Orbán is megmondta

Olyan országban élünk, amelyben áprilisban, az országgyűlési választással egy időben lehet népszavazni ilyen kérdésekről: „Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára nemi átalakító kezeléseket népszerűsítsenek?” Továbbá: „Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekeknek a nem megváltoztatását bemutató médiatartalmakat jelenítsenek meg?” Illetve még másik kettő, amelyek azt akadályozzák meg, hogy az iskolában voltaképp szó essen a szexualitásról, hagyva ezt a túlképzett szülőkre, akik majd meglepődnek, ha a tizenhárom éves lányuk egyszer csak terhesen tér haza. Bár a haza mint nemzet az ilyesminek örül.

A két idézett kérdés kapcsán büszkeség tölti el Orbán sajtóját minden porcikájában amiatt döngetve a mellüket, hogy Neria az első ország a világon, „ahol az embereket megkérdezik arról, mit gondolnak a genderideológiához kapcsolódó kérdésekről”. Hogy ennek így, ebben a formában örvendeznek, azt mutatja, egyáltalán nincsenek tisztában a gender fogalmával, hanem olyan szitokszóként használják, mint amilyenné Orbán a liberálist tette, jelezve ezzel is helyünket a középkori világban, ahová egyre inkább belesüppedünk. Lehangoló az a sötétség, amit a Fidesz áraszt magából, ám, ami miatt szólani kell újólag, az a bíróság, amelyik szintén kezdi elveszíteni az eszét.

Nem a „Meseország” című könyv robbantotta ki a magyar genderháborút, de jó csatamezőt kínált neki, amelyben a Magyar Nemzet odáig ment, hogy a könyvet, amely arra tanít, hogy legyünk elfogadóbbak egymással, illetve a könyv kiadóját pedofilnak nevezte, ami a józan ész vizsgálata szerint elképesztő és aljas állítás, de a bíróság (Fővárosi Ítélőtábla) szerint nem az. Holott első fokon fokon még bocsánatkérésre és sérelemdíj fizetésére kötelezték a Magyar Nemzetet. Most épp ellenkezőleg, ami döntésbe minden bizonnyal belejátszott Orbán elképesztő kijelentése, amikor kapcsolatot tételezett a homoszexualitás és a pedofília között.

No most, hogy Orbán hülye, az egy dolog, de, hogy a bíróság, amely a fentebb vázolt elképesztő ítéletet hozta, indoklásában Orbán tébolyult kijelentésére hivatkozzon – mint az most megtörtént –, az már csak kinyitja a bicskát az ember zsebében. Mint most az enyimében. Noch dazu, innentől tételezhetjük, hogy a miniszterelnökségről ürgebőrbe kötve ítéletek is érkeznek, érkezhetnek, mert a bírói kar a tiszteletre méltó kivételektől eltekintve kezd nagyon szomorú állapotba kerülni. Ennek jele az is, hogy Schadl odáig merészkedett, igyekezett közbenjárni a Fővárosi Törvényszék elnökénél annak érdekében, hogy egy magyar bírót távolítsanak el pozíciójából.

Innen pedig már csak földrajzi okok miatt is egy lépés csupán Völner, aki kézen fogva vonja maga után igazságügyi miniszterünket, aki, mint emlékezhetünk maga Varga Judit. Neki újólag csak egy fogalmat ajánlanánk a figyelmébe a fent írtak okán, azt: jogállam, és annak ha nem is a definíciója, amit nem ismer, hanem legalább a folyományai. Varga Judit azonban ilyen piszlicsáré ügyekkel nem foglalkozik, hanem szügyig merül ő is a genderezésbe, és ezen a napon, amikor a bíróság ilyen különös ítéletet hozott, ő is hozzá tette a magáét: „Az Európai Bizottságnak nem tetszik, hogy ellenállunk az ideológiai nyomásgyakorlásnak, és megállítottuk az LMBTQ-lobbit az iskolák kerítésénél.”

Mindebből kitetszik, hogy Varga Judit nem miniszter, hanem propagandista a rosszabbik fajtából, de ezt is tudjuk rég, hiszen Orbán annak idején kimondva azért vette fel, hogy védje az ő hátát a veszedelmes Brüsszelben. Varga ennek a feladatnak megfelel, a bíróságok – amelyek pedig a felügyelete alá tartoznának – pedig úgy néznek ki, ahogy. Varga Juditnak már rég vennie kellett volna a motyóját és elvonulni hegedülgetni, dekázgatni. Mint ahogyan annak a bírónak is, aki Orbán aljas állítását indokként idézve ítélkezik. Eszerint pedig a Meseország kiadója pedofil – vagy annak nevezhető –, mindez pedig azon a napon, amikor megjelent a magyar pedofilok listája.

Szintén a gyermekvédelemre hivatkozva utána lehet nézni a dolognak. Ám ad egy: lusta vagyok, nem nézem meg, hogy Kaleta rajta van-e, de az ő nyomora kevéssé érdekel. Sokkal inkább az (ad kettő) – mivelhogy a lista két napja éles –, hogy az elkövetkező napokban hány embert fognak emiatt megverni kies hazánkban, mert ugyan a szándék még csak-csak érthető, a módszer azonban itt is középkori. Mi más is lehetne, ennyire futja, megbélyegezni mindenkit, és gyűlöletet szítani mindenki ellen. Most már úgy tűnik, bírósági jóváhagyással és áldással azért, mert maga Orbán Viktor is azt mondta. Ez bizonyos szempontból maga a vég. Vagy a vég kezdete.

Minden másképpen van

Mindeddig úgy tudtuk, illetve Bözsi nénnye és Feri bátyám úgy tudta az M1-Kossuth–megyei lap szentháromságból, hogy Brüsszel azért fenyeget a „nekünk minden körülmények közt járó” pénzek megvonásával, mert nem engedjük be a migránsokat szent hazánkba, az LMBTQ aktivistákat pedig az ovijainkba. Bözsi nénnye (Feri bátyám) abban a meggyőződésben és tudatban majszolja és szopogatja ma is a rögzített árú csirkeszárnyvéget, hogy mindeme borzalmaktól Orbán védi meg őtet csakis. Sőt, hogy Brüsszel az ország összes pénzét elszedi és nem adja vissza a buzik miatt.

Viszont a kedves vezető kezében karddal a vár fokán harcolta és harcolja ma is ki a szárnyvég, illetve farhát árát a gázéval együtt. Ha Brüsszelen – ami egy Gyurcsánnyal – múlna, mindenki megfagyna és éhen dögölne szent hazánkban, ami bokréta Isten kalapján. Semmi sincs egészen úgy, vagyis minden másképpen van, mert – amit viszont két otthonkás oder gumicsizmás hősünk nem tud, mert nem kötnek az orrára – kiderült egy Brüsszelnek küldött kormányzati levélből. Kormányunk (így maga Orbán és ő legfőképp) igenis tisztában van a valósággal.

