Szerző: rezeda

Az élet szép. Mi több, csodaszép, ha kitekint az ember a rigófüttyös rétekre és mezőkre a galambszaros ablakon át, ami helyzet és állapot már önmagában mutatja nekünk az antagóniákat, aminek a végén ott csücsül a végkifejlet, ami az, hogy mindenki elmehet a nagybüdös francba. Nodemégis, mint ahogyan Bálint Gy. kollégánk és atyamesterünk tanította nékünk, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, ezt az amúgy igaz tételt módosíthatjuk, miszerint az említett ajakmozdulat azért írásnak nevezhető. Ezért fogunk élni vele, midőn kies hazánk egy egészen bájos történetét tesszük nagyítóüvegünk alá, hogy jobban láthassuk, bár nem vagyunk mi nagymamája sem a Piroskának, sem senki másnak ezen a világon.

És most, hogy elmeséltük az életünket, nézzünk azért mégis valami vidám dolgot, és imhol van nekünk elsőként Kásler Miklós maga. Értelmezhetetlen organizmus, akiről az a hír járja az Üveghegyen innen, hogy valaha jó orvos volt. Hihetünk is az efféle mendemondáknak és legendáknak, ám semmi nem igazolja ezeket. Sőt, jelen állapot szerint inkább tűnik elképzelhetetlennek, ha a tízparancsolat betartásával megelőzhető betegségekre emlékszünk, mint Kásler élete fő műve egészségügyi miniszterként. Mert egyéb értékelhetőt ezen a szakterületen nem tett le elibénk az asztalra, sem senki más elé. Ennek ellenére kitöltötte a hivatali idejét, ami hivatalnak annyi minden sokkal kellett volna foglalkoznia, hogy igazából semmire sem jutott ideje.

Itt hever hát romokban az oktatás is, hogy plánesőt kultúráról ne is beszéljünk, ami voltaképp nincsen is. Illetve, ami van, az a minisztérium és a hivatalos irány és törekvés ellenére van, bunkerekben és a föld alatt, fázva és éhezve, oldaluk átlőve, akárha Petőfi farkasai a bugyuta versében. Itt tart hősünk, ilyeneket tett le asztalunkra az imádságos könyv mellé, miközben szenteltvizet izzadott, és füléből olykor tömjénfüst sípolt elő, akárha valami kuktafazék volna. És mindeközben, ahogyan életét a tágabb közösség ellenében tengette, valami lovagi korba álmodta vissza magát, és mint valami huncut gyermek, királyaink csontjaival kezdett legózni, sírokat dúlt szét, miközben minket a járvány tizedelt, de ahhoz szava nemigen volt. Azt nyunyónéni gardírozta.

De spongya rá, mit nekünk immár negyvenötezer halott, ha úgyis eljő a feltámadás, az viszont már erősen delikát, hogy ahogyan omlott össze minden Kásler körül, amiért felelnie kellett volna – s ami dolgokat fentebb fölskicceltünk –, a szentségeken és a sírok feltúrásán is túl, meg az Üveghegyen is immár, hősünk ráadásnak fölfedezte magában a filmproducert, mert lehet, elirigyelte a néhai Vajna hatalmát és munkáját, vagy a nejét. Ez utóbbi csak méla kajánság volt a részünkről, az elbeszélés lendülete sodort erre a lapályra minket mintegy, így nem is kell igazán komolyan venni, azt viszont már nagyon is, ahogyan Rákay Filippel ezek ketten szimbiózisba kerültek. Fogják egymás kezét a pénzesbödön mellett.

Mert és ugyanis a mi Filipünk, miután megszámolta a téren mind a kétmillió embereket, úgy döntött, ebből a mutatványból ő nyamvadt élete végéig jól fog élni. Ez kristálytiszta nerlogika, mint ahogyan az is, hogy az ifjúsági zenebona csilingelő világát odahagyva ennek a Filipnek ilyen brezsnyeves szemöldöke nőtt, és fölfedezte magában azt a nem létező képességet és tudást, hogy ő értene a történelemhez (is). Hogy Káslerrel összetalálkoztak ezek ketten, máris itt van nekünk, hogy a Filip már nem is egy filmet, hanem egész sorozatot készít (igen jó pénzért) az Aranybulláról, és a munkát Kásler felügyeli, hogy úgy ne mondjuk, progyuszrekedi végig, és garantált is lesz a soha nem volt siker. Akárha az elkúrós filmalkotásnál.

No most, lehetne itt nekünk nyafogni, de az már késő volna, és nem is hős férfias, ami nem akarunk lenni, de azt követeli a haza. Csupáncsak annyi van, és ez nem kevés, hogy láthatjuk, miként tegnap is lemondóan konstatáltuk, hogyan lakják be ezek valaha volt, jobb sorsra érdemes hazánkat. Így. Itt van nekünk ez a két ember, akik ebben a formában sehol máshol, és soha máskor, csakis itt, és csakis ekkor formálódhattak ekképp meg, és egymásra találásuk abban a folyamatban, amihöz egyikük sem ért – filmalkotás – példázza, miért jutottunk oda, ahová, és amiért voltaképp már senki nem is felelős. Ez maga a bús, magyar sors olajban a falon, eljövendő korok örök tanulságául, miszerint, hogyan kell szétcseszni mindent Hát, így.

Mint ahogyan tizenkét éve mindig, akár valami mélyben zakatoló bányagép, NER volt most is, miközben föltámadott a föltámadó, főtt a sonka, körmeneteltek a körmenetelők, hülye locsolóverseket mondtak fehér inges hímnemű organizmusok, és fújt a hűvös, áprilisi szél. A világ működik, az entrópia fokozódik, mindannyian száguldunk a biztos elmúlás felé, a NER azonban most már olybá tűnik, örök. Végleg beléptünk a kapuján, teljesen fölhagytunk minden reménnyel, miközben Dante pajtás eltelten mosolyog. Elégedettek voltak a NER nagyjai is, ünnepi hangulatba kerültek ezeken a napokon, és valami különös ok folytán a foguk sem csikorgott.

Mindjárt itt volt nekünk felütésnek Németh Szilárd, akiről annyi rosszat meséltünk már. Szidtuk őt haszontalan mivoltáért és legfőképp zsigeri szervilizmusáért, elmondtuk róla, nem tudjuk, mivégre van a világban, s ím, a húsvéti ünnepkör, a furfangos szokások, fehér ing, sunka, s ami még ide illő, megmutatták nekünk hősünk igazi énjét, ami a zabálás Mozartja volna. Képpel örvendeztetett meg minket ugyanis mintegy ajándokul a valahai rezsibiztos, amelyen egy füstölt, egész disznólábat a hátsó combos részével tart a kezében mintegy nagybőgőként, de inkább csellóként, és egy szál kolbásszal, mint vonóval húzza rajta el a mi nótánkat örök időkre.

