Szerző: rezeda

Örömmel vegyes megelégedéssel olvastuk tegnap, hogy a kedves vezető harmadik gyermeke is a saját lábára állt, amikor céget alapított, hogy üzletviteli és egyéb vezetési tanácsokat osztogasson. Ez a tevékenységi kör szerepel a cégkivonatban, illetve még az, hogy a saját lábat a nagybetűs és zord életben még máshova nem sorolható egyéb szakmai, tudományos, műszaki tevékenység, valamint használtcikk bolti kiskereskedelem jelenti majd Sára kisasszonynak. A kezdeti nehézségek áthidalására a cég központja a sógor (Tiborcz István) székhelyén telepedett meg, a család ahol tud, segít, illetve a kisdobos is ilyen.

De nem is ez igazán, hanem a víziók. A harmadik gyermek tanult a világot már megtapasztaló Novák Katalintól, aki mintegy sorvezetőként a NER-elit számára jelölte ki az életcélokat, miszerint nem árt óvakodni az alulfizetett tanári, vagy ápolónői szakmáktól. És Várkonyi Mészárosné is leverte a sorsok cövekeit, midőn elborzadva nézte, és gyermeke számára felvilágosítón rögzítette, miért szomorú minden hivatalnok, és, hogy az efféle életúttól óvakodjék. Szövőnő, bolti pénztáros kisasszony nem is szerepel a tabu szakmák között, odáig már le sem ér az utód jövőjét firtató tekintet. Minden társadalomban vannak érinthetetlenek.

A hindu kasztrendszerben ők a legalja. A NER osztálytagozódásában a tanár is ilyen, illetve minden olyan alattvaló, aki nem az élet napos oldalán született, más nézőpontból nem ragyog az egén Orbán Viktor mint fénylő csillag, akinek lesugárzása a pénztárcákig terjed. Mint kitetszik, nem vagyunk egészen egyformák, illetve teljesen különbözőek vagyunk. A porbafingó halandó Neriában óriási hendikeppel indul, kitéve a piac törvényeinek, míg a kiválasztottaknak ez a közgazdasági alapfogalom hiányzik az egyenletből, amit hozzáértő olvasók úgy fogalmaztak meg Sára gyermek karrierjének indultát olvasva: mibe fog ez nekünk kerülni?

Nem annyiba mint Mészáros, de bizonyosan sokba. Szinte látjuk, ahogyan a NER-től függő cégek tülekednek és sorban állnak, hogy Sára gyermek vállalkozásától kérjenek üzletviteli tanácsokat. Csak egyet nem kaphatnak meg, legyél a diktátor kicsi lánya, és özönlenek a megrendelések, hogy alig is bírod a sok munkát. Ott tart kies hazánk a diktatúra törzsfejlődésében, hogy a cégeknek ilyenre már föl sem kell hívni a figyelmét, tudják, ha jót akarnak, be kell állniuk a sorba. Így szivárog szét a szervilizmusba ojtott korrupció, hogy mindez már ösztönös, ami mutatja a dresszírozás eredményét: aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Más szemszögből viszont, ha a hatalmi viszonyok változnak, így a közgazdasági alapvetések közé visszakerül a NER tizenkét éve alatt onnan kikopott piac, mint a gazdaságot szervező fő erő, az ilyen látszatcégek, mint a Sára gyermeké – vagy a Mészáros összes – fejre fognak állni az iszapban, és hallgathatjuk majd a sirámokat a baloldal bosszújáról. Holott csak annyi kell, hogy Orbán csecse elapadjon, és már jön is a baj. A bajjal pedig a kiábrándulások és megvilágosodások, mint az Antall gyereké (Péter), aki most, hogy nem pumpálják bele számolatlanul a pénzt, hirtelen partizán lett, és kijelentette: csőd, amit a Fidesz csinál.

Üdv abban a csapatban kedves Péter, amelyik már évtizede tudja ezt, az ön tagsága azonban nem teljes jogú, hiszen mi, törzsgárdisták nem azért világosodtunk meg, mint épp ön, aki eddig bőven kapott a kondérból, és most már nem, ezért fölhúzta az orrát. Mi, kedves Péter a kanti szépségfogalomnak megfelelően érdek nélkül ismertük fel a helyzet tarthatatlanságát. Minket nem etetett apuci, de nem is tapsoltunk neki eddig ütemesen. J. A.-t bocsánatot kérve megidézve, kit anya szült, az mind csalódik végül, önnek most jött el az ideje, a többi eddigi ingyenélőnek ezután fog, de mindenképp el fog jönni. Nem a bosszú és gonoszság, hanem törvényszerűségek okán.

Úgy pukkannak majd ki a Mészáros, Garancsi, Ráhel, Sára – és valahány név a naptárban – által fémjelzett céglufik, mint rossz szappanbuborékok, ott fog állni mind az összes üveges tekintettel, és egyáltalán nem érti, miért veri az Isten, akihez hamisan eddig annyit imádkozott. (Vagy csak úgy csinált.) Ez itt nem a vátesz szerepe, amit magamra osztottam, hanem a világ működési rendjének valamelyes ismerete, amiben szigorú rend van, és azt csak ideig-óráig lehet kibillenteni vagy megerőszakolni. Az inga mindig visszaleng, hogy az egyensúly helyreálljon. Ezt mutatja a történelmi tapasztalat, és ezért alszom én nyugodtan a dunna alatt.