Azzal ugyanis, hogy a permanens lopások és a diktatúra lopakodó kiépítése miatt akar pénzstopot alkalmazni Brüsszel a NER-rel szemben, és még Varga Judit sem kiált boszorkányüldözést. Sőt, az értelmező szótárban sem keresgéli a jogállam fogalmát kitartóan. Itt tehát kicsinyég megbicsaklik a történtet, de mi nem megy félre itt minálunk, na, ugye. Sőt, szándékosan vannak félremenetve a dolgok, amit köznapian úgy nevezhetnénk, hogy Bözsi nénnyének és Feri bátyámnak hazudva van, mégpedig piszkosan mocskosul és nagyon.

Sőt olyannyira, hogy van, amit meg sem tudhat egyáltalán. Esetleg a kisonoka, ha 2050-ig lesz türelme kivárni bizonyos információkat, illetve, ha érdekli valami is egyáltalán a távoli, bizonytalan jövőben. Ha Orbán marad, ilyen igények nem keletkeznek, és Orbán maradni szándékozik. Sőt, szinte biztos a maradásban, ahogyan efelől Putyint is megnyugtatta, miszerint: „Hogy őszinte legyek, nem tervezem a távozást…az az érzésem, hogy még hosszú évekig együttműködhetünk.” – Ezt kiabálta Vlagyimirnak a bazi nagy asztal túlfelére. Megdöbbentő és elborzasztó ez az önbizalom.

Ha azonban így lesz, akkor értelmet nyer a Pegazus-vizsgálat titkosítása az emlegetett 2050-ig. Ha nem, akkor ez is csak egy szög a NER koporsójába. Sok van már benne, és mindet titkolni szeretnék, sokszor odáig menve, hogy már saját maguknak sem hisznek, önmaguknak is igyekeznek más valóságot hazudni, akárha mondjuk Semjén volna egyenesen Bözsi nénnye. Készíttettek egy felmérést az antiszemitizmus állásáról Neriában, és kiderült, hogy a helyzet lehangoló. Sőt, egészen elkeserítően kiábrándító, hogy antiszemitizmusra nem csak igény van, hanem él és virul is.

Amire ez a reakció született: „nem tisztázott, hogy a Tett és Védelem Alapítvány milyen megfontolásból rendelt meg egy…egyértelműen tendenciózus közvélemény-kutatást, de lévén, hogy az általam amúgy tisztelt Kovács András a CEU professzora, így nem is várhattunk objektív eredményeket.” A Tett és védelem alapítvány ötszázmilliós kormányzati pénzből működik, de már az ő eredményeiknek sem lehet hinni ezek szerint. Utalnék arra, régebben volt ennek egyszerűbb elintézési módja is, amikor a rossz hír hozóját egészen egyszerűen kivégezték.

Viszont mindent is titkolni akarnak a diadalmi jelentéseken kívül. Például azt a tanulmányt is, amelyik arra jutott, hogy a járvány második hullámának kezelését mocskosul elcseszték, és egészen másképp is alakulhattak volna a tragédiába torkolló dolgok, ha ez nincs így. Viszont mégis így van, a tanulmány tehát nem jelenhetett meg. A dilemma annyi csupán ennek kapcsán is, meddig lehet elmenni büntetlenül a tagadásban, mire vezet az, ha a csillagokat is letagadják az égről, és ez a járvány esetén jól megfogható: negyvenezer halott.

Ugyanakkor és mindennek ellenpontjaként pedig a társasházak közös képviselőit kötelezik a lakók „rezsicsökkentéssel összefüggő tájékoztatására”, és komoly szankciókkal, például a fogyasztóvédelmi hatóság folyamatos vegzálásával fenyegetik azokat, akik ezt elmulasztják. Ehhez még nagyon sok mindent hozzá lehetne tenni, de mindannyian úgy járunk jobban, ha ezt most nem teszem meg. A nyájas olvasó nem dedós, akinek mindent a szájába kell rágni, csak Orbán képzeli így, mint ahogyan azt is, hogy még marad a trónusán.

Amikor elibém került Putyinhoz címzett jövendölése a tavasszal várható fejleményekről (márminthogy marad), Dante bácsi ugrott be: „Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,/ csupán örökkel; s én örökkön állok./ Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” – Mint azt mindannyian tudjuk, ez a Pokol kapujának felirata, és már helyben is vagyunk miheztartásilag. De tényleg, ehhez képest és ezek után az az egy kérdés marad, meddig lehet ezt büntetlenül, sőt, rajongást okozva és kiváltva művelni. Ez az, amit senki nem tud. Bözsi nénnye sem, Feri bátyám meg pláne nem.

Vagyon. Nyilatkozat? Röhej!

Ha valaki organizmus másfél milliót keres havonta, ámde egy év alatt félre tesz mégis húszat, ott valami nem stimmel. Megjelentek az idei képviselői vagyonnyilatkozatok épp azon a napon, amikor az OLAF is közzé tette, csalás volt a kilencmilliárdos CT beszerzés, az uniós pénzt ezért visszakérni javasolják. Ezt majd a magyar adófizető finanszírozza, míg az ellopott összegek brifkókban pihennek következmények nélkül, mert a magyar rendőrség és ügyészség ebben az ügyben sem jutott semmire. Ezek nem látnak és nem hallanak, nem olvasnak és legfőképp nem csinálnak semmit sem.

Ha ehhez még azt is hozzá tesszük, hogy Völner, aki a gyanú szerint hetente/naponta vette át a milliókat nejlonzacskóban (vö: nokiás doboz), vagyonnyilatkozata szerint tavalyi megtakarításaiból mintegy tízmillió forintot elveszített, akkor látszik, hogy az egész vagyonnyilatkozatosdi gusztustalanul röhejes, értelme az ég egy világon semmi sincs. Megtudtuk, hogy leendő köztársasági elnökünk bérlakások (sok) kiadásából egészíti ki kevéske jövedelmét, ingatlanmágnás a lelkem (honnan), míg a kedves vezető hasonképp templom egere, mint tavaly is.

Különösen azzal a mókával delikát a buli, hogy egy fillér megtakarítása nincs. Az ilyenre mondják, hogy egyik napról a másikra él. Ha elromlik a mosógép, újat venni nem tud, holott azért nem keres rosszul, a gyerekek zöme már saját lábon ácsorog, mit csinál a pénzével akkor, elissza? Az övé, de az összes többi vagyonnyilatkozata is így lényegében ha nem is vádirat, de nyomozati anyag, amiben lubickolni tudnának a gazdasági nyomozók, de ezek a mieink nem szeretnek vagy nem tudnak úszni. Az ország velejéig romlottsága ezekben a papírokban mutatkozik meg.