„Zene füleimnek, kezdődik”, írta a képalkotáshoz, amelyen fülig ér a szája, látszik rajta, hogy a kampány robotját és a választás izgalmait nemhogy kipihente, de már el is feledte teljesen. Kezében a csülökcsellóval bizakodva tekint a világba, és a szövegben még valami titokzatos Szabinak is köszönetet mond, de nem tudni, miért. Mint ahogyan az sem egészen világos, mi kezdődik és mi a zene a füleinek, de így ránézvést nagy valószínűséggel a csámcsogás és a böfögés. Ám ezt csak a rosszindulat mondatja velünk, mert minden ellenérzésünk dacára be kell látnunk, hogy a képben van valami bukolikus báj, hőse pedig – és ez nagy érdeme – megkímélt minket a csöpögő műpátosztól.

Azt adja, ami a lényege. De nem ez tűnt föl rajta igazán, mert ez nem új. Hanem a hangulat, a nyugodt derű, és hősünk huncutkásan mosolygó szeme, ami az eddigiekhez képest teljesen új állagot mutat. Mint aki révbe ért, átúszott a zúgó folyón a túlsó partra, küzdelme immár fölösleges, mert elterül előtte a létezés virágos rétje pipacsokkal és nefelejcsekkel egyet-egyet közbe. Képünk nem anyagi természetű, hanem a lélek kisimulására utal, mint ahogyan Dante mestert emlegetve is tetszenek érteni, hogy magunk pedig nem a pokol létező kapuján léptünk be, ami nehéz is volna benne csücsülve nyakig, s ami a NER, mint utalódtunk rá kissé fentebb.

Viszont Németh Szilárd is abból néz ki ránk, vagy épp be nyomorúságunk ablakán, és láthatóan boldog. Derűs, és – hagyjuk meg – mókás is a maga módján, ami viszont elborzasztó, ha alaposabban belegondolunk, mert ennek végérvényesség üzenete van. Olybá tűnik mindebből, hogy a NER kiteljesedett, nagyjaink – vagy csak akik annak képzelik magukat –, folyományaik (család, haverok, buli, Fanta), végeztek. Mégpedig a birtokba vevést fejezték be teljesen, elfoglaltak a NER-ben minden létező teret kívül s belül egyaránt, ott vannak minden kilométerkőnél, zászlaik kitűzve, csattognak azok a szélben, és most elkezdik belakni, kvártélyozódnak be véglegesen.

Most rakosgatják föl a bútorra a kis nippeket, szögezik a stelázsi fölé a falvédőt, leterítik a konyhaasztalt viaszkosvászonnal, ássák a kert végibe a gödröt a budinak, s hogy valaha harcok voltak, azt csak az mutatja, hogy a sarokba állítva ott áll egy T 34-es, ami még a tévészékház ostromából maradt itt, de szükség már nincsen rá egyáltalán. Nincs mitől félni, már Márki-Zay is mehet a tévébe, ellenzék immár említés szintjén sincs. Valami zúg a sarokban, de lehet, hogy csak a fülük. Ami háború, anyagi gondok adódnak a lápos országban, azt megoldják okosba’, valami nagy ünnep van, a hívek templomokba mennek, és aztán reszketve áldják meg őket a szentek.

Így áll előttünk hősünk nagy huncutul, kezében a csülökcsellő, másikban kalbászvonó, köszönve Szabinak hogy valami kezdődik, ami zene füleinek. S míg eddig direkt jelek, szövegek voltak arra az üzenetekben, hol is élünk és ki az úr a háznál – ők –, addig ezen a fotón épp csak a háttérben, mint valami üzemi étkezde faliújságján a brigádhírek kiragasztva-tűzve, úgy látszik Szilárdunk hűtőjének ajtaján a nagyvezír képe újságkivágásokból felénk kacsintva, akárha porbafingókat emlékezteti a hűtőmágnes valahai nagy utazásokra, amelyeknek viszont már csak az emléke él. Így tekint ránk Orbán elmosódóan. Zabálás van, az élet iszonyúan, kibírhatatlanul csodaszép.

Nem szeretném, ha olybá tűnne, hogy pikkelek Novák Katalinra – pedig de, mert bűnei számosak, hatalmasak és feledhetetlenek –, és foglalkozna vele a fene, ha nem tolnák az ember képibe a magasztos maszlagot, a celofánba csomagolt és masnival átkötött pátoszt. Interjút adott a Kossuth rádióban leendő köztársasági elnökünk, kérdezője pedig Balog püspök volt, Orbán régebbi minisztere, amiből kitetszik, ezek semmit nem bíznak a véletlenre. Újságíró már annyira sem kell, mint Orbán rendszeres felszopója – bár ő szakmabélinek nehezen nevezhető, de legalább a nevét adja a színházhoz –, megoldják okosba’, maguk között a dolgokat.

Szóval diskuráltak ezek ketten, a hangszóróból pedig csöpögött a mézédes takony. Leírtam már párszor, és ím, itt a bizonyság is reá, hogy Novák már rég elemelkedett az anyaföldtől, ha így folytatja, hamarosan teljesen legyőzi a gravitációt, és elszáguld a végtelen űr mélyibe. Ennyit a körülményekről és a hangulatról, amely mindemellett rózsás volt. Azt mondta leendő köztársasági elnökünk nekünk, hogy neki hivatása, valami mély, zsigeri késztetése a nemzeti egység kifejezése, hogy felülemelkedjen az úgymond törésvonalakon, ami csudás egy idea volna, ha nem játszott volna óriási szerepet ezek kialakulásában.

Úgy tűnik, Novák azt hiszi – képes beszéddel élve –, hogy földhöz vágja a poharat, ami apró darabokra robban, majd pediglen fölötte lebegve rámutat, hogy az mégis egyben van. Ezek már krisztusi magasságok, de olyannyira, hogy mi, halandók nem is értjük igazán. Ez ilyen Saulus Paulus dilemma és dichotómia, mert, hogy Novák mikor tért meg, azt nem tudjuk, viszont sejtjük. Mert a csöpögős, mézédes, pátoszos takonyból az is kiderült: „felnőtt fejjel ébredtem rá arra, hogy mennyire fontos szerepet játszik Isten és az Istenbe vetett hit az életemben”. Ez a szint a Tóth Gabi szintje, aki fél éve világosodott meg némi apróért.

Novák korábban és többért. Másért, mert ennek a megvilágosodásnak a hozadéka, hogy Balog püspökkel köztársasági elnökként a Kossuthon fullba nyomathatják a kretént. Balogé is egy szép, Orbánnal kikövezett életút, de Novákéhoz képest még az övé is kutyafasza. Mert visszatérve Novák hitére – ami nagy valószínűséggel nincsen neki -, hogy felnőtt fejjel talált rá, ez arra datálható, onnan eredeztethető, amikor Orbán az ikszedik irányváltásával meghirdette a keresztényi Magyarországot, miután fölsegítette a térdre, imához parancsolt csuhásokat. Leginkább ilyen viszonyrendszerek között érdemes nézni, amikor, a’la Marquez, Novák seggéből fújnak a böjti szelek.