Csípős, de csendes hétvégénk volt, Neria keleti-déli tájékain havazott. Mért ne havazott volna, hiszen tél van. Szolnoknál feltűnt a népeket napok óta lázban tartó fekete párduc, aki szinte szellemként közlekedik ide, s oda, vizsgálják a lába nyomát, hogy igazi-e. De senkinek az eszébe sem jutott, hogy Bagira ő, aki keresi a Maugliját, hogy a mese az életünkbe költözött, mert mi ilyen megátalkodottak vagyunk. Hogy csak a pénz, csak az Orbán. Kiölték belőlünk a gyereket és a csodát. Nyugaton nem volt hó, az itteniek melankolikusan néztek ki a szürkén laffogó felhőkre, és azon tűnődtek a nagy spleenben, hogy most már soha nem történik semmi ebben a földi életben.

Ugyanis nagyjaink is vackukba húzódtak. Varga J. nem okádott az Unióra, Orbán V. nem állt elő egy dedós mondókával, Rétvári B. sem magyarázta a nyugdíjasoknak, hogy ez világ a lehető legjobb minden elképzelhető közül, és még Semjén Zs. sem nyújtott be éjszaka egy nyomorultul aljas törvényjavaslatot sem. Állni látszott az idő, bár a szekér haladt. Mondom, lapossá terült az élet, és csak nyomokban lehetett fölfedezni benne, hogy itt valami egyáltalán van, illetve lesz, pedig mennyirehogy. Megszólalt először a hírekben az Európai Külkapcsolatok Tanácsa, akinek/minek eleddig a hírét sem hallotta az ember, aki azt hitte, hogy mindent ismer, de ilyen organizmus nincsen a földön.

Az Európai Külkapcsolatok Tanácsának nagyon hivatalos neve van, a csípős, havas és spleenes hétvégén azonban akárha Nostradamus, elkezdett a jövőbe látni erősen, és elibénk tárta, amit az üveggömbjéből kiolvasott. Közben megigazította a színes kendőjét, és meredten lesett ránk a fekete macskája. Ők ketten azt tudatták velünk a félhomályban, hogy Orbán tavasszal elveszíti a választást, ámde hatalmon marad. Mindebből az értő elemzők kristálytiszta logikával azt vonták le, hogy a vereség után ez a mi jótevőnk görcsösen fog ragaszkodni a trónusához, ebből fakadólag pedig vigyázó szemüket Kazahsztánra vetették, mint türk forgatókönyv.

Nem kell ehhez túlképzett elemzőnek lenni, a sarki kocsma politológusai is tudják, hogy ez a szcéna egyáltalán nem elképzelhetetlen. Csíráit, a bimbódzását mintegy láttuk már a hídfoglalásokban, a tér széthugyozásában és a tévé székházának ostromában, ami eseményeknek épp Orbán V. ágyazott meg puha párnával, midőn kiadta a jelszót, miszerint a haza nem lehet ellenzékben. És ez az ő – és minden békemenetelős fanatikus – szemében ma is érvényes, és még csak a tavasszal lesz igaz teljesen. Ilyen emlékek és jövőképek szivárogtak alá a szürke fellegekből, míg keleten-délen havazott, és a párduc tartotta izgalomban a bulvárhoz szokott bávatagokat egészen.

Igen ám, de eddig is el kellene jutni, és még az sem bizonyos. Másodjára ugyanis a csontlegós tízparancsolatos Kásler M. osztotta meg velünk lelkének éjfekete tartalmát, midőn a járványról nyilatkozott megengedőleg. Napi kétszáz halottal számol az, akinek életet kellene mentenie, de már az imáról is lemondott ezek szerint. Úgy számol miniszterünk, hogy Neriában a nyüves járvány ötödik hulláma május elsejéig fog tartani. És ez nem azért érdekes, mert aztán aznap sörrel és virslivel felvonulva – plusz lufi – ünnepeljük a vészek múltát, hanem mert addig áprilisban választani is kellene, ami felszabadító aktus ím, akár veszélybe is kerülhet, ha nem vigyázunk.

Volt már erre utaló mondat és magatartás már magától a kedves vezetőtől is, amikor abbéli reményének adott hangot, hogy a járvány nem tesz be ennek a mi fenemód demokratikus eseményünknek, és a hangjában benne volt, hogy nem lenne egészen ellenére a dolog. Mert minden csak a számokon múlik, az osztogatás és a választás sorsa is. Innen nézve az is teljesen világos és egyértelmű, miért lengik be nagy titkok a járványügyi adatokat. Hogy érdemi információt alig is tudhat meg az avatatlan, hiszen végül is, annyit mondanak, amennyit akarnak, ez az egész egy nagy járványügyi dugócska, hogy kinek mennyi érme van a kezében, azt senki sem tudja.

A május szép hónap. Romantikus lelkeknek talán a legszebb mind közül, ahogyan várják, hogy az éjjel rászálljanak a fákra mint kis lepkék, a levelek. Ilyképp reményekkel telve lehetne várni az eljövetelét, az élet és a NER azonban az ilyen elteltségeknek helyet nem enged ebben az évben, mert, hogy akkor mi lesz, azt senki nem tudja, hacsak nem a Fidesz boszorkánykonyhája. Ami pedig abban szerepel, annak jó vége sosincs, így hát, ne várd a május, kedvesem. Ilyen édesbús melódiák nincsenek lelkükben mint rőzsedalok, erre jutott az ember, aki azt hitte, mindent tud a tajtékos ég alatt. A párduc pedig még mindig keresi az ő Maugliját.