A sajtó pedig évről-évre csámcsog rajtuk, holott a legtöbbnek az igazsághoz az ég egy világon semmi köze sincs, hacsaknem az, hogy azt mutatják, rohadt jól lehet élni a fazék körül, nem véletlenül tülekednek ott nyálcsorgatva annyian. Elég öreg vagyok már, a szemem előtt nőtt fel nem egy csóró fidelitászos diákból milliomos képviselővé akkora vagyonnal, amit semmi legális jövedelem nem indokol és magyaráz, de ezek már unalomig ismert történetek, és mégsem változik semmi. Nálunk a képviselővé válás a belépő a korrupció mesés birodalmába, és kevesen tudnak ennek ellenállni.

Vagy leginkább direkt ezért törekszenek az ország házába, hogy odaérve aztán valami fenséges glóriával a fejük körül váljanak érinthetetlenné. Nem szabadna fojtatnom, mert ezen az úton eljutnék a képviseleti demokrácia megkérdőjelezéséig, aminek jó vége nem lenne, mert ennél jobbat nem találtak ki még. Ugyanekkor az is világos, hogy nálunk sem képviseleti, sem másmilyen demokrácia nincsen, talán ezért fáj annyira, amikor a lopásaikról évről-évre szemérmetlenül a képünkbe hazudnak. Nem ők az elsők ebben a műfajban, és Orbán sem véletlenül ragaszkodik a puritán és szegény alakhoz.

A népért élő, érte dolgozó, mást sem ismerő alak/hős a hülyéknek jól eladható. Volt Orbánnak egy bajuszos német elődje, aki odáig ment a figura tökéletesítésében, hogy még Eva Braunt is letagadta, mert nem fért volna bele az imázsba, hogy nőkkel is foglalkozik a nép üdve helyett, illetve így volt fenntartva az a látszat, hogy akármelyik szerelmes rajongó esetleg elnyerheti a Führer kegyeit. Nálunk ilyen cölibátusra nincsen szüksége a kedves vezetőnek, enélkül is kiírják neki a táblára, hogy ájlávju, sőt, a kezét is csókolgatják. Még férfiak is, amit nem minősítenénk.

Mint kitetszik, látszólag messzire jutottunk a vagyonnyilatkozatoktól, pedig épp most vagyunk a közepében egészen, amikor rádöbbenünk, milyen képtelen színjáték részesei vagyunk, aminek ezek a nyilatkozatok csak egyik eleme, és mégis úgy olvasgatják a népek ezeket, mintha belőlük megtudnának valami lényegest, holott semmit az ég egy világon. Hátra volna még, de olcsó fogás lenne ezeket összevetni a nyomorgó nép képével, de az sem lenne igaz. Orbán most tömi ki lóvéval (hitelből) a neki fontos szavazórétegeket, amit egyszer majd szintén meg kell valakinek fizetni.

A szemünk előtt zabálják fel az országot, távoztukkal jó, ha a csontváza itt marad. Ami pénzt a választási győzelem reményében Orbán most februárban ki-, és szétszór, a nyárra elfogy, a képviselők bankbetétje viszont megmarad. Ha lehet, ennyi a különbség és nem több, de ez épp elég. A gond annyi csupán, hogy a látszat is kezd elveszni, mert mindenki tudja, Orbán arról hazudik, hogy szegény, Rogán arról, hogy a találmányaival keresett négyszáz milliót, a hazugságoknak olyan sűrűjébe visznek minket, ahonnan maguk sem találnak ki. Bíróság segítheti majd a tisztánlátást. (Ez a remény.)

Puncsminyon

Doktorminiszterelnök et. tegnap egy cukrászdában nyüzsizett kampányilag, holott csak februártól gyúr a szavazatokra, mint mondta előtte. Ám, mint tudjuk, azzal nem nagyon kell foglalkozni ami a száján kijön, hanem inkább az a mérvadó, amit teszcsinál. Mostanában zabál. De nem is ez. Hanem emlékszünk arra a sztorira, amikor egy buszsofőrt az egyik kedves utas gyengéden agyba-főbe vert, mert arra kérte őt, tegye fel a maszkot, és ez a kérés a bájos utazót erősen felzaklatta. Nem tudni, ontológiai volt-e a baj, a szabadság tobzódása az utazó lelkében, miszerint nekem te nem mutogatol, vagy egyéb héroszi maskara az egyéniség védelmében a tömeglét ellen, de ez a reakció akkor sem komilfó.

Doktorminiszterelnök úr az ő filozófiájában, amely zavaros ugyan, de fasiszta mindenképp, az egyént alárendeli a közösségnek, a nemzet fontosabb mint a szaros élet, a haza mint a család, a család mint én, a párt mint a haverok, és Isten mint a feleség, de legfőképp a nemzetvezető mint a teremtő. A porbafingó organizmus minden percét az a közösség szabályozza amit társadalomnak hívunk, a társadalom életét regulák írják elő, ezeket viszont a kedves vezető és decens csapata találja ki, és teszi oly igen kötelezővé, hogy keményen büntet is megszegésük esetén. A buszsofőr is ezért mondta a dúvad utazónak a maszkfelvételt, ami miatt – mint emlékezhetünk – kapott a képére visszatérve a szabadság jelszavához, miszerint nekem te nem mutogatol.

Más aspektusból pofád befogod. No most, doktorminiszterelnök et. a cukrászdában, ahol puncsminyont kért elvitelre, egy olyan pult tartalmát bámulta guvadt szemekkel a képek tanúsága szerint, amely pultra nagy betűkkel volt srejbolva, miszerint a maszk használata kötelező. Doktorminiszterelnök et. azonban csupasz pofával tobzódik a boltban, ő az utas a buszon, a szabályszegő ember, holott, mint kicsivel elébb levezettük társadalmunk működését, ezeket a szabályokat ő hozza. Ha maga sem tartja be, kinek szólnak akkor ezek, vagy esetünk netán vallástörténeti aktus, mikor is a teremtő alászáll a halandók közé megmutatva az ő testét, ám jelezve mégis másneműségét, miszerint rá a földi előírások egyáltalán nem vonatkoznak.

Még így is lehet. Vagy pedig úgy, hogy miként az utas a buszon, akinek a szabadságába bezavart a sofőr a szabályaival, és emiatt őt ütlegelte gyengéden, utcai harcosunk is így tett volna a cukrásszal, ha az általa hozott szabályok betartására szólítják esetleg fel. De ilyen veszélyek rá nem leselkednek. Orbán a burokban, amelyben anyagi létét tengeti, kívül él az általunk ismert és használt téren és időn, amerre jár-kel, csak gravitációs hullámok jelzik testi valóját, ahogy elérnek mihozzánk, akikkel szóba nem kell már állnia. Jeleket küld csupán. Ippon: ennyit mond egy disznó teteme mellől. Van kérdés?: üzen a fasiszta nagygyűlésről mikrofonok erdejéből. És erre szólal meg Márki-Zay, aki már régen kihívta vitára, hogy aszondja: Nekem lenne pár.

