Szerző: rezeda

Honatyáink és anyáink tegnap dobpergés közepette és sűrű imádság mellett módosították a törvények törvényét (by: Vejkey képviselő a KDNP színeiben). Méltóságos, sőt kegyelmes urunk azonmód élt is az általa kínált lehetőséggel, és vészhelyzetet hirdetett. Olyan ez a tempó történelmi párhuzamot vonva, mint amikor a Nagy Honvédő Háború során a szovjet csapatok a novemberi hetedikei díszfelvonulás után a Vörös térről azonmód indultak a frontra hazát védeni. Ekképp védi erősen jótevőnk és mi egyetlen örömünk drága hazánkat és benne nyomorult életünket. Ilyen tempót sehol máshol a világon nem tudnak, ilyen alaptörvény – szerencsésebb helyeken alkotmány – máshol nincsen.

Mert ők barbárok hozzánk képest, törzsi szinteken vannak, ahogyan Vejkey képviselő narratíváját tegnap már megmutattam, és mégsem tudunk kikeveredni a témából. Mert itt az újabb cukkolás, a pofánk vagdosása, amikor azt látjuk, a törvények törvénye arra van és működtetett Neriában, hogy napi érdekeket szolgáljon. Belekerült tegnap a háborús vészhelyzet kihirdetésének lehetőségéről szóló passzus, ami semmi egyébre nem kell, mint arra, hogy Semjén Zsolt éjszaka törvényeket fabrikáljon bíbelődve, amit aztán a rengeteg bátrak hajnalhasadtával el is fogadnak. Mint a tankok a Vörös téren annak idején, hogy el ne feledjük, mert ez adja magát messzeringó jelentésekkel nekünk.

Minderre az új módosításra a józan észre hallgatva az ég egy világon semmi szükség nem volt, profánul szólva eddig is azt csináltak, amit csak akartak, ahogyan a vírus miatt is meg lett hirdetve ugyanez, és emlékeink szerint még annak sincsen vége. Dupla vészhelyzetben leledzünk momentán, amivel már George Clooney sem tudna mit kezdeni Ross doki képében, s ha most azt gondolnák, hogy könnyedén, mintegy lazázva fogom föl én ezt az egészet, azt kell mondanom, nem igazán. Sírokzokog, csak nem látszik annyira, s ha párhuzamokkal kell élnem, akkor megidézem a klottgatyás Kázmért, akinek keresztapja azt mondta a leszúrt és alig szuszogó malacról, most sír a legjobban.

Rángott a lába a szerencsétlennek, szeme kifordult és fönnakadt, míg el nem szállt belőle a lélek egészen. Így sírunk és döglünk meg mi is. Mert mindez, ami történt, hogy a kegyelmes úr kényelmi szempontjai miatt, miszerint könnyebben és gyorsabban lophasson és gyalogolhasson át a népeken, értelmezésükben rendben lévő, ebben semmi különös nincs, hiszen erre kaptak kétharmados felhatalmazást. Ezt viszont már Varga Judittól idéztem, aki az Unió pofájába vágta – ami nem nóvum -, hogy nekik ne dirigáljanak, mert a magyar bávatag nép azt akarja, arra szavazott, amit itt ők előadnak. S ha ugyan eddig érvelhettünk azzal, nem is, nem is, mára kiderült, hogy de, bizony. Őket akartuk mi, szavunk sem lehet.

Ha kérdés van még egyáltalán valami ebben a vérzivatarban, akkor az az, hogy valóban erre adtunk jóváhagyást, vagy nem egészen. Ki kell ábrándítsam magunkat, akik azt hiszik mindezek után, hogy a többség ellenére történik, ami történik, de nem. Látva itt elégedetten böfögő népünket és hallva a szavukat az egyetértés a párt és a nép között teljes, egybeforrt a vágy és az akarat. Mindezt igazolandó előadom, hogy fatornyosomban, amely ellenzéki vezetésű, a mellbe vágó választási eredmény után az volt a közfelkiáltás, hogy na, most kell kitekerni a nyakukat vagy átharapni a torkukat gusztus szerint. Mármint a libsi férgeknek, akik hatalmukkal romlásba taszítják a várost, amely a Fidesz alatt virágzott (nem).

Ha úgy tűnnék, hogy ennek a lokális történetnek semmi köze a globálishoz, más szóval az alaptörvény módosításának a sorsunkhoz, azt kell mondanom, de, igen. Mert ugyan ha azt is mondtuk, hogy enélkül is azt csinálnak, amit csak akarnak, itt kúszik be a képbe Varga nacsasszony, hogy miszerint amit tesznek, azt azért teszik, mert a népük erre kéri őket. S ha a népnek az az óhaja, hogy tekerjék ki a libsik nyakát – harapják át a torkukat -, akkor a népakartnak engedelmeskedve ők ezt meg fogják tenni minden további nélkül. Az alaptörvényi vészhelyzet innentől fogva nem oszt és nem szoroz, a vészhelyzet mi vagyunk magunk. Fáj kimondani, mégis így van ez és nincsen másképp.

Nagy Károlyt III. Leó pápa 800 karácsonyán császárrá koronázta, ezzel óhajtva a pápaság intézményét megerősíteni Konstantinápoly ellen. Ebből az a következtetés fakad, amit Thomas Mann ad József gondolatai közé a róla és testvéreiről írott regényében, hogy állam és egyház leginkább ugyanannak a dolognak a két megjelenési formája, de erről majd máskor elmélkedünk. Mert most ez a história Vejkey Imre KDNP-s képviselő kapcsán jutott az eszünkbe, és nem azért, mert Amenhotep istenfogalmáról volna vitánk vele, hanem az emberi társadalmak törzsi berendezkedéséről, ami a magyarság esetében 800-ban még erősen fennállott, ha egyáltalán. Valahol az Urálon túl.

Ha nem lenne világos fönnakadásunk, mintegy meghorkanásunk oka és indoka, idéznünk kell Vejkey képviselőt, akinek mondandójáról egy kommentelő frappánsan jegyezte meg, hogy azt hittem, ma már nem olvasok Farga Tominál hülyébb embertől egetverő baromságokat, de ezt nem láttam jönni. És mégis jött, de, hogy mit is mondott a túlművelt képviselő, tudjuk meg magától tőle. Mielőtt azonban megismerkednénk az egetverő baromsággal, említsük meg, hogy természetesen brüsszelezett, mert brüsszelezni jó, amikor azok ott távol egyfolytában rimánkodnak, hogy magyar, ne lopj, mert nem adunk pénzt. Ez volt Vajkay képviselő origója, és az alábbiakra jutott.

