Szárnyakat adnak vágyainknak

Miután pártunk és kormányunk extraprofitadó címén arra kötelezte a légitársaságokat, hogy utasonként uszkve tíz eurót utaljanak át Orbán Viktor számlájára, a Rynair azonmód jelentette be, hogy ezt megfizetteti az utasokkal, mert másképp nem is tehet. Amikor jegyet vesz az utas a Rynairtől, utazási szerződést köt vele, amely szerződésben az szerepel ennél a légitársaságnál, hogy minden új kormányzati adót áthárítanak a nyájas utasokra, a Rynair tehát nem akarja megszegni a saját szerződését, mert nem hülye. A kormány viszont annak tartja, és veszteségbe akarja kényszeríteni a társaságot, ami viszont a kapitalizmusban nem megy.

Viszont azt elfelejtettük, hogy ezek mocskos imeprialisták, akik örüljenek, hogy nem vasvellával kaszabolja le őket pártunk és kormányunk. De még az is lehet, mert amikor kiderült, hogy ilyen fennforrgás van, percek alatt küldték rá a Rynairre a fogyasztóvédelmet, hogy vizsgálná meg a cég jegyárusítási gyakorlatát, és ezen kívül, hogy érezzék a törődést, az árképzési gyakorlatukat is, hogy mennyire mocskos imperialisták ők. Minden külön értesítés és további cécó helyett rezignáltan utalnánk a kedves vezető apukájának bányacégére, amely brutálisan magas szorzókkal dolgozik.

Pláne állami megrendelésre, amiből iszonyatos extraprofitja keletkezik, amit viszont nem visz ki az országból, hanem zsebre rak. Vele viszont olyan gondok nincsenek, mint a Rynairral, de a légitársasággal sem sokáig lesznek, ha kormányunk így folytatja. Mert ahogyan egy perc alatt lehetett a nyakukra küldeni a fogyasztóvédőket, hasonképp egy perc alatt törölhetik ők a budapesti járataikat integetve Orbánnak, hogy pá, kisaranyom, pá. Feltesszük, nem ez a cég lesz az egyetlen, amelyik morcos lesz kies hazánkra meg benne ránk, és a végén úgyis mi szívjuk meg, mert mi nem tudunk olcsón röpülni. Már aki akar, és akinek telik erre.

Mielőtt azonban ránk omolna a mázsás, szörnyű mennybolt, vigadjunk egy csöppet sírva, amikor meghallgatjuk Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter szavait, aki májusban még azon elmélkedett, hogy valószínűleg a légitársaságok ráterhelik az utasokra az extraprofitadót, de ők – mármint az utasok – „akik miután ide megérkeztek, majd el is akarnak menni innen, így ki fogják fizetni a díjat.” Ha jól értjük, és jól értjük, úgy okoskodott a friss és zamatos miniszter, hogy a kies hazánkba érkező külföldi beleszagolva az itt terjengő szarszagba, mindenképpen menekülni óhajt, és akkor annak borsos ára lesz.

Érdekes megközelítés, főleg a külföldiek szemével, akik azt tapasztalják, ha retúrt vettek a Rynairre, akkor, ha távozni óhajtanának innen, még fizessenek, mert különben itt maradnak rabszolgának. Az ilyesmi öregbíti kies hazánk jó hírét a világban, bár annyira elrontani már nem lehet, miután az hír is bejárta a földtekét, hogy nálunk csecsszopók pfujolják tömegesen a stadionban térdeplő focistákat. Ehhez képest az, hogy államilag elszedik a pénzed, mint valami útonálló haramiák, ha tovább akarsz állni, már csak hab a tortán, a hátrafelé nyilazásunk újabb fejezete, amit nem szégyellünk, mert kipcsakok vagyunk.

Visszatérve azonban még erre a ropogós miniszterre, míg májusban így gondolkozott az érkező és menekülő külföldiekről, és nem tartotta akkora bajnak, ha a légitársaságok az utasokkal fizettetik meg Orbán elcseszett politikáját – mert mindig más fizeti -, most, június elején mégis ő uszította a fogyasztóvédőket a Rynairre, mondván, „akadályozzák meg a légitársaság tisztességtelen eljárását”. A fogyasztóvédelem legyőzi a Rynairt, aki pedig tovább fog állni, és az is lehet, hogy ez a nem is annyira titkolt cél, amikor persze teljesen mást hallunk. Azt halljuk, hogy rezsivédelem, és ebben a kontextusban nehezen tudjuk értelmezni.

A kedves vezető azonban segít nekünk, mert a ma reggeli kossuthoson elmesélte a lényeget, hogy aszondja, és most tessenek figyelni erősen: „a kormány nem mulya”. Ezt mi nem is hittük, hogy viszont aljas, azt nagyon is, és egy percet sem hagynak ki, hogy ezt a tapasztalatunkat újólag és mindig alátámasszák plusz megerősítsék, pedig nem kellene annyira. Mert ugyan lehet nyektetni a multit, csak nem érdekli, maximum elmegy. Vagy velünk fizetteti ki a bajait. Mindenképpen mi járunk rosszul, mindent mi fizetünk, és még távozni sem tudunk. Mert vagy öregek vagyunk, vagy nincsen ahhoz nekünk moslékunk.

Németh Szilárd, a félisten

Tegnap esősiten szarrá áztatta a bűnös Budapestet, leállt a közlekedés és utcák szakadtak be a víz súlya alatt, ami biztosan büntetés azért, ahogyan viselkedtek április harmadikán a helyiek. Ez a vízözön kezdete, illetve még Jerikó sorsa is kinéz, ha valaki rendbe nem teszi a dolgokat, utat nem mutat, jelöli ki a sövényt jelzőkarókat gátakat. Németh Szilárd örvendezett nagyon, hogy a birkózóakadémiája fölé, mellé és hozzá is megérkezett a brutális eső. Hogy miért, azt nem tudni, de videót abszolvált róla, miszerint „Medárd után egy nappal megjött az égi áldás ide a Kozma István Magyar Birkózó Akadémiára is. Woohoo!”

Nem tudjuk, miért boldog az özönvíztől hősünk, az viszont feltűnő nagyon, hogy nem népi-nemzethy, senem zsidó-görög-római módon fejezi ki boldogságát, hanem, mintha Coca-Cola mámorban fetrengene a múlt század ötvenes éveiben. És amit itt most előadunk róla, az megmutatja, valóban ott is van, illetve még távolabb, valahol a feudumok világában, ahol Csepel szigete, az ott lakó jobbágyok, a földek, rétek, birkózó akadémiák és mindenféle más jószágok az övé volnának, amelyek felett ítélhet, javaik fölött rendelkezhet, és még pallosjoga is lehet, mert ő a Párt választókerületi elnöke arrafelé.

Az egész zavaros birtokviszonyt és jogokat nézve olyan ájer üli meg lelkünket, mintha Németh Szilárd régi idők kerületi (vagy falusi) párttitkára lenne azok minden szellemi képességével és mindenható hatalmával, ám mindehhez hősünk még valami misztikumot is hozzá illeszt, mint aki ebbéli hatalmát nagyobb erőktől kapta volna, uralma a sziget fölött Istentől eredeztethető. Mástól egyébként nem is lehet, mert és ugyanis a helyi népek már többször kifejezték abbéli óhajukat (lásd választás), hogy nem őt szeretnék képviselőjüknek, hősünk viszont mégis annak képzeli magát, sőt, mint majd kiderül, még ennél is többnek.

