Szerző: rezeda

„Három nap múlva békemenet, én ott leszek” – üzente a kedves vezető a híveknek mintegy biztatásként, vagy épp saját magának. Hogy az övéi közt lehet nagy mennyiségben, ahol nem kérdezősködik senki, ellenben a rajongás olyan töménységben üli meg a levegőt, hogy az csorog majd a hóna alatt, és uram bocsá’ a gatyájában is, mint jófajta izzadság, ott kígyózik csiklandón a lába között le, egészen bele a zoknijába. Az ember szereti otthon érezni magát a világban, kinek elég ehhez egy pad a tölgyek alatt, másnak nem. Mások úri lócsiszárok csak.

Mielőtt elábrándulnánk teljesen a várható gyönyöröktől, idepofátlankodik nekünk a logisztika, hogy a kedves vezető hol kap helyet a sorban, és bírja-e majd az erőltetett menetet, vagy esetleg besorol egy éjszínű, páncélozott géperejű jármű a talpasok közé, ezt senki nem tudja. Többedíziglen nem világos a forgatókönyv, mert és ugyanis a békemenetelők szándékaik szerint végigkígyóznak a bűnös Budapesten, majd pediglen becsatlakoznak a központi ünnepségbe, ahol is meghallgatják a kedves vezető kappanhangú uszítását, amit ilyenkor szokott.

Kétpéldányú lesz a kedves vezető talán, ez a méla tárgya, mert és ugyanis nem lehet egyszerre benne a sorban és ugyanakkor szemben vele a pulpituson, vagy netán vár ott az emelvény a mikrofonnal, és ő mint hableány, kikel a tajtékok közül, átverekszi magát csizmadiákon bayereken és a többin, a vállukon át mászik fel a mikrofonhoz, hogy szóljon nekik, hogy visszhangozzák völgyek és egek, hogy előre megy és nem hátra, ami bizonyos. Nehezen áll össze ez így, hacsak nem az van, hogy a vezér nem is lesz ott a sorokban, és hiába várják őtet, hogy megérinthessék a kabátja szegélyét.

Mondom, különös lesz ez, főleg, mert hatszázötvenezer vonulót várnak a békebajnokok, s ha még vágyaik túlzóak is, de jó a szívünk, és megengedjük nekik, hogy akkor nem fél-e a kedves vezető, hogy agyontapodják őtet a sorban a békebajnokok, ilyenek. És még, hogy ez a sor mahomet, ennyi sok ember olyan végeláthatatlan, mint az orosz konvoj vagy menetoszlop Kijev felé haladva, akik is lánctalpakon mennek fegyverteleníteni, ami olyan nonszensz, mint hogy ez békemenet. Inkább uszító fölvonulás, amire garancia Bayer maga.

A jótollú, mindenféle keresztes és önkormányzati lakásos szervező és közös hang (annyapicsa, rohadékok és egyéb rózsaszín lányemlékkönyv stíl felkentje) mos vagy soha hangot ütött meg. Szerinte, ha most nem menetelnek, akkor máskor már késő lesz, itt az idő, most vagy soha a menetelésre, ami nehezen értelmezhető, mert netán kiesik a lábuk holnapra vagy elfogy a bakancstalp, esetleg netán mifene. A baloldal rájuk tör mint nemzeti menetoszlop, és jön a rezsi meg a sok homokos. Tehát módszertanilag nehezen érthető a világvége nyüszítés, de két kurvaannya közé épp elfér.

Mindez pedig a jobboldali morális fölény, ami fölkentség hömpölyög át a városon, lehetőleg nagy ívben elkerülve a másikakat, ahol az a lengyel bratanki szólal fel, aki nem is oly rég még az erkélyen kvaterkázott letekintve a kedves vezető birodalmára, csakhát a becsület, ami kitelt de olyannyira, hogy belőle mára semmi nem maradt. Az ódium van ma csupán, hogy a békekonvoj vagy békemenetoszlop hittevés, önmaguk kijelölése mint Európa páriáié, és ez is megy, ez is elfér. Sőt, fennhangon hirdetendő, mi vagyunk, akik a dúlást képviseljük a klubban, mint elefántcsorda a porcelánosban.

Mert és ugyanis, lehet a menetoszlop hatvan kilométeres akár, mondom, mint az oroszoké Kijev alatt, a gyalázat már rajta ül, és beletelepszik, ahogyan a kedves vezető megmerítkezik az övéi közt, mint mocskos forrásban. No most, mint kitetszik, ez egy szuszra szakadt ki fékek nélkül, hogy az ember a szuperegójában ügyelt a nyomdafestékre azért, mert a nemzetvesztő menetoszloposokat nem akarta megbántani nagy keresztényi érzékenységükben, de a végére csak kibukik a sója, hogy mégis kik ezek, és mit is akarnak, kígyózva a városban éltetni a gonoszt, ami nem komilfó egyáltalán.

Eléggé lehangoló látvány a kedves vezető kívülről is. Véreres, savós szemek, viaszos, hófehér, löttyedt bőr, ingnyakból kitüremkedő puha toka, kifejezéstelen tekintet. Nem Kásler az ember, de kár volna rá szavazni. Ebben az organizmusban ránézésre nincs benne négy év, még itt hagyna minket magunkra, és zokognunk kellene veszteségünkben, hogy mi lesz velünk nagymama, ki mutat utat nekünk az élet habos óceánjában, ugye. Nem. Ha arra gondolnánk, hogy a kedves vezető külsején élcelődünk, az tévedés volna.

Mert és ugyanis akkor idehoznánk trottyos gatyáját, hordónyi bendőjét és zsebrevágott kezét, sőt, bírálnánk fodrászát is az idióta módon középen elválasztott hajért, és még számos dolgot fölemlítenénk, ami nem tetszik ezen a mi mesebeli hősünkön, akit a köznyelv csak törpének nevez különféle lehangoló jelzőkkel cifrázva az amúgy sem előnyös főnevet. De ez már grammatika, a nyelv maga. És ím, már helyben is vagyunk, mert máma vezérünk ingatag belsejével foglalkozunk, ám nem buddhai, hanem inkább doktorbácsis-társadalomtudósi értelemben.