De válasz nélkül marad. Márki-Zaynak nincsen puncsos minyonja, ha lenne neki, akkor kaphatna pár szót, így azonban esélytelen. Tudjuk ezt már Gyurcsány óta, voltaképp mindent tudunk évtizede, és azt is látjuk, hogyan épül le doktorminiszter et., ahogyan zabálja, föl őtet az idő, a hatalom, annak akarásának szélgörcsei most is, hogy nemkampány van, csak zabálás. Lángos, kalbász, puncsminyon, amiben tán a leglehangolóbb, hogy ennyi a mondanivaló, és egy kicsivel sem több. Azon a szinten, ahová doktorminiszterelnök et. lesüllyedt vonva maga után a hívőket és rajongókat, ma már semmi más nincsen. Zsigerek és belsőségek rímelve a velős pacalra, kisüstire vőmurammal. Ösztönélet. (Kényszerélet.)

Viszont, mint kitetszik, jó populistaként érzi – vagy tudja – igény erre van, nem szabadságra vagy Homéroszra, voltaképp Orbán szellemi züllésével hanyatlik az ország a zsíros szájú böfögő létbe. Valamint bő gatya. Mert, hogy visszatérjünk Márki-Zayira, miszerint neki volna pár kérdése doktorminiszterelnök et.-hoz esetleg nagy nyilvánosság előtt, vágya és óhaja válasz nélkül maradt, mert hogy is lehetne másként. Amit látunk itt hetek, hónapok – évek – óta, hogy bezabálja magát mintegy az emberek szívébe a nemzet vezetője, és az alkata is arra utal immár, hogy ezt mily gyakorta és mily alaposan kell tennie. Rámegy az élete, rámegy az életünk, de kit érdekel ez, ha van a pultban puncsminyon, mint amikor kisodobos, úttörő vagy KISZ-es volt. Éppen úgy.

Döntsd a tőkét, ne siránkozz

Édes volt tegnap és egyben gyomorforgató az a pont, amelyen Kásler minisztériuma – mint a tanárok kvázi munkáltatója – elkezdett vergődni, hogy a hétfői pedagógussztrájkot valahogyan megakadályozza. Voltaképp akkor jött a felhívás az írásra, amikor kiadták közleményüket, amelyben a bíróság ítélete ellenében jogszerűtlennek nevezték a tanerők tervezett demonstrációját arra hivatkozva, hogy a talárosok döntése erről nem jogerős. Azt javasolták a tanerőknek, hogy halasszák el a munkabeszüntetést, és felhívták a figyelmet a jogkövető magatartásra, amitől én lefordultam székről. Most mászok vissza épp.

Nem kell különösebben magyarázni és ragozni, milyen aljasul visszataszító egy, a jogot és elemi szabályokat két lábbal tapodó hatalom felszólítása, hogy vele szemben csak az általa hozott paragrafusok betartásával lehet fellépni, ami összegezve azt jelenti, sehogyan. Orbán törvénymódosítása után a NER-ben a közszférában sztrájkolni szinte lehetetlen, amit az Emmi közleménye is jelez, formailag a sztrájk törvényszerűségéről vagy törvénytelenségéről ugyanis igaza van. Ma kies hazánkban a munkavállaló bizonyos esetekben csak bírósági jóváhagyással szüntetheti be a munkát, ami így a maga nemében röhejes.

Elveszi ugyanis a sztrájk erejét és érdekérvényesítő képességét. Az így kordába szorított sztrájk semmire nem való, és ahogyan a NER-ben látszik, semmire nem is mennek vele. Lesajnáló is vele szemben a hivatalosság, mert tudja, hogy az erő vele van. Viszont Newton törvényei szerint tudjuk az erőkről, hatásokról és ellenhatásokról, hogy bolhafinggal nem lehet tankot eltolni, más szemszögből: a törvénytelenségek ellen nem lehet a törvényeket betartva harcolni. Magyarul tehát olykor szükség van a játékszabályok felrúgására. Azért szükségszerűen, mert azokat a hatalom a saját érdekében hozza, ahogyan az már diktatúrákban szokásban van.

És azt is látjuk, illetve tudjuk, hogy például a rabszolgatörvénnyel Orbán nem a mimagyarokat védte, hanem a névleg gonosznak kikiáltott multikat, ám mégsem borította rá az asztalt senki. Akkor sem. Mondhatnánk, hogy szolganép vagyunk, de ez sem ennyire egyszerű, mert van némi igazság a marxizmus-leninizmus tanításában a forradalmi helyzetről, hogy ugyanis az alul lévők nem tudnak a régi módon élni, a felül lévők pedig a régi módon kormányozni. Nos, ilyesmi nem látszik jönni kies hazánkban. Mint látjuk, Orbán most még nagyon is tud úgy kormányozni, ahogyan eddig is tette, az alattvalók pedig ha fogcsikorgatva is, de a régi, eltaposott módon élnek mégis.

Ezen a ponton újólag ugyanoda jutunk akkor, mint pár napja is, hogy ki milyen veszteségre képes, vagy milyen veszteséget engedhet meg magának a hatalommal vívott háborúban, és a tanárokra egy szót sem szólhatunk. Ugyanis, mint hírlik, a hatalom őket egzisztenciájukban, ergo a létükben fenyegeti, és senki nem kötelezhető a mártíromságra. Ugyanakkor megmutatja a Fidesz mint monolit hatalom – amely eluralja az egész életet és annak minden szegletét – elleni küzdelem voltaképpeni kilátástalanságát is, hogy ugyanis drámai vagy tragikus hősökre van szükség, és egy tanító néninek nem áll jól ez a szerep. De senkinek sem, aki csak békében és viszonylag jól szeretne élni. Viszont ma így nem tud.

Hol akkor a határ, amelyen – mint Rubiconon túljutva – képes kijelenteni a megalázott és megszomorított rabszolga, most már elég, most már minden mindegy, utánam az özönvíz, kard ki kard. Ezt nem tudjuk meg soha, mert nem engedik megtudnunk. Mint ahogyan azt sem, mi történne, mi történhetne, ha a tanársereg magasról téve Emmire, Káslerre, tankerületre vagy megfélemlített igazgatóra, kijelentené, mindenki bekaphatja, az elégséges szolgáltatástól Orbánig mindenki, és így tennének mind a többiek, hogy leállna az élet. Ezt országos sztrájknak nevezik a szakértők, és ez volna a változások ösvénye. Ami azonban annyira szűk, hogy rá sem lehet lépni. Enélkül azonban minden csak lárifári miniszterelnök úr, pedig nem a negédes beszédek idejét éljük.