Mielőtt azonban erről festenénk képet Némethről glóriával a fején és lángpalossal a kezében, emlékezzünk másikakra is, ahol Németh Szilárd másfajta szerepekben mutatkozik. Mégpedig abban, hogy tövig nyalja a kedves vezető valagát. E célból születtek azok a képek, amelyeken szocreál stílusban tölti ki a nemzeti konzultációt, vagy a kedves vezető után fél órával áldatja meg a saját irodáját is mindenféle csuhásokkal (by: I. Orbán Viktor). Németh Szilárd tehát egy szervilis féreg, akinek másból sem áll az élete, mint hűsége bizonyításáról, más irányban viszont, tehát lefelé azt tesz, amit csak akar. Legalábbis így gondolja az életet.

Voltaképp itt érkezünk el mondandónkhoz, ami nem lesz új, ellenben legalább megdöbbentő. Mert tudtuk azt, hogy a NER berendezkedése ilyen, láttuk és éreztük a bőrünkön az iszonyt, node ennyire penetránsan még nem maszatolták a képünkbe, mit gondolnak a világról, benne magukról és rólunk, de ebben a konkrét esetben, hogy Németh Szilárd mit képzel önmagáról. Hát, fura dolgokat, mit ne mondjunk. Ezt megtudni és megérteni nekünk Ábel Attila, Csepel fideszes alpolgármestere segít, aki interjút adott a Népszavának, mert nem tudta, mit cselekszik. (Béke poraira, látjuk a dicstelen véget.)

Nos, azt mesélte a lapnak ez a halálra ítélt, hogy “A Fideszben ő áll magasabban a ranglétrán, és meggyőződéssel vallja, hogy választókerületi elnökként joga van akár megbuktatni is a polgármestert. Akkor is, ha sikeres, és ha ebbe a helyi Fidesz belebukik. A képviselő úrnak ugyanis valójában az volt a baja, hogy nem ő a polgármester. Összeférhetetlenség miatt nem is lehetett volna, de ezt képtelen volt elfogadni és elviselni. Évről évre egyre durvább vádakkal támadta Borbély Lénárdot”. – Lennének önök mindezek után Ábel alpolgármester helyében? Ugyehogy nem, de, ha már feláldozta magát, még idézzük őt.

“Ha így folytatódik, garantáltan meg fogja buktatni a Fidesz alelnöke a Fideszt Csepelen. A képviselő úr párton belül sem titkolja, hogy erre készül, és ezzel lényegében ellenzéki kézre akarja adni Csepelt. Nekem ebből személyes okokból lett elegem. Senkiben sem bízik, ezért próbál minden lehetséges pozíciót maga betölteni.” – Idáig semmi különös nincs a dologban, ez a történet lejátszódhatott volna akármely pártirodán Kádár alatt valami füstös kisvárosban, és tudtuk is, hogy a gauleiterek már csak ilyenek. Az összes fideszes így viselkedik a maga kis szemétdombján, mindenki ott mindenható, míg felfelé csicska.

Ettől elég undorító ez az egész, és ettől van hányingerünk tizenkét hosszú éve, de Németh Szilárd még egy szintet meglép. Ábel alpolgármester még azt is előadja, hogy “van egy zavaros elmélete, amely szerint az Alaptörvény leírt szövege felett áll egy láthatatlan, élő alkotmány, amit a Fidesz választókerületi elnökei testesítenek meg. Mivel ő az alkotmányozó többség tagja, ő saját magát az Alaptörvény feletti élő alkotmánynak tartja, aki szóban törvénykezik. Erre vezeti vissza, hogy nem a megválasztott polgármester a polgármester, hanem a választókerületi elnök… álláspontja szerint övé a hatalom, nekünk nincs jogunk semmiben sem vitatkozni vele”.

Ezt az egészet nem igazán kommentálnánk. Megköszönjük Ábel alpolgármesternek az értékes információkat azzal az intéssel, hogy vigyázzon a kedves egészségére mindezek után. Viszont, hogy megtudtuk, miszerint Németh elvtárs valami helyi félistennek képzeli magát, mindjárt más szemmel nézzük a velőspacaljait, amelyek nem a józan gasztronómia szavára, hanem valami égi sugallatra születhettek. Mert kiderült, hogy Németh Szilárd a kiválasztott. Vagy csak hiszi, ez voltaképp lényegtelen. Mert ezzel a tudattal jár kel a kajla világban, míg viszont a Lipót meg zárva van, és más elmeorvosok sem rendelnek

Rablóbanda

Németh Szilárd a minap, amikor hivatalából fakadóan életre keltette a rezsidémont, szúrós szavakkal mondta el, ki mindenki lesz köteles sarcot fizetni, hogy ez át ne harapja a Mari néni torkát. Elsőként a háborúból hasznot húzó imperialistákat, másodjára pedig a politikai pártokat említette meg. A Fideszre nem gondolt mindeközben, és nem azért, mert mint ahogyan mi tudjuk, a Fidesz nem párt, hanem egyház, de leginkább szekta, így nem esik a fizetni köteles tömörülések közé, hanem, mert arra régóta kínosan ügyelnek, hogy mindig mindenért más nyúljon a pénztárcájába, míg ők viszont zavarok nélkül gyarapodnak.

Tegnap sok minden kiderült. Az is, hogy a pártok valóban perkálnak, míg a Fidesz tényleg nem. Mert mit mutathatna mást az az adat, miszerint a Fidesz és alapítványai ebben a háborús évben ezernégyszáz millió magyari forintokat kapnak az adófizetőktől, míg az ellenzékinek mondott nyomorultak meg ennek a töredékét. Megtehetik ezt a törvényre és a választási eredményre mutogatva, de a törvényeket ők hozzák, a választók pedig felhatalmazták őket arra, hogy ilyen pofátlanok legyenek. Úgy is mondhatnánk, hogy a pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs, tessenek majszolgatni a rohadt narancsot.

Kies hazánk költségvetésével – is – foglalkozott tegnap a ház, ebből pedig kiderült, hogyan képzelik ők a közös teherviselést, amit culágerkörökben úgy szoktak mókásan megfogalmazni, hogy fogjuk meg és vigyétek. Ezen a culágerek eltelten szoktak göcögni, míg mi viszont nem vagyunk ilyen széles jókedvünkben, mert a dolgok ennél jóval komolyabbak, úgy is mondhatnánk pátoszokkal telten, hogy életre-halálra játszódnak, és nem is esnénk annyira nagy túlzásokba. Most derül ki majd, ki döglik meg és ki nem, ám látszik, nem Mészáros Lőrinc és a hasonszőrűek lesznek azok, ugyanis náluk a Fidesz nem vél felfedezni extraprofitot.

Minden máshol és mindenki másnál viszont igen, sőt, ott is, ahol egyáltalán nincsen is. Hogy az ellenérdekelt pártok pénzügyi megfojtásának most érkezett el az ideje, azon egyáltalán nem csodálkozunk. Az ÁSZ eddig is emiatt létezett, ezen buzgólkodott szuszogva, de az nagyon babramunka. Most a „rezsicsökkentés megvédése” szlogennel viszont zavarok nélkül foszthatók ki, rendeletileg törvényesen, hogy ugyan hápoghatnak nyomorúságukban, de semmire sem mennek vele. Nekünk viszont a pártok sanyarúsága most már egyáltalán nem fáj. Az csak egyszeri sarc a zsebünkből, azt már elszedték, míg minden más később fog ütni.