Buddhát emlegetve tisztázzuk, hogy a megvilágosodott, midőn neki útja elején mindenféle gyönyörű hercegkisasszonyokat ajánlgattak, mint akik elűznék rossz kedvét, azt felelte: egyik sem kell, mert nyakig mindahány tele van vizelettel és ürülékkel. Ez elég naturális kép, mintha a megvilágosodott Zolától tanult volna, de mindenkit megnyugtatok, a felcsúti hős nem így kerül nagyítónk alá és szavainkba, mert van nekünk lelkünk, hogy a nyájas olvasót ne riasszuk el, és keltsünk benne hányási ingereket evés közben. Volt gyerekszobánk.

És most, hogy előttünk van a kedves vezető ostoba és beteges ábrázata, idézzük is fel a jelenetet, ami közben a pillanatfelvétel készült. Segítésképpen, s mintegy az értelmezést támogatandó megkérdem, láttuk-e, hallottuk-e Hajós András egyik előadását az iskolai menza gyönyöreiről saját élményeire alapozva, ahol – ha jól emlékszem – a hajdani Edit néni ekképp állította meg az étkezde ajtajában az éhező és finomfőzelékre vágyakozó kicsi Hajóst és éhes kis pajtásait: „Nem mentek be, mert nem mentek be”. És már előttünk is áll Orbán, akárha a hajdani és mesebeli Edit néni.

Tegnap megkérdezték tőle hirtelen rárontva és előkészítetlenül – innen a bamba és nem kellően kordában tartott külseje –, hogy lesz-e a vita a Márki-Zay nevű ürdünggel, amire azt felelte, idézzük: „Nem, nem lesz semmi. Nem lesz, nem lesz vita.” Hogy pedig miért, elsőként azt a választ kapta a kérdező: „Nem lesz, mert nem lesz”. Aztán egy kis zavar támadt az erőben, mert a kedves vezető ilyen hirtelenségekre készülve nincsen egyáltalán, így kellett egy kis idő a helyes válasz megtalálásáig. Szinte hallani lehetett, ahogyan kattog az agya a vizenyős szemeitől takarva.

Rejtve a tébolyt mintegy. Kis idő múltán felragyogott a felhős égbolt, hogy megvan a klisé, amit a Párt nagy nehezen kidolgozott, és azóta is hajtogat az összes papagáj, de most Orbán maga is rákényszerült: „Azért, mert nem indították el a főnöküket. Ha elindították volna a főnöküket, az egy másik helyzet lenne.” Hogy ki az a főnök és kinek kellett volna elindítani, plusz ráadásul hová, az ki nem derült. Viszont tudjuk, hogy Gyurcsányra gondolt a vizenyős tekintetű, mint lidérces álmaira, akitől csatakosan forog a dunna alatt, ahogyan alszik amúgy a rét ugyanott.

Így orvosilag, lehet, hogy akkor zakkant meg véglegesen hősünk, amikor nemezise föltörölte vele a padlót egy régesrégi vitában a múlt ködeiből átderengve, és mégis őt óhajtja vitapartnerül most, mert tudja, hogy vele az ki nem áll, hanem van másik, akitől rettegni kell. Egyáltalán, mindentől rettegni muszáj, ami papírból föl nem olvasható, amikor szemben vele nem rajongó tömeg áll. Ami ezúttal is látszott, amikor egy kérdésre, lesz-e vita, a szemünk előtt hullott atomjaira a manus kívül és belül egyaránt, hogy az ember meg is sajnálta volna, ha nem undorodna tőle annyira.

De itt nem a krónikás érzésiről és gusztusáról van szó, hanem a szemünk előtt álló borzalomról. A szétfolyó arccal idiótán hebegő manusról, aki mégis rajongások tárgya, pedig istennek alkalmatlan, és hősnek is harmadosztályú, ha egyáltalán. És bármi fura is, még mindig nem Orbánról beszélek, hanem csodálkozásom azon nehézségeit föstöm le, hogy a radai rossebbe van olyan organizmus, aki ezért a minősíthetetlen, értékelhetetlen, ránézésre a végét járó emberért pisál állva, mint mondjuk másfél millió honfitársunk. Le kellene dönteni a szobrukat, hogy meg tudjanak szabadulni a delejtől.

Amikor tegnap Novák Katalin ott állt a parlamentben háta mögött Kövér két gyászhuszárával, arcán az önelégült vigyorral, abban a pillanatban a NER körbeért és beteljesítette önmagát. Kezdőpontja Orbán óbégatása volt az oroszok hazazavarásáról az újratemetésen, a vége pedig – legalábbis eszmetörténetileg – az orosz fegyverek ropogása közben Novák köztársasági elnöki kijelölése és méltóságba (innen nézvést méltatlanságba) emelése. Megválasztásról az ismert körülmények miatt kevéssé beszélhetünk, mint ahogyan Novák vigyora sem a feladat nemességéről, sokkal inkább egy karrierista alak életcéljának beteljesüléséről szólt. Novák öröme tehát önmagának való, nem a tágabb közösségnek.

Hogy alkalmatlan a tisztségre, az már kijelölésekor egyértelmű volt és számos dolgozat tárgya, hogy méltatlan is, az is bizonyságot nyert többedíziglen a gusztustalan, narancssárga, műanyag, fideszes fülbevalótól kezdve – mint a karrierépítés origója a feltétlen alávetettség szimbólumaként –, és az OV22-es sapkával zárult nem is olyan rég, ugyanazzal az üzenettel. Novák Katalin innentől fogva nem egyéb, mint egy Orbán által felhúzott zenebohóc, a kedves vezető plüssmackója, nyunyókája mintegy, akinek túlnőtt az egója bábu voltán, és ott vigyorog a parlamentben azt hazudva magának, hogy megválasztották, holott csak ki lett jelölve egy feladatra. És éppen ezért a NER önmagába harapó alanya ő.

Szimbólum. A demokrácia halálának szimbóluma, amit Novák maga is igazolt abban a pillanatban, amikor Orbánnak eszébe jutott, és mondott le egyből minden addigi hivataláról, mert a kétségnek még csak a szikrája sem volt benne arról, hogy az is előfordulhat, netalán nem választják meg. Novák hónapok óta köztársasági elnöknek tekintette magát, tegnap nem megválasztották, hanem beiktatták a hivatalba, és tényleg úgy vigyorgott a parlamentben, mint akinek glória került a feje köré, s bár ugyan már eddig sem volt igazi földi halandó, de most már tényleg és valóban az Olümposzra jutott, ahol kiválasztott töltőtollként élheti tovább a a nyomorult életét, és már nem kell ablakpucolós képpel kampányolnia.