Egy óvodás naplója 28. – Bádogember

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na gyerekek, ki jön a holnap mihozzánk, na ki, és nézett a szemével meg vigyorgott, mint a Pityu szok, amikor rosszat csinál titokba, és a Pityu monta is nekihogy bisztos a Mikulás vagy a Télapó. Mire az Ibojéni ingatta a fejéthogy nem is, nem is, na ki vajon, és már a füléig ért a szája neki, mire a Kisböske, hogy a papbácsi bisztos, de nem de nem, hogy akkor a képviselő bácsi, de az se, és az Ibojnéni már nevetett meg göcögött, hogy sohase láttuk még ilyennek. De asztán nem is monta meg, hogy ki lesz az, hogy legyen meglepetés, de monta, hogy öltözzünk szép ruhába, meg mosakodjunk meg nagyon, hogy illatosak legyünk a máma reggel.

Montam az apunak, hogy szép ruhába kell illatozni máma az oviba reggel, mire csak legyintett, az anyumeg mérges lett, hogy mit képzel az Ibojnéni, hogy csak akkor mosakszunk mi itthol, ha ő azt kéri, vagy micsoda. És kérdezte is, hogy miért kell a szép ruha, hiszen ünnep az nincsen semmilyen, de azér fölvettük, és indultunk is, hogy el ne késsünk. Hát, az oviba meg nem lehetett bemenni, mer teli volt a környék ilyen páncélos autókkal meg bácsikkal, oldalukon puska, jártak az oviból ki-be, és az anyu csak nézett, hogy mi van itt, mert a tetőkön is puskás emberek voltak, az utca vége lekerítve, amikor jött egy kutyás ember, és ők is mentek az oviba be, csak nekünk nem szabadott.

Kijött a kutya asztán és ki az ember is, az autók elmentek mind, mintha ott se lettek volna soha, csak az utca maradt lezárva a végén, keresztbe ilyen piros-sárga szallaggal, és a tetőkön se látszottak már a puskás emberek, úgyhogy lehetett menni be. Az anyu adott egy puszit, és montahogy vigyázzak magamra nagyon, de hát nagy vagyok én, már tudok vigyázni nagyon. Bementem az oviba, a folyosó végén ült egy kopasz ember, a dadust is kisérte egy a konyhába be, az Ibojnéni meg úgy ragyogott, hogy csakna, és a gyerekek zsibongtak. A Kisböske a reggelit várta, a Pityu meg bohóckodott, ahogyan szok mindig, de az Ibojnéni most nem szidta meg.

Az Ibojnéni mintha máshol lett volna, nem is itt, csak nekünk pisszegett, meg leste az ajtót, hogy jön-e, akinek jönnie kell, és egyszer csak jött, mert kopogtak, és az Ibojnéni fölsikoltott kicsit halkan. És kinyillott az ajtó, és bejött egy kövér bácsi, és nyalogatta a száját, hogy szerbusztok gyerekek, mi meg montuk, hogy csókolom bácsi, és az Ibojnéni a falnak hanyatlott, hogy majdnem elesett, de összeszedte magát azér. A kövér bácsi megcsókolta az Ibojnéni kezét, ráhajolt meg fölemelte a szájához a kezét, két kézzel fogva, az Ibojnéninek ettől fönnakadtak a szemei, és nekilátott remegni a lába neki. Asztán a kövér bácsi szólt nekünk, hogy na, mit hosztam gyerekek, na mit?

De senkise tutta, hogy mit is hozott, hát elővett egy labdát, hogy azt hoszta, és a Pityu fölsóhajtott, hogy már megin labda, mert a képviselőbácsi is hozott már egy csomót. A Kisböske meg pityeregni kezdett, hogy nem csokit hozott, görbült le a szája neki, ahogyan szok, mielőtt nekilát bömbölni. A kövér bácsi odament hozzá, hogy ne sírj kicsi, lehajolt, hogy simogassa a fejét neki, és, ahogyan hajolt ott, a Pityu megkopogtatta a hátát neki, és úgy kongott a háta neki, hogy a Pityu rásózott erősen ököllel, mire mint valami vödör, olyan hangja volt a hátának, hogy a Pityu fölkiáltott, hogy bádogember, meg csodák csodája, hogy fölvisittott mind az összes gyerekek.

De nemcsak visittottak, hanem rohantak kopogni mind a bádogembert, ütni a hátát neki, és akkor az Ibojnéni nekiát sikittani, hogy jajj, miniszteresúr, elnökúr, jótevőnk, mi eggyetlen örömünk, mire rohantak be a kopasz emberek, tele lett a szoba kopasz emberekkel, akik szedték le a kövér bácsiról a gyerekeket, hajigálták őket a sarokba, hogy csak úgy huppantak, az Ibojnéni elájult, a hangzavarra bejött a dadus és most már a puskás emberek is, és kiszabadítva a kövér bácsit a gyerekekből, egy pokrócot dobtak a fejire, hogy menekittik innen kifele, autó csikorgott az udvaron a homokozónál, hogy már mindenki sírt, én meg gondoltam, na, vára dömperemmegyek.

Alapfarhát asztala

Nem tudom, értesültünk-e róla, de, ha eddig nem, akkor ezek olvastán tessenek nekilátni csűrdöngölni, hogy a hivatalos listán, amelyen a rögzített áru csirkealkatrészeket sorolják, a szárnyvég is rajta van. Most már tényleg nem eshet semmi bajunk, ha a Párt velünk, ki ellenünk. Ezt, hogy a szárny vége is nap mint nap az asztalunkra kerülhet őkegyelmessége jóvoltából, azokról a plakátokról lehet megtudni, amelyeket a boltok kötelesek kifüggesztvén a vásárlók képibe tolni, hogy rögzüljön a tudatalattiban, mindezt a temérdek jóságot kinek köszönheti a farhátzabáló porbafingó. És hát, a Fidesznek, következésképp az örökös elnökúrnak.

Hogy lógatni kell a tacepaót a jótéteményről, az állítólag Rogán Antal minisztériumának ötlete és utasítása, így mindezek után, bár nem tudom, miniszterúrnak élnek-e a kedves szülei, de érdeklődnék náluk, hogy szégyellik-e már a kicsi kis fiukat. Vagy, ha erre nevelték, akkor semmisnek lehet venni a kíváncsiságomat, és ennyit a gyalázat személyi vonzatairól, hogy jöjjön most az eszme és idea. A Fidesz, mint egyház folyamatosan nagy gondot fordít arra, hogy a hívek fejébe verje saját elcseszett ideológiája mellett azt is, mi mindent köszönhet neki a talpasjobbágy. Azt sem tartanám elképzelhetetlennek, hogy Orbán képét látván a nyugdíjas pavlovi kutyaként kezdene nyáladzani.