És nagyon. Az imperialistákról beszélek, multikról, bankokról és minden egyébről, akik eddig a delír szerint kivitték a hasznukat az országból, ezek után viszont nem fogják. Hogy kormányunkat mennyire nem érdekli állampolgárainak sorsa, ebből is látszik, hiszen amit elszed tőlük Orbán, azt ránk fogják továbbterhelni és hárítani, mert kapitalisták, ezért nem veszteségre dolgoznak. Ha jól emlékszem, a rendszerváltáskor erre szavaztunk Kádár ellenében, és most, hogy visszatérünk ugyanoda, újra meg kell fizetni, hogy ne a cég, hanem Orbán tehesse el a hasznot. Erről van szó voltaképp.

Mert tegnap az OLAF is megnyilatkozott – minő szerencsés egybeesés -, és elmesélte nekünk mennyire súlyosan lopnak a NER-ben, ami ellen tehetetlen, mert Polt ügyészsége nem tesz az ügyekben semmit. Egyébként ezért nem ad az Unió pénzt és nem a kisfiúk levágott fütyije miatt, és ezért van a NER költségvetése marha nagy bajban, a lukakat pedig be kell foltozni, különben összeomlik a rendszer. Ha nem ad az Unió, akkor elszedjük a multiktól, a rezsicsökkentés védelme erről szól, amit látnak a művelt világban is, amikor Orbánt valami Robin Hoodnak állítják be, aki a gazdagoktól elszedi és a szegényeknek adja.

Kedveljük a művelt nyugatot, de tévednek, Orbán ugyan elszedi, de nem adja a szegényeknek, hanem megtartja magának, nem Robin Hood tehát, hanem egy közönséges útonálló a bandája élén. A multik egyébként régóta böki a csőrét, akiket legszívesebben elüldözne vagy elüldözött volna, de szintén az Unió miatt ez nem ment. Azt viszont ők sem tudják megakadályozni, hogy kirabolja őket, aminek az lesz a folyománya, hogy maguktól mennek el, vagy olyan árakkal dolgoznak, hogy a magyari jómunkásember attól koldul. Mindenképpen a választópolgár jár rosszul, mert vagy a munkahelye vész el, vagy éhen döglik.

Amit itt Orbán és rablóbandája a rezsire mutogatva előad, az az ország gazdasági fulladását is eredményezheti, amit viszont a cimborák egyáltalán nem éreznek meg, mert valahogyan ők kimaradnak a sarcolásból. Azt nem lehet megjósolni és előre látni, ettől mikor fog fejre állni kies hazánk, de fejre fog, robogunk a csőd felé, ahonnan minden jóérzésű és a piacra érzékeny szereplő menekülni fog oda, ahol az állam nem útonállóként vesz részt a gazdasági folyamatokban. Addig is azonban örvendjünk a rezsicsökkentés megvédésének, amiről kiderül majd végképp, mennyire halálos.

Egy cserép virág

Az egyik budapesti iskolának az egyik budapesti tankerület (nem az egyes fontos, hanem az általános) egy darab cserepes virágot küldött pedagógusnapra, így fejezve ki megbecsülését a nemzet napszámosai felé. A hírek szerint az iskolában hetven napszámos tanít, így mindegyikük kapott egy hetvened cserepes virágot jutalmul, igaz, hogy orchideát, ami nem olcsó. A napszámosok ha a megbecsülést nem is, legalább a törődést érezhetik, különben is, ezt se nagyon érdemlik meg. Tudvalévő, hogy a tanárokkal mindig csak a baj van, egyfolytában pénzért nyüszögnek, sztrájkkal fenyegetőznek, hogy a szelíd, csontokkal legózó onkológus nem is bírt velük, a kedves vezető ezért kénytelen volt egy rendőrt ültetni a nyakukra.

Ő pedig azt mondta, hogy kuplerájban nem lehet tanítani, és a tankerület az ajándék kiválasztásakor valószínűleg figyelembe vette az új irányt. Mihöz kezdett volna egytelen iskola hetven cserép virággal, hová vezetne ez, sokkal jobb, ha azt az egyet körbeülik, és csendben elimádkozgatnak. Máris kész a rend, amit Pintér megálmodott, nincs itt semmi látnivaló, tessenek oszolni. A fő megbecsülést úgysem a tankerülettől kapják a napszámosok, mert maga a rezsibiztos üzent nekik krétával a táblára rajzolva, hogy az isten áldja meg őket, és ennél többet tanerő óhajtani nem tud. Az egy hetvened orchidea már csak a ráadás, olyan plusz, amire egy életen át emlékezni lehet és kell is, mesélni róla a kisonokáknak.

A napszámosok egyébként púp a tankerület hátán, nem tudnak mit kezdeni velük, ahogyan mi pedig a tankerületekkel vagyunk így, mert nem tudjuk, mivégre vannak a világon. Most azonban nem a magyar oktatás szervezeti felépítésről beszélgetünk, nem azt óhajtjuk elküldeni az anyukájába, hanem általános hangulatképet adunk a tanárokról, az életükről annak fényében, hogy Németh Szilárd írt nekik a táblára, egy iskola kapott egy cserepes virágot, egy másik pedig kicsivel korábban, hogy ezt se feledjük, tanerőnként, magyarán per kopf, kemény ezer magyar forintokat, hogy abból bulizzanak méltóképpen, és érezzék megbecsülve magukat. Különben sem értjük, mi a bajuk.

Nekik még napjuk is van, a pedagógusnap, amikor mindenki rájuk figyel, de kérdem én, van-e napjuk például a suszteroknak, küld-e valaki nekik orchideát vagy egy ezrest, hogy abból szopják le magukat. Nekik még a rezsibiztos sem üzen, így és ezek után nem csodálkoznánk, ha az összes magyari suszterok kollektíven kötnék fel magukat, ehhöz képest a kocsmák velük vannak tele, és láthatóan jól érzik magukat a világban. Egy suszternak nem parancsol senki, egy tanárnak viszont mindenki, nem véletlen, hogy ma már alig akar valaki nemzet napszámosa lenni, és elnézve a most velük történteket, ezen olyan nagyon csodálkozni sem lehet. Viszont visszapillanthatunk kicsinyég az orchideánkra, ami az aktuális origónk volt.

Azt hihetnők, hogy a tanárnépek az őket érő csapások után (Kásler, Pintér meg a többi) elveszítették az életkedvüket, vagy ha azt nem, legalább a humorukat, de téved az, aki ilyenre gondol. Ezek az orchideás tanárok is, ahelyett, hogy a tankerület fejéhez vágták volna cserepestül az ajándékot, nevet adtak neki, elnevezték Vándorvirágnak az ő orchideájukat, és úgy döntöttek, hogy mindenkinél lehet egy napot, mindenki gyönyörködhet benne csak maga, és gondozhatja saját gusztusa szerint. Mint az elvált szülők kölke a megosztott felügyelettel, kiüresedett szívvel, ilyenek, ekképp nem tudjuk, egy orchidea szereti-e, ha naponta cipelik ide meg oda, és már látjuk a szomorú, hervadó véget.