Hogy a NER esszenciális lényegeként látjuk őt mindezek után, az a felsoroltak fényében nem kérdés, és mélázni rajta is fölösleges időtöltés, éppen ezért innentől az a gondolkodás tárgya, miképpen jutottunk idáig, és legfőképpen, hogy miért. Voltaképp szükségszerűen, ha Spengler történelemfilozófiáját magunkénak valljuk, és nem a Nyugat alkonyára gondolunk. Hanem arra a húsba vágó és elrémisztő tételre, miszerint az emberiség életében bizonyos események és dolgok adott időben és adott helyen szükségszerűen következnek be, éspedig úgy, hogy az a „dolog” csak ott, csak akkor és csak abban a pillanatban jöhet létre, de bizonyosan létre is jön. Ilyen aktus Novák kijelölés alapján történő államfősége is.

Ez egyenes folyománya Orbán harminc évnyi működésének, míg viszont a történelmi szükségszerűség pedig az volt, hogy Orbán az ország nyakára telepedett, és a módja is. Ez Horthyból, Rákosiból, Kádárból, és az alattuk szocializálódott emberekből fakad, akiknek tudata nemzettudattá vált a Kertész Ákos féle alattvalói léttel. Semmi sem véletlen, minden csak beteljesülés. Ne keseredjünk azonban el teljesen, Novák államfősége a NER-nek az a szakasza, ahonnan tovább fejlődni már nem tud. Ez az a pont, amikor, amelyben Orbán már minden szegletét belakta, és innen nézvést útja véget ért, mert rendszere eljutott az ormaira. A történelem matematikája ez, mint ahogyan az is, hogy minden diktatúra megbukik, mert létéből fakadóan működésképtelen.

Mindez törvényszerű. Ami volt, ami harminc és az utóbbi tizenkét évben történt velünk, ahová az ország eljutott, és a mi tragédiánk az, hogy a zajló történelemben kell élnünk és meghalnunk rosszabb esetekben. Nem vigasztaló az a tudat sem, hogy az emberiség – mint társadalomképző organizmus – evolúciójában nagyon ritka az a kivételes helyzet, hogy a madarak zavarok nélkül csácsognak, és a napsugár felhőtelen boldogságra süt. Egy kérdés marad a szükségszerűségek tengerében – romantikus képpel –, hogy mi magunk, az egyes mit tehetünk, és mennyire lehetünk befolyással az áradó eseményekre, aminek belátása egyéni feladat, mint ahogyan teendőinek kijelölése is az. Ezzel nyissuk ma a napot minden további nélkül.

Varga Judit igazságügyi miniszternek mostanában nem sok dolga lehet. A háború egy kicsit hátrébb tolta a jogállamisági cirkuszt, így a nacsaszonynak nem kell tűnődnie a definíción, amit állítólag sehol nem lel, viszont mégis azt állítja, hogy a NER az. Mégpedig hibátlanul. Ebben a magunk részéről ellentmondást látunk a logika oldaláról, de tizenkét év után tudjuk, hogy ilyesmit a Fidesz tájékán keresni nem kell, és akkor meggyógyul a mi lelkünk. Hogy Varga Judit mégis szóba kerül, az az, hogy nagy valószínűséggel a reá szakadt szabadsággal – hogy nem kell az Uniót teli pofával ócsárolni –, nem tud mit kezdeni, és társainak kampánybohócává szegődött.

A minap Franciaországból hazatérvén sem haza sietett, hogy a gyerekeknek segítsen a házi feladattal, hanem egyenest Németh Szilárdhoz ment Csepelre annak gasztronómiai zsenijét méltatni, az ellenzéket ekézni, és nem utolsósorban gyúrni egy kicsit. Furcsának találtuk és nem komilfónak, de az ember, ha meg nem is bocsát, de túllép dolgokon egy ennyit tud legyintéssel, nyugtázza, hogy ilyen, és megy minden tovább a maga jól kitaposott útján. A haverok rendületlenül lopnak, az ország pedig megy szarrá pántlikával a hajában. Varga Judit azonban továbbra sem az ország igazságügyi állapota felett őrködik, hanem szaladgál az országban.

Mindenféle másodosztályú kampányokra jár emelendő azok fényét, és nem is sejti, menyire röhejes. Most legutóbb Tállai Andrásnál járt Mezőkövesden, ahol a kampányesemény állítólag Bandi Só-vá vált – és ezen a ponton nem csodálkozunk a piros lett a paradicsom nem sárgán sem –, Varga Judit pedig hegedűvel emelte a rendezvény soha nem látott fényét. És még ez sem elég, mert hozzá tette a lehengerlő művészethez, hogy a baloldal nótáját húzták ott el a Bandival közösen. Kitetszik az örömködő Facebook bejegyzésből, hogy ezt a miniszter jópofának, ötletesnek és lazának gondolta, amivel karakánul ütöttek egyet az ellenzéken.

Hát, nem. Szomorúan tapasztaltuk meg ez alkalommal is, mintegy a spleenbe ragadva tövig a jobboldal intellektuális és morális fölényét, akiktől ennyire telik. És nem csak a kitartott holdudvartól, akikről azt hittük, a hűségükért kapják a kitüntetéseket, persze azért is, hanem ezek szerint, mert a NER „elitje” azt a nívót, amit nyújtani tudnak, a teljesítmények csúcsának tartja. Ez itt az operett mennybe menetele, a magyar nóta mint nemzeti filozófia és a Nélküled a himnusz. Ráadásul a talpaik is egymásra lépnek, és mint a Bandi Só-ból a’la Tállai, és azon a talpalávalót szolgáltató igazságügyi miniszter kettőséből kitetszik, az a meglátásuk, hogy ez kell a népnek.