Most pedig még inkább, amikor a félisten arcát látva a farhát és szárnyvég andalító ízei idéződnek föl benne, mert a játék erre fut ki, feltételes reflexekre a zemberekben, hogy a szavazófülkében csak a gombot kelljen megnyomi rajtuk, és a varázslat legott, működik. Egyébként a NER indulása óta folyik ez a dresszírozás, a Fidesz mindent kifüggesztet, kiplakátoltat, szájba rág, hülye szimbólumokat alkot, amelyektől az embernek elmegy a maradék életkedve is, de a nyájnak megfelel. Annak idején csodálkoztunk, és néhány tisztán látó honfitársban tojásdobáló gerjedelmeket okozott a NENYI (nemzeti együttműködés nyilatkozata), vagy az alaptörvény asztala például.

Az ilyenektől az emberben okádhatnék támad. A fejlődés ívét azonban jól mutatja, hogy a pátoszos emelkedettségtől mára a zsigerekig jutottak, az űrben lebegő nemzettől a gyomorig. Összefoglalván: nekem a képemről sülne le a bőr, ha tizenkét év – ami közül tíz, mint tudjuk, a legsikeresebb volt – a farhát, és, mint látjuk, a csirke szárnyvég árával kellene kampányolnom. De a jelek szerint ezeknek borítás nincsen az arcszerkezetükön, így nincs ami lángra kapjon. Mindez azonban évtizede tudott, és évtizede nézzük csupán tátott szájjal, ahogyan az életünk egy abszurd drámává változott, amelyben a szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet.

Éljen Ionesco és Genet, valamint éljen és virágozzék a megbonthatatlan magyar-orosz barátság is. De letértünk a megszabott ösvényről, ahol az következnék, hogy föltesszük a kérdést, miszerint Rogán – akiről nem tudjuk, kellően szégyellik-e a szülei – egyre inkább belekeveredve a Schadl-Völner ügybe, miként van olyan helyzetben, hogy a boltokat ilyen plakátok kifüggesztésére utasítsa. Sőt, tovább haladva az ösvényen eljutunk Varga Judithoz, akiről szintén nem tudjuk, momentán miért Brüsszelből posztolgat hasábkrumplis képeket, és nem a kis motyóját csomagolja a munkahelyén lehajtott fejű távoztában. És itt érünk el a gyökerekhez.

Hogy ugyanis ez a dolgok két, de mégis szorosan összetartozó vége, a gátlástalanság mindkét irányban. A népek totális hülyítése a lopás status quójának fenntartása érdekében, hogy míg a talpasokat a rögzített áru farháttal kábítják, azt tegyenek a színfalak mögött, amit csak akarnak. Hogy míg a nyáj a NENYI-re és csirkealkatrészekre nyáladzik, megfelelő irányban mozogjanak a milliárdok. Voltaképp a képlet ennyire egyszerű, és nem is lenne rajta mit ragozni, ha nem tolnák minden nap az ember képibe. De tolják, cseszmeg. És senki sincs a nyolcvanezres feribátyámék közül, aki egyszer is kimondaná, öreg és szegény vagyok, de nem hülye.

Fordítva van: hülye vagyok, és örülök a farhátnak. A szárnyvégnek meg pláne. Kies hazánk így suhan a végtelen űrben a nihil felé gyorsulva egyre, együtt mozogva az univerzum tágulásával mintegy. Világosítsd fel gyermeked, a haramiák emberek – sikította hajdan J. A. polgártárs, s utána, mintegy az ő nyomán volna illő és nagyon kívánatos ezt a munkát feribátyámékon is elvégezni valakinek, mert, ha ez elmarad, zsíros farhátat zabálva döglünk meg, ha ez nem történt meg már, és csak élünk a NER-ben, mint annak zombijai. A huszonnegyedik órában vagyunk, hogy utat találjunk kifelé az iszapból, és már az én izmaim is lazulnak.

Vigyázzunk Hadházyra

Többször elmeséltem már – de nem árt megismételni – a Ferencváros futballcsapata legendás edzőjének, Dalnoki Jenőnek hajdani nyilatkozatát kőkemény védőjéről, miszerint tizenegy Vépivel végigverné a világot. Hasonképp vélekedünk magunk is Hadházy Ákosról, aki monomániás alapossággal, és kérlelhetetlen rendszerességgel számol be a Fidesz korrupcióiról, következésképp meggyőződésünk, ha az ellenzék csupa Hadházyból állna, egészen másképp festenének a dolgok a vidékünkön. Hogy inkább nyerhető lenne így a tavasz vagy sem, az nem egészen bizonyos, de a lelkiismerete mindenkinek patyolatos lenne.

Ilyen szemszögből, és a tavaszhoz mindinkább közeledvén pedig szinte törvényszerű, hogy Orbán sajtója le akarja járatni, és egészen elképesztő történeteket talál ki róla. Nemrégiben családon belüli erőszakkal vádolták meg, legutóbb kurvázással, de úgy tálalva, hogy előadattak egy sztorit egy nővel azzal a megjegyzéssel, lehet, hogy bűzlik a történet, és amúgy is, maga az olvasó-néző hozza meg az ítéletet Hadházy bűnösségéről vagy bűntelenségéről. Szinte már a szájunkba rágják a médiabirodalom sajtótermékei, nekik csak az a dolguk, hogy a mocsok magvait elvessék, viszont ebben következetesek. Sorban mindegyik vette át a sztorit, hogy a lufi jó nagy legyen.

Hadházy is nyilatkozott erről, miszerint ugyan feljelent, de annak értelme sok nincs, mert ezek a nyomdaipari termékek a helyreigazítást nem közlik, azzal pedig semmire sem megy, ha pár év múlva megítélnek neki százezer forintot, mint ahogyan arra is emlékezhetünk Bayer is hogyan szórakozott az ötforintosaival. Az a megállapítás, mint ahogyan már sokszor is, hogy a Fidesz, holdudvara és a sajtója azt csinál, amit csak akar, nincsen olyan törvénye Istennek és embernek, amit büntetlenül meg ne szeghetnének, és ezt meg is teszik mindenféle morális fékek nélkül. A züllés tehát teljes és tökéletes, nehezen hihető, hogy lejjebb vezet út.