És halljuk a vádaskodásokat is, kinél konyult le először az a virág, ki adott neki kevesebb vizet, ki túl sokat. Baj lesz ebből az egészből, a napszámosok egymás torkának esnek az orchidea miatt. Igaz, addig se a sztrájkkal foglalkoznak, meg siránkoznak, hogy éhen készülnek veszni. Akinek van egy hetvened orchideája, az felelősséggel kell éljen, már csak ha a kis herceg rózsájára gondolunk is, de, ha ezt a vonalat is bevonnák az elmélkedésbe, az nagyon messzire vezetne, hogy tán soha vissza sem érkeznénk onnan. Azaz, jobb bele sem vágni. Egyébként igazságtalanok vagyunk, mert a virággal egy levél is érkezett a tankerülettől, és nem használati útmutató volt az orchidea gondozásáról, hanem köszönő szavak állottak benne.

Ilyenekkel viszont tele van a padlás. Köszönő szavakkal Dunát lehet rekeszteni, köszönő szavakból több is van, mint kellene, de azokat megenni nem lehet, se a csökkentett rezsit befizetni belőle. És itt, ezen a ponton vág pofán minket újólag a valóság, ami a tankerület számára valahol elveszett, ezért már azt sem érdemes kérdezni tőlük, hogyan gondolták ezt az egészet, mert már nem is érdemes. Sőt, így igazából utána merengve a dolgoknak, az is örömmel töltheti el a pedagógusok (vö.: napszámos) szívét, hogy a párt nem vél felfedezni náluk extraprofitot, amit kénytelen volna elrekvirálni. Egy pedagógusnapi jutalom például eshetne ennek hatálya alá, úgyhogy ezzel a virággal jól jártak nagyon. Szavuk se lehet.

Sötét lesz

Hömbölög a rezsidémon. Kormányunk rendeletileg (tehát O. V.) megszabta az eljövendő irányt, miszerint a rezsicsökkentés áldásait ezentúl kizárólag a lakosság élvezheti, nehogy találkozzon kicsit is a valósággal. A lakosság (választópolgár, Mária néni, azaz a bávatagok) hatósági áras farháttal, ilyesféle benzinnel, gázzal miegyébbel szembesül Orbán nevét áldva a jótéteményekért, miközben nem érti, hogy minden mást miért nem tud megvenni. Miért ér szart sem mégis a nyugdíj, amiből oly jó volt duplát kapni az év elején. A lakosság (az olajtól iszamos kezű jómunkásember, a lesajnált csinovnyik) nyüszít a gondjaitól, és keresi azt, akit emiatt szidni és hibáztatni lehet. Vagy gyűlölni. Kitekerni a nyakát. Ők pedig a multik és Brüsszel, akik a háború haszonélvezői Németh Szilárd rezsibiztos szerint.

Örömmel látjuk, hogy Németh Szilárd megtalálta hajdani önmagát, szinte lubickol a régi-új feladatban. Mióta megint rezsifelelős lett, fontos ember nagyon, nem posztolt egy zsírtól tocsogó ételt sem, nem táncolt villanypóznákon és nem pózolt puskákkal a kezében. Úgy is mondhatnánk megnyugodva, Németh Szilárd hazatalált, ami nagy valószínűséggel minekünk egyáltalán nem lesz jó. Az új rendelet miatt, ami szerint a rezsicsökkentés hatálya alól a népeken kívül minden és mindenki (cégek, vállalatok, önkormányzatok) kikerül, különösen sötét jövőt vetít előre, és nagy valószínűséggel már nem csak képletesen. Azzal most nem foglalkozunk, hogy a brutális energiaárak hogyan fognak megjelenni az inflációban, ami ellen a farhát árának limitálása a sugallatok ellenére kevéssé véd.

Viszont az lesz, hogy teli gyomorral és a kormány iránt hálával telt szívvel sétálgató bávatag egyszer csak arra riad, illetve azt tapasztalja, hogy alkonyat után sötétben jár és kel az utcán, hogy nincsenek fények. Már ami Tiborcz vőmuram áldásos tevékenysége után egyáltalán eddig is megmaradt. Nem is oly nagyon sokára ugyanis eljön az az idő, amikor az önkormányzat nem tudja fizetni a villanyszámlát, s mivel a járványra hivatkozva már eddig is kifosztották, járdát felújítani nem tud, így az Orbánt éltető bávatag a sötét utcán töri ki a bokáját. Mehetnénk tovább is, hogy mi minden fog bekövetkezni a rezsicsökkentésnek köszönhetően. Hogy víz sem lesz, mert a vezeték szétrohad, tömegközlekedés sem nagyon. És így tovább haladhatnánk tovább elmélkedve azon, mi fog hiányozni a bávatagok életéből.

Miközben – és ezt el ne feledjük – a Kossuthon hallgatják a diadalmi jelentéseket arról, hogy a kormány nem rajtuk veri le (dehogynem) a saját töketlenségét, hanem a háború vámszedőin. A multikon és a gazdag önkormányzatokon, mert Németh Szilárd mint rezsifelelős ilyet is képes volt mondani. Elintézhetnénk egy legyintéssel, miszerint olyan mindegy, hogy a rezsifelelős miket delirál, de most tényleg az életünkről van szó, aminek a nyomorát most sózza rá másokra Orbán. Hogy ez aljas? Hát persze, hogy az, de mást várni ezektől nem nagyon lehet, és jó, ha előre tisztázzuk, ki a felelős azért, ha, mint említettem, a vaksötét utcában törjük ki a bokánkat a befoltozatlan gödrökben. Ilyen szépen fog lerohadni a környezetünk, míg viszont a fideszisták győzelmi vacsorákat ülnek.

Német Szilárd stílusa egyébként rákosista módon bicskanyitogató, s hogy nem a levegőbe beszélek, hallgassuk meg őt magát: „Karácsony a baloldallal együtt a multik oldalán áll, a magyar családokkal szemben a multik és Brüsszel érdekeinek kiszolgálója. Ha ők lennének kormányon, megszavazták volna az orosz olajembargót is, ami nemcsak megfizethetetlen, hanem teljes energiaválságot idézett volna elő Magyarországon. Az Orbán-kormány viszont világossá tette, hogy a háborús körülmények és az elhibázott brüsszeli szankciós politika ellenére biztosítani fogjuk a magyar családok részére a rezsicsökkentés eredményeit, s ebből nem fogunk visszalépni.” – Nem kommentálnánk különösebben mindezt, hiszen ez az életünk már több mint egy évtizede, és most már ez is marad.

Karácsony azért került célkeresztbe újra és megint – vagy nem is került ki belőle soha -, mert megemlítette, hogy az lesz, amit föntebb vázoltam a kitört bokákkal. Nem maradt azonban egyedül, fideszista polgármesterek is nyüszítenek, az ő városaik azonban valami különös okból szoktak kapni kompenzációkat. Sejtjük, hogy ezúttal sem lesz másként. Érdemes még a rezsibiztos elbocsátó szép üzenetét is idézni, mert ezt sem árt tudnunk, ha megjegyeznünk már nincs is miért: „Karácsony Gergelyt, a messze leggazdagabb önkormányzat vezetőjét, no meg a baloldali pártokat is arra biztatjuk, hogy járuljanak hozzá a rezsicsökkentés védelméhez ahelyett, hogy a frakciók alakításával trükköznek, hogy milliárdokat tegyenek zsebre”. – Nem fűzünk hozzá cinikusságokat, mert minek.