De bizony ez. És még csak nem is a tizenkét éves elhülyítés miatt, hanem mert ez a nívó, a Fidesz csak fölmérte az igényeket, és hozzásüllyedt. Hogy ez nekünk föltűnik és nem tetszik, az sajnálatos módon az egyéni nyomorunk azzal a folyománnyal, hogy az ember rájön, nincs sok helye ebben az országban, ahol a hatalom birtokosai és az általuk megvezetettek egy nagy, közös nótázásban egyesülnek, ha már a Kossuthon ilyen nincs. És most válik világossá, hogy Semjén, a vadász, és az elbicsaklott futballista miért nótáztak az elcsalva megnyert négy évvel ezelőtti választás után a színpadon. Nem, mert részegek voltak, hanem a benső igény miatt.

És ezért járkál trottyos gatyában zsebre vágott kézzel a kedves vezető Európában, aminek az ura akart lenni, de csak a kis tyúkszaros udvara jutott neki kétmillió agyhalottal. Ez az ő királysága, amelyben a minisztere mint valami tücsök koma hegedülget, és mindehhez annyit bír hozzá tenni, hogy a baloldal nótáját húzta el. Szánalmas és megvetendő Már Móricz tollára sem valók ezek, mert nála azért Szakhmáry Zoltánban volt annyi becsület, hogy a lángoló tanya mellett szíven lőtte magát. Kampányesemény volt Mezőkövesden, és már arra sem tartották méltónak a megjelenteket, hogy azt mondják, folytatjuk. Hegedált a miniszter, igaz, igény sem volt másra.

A demokrácia jegyében és dicsőségére az eljövendő választásokra tekintettel minden országos listát állító párt ötperces bemutatkozási lehetőséget kap az M1 és a Kossuth Rádió reggeli műsorsávjában. Egészen pontosan ezt mondták a nagy hatalmú és nagy tudású Orbán-csicskák: a pártok képviselői március 16-tól, három héten keresztül minden szerdán és csütörtökön az M1 Ma reggel című műsorában a 8 órai híreket megelőzően, a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában pedig a 8 órai Krónikát követően ismertethetik választási programjukat.

Innen nem derül ki, hogy három héten át két napon reggelente minden párt kap öt percet, ami összeadva kitenne egészen fél órát is, de ez kevéssé valószínű. Minden bizonnyal darabonként jár az a nyüves öt perc, amit négy éve a kutyapárt képviselője töltött meg oda illő tartalommal – mint emlékezhetünk –, mikor is kakasjelmezben öt percig kotkodácsolt, és nem tudtak tenni vele semmit. Az öt perc ennyit ér voltaképp, így az ellenzéki pártok akkor teszik a legnagyobb rosszat önmagukkal, ha szép ruhában és jólfésülten öt percre nagy komolyan beülnek a stúdióba.

Mert akkor jelenlétükkel legitimálják azt, hogy pofán vannak köpve. Ez pedig nem szerencsés. Kiszámolhatjuk, a demokrácia és a kiegyensúlyozott tájékoztatás szellemében hogyan néz ez ki. Kétféle metódussal is kaphatunk lehangoló eredményt. Az egyik szerint négy év alatt a közmédia úgy nagyjából ötszáz milliárdba került nekünk (neked is), ebből kap az ellenzék, akikre a választók több mint fele biztosan szavazna, öt percet, ergo percenkét százmilliárdot kóstál az ellenzék közmédiás jelenléte. Ez derül ki egy kommentből, ahonnan loptam a számítást.

Mint ahogyan – mivel nem vagyok matematikus egyáltalán – a következő levezetést is: egy évben van körülbelül 525.600 perc, 4 év alatt, ez 2.102.400 perc, na, ebből kap az egyesült ellenzék, 5 percet. ez 2,3×10-6-on százaléka a teljes időnek. 0,0000023 százalék. Ez a szám is kijött valahogyan, a végeredmény pedig bolhafingot mutat. A magam részéről arra vagyok képes, hogy az M4-el példálózom, ahol minden meccs szünetében van az egy perc gyűlölet már az indulás óta, az ellenzéki pártok tehát öt futballmeccs szünetével érnek fel.

Sokféle számolást lehetne alkalmazni, de minek. Ez úgy, ahogyan van, röhejes, és voltaképp az ellenzéki pártok megalázása, amit el kellene hárítani, de ki vagyok én, hogy tanácsokat osztogassak. Ez az egész egyébként a színjáték része. Azé a színjátéké, amivel a Fidesz már hatalomra jutása óta demokráciát játszik, holott mindenki tisztában van azzal, hogy egypárti diktatúra van kies hazánkban a bátor százharminchármakkal, ahol a parlamentben is csak díszlet az ellenzék, mint ahogyan most a közmédiában is az. Odacsapják öt percben, hogy csak úgy placcsan, és készen van a nagy mű.

Nem egyébről szól ez az egész, mint a választások tisztaságáról és szabadságáról, ami szintén nincs, és ami szintén arcul van köpve. Nem véletlenül mondta azt a legutóbbi, tévé székház előtti tüntetésen Márki-Zay, hogy nem lehet szabad választásokról beszélni ott, ahol tizenkét éve agymosás folyik. Az ellenzék – megválasztott – vezérének ebben igaza van, csak arra vagyunk kíváncsiak, mindezek után bemegy-e öt percre a legnagyobb agymosó műhelybe, vagy sem. Hogy komolyan vesz-e magát vagy sem, mert az egyetlen lehetséges reakció a tyúkjelmezben kotkodálás lenne.

Egyébként hallani, hogy az EBESZ már itt van, és a szimatolózik a KESMA redakciókban. Hogy mit és miért, az mindezek fényében nem csak titok, de felesleges kérdés is, mert a buzgalom totálisan fölösleges. Ha EBESZ volnék, mint ahogy nem vagyok az, csak végig néznék egy napot az M1-en, az M4 meccsszüneteit, belehallgatnék a Kossuthba, és mondjuk Magyar Nemzetet olvasgatnék, majd behívnám Brüsszel tankjait. Ez azonban csak fikció, aminek semmi köze a valósághoz. A valóság az, hogy a választópolgároknak kell brüsszeli tankként viselkedni, és elsöpörni a gonoszt.

Történelmi napot és órát élhettünk meg tegnap, mikor is az euró egyszer csak négyszáz magyar forintokat kóstált, ami már nem semmi. Igaz, a befagyasztott áru farhátra ennek hatása nincs, viszont minden másra nagyon is van. A történelmi pillanat és nap akként öblösödik ki, hogy az orrunk előtt megy szarrá a magyar fizetőeszköz, inflálódik el, amivel egyszer majd szembe kell nézni, és nem lesz kellemes a randi. Bohókás kedvű olvasók kitalálták a megoldást a bajra egyébként, ami a hatósági áras euró lenne, de épp erre a kedves vezető nem képes, hatalma itt véget ér, és éppen azért, mert szembe jön vele a lehengerlő valóság.