Pedig fog. Mert Hadházy azt is mondta, hogy amiként mind többet derít ki a most már Völner-Schadl-Rogán ügyben, úgy jön rá sorban az egyre nagyobb mocsok. És ami miatt mindezt szóba hoztam, az az, hogy ezek ellen Hadházy úgyszólván védtelen, és azt sem árt tudnunk, hogy Orbán mocskos médiabirodalmának módszere a hazudozással és uszítással nem csak az, hogy áldozatán – úgymond – karaktergyilkosságot hajtson végre. Mert van, akin nem lehet. De ezen túl az alvilági módinak az is a küldetése, hogy áldozatát megsemmisítse vagy megtörje, őrületbe vagy menekülésbe kergesse. Egy a lényeg, hogy fogja be a száját, és e célból minden megengedett.

Sokan megtörnek ezalatt, gondoljunk csak a feketeruhás nővérre, vagy más névtelenekre, akik elbuktak buzgalmukban, mert magukra lettek hagyva. Hadházy ránézvést állja a sorozást, karakterében még jól is kijöhet belőle, de azt soha nem tudhatjuk, az ő vagy a családja akármely tagjának mikor adja fel, mikor mondják fel a szolgálatot az idegei, mert huzamosan az acsarkodó mocskolódásban élni nehéz, ha nem lehetetlen egyenesen. Hadházyt is egyedül állom látni a vérzivatarban, ami rávilágít újólag arra a sejtésemre, hogy ez az oldal, amit a magaménak vallok, nem becsüli meg a tagjait, nem védi meg őket, és nem áll ki mellettük.

És ezzel a megállapítással nem csak Hadházyra gondolok, hanem mindenkire, akit alkalom adtán az út szélén hagynak és magában. Ez az oldal nem becsüli meg a művészeit, az író embereit, a névtelen aktivistákat sem becsüli, mert az a hibás elképzelése, hogy az a szolgálat, amit ezektől az emberektől kap, természetes. Orbán azért is tudja a gyengébbeket kilóra felvásárolni, mert alkalmasint emitt mindenki magányos Don Quijoténak érzi magát, és voltaképp az is. Most mindenki tapsol Hadházynak, ahogy egyedül áll a porondon, s ha netán a mocsok súlya alatt összeomlana, akkor is ugyanúgy egyedül maradna.

Sóhajtoznának egy darabig Bud Spencer módján, miszerint kár érte, kiváló ügynök volt, és elfelejtené mindenki. Most, hogy a tavaszhoz közeledvén a háború totálissá fokozódik, a kormányoldal pedig kész mindenkin szöges bakanccsal keresztülgyalogolni, nem árt, ha – akit illet – figyelmezne erre is kicsit. Mert eddig ilyesmi senkinek eszébe nem jutott, ilyesmire senki nem gondolt, és még az is lehet, hogy ezért – is – tart ez az egész már tizenkét éve. Visszatérve tehát kiinduló tételünkhöz, arra hívnám fel a becses figyelmet, figyeljenek Hadházyra, és ne hagyják megroppantani őt. Se a többi sokakat.

Orbán megtekint

A kedves vezető ismét spontánul, a hasára ütve elugrott Kónyba. Úgy gondolom ezt, hogy ül az asztalánál, előtte Nagy-Magyarország térkép, szeme fekete kendővel bekötve alaposan, és duci ujjával bök egyet, kijelöl egy pontot a papíron, hogy akkor most induljunk el oda, de azonnal. Ülnek akkor a páncélozott járműbe bele a sötétített üvegével, és haladnak Feri bátyámék, hello röfiék meg mind a magyar valóság felé, és a célhoz érve bekopognak egy házba illedelmesen. Viszont én nem tudom, hogyan telik egy tűzoltó, a becses neje és három csemetéjük egy kedd délelőttje, de, hogy se munka, se oskola, se ovi, az már delikát, vagy ők is spontánul várták a kedves vezetőt kifürödve és illatosan, rőzsedalokkal, zsoltárokkal a szívükben.

Mivelhogy nem akarnék ocsmány szavakat használni, undorító-visszataszítónak nevezem, hogy Orbán Viktor bábu-díszletnek használja a nyugdíjast, a karon ülő csecsszopót, de még a disznót is az ólban. Most, hogy Novákot elküldte aláírónak, saját kezébe vette a családtámogatások facebookos reklámozását, miről ez az opus is szólt, és arról is természetesen, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, és mindennel meg van elégedve. „Szóval ezek beváltak. Az összes támogatási forma a családoknál bevált, ezért majd április után – persze csak akkor, hogyha mi nyerünk – ezeket mind meg is fogjuk hosszabbítani, sőt kiegészítjük és fel is erősítjük őket.” – Ez a gazda szeme elégedetten szemléli a jószágot gesztus.

Természetesen előtte – ami védjegyévé válik immár ennek a mi tahónknak – rábukott a tűzoltó feleségének kezére, hogy összetaknyozza azt, a falon feszület, férjuram pedig eltelten mosolyog. Hogy mi ez a „felerősítés”, amit, ha győz, Orbán végbe visz, az nem lett közölve, nem tudta spontánul böfögni, hogy Feri bátyám, akkor novemberben érkezik a nyolcvan. Másrészt jó volna, ha az übermagyar Európa DNS-e megtanulna az anyanyelvén, mint ahogyan a Himnuszt is idézhetné helyesen, amiről Novák tartott nyálas-pátoszos előadást, ugye. Egyáltalán, egészen visszataszító ez a műmájer színjáték, ami itt folyik, és ennek különböző felvonásaiban még csak nem is Orbán a legundorítóbb. Mert mindennek két oldala van minimum.

Az egyik Orbáné, amelyik determinált, ő a populisták-diktátorok kényszeres sémáit használja egyre alaposabban és átlátszóbban. A másik viszont az ehhez szükséges bábuk, akik maga a zemberek. És amíg a minap arra kerestem, de nem találtam a választ, kinek mennyit ér, kinek mi szükséges ahhoz, hogy önmagát feladva leboruljon, a tűzoltó és bájos családja (valamint Feri bátyám, hello röfis néni és az összes többi) vonatkozásában az a dilemma, hogy anyagi haszon híján mi szükséges ugyanehhez. A rajongóvá váláshoz a gondolkodás teljes hiánya kell, harci készültséges hurráhangulat, és a diktátor személyében a megváltó folyamatos, permanens várása, aki egyszer csak méltónak tart arra, hogy tűzoltó-hajlékomba jöjjön.

Kiábrándító és sivár így az élet, amiről még csak nem is tudnak, de nem is akarnak tudni. Egy diktátor önmagában sohasem az, kell hozzá személyzet is, s ha nem is tömeg, de valamilyen bázis a társadalomban. Eddig mindahány megtalálta a magáét, Orbán is, és kölcsönösen vágják át egymást. Mert persze, hogy nem duciujjas térképbökés vitte Kónyba a nagyméltóságú urat, hanem gondos előkészületek. Lekáderezés, szervezés, a település, a ház TEK általi átfésülése, sőt, meg kellene nézni azt is, Kónyban nem hegesztették-e le a csatornafödőket. Ez az egyik. A másik pedig a torzított valóságból levont torz tapasztalatok. Mindkét fél részéről, ahogyan a stáb színházzá alakítja a forgatást, és aztán ez egész életet is.