Remélem látjuk, hogy nem igazán túloztam a rezsibiztos rákosista stílusáról elmélkedve. Nem akarnék újólag és igazolásomul most megint A tanúból hozni idézeteket, mert azok annyira idejétmúltak már, és főleg azért leginkább, mert mint látjuk, életünk immár túltesz rajta, a tébolyda teljes kapacitással üzemel, és sosem lesz vége. Mindez is sejthető volt már április harmadika után, amit azonban azzal a lemondó legyintéssel lehetett tudomásul venni, hogy pofázzanak csak, esetleg nem figyelünk oda. Igen ám, de az élet zajlik, a valóságban történnek a dolgok, amit ugyan a Fidesz (Orbán) el akar fedni a hívei elől, de egyre kevésbé képes rá. Sötét lesz meg hideg, kitörik a bokánk, és nem lesz orvos, aki begipszelje. Mégis boldogok leszünk, mert mi szavaztunk rájuk. Voltaképp ezt akartuk.

Kitépett lapok

A gyurcsányista Niedermüller haladéktalanul távozzon a közéletből. Ez a Fidesz óhaja, mert a polgármester belegázolt a nemzeti önbecsülésükbe. A nemzeti önbecsülés rohadt komoly dolog, ő szokott testet ölteni a túrórudiban, meg akkor, amikor Prüsszel, aki, amikor nekünk már alkotmányunk volt, még írástudatlanul, törzsi szinten tengetőzött-fetrengett a mocsokban. Innen eredeztethető a nemzeti önbecsülésünk nekünk, ami aztán a székely himnusz részeg óbégatásában szokott manifesztálódni.

Niedermüller, a gyurcsányista polgármester őszinte bejegyzést tett a nemzeti összetartozás napján, miszerint a határon túl rekedt magyari véreink Trianonnal jól jártak, mert „ennek köszönhetően jobban élnek Romániában, Szlovákiában és a többi környező országban, mint mi itthon, Magyarországon”. Illetve még hozzá tette, hogy plánesőt nem kell Orbán uralma alatt senyvedniük, és emiatt meg ezzel ez a Niedermüller belegázolt a nemzeti önbecsülésbe (vö.: túrórudi). És haladéktalanul távozzon.

Illetőleg, lehetőség szerint kösse fel magát. Nem Niedermüller kéretlen prófétájaként, de igazat mondott, ha gyurcsányista, ha nem, mert a környező országokban anyagi értelemben tényleg jobban élnek a népek (tótok, székelyek, magyarok). Az pedig, hogy ki miképpen éli meg Orbán atyuska uralmát, gusztus kérdése. Aki a szabadságot szereti, rabnak érzi magát alatta, a szervilis szolgalélek meg ettől boldog, így, hogy szellemi értelemben hol jobb, odakint vagy idebent, az neveltetés és olvasottság dolga. Sokan vágynak már Romániába (is)…

A gyurcsányista Niedermüller pragmatikusan szemlélte a világot, ez azonban fideszi szemszögből értelmezhetetlen, ráadásul falkaidegen. A fideszi lélek a „trianon” hangalakot meghallva óbégatásban tör ki, zokog a dicső múlt, kies hazánk gyásza és romlása felett, nemzeti emlékező gödröket ás, és népviseletbe képzeli magát, a világra mindeközben nemzeti színű égbolt borul, a felhők mögül pedig a székely himnusz szól mondjuk Vikidál tolmácsolásában. Vagy újabban a Tóthgabi és hasonlók.

Nem akarnánk teljesen porba rántani itt a nagy nemzeti érzelmeket kokárdával átkötve, csak teli van a zacsink a műpátosszal, a nemzeti hörgésekkel és a rádióban közvetített zokogással, a fájdalomtól fönnakadt szemekkel, és mindazzal a hamis cirkusszal, amit a Fidesz szavazatszerzési szándékkel elkezdett, csak közben egészen úgy maradt. Beledermedt mintegy a hazugságba, ilyen hamis, műanyag, világítós Szűz Mária kulcstartó lett belőle, amelyik Miatyánkat mormol, bár nem tudja a szöveget.

Ezt az egész ganyét egyébként Antall J. szabadította ránk tizenöt millió magyar miniszterelnökének vizionálva magát. Ami akkor elkezdődött, mára szökkent szárba egészen, amúgy Antall J. bűnei számosak, ez csak az egyik közülük, de a szelleme azóta itt lengedez, igaz, a formája romlik. Viszont a Fidesz is volt Niedermüller, ráadásnak Orbán meg sorosista, ezt nehéz volna letagadni, pedig a buzgalom a múlt eltüntetésére hatalmasan erős. Ilyen, a Niedermüllert kiherélni óhajtó kijelentések után pedig már muszáj is.

Antall J. idején, amikor Orbán és a Fidesz fiatal volt és sorosista, a parlamentben tartott trianoni megemlékezésről ők kollektíven kivonultak. Ez volt a csuhások térdre, imához időszaka, amit őszintének is tarthatnánk, ha azóta nem derült volna ki, hogy minden hazugsággá válik, amihez hozzáérnek. Más szemszögből harminc év alatt nem volt egy őszinte pillanatuk sem, és mai hazugságukban viszont szégyellik azt, amit három évtizede hazudtak. A mai, pátoszos, műkönnyes, nemzeti érzelmes énjükkel nem fér meg a kivonulás.

Ezt pedig úgy oldják meg, hogy a parlamenti jegyzőkönyvekből eltüntetik ennek még a nyomát is, kitépik a múltjuknak azokat a lapjait, amelyek nem passzolnak a jelen színházához, már nem csak a történelmet hamisítják meg, hanem a saját életüket is, és nem érezni annak a kétségét, hogy lehet-e így élni. Ezt tették egyébként, a nagy trianoni kivonulásuk dokumentumait törölték a jegyzőkönyvekből, most pedig Niedermüller torkát akarják átharapni. Nem a hazugság lep meg, hanem a tendencia.

Hogy a múltat milyen mélységig lehet megtagadni, hogy önmagukat (is) hányszor lehet szembeköpni azért, hogy a jelenlegi színház zavarokat ne szenvedjen. Pár év még, és önmaguk szobrai lesznek, akik születésük óta bocskaiban ülnek a parlamentben, ez mindig így volt és örökre így is lesz. És ami a legborzasztóbb, felnő majd egy generáció, ha már ez meg nem történt, amelynek minden másafajta világ ismeretlen, Orbán mindig miniszterelnök volt, ami ezután is úgy lesz, a kétségek eltűnnek, és ennek a végén Niedermüllert tényleg föl fogják kötni.

Harmincezer kis fasiszta

Tegnap a magyari futballisták legyőzték az angolokat, ami csoda már hatvan éve nem történt meg velük. Éppen ezért, akinek a kajla élet ezen aspektusa tűnik a legfontosabbnak, úgy érezte, hogy ettől csűrdöngölnie kell meg cigánykereket hányni. Leszopnia magát valamely vendéglátó műintézményben, a téren álló szökőkútban megfürödni, és minden olyat tenni, amitől úgy érezheti, hogy az éjszaka soha nem ér véget. Ez a győzelem – amit a magyariak olasz kapitánya azért a helyén kezelt, kijelentve, hogy a láblabda azért csudálatos sportág, mert abban nem mindig a jobbik győz – kis időre még jobban felhorgasztotta a nagy és hatalmas nacionalizmust, a kedves vezető ki is jelentette, akkora nagy diadal volt ez, hogy a holdról is látszott. Még mindig kerek a holdlakók szeme tőle.