Bajaink tehát nagyok, hogy úgy ne mondjuk, hatalmasak. Pártunk és kormányunk pedig áll széttárt karokkal (ha lehet így képbe önteni a teszefosza tehetetlenséget), de arra van energiája és érkezése, hogy a saját dicsőségét zengje, mint tette ezt tegnap Varga Mihály. Ő volt az, aki, miközben mindenki nézte ámulva, hogy mi van itt, hogyan zuhan be a forint a feneketlen gödörbe, a kormány felettébb sikeres gazdaságpolitikáját ecsetelte részletezve a velünk tett rengeteg jókat, megvédéseket és előre menéseket, mintha egy másik bolygón élne. Vagy épp nem kapta volna meg a sorvezetőt a mondandóhoz, mint ahogyan előbb-utóbb mindenki megkapja.

Én innen a barlangomból tudnék javaslattal élni, miszerint idézem a kedves vezetőt 2004-ből, amikor azt fejtegette habzó szájjal, hogy „a gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel, a gyengébb forint gyengébb államot jelent, és gyenge forintot csak gyenge emberek akarhatnak.” Innen nézvést az a kérdés, hogy Orbán gyenge ember-e, más szemszögből akarja vagy nem akarja a gyengébb forintot, vagy pediglen tehetetlen a csapással szemben. Ha igen, akkor életbe lép a következő igazság, ami az, hogy ő és a kormánya végig hazardírozott tizenkét évet úgy, hogy eddig szerencséje volt, most pedig egyszerre dől rá a szarkupac.

Következésképp ránk is egyértelműen. Történelmi pillanat lett volna az is, ha a tizenkét év alatt kies hazánk (Orbán) bevezette volna az eurót, mert módja nyílt volna rá, de nem akarta. Nem lehetett volna shortolgatni, árfolyamnyereséget elérni az özönlő uniós eurómilliárdokon, tehát Orbánnak nagyon jól volt ez így hosszú ideig, és mint pár sorral fentebb leföstöttem, most dől rá egyben az utóbbi száz év tíz legsikeresebbike egyben. Mint egy összeomló hazugságkatedrális. Mert itt mutogatni sokat már nem lehet, de Varga Mihálynak sikerült, amikor másodszor is porondra lépett, mert elsőre, mint említettem a sikerjelentésből kimaradt, hogy elég nagy a baj.

Hogy úgy ne mondjuk, hatalmas, de recept erre is van, a kalapból mindig elő lehet húzni a bűnös nyuszit, aki Brüsszel. És Varga másodjára meg is tette, midőn közölte velünk, hogy “A forintra és a magyar emberekre a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy lebegtetik a szankciók kiterjesztését az energiaszektorra. Aki ezt kéri, az a magyar emberekkel akarja megfizettetni a háború árát.” Varga előadása szerint ülnek a brüsszeliek a vérzivatarban, és azon agyalnak, hogyan tudnák áthárítani a háború teljes költségét Feri bátyámra a novemberi nyolcvanezrével a kocsma asztalánál. A Fidesz – Orbán és Varga, valamint a többiek – képtelenek az önreflexióra.

Ezért jön ki a képlet végén rendre Brüsszel, amiből Soros fakad, belőle Gyurcsány, s egy centire vagyunk attól, hogy Márki-Zay legyen a felelős a forint mélyrepüléséért. Ha nem így történne, be kellene vallani Vargának személy szerint is, hogy végig asszisztált egy folyamatot, ahogy egyre messzebb kerültünk Európától és az euró bevezetésétől. Mindezt pedig csak azért, hogy turbó fokozatban, minden gát nélkül lehessen kirabolni az országot, és most itt állunk letolt gatyával, kiszorulva egy gazdasági közösség védőernyője alól. A brüsszelezés voltaképp ezt jelenti, de nem adatik meg majd nekünk az az öröm, hogy lássuk, amikor az agymosottakat pofán vágja a valóság.

Mindenféle közgazdasági hókuszpókusz nélkül és Brüsszelt is lefejtve a dolgokról itt van valami érdekesség. Ukrajnát szarrá bombázzák, s mindeközben február 24-én 1 euró = 33,41 hrivnya, március 7-én: 1 euró = 32,27 hrivnya, február 24-én: 1 euró = 361,56 forint, március 7-én: 1 euró = 393,27 forint (illetve 400 is). Látjuk a mozgások ellenkező irányát, akkor tehát ezt jelenti, hogy kies hazánk előre megy és nem hátra. A brüsszeli lebegtetéshöz még: “Nem fizethetünk az ukránok vérével az orosz olajért és gázért” – mondta a BBC beszámolója szerint Gabrielius Landsbergis litván külügyminiszter, aki embargót sürget az orosz energiaexportra az EU részéről. ”

Ez ilyen morális megközelítés, nem a stratégiai nyugalomé, amit a NER ebben a kivételesen iszonyú helyzetben pofázik minden jóérzésű emberben hányingert keltve. És ami ellenében itt áll előttünk helyzetünk: tizenkét év alatt elkúrták, nem kicsit, nagyon, és most igyekeznek másra kenni a szarukat. Ennyi, azzal a toldással, hogy a Fidesz (és Varga) sóhajaiból az a mentőcsomag türemkedik ki, miszerint nem lehet nyugodtan kormányozni abban a stresszben, amit a négyévenkénti választások jelentenek. ha nem lennének választások, minden is még jobb lenne. Ezt én tréfának szántam, ők viszont nagy valószínűséggel tényleg így gondolják.

– Te Szilárd! A baloldal elzárná elzárná a gázcsapot.
– El, Jucus!
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.
– Te Szilárd! A baloldal sokszorosára emelné a rezsiárakat.
– Emelné, Jucus.
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.
– Te Szilárd! Megvédjük a rezsicsökkentést?
– Meg, Jucus.
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.
– Te Szilárd! Előre megyünk?
– Előre, Jucus.
– Nem hátra?
– Nem hátra, Jucus.
– Gyúrunk? Vazze!
– Gyúrunk, vazze.