Jól ébredt a kedves vezető szombaton. Kellemesen meleg volt a paplan alatt, a gyomra sem rendetlenkedett, a zsíros böfögést szódabikarbónával fojtotta le az este, így azon kezdett tűnődni nagyot nyújtózva, mit is üzenjen az ő népének kellően magvasat így az ünnepek után. A Mikulást, kisjézust és mind az összes aprószenteket már eljátszotta, kinézve a jégvirágos ablakon látta, hogy Magyarország előre megy nem hátra. Úgy suhant az űrben Magyarország, mint valami csillagrakéta szupergyújtással, amikor a galaxisok a sebességtől tésztává nyúlnak, és megszűnik a tér.

Körülnézett a paplan alól a kedves vezető, látta a félhomályban a sarokba állított kevlármellényt, az amúgy trottyos szárú gatyája is kisimulva feküdt a szék hátán, cipői párhuzamosan alatta, az aktuális nyakkendő is élire vasalva pihent. Felfedezte a rendet a rendetlenségben, így született meg a fejében az aznapi evangélium, amit szeretett népe elé tár a Facebookon, s ami ez: „Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország”. Ez a suta közlendő jutott az eszébe, ízlelgette, csócsálgatta, s amikor már savanyúan böfögött föl félig emésztetten, kiokádta mielénk.

És most itt fekszik egy zavaros és bűzös tócsa formájában arra sarkallva az embert, hogy megfejtse, mit is akart mondani a költő, amikor voltaképp semmit sem. Ideplaccsantott valamit. Orbán viszont mindeközben a rendelésünkön fekszik a a pamlagon csukott szemmel, így törnek fel belőle a képzetek. És mi jó doktorbácsihoz méltón, szemüvegesen és szakállasan fejtjük meg lelkének torzulásait, amik viszont hatalmasak. Nem kellett volna, hogy fasiszta pszichopata legyen a gyerekkori verések miatt, mégis az lett, kaphatott volna villanyvasutat de nem kapott, futballozhatott volna, nem tudott.

Nem szereti a pocakos tábornokokat mint emlékezhetünk, mert kilóg a hasuk a sorból. Nem bírja el a más véleményt, mert vitatkozni rendetlenség. Milyen jó is az, megálmodni valamit, amit Semjén éjszaka törvénytervezet formájában benyújt, délelőtt a bátor harminchármak megszavazzák, estére már alá is írja a schmittádernovák. Ez igen, ez ügymenet, a fiúknak fütyijük van, a lányoknak puncijuk, a krumplileves pedig legyen krumplileves, ahogyan Magyarország előre megy, nem hátra. Rákositól Kádárig terjed a rend, megspékelve Horthy különítményeseivel mint Kubatov-kopaszok.

Katonák az utcákon és a kórházakban, kórházparancsnokok, iskolarendőrök, drótkerítés, GYODA, alaptörvény asztala, nemzeti hitvallás, ötszáz újság ugyanazzal az interjúval karácsonyra, haptákban álló operatív törzs, háton cipelt libernyákok, békemenet, és az élettől leválasztott kedves vezető, aki már rég nem találkozott igazi választóval, hanem csak neki tenyésztett szavazóval. Mint ahogyan újságíróval sem. A rendetlenség elől függöny mögé bújik, ha valami kellemetlen lehet, oda el nem megy. Az erkélyen fogadja a kiválasztottakat, az élet és az ország messzire van.

Elnézem a beteget itt a pamlagon, aki valamikor a kollégiumban eldöntötte, hogy gazember lesz, és a fogadalmát állja is, csak beleőrült. Jujj, jön a birnami erdő, odakint szivárvány van, színes ruhájú és színes bőrű emberek, eszmék és hitek sokasága, sok a tábor, sok a zászló, felhők szállnak az égen irányítás nélkül. Hát hova vezet ez, mi lesz, ha nincs nagy, közös vezérlő eszme, mindenki azt gondol, amit csak akar, élnek, mint az állatok, vagy épp, mint az emberek. Az ilyeneknek nem lehet kiáltani, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, az ilyenek leszarják a dakota közmondásokat.

„Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország.” Itt tartunk, illetve itt tart Orbán Viktor egyedfejlődésében, ideológiai zűrzavarában, amikor igazi vezérlő eszméje sohasem volt. Minden álca volt és hamisság ma is, a liberalizmus, a polgárság, a kereszténység, semmi sincs, csak az ego. Szállnak ki a gőzök a fejéből a pamlagon, egy, kettő, három, Orbán Viktor a legnagyobb a világon, a tyúkszaros udvartól az univerzum trónusáig. És csak most látom magam is, ahogyan fekszik a pamlagon, duci kis ujjai lógnak bele a csordultig telt éjjeli edénybe.

A hét képe minden bizonnyal az volt, amikor Semjén Zsolt bárgyú képpel állt, tartotta a szenteltvizes edényt az aktus során, amikor Orbán Viktor irodáját újra megszentelték a Karmelita kolostorban. A mai feudális Magyarországon divat a megszentelés, egy sarki budi nem kezdheti meg működését anélkül, hogy maskarába öltözött papok ne terítsék be kellékeikkel, amely alkalmak mindenféle szakralitásuk ellenére annyira profának, hogy az ember szinte érzi az ammónia szúrós szagát, amely majd a budit a használat során a tömjén illata helyett és után beteríti.