„Nagyon érdekes, hogy ma Brüsszelből éppen azok támadnak bennünket a jogállamisággal, akik akkor, 1222-ben talán még törzsszövetségi szinten sem voltak, mi pedig már, ugye, egy alkotmánnyal bírtunk”. Ugyehogy nem véletlenül jutott eszünkbe Nagy Károly és az aktuális pápa, a császárság és a törzsek, ami időpontok és társadalmi berendezkedések úgy kavarognak Vejkey képviselő fejében, mint valami fura massza, csak az a baj, hogy kilotyog. Ismerjük a NER sajátos történelemszemléletét, bár innen nézvést tán már az is nagy eredmény, ha a honatya nem keverte bele az adott korba Dózsa László 1942-őt, bár ő mindenhová beleillik, ha jól meggondoljuk a manus illékony igazságtartalmát.

És most, hogy megvan a kiinduló tételünk, ne legyünk restek bővebben is megismerni a magvas gondolatokat, amelyekkel Vejkey képviselő arra akart utalni a maga módján, hogy Brüsszel nekünk jogállamról ne ugasson, a magyarok már akkor is loptak, amikor ők még dinoszauruszokra vadásztak, és nem ismerték a tüzet sem. Ezt nevezik nacionalista gőgnek, amivel a képviselő bőven ki van tömve, de másképp a NER-ben nem vinné semmire. Miként akkor sem, ha nem a butaság bátorságával nyilatkozgatna, és ne lenne rá rohadt büszke, pedig az. Hogy mennyire, az a továbbiakból tűnik ki, mert mindez persze nem volt elég, kaptunk még gondolatokat, hogy Vejkey et. elsüllyedjen a bávatagság mocsarába.

„Sok mindent hallottunk itt ellenzéki képviselőtársaimtól a felszólalások során, ezért felhívom a figyelmüket, hogy ne feledjék azt, hogy az Alaptörvény több mint egy törvény, a törvények törvényéről van szó. Ne feledjék, hogy az úgynevezett húsvéti Alaptörvény által hazánk 2011-ben újra visszatért az organikus jogfejlődés útjára! Ne feledjék azt sem, hogy a magyar nemzet legfontosabb jellemvonása közé tartozik az alkotmányosság szeretete.” – Törvények törvénye, delikát. A krónikásnak támadt volna arra kedve, hogy erről meséljen kicsinyég, de nem fűlik hozzá a foga, a tovább gondolást mindenkire megára bízza, mert mindenkinek megvannak az elborzasztó élményei ezzel kapcsolatban.

Fő az, hogy a törvényességben organikusan fejlődünk újra, ami rég kezdődött, csak a libsik elcseszték ezt is. Az alábbiakból megtudjuk, ha nem jönnék rá magunktól, hogy a Fidesz alaptörvénye organikusan bimbózik ki az Aranybullából akkor, amikor nyugaton még hordák éltek. Lássuk tehát újra és teljes egészében Vejkey képviselő nagyívű gondolatkísérletét: „Nem véletlen, hogy a II. András királyunk által éppen 800 éve kibocsátott Aranybulla, mely vetekszik a Magna Chartával időben és tartalomban, 1222-ben bocsátatott ki. Nagyon érdekes, hogy ma Brüsszelből éppen azok támadnak bennünket a jogállamisággal, akik akkor, 1222-ben talán még törzsszövetségi szinten sem voltak, mi pedig már, ugye, egy alkotmánnyal bírtunk”.

Nincs igazán mit kiegészítésül hozzá tennünk, hacsak nem a már idézett kommentelő frappáns gondolatait azzal a toldással, hogy ilyenek ülnek a parlamentben dögivel, és ilyenekre szavaz kies hazánk decens választópolgárainak zöme abban a tudatban, hogy majd neki ettől jó lesz a nyomorult élete. És az a megdöbbentő, hogy nagy valószínűséggel ez így is van. Néz egymásra ez a két halmaz, és böfögve röhög a nyugaton, akik ezer éve is mögöttünk kullogtak, mint ahogyan ezeknek az a meggyőződése, hogy most is. Aztán, hogy mégis utol akarjuk őket érni nagy szuszogva, ez az az ellentmondás, amibe nem gondolnak bele, mert igazából belegondolni sem tudnak. Így döglünk meg mindahányan

Csehország az egyik legnagyobb fegyverszállítója az életéért küzdő Ukrajnának, a lengyelek azok lengyelek, ha az oroszokról van szó (mert ők nem felejtenek), a szlovákok pedig sorra csukogatják le a korrupcióba keveredett nagyjaikat. A V4 idillje oda, barátaink elhagytak minket illiberális álmainkban, a világ egyre szűkösebb és ellenségesebb. Nincs kinek pancsolt koviubit ajándékozni, és az erkélyre is egyre kevesebben járnak velünk csodálni a panorámát, a város képét, amelynek lakói utálnak minket nagy győzelmeinkben. S holott csak tavasz van, de közelít a tél, amikor a tapasztalatok szerint hideg van, és a gyomrok is egyfolytában korognak.

Mondani kell valamit, üzenni egyfolytában a bávatagoknak, ha már megválasztottak minket, mesélni reggeltől estig, hogy atyuska él és megvéd titeket fagytól, éhségtől és háborútól, de leginkább a gondolkodás veszedelmeitől. Minden szép lesz, minden jó, mindennel meg leszek elégedve. Vucicnál járt Szerbiában atyuskánk és kedves vezetőnk, mert máshová már nem igazán van hely mennie, ahogyan föntebb megmutattuk, de mindenből, abból a kevésből is, ami maradt, ki kell hozni a legtöbbet. De ezzel a Vucic-csal az oldalán sok mindent ígérni nem lehet, így az jön ki, hogy éljenek a parasztok. Földmíves jelentésben, természetesen.

Ők lettek Orbán hősei épp tegnap, ahogyan volt szíves közölni velünk, míg eddig az egészségügyisek voltak azok, mert hősöknek mindig lenni kell annak kajla tudatában, aki szuszogva és monyolva harcol minduntalan az egész nyüves világgal. Vészterhes idők közelítenek, jelentette ki a kedves vezető, rajtunk kívül mindenki meghal a háborúban csak mi nem, éhezni fognak a népek körülöttünk, mi azonban megtömhetjük a bendőnket, mert ketten Vucic-csal vagyunk, akivel, és ezt se feledjük, nem is oly rég vasútvonalunkat megnyitandó üres peronoknak integettünk a vagonból. Azaz, színház az egész világ, és színész benne minden OrbánVucic.