Ne tessenek azt gondolni, hogy Kázmérnak elment az esze – bár ki tudja ebben a zűrzavarban –, de ez van. A magam részéről hajlamos vagyok mindent alaposan körüljárni, megvizsgálni a színét, visszáját, aztán levonni a tanulságokat, de máma ilyenre szükség nincsen. A tudósítás – vagy mi ebben a szétfolyó szakmában – önmagáért beszél, én ezek után semmit hozzá nem teszek, el nem veszek, a kis párbeszéd csak a képzeletem szüleménye (kösz, Gálvölgyi show), és azzal minden haragomat ki is adtam, meg a gúnyolódó piszkálódásomat is.

Mielőtt elolvasnánk Varga Judit igazságügyi miniszter beszámolóját arról, mivel tölti az idejét, jusson eszünkbe a háború, és ami azzal jár. Nos, innentől már nem az én (Kázmér) szavaimat olvassák, jó szórakozást.

“Franciaországból egyenesen Csepelre! Mert előre megyünk, nem hátra! Németh Szilárd barátomnál, a magyar gasztronómia koronázatlan királyánál jártam” – írta bejegyzéséhez Varga, aki aztán kommentben még hozzáfűzte: “A képlet egyszerű: amíg a baloldal elzárná a gázcsapot és sokszorosára emelné az energiaárakat, addig mi megvédjük a rezsicsökkentést és a magyar családok pénztárcáját!”

„Épphogy leszállt a Franciaországból érkező repülője, máris Csepelre indult Varga Judit! Erről a politikus Facebook-oldalán számolt be, és egy videót is megosztott a különleges vizitről, amelynek apropója Németh Szilárd, a helyi képviselő meglátogatása volt. Az igazságügyi miniszterasszony megtekintett egy kiállítást, egy edzést és előadást is tartott a budapesti kerületben, sőt a felvételek tanúsága szerint még egy rögtönzött erősítésre is beállt Németh Szilárddal.”

(Nincs mit mondanom: jó éjt gyerekek, búcsúzik a Füles mára)

Formában volt miniszteres urunk, mi egyetlen örömünk a háború kitörése óta tartott első nyilvános beszédjén az agráristák előtt. Teli pofával migránsozott meg sorosozott, illetve kommunistázott megint. Hogy habzott-e a szája, és fröcsögött-e a mérgező nyála neki, azt csak az első sorokban ülők tudják, hogy mennyit kellett törölközniük, illetve hogy hagyták-e megszáradni a nedveket, mert azt a zakót ki soha nem mossák már, ugyanis rajta van az anyag, őrzi mintegy Európa DNS-ét. Mert ilyen is volt régebben mint emlékezhetünk, és hajjaj, még mennyi minden is történt, olyan rengeteg sok dolog, hogy Dunát lehetne rekeszteni vele, és ezer oldalas vádiratot összerakni.

Amúgy vérzivatar van. Miniszteres urunk azonban feledve ezt összekacsintott a vélt övéivel, és ragaszkodva ahhoz az irányhoz, ami miatt most leginkább egy rosszabb fajta pondrónak nézik szerte a világon, az agráristákat fölszólította, védjék meg Paks2-őt, mert ők aztán értik annak fontosságát, míg a bugris városiak meg nem. Te sem, én nyájasom, nálad disznót sem lehet leipponozni, köszönni neki, hogy hello röfi. Te nem Feri bátyám vagy, akivel fröccsözve lehet mélázni a novemberi nyolcvanról, egyáltalán, a város bűnös, teli van libernyákokkal, akiket már nem bír egyesével elvinni a hátán, az agráristák viszont hordozzák a nemzetet. Nem én mondtam, hanem ő.

Egészen elképesztően mélyre süllyedt Orbán Viktor a MAGOSZ és az Agrárkamara által szervezett kongresszuson, ahol mindezeket előadta, és a széles tartalomból csippentettem csak mintegy in medias res, hogy aztán belevágjunk a dolgok bűzlő közepébe. Háború van, hogy ilyen szikáran jellemezzük a tragédiát, amit az ember, ha emberből van, egy módon bír szemlélni, elborzadva és iszonyodva, míg viszont, mint miniszteres urunk az agráristáknak kifejtette, ő magyar szemüvegen át teszi ezt. Itt a megfejtés, hogy miért látja olyan furán, és a torz tapasztalat miért löki őt aljas hülyeségekbe cselekvései és beszédei során. Nincs misztikum a manusban.

Szemüveg van, ami úgy magyar, hogy Orbáné csakis, és az eltelt tizenkét év kudarcos politikáját takarja, ami akkor esett atomjaira egy szempillantás alatt, amikor miniszteres urunk gazdája a Kremlben úgy határozott, hogy nekilát ukránokat gyilkolászni, amihez jó képet vágni nem komilfó. Tehát ezen a ponton miniszteres urunk meghasonlott, hogy már nem is tud magához térni. Amit most előad a magyar szemüvegével a háború kapcsán, azt az ukrán nagykövet jellemezte egészen húsba vágón, mégpedig így: semmilyen beruházási bank, semmilyen Paks 2, gázügy, rezsicsökkentés vagy orosz vakcina nem igazolhatja ártatlan gyermekek szégyenletes halálát.

És még ígyebben: ha szemet hunyunk az embertelenség és a barbárság felett, bele tudunk-e nézni saját gyermekeink szemébe, s örülni az alacsony gáztarifáknak? – Ljuba Nepop (Ljubov Nepop) a nagykövet neve, és ami a csoda, hogy bár a NER elevenjébe hatolt, Szijjártó mégsem rendelte be őt leordítani a fejét, ami is arra utal, hogy erősen megváltoztak az erőviszonyok, de nem izomból, hanem morális oldalról. Így Szijjártónak egyszerűen nincs érkezése berendelni azt a nagykövetet, aki úgy beszél – meglehetősen hangosan –, mintha a magyar ellenzék volna. Más szemszögből és fideszi szemmel ezzel beleavatkozik a magyar választásokba.