A papok, akik az ilyen maszkabálokon részt vesznek, arcukat és egyházukat – de véletlenül sem a hitüket – adják a műsorhoz, merényletet követnek el a rítus ellen, a politikusokról jobb nem is beszélni. Mária néninek, akinek nem hite van, hanem vallása, az ilyesmi tetszetős is lehet, és tetszenie is kell, hiszen az előadás kizárólag neki szól, mert ezek a pörformanszok a megszentelés aktusának megcsúfolásai. Isten az ilyesmit nem nézi jó szemmel, ha van egyáltalán, és nem halt meg igazán Nietzsche korában, illetve soha meg sem született.

Visszataszító az a játék, amit a Fidesz a kereszténységgel tesz, és nem kevésbé ítélendő el az egyházak ebben játszott szerepe, akik jó pénzért mindent kiárusítanak amijük van, de elsősorban a becsületüket. A megszentelés igazi hivatása az a mágikus folyamat, amelyben valaki vagy valami kizárólagosan és teljesen Isten szférájába kerül. A megszentelés alanya mindenkor Isten, ez azokra az esetekre nézve is érvényes, amikor a megszentelés műveletét az ember hajtja végre. Elnézve Semjén bárgyú képét kezében a szenteltvizes tartállyal, Istennek hírét sem látjuk sehol.

Egy álszent alakot látunk. Továbbá az a kérdés tolul fel bennünk, hogy vajh, vajon a Karmelita kolostorban lévő iroda az aktus után bekerült-e Isten szférájába, mert ennek kevés valószínűségét véljük. Az egész ceremónia bennünk leginkább Svejk ministrálását juttatja eszünkbe a tábori misén azzal a különbséggel, hogy a vén baka, de a papja is tudták, hülyítik a tömegeket, ezért tette meg a megszentelt helyett a gépolaj, és a misebor sem mágikus ereje miatt keltett kábulatot egyikőjükben sem. Hasek már száz évvel ezelőtt helyre tette az egész vircsaftot, amit viszont mi újólag megszenvedünk.

Magyarország hátra megy, nem előre, mint a fentiekből is kitetszik, és ezt akkor látjuk igazán, amikor bekúszik ebbe a képbe Németh Szilárd maga, aki hírét véve a gazdája cirkuszának, azonmód és még aznap megszenteltette a saját irodáját is. Németh Szilárd nem egyéb, mint százhúsz kiló szervilizmus zsírba ágyazva, aki megtestesíti Aureliano Buendia katonáit, akiknek ki sem kellett adni a parancsot, és még sokkal messzebb is elmentek, mint azt az ezredes valaha is képzelte volna. A diktatúráknak az ilyen alakok a magva, ilyenek nélkül ezek nem is működnének.

Hogy Németh Szilárd mikor fedezte fel magában Istent, az nem nyomon érhető, mert a kényszerek, amelyek irányítják őt ugyanúgy lehetnek Isten, rezsi, manapság pedig egy gépfegyver, és mindez egy kondérban összekotyvasztva. Németh Szilárdot láttuk már szocreál környezetben átszellemült arccal nemzeti konzultációt kitölteni, megfigyelhettük lövöldözés közben, most pedig ez a megszentelés adja a kapcsot a kedves vezetőhöz. Hogy Németh Szilárdnak önálló gondolata nincsen, az tudható. Az volna a meglepő, ha lenne, viszont a nyalás ilyen töménysége már kínos.

Ám az a legszebb, hogy nem neki. Miközben saját jósorsa miatt magából csinál bohócot, ezt észre sem veszi, és ebben a létállapotban arra volnánk kíváncsiak igazán, mi lenne az, amire ez a csinovnyik azt mondaná, hogy ezt már azért nem. Maffiafilmekben szokott a bérgyilkos lelki dilemmája lenni, hogy mindent megtesz, de gyereket azért mégsem öl. Mindenkiben vannak ilyen morális sarokpontok, de ami a fideszistákban a legfeltűnőbb, hogy bennük ilyen fékek és gátak nem látszanak létezni. A bátor százharminchárom is élő példa erre, de ugyanígy egy iskolaigazgató is lehet ilyen.

Normális esetben két egyháznak nem lehet tagja az ember, így hőseink nem tudnak egyidejűleg valamely keresztény és ezzel együtt a Fidesz-egyház kebelébe is tartozni. Ezért van az, hogy a képeken Krisztus a kereszten a fideszisták közelében mindig zokog, azon csodálkozunk csak, hogy a kedves vezető irodájának szakralizálása közben Semjén kezében nem forrt fel a szenteltvíz önmagától, nem nyílt meg a plafon, vagy a mindenható más módon nem fejezte ki nemtetszését. Minden oka meglenne rá, mégis hallgat, ami azt a képzetet erősíti bennünk nagyon, hogy nincsen is.

Mészáros és folyományai ötmilliárdért építenek zászlórudat a Citadellán. Ilyen hírek olvastán az ember elégedetten csettint, miszerint a világ nem hasonlott meg, a lopás a nehézségek ellenére zavartalan. És ez még akkor is így van, ha aztán nem győztek helyesbíteni a fiúk, hogy a rúd maga csak százhat millió, a többi pénz egyéb munkákra kell, de nem világos egészen mire is. Minden elképzelhető, az is, hogy rakétakilövőt építenek az oromra, mert emlékszünk Fantomasra, aki a film végén a vártoronyból fölszálló űrhajóval menekül, miközben Louis des Funes idegesen és bambán figyeli, hogy a manus meglógott.