A nemzetvezető ilyenkor szokott tömör indoklást adni a budija tövében épült stadionra és a futballba pumpált ezermilliárdokra, amikor ilyeneket jelent ki: „naugye”. Ebben sűrítve benne van az ő örök igaza és fölöttünk, porbafingókon állása, amikor az orrunk alá dörgöli, hogy mi ehhez nem érthetünk, ő azonban igen. Hogy mindezt már régóta tudja, amióta harminc éve jár repülővel futballmeccsre mindig, összefoglalva tehát a naugyéban kifejeződő lesajnáló életigazságot, ami hajaz a „boldogkarácsonyt”-ra, összességében tehát azt mondja nekünk, hogy akár be is kaphatjuk. Ezt azonban nem szívesen tennénk különféle okok miatt, innentől viszont magát a láblabdát mint művészetet és magas rangú filozófiát odahagyjuk, viszont azt nézzük meg, mi történt tegnap megint az örve alatt.

Előzménye is volt a világraszóló diadalnak ugyanis. Mégpedig az, hogy az UEFA büntetése miatt – amit azért mért a mimagyarokra, mert korábban rasszistáskodtak és mindenféle mocskot műveltek – a meccsnek zárt kapusnak kellett volna lennie. A szabályok azonban megengedik, hogy a kitiltott ordenáré felnőttek helyett tizennégy év alatti gyerekek legyenek ott. Arra gondolnak tán a hülye UEFA-ban, hogy a kis magyari szarosok vidáman és boldogan nézik a világhíres láblabdásokat, derűs szívvel és tiszta lélekkel, tehát tőlük nem várható, hogy olyan állatként viselkednek, mint atyáik és nagyatyáik. Sőt, anyáik és nagyanyáik. Az MLSZ élt is a kiskapuval, és harmincezer kis hugyost ültetett le a stadionba meccset nézni, ami lehet, hogy jó idea a világ boldogabbik felében, ámde nem Neriában.

Az angolok provokálták őket ugyanis. Mind a harmincezer gyereket provokálták a viselkedésükkel, ahogyan egy korábbi hasonló eset alkalmával a kedves vezető megfogalmazta a tényállást. Az angolok letérdeltek a meccs előtt, mint ahogyan egy éve az írek cukkolták hasonképp a magyari szurkolók lelkét és szívét. Érdekes dolog ez a meccs előtti térdre rogyás, amely gesztus kiállás a kisebbségek mellett, legyenek azok bármineműek is, voltaképp állásfoglalás a kirekesztés ellen, amit jó érzésű ember ha esetleg nem is helyesel, de elfogad, ha viszont együtt is ért a térdeplés tartalmával mint szimbólummal, még netán meg is tapsol. Neria, sajnálatosan közkeletűbb nevén Magyarország azonban nem az a hely az univerzumban, ahol ilyesmi előfordulna.

Összefoglalva a tegnapi történéseket: a rasszizmus miatt kitiltott szurkolók helyére beengedett gyerekek ugyanúgy viselkedtek mint a nagyok, a térdeplő angol játékosokat pfújolták és fütyülték. Így a nagyvilágban nem a holdról is látszó győzelmünk híre terjed el -mert azt a helyén kezelik, nem úgy, mintha a mimagyarok az egész nagy Brit Birodalmat taposták volna a sárba a tankjaikkal (emlékezzünk olasz kapitányunk józanságára). Hanem a klubban, ahol tényleg egyáltalán nincs helyünk már, az terjed el, hogy harmincezer kis magyar gyermek pfújolta és fütyölte az angolok kisebbségekért kiálló gesztusát. Szégyenünk nagy valószínűséggel túléli az övékét, mert a pfújolók és fütyülők bizonyára meg vannak győződve az igazukról, és arról, hogy helyesen cselekedtek.

És viszont gyerekek, és ezt kellene valahogyan összerakni. Eljöttek ők a meccsre egyfajta kultúrával és neveltetéssel, a szakkörön lövöldözéssel és hazafias oktatással a hónuk alatt, mindennapos testneveléssel meg a hittannal, az egész nagy keresztény országgal a hátuk megett. Hogy a stadionban vezényeltek nekik, miszerint pfújolni kell és fütyölni, vagy a neveltetésükből fakadóan ösztönösen cselekedtek így, az a nagyvilágban rólunk terjedő kép minőségén nem ront és nem javít. Tudomásul veszik, hogy ezek ilyenek, nem véletlenül választották meg negyedjére is kétharmaddal az Európában mindenütt megvetett Orbánt. Magyarok, mondják legyintve rólunk a klubban, ahonnan előbb-utóbb már biztosan kiraknak, ami viszont a pfújolókat, fütyülőket és drága szüleiket egyáltalán nem érdekli.

Ők így vannak otthon ebben az országban, így lakják be nekünk. Az Origo nevű tudományos szaklap is ráröpült az incidensre külön is felhívva a figyelmet az angol válogatott csapatkapitányának szivárványos karszalagjára, amit szintén provokációnak nevezett. Ilyen volt az is, amikor Németországban festették szivárványosra a stadiont, és az egész közönség is annyira szivárványos volt, hogy a kedves vezető el sem ment oda, mint emlékezhetünk. Hogy miért cukkolnak minket mindenütt, annak magyarázatán sokat nem kell tűnődni, azzal óbégatja tele a sajtót a Fidesz. Ellenben az már érdekesebb, hogy ezen a meccsen, ahol harmincezer kis fasiszta keltette hírünket a világban, a kedves vezető természetesen ott volt, és természetesen jól is érezte magát. Élvezhette tizenkét éves hatalmának gyümölcsét a pfújoló ifjakban. A rend helyreállott.

Üdvözlet az Orbán Művekből

Németh rezsifelelős szíve dalra fakadt. Könnyen tehette ezt, s andalodhatott a kora nyáron, amikor a madarak dalolnak, a nap süt, és felhők szállnak az égen, mert és ugyanis főnöke mindent elintézett helyette. Lesz extraporfit-különadó az imperialistáknak, jöhet az olaj a csövön, sőt, még Kirill pátriárkát sem üldözi vallásában Brüsszel. Az élet ettől annyira rózsaszínűen, vaníliaillatúan csodaszép, hogy Németh rezsifelelős trillázva élvezi. Láttuk őt már villanyoszlopon balettozni pár hete, ahol megmutatta a testében mélyen megbúvó bájokat, tegnap azonban az is kiderült, hogy a szíve arany, és kézírása is gyöngy, sőt, tulipánt rajzolni a táblára is remekül tud.

Németh rezsibiztosban egy stréber kisdiák veszett el, az a fajta, amelyik mindig megörvendezteti a tanárember kérges szívét, és valljuk meg, a miénk pedig pityereg meghatottságunkban, amint látjuk ezt a komoly, felelősségektől terhes embert a tábla előtt, amint, mint azt nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, a szíve dalol neki és a lelke hárfázik az aranyomnak. Hogy miért is, arra visszatérünk a későbbiekben, miután kontextusba helyezzük a nyüves életünket, amihöz az szükséges, hogy vigyázó szemeinket egyetlenünkre, örökös és visszavonhatatlan miniszterelnökünkre vessük. Mert ő van ott minden kilométerkőnél, és ő mutatja az utat nekünk mindig is egyfolytában.

A törvények előkészítője, a rendeletek felelőse, aki névtelen hős és szemünknek ismeretlen, de szívünknek kedves nagyon is, meglepetéssel készül miniszterelnökünk, mi egyetlen örömünk számára és részére. Mégpedig azzal, hogy a bátrak elé terjesztik azt a javaslatot, miszerint mi egyetlen örömünk fizetését megemeljék, mégpedig több mint a duplájára, mert azt ő megérdemli nagyon. Az összeg most nem is igazán érdekes, mert ezzel is csak épp eléri kebelbéli cimborája, kollégiumi szobatársa, a házelnök elvtárs bérét, ami eddig szaros havi három és fél milla volt. Tegyük a szívünkre a kezünket, hogy ugyehogy jár ez, amikor minduntalan érettünk dolgoznak, és ezért nincs is irigység a mi szívünkben.