Mégis csönd van, és ebből is látszik, hogy különös időket élünk, és éppen ezért fura, hogy Orbán viszont ugyanaz. Mint egy demens vénember, aki mondja a magáét függetlenül attól, hogy már köze sincs a valósághoz, mert nem bír kitörni az álomvilágából. Más megközelítéssel Einsteinre utalunk, aki szerint a hülyeség az, ha mindig ugyanazt tesszük, de más eredményt várunk, és innen nézvést vizsgálandó az, hogy Orbán nem bír leszakadni az orosz csöcsről, és azt hiszi, a jövőben majd lehet úgy élni, mint előtte, amikor nem. Ez is az agráristáknak elmondott lázárjából derült ki, s nehogy az a vád érjen, hogy nem támasztom alá a mondandómat, ím, megteszem.

Szemezgetünk kicsinyt a szövegből, hogy mivel etette az agráristákat a malacok nagy barátja. „A kommunisták a városi liberálisokkal kiegészülve egy tömböt alkotnak”, ha pedig ez az oldal (a baloldal és a liberálisok) kerül hatalomra, a vidék mindig ráfizet. A pandémia megcáfolta azt a „lázálmot”, hogy a globalizáció megállíthatatlan (sic). Azt kérte hallgatóitól: ne engedjék, hogy a paksi bővítésről lebeszéljék őket, hiszen ez az olcsó energia kulcsa, ellenkező esetben éppen ők járnak rosszul. Vásároljanak magyar állampapírt, mert „nem mindegy, kinek megy a kamat, külföldieknek, Sorosnak, vagy Kovács Józsi bácsinak”.

És végezetül: Magyarországot csak a magyar gyerekek tudják magyarnak megtartani: „Egy keresztény gyereket nem lehet kiváltani egy muszlim férfival”. Úgy slágvortokban tehát ez a magyar szemüveg, ami Orbán beteg szemüvege. De nem is ez a baj már, mert a manust ismerjük töviről hegyire, látjuk rajta a komoly bajokat, amelyek romlásba viszik az országot, és igazából ezen is túl vagyunk már. Hanem, hogy az agráristák ezt végighallgatták, mi több, a végén tapssal hálálták meg a sok bölcsességet, nos, ez az ország veszte. Ilyen dumára, ennyi hazugságra és aljas uszításra, ha már agrárista vagyok, az a reakció, hogy tojászáport zúdítok a szónokra. Ezek meg tapsoltak.

Mint azt megtudtuk, a magyar hírszolgáltató vállalat, az MTI – ahol valamikor újságírók dolgoztak, amikor ez még egy szakma volt (Monika) – a kormány csecsén csüng. Ez mondjuk nem nóvum tizenkét év NER után, a módja azonban annyira elképesztő, hogy a krónikásnak a Jónás imája első sorai jutnak eszébe, ahogyan dadog benne a lét türelme. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak”, kezdi vallomását a halál-cet gyomrából Babits, és tudjuk, hogy ez az utolsó, kétségbe esett és visszavonhatatlan vallomás a lét kifejezhetetlenségéről, és ezen a ponton a krónikásnak is elakad a szava, de nem úgy, mint az MTI munkatársainak, akiknek soha nem is volt.

Kázmér most megveregeti a saját vállát, mert azt az elemi erejű káromkodást, ami bensőjében a hír olvastán felbuzgott, sikerült emberi nyelvre lefordítani mégpedig úgy, hogy valami szép is került bele a valóság leföstése közben ami az, hogy az MTI egynémelysok hírét nem más írja saját kezűleg (levelekben és hivatalos iratokban sk), mint miniszeteres urunk, Orbán Viktor sajtósa maga, azaz: Havasi Bertalan. Ettől még a hírek nyelvileg és a szakma szabályai szerint lehetnek helyesek, ami viszont csak a külcsín, miközben a belbecs rohad. Amikor a jogállamiság kapcsán – aminek nem ismeri a definícióját Varga Judit – a sajtó szabadságáról esik szó, ilyesmikre is gondolva van.

És még sok másra is. Momentán azonban az MTI-ről van szó, ahol nem csak a sajtós által megírt híreket kapnak, hanem diktálják is nekik, illetve utasításokat adnak, minek kell benne szerepelni és minek épp szó szerint, ami miatt egy ottani sajtómukás állítólag így sóhajtott volna fel: „Javaslom, hogy minden kormány, Fidesz és egyéb hatalmi szerv közleményét emeljük át egy az egyben (…) Semmi cizellálgatás, végül is már rég nem vagyunk újságírók.” Hozzá már hűtlen lettek a szavak, módosíthatjuk Babitsot, ha ugyan érdemli a poeta doctust a sajtómunkás és a helyzet egyként, és megvalljuk, magunk is keressük újra, mert „oly tétova céltalan parttalan, s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat.”

Megköszönjük a mesternek, hogy szorultságunkban kisegített, így a sajtómunkás keserű sóhajának morális oldalára hagyatkozhatunk, és a képibe vághatnánk, hogy nem kötelező ott dolgozni csezmeg, és mégsem tesszük ezt, mert élni kell. Enni adni a gyereknek, egyebek, és itt válik hangsúlyossá az a helyzet, amit a sajtómunkás esete példáz, miszerint a NER hogyan őrli le a személyiséget és teszi alattvalóvá egzisztenciális fenyegetéssel azt is, aki amúgy nem hódolna be neki. De mégsem mentjük fel a sajtómunkást, mert lehetne sormunkás is ezzel az erővel, de az nem fizet olyan jól és mindenféle fáradságokkal jár. Kávézgatni valószínűleg minden bizonnyal sokkal kényelmesebb.

És még továbbá, újólag el kell, jutunk oda, hogy ma már nem csak a forradalmárnak, hanem a leghétköznapibb alattvalónak is csak akkor ajánlatos a rendszerrel nem szimpatizálni, ha veszíteni valója semmi sincs. Munka, lakás, egzisztencia, akitől a NAV behajtani nem tud, és akinél nem jelenhetnek meg Orbán terminátorai, hogy szükségem van a ruhádra és a motorodra. Ha olybá vesszük, akkor most a szabadság feltételeit határoztam meg, amihöz az ideológia nélküli morális szabadságot is hozzátesszük Füst Milán tálalásában, miszerint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. És mégsem irodalom órát tartok, mert annak ideje közel negyven éve elmúlt.