Ahogyan a filmben, a NER-ben is minden előfordulhat. Semmit nem kötnek az orrunkra, mert nem vagyunk méltóak rá, vagy pedig, mert nem szeretnék, hogy napvilágra kerüljenek a mocskosságok, és a lenyúlt pénz valós nagysága. Így csak sejthetjük, mennyit tettek zsebre a közösből, s ha rajtuk múlik ezt soha nem is tudjuk meg. Ez az állapot amennyire gyalázatos, annyira ideális a tolvajok számára, akiknek az összefoglaló neve Fidesz, valamint KDNP. Szinte már paradicsom a NER-rel lebutított ország, a hívő – vagy annak látszani igyekvő – lelkek pedig oda törekszenek, aztán majd a mennyeknek országába, mert lezsugázták, hogy nekik mindenhol jó legyen.

Csakis és kizárólag. Így hát következésképp mindent meg is tesznek, hogy a status quo fennmaradjon, ami esetünkben azt jelenti, hogy győzni kell a választáson. Bármi áron, így már előre tudható, nem lesz olyan aljas módszer, amit be ne vetnének ennek érdekében azzal a bővített szükségszerűséggel, hogy minden valószínűség szerint sokuknak ez az egyetlen esélye a cella elkerülésére. A választáson való győzelem tehát a gazdagságért és a szabadságért folyik, mert lássuk be, nem mindegy, hogy az elkövetkező éveket jachton kurvázva vagy börtönben senyvedve tölti a delikvens. A két létállapot között akkora a szakadék, ami minden szemétséget megmagyaráz.

Attól jó még nem lesz, ha ezt tudjuk, de nem árt tisztában lenni vele. Szükséges az ellenfél megismerése, mire számíthatunk tőle az öldöklések közepette, bár már régen kiderült: mindenre. Istennek és embernek olyan törvénye, normája nem létezik, amit át ne hágnának és meg ne szegnének ugyanis. Éspedig lelkifurdalás nélkül. Itt van nekünk mindjárt az Alkotmánybíróság, Orbán egyik kesztyűujja, amely szervezet rábólintott, hogy a választással egy időben megtartható a „gyermekvédelmi” népszavazás, ami több szempontból is kérdéseket és belőlük fakadó válaszokat vet fel. Az egyikről, miszerint ez áttételesen a szavazófülkebéli döntést befolyásolja, már elmélkedtem.

A másik ennél szomorúbb, ha ez lehet, mégpedig az az irány, amely a NER-ben az agyi tevékenységeket kiiktatja, és a döntéseket, viselkedéseket, viszonyokat az elemi ösztönök szintjére bontja le, amihez, az Alkotmánybíróság is hozzájárul. Ennek a kesztyűujjnak ilyen döntést meghozni nem szabadott volna, ha szimplán a józan ész alapján jutnak arra az igazságra, miszerint a „gyermekvédelmi” népszavazás kérdései föl sem tehetők. Mégpedig azért, mert a valóságban az a helyzet, amire a kérdések irányulnak, nem létezik. Senki nem akarja kisfiúk kukiját levágni és a lányok puncijára ragasztani, a kérdések egy Fidesz által kreált fikcióra vonatoznak, valóságalapjuk nincs.

Képzelt sárkánnyal hadakozik a Fidesz, mondhatnánk, ha naivak és jóindulatúak volnánk, de a Fidesz maga is tudja, hogy ilyen sárkány nem létezik, ez egy hatalmas, és most már az Alkotmánybíróság által szentesített manipuláció, ami a választók agytörzsi funkcióira hajaz, a puszta érzelmekre és félelmekre, az emberi létezés böfögés, hányás, ürülék szintjét lövi be. És ez a „népszavazás” nincs ezzel egyedül, a migráncsrettegés, a zacskó krumpli, a szaporodás istenítése egy reszkető és bégető báránycsordává teszi a lakosságot, vagy óhajtja tenni azzá, és amint kitetszik, bőséggel vannak olyanok, akiknek ez épp megfelel, mert szükségük többre nincsen.

Gyalázatos fizikai, morális, de leginkább szellemi állapotban van az ország. A választás nagyon sok mindenről szól, de erről leginkább, hogy a Fidesz folytathatja-e a lakosság totális elhülyítését hatalma megtartása érdekében. Mert, ha igen, akkor Isten legyen irgalmas kies hazánkkal, amelynek jelenlegi állapota alapján nem sok kell, hogy végleg visszakerüljön a középkorba. Ami tavaszig következik, erről fog szólni, vagyis arról, hogy meg tudunk-e maradni a XXI. századi államok sorában, és most már nem arról mesél a sztori, milyen lesz az életszínvonal, hanem, hogy olyanná válunk-e, mint Orbán, aki az mRNS vakcina készítését a disznósajtéhoz hasonlította. És ekkora köztünk a különbség.

„Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem a kényszer üldöz el itthonról, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk röhejes jövedelemből.” – Ezt a szellemi önarcképet, skiccet mintegy, Novák Katalin vetette papírra akkor, amikor megtért Magyarországra, hogy Orbán szolgálatába álljon. Nem kell túlképzett lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy előttünk álljon az a nő, aki politikai hatalom nélkül is, csupán pillanatnyi jól létének köszönhetően élesen elkülöníti magát a tömegektől, aki az élet napos oldalán áll szemben azokkal, akik a röhejesen. Novák Katalin már 2010-ben is elitnek képzeli magát, holott erre oka semmi sincs. Ez a tizenkét évvel ezelőtti vallomás már alkalmatlanná teszi az elnöki hivatalra.