Akasztják hasba a népeket az ilyenek, a népek pedig bávatagon tapsikolnak, és ezt se feledjük. „Gyorsan emelkedő inflációval, drágulással kell megküzdenünk, miközben Ukrajnából harcokról, éhínségről érkeznek hírek, de van egy jó hír is, nevezetesen az, hogy a Vucsics úrral folytatott beszélgetés során leszögezhetjük: Magyarország számíthat Szerbiára, Szerbia pedig Magyarországra, jelentős élelmiszer-tartalékaink vannak, és mindkét ország biztonságban érezheti magát, ha a gázellátásról van szó.” – Hogy idézzünk is abból, amiről mesélni kedvünk támadt, és lássuk is a habitust, mégpedig azt, ahogyan voltaképp lehull az álca, mert föl se volt téve igazán.

De megtesszük még egyszer, hogy igazoljuk, nem a levegőbe beszélünk, amikor Orbán Viktort ekézzük, aminek oka nem igazán az, hogy herótunk van tőle (dehogynem), hanem az, kitessék mi indokolja az irányába áradó mélységes megvetésünket: „Ahogy 2020–21-ben hőseink az egészségügyisek voltak, idén hőseink a mezőgazdasági termelők lesznek, akiknek most is alkalmazkodniuk kell az időszerű körülményekhez, és rajtuk áll, hogy lesz-e kenyér az asztalunkon.” – Ebből az idillinek szánt hőskölteményből azért ki kell kandikálni kicsit, megpróbálva egyrészt az ágytálak, másfelől pedig a kombájn vezetőfülkéje felől nézegetni a kajla dolgokat.

Szegény parasztokra semmi jó nem vár az elkövetkezőkben, ha olyan hősök lesznek ők, mint az ápolók voltak eddig, mert ahogyan őket is magasról szarta le egyetlenünk, emezek sem várhatnak mást, csak a dumát. Ez pedig a pátoszos idill, a parasztromantika, hogy a bőgatyás, nagybajúszos szántóvető teszi a nemzet asztalára a kenyeret, miközben a neki szánt pénzt Mészáros ellopja, de a bukolika mindenek felett, és a helló röfi, az ipponnal végrehajtott disznóölés meg vőmurammal pálinkázva kolbásztöltés. Viszont ennek ellenére a mezőgazdasági termelők termelnek minden hősködés nélkül, ahogyan az ápolónők is ürítették az ágytálat, és nem kaptak érte stílszerűen szart sem.

Mert egy a duma, és más a valóság, ami momentán például az, hogy a magyar gabonát – amit a magyar mezőgazdasági termelők, a hős parasztok eddig is megtermeltek és ezután is meg fognak – kontroll nélkül viszik jó pénzért máshová, amit exportnak neveznek. Mindeközben a búza ára nő, a panelproli hovatovább nem képes kenyeret venni, mert a hős parasztok terményeit eladják jó pénzért máshová. Ennyit a gondoskodásról és gondolkodásról, és ennyit arról, mit is ér, ha a kedves vezető most épp Vucic-csal sző hagymázas és gőzös álmokat, míg a világ józanabbik fele azért dolgozik, hogy legyen vége a háborúnak. Ez a mi aljas hülyénk viszont nyüszít és megment tőle. Köpni kell a manustól.

A kutyát sem érdekli Hadházy eskütétele Kövér szerint. Hadházy akár föl is kötheti magát, mint a többi kommunista. Az előbbit mondta, az utóbbit gondolta csupán a házmester, azt megfogalmaznia nem kellett ezúttal, mert megtette azt sok évvel ezelőtt. Akkoriban úgy tartották, a „köteles beszéd” hozzájárult a Fidesz bukásához, most azonban ez a nívó és ez a stílus mindennél nagyobb győzelmet eredményezett. Így változik a világ és benne mi magunk, míg viszont Kövér öröknek tűnik, és ezért tartunk ott, ahol. Ezt a helyet ezúttal nem részleteznénk, de körbenézve olybá tűnik, a nagy többségnek éppen megfelel, halszerűen lehet élni a vizében.

Interjút adott a házelnök egy saját lapnak, ebben tárta elibénk lelkének éjfekete tartalmát, amit már ismerünk, most azonban új zugok tárultak ki belőle. Kövér már nem csak házmester, hanem osztályfőnök is, aki szigorú, ámde jóságos, megdicsérte ugyanis azokat a képviselőket, akik nem vonultak ki Orbán eskütételekor. Velük még lehet mit kezdeni, alkalmas massza, vélelmezte utalásszerűen osztályfőnök úrelvtárs, míg azonban a Gyurcsány vezette csürhe menthetetlen. Ők vonultak ki, nem vettek részt az azóta is hömpölygő pátoszokban, azok már nem is igazán vehetők emberszámba, míg azonban Hadházy, ez a „jelentéktelen figura” még rajtuk is túltesz.

Ő már alattuk van, tán a moszatok és algák közé sorolható, aki senkit sem érdekel egyáltalán. A pedellus-osztályfőnök életének egyetlen vezérmotívuma van, hogy a házban rend legyen, mégpedig olyan, amilyet ő elképzelt magának fröcsögő gyűlöletében. Ez is örök, mint ahogyan a házelnöki beosztás is, de onnan a magas pulpitusról mit lehet látni a kajla világból, ez volna érdeklődésünk tárgya, s hogy dilemmánkat feloldjuk, segítségül hívjuk az AE Bizottság tánczenekart boldogult úrfikorunkból. Tőlük származik az örök kérdés: „Mit látsz, Laca?”, és a rá adott végtelenbe nyúló válasz is: „Egy nagy segget látok”.

S míg a zenekar megengedte, hogy tán hallucinál a Laca, Kövér Laca esetében ez a könnyítés nem él, ő ugyanis egy egészen jól körülírható, megfogható és szagolható segget lát maga előtt, mégpedig az Orbánét. A kérdés mindezek után a viszonyra vonatkozik, hogy a pedellus milyen nexusban van ezzel a méretes üleppel, és ezen már érdemes elgondolkozni. Kilátszik belőle vagy egészen benne van, vagy netán csak ihletet merít belőle az egyéni gyűlöletekhez, és nagy valószínűséggel ez lehet a megfejtés. Kövér annyiban önjáró, hogy benne más egyéb nincsen is, csak a vegytiszta utálat nagy valószínűséggel minden és mindenki iránt, aki nem volt szobatárs.

Hogy élni így lehet és érdemes-e, azt önmagának kellene eldönteni, de nem teszi meg. Hogy vele, illetve az általa prezentált és dirigált világban lehet-e, ez a dilemma, és a válasz rá habitustól függően eltérő. Hadházy azt mondja erre a kérdésre, nem, és bár a maga módján igaza van, el fog bukni. El fog bukni, mert olyan magányos, búsképű lovag ő, akinek még csak Sancho Panzája sincsen, a szélmalmok pedig hatalmasak, még az óriásoknál is nagyobbak. Amit itt leföstöttem, az kilátástalannak tűnik, de tartok tőle, hogy a valóság tényleg ilyen, így számomra is felmerül a kérdés, érdemes-e még négy évig rázni a ketrecem, amikor kilátás sincs a rácsok eltűnésére.