Ebbéli állagában misszionárius köntöst is ölt, amikor kijelenti: “Meg kell találnunk azt a formát, ahol nem rekesztünk ki másokat azért, mert mi megvalljuk a személyes hitünket, ugyanakkor meg tudunk szólítani olyanokat, akiknek vagy már része az életének ez a hit (…), vagy esetleg nem ébredtek még erre rá”. Ebből látjuk, hogy minden magyarok leendő köztársasági elnöke két emberfajtát ismer, aki hisz, és aki majd ezután fog. Az ateisták, agnosztikusok és más hasonló állatfajták akkor hová álljanak, kérdezzük a nemzeti egység felszenteletlen papnőjét a tébolyda panoptikumában.

De mással is meg bír lepni minket ez a drága lélek, amikor világnézetét, hogy úgy ne mondjuk ontológiáját adja önnön magának viszonyítási pontjaiban, hogy aszongya, az Isten, a hit, a család és a barátok igazítják a gondolkozását, amiből tehát kirekesztődnek azok, akik a nacsaszonnyal nem állnak pertu viszonyban. Ilyen vágyunk nekünk nincs, mert sem gusztusunk, sem morális késztetésünk nem mutatkozik rá, csak a nevünkben ne beszéljen. Nem olyan nagy kérés ez. És tényleg nem érne meg ennyit ez az egész, ha nem gondolnánk Bözsi nénnyére a falvédő mellett, aki a rántást kavargatva hallgatja a Kossuthot, és elalél, hogy de szépen beszél ez a Katika.

Lófaszt, Bözsi nénnye, lófaszt – kell egyáltalán nem húsvéti hangulatban fölhívni a figyelmet a visszásságokra, de nem vagyunk száj azoknak a füleknek egyáltalán. Egyébként még deliráltak ezek ketten ezt-azt Balog páterrel a rádió mikrofonja előtt, de a lényege csak ez: a csöpögős, semmitmondás pátoszba csomagolva, amiből itt-ott kilóg az ördög patája. Ez már Hieronymus Bosch-nívójú kép, tessenek egyet-kettőt megtekinteni a gugli képtárában, és máris gyönyörű lesz a napjuk. Legalább annyira, mint ezt a kettőt hallgatva a rádióban, amikor az ember rádöbben, hová jutott. Ilyenekkel kívánok az én nyájasaimnak boldog nyulat és jóccakát.

Hétszázhúsz lett, maradhat? – kérdezték a szakik Áder Jánost, miután végeztek a rezidenciával, ahová a munkában megfáradt elnök úr pihenni térhet, megkezdeni mintegy nyugdíjas napjait küzdelmes és dolgos élete lezáró aktusaként. Már csak a memoár megírása van hátra, hacsak a pecázás nem veszi el neki az idejét teljesen. A hétszázhúsz, mint a szakik érdeklődése a rezidencia négyzetméterére vonatkozott, ami a duplája az addig ott álló épületnek, és még külön kormányrendelet is kellett, hogy ekkora lehessen. Feltehetően nem azért, mert a szakik nagy buzgalmukban hozzáépítettek ezt meg azt, hogy jé, itt egy szoba, ott egy lift, amott meg egy bálterem.

Ha ilyen lett, azt minden bizonnyal a leendő lakó igényei miatt lett ilyen, de mi, porbafingó panelprolik el sem tudjuk képzelni az életet hétszázhúsz négyzetméteren, ekkora házba egy falu belefér, akinek a lakosai mind a Fideszre szavaztak. Viszont tényleg nem tudjuk, elnök úr mit csinál majd itt nyugdíjas napjaiban, feltehetően fogócskázik és bújócskázik a kisonokákkal, illetve valahol berendez benne egy halastavat. Olybá tűnik, mintha irigyelnénk ezt a hétszázhúszat, pedig irigyli a rosseb, mert a gyakorlatból tudjuk, mit kell azt majd takarítani és porszívózni, sikálni a padlót meg szidolozni a kilincset, az ablakpucolásról nem is beszélve (lásd az utódot).

Ezen túl meg mi ez a tenyérnyi hétszázhúsz Hatvanpusztához képest. Ez annak csak töredéke, amiből is látszik, hogy az ifjú kollégisták szeretnek gondoskodni öreg napjaikról, a családról és a kiterjedt rokonságról, barátokról meg talpnyalókról. Sokba van ez nekünk, de legalább jól érzik magukat. Áder viszont, és az ő hétszázhúsz négyzetméteres nyugdíjas rezidenciája azért érdekes nekünk, mert ennek birtokba vevésével, hogy élete végéig gondoskodunk kell róla (koszt, kvártély, egyebek), ő az első az ifjak közül, akinek élete révbe ért, úgy pihenhet meg, hogy életében nem csinált semmit, bár az soknak tűnik, hogy nyomorult hazánk szétverésén munkálkodott.

Nem az a baj, hogy nem kérges a keze, az inkább, hogy a szíve viszont sokkal látszóbban, s ennek ellenére, ha eddig azt hihettük volna, hogy mocorog benne valami emberi, valami morálféle, ezzel a hétszázhússzal bebizonyította, hogy reményeink csalfák voltak. És ő maga is azzal a tudattal pihenhet meg, hogy a nemzet emlékezetében mint „bajszos szar” fog megmaradni. Bizonyítványnak ez sem rossz, a jutalma is megvan, az élet kerekdednek tűnik, de emlékeztetnünk kell Ivan Iljics haldoklására, akit a teremtője addig nem engedett el, amíg be nem látta, hogy az élete felesleges és iszonyú volt, de még ennek belátásához is kellett Geraszim, de ezt most hagyjuk.

„Bocsáss el” – sóhajtotta Istenének Ivan Iljics önvizsgálata után, és az Úr mindezek után nagy kegyesen engedte meghalni. Ez volt Tolsztoj igéje. A miénk viszont az, hogy nem vagyunk ilyen elnézőek hősünkkel, mert miért volnánk azok. Ítéletet viszont nem hozunk, mert arra meg méltóak nem vagyunk, csak bemutattunk egy fideszista életutat a maga pompájában, hogy voltaképp mire is megy ki az a játék, amit velünk játszódnak. Beülni a hétszázhúszba feltehetően abban a szent meggyőződésben, hogy ez nekik jár, nagy valószínűséggel Áder is abban a tévhitben él momentán, hogy nyomorult élete értékes és hasznos volt. Nem.