Most azonban nem azzal foglalkozunk, miért nem az, mert ez már múlt idő, hanem kontextusba helyezzük, az új elitébe, amelyik lenézi azokat, akik nem adták el magukat, és a NER-ben saját erejükből próbálnak meg boldogulni. Az új elit szerint nem tudnak, Novák mondata korrelál Lázáréval: „Akinek nincs semmije, annyit is ér”, vagy Zsiga Marcell örökbecsűjével, miszerint havi negyvennyolcezerből vígan meg lehet élni. Ugyanezt a vonalat erősíti Várkonyi Andrea, aki Mészáros Lőrinc kebelén pihenve mondja a lányának: „…Egész életükben nem csinálnak mást, mint iratokat tologatnak ugyanazzal a három emberrel összezárva egy ronda hivatalban, nagyon kevés pénzért.” – Íme, hölgyeim és uraim a NER-elit bölcsességének foglalata.

Nem tévedtek sokat azok, akik Novák Katalin köztársasági elnöki jelölésében egy karrierista alak önbeteljesítését látják, aki villámgyorsan érte el, amit el akart érni, ahonnan neki följebb út már nem vezet. Tíz év alatt ért a csúcsra, úgy, hogy értéket létrehoznia vagy azt képviselnie nem kellett, kiválasztottságához elég volt a lojalitás, és csupán az élet mókás kacsintása, hogy családügyekkel foglalkozott – eddig – úgy, hogy hálát adott a sorsának azért: nem kell köznapi családi életet élnie. Ennek a sajátos karikatúrája a popsitörlővel való ablakpucolás a kamerába nézve, s ugyanígy, ami emellett önleleplezés, az orbános sapkában való fotózkodás. És nem ezért alkalmatlan, illetve méltatlan, hanem az ezekben megmutatkozó emberi minősége miatt.

Semmiben sem különbözik Várkonyitól, akivel együtt valahol a köznapi társadalom fölött lebegnek, megnyilatkozásaikban van valami fellengzősen arisztokratikus, eltartott kisujjal tekintenek alá az ápolónőkre, pedagógusokra és iratokat tologató hivatalnokokra. Szövőnőkről vagy vécésnénikről szó sem esik, közmunkásokról pláne nem, ami azt mutatja nekünk, fogalmuk sincs arról a társadalomról, amelyben élnek. Illetve innen nézvést nem is élnek abban. Egészen máshol élnek, ahonnan Magyarország nem látszik, a győzelmi jelentések látszanak és válnak igazzá, innen nincsen messze Marie Antoniette királyné – ha mondta, ha nem – kijelentése: „Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot”. És ez egyáltalán nem panasz.

Nem szociológia és nem vádirat, hanem annak föltérképezése, kik azok és milyenek, akik a nevünkben és rólunk beszélnek a röhejes fizetésünkkel és szomorú hivatali sorsunkkal. A választópolgárok, akik pénzéből élnek és akikből hatalmuk fakad, lesajnált, arc nélküli tömeg csupán, ami egyértelműen következik egy olyan ideológiából, amelyik a személyiséget veszélyesnek tartja, az egyént a tömeghez képest másodrangúnak. Családról csak mint gyerekgyárról képes gondolkozni, miközben hálát ad a sorsnak, hogy neki nem az a sors adatott, mint akiért állítólag él és dolgozik. Sajátos és szembetűnő ellentmondás ez, ami nem a demokrácia sajátja, amelyben a miniszter etimológiailag és a valóságban is szolga.

A prime minister pedig első a szolgák közt. Semmi egyéb. A Fidesz mindezt elfeledte vagy soha nem is tudta, mert a Fidesz genezise óta csak a hatalom megszerzésére és megtartására tör. És ahogyan tagjai méltatlanok és alkalmatlanok minden hivatalra és cafrangra, amit önmagukra aggatnak, a Fidesz mint párt alkalmatlan egy ország vezetésére, mert jellegéből fakadóan nem ezért jött létre, hanem önmagáért. És ez látszik is a kormányzásán – illetve nem kormányzásán –, látszik azon, ahogyan potentátjai a társadalomról gondolkoznak, ahol akinek nincs semmije, az annyit is ér, tehát semennyit. Novák Németországból hazatérve megengedte, hogy Magyarországon is lehet élni „őszinte és fontos értékek mentén”. És mégsem teszi. Egyikük sem ezt teszi.

Orbán Viktor pénzt kér. Ezúttal nem az Uniótól kerítésre, hanem az ő népétől kampányra, hogy az üzenet mindenhová és mindenkihez eljusson. Hogy ki kap ilyen tarháló levelet, az egyáltalán nem mindegy. Mert aki arra sem méltó, hogy adakozzon, az nem a nemzettest része, aki nincs a misén, nem tud dobni a perselybe, aki nem dob a perselybe, nem méltó arra, hogy Orbán a hajlékába jöjjön, és meggyógyuljon az ő lelke. Donald Trump nem sokkal a levelek postára adása előtt – amelyekben Orbán Viktor pénzt kér – fejtette ki, hogy cimborája – a magyar fasiszta – szereti az ő népét, csodálatos munkát végez, ezért támogatja az újraválasztását.

No most, ha valaki, jelesül a nemzetvezető különbséget tesz alattvalói közt már a tekintetben is, hogy kiérdemelték-e, utalhatnak a pártnak vagy sem, az a nemzetvezető nem szereti az ő népét, hanem annak csak egy kis szeletét. Vagy őket sem igazán, csak épp égető szüksége van a szavazataikra. Érdekes dolgok történnek itt minálunk a választásokhoz közeledve. A kiválasztottakra Orbán ráborítja az ország pénztárcáját, nem győzve hangsúlyozni, hogy ettől megy az ország előre és nem hátra, valamint, hogy mindezt a földi jót, amit kegyeskedik adni Feri bátyáméknak, Gyurcsány, akárha Mr. Jones, visszajön és elveszi. Ugye nem akarjátok, hogy visszajöjjön Mr. Jones.