És most, hogy elmeséltem az életemet, jegyezzük meg azért azt is, hátha eljut egy bávatagig, hogy amikor Kövér a pofáját ilyen stílusban járatja, amikor ekképp dől belőle a szar, akkor a választók véleményét árazza be. Hadházy ugyanis egyéni mandátumot szerzett, rengetegen bíznak benne, aki választók ezek szerint annyit érnek Kövérnek, mint az őket képviselni hivatott Hadházy, azaz, semennyit. Innen fakad országunk régóta ismert, de most egyre inkább kijegecesedő állapota-helyzete és tragédiája, hogy a Fidesznél semmit se érsz, ha nem rájuk szavazol. Ember sem vagy. Így, hogy kimondatott, aminek ki kellett mondatnia, mindenki merengjen el kicsit.

Mert Hadházy sorsán és a hozzá való viszonyuláson keresztül felfedezheti a sajátját egy különbséggel, ami nem is akkora nagy. Hogy ugyan neki Kövér nem ordítja le a fejét személyesen, mert testi valójában messzire van, ámde a szelleme belengi kies hazánk minden eldugott szegletét a legutolsó tanyáig, s ami az, akár föl is kötheti magát mindenki, aki nem keresztény-nemzeti. A hosszú, irdatlanul hosszú négy év, ami következik, ebben a szellemben telik majd el. Mindenki kussol a rögzített áru farháttal a kezében, míg ők pedig kurváznak a jachtjukon harangszóra és tömjénillatra, plébános urunk áldásával. Az Isten legyen irgalmas árva lelkeinknek.

Szélsőjobboldali dzsemborit rendezett magának Orbán Viktor, hogy ne érezze magát annyira egyedül a világban. Meg kellett felelnie a meghívottak szellemiségének, így náci dumát böfögött fel a nyugatról fenyegető kommunizmussal, amivel igazából nem is foglalkoznánk. És nem azért, mert meghajtanánk fejünket nagysága előtt azzal az alázattal, kik vagyunk mi, akik nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön, hanem, mert rég tudjuk, hülye ez. Így, ilyen egyszerűen.

Valamint kellően aljas is. Úgyhogy azt a tizenkét pontot, amivel jellemezte a kommunisták, liberálisok, sorosok eltaposását és kibelezését, nem is vizsgálnánk, mivel minek, amikor a saját bőrünkön érezzük, sokkal inkább elejtett oldalszavakból következtetünk arra, emberünk honnan jött, hol van, és hová megy. Ha iszonyodva nevetni akarunk mostanság, akkor sorsunkban, a közegben, amelyben élnünk adatik, módszeresen fedezhetjük fel Pelikán gátőr kies világát.

Az ő kalandjait az ideológia és a terror útvesztőiben, azt a világot, amit nem ért. És hiába Virág elvtárs jószándékú felvilágosító munkája a nemzetközi helyzet fokozódásáról és egyéb nyalánkságokról, emlékszünk, hogy Pelikán föl nem foghatja, ki a gyanús, amikor nem gyanús, vagy egyáltalán mi az isten is van, szó szerint: „Az a gyanús, ami nem gyanús. Az atyaúristen, az se érti!” Emlékszünk erre polgártársak, s hogy eszünkbe jutott újólag, annak oka van.

Az pedig, hogy tegnap Orbán Viktor is idáig jutott, amikor előadásában elkezdte forszírozni ezt a vonalat, és hasonlókkal örvendeztette meg elgyötört szívünket: „Az a gyanús, ha valaki külföldön nem szalonképtelen”. Tehát Orbán felől nézvést az a gyanús, aki külföldön nem gyanús, mi viszont Pelikán gátőrrel ellentétben nem sóhajtunk fel magunkat megadva, hogy „az atyaúristen se érti”, mert sokkal inkább dehogynem, illetve nagyon is, sőt alaposan.

Lefordíthatnánk ezt trottyos gatyára is, hogy valaki bumfordian jár kel a civilizált világban, prosztó módon bukik rá hölgyek kezére és karjaira, a világmegváltó vakcina előállítását a préshurka receptjéhez hasonlítja, és szevasz röfi köszöntéssel néz be az ólajtón, akkor ő nem gyanús. Minden más ellenben az. Másfelől, ha valaki nyalja az oroszok valagát, szét akarja verni az Uniót, amit pénzkiadó automatának tart, és diktatúrát épít a hazájában, s emiatt szalonképtelen, akkor ő nem gyanús.

Ha és ellenben jogállamról hablatyol, demokráciáról vonyít, és azt tutulja, nem komilfó lopni, akkor ő a kinti ellenséges világban nem szalonképtelen, viszont ezzel szemben Orbán szemében emiatt gyanússá válik, aminek két folyománya van. Az egyik, hogy tanúja vagyunk a hatalom bezárkózásának, amellyel kijelöli a birodalmon belül elvárt eszméket és az ennek megfelelő viselkedési módot, a másik pedig azok megjelölése és ellenséggé bélyegzése, akik ennek az elvárásnak nem felelnek meg.

Nevetségesnek indul, és előadásmódjában az is, tartalmában azonban elborzasztó, amikor Orbán egy mondattal tesz ellenséggé mindenkit, aki rajta, illetve rajtuk kívül áll, tehát még egyszer: „Az a gyanús, ha valaki külföldön nem szalonképtelen”. – Íme, hölgyeim és uraim, a diktatúra foglalata, ami nem egyebet mond, mint azt, aki kicsit is európaiul gondolkozik, az a haza ellensége, és innen nézvést is elértünk Pelikán gátőr világába, ahol a statuálás a lényeg.

Hogy ez mennyire lesz vagy nem lesz, a jövő zenéje, amikor eldől, a NER konszolidálódik-e vagy sem. Miután mindent megszereztek és eltapostak, maguk alá gyűrték az egész elcseszett országot, azt hihetnők, hogy kicsit visszavesznek a tempóból, kevesebbet lopnak és vicsorognak, ám mivel a NER egy feudálfasiszta kommunizmus, jellegéből fakadóan új és még újabb ellenségekre van szüksége, mert ezek nélkül megszűnne létezni. A kormány mint harcosok klubja, ugye, és a többi.