Ennyi az összegzés a kurta egy szó teljességében, de már haladunk is, megyünk tovább, mert itt tolakszik az utód, aki annak az útnak az elején jár, amely most Áder számára véget ér. Jó dolguk lesz a budapesti költöztető fuvarosoknak mostanában, mert Áder ki az elnöki rezidenciából (Béla király út), Novák Katalin meg be, mennyi cucc, hány forduló az Ifával, míg mindenki be nem rendezkedik teljesen az új helyén. Itt, ezen a ponton nem tudjuk, Novák elnökasszony fölmérte-e, mennyi ablaka van új otthonának, hogy mennyit kell azt majd orbános sapkában tisztogatni. Feltehető azonban, hogy nem látunk többet a Facebookon ilyen popsitörlős képet.

Novák elnökasszony ugyanis megválasztása óta – illetve már a kijelölésekor – elkezdett levitálni, momentán úgy tíz centivel lebeghet az anyaföld fölött, és nem fog leszállni közibénk. Egyéni sors felől nézvést a karrierista révbe ért. Olyan ez, mint a pápaválasztás, innentől fogva élete végéig egy csöpp gondja nincs. Igaz, már azóta sem volt, amióta eladta a lelkét Orbánnak, ami önfeladás most ért teljesedett ki. Pár év múlva majd ő is kinéz magának egy másik rezidenciát, ahol majd az akkor élő magyarok gondoskodnak róla, és ő is úgy gondol vissza magára, mint akinek az élete hasznos és magasztos volt, pedig csak egy újabb töltőtoll Orbán írókészletében.

Állítólag Lázár János (a márkiverő hős) miniszteri széket kap a sokadik Orbán-kormányban, és feladata lesz a multik kiszorítása a kereskedelemből. Megértjük. Felforgató tevékenységet már emberemlékezet óta végeznek, sőt, keresztényüldözést folytatnak, mikor is, akárha a Sátán földi helytartói vasárnapi nyitvatartással csábítják a hívőket, akik ott vergődnek a kocsmában meghasonolva könyökölve a sör-, oder fröccstócsás asztalon, hogy misére induljanak, meccsre vagy boltba. Kinéznek a légyszaros ablakon, sóhajtanak lelkük fenyegetésében, és nem mennek sehová, kivárják, amíg asszonyuk végez a kirántott hússal, s csak akkor térnek haza, de addig is kérnek egy rundót.

Már ebből is kitetszik, hogy az az imperialista métely, ami a Tescóból és társaiból árad, nem összeegyeztethető a mimagyarok keresztényi létformájával, az Isten, haza, család szentháromságával, mert soha nem jó, ha meghagyjuk a választás lehetőségét a nép egyszerű gyermekeinek. Nem azért, mert fasiszta brigantik volnánk, hanem, mert jól tudjuk, milyen zavarokat okoz az erőben, ha csak téblábol a marhája, mert azt sem tudja eldönteni, fiú vagy lány, ebből fakadóan apa vagy anya, és darabokra hullik az egész gondosan felépített panoptikum. A krumplileves legyen krumplileves, ahogyan Kádár apánk mondta, és ő tudta, mit beszél. Nem véletlenül uralkodott meghülyülésig.

A Fidesz – ergo – Orbán is addig akar, keményen kézben kell tehát tartani a dolgokat. A multinak takarodnia kell az országból, amire újabb bizonyság érkezett. Most már nemcsak a hittől tereli el akciós parizerrel a mokány magyarok figyelmét, hanem tudatmódosítókat csempész a mindennapjaikba. A mimagyarok szeretik a zöldbabot, ha nem, akkor is megeszik az iskolai menzán vagy a kisdedóvókban, változatos formákban lehet megkeseríteni vele gyermekeink vagy otthon férjeink életét. És akkor a fél vagy egész ország, aki két pofára ette a zöldbabot, egyszer csak nekilát delirálni, az oviban kisdedjeink tripben szállva jelentkeznek nemátalakító műtétre.

És más ilyen dolgok történnének, ha zöldbabot enne az ország. Mert az Aldi odáig ment rendszerellenes aknamunkájában, hogy csattanó maszlagot kevert a gyorsfagyasztott zöldbabjába, ami tudjuk, mivel jár. Ez a növény a kőkemény pszichedélia, a vele kevert zöldbabfőzelék fogyasztása után maga Dájcstomi is csak csettintene, és például Habonynak sem kellene Ibizára járni port szippogatni. Csak betolna egy tál zöldbabot, és vigyorogna meg szállana, mint a lufi május elsején. Ez rendjén is van, nagyjainknak kijár a feledkező pihenés, node a Józsik és a Bélák, akiknek a szervezete a fröccshöz szokott, hogy velük mi lesz, az beláthatatlan. Egyáltalán nem mennének már misére.

Fölfedeznék a zöldbabban Isten bizonytalan arcát és a mennyei fényt, a szférák zenéjét, valamint az összes aprószenteket. Nem véletlen, hogy a letaglózó választási vereség után próbálkozik a fellazítás eme fondorlatos módjával a nemzetére törő baloldal, amely ím, a multikon keresztül próbálja meg népünk tömör és kiklopfolt tudatát illékonnyá tenni, hogy kénytelen volna Semjén éjszaka törvénytervezetet benyújtani a zöldbabfogyasztás tiltásáról, és még a termelése, forgalmazása is bűntett volna. Üldözni kezdenék a zöldbabdílereket, ilyenek. Lám, lám, hová jutott, meddig süllyedt a kokakólamámortól induló romlás, ami a párt éberségének fokozását követeli, és a többi, valamint kisnyúl.

Ilyen bizonyságok vannak arra, hogy Lázárnak lángpallossal kell kiűzni a multikat földünkről, aki multik népünknek a pénzét, lelkét és hitét egyként a magukénak akarják, holott az a pártnak van szánva. Az Aldi egyébként visszahívta a csattanó maszlagot tartalmazó fagyasztott zöldbabjait, de leleményes népünk bolond lenne visszavinni így, hogy megtudta, milyen kincshez jutott hozzá potom pénzért. Bár ez a mai árak mellett túlzás, de azért mégis. Már látjuk az éji homályban settenkedő alakokat, hónuk alatt egy csomag zöldbabbal, ahogyan mennek a partira feledkezni arról a rohadt világról, amiben élniük adatott. Szabaccság, elvtársak, szabaccság, ahogyan William Wallace üzente nekünk, miközben a király emberei kibelezték. Ilyenek lennének a hangulatok, és hová vezetne ez?

Varga Judit itt a választás környékén kicsit elcsöndesült, hegedülgetett csak, magában dekázgatott mélán. De most, hogy kétharmaddal megint tágra nyílt a világ, újra szembe jön vele a jogállam, amivel miniszterségének kezdete óta küzd több-kevesebb sikerrel. Igaz, jó darabig még meghatározni sem tudta mi az, elborzadva állt előtte, és nagy dilemmájában – vagy Orbánnak tett fogadalmában, miszerint élete árán is megvédi őt a rá törő Brüsszeltől – odáig is eljutott, hogy ugyan a jogállam, mint fogalom definiálhatatlan és nem megfogható, ennek ellenére kies hazánk az abban foglalt minden kritériumnak megfelel, sőt, még jobban felel meg.

Érezzük már itt, ezen a ponton a logikai zűrzavart, a fajsúlyos ambivalenciát, ami Varga Judit és a jogállam közt feszül, és látjuk azt is, ezek ketten dűlőre soha nem jutnak. Mert amiről nem tudom, hogyan kellene kinéznie, föl sem ismerem, nincs olyan, mint a vakrandin, hogy rózsa lesz a lukában vagy fideszes fülbevaló – tenyérnyi – a fülében, és akkor ő biztosan a magyar köztársasági elnök. Az ilyesmik vetik fel a jogállam hiányát – más sokak mellett, amiket majd megemlegetünk –, de Varga Judit például ezt a feltételt sem ismeri, és ennek ellenére állítja, hogy Neria a lehetséges világok legjobbika. Brüsszel szerint pedig nem, és máris előttünk áll a drámai konfliktus.

Most már nekilátott ugyanis a megállított Brüsszel tetemre hívni Orbán játszóterét, amit amúgy valami különös okból kifolyólag Magyarországnak neveznek, és luxembourgi kihelyezett tagozatán, az Általános Ügyek Tanácsán előkészítő tárgyalást tart jogállamiságunk helyzetéről és mibenlétéről. Sokszor volt már ilyen, ez azonban az Unió történetében először vérre megy. Itt kezdődik az a folyamat, aminek a végén eldől, hogy tovább finanszírozzák-e a közösség közepén egy fasiszta állam tobzódását, vagy azt mondják, most már aztán elég. Magyarul, kap-e pénzt kies hazánk vagy nem, s mivel pár ezer milliárdról van szó, ez egyáltalán nem mindegy.

Varga Judit tehát elutazott harcolni, és a nyilvánosság elé tárta érvkészletét, amivel a sorosita Brüsszelt Luxembourgban le kívánja győzni, akárha a búsképű lovag a szélmalmokat. És olvasva, mivel akarja elámítani az – állítása szerint – jogász kollégáit, nem őt sajnálva, de halkan megjegyezzük, bár ne tette volna. A saját, és a mi érdekünkben sem. Sok mindent delirált Orbán előre tolt helyőrsége, de mindezen ostobaságok közül egyre fókuszálunk most csupán, és nem azért, mert restek volnánk az összeset kivesézni, hanem mert ennél az egynél rikkantottunk fel: szüret. Mert és ugyanis ebben az egyben benne volt Varga Judit összes ostobasága.

Csak sajnos a NER működési képlete is, ez az egy hordozza tehát magában az összes tragédiánkat. Miniszterasszonyunk kijelentette ugyanis nagy nyilvánosság előtt, hogy: „a magyarok soha nem látott többséggel szavazták meg az újabb Fidesz-kormányt, és őket kell képviselniük. Márpedig ezek a szavazók nem látnak problémát a jogállamisággal.” Már itt az elején megjegyezzük ismételve, hogy bár ne tett volna ilyet, és lám, mégis megtörtént a baj. Az a súlyos hiba, hogy ugyanis újólag a népre mutogatnak, mint akitől felhatalmazást nyertek minden ganajságra, és ezt így azért nem kellene, mert nem igaz. Számszakilag sem, egyáltalán semennyire.

Mert ugyanis a mostani soha nem látott arányú diadalt is uszkve három millió szavazattal érték el, ami még csak többségnek sem nevezhető. Ebből pedig az fakad, hogy a maradék, aki meg szintén hozzávetőleg ötmillió szavazópolgár – plusz a resztli – viszont lát bajokat, sőt nagyon is, a nevükben beszélni tehát nemcsak illetlenség, hanem aljasság. Ezen túl felhívnánk a figyelmet az itt újólag felszínre bukó logikai bukfencre, sőt egészen pontosan képtelenségre, hogy a jogállam léte vagy nemléte a szavazatokon múlik. Innen nézvést Észak-Koreánál jogálamibb állam nincsen, de említhetnénk Belaruszt, ahol a diktátor még Orbánnál is nagyobb arányban szokott diadalmaskodni.

Nem folytatom indoklásomat, mert ennyi épp elég, sőt sok is bemutatni, milyen képtelen dumákkal állt elő ez a drága asszony. Mondott még más hülyeségeket is, de ezek után azokat vesézni fölösleges. Ám zárásul és kiegészítésül még a fideszes fülbevalós köztársasági elnökhöz, bemutató kérdésként a jogállam mibenlétéhez arra kéne válaszolnia a nacsasszonyak, ki a legfőbb ügyész minálunk, és milyen a viszonya a kormányzó párthoz. Ugyanilyen összevetésben tegye vizsgálat tárgyává a köztévé elnökét, a Médiatanácsét, etc., és sorolhatnánk a végtelenségig mind a magas hivatalokat, ahol és amelyekben fideszkáder csücsül. Nos, ezt adja össze a nacsasszony, más óhajunk nincsen is. Aztán mehet hegedülni isten hírével.

Utoljára még a választás előtt láttuk Németh Szilárdot, aki a NER-ben mint rezsitábornok és hadseregkukta fogaskeréki minőségben zakatol, időnként egy kis zsírt fröccsentve a viaszosvászon terítővel borított asztalra, amelyen nyűtt imádságoskönyv heverész. Akkor épp egy villanyoszlopon balettozva fotózkodott, mint írta a dokumentumértékű képhez, épp útban Őrtilos felé, ahová a helyi fideszerő kampányát megtámogatni, annak a fényét emelni mintegy fáradt el a távoli és bűnös Csepelről. Itt, a városban maga a rezsitábornok szállt harcba negyedszerre is a baloldali ármány ellen, és negyedszer verték bucira.

Németh Szilárd azonban kitartóan itt van nekünk, pedig az évtizedes választási eredmények azt mutatják, a népek egyáltalán nem kérnek belőle azon a Csepelen, ami ugyan sziget, de mégsem a furfangos vidék. A népeknek nem jó, a Fidesznek ennek ellenére vagy éppen ezért nagyon is. Hogy miért, ez olyan titok, amit senki nem tud, csak a felcsúti dácsa falai őrzik azokat, így kívülről csak annyi vonható le, hogy Németh Szilárd nagyon jó elvtárs, holott érdeme semmi. Hogy valaki velőspacalban menő, az nem egy káderérdem, sem az oszlopon való tornázás, a rezsitábornok így maga a misztikum, senki nem tudja Orbánon kívül, hogy mivégre van ezen a kajla világon.

Hogy Őrtiloson mit hozott a jelenléte választási eredményben, azt nem tudjuk, csak sejtjük erősen. Valószínűleg a Fidesz nyert, mint ahogyan mindenhol a Fidesz győzött, és ez akkor is így lett volna, ha egy vak komondort dobnak csatába a gyurcsányisták ellen. Így Németh Szilárd látogatása már csak az ominózus kép miatt becses, mert valljuk be, nem minden nap látunk egy százhúsz kilós embert balettozni. Pláne nem villanyoszlopon. De ez már történelem, mint ahogyan az is, hogy a borsodi Fáj nevű faluban (ez már szinte gogoli magasság) száz százalékot kapott a választáson a kormánypárt jelöltje. Ez viszont már Észak-Koreát is veri. Ilyen még ott sincs.

Csakis minálunk. Elképedésünk viszont annak szól, hogy ez az eredmény valós, igaz és elborzasztó, mert senki nem hazudik és csal magának száz százalékos győzelmet, egy-egy kósza ellenszavazat mindenhol szokott lenni. Nem azonban Fájon, ami viszont úgy kapcsolódik hősünkhöz, hogy ezúttal meg ide utazott (népiesen ideette a rosseb) Fájra, hogy a pártközpont elismerő oklevelét adja át a legfideszesebb falunak. Hogy Németh Szilárd Facebook-szájával mondjuk: „Úton Fájra, a Cserehát szívébe, Magyarország legfideszesebb falujába”. Örömmel konstatáljuk, hogy ez alkalommal nem mászott fel sehová légiesen spiccelni a mahomet gyomra fölött/alatt.

Az élet ilyképp és ebből a szempontból tehát csodaszép. Amúgy viszont elkeserítően kiábrándító. Négyszázan laknak Fájon, mindahányan a létminimum alatt. mélyszegénységet azért nem említünk, mert annak idején ezt a lexikát az Emmi (mint Kásler minisztériuma) betiltotta, és nem vonnánk magunkra a haragot, meg a bűnünk miatti penitenciát számtalan Miatyánk elmormolásának kötelezettségével. Kiindulópontunk tehát ez, dilemmánk viszont csak annyi, vajon mit látnak a szegénységben és valószínű kilátástalanságban élő derék fájiak a Fideszben mindezek után, hogy nyomorukban rá szavaztak. Pláne száz százalékban.

Kérdésünk azonban költői volt, mert választ rá sehol nem találunk, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába’. Csak a lelkek éjsötét mélyén, ahogyan az egész országban is az a morfondír lassan már másfél hete, hogy a mimagyarok vajon mit találnak vonzónak egy program nélküli fasiszta pártban. Sok fölfejtés létezik erre, amit meghagyok a nálam okosabbaknak, mert igazából nem is ez, hanem ismét egy bukolikus kép, ami dalra fakasztott, és ismét csak a rezsitábornok és hadseregkukta örvendeztetett meg vele. Ő maga, a saját kezével vitt el egy oklevelet a faluba a nagy valószínűséggel Guinness Rekordok Könyvébe illő választási eredmény miatt.

Ezt pedig a falu polgármesterének egy kastély előtt fotózkodva adta át, ami viszont már szinte a feudalizmus szociológiája a szegény jobbágyokkal, helyi elöljáróval meg a messziről jött földesúrral. És erről ezen a ponton többet nem is érdemes elmélkednünk, ennek a lehetőségét nagy kegyesen a nyájas olvasóközönségre bízzuk. Csak még két dolog. A fájiak nézhettek nagyot a kastély udvarára belesve, ki ez az ember, amikor ők Orbán Viktorra szavaztak. Másodjára pedig, csak egyéniben kapott száz százalékot a Fidesz, listán csupán kilencvenkilencet. Egy szavazat ugyanis a Mi Hazánkra ment. No most, nem lennénk annak az egynek a helyében, ha kiderül – malom alja, fokos, etc.

– Te Bélám… – fordult oda íróasztala mögül egy Gucci táskában kotorászva a magas, szőke férfi a vele szemben ülőhöz – Te Bélám, csinálni kellene valamit ezzel az április 11-el.
– Mért, mi van április 11-én? – értetlenkedett a szemben ülő Armani öltönyös, akinek még aranyóra is csillogott a csuklóján.
– A költészet napja van, Bélám – magyarázta a guccis még a táskában matatva.
– Mi a tököm az a költészet? – kérdezte emez csodálkozva és értetlenkedve.
– Versek, Bélám, versek – válaszolta a felvilágosultabb, és kivett a Gucciból egy szelet disznósajtot, szalonnát és koviubit.
– Aha – konstatálta az armanis –, és? – tért a lényegre, de nagyon.
– Ezt a József Attila születésnapjáról nevezték el – mondta a mindent is tudó kolléga, és kipattintotta a bicskát a disznósajt szeleteléséhez.
– Ki a tököm az a József Attila? – hozta a formáját a másik.
– Költő – tette tisztába a dolgokat az értelmesebb, és levágott egy szelet préshurkát, majd a szájába tömte.
– És? – kérdezte megint a hülyébbik, ami ezek szerint nála ilyen lényegre irányuló érdeklődés jele volt.
– Nem illik a vonalba.
– Nem?
– Nem.
– Miért?
– Komcsi.
– A kurva anyját – összegezte az eddigieket az öltönyös – Ilyen gyurcsányos buzi ez is? – mondta el az összes tudását.
– Meghalt már.
– Meg?
– Meg.
– Jól van, halott komcsi a jó komcsi.
– De itt van ez a nap.
– Milyen nap?
– A költészet napja.
– Ja. És?
– Más költőhöz kellene kapcsolni.
– Mi az a költő? – kérdezte megint az elegáns öltönyös, és látszott rajta, hogy nem viccel.
– Aki verseket ír.
– Aha. És miket írt ez a József, ez a kis komcsi Józsi? – röhögött debilisen.
– Munkásokról.
– Bassza meg.
– Parasztokról.
– Pláne.
– A mamájáról.
– Kis köcsög.
– Flóráról.
– A szappanról?
– A szerelméről.
– Oda ne rohanjak.
– Meg leginkább saját magáról – összegezte a guccis szájában a szalonnával, de a jelek szerint mégis ő volt az, aki látott már könyvet egyszer régen.
– És mi a baj? – kérdezte az öltönyös, végleg bebizonyítva, hogy semmit nem tud, semmit nem ért, semmit nem lát. Csak van.
– Találni kellene helyette mást.
– Kit?
– Költőt.
– Mi az a költő? – kezdte el megint a másik most már azzal a kinézettel, hogy ennek soha nem lesz vége.
– Mondom, aki verseket ír – felelte emez, akinek csodálatra méltó volt a türelme.
– Ott van a Nagy Feró – állt elő a javaslatával az öltönyös – Milyen szép az a nyolc óra munka meg a pihenés. Meg hogyan tudja mondani, hogy jeee, meg mutat az ujjaival. Meg Kossuth-díja is van neki.
– Ő zenész.
– Zenész?
– Zenész.
– Nahát – összegezte ismereteit tömören az öltönyös, de hirtelen felragyogott az arca – És azt ki írta, hogy piros volt a paradicsom nem sárga, Magyarország előre megy nem hátra? Ez tök jó.
– Ezt senki nem írta.
– Hogyhogy nem írta senki, csak úgy lett?
– Ja – mondta most már a lemondás kezdeteit mutatva a guccis, bánatában levágott egy nagy szelet szalonnát, és a szájába tömte.
– De ő mondta először – mutogatott a fejével fölfelé az öltönyös.
– Ő.
– Akkor ő is írta.
– Vehetjük úgy is.
– Na ugye.
– Mit na ugye? – volt az értetlenkedés sora az eddigi okoson.
– Mikor is született ő? – kérdezte szinte suttogva, és a fejével hülyén fölfelé integetve.
– Május 31-én.
– Készen van.
– Mi van készen?
– Ez lesz az új költészet nap vagy mi a rosseb.
– Nem jó.
– Miért?
– Mert ez jövőre nemzeti ünnep lesz.
– Tényleg?
– Tényleg.
– A mindenit.
– Akkor?
– Mit akkor?
– Milyen költőt találjunk? Wass Albert? – kérdezte bizakodó tekintettel, szájában disznósajttal a könyvet már látó guccis, de megint zátonyra futott.
– Ki a tököm az a Wass Albert? – érdeklődött a tőle megszokott módon az armanis, és látszott, hogy ennek soha nem lesz vége.
– Tudod mit – találta meg a megoldást emez – nem teszünk javaslatot új napra, csak arra, hogy ezt cseréljék le.
– Miért?
– Mert ez a József Attila születésnapja.
– És ki a tököm az a József Attila?
– Költő.
– Ja, a komcsi? – derült fel az öltönyös, mint aki mindent megértett.
– Az – felelte a szalonnát zabáló.
– A kurva anyját – összegezte az armanis.
– A kurva anyját – hagyta jóvá a guccis, és ebben maradtak.

Csak nem bír véget érni ez a nyamvadt választás. Pedig már akkor lefújták, amikor el sem kezdődött, sőt, ha igazán belegondolunk, voltaképp a 2010-es kétharmad után látni lehetett 2022 áprilisát két előjelből, amikor korábban a kedves vezető egyszer azt találta mondani, csak egyszer kell nyerni, de nagyon, a sokak által már méltatlanul elfeledett Mikola elvtárs pedig úgy látott a jövőbe, hogy azt találta mondani, a határon túli szavazatokkal húsz évre bebetonozza hatalmát a Fidesz. Ha úgy vesszük, tiszta happy, hogy ebből tizenkettő már letelt, ha másképp, akkor pedig ez kivégzésünk rövid története.

Érdekes szombatunk volt tegnap, ami mára szintén történelem már. A finiséhez érkezett a szavazatok számlálása, és a végeredmény szinte percenként változott, mint egy jó befutó a lovin. Volt kis magyar Belarusz azzal, hogy a levélszavazatok kilencvennégy százaléka a Fideszt támogatta, aztán némi üde fuvallat belengése, hogy a külhoniak összeszámlálása után pedig az ellenzék gyarapodott mandátumokkal (de a kétharmad maradt). Így ingott előttünk a bizonytalan – de bizonyos szempontból teljesen determinált – jövő, miközben Gyurcsány és Márki-Zay egymást ekézte.

Szép az élet, vagy nem. A bájos oldala például, hogy a Momentum Hadházyval karöltve, mint valami naiv óvodások – egyébként nagyon derekul – kikötötték, hogy ők bojkottálják az országgyűlés alakuló ülését mindaddig, amíg annak (ami voltaképp a Fidesz, és ez valahol iszonytató) működésében valami demokratikus minimumokra nem kapnak garanciát. És ha kapnak? És ha kapnak? Kérdezzük kétszer is elképedésükben, és nem azért, mert az óhaj, a vágy olyan ördögtől való lenne, és még az is előfordulhat, hogy ígéretet csikarnak ki, ami azonban nem fog sikerülni.

Kétségeink okaként elég utalnunk arra az orbáni kijelentésre, miszerint ne azt nézzük, amit őméltósága mond, hanem amit tesz. Innen nézvést tehát a mi jámbor naivjaink kaphatnak akármilyen ígérvényt, be azokat soha nem tartják, és ez az egyik. A másik pediglen, hogy egészen nagy valószínűséggel a mérhetetlen választói felhatalmazásra mutogatva azt mondják nekik, pofád befogod, örülj, hogy luk van a seggeden. Ez tényleg örömteli biológiai állapot, de egy demokratikus ellenzék működéséhez kevés. Ilyen tehát nem lesz az alakulni készülő parlamentben.

Ez már a választás éjszakáján bizonyos volt, amikor láttuk jönni az úthengert, kormányánál Orbánnal a kezeslábasában, és ami ide is ért, kiterítve és szétposszantva mindent, ami az útjába került. Ábrándozni a harcos ellenzéki létről lehet, de fölösleges, nem ott fognak eldőlni a dolgok, de ránézve országunk állapotára, az übermensch tudatban megerősödő fideszistákra, az apátiába süllyedt ellenoldalra, máshol sem történik semmi. Nem is fog, ledarálásunk tehát folytatódik, és még csak a hangunkat sem lehet hallani majd az ólommal bélelt pincéből.

És mégis vigyorgunk ma mint a tejbetök, mégpedig a Mi hazánkon, Toroczkain és bájos, könyvdarálós nején, akiket a történelem hozott számunkra kihagyhatatlan vigyorgási helyzetbe. Ez a mancsaft szavaiban még a Fidesznél is magyarabb, külhoni véreinkért aggódó, most mégis velük akadt bajuk. Toroczkai pártelnök kijelentette, nem fogadják el a választás végeredményét, míg a szavazatokat újra nem számolják. Elvettek tőlük egy mandátumot a levélszavazatokkal – mondja ez a Toroczkai, és a marosvásárhelyi szavazólap mizériára – kidobás, elégetés, etc. – mutogat felindulásában.

És ehhez joga is van. Viszont így egészen mókás az egész, felhőtelen derűt okoz, hogy épp Toroczkai és épp a levélszavazatokra hivatkozik. Hány éve pofáztuk ezt, hogy ez így nem komilfó, de eddig azt mondták, nem vagyunk magyarok. Hányszor mondtuk, hogy aki nem itt él, az ne szavazzon, pláne ilyen ellenőrizhetetlen módon. És éppen a mihazánktól kaptuk mindig hogy “kitagadjuk a nemzettestvéreinket”. Hogy “rohadékok voltunk a gyalázatos népszavazás miatt”, ahol arra voksoltunk, ne járjon szavazati jog az állampolgárság mellé. Most épp széttárom a karom. Na, ugye.

Na, ugye, mint miniszteres urunk már rég szállóigévé tette a bizonyítás szavait a semmire mutogatva, és ez épp helyénvaló is. Mert ránézve itt Toroczkaira, Gyurcsányra, Márki-Zayra és a lehetetlent (mármint demokráciát) követelő Momentum-Hadházy duóra, mindannyiuktól megkérdeném, hogy tudják-e, hol is élnek. A NER-ben, kedveseim, a NER-ben, egy gólemmé növő Fidesz-el egy fedél alatt, egy ledönthetetlen monolit szoborral, ami maga Orbán. Másnak itt levegő nem volt, nincs és nem is lesz. És újólag utalnék az örök bölcsességre, amely arra int, hogy örüljél a luknak a seggeden.

Kövér pedellus ábrándos hangulatban van mostanában. Ez nála azt jelenti, hogy nem küldi akasztófára az ellenzéket, nem nézi állatnak őket kijelentve, jobb volna, ha a világon sem lennének. Olybá tűnik ezekben a napokban, mintha Kövér pedellusnak lelke volna, jól álcázza tehát magát. De ez arra is utalhat, még nem dolgozta fel a soha nem volt győzelmet, kóstolgatja az ízét, mert még nem tudja, kinek a mikrofonját kell kikapcsolnia abban a közegben, ahol a bátor százharminchármak lassan már száznegyvenek lesznek, plusz a könyvdarálós bagázs. Ilyen magunk formának alig is jut hely ott, és igaza van Hadházynak megint, aki előjött azzal, fölösleges oda beülniük.

Eddig is az volt, ezután még inkább az lesz. Sokszor értekeztünk már a parlament színház jellegéről, kies hazánk tébolyda voltáról, ami soha nem volt igazabb mint most, és lesz még majd ezután. Hogy még az eddigieknél is különösebb időket élünk, az is jelzi, hogy mint fentebb pedzegettem, Kövér pedellus a lélekre utaló jeleket mutat, hogy nyomokban azt is tartalmazhat a manus. De ez csupán érzéki csalódás. Az juttatott erre a következtetésre, hogy közvetlenül a választás után olyasmit mondott, sajnálta Márki-Zayt, mert nem álltak melléje a cimborái a bajban, amikor a vereséget kellett beismerni. És ez volt Kövér pedellus nagy átverése, a cipollai varázs.

Mert nem Márki-Zayt sajnálta, hanem Gyurcsányba rúgott bele burkoltan, és valljuk meg, nem tételeztünk Kövér pedellustól ilyen kifinomultságot. De lehet, csak véletlen volt az egész, kisiklás mintegy, és hamarosan visszatalál a jól bevált alpári, akasztós stílusához. Kövér pedellus igazából minket nem is érdekel, csak kályhának használtuk, nem melegedési, hanem kiindulási pontként a közlendőnkhöz, ami az, közelít az igazi tragédia, ha már nincs itt most is teljesen. Eddigi ellenzékünk nekilátott fölzabálni önmagát, jól láthatóan fogalmuk sincs a hogyan továbbról, és kilátástalanságukban egymást szidják, ami méltatlan és reménytelen is. Nincs több menedék.

„Eddig tartott az empátiám. A mélysötétségben élők felőlem megdögölhetnek. Az alkoholista prolik. A segélyből herbálozó cigányok. A suttyó parasztok. A kádárista kisnyugdíjasok. Nekik kellett a közmunka és a krumpli. A rezsicsökkentés, meg a rögzített áras farhát. Éltetik Putyint, örülnek, ha kezet csókolhatnak a naccságos uraknak, odáig vannak az ő Viktorukért. Részemről legyen. Megették a koncot, igyák meg a levét is! Én itt befejeztem a politikával foglalkozást a hátralevő életemre. Nem a Reset gombot kell megnyomni, hanem az ESC-t, aztán boldoguljon mindenki, ahogy tud.” – Ezt hozzászólásként kaptam egyik minapi írásomra egy olvasótól.

És nem azért tettem közzé, hogy fokozzam a hangulatot, hanem, mert ez az általános életérzés. A Márki-Zayra és kompániájára szavazók első reakciója, mert úgy érzik, hogy cserben lettek hagyva. Ugyanakkor mélyebb is, és, ha a volt ellenzék nem egymás ekézésével volna elfoglalva, akkor meglátná az ilyen reakciókban azt a feladatot, ami rá vár, ha valamikor is választást akar nyerni, illetve, ha lesz még egyáltalán választás. Az idézett olvasói vélemény és hangulat egyébként általános, az elmúlt napokban számos helyen és számos formában jött szembe velem, ez a kilátástalan reménytelenség és a lemondás hangja, ugyanakkor az évszázados mélyrétegeké is.

Maga Orbán atyuska említette szintén a nem remélt nagyságú győzelem után, hogy ezt a „ravasz vidékieknek” köszönheti, tegnap azonban megmutattam a népszavazás kapcsán, a furfangosság abban gyökerezik, hogy leginkább azt sem tudják, mire ikszelnek. Így -elnézést kérve -, ezek szerint a Fidesz hatalomba juttatása komoly intellektuális teljesítmény, amihez még jön az általános nyomor késztetése is. Nem véletlen az az adat sem, hogy a mélyszegénységben élő településeken a legnagyobb arányú Orbán győzelme, amit ő ravaszságnak nevez, a vesztes oldalhoz tartozók azonban csak hülyeségnek, és minden iszonyata ellen azért ebben van igazság.

Ezek azonban a kiábrándultság és a reménytelenség első hangjai, ám azzal a kilátással, konszolidálódni ez már soha nem fog, nagy valószínűséggel csordultig telt a pohár, ami gyarapodás nem is most kezdődött, hanem több mint száz éve a népies-urbánus ellentéten, Szabolcskánál és Adynál. Rövid kádári szünet után az MDF és óriási károkat okozó nagy öregjei élesztették újjá, mára mindez túllépett az irodalmon, és ilyen olvasói kifakadásokban manifesztálódik, hogy az ostobaság és a szegénység minden bajunk oka, ami végül is, igaz. Minden totalitárius hatalom ezekből táplálkozik, mi viszont későn vettük észre, hogy nyakig ülünk benne.

Mert a választások után semmi nem változott, Mészáros ütemesen nyeri el a közbeszerzéseket, a NER alapítványai költik a közjelleget elvesztő pénzünket káderkeltető építésére, a nap ugyanúgy süt, mint eddig, csak a társadalom nagy része kapott akkora sebet, ami soha nem gyógyul be. Most szembesült azzal, hogy Orbán választásokon nem leváltható, meglátta ennek okát, és ahogyan kiveszett belőle a remény, eltűnt a szolidaritás is. Mindenki visszament a barlangjába, és onnan nézi az egyre inkább ellenségessé váló világot, ahol a jellemtelen senkik a megalázottak és megnyomorítottak segítségével csűrdöngölnek a hatalomban. Ilyen lehet a pokol. Vagy ilyen is.