Mind tudjuk – de nem mindannyian –, Orbánnak erre a pénzre szüksége nincsen egyáltalán. Aki nem bávatag, tisztában van azzal, hogy neki és a pártjának ma már az ország összes – és még egy kicsit több – pénze a rendelkezésére áll. Magyarország költségvetése Orbán és a Fidesz pénztárcája, amiből arra és akkor költenek, amikor és amire csak akarnak, és nincs a világnak olyan hatalma – kivéve az Uniót –, amely ezt ellenőrizhetné, és ebben gátat szabhatna. A Fidesz és Orbán ezért rühelli az Uniót, mert az egyedüli entitás ezen a földtekén, amelyik – úgy, ahogy – a körmére tud nézni, amely elől nem lehet eltitkolni mindent, bár a szándék erre erős.

És most, hogy látjuk, helyzetünk ha nem is kilátástalan, de legalább reménytelen, megvizsgálhatjuk más fénytörésből ezt a tarháló levelet, amire a reakciónk mindezek után nem az, hogy ennek az isten pénze sem elég – tényleg nem –, hanem aljasul zseniális kontextusát. Láttuk az elébb a nagy osztási akciót, amelyben kiürítve a kincstárat két kézzel szórja az alattvalókra a pénzt, akik – bávatagok lévén – föl nem foghatják, hogy ebben az akcióban nem jótétemény történik velük, hanem a lelkük megvétele zajlik épp. De tudjuk, nagy a csábítás, hogy a lelkünket eladjuk akár az ördögnek is, a néplélek olyan ugyanis, hogy nagyon egyszerű.

Hosszabb távok és magasabb szempontok nem zavarják a horizontját. Elteszi a zacskó krumplit, a novemberi nyolcvanat még inkább, ugye Feri bátyám, és leborul a nagyságos úr lába elé, csókolom azt a drága kezét instállom. Ilyképp az a felhívás, hogy adjál a pártomnak és nekem akár egy ötszázast, hogy aztán én maradva újra adhassak neked novemberi nyolcvanat. Csak megérdemel ennyit ez a drága ember, gondolja Feri bátyám, és máris kialakul egy sajátos kapocs minden Feri bátyám és Orbán között, mert aki egy ötszázast csekken feladni nem rest, az szavazni még inkább alkalmas és igyekszik. Egészen egyszerű történet ez.

Szinte már matematikai képlet. A matematika pedig kérlelhetetlen tudomány, amelyben a kétszer kettő csak az álmokban öt, vagy más univerzumokban. Ebben a miénkben kiszámolható, pontosan hány zacskó krumpli mit hoz a konyhára, az viszont momentán csak sejthető, hogy a száz-, és ezermilliárdok hány szavazatban manifesztálódnak végül, és innen nézvést a tavaszi választások már most el vannak csalva, hogy Thomas Mann anyanyelvének mondatszerkezetét használjuk a rögvaló lefötésére. Nem kellemes időtöltés ez, viszont hasznos, mert megszabadít minket bizonyos csalfa ábrándoktól, hogy tavasszal országunk felszabadul és kivirágzik.

Hogy Orbán pénzt kér üzenetének továbbításához, a bávatagok, rajongók, hívők és számítók egy akolba terelésének eszköze. Hogy aljasságát és a pénzügyi machinációkat lebuktassuk, nem kellene egyéb, mint kideríteni, ki fizeti a csekkek szerteküldését, hogy a pártkasszát terheli-e a summa vagy a központi büdzséét, mert ennek megtudása sok mindent tisztázna. Leginkább, amit úgy is sejtünk, hogy akárha annak idején az NSDAP esetében, a párt, az ország és a Führer pénztárcája egy és ugyanaz volt, így nálunk és most sincsen ez másképp. De ezt is számon fogjuk kérni, ha számon tudjuk egyáltalán. Ahogyan a dolgok folynak, és amiképp Orbán akciózik, ennek esélyei csökkennek.

Hollandiában tüntetés volt a hét végén. Hogy miért, arról ne engem kérdezzenek, hanem külügyminiszterünket, aki azzal tölti ráérő idejét, hogy ilyesmiket gyűjt csokorba, bemutatva a hanyatló nyugatot azzal a dedukcióval, hogy ezek ne pofázzanak minekünk, lám „brutális, kutyás rendőrattak” történt Hollandiában, és Angliában egy futball meccsen fejbe dobtak egy kapust. Elszabadult tüntetőket általában rendőrattakkal állítanak meg, és például a magyar férfi kosárlabda bajnokság döntőjén, Szolnokon annyi söröskrigli és egyéb röpült a játéktérre, hogy a vendégcsapatot rendőröknek kellett kimenekíteni.

Hülyék mindenhol vannak, hogy hol nagyobb számban, és hol tartozik közéjük a külügyminiszter is, nos, ez még vizsgálat tárgyát képezi. De Szijjártó erősen gyűjtögeti a krediteket, amikor a két, hét végi „nyugati” incidens után arra jut: „Várjuk tehát a nemzetközi liberális média, Vera Jourova, Didier Reynders és a többi hivatásos rettegő elemi erejű felháborodását.” – Azt mindjárt elmesélem, hol van az aljas csavar a gondolatmenetben, előtte azonban beszámolok külügyminiszterünk Facebook oldalán tett látogatásomról, ami elemi erejű élményeket adott.