Mondhatnánk azt, hogy ezt is tudtuk, mint ahogyan így is van. Ámde azért eleddig csak egyes rétegek, filozófusok, bölcsészek, buzik voltak kijelölve a gyűlölet tárgyává, most azonban mindenki, aki nem tapsol velük együtt ütemesen. Az történt, hogy lehet, maga sem vette észre, mert a mélyében mindig is ez volt, de kommunikációjában Orbán mindenképpen szintet lépett. Aki nincs velük, az nincs. Aki gondolkodik, gyanús, aki szalonképes odakint, annak nincs helye idebent. Ezt mondta nekünk Orbán.

Most hallgatják meg a minisztereket a különféle parlamenti bizottságok, s mivel a Fidesz volt annyira nagyvonalú, hogy kétharmad-egyharmad arányban osztotta el a tagság arányát a választási eredményre mutogatva, voltaképp a Fidesz hallgatja meg az Orbán által kijelölt minisztereket, és a kör be is zárul. Innen érthető, ha leendő honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovniczky nem tartja aggályosnak azt, ha tulajdona van egy harcirepülő-gyárban, amelytől az állam gépeket is rendel. Ez legfeljebb korrupció, így a leendő miniszter mondhatta volna azt is, hogy boldog karácsonyt, vagy elmondhatta volna, neki csinos a felesége, tehát ne firtasson senki semmit.

A kétharmad-egyharmad arány miatt azonban úgysem kérdez senki semmit, ezek a meghallgatások semmivel sem kevésbé bábszínházak, mint bármely más olyan dolgok, amelyek demokráciában ugyan szokásosak, de a NER-ben a hatalmi viszonyok eloszlása miatt teljesen feleslegesek. Csak azért vannak, hogy Varga Judit mutogathasson, tessék, ugyan nem tudja, mi az a jogállam, de bizony még a leendő minisztereknek is keményen vizsgázniuk kell. Átesett ilyenen Kásler is négy éve, és láttuk mi lett belőle, ez a Bobrovniczky majd elad pár repülőt az országnak, és azt mondja oszt jónapot. Látszik, hogy nem várunk el sokat, reményünk meg egyenesen semmi.

A leendő honvédelmi miniszter friss hús, Rogán viszont annyira régi, hogy már szaga van, viszont egyre nagyobb hatalmat ad a kezébe Orbán, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz. Mert Rogán nagyon jó katona. Láttuk, hogy a propagandát is milyen jól működtette, elsöpörte vele az országból a józan észt, az elhülyítésnek nagyon változatos módjait volt képes kitalálni, és pénze is volt hozzá dögivel. Mindezek után, ha azt halljuk, Rogánhoz kerül a polgári titkosszolgálatok irányítása, akkor semmi jóra nem számíthatunk. Nem is igazán a tehetsége, hanem a feladat végrehajtásának aljas módozatai miatt, lásd: propaganda.

Rogánt is meghallgatták tegnap kétharmad-egyharmad arányban, és talán épp emiatt nem tették fel neki a kérdést tervei elmesélése után, mégis, hogyan képzeli, amit elmondott, mert mesélt rémisztően riasztó dolgokat, hogy fusson mindenki, amerre lát, ha van rá lehetősége, pénze és egészsége. Azt mondta Rogán a polgári titkosszolgálatok feladatairól: azonosítsák be és lépjenek fel a „háborús propaganda” ellen. Ide sorolta azokat is, akik azt akarják, hogy „a magyar emberek fizessék meg a háború árát”. Ebből az látszik, hogy elhúzódó háborúra számít, másodjára az, hogy a háborús vészhelyzet mint új alkotmányos lehetőség akkor is megmarad, amikor háború már sehol.

Erre utal, hogy migrációs vészhelyzet is van már majd’ évtizede, úgyhogy azt csinálnak, amit csak akarnak, Rogán viszont a jelek szerint a titkosszolgálaton keresztül az ellenzék levadászására készül. Ha beszélhetünk még ilyenről. Mert mi az a háborús propaganda, ugye, hát az, amit annak nevezünk. Ha például kijelentjük, hogy az ukránoknak joguk van fegyverrel megvédeni magukat, máris háborús propagandát folytatunk, főleg Orbánhoz képest, aki másra sem alkalmas, mint sunyin békét óbégatni. Voltaképp ezzel nyerte meg a választást, mert ennyi is elég volt a jelek szerint. Innen nézvést a nagy többségnek az is mindegy, miket beszélt Rogán.

A tételmondat második felét azért még jegyezzük meg, miszerint a titkosszolgálatok azok ellen is fellépnek, akik azt akarják, hogy „a magyar emberek fizessék meg a háború árát”. Ilyen sincs senki az ég egy világon, de a választás előtt, a kampányban az ellenzék ezzel is meg lett vádolva, lefordítva mai nyelvre, aki helyesli az embargókat az oroszokkal szemben, máris a nép ellensége, és tegyünk hozzá még pár jelzőt a rákosista időkből, ahová a NER öles léptekkel igyekszik. Szóval cudar világ jön, de nem győzöm hangsúlyozni már másfél hónapja, mi akartuk ezt, mi választottuk meg őket, úgyhogy kuss van nekünk. Nekem is, csak nem hallgatok a szép szóra.

Ha a CÖF nem volna, ki kellene találni. Muszáj lenne, mert azok az örömök, amelyekkel ők gazdagítják sivár életünket, semmilyen más helyről nem érkezhetnének, csakis az ő szellemi műhelyükből, ha ezzel a „szellem” fogalmát nem járatnánk le. Egy azonban bizonyos, ha a CÖF-ről van szó, nem hegeli értelemben használjuk a fogalmat. De emlékezhetünk, ebből az éji homályból származnak mindenféle levelek különféle elnököknek és kormányfőknek, megróva őket és fölhívva a figyelmet arra, hogy ők is szeressék a NER-t és rajongjanak Orbán Viktorért. Nem szoktak.

De ugyanígy nem feledkezhetünk azokról a boldogságokról (felhőtlen) sem, amelyeket a békemenetek szereznek és okoznak, mostanában az első sorokban már Gáspár Győzikével és hasonló szellemi nagyságokkal, méteres, barokk stílusú aranyfeszülettel a kézben. A CÖF tehát olyan nekünk, akárha falat kenyér, megnyilatkozásai megjelölik nekünk a jövőbe vivő biztos utat, bátorításukkal pedig Orbán elvtárs rendszeréhez adják a fundamentumot, és egyben jellemzik is azt, elborzasztva minket ráismervén, hol is muszáj élnünk. Ez itt a nihil, de nem a Nirvana.