A megszervezett, gondosan megválogatott család, kocsma-, és disznóól látogatások hamis képet mutatnak a kedves vezetőnek, és valószínűleg saját maga is elhiszi, hogy a népe ilyen, hogy a népe így él, mint a tűzoltó és családja, amit majd ő „felerősít”. A meglátogatottak pedig lehet, kezet sem mosnak hetekig, őrizvén a szent ember, és így egyben Európa DNS-ét a bürkéjükön. Nem kell sok belátás ahhoz, hogy rájöjjünk, mi sül ki ebből, illetve be sem kell látni, mert itt zajlik a szemünk előtt. Orbánt megvetjük ezért, undorodunk tőle és lenézzük, kérdőjelezzük emberségét. De mit tehetünk a tűzoltóval, a családjával, és mit Orbán stábjával meg pártjával, amelyik itt bábozik nekünk és önmagának. Ez a kérdés, ami helyes válasz esetén hangszórót ér.

Novák elkezdett levitálni

Kötözzenek meg, vessenek a mókusok elé, ha értem Novák Katalint – bár azért nagyon is –, hogy milyen létállapotba kezd kerülni. Momentán, akárha Ricanor atya Macondóban, akinek egy csésze forró csokoládétól sikerült mintegy tizenöt centire leküzdeni a gravitációt, Novák nacsasszony a tudattól, miszerint köztársasági elnök lesz – mert az lesz, akárki meglássa –, szintén elemelkedett az anyaföldtől, és most éppen lebeg. Arról már volt szó régebben, hogy nem szeleburdi-elhamarkodott-e, amikor fölmondott a miniszterségben, ábrándoztunk arról, hogy netán két szék közt a földre huppan, de ezek szerint nem. Megkezdte a röpülést.

Ennek biztos jele, hogy nemcsak új témákat vesz fel onnan fölülről – bár még nem látunk a szoknyája alá –, hanem nyelvében is változik. Ölti magára a pátoszos-magasztos lingua-elnököt, hogy majd 2022. december 31-én éjfélkor teljes fegyverzetben mondhasson újévi köszöntőt nekünk, akik szájtátva hallgatjuk a csodát, ami elibénk tárul. Novák a családokat feledve magasabb szempontok felé közelít, mássza meg az ormokat, és ennek jeleként nekilátott átfogó, szarházi fentebb stílben nemzetezni meg kultúrázni, vagy mi a rosseb. Mert szintén önsanyargatón újra azt kívánom, legyek pacsirták eledele, ha értem, mi a jó francot akar mondani.

A szándék ilyen emelkedett, hogy okos, szép, megértő és mindent átlátó útmutató vagyok nemzetben, hazában és fényes jövőben gondolkozva, aztán ilyenek sülnek ki belőle például a Himnuszról: „Nemzeti imádságunk nem engedi, hogy kisszerű ideológiai küzdelmekben bárki kisajátítsa. Úgy jeleníti meg a nemzet egységét, hogy újra és újra megteremti azt. Biztosít bennünket arról, hogy minden pártütés, értetlenség, viszály, káröröm és öröm, széthúzás és összefogás felett létezik az az összetartozás, melyet nem mi barkácsolunk össze, hanem a Teremtő ajándékaként kaptuk.” – Javítsanak ki, ha rosszul látom és érzékelem, de ez már Kósa kupakjainak magassága.

És képzeljék el azt is, midőn Bözsi néni a hatósági áras farhátat szopogatva hallja mindezt, és megállapítja, hogy ez a Katika amennyire szép, legalább annyira okos is. A magam részéről pedig rögzítem, hogy az utazás megkezdődött, és így még egyszer átgondolva ezt a szöveget, valószínűleg a nacsasszony elérte az első kozmikus sebességet, amelytől – ahogyan a fizikából tudjuk – az ojjektumok Föld körüli pályára állnak. Ha nem óvakodik a mondanivaló érthetetlen cifrázásától, elérheti a második fokozatot is – úgymint második kozmikus sebesség – amellyel végleg megszabadul a Föld vonzásától, és elszáguld a végtelen űr jéghideg mélyire.

Így lenne nekünk a legjobb, ezért nem így lesz. Novák útja az érzékelhető kreténség felé nem példa nélküli, sőt, inkább tipikusnak mondható. Látjuk és tapasztaljuk ugyanis, hogy akárhány porbafingó, egészen egyszerű organizmusnál, amint mezei képviselő lesz, odavonódik mintegy a feje köré a képviselői glória (gloriola, nimbusz), és elkezd úgy járni-kelni a világban, mint aki minden reggel spanyolviaszkot szarik. És aztán, ahogyan megy feljebb a ranglétrán, ez a talmi állapot csak fokozódik, mígnem eljut az elkülönülés és kiválasztottság olyan szintjére, ahonnan a sarki kocsma – úgy is mint nagybetűs élet – egyáltalán nem kivehető, mert ködös homályba vész.

Ennek a négyzetét produkálja most nekünk Novák nacsasszony, aki köztársasági elnök elődeitől azt a leckét megtanulta, lehetőleg ne mondj semmit, de ha mégis, azt mindenképp nagyon hülyén. Novák az élen halad a lecke elsajátításában, mert még mutatok csemegét tőle. Arról is beszélt, hogy „tőlünk nyugatra keveset ismernek a magyar szellemből”, szerinte „erősíteni kell a magyar öntudatot”, sőt, „sürgősen szükséges a magyarság öntudatosítása”, mert „sem a honfoglalók, sem a kurucok nem kérdezték, mi a magyar”, ők „tudták, hogy magyarok”. Ím, máris látjuk Buga Jakabot, vagy épp Eke Mátét, amint kéz nélkül, csupán fogai tartásával kiissza a fakupát.

Meg Vereckét, ahol téblábolnak eleink azon tűnődve, kipcsakok-é vagy türkök magyarságukban. Ettől meg kell a szívnek szakadni, de leginkább Nováktól, ahogyan látjuk és hallgatjuk őt glóriával a feje körül ökörségeket hadoválni. Mindeközben pedig eszünkbe jut Göncz Árpád, aki csak ennyit mondott: „Ha szolgálni akarok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen; a védteleneket. Azokat, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó.” – És megérezzük, hová jutottunk: Novákig a fenti tartalmakkal. De nem is ez, hanem a jó szándék, a szelíd értelem és az emberség. Ennek hiányától sikolt minden.