Komment szekció ott is működik, és gondolom, erősen szűrve világnézet és rajongás szerint, mert egészen elképesztő megnyilvánulásoknak lehet tanúja az ember azon a tájékon. Nem ragoznám, bemutatok egy hozzászólást, amiben minden benne van, és ami mutatja azt a habitust, nívót és hitbéli állapotot, amiben ez a csoport leledzik. „A holland Gyurcsány ténykedik, rajtunk múlik, hogy itthon is lesz-e hasonló jelenet.” Nem tudjuk, mire gondolt ekkor a költő, talán a békemenetre, vagy más attrakcióra, de, hogy azt Gyurcsány momentán hogyan verethetné szét, az nem egészen világos.

Ilyen közegben tobzódik, és ilyenek közt habzik a szája külügyminiszterünknek, aki azonban nem tesz egyebet, mint ideológiai alapú manipulációt folytat, és – ahogyan Facebook oldalán látszik – romlott magvai termékeny talajra hullanak. Ő sem felejti, és mi sem, amikor a dögletes leheletű futball EB alatt válogatottunk, amerre járt, szivárványba borult stadionokban volt kénytelen lábladázni, hogy a kedves vezető el sem mert utazni a meccsre, ami már jelez valamit. És az is nehezen törölhető az emlékekből, amikor decens közönségünk huhogott és majmozott itthon.

Mindezekből leszűrve és mindezek miatt emelte fel a szavát a „ liberális média, Vera Jourova, Didier Reynders és a többi hivatásos rettegő”. Ugyanis megállapítást nyert a rasszizmus és a homofóbia legalább annyira rendszerszintű kies hazánkban, mint a lopás. Ezt összemosni azzal, hogy egy részeg angol hajigálódik egy meccsen, nemcsak aljas, de, mint említettem, tudatos manipuláció, ami nem tartozik egy külügyminiszter feladatai közé, hogy úgy mondjuk, nincsen benne a munkaköri leírásában, ahogyan az igazságügyi miniszterében sem. Ezek a mieink viszont ezt gyakorolják csakis.

Két dolog van. Az egyik, hogy olybá tűnik, a Fidesz esszenciális lényege már, hogy egy kis vonalas füzetecskébe irkálják a sérelmeiket, és alkalmas, de leginkább alkalmatlan helyeken és időben előveszik, lobogtatják és ordibálják. Ilyenkor jönnek elő a boszorkányüldözésik, a több tiszteletet, a nekünk ne mondja senkik, és más csatakiáltások, hogy ne szóljanak bele abba, ha sötét taplók vagyunk. Ám akkor ne kopogtassunk a klub ajtaján, ne járuljunk a pénztárhoz. Ezt tetézi az a magyar öntudat, ami a külügyminiszter Facebookján kivirágzik, hogy már le is nézik a hanyatló nyugatot.

Mondhatnánk – és jogosan –, hogy Szijjártó veszélyes játékot játszik, ha valóban játszana. De nem ezt teszi, mivel az összes megnyilvánulásából az derül ki, hiszi is az igazát, és nem látja a különbséget a világnézeti alapú gyűlölet meg a részeg hőbörgés között. Anglia miniszterelnöke – bármekkora tuskó ő is – soha nem mondta azt, hogy az angolokat provokálja, ha az ellenfelük a rasszizmus ellen tiltakozva a füvön térdepel. Ez a miénk pedig igen, és Szijjártó is az ő kottájából játszik, közösen manipulálják a bávatag népeket, akik pedig eljutnak a holland Gyurcsány képzetéig.

Ez, amit a futsalos előad, nem külügyminiszterkedés, nem diplomácia és már nem is politika. Ez egy szektának celebrált szeánsz, ahogyan az összes kormánytag, a kormányfő és az egész Fidesz nevű egyház ezt teszi csakis. Mindezzel az a gond, hogy a hívők, az egydimenziós agytörzsi lények leginkább már vért innának, és lehet, hogy fognak is. Annak ugyanis soha nincs jó vége, ha központilag azt verik a fejükbe, nekünk semmit sem szabad, minket mindenhol, mindig ok nélkül bántanak. Ez frusztrálja az egybitest, és csak a hívó szóra vár, hogy rendet rakjon. Ez pedig meg fog érkezni.

Elmúltak az ünnepek. Fába szorultak a férgek. Nézünk a kietlen pusztaságba bele. És most, hogy elmeséltem az életemet, örvendezzünk az új esztendőnek, amelyik tavasz tájékán sorsunkban döntő változásokat hozhat, hogy nyáron már Magyarország előre megy és nem hátra, hogy kedves vezetőnk idióta jelszavát idézzük fel. És nem azért, mert annyira frappáns, lényeget megragadó vagy másképp csudálatos volna és nem dedóshülye. Hanem, mert Szentkirályi Alexandra is ezzel fejezte be újévi köszöntőjét, mint valami csatakiáltással, és még csak nem is ez a szolgalélek, hanem, hogy Szentkirályi Alexandra nem úgy viselkedik ebben az esetben, mint valami csinovnyik, ami valójában a lényege, hanem, akárha valami felettünk lebegő méltóság volna ő is, akinek igényeljük az áldását, és inni óhajtjuk az összes szavát.

Hát, nem igazán. Szentkirályi Alexandra ez ideