelmet szimatolják, nem csoda, ha az ismeretlen, de mégis valahonnan derengő különös hangról a filmek után a tengeralattjáró jutott az eszükbe, sose lehessen tudni. Azt sem, ki védi meg őket, mert a mostani hadügyminisztert nem ismerték, csak a Hendére emlékeztek, és róla is az a kép maradt meg bennünk, amikor a gukkerján rajta volt a kupak, és úgy figyelte a hadi eseményeket. Kiben bízhat az ember ilyenkor, Istenben sem lehet mindig, mert nem voltak túl jó viszonyban vele, elsunnyogták a vasárnapi miséket, és gyógyulni is kalmopyrinnel, nem pediglen miatyánkkal szoktak. Ha innen nézzük, nem volt reménytelen az ügy.

Hanem ez a hang, és ez a tengeralattjáró. Merthogy békaember meg ürgebőr, az még rendben lett volna, ismertek ilyet emlékeikből, de víz alatti jószág a flaszter alatt, titkos csobogókban, föld alatti ereken, hogy idáig eljutottak, annak oka volt, és egészen konkrét. Szilassy bácsi a templomi kórusból, a hímzőszakkör oszlopos tagja. Több mint százéves volt az öreg, tolószékben szokta közlekedtetni az unokája, és mókás is volt az álló kórusban ücsörögve, de ebből ő nem engedett, többen azt hitték, ez az akarat tartja életben, holott egészen más. Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor nekiláttak az ellenkezőjére fordulni a dolgok az országban, kezdte pedzegetni az ő tengeralattjárós múltját, mint aki annak idején egy U-boaton szolgált volna.

Még Dönitz admirális csapatában. Mesedélutánokat tartott a hímzőszakkörben nagy, tengeri csatákról, amit elnéztek meg el is hittek neki, és szerették is, amióta felavatták a Horthy szobrot, és ennek megfelelően kezdték szemlélni a világot újra. Viszont, akik régebbről ismerték az öreget, csak a vállukat vonogatták, mint ahogyan harminc évvel ezelőtt is, amikor partizán volt a múltjában, és mindeközben Szilas néven jelentette föl a templomba járókat. Viszont nagy szerencséjére arra meg már tényleg senki nem emlékezett, amikor Szilasiként és nyilasként ügyködött a zsidókkal kapcsolatban, úgyhogy Szilassy bácsi élete körbe fordult, ahogyan a történelem is. Tíz évvel ezelőtt lett a neve végén a két ess, meg az ipszilon.

És ekkor jelentkezet a kórusba, a templomba is, a hímzőszakkör csak ráadás volt. És itt jött ez a tengeralattjáró. Több éjszaka hallották már a különös hangot a népek, és nem tudtak mit kezdeni vele. Ekkor jutott eszükbe Szilas, Szilasi, Szilassy bácsi az ő bölcsességével, akit a kisonokája kitolt egy éjjel az út végébe, csak egyet fülelt, már mondta a tutit, hogy ez bizony tengeralattjáró, annak is a szonárja, ahogyan hanyatt úszik a flaszter alatt, és alulról vizsgálja a miskolciakat. Még a lányok bugyijába is belát, mondta Szilassy bácsi, és megcsippentette Máli néni orcáját, akit előtte készültek megagyalni a kendője miatt, csak a közismert, orrán lévő nagy bibircsók mentette meg a szomorú végtől.

Szilassy bácsi azt is elmondta, hogy ezek az U-boatok az ő idejében csapatostul támadtak, amit farkasfalkának hívott az admirális, úgyhogy – vélekedett az öreg – a lakótelep be van kerítve, menekülni már nem lehet és fölösleges is. A távolabbi emberekhez azonban csak a farkasfalka jutott el, ők indultak a puskáikért, hogy megvédik a telepet, a hímzőszakkörben viszont nekiláttak mélyvízi bombákat eszkábálni. Olyan háborús lett a hangulat, hogy maga a kedves vezető sem óhajthatott különbet, egy ordítás lett a telep, és csak nagy nehezen hallották meg Kovács magyartanárt, a hobbi ornitológust, aki előadta nekik, hogy ez füleskuvik (Otus scops), annak a hangja, meg különben is, hogyan mászkálhatna tengeralattjáró a csatornában.

Tényleg, mondták a telepiek, hogyan is gondolhattunk ilyet, tengeralattjáró a föld alatt, és nevettek. De azért a farkasokra ügyeljünk, tették hozzá, mert ez megmaradt bennük, ugyanis félni muszáj. Szilassy bácsi pedig megüzente Kovács magyartanárnak, hogy ezért ki fogja rúgatni. Neki is látott egy komoly, géppel írt feljelentést pötyögni, hogy nevezett magyartanár az óráin elfajzott irodalmat tanít, Adyt meg ilyesmit, különben is, harci szelleme egyenlő a nullával, bagolynak nézi a tengeralattjárót, és ezzel fellazítja a polgárok morálját. Most tolja a kisonoka Szilassy bácsit a pártirodára, mert az ilyenek nem változnak, ha száz évesek akkor sem. (Ui: Miskolcon tényleg azt hitték a bagoly hangjára, hogy tengeralattjáró.)