Gondolatok a fejünkben ellenben vannak. Hogy miért épp most vált aktuálissá mi egyetlen örömünk bérrendezése, hogy ránéztek az éves beszámolójára, más néven vagyonbevallás, amiből kiderült, alig is van valamije, félretenni nem tud, ruhára sem nagyon futja neki, mert mindig abban a redőzött (vö.: trottyos) gatyában jár és kel. S bár ugyan nem kizárólag ezzel hoz szégyent az ország fejére, de mégis, hogyan néz már ki. Ilyenek miatt vigye azt a pénzt, csak csupán fölmerül, hogy valóban kell-e neki, mert minek. A mi pénzünkből jár röpcsivel futballmeccsre, a mi pénzünkből cipelik a seggét páncélos autóval, és egyáltalán, az ország összes pénze az övé, hogy az sem biztos immár, van-e pénztárcája neki.

Mert minek. Azt csinál, amit csak akar. S hogy nem a levegőbe beszélek, arra bizonyság a tervezet megint, amelyik amellett, hogy mi egyetlen örömünk bérét megnyugtatóan rendezi, arról is rendelkezik, hogy a miniszterek bérét ezután a kedves vezető maga szabja meg. Nincs alsó és felső határ, voltaképp a törvény arról kíván szólni, hogy nincsen törvény, és mi egyetlen örömünk azt tesz, amit csak akar. Ez hivatalosan is vállalattá teszi az országot Orbán vezérigazgatóval az ormain, aki saját belátása szerint rendelkezik személyi és pénzügyi kérdésekben. Ez már nem is Fidesz részvénytársaság, ez már Orbán Művek. Eddig mindenféle szorzókkal állapították meg a csinovnyikok bérét, ezután pofára mennek a dolgok.

Ha nem is innentől és emiatt, de azt is tudjuk, hogy az Orbán Művekben a tanárok bérét is a vezérigazgató szava dönti el, másfelől nézve a dolgot, csak egy szavába kerülne, hogy a tanárok pénze is hasonlóan megnyugtatóan rendeződjék, mint az övé hamarosan, de tudjuk, nem fog. Mégpedig onnan tudjuk, hogy mondták nekik. Majd valamikor a távoli jövőben lesz valami, amit ugyan már tizenkét éve ígérnek, ám ma is újra csak a türelemre intésig jutottak, míg viszont és ellenben elvették a sztrájkjogukat, amit arra használhattak volna, hogy a segítségével több pénzt csikarhassanak ki. Nem fognak, és itt, mindezek után kúszik vissza a képbe Németh rezsifelelős és az ő daloló lelke.

Mert ahogyan képünkön is látszik, ott áll ő teljes valójában egy iskolai tábla előtt, amelyen balról egy csudálatos tulipán szerepel krétával odamajszolva, jobbról, mintha a rezsifelelős keze munkája volna, a gyöngybetűs felirat, miszerint „Isten éltesse a magyar pedagógusokat”. Nem tudtuk, hogy születésnapjuk van mind az összes magyar pedagógusoknak, mint ahogyan nincsen is. Viszont az van, hogy Németh rezsifelelős úgy is mint a kormány tagja, ezt nyújtja át a pedagógusoknak ajándokul, amivel ők kitörölhetik az arschukat. Minden külön értesítés helyett ehhöz tessenek pászítani mi egyetlen örömünk bérrendezését, és rá tetszenek jönni, hogy nincs miről beszélni. Hogy demagóg vagyok, meglehet, de másképpen itt nem megy.

Pátriárka olajban

Volodimir Zelenszkij tegnap röviden összefoglalta az ukránok jelenkori történelmét, ami nem csak a mostani háború, hanem az is, amit már évek óta vívnak az oroszokkal. Mint mesélte, 2014 tavaszától 2022 elejéig, amikor a jelenlegi öldöklés elhatalmasodott, Ukrajnában több mint tizennégyezren haltak meg, másfél millió ember vált belső menekültté, és az oroszok negyvenháromezer négyzetkilométernyi terület fölött vették át az ellenőrzést. Ezzel a nyolcéves periódussal, és Putyin fél magyarországnyi hódításával nem is igazán foglalkozott senki, hogy igazán odafigyeljen a világ, mit művel minden oroszok atyja, a mostani népirtásnak kellett bekövetkeznie. De ma már legalább tenni is akarnak valamit azért, hogy megállítsák a gonoszt.

Ennek egyik eszköze az olajembargó, hogy a nagy orosz medve (bár mostanság rájuk nézve ez a kép nem igazán áll meg) ne folytathassa azt, amit elkezdett, és amit Zelenszkij elképesztő számokkal illusztrált a luxemburgi parlamentnek. „Az orosz csapatok 3620 településre vonultak be Ukrajnában, ebből 1017 már felszabadult, további 2603 viszont még nem. Jelenleg területünk mintegy húsz százaléka, közel 125 ezer négyzetkilométer a megszállók ellenőrzése alatt áll. Ez lényegesen nagyobb, mint a Benelux-államok területe együttvéve”. – Mesélte a csak színész, aki ezen a szemüvegen látja a világot az elképedt luxemburgiaknak érzékletesen. Ezek számok, mégpedig elképesztőek, ahogyan az is, hogy a front ezer kilométeren húzódik, és több tízezernyi a halott is.

Ezek tényleg számok, mégpedig iszonyatosak és elborzasztóak, ahogy ilyen információk birtokában Szijjártó külügyes is volt képes kiejteni a száján, hogy az ország (vö.: mimagyarok) energiaellátása szimpla matematikai képlet, „ideológiai megfogalmazásokkal, nyilatkozatokkal a házakat fűteni nem lehet, főzni nem lehet, ideológiai nyilatkozatokkal nem lehet a gazdaságokat működtetni”. Ezt az olajembargóról mesélte Azerbajdzsánban, de, hogy miért ott, és mi a jó francot keresett megint arrafelé, azt senki nem tudja. Mint láthatjuk, a fél világ az oroszok megállításával van elfoglalva, Szijjártó pedig Ázsiában matekozik, és a vallásszabadságot is ott élteti, mert megakadályozták Kirill pátriárka, a háborús uszító putyinbérenc megrendszabályozását.

Hová vezetne ez, jelentette ki Szijjártó a „Csengetett, Mylord” Mrs. Liptonjának stílusában, amivel a dráma, amiben élünk, még hatalmasabbnak mutatkozik. Magyarország ezek szerint matematikai alapon akadályozta volna meg az olajembargót, s ha már ez nem sikerült, akkor saját magának mentességet nyüszögött ki hazugságokkal. Az Adria vezetékről, annak átalakításáról, a költségekről, egy igaz szavuk nem volt, mint ahogyan nincsen sohasem. Orbánnak jól jön a különutas olcsó olaj, de, hogy miért, azzal az egész művelt világ tisztában van. Azzal jelesül, hogy a mimagyarok miniszterelnöke talán boltolni szeretne az olcsó olajjal és annak termékeivel, miközben az országra és pláne Kirill pátriárkára mutogat. Orbánt már egyenesen árulónak tartják, és mi is ismerünk hasonlót történelmünkből.