A CÖF ezúttal nyílt levelet fogalmazott meg Orbán elvtársnak szeretettel újraválasztása alkalmából benne olyan szövegel, amely sok lapot elborzasztott, és nem is voltak képesek egyébre ennek kapcsán, mint lehajtva fejüket, megadva magukat a tébolynak kijelentették, hogy kommentár nélkül adják közre, és mindenki gondoljon róla azt, amit csak akar. Olvasván aztán olyan ismerősnek tűnt a stílus és a mondanivaló, a szófordulatok és a pátoszos rajongás, mintha láttunk volna mi már ilyet valahol, és akkor rájöttünk. Megvilágosodtunk mintegy, mit is ismétel és mire hajaz.

Könnyű és nehéz is a dolgunk erre a belátásra jutva, krónikási kötelességünknek szerkesztési és szövegalkotási szempontból pedig akkor felelünk meg a legjobban, ha innentől fogva idézetekre hagyatkozunk, egymás mellé téve mondatokat, szervilizmusokat, egy segítséget adva az értelmezéshez, hogy annyit elmondunk, egyes szövegrészletek Gerő elvtárs Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára írott köszöntőjéből, míg mások a CÖF-nek Orbán elvtárs újbóli győzelme alkalmából fogalmazott lelkendezéséből valóak. Megdöbbentő, amit tapasztalunk.

„Tisztelt Miniszterelnök Úr! Az Ön kiemelkedő szakmai munkája és mesteri teljesítménye előtt, ahogy szokták mondani, le a kalappal. Keresztényi mentalitása Európa szerte példaértékű, vezetésével hazánkban a népfelség elvének követése immáron ötödször vívta ki a szavazópolgárok többségi bizalmát. A felbolydult világ tapasztalt, a nemzetéhez és annak identitásához hű vezetőt kíván. Magyarország e tekintetben szerencsés. Szeretném megerősíteni, hogy a CÖF-CÖKA szellemi honvédői, a békemenetek hű katonái az Ön szilárd támaszai.”

„Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapján egész népünk meg van győződve arról, hogy Rákosi elvtárs vezetésével hazánk végre a helyes útra tért. Arra az útra, amely nem más népek elnyomása és leigázása felé mutat, hanem amely a szabad és a szabadságukért s a békéért és demokráciáért küzdő népekkel együttműködve hivatott biztosítani hazánk további felemelkedését még fényesebbé, még dicsőbbé tenni a világban a magyar nevet! Ez az út, amelyen Rákosi elvtárs vezet bennünket – Sztálin útja!”

„Az európai őshonos civilizáció megtartása és tovább építése minden állampolgárától odaadást követel. Ezt mi is mindenkor szem előtt tartjuk. Kérjük Önt, hogy folytassa békepolitikáját, miközben az Isten, haza, család szilárd eszmeisége vezeti. Civil közösségünk nevében kívánunk erőt, bölcsességet, egészséget.”

„Tiszteljük, becsüljük, szeretjük Rákosi elvtársat, mert egész népünk jól ismeri azokat a hatalmas eredményeket, amelyeket pártunk, munkásosztályunk, országunk az ő bölcs vezetésével ért el. Tagjává lettünk a békének, demokráciáért, szocializmusért küzdő népek nagy családjának, annak a hatalmas tábornak, amelynek élén a kommunizmust diadalmasan építő Szovjetunió jár, s amelynek zászlaját a győzelmet jelentő Sztálin viszi előre!”

A krónikás mondana még valamit, de elakadt a szava, illetve arra jutott, minek. Nincs miről beszélnünk mindezek után, tehát hallgatunk, és a nyájas olvasóközönségre bízzuk a következtetések levonását. Segítségül megadjuk a miénket, ami ez: a rohadt életbe. A rohadt, kurva életbe.

Amikor megszavazódott tegnap a parlamentben, hogy O. V. ötödjére is kies hazánk teljhatalmú ura lesz, a díszpáholyban, akárha az operában, elcsattant egy csók, amely hitvesi volt, mégsem látott még ilyet a bulvárok kósza népe eddig soha. Mészáros Lőrinc és ifjú felesége fejezte így ki felhőtlen boldogságát, azt az érzést, hogy az élet csodaszép, és együtt pedig még szebb. A NER beiktatási ceremóniáinak sora ért véget tegnap, amely a győzelem színpadon ünneplésével kezdődött, Novák Katalán gyűrött kis kosztümjével és új otthonának meglátogatásával folytatódott, csúcspontját azonban tegnap érte el, amikor O. V.-ről újólag eldőlt, hogy újabb négy évig tesz az országgal és velünk is azt, amit csak akar.

Nem volt ez mindig így, nem csináltak a parlamentből cirkuszi előadást, mint ahogyan tegnap igen. Ott ült a parlamentben a NER krémje Ákostól Habonyon át Filipig és Bayerig bezárólag, akik jól élnek abból, hogy O. V. az ország koronázatlan királya, s tán annak szólt a felhőtlen boldogság, hogy O. V. megválasztásával eldőlt, a szüret folytatódhat, és nem kell esetleg börtönbe vonulni, mint kellett volna néhányaknak, ha másképp alakul a választás. Ezt azonban elszabtuk, utólag már szabhatjuk, legyinthetünk bávatag beletörődőn, így azt is el kell viselnünk, ami a parlamentben tegnap történt. Azt ugyanis, hogy még a korona nélküli koronázás előtt Gyurcsány kijelentette, nem törvényes a kormány.

Nem tekinti annak, mondta a NER réme és életben tartója egyben, mire is Kövér házmester magához képest szelíden mondta neki, fogja be a pofáját, mert legközelebb majd ő fogja be neki. Nem lesz itt a parlamentben lázadás és ordibálás, az lesz itt kussolva figyelve, amit ő, következésképp O. V. és Bayer akar, aki megadta az alaphangot, miszerint rajtuk kívül mindenki rohadékok. Tegnap azonban, hogy mindezek után Gyurcsány és csapata kivonult, azzal a lendülettel vonult be Mészáros a nejével, az Orbán família, papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet, és nem látszott, hogy a gyerek szégyellné az apját, az apja a gyerekét vagy a vő az apóst, hanem mosolyogtak egymás közt eltelten.

Eszükbe nem jutott, hogy belegondoljanak abba, mivé lett a fiuk, férjük, apjuk és apósuk, nem ugrott be egy kicsit sem, hogy szégyellni kellene őt és vele együtt magukat. Megülte az ájert az „ennek oly jó része lenni” balázspéteres pátoszos szervilis szaga, ahogyan az egész ország fölött ez lengedez, miközben voltaképp hazánk száguld a szakadék felé. Nagyanyámnak volt annak idején egy mindent lesöprő, ellenállást nem tűrő mondata, amivel mindent és mindenkit elcsitított, miszerint „nem beszilünk, ünnepülünk”, ami ukázzal megadta az ünnepek hamis hangulatát. Valahogyan így van az a Fidesz és az ország, április harmadika óta permanens az ünnep, utánunk az özönvíz, előttünk a múlt, sose halunk meg. Dehogynem.