O. V. minielnök egy napon arra ébredt, hogy galambbá változott. Ott feküdt az ágyában riadtan, majd agyon nyomta a dunna, de azért kivakarózott a cihából, és nekilátott megnézni magát a tetejétől egészen az aljáig. Nem volt abban sok öröm, tollas volt a feje neki, a hasa úgyszintén, és tollas volt a háta is. Tisztára galamb lett, ezen nincs mit szépíteni. Kiáltott volna segítségért, de csak burrogott, öklével a levegőbe csapott volna, de látta riadtan a szárnyát, amivel verdesett. Nem volt mit tenni, fölröppeni igyekezett, ám zsupsz, hanyatt esett, kalimpált lábaival a levegőégbe. Nagy nehezen talpra vergődött, fölmászott a párnára, és tisztesség ne essék szólván, odacsinált, ahogyan a galambok szoktak odacsinálni. Úgyhogy odébb ment.

Ott a párnán azonban azon elmélkedett, hogyan eshetett ez meg vele, és eszébe jutott az előző nap, amikor kijelentette, hogy galamb ő a héják között, de soha nem gondolta volna, hogy a szavaknak mágikus ereje is lehet. Nem olvasta ő a Kalevalát, mert jogász volt, és az ott, abban megszerzett tudásból élt, most pedig így járt. Majd elmagyarázza, mi történt – gondolta, és csak visszacsinálják valahogyan, mert így maradni nem lehet, így vélekedett, amikor kopogtak. Szabad, mondta, de csak ilyen galambhang jött ki belőle, amire az ajtó kinyílt, belépett a sofőr, aki vitte volna a rádióba. De a sofőr semmit nem tudott. Látta, hogy O. V. minielnök párnáján egy galamb ácsorog, ráadásul odaszart, úgyhogy hozzá akarta vágni a széket.

Röpült a szék, és a falon törött ripityára. Vitya fölrepült a csillárra, onnan nézte a sofőrt, és ordított neki, hogy én vagyok, én vagyok, de csak galambul tudott, a sofőr viszont nem tudott ezen a nyelven, ezért ordított ő is, mire bejöttek a testőrök. Tele lett velük a szoba, nyolc-tíz kopasz ugrált a csillár felé, de nem érték el, amikor az egyik fogta, elővette a pisztolyát, és lőni kezdett. Röpködtek a csillár darabjai, fröcsögött a malter a plafonból, ahogyan becsapódtak a golyók, Vitya félelmében megint odacsinált, és mindeközben bánatosan nézte a kevlár mellényt, amely ott nyugodott az egyik szék hátán a trottyos gatya mellett, ami szintén galambszaros lett. Ne rójuk meg ezért, tegye fel a kezét, aki nem szarná össze magát ilyenkor.

Viszont Vitya is szarban volt, ezt meg kell hagyni. Már egy egész testőrsereg hajkurászta, még szerencse, hogy a leglelkesebbnek kifogyott a lőszere, ezért a saját zakójával meg a hajrá magyarok sáljával űzték bútorról bútorra, és a helyzet kezdett egészen szorult lenni, amikor az ajtóban az egyik egy lepkehálóval jelent meg. Hogy ezt honnan szerezte, azt senki nem tudja, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy az ajtó nyitva maradt, Vitya tehát vett egy nagy levegőt, kiröpült rajta, keresztül a folyosón, aminek a végén tárva volt az ablak, nyitva az út a szabadba. Megmenekült, gondolta, és a testőrök elől valóban, de jöttek aztán a többi veszedelmek, mint majd észrevesszük a nagy mesélésben aztán.

Szürketollas utcai galamb lett tehát. Elröpült a Kossuth térre már csak megszokásból, de itt gyerekek csúzliztak rá, macskák kergették és majd agyon taposták, mert mindenki csak leszegett fejjel ment előre. Szólni akart a többi galambokhoz, de rá se hederítettek. Megkóstolt egy száraz, és valószínűleg kutyaszaros kiflivéget, de kiköpte. Nem mehet ez így tovább, vélekedett, és úgy döntött, elrepül a helyetteséhez, a nagy vadászhoz, aki csak ért már az állatok nyelvén talán, csak tanult valamit azon a világkiállításon – így okoskodott Vitya, de rosszul gondolta. Ahogy röpült a helyetteséhez, föntről látta a várost, amely utálta őt. Gyűlölte minielnökként és most galambként is. Sírt volna már, de egy galamb sírni sem tud.

Nyitva volt a helyettese ablaka, jó ebédhez szólt a nóta odabentről, de Vitya annyit már megtanult, hogy nem lehet ebben a formájában csak úgy beállítani valahová, hogy szevasz röfi vagy nyolcvanezer, Feri bátyám. Ezért az ablakpárkányra telepedett, hogy megnézze, mire jut ezzel a helyettessel, ám semmi sem úgy alakult, ahogyan eltervezte. A helyettese fogta a sörétes puskát, és megcélozta Vityát, aki menekülni volt kénytelen, és gondolta, elmegy a parlamentbe, ott, a képviselők előtt tisztázza magát, de bejutva az ülésterembe, rájött, hogy ez hülyeség. Hogy is sikerülhetne, gondolta a függöny mögé bújva, így hát kirepült megint a szabadba, hogy csak lesz valami És ekkor érezte meg a feje fölött a héját. Sok ideje nem maradt. Kár volt annyi hülyeséget összebeszélni még erre gondolt, aztán mindennek vége lett.