Elmúlt bizony, s ma már nem az évek, hanem a szorongató jelen súlya alatt újólag ott tartunk, hol az a pont, ameddig az ember önazonos tud lenni, és hol lép át egy másik dimenzióba, amelyben fölsóhajt mint a sajtómunkásunk, miszerint „már rég nem vagyunk újságírók”, amivel voltaképp arcon köpi magát, ami szerencse, mert nem nekem kell megtenni. Viszont ugyanígy van egy pont, amikor a tanár, az igazgató, az irodista vagy színész, a zenész és celeb vagy akárki, akit épp fölzabál a NER, kijelenthetné magáról, hogy már rég nem az, aki. Ezek pedig drámák, egy meghasonlott lélek keservei, aki, hogy éljen (esetleg jól), leborul. A kérdés annyi, hogy van-e jogunk elítélni őket.

Hogy érezhetünk-e olyan kérlelhetetlenséget irányukban, mint amilyet a rendszer okozója, annak közvetlen munkatársai, a legfelsőbb szintű működtetők és a haszonszerzésből elaljasodottak irányában érzünk. A bávatag tömegekről most ne essék szó, akiket átvertek és megvezettek. Ilyen dilemmák vannak az emberben, amikor Jónáshoz hasonlatosan elakad a lélegzete és kitör belőle a hajdani szabadság utáni melankólia a föloldhatatlanságával, és a véglegesség iszonyával: „megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”

„Magyarország segít mindennel, szállás és ellátás van, munka pedig lesz.” – ezt mondta a mi kedves vezetőnk (szül: Orbán Viktor, 1963. május 31., an: Sípos Erzsébet) aktuális helikopterezése után tegnap a határon a menekülő emberek kapcsán, mert velük azért (gyermekeikkel ellentétben) nem találkozott. Napi rutin lett a háború kitörése óta a határra helikopterezés, és onnan szélfútta (rotorkergette) hajjal bejelentkezni a talpasoknak azt üzenve, hogy Viktorvezér megvédi őket, hacsak Márki-Zay és tettestársai nem sodorják háborúba az országot – mert már itt tart a propaganda –, és ezért kell a talpasoknak (vö: helló röfi és Feri bátyám) Orbánra és tettestársaira szavazni, ha szólít a haza. Itt tartunk.

Meg ott is, hogy Orbán lecsupaszodott, és a malacköszöntő látogatása mint első stáció, valamint a kocsmai asztalnál eleresztett bölcsesség: novemberben jön nyolcvanezer Feri bátyám, mint második állomás a keresztúton, hogy már mindenki Feri bátyám a nyüves világon, az összes menekülő ember, akiket Orbán kebelébe fogad, és a boldogság mezejére visz. Idézzük még egyszer nem csak az üzenete, hanem a zamata miatt is a menekülőkhöz intézett szózatot, hogy: „Magyarország segít mindennel, szállás és ellátás van, munka pedig lesz.” És plánesőt: „Mindenkinek próbáljuk megteremteni azt a lehetőséget, hogy saját egzisztenciát tudjon kialakítani, ha már úgy hozta az élet, hogy itt fog velünk élni, és itt kell berendezkednie Magyarországon.”

Mindez pedig nem a jóságos, befogadó atyuska szimbolikája miatt zavarja az ember kusza lelkét, hanem, mert kitetszik belőle, hogy Orbánnak nincs készsége a tragédiához. Világképe és az ebből fakadó bölcsességei – dakota közmondásokkal elegyest – az idiotizmust súrolóan egyszerű, ha munka van minden van, sőt, ellátás és szállás is, miközben a menekültnek netán ég a háza odahaza, férje, fia a fronton, a halál elől egy idegen világba keveredett mégis, és nem az jár a fejében, hogyan „rendezkedjen be itt velünk”, hanem, hogy mi van otthon, és végül, hogy mikor mehet majd haza, ha lesz még otthon, ahová hazatérhet. Folyik a vér, és ehhez képest „szállás van, ellátás van, munka pedig lesz”.

Egészen faék egyszerűségű és dermesztően érzéketlen Orbán világképe. Amikor ilyeneket mond, felötlik bennünk az a kép, amikor Semjénnel a kétségebe esett tüntetők csokiját zabálták a parlamentben, eszünkbe jut a sürgő-forgó árvízi hajós, és a hófútta autópályán száguldozó ember azzal az előzménnyel, hogy “Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!” Itt a háború, és voltaképp ennyire futja, üljön át egy másik országba. Rendezkedjen be. Mindez, hogy ne értsük egészen félre egymást, szándékaiban eleve nem gonosz, mint oly sok más intézkedés és kijelentés, hanem azt mutatja, a hatalomnak nincsen érzéke az egyénhez, persze miért is lenne.

Az isten, haza család vonulatból következően a személyiség eltűnik, nincsenek egyéni érdekek és célok, haza van meg nemzet, betagozódás az arctalan tömegbe, ahol annyi a tragédia megoldásának receptje, szintén Orbán rotortól szétdúlt hajú szózatát idézve, hogy aszongya: „Ez egy munkaalapú ország, itt mindenkit munkához segítünk és akik itt maradnak, azoknak lesz munkájuk”. Egészen egyszerű világ Orbán világa, amiben az a lehangolóan tragikus, hogy a kampány üzemmód miatt fölvett jóságos atyuska szerepbe belemerevedett a manus, és nincs belőle számára kiút. Most lett véglegesen Kádárba ojtott Rákosi, és ez a maszk tetszik az alattvalóknak, és a jelek szerint neki is. Ez az a pont, amikor az ember kiveszik a diktátorból.

Bár nem tudjuk, volt-e benne valaha is. Feribátyám minden kívülálló kocsmaasztalnál lekezelően hátba veregetett arctalan alak, aki lecserélhető és behelyettesíthető, malactartó néni, elhülyített nyugdíjas vagy menekült, seckojedno, mindannyian bábuk a kampány sakktábláján. Mert visszatérve a menekültek receptjére: „ellátás van, szállás van, munka lesz” meg egzisztencia. Csak az nem világos, ha szállás van is, hol lesz majd lakóhelyük, ad-e boldogságot az adomány, és akar-e munkát itt a földönfutó és nem azért, mert dolgozni kedve nem volna, hanem, mert hazagondol. Kiveszett az érzelem a képletből, ami emberré tesz. Ellátása, szállása a malacnak is van, így befogadni embereket tehát nem lehet. Így nem haza érkeznek, hanem félelmetes idegenbe.