Viszont a szimbólumok. A mi kicsi párunk első nyilvános csókja mintegy, és egyszerre a parlamentben, amire ez ember a delikát jelzőt akasztaná, ha jó kedve volna, amije viszont egyáltalán nincs. Mert ugyan nem mérte a szerelem megnyilvánulásának hosszát, viszont az eszébe jutott, hogy e röpke idő alatt is mennyit keresett a csókot kapó Lőrinc, hogy amíg párja ajka rövid időre érintette az övét, addig is menyi millióval hízott a bankszámlája, hogy az elképzelhetetlen. És a döbbenés, hogy az összes ezért ünnepelt ott, papa, mama, gyerekek plusz Habony, hogy akkor és ott megpecsételtetett, négy évig megint szabad a pálya és a rablás, hogy a keresztapa keresztapa maradt, jöhetnek a kurvák a jachtra.

Tudtuk ezt, tudjuk is, de kár mindezt pátoszba csomagolni a parlament páholyában, mondom, akár az operában, vagy épp egy stadion VIP elkülönítőjében csűrdöngölni a boldogságtól. És akkor ugrott be, hogy láttuk mi már ezt a mancsaftot ugyanígy futballmeccsen is, ezek mindig így együtt vannak nagy nyilvánosan. Hogy ahol, a gazda (keresztapa) mint kétes állagú halom elterül, ezek körötte döngenek, mint a legyek. És ez az, amikor Kövér házmester a T. ház falainak méltóságáról beszél, amikor az ellenzékiek a létükért sikongatnak benne, nos, ahhoz képest meg Mészáros Lőrinc ott csőrözik a nejével, ez mindent elmond a nyomorokról és a T. házról is. Legközelebb majd behoznak egy sezlont a páholyba, azon heverészni.

Nem igazán foglalkozna az ember Bayerrel, ha nem olvasna Origót, és nem olvasna Origót, ha nem lenne Bayer. Olyan igazság ez, ami előtt meg kell hajolni a téma kiválasztásakor, és főleg akkor, amikor szembesülünk a jobboldali erkölcsi és intellektuális fölénnyel, mi, rohadékok. Vasárnap délután, amikor bágyadtan süt be a koranyári nap, és az ember azt látja, takarítani kellene, mert erre hívják fel a figyelmét a fotonok és az általuk kirajzolt porok, egyebek, mégis csak arra jut (az ember, aki rohadék), hogy él még a halasztás, amit télen adott magának a takarításra, mondván, majd tavasszal, ami még nem telt le.

Nem kell időpontot módosítani, hogy majd nyáron, így az (ember) nem érzi magát rohadéknak, míg Bayer annak nem nevezi. És most, hogy elmeséltem, miért láttam neki Origót olvasni (hogy halogathassam a takarítást, azért), így elmondom a dolgot a nálam szorgalmasabbaknak, akik vagy nem odázták el a házimunkát mondvacsinált indokokkal, vagy undorodnak az Origó olvasástól, amit az ember megért, és el is fogad. És itt jövök én a beszámolómmal, hogy elmeséljem, milyen a világ arrafelé, és azt kell mondjam, különös. És most épp nem olyan írásművekkel foglalkozik (az ember), amelyek e lap – és az összes többi hasonszőrű – sajátja, hogy tutulva uszít valami vagy valaki ellen.

Hanem, amikor elterülve fejtik ki azokat az eszméket, amelyek miatt azt gondolják, hogy náluk van a bölcsek köve, plusz az erkölcsi fölény, ezt el ne feledjük. Lesz ez a jobboldali dzsembori itt Budapesten, a Konzervatív Politikai Akció Konferenciának (CPAC), amelynek az a feladata, mint olvashatta (az ember), hogy megmentse a Nyugatot. Ezt a nemes ideát Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ vezetője említette, s na, gondolta (az ember), ez már döfi, nézzük meg, miért gondolja a Nyugat megmentése letéteményesének a magyar jobboldalt ez a jóember. Persze válasz is van, ő, és az intézménye Orbántól pénzelve és az ő alfeléből szemlélve értelmezi a világot, és innen jut egészen érdekes dolgokra, mint erre is.

De ezen túl még azt is megtudjuk, hogy „A liberális mainstream éppen a háború farvizén azt igyekszik ocsmány módon elérni, hogy éket verjen a formálódó, nemzetek közötti jobboldali összemozgás küllői közé”. Ez az összemozgás ez igen, és ezen túl még az is, hogy „Nyugaton más jobboldali erők is küzdenek és érnek is el részeredményeket, de a magyar stabilitás, az, hogy idehaza a legintegratívabb, azonosulásra leginkább alkalmas politikai közösség a magyar jobboldal, párját és pártját ritkítja.” Integratívan mozognak össze a fiúk, és a slusszpoén: „Ha mi, magyarok mindezt nem meséljük a történelmileg ez esetben most nálunk szerencsétlenebb helyzetbe került barátainknak, akkor a nyugati konzervatívok még oly méltányolható erőfeszítéseik ellenére is legfeljebb csak ideiglenes sikereket tudnak hozni.”

Illetve plánesőt: „A rendezvény fő szónoka Orbán Viktor lesz, és több régi-új kormánytag – például Varga Judit és Gulyás Gergely – is beszédet mond, ahogy reményeink szerint Kövér László házelnök is.” Szánthó még, hogy bebiztosítsa helyét a farpofák között, elalélva mondja: „Szerintem ők egyenként is „elvinnének” egy hasonló rendezvényt, idehaza és külföldön egyaránt.” – Nem véletlenül citáltam ilyen hosszan a fiatalembert, bár megérte, hanem, mert nyomát sem láttam annak, hogy az újságíró kérdezett volna valami olyasmit, hogy mégis hogyan gondolja mindezt

Egyáltalán olyan hangulat lengte be az egészet, mint Orbán kossuthos „interjúit” a kérlelhetetlen M1-es megmondóemberek ábrázatát, egyáltalán az újságírás, mint szakma megcsúfolását látta (az ember) itt, de tapasztalhatja a nagyérdemű is már tizenkét éve az összes fideszes sajtófelületen. És akkor most mondom el, hogy ehhez képest vagyunk, illetve a független újságírók ehhez képest rohadékok. És az is érdekes, hogyan jutott erre az aranytollú madárka (Bayer).