„…Szószegők lettünk…A gazemberek oldalára álltunk…Hullarablók leszünk…A legpocsékabb nemzet…” – Emlékszünk, miket írt Teleki Pál Orbán és rendszere idoljának, nagyméltóságú Horthy Miklósnak, és valahogyan így vagyunk most is ezzel, csak egy a különbség, hogy Szijjártó szerint mindez matematika. S ha már a sanda gyanú fölmerült, hogy Orbán az ukránok vérén akarna nyerészkedni, emlékezzünk arra, hogy a járvány alatt a saját népével is megtette ugyanezt (lélegeztetők, vakcinák, maszkok), tehát miért viselkedne másképp, ha másutt halnak az emberek. Ezek a folyamatok vannak itthon előadva nemzetmentő győzelemként, és csodálkozunk, ha kiköpnek mögöttünk, vagy a horvát étteremben kiírják, hogy magyarokat nem szolgálnak ki. Ide jutottunk.

Zelenszkij mesélt még a luxemburgiaknak Mariupolról, „ahol a háború előtt mintegy félmillióan éltek, ott most felperzselt romok vannak. És még mindig nem tudjuk pontosan, hány embert öltek meg a megszállók. Minimum több tízezret, valamivel kevesebb mint száz nap alatt”. Az ukrán lesajnált „színészt” állva tapsolták meg az élet színházában, mint ahogyan mindenfelé ezt kapja, Orbánról pedig mindenkinek megvan a maga véleménye, egy szóba sűrítve: áruló. És ugyan csodálkozni lehet, de ugyanakkor mindezek után egyenes a következmény, hogy az osztrák közszolgálati televízió egyik ügyvezetője Facebook posztjában azt írta, hogy Orbán szívinfarktusa „tisztességes dolog” lenne. Hogy ez amúgy komilfó vagy sem, az most nem érdekes. Most az az állapotban meglévő baj, hogy ide jutottunk.

Ideje van az osztaléknak

A nap süt, a fű zöld, a NER-ben lopnak nagyjaink. Olyan örök igazságok ezek, amelyek immár kőbe vésettek, mégpedig sokkal alaposabban, mint a gránit szilárdságú alapbigyó, ami voltaképp arra született, hogy a tolvajlások zavartalanok lehessenek. A tavasz vége az osztalékfizetések ideje, a NER lovagok és lovaginák úgy aratnak a pénz világában, akárha a paraszt a mezőn, kinek mi jut, gabona oder százmilliók, veríték vagy némi apró. Az ember néz, hogy Szijártóné, Mészárosné, vőmuram és valahány név a nertárban úgy veszi ki a pénzeket a forgalom nélküli gazdasági társaságából, akárha varázsló a nyulat a cilinderből.

Minden további értesítés helyett Szijjártóné 285 (kettőszáznyolcvanöt) milliót, Mészárosné 295 (kettőszázkilencvenöt) milliót, vőmuram meg milliárdot, és a kedves vezető apukája a kőbányájával még nem is nyilatkozott, de ő sem szokta elaprózni. Akiket megemlítettünk, ők csak a fecsegő felszín, aki most épp elibénk jött a lapokon, de sorolhatnánk addig a mélyet, hogy az oldal betelne csurig, de mégsem lennénk közöttük soha. A NER-ben, aki a tűzhöz kicsit is közel ül, nagykanállal lapátolja ki a lóvét. A rendszer erről szól, erre lett kitalálva a keresztény pátoszával és tömjénszagával együtt. Minden más csak cafrang, minden egyéb hazugság.

Ami jó volna, ami az egyedül üdvözítő lehetne az ország jövőjére nézvést, ha minderről a bávatagok tudomást szereznének. Illetve, ha ez megtörténik, mint ahogy gyakorta, akkor ne azzal a metódussal legyintsenek rá, mint az közkeletű, hogy legalább magyar kézben marad, illetve, hogy a másikak is tolvajok voltak. Őket már elnyelte a történelem, míg azonban emezek éppen most tobzódnak, s mint a számokból is kitetszik, sokkal nagyobb pályán, szinte elképzelhetetlenül hatalmason. Mert gondoljunk bele csak, mennyi sok évig, az élete végéig kell dolgoznia mondjuk egy tanárnak, hogy összegyűjtsön annyit, amennyit ezek egy év alatt bezsebelnek.

Tudtuk ezt eddig is, csak minden tavasszal, a nagy pénzkivevések idején látjuk újra szomorúan, hogy valami varázslat okán, különös ihletből fakadóan, aki nertárs, az egyből vállalkozói és pénzügyi zsenivé válik, hogy ezek a szarból is aranyat csinálnak, tévedni és melléfogni egyszerűen képtelenek. Úgy burjánoznak a tehetséges üzletasszonyok mint a dudva és muhar, szíjják el és ki az ország vérét, viszik a pénzeket ismeretlen, távoli számlákra. Szerencse kell és szorgalom, valamint a jóisten segedelme, ahogyan minden vállalkozók atyja, maga a nagy Mészáros Lőrinc, a Cukkerberginél is okosabb előadta a sikerek titkát minekünk, akik buták vagyunk.

Bár a kedves vezető jóindulata sem mellékes, de ezt is tudtuk. Új a nap alatt nincsen egyáltalán, ez a tavasz és ez az osztalék azonban jobban fáj mint az eddigiek, aminek a titka és magyarázata április harmadikában rejtezik és leledzik. Mert míg eddig a hosszú tizenkét évek alatt volt valami halovány remény, hogy valamiképp ezeket a pénzeket vissza lehet szerezni, a körmükre lehet nézni ezeknek, most már ilyen lehetőség nincs, és nem is lesz soha már. Pedig a kampányban – mint emlékezhetünk – micsoda lendületek és elszánások voltak az elszámoltatásra, pörgött a bádogdob veszettül, aztán zutty, jött a kétharmad, és ezek röhögnek a pofánkba bele.

Polttal a hátuk megett, ezt se feledjük. A legenda és álmaink oda, és már nem is fájna igazán, ha nem hangoznának el szavak. Itt a köreinkben, a panelporlik, a NER-nek amúgy idealizált családok tagjai, beosztottak és alkalmazottak nyüszítenek, hogy kevés a pénz, éhen fogunk dögleni, drága elvtársak, mire a tanárok a képükbe kapják, hogy négykor minden nap hazamehetnek, a tűzoltóknak pedig ott van az adrenalin. Még nem hangzott el, hogy szopogassanak ilyet, ha éhesek, de közel állunk hozzá, és akkor tessenek Mészárosné húszmilliós órájára gondolni erősen. Hogy demagóg vagyok, nem tagadom, de ebben vannak a remények.

Mert április harmadikán ezek vesztek el egészen, azok az ábrándok és képzelődések, hogy honfitársainkat valamivel is ki lehet mozdítani az apátiából, és kiderült, nem. Semmi sem érdekes, az AE Bizottság tánczenekar szavaival „dagdugó varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. És mindezek után, hogy elmeséltem az életünket az elkövetkező hetekben várom, mit szólnak a tanárok a délutáni hazamenetelhez, a tűzoltók az adrenalinjukhoz, de nagy valószínűséggel semmit sem. Sóhajtoznak – ha egyáltalán -, mennyi sok milliót visznek haza a szerencsések, de föl nem fogják, hogy tőlük lopták el. Így fogunk megdögleni egy hokedlin ülve. Kirielejszon.