Nos, mint az Ötös Tagkönyv előadásából megtudjuk, „amikor a magyar kormány befagyasztotta az üzemanyagok árát, a 444 meg a többi ballibsi gazember a propagandista szekcióból hosszú cikkekben értekezett annak feleslegességéről, értelmetlenségéről és ártalmasságáról. Mikor az előző, jobboldali szlovén kormány tette ugyanezt, szintén hosszan értekeztek Orbán barátjának rossz intézkedéséről. Szlovéniában új, balos, Soros seggevége kormány van, valahogy hirtelen olyan érték semleges, sőt, kívánatos és helyes intézkedés lett az üzemanyag árának befagyasztása. Olvashatják alább, hogy változott a hangnem. Hiába, ezek tényleg mind, kivétel nélkül, megbízhatóan rohadékok és elviselhetetlenek.”

Az a zavar támadt az erőben, hogy a 444 és a ballibsi gazemberek egy MTI hírt hoztak le. Ennyi a dolog, a másik a hangnem, mint Tagkönyv elvtárs kifogása. A Szánthó hülyeségeit azért idéztem oly bőségesen, mert az ottani újságírók voltaképpeni hallgatása a megfelelő hozzáállás, az az intellektuális fölény – pláne erkölcsi –, míg viszont, ha az ellenoldal egy MTI hírt hoz, ami nem kedves az erkölcsi fölényeknek, akkor viszont „ezek tényleg mind, kivétel nélkül, megbízhatóan rohadékok és elviselhetetlenek”.

Voltaképp nem is akarnék többet, csak még egy kis emléket közlök: „amikor 2016-ban puccsszerűen bezárták a Népszabadságot Bayer Zsolt a következőket írta: a Népszabadsággal a Kádár-rendszer egyik legutolsó, legaljasabb műhelye tűnik el talán örökre. A bezárt újság olvasóit pedig rohadt, tetves komcsiknak nevezte, akiknek majd „szét kell cseszni” a fejét. – A tiédet is, én nyájasom, úgyhogy így szemléld a világot.

Mintegy a csudálatos nap végpontjaként, mikor is az eszme célt ér és a tanítás beteljesedik, a bávatag, rajongó népek (vö.: mimagyarok) megtekinthették, hol lakik a Katika. Helyesebben a mi Katikánk, ahogyan egynémely szájakból el is hangzott, akikkel előtte elnök asszonyunk, mi egyetlen örömünk szóba ereszkedett, nem feledve honnan jött (popsitörlős ablakpucolás), és nem véve tekintetbe hová igyekszik (a fellegek közé, sőt, fölé). Levitálása ekkor sem ért véget teljesen, ez az állapot azóta tart nála, mióta a gazda kijelölte arra, hogy őt meg fogják választani minden kétséget kizáróan. És így is lett.

Kérdések, bizonytalanságok akkor és azóta sem merültek fel senkiben, az élet azóta olyan rohadtul szép, hogy alig lehet elviselni. Nos, ezekbe a boldogságokba engedett bepillantást a tegnapi nagy ünnep kicsúcsosodásaként a mi Katikánk otthonának megtekintése, ahol majd ezután ablakot pucol a popsitörlővel, és ezzel párhuzamosan államfők, királyok, hercegek és grófok róják majd a palota (vö.: Sándor) lépcsőit, ahol a Katika, a mi Katikánk lakik. És a panelproli is bebocsátást nyert ez alkalommal, sőt, még csak belépti díjat sem szedtek tőle egyáltalán az ájult örömökért. De mindezeket megelőzően ökumenikusan megáldották a nacsaszonyt, mint valami épületet.

Felszentelték őtet, hogy a pátoszok meglegyenek, és azok voltak is olyannyira, hogy szügyig jártunk a pátoszokban, tocsogtunk mintegy benne, és ez okozta aztán, hogy elöntött minket az undor. De fizikailag, akárha Roquentin úr lennénk Bouville-ben, aki megfog egy szaros, nedves papírdarabot, vagy meglát egy lila nadrágtartót. Innen jön az összegzés, hogy nem pikkelünk mi a nacsassszonyra, hanem herótunk van tőle, iszonyodunk attól, ami álcát azonmód öltött magára, amikor még meg sem választották, de már elnökasszonyként kezdett viselkedni, belé költözött a jóságos nemzeti egység, ennek lett hirtelen a papnője. De ez a gúnya hamis.

Persze az sem érthető, hogy tegnap az ellenzéki pártok nyilatkozatokat adtak ki (ehhöz értenek nagyon, nyilatkozatokat kiadni), amelyekben aggódtak, hogy Novák Katalin nem alkalmas a nagy és pátoszos nemzeti egység kifejezésére és kiteljesítésére, ami rossz origó. Téves kiindulópont, mert ilyen állapot nem létezik a Kárpátok alatt, itt egymás torkát átharapni óhajtó, a másikat földbe taposni vágyó csoportok léteznek csupán, ez itt antagónia, illetve a NER, amelyen vagy belül van az ember, és akkor a lelke elveszett, vagy kívül, amikor pedig ellenség. Novák nacsasszony a NER virágszála, és hiába locsolták meg szenteltvízzel, attól még Orbán szaga van.

Viszont tudtuk ezt, még csak sejtenünk sem kellett, annyira biztosak voltunk benne, ezért most az a föladat, hogy a tegnapot, amit szervezésileg és küllemében valami felemelő boldogságnak, az erő szépségbe csomagolt megmutatásának terveztek a tervezők, csak olyan nyáltól csöpögős giccs lett. Mintha augusztus 20-a volna, vagy szent szánkók a téren adventkor, csak most egy zongorát raktak oda, meg táncosokat, illetve a Rúzsa Magdit jó pénzért. És mit ünnepeltünk, illetve ünnepeltek ők, az a föladat, ennek behatárolása, és hát, a fentiekből fakadóan nem egyebet, mint Orbán töltőtollának kicsomagolását, ilyképp a felkent aktus töltőtollünnepnek is nevezhető.

Mégpedig bízvást és kétségek nélkül. De mondom, tudtuk ezt és más irányú reményeink nem is voltak, mert nem is lehettek, így ami miatt az írás kényszerének falát ez az egész avas szagú búcsúi áradat (ringlispíl nélkül) átütötte, az csupán annyi, de ez mindennél jobban, hogy mint már szóban volt, meg lehetett tekinteni a Kati, a mi Katikánk új otthonát. És a népek özönlöttek is, ki nem hagyták volna a lehetőséget. Én nem tudom, miből van a magyar alattvaló, de ezek szerint leginkább alattvalóból, ez a DNS türemkedik ki az arcára az imádattal elegyeset, és ez mutatja országunk vesztének okát. Mindezt pedig látván Orbán az erkélyén eltelten heverészett, és szélesen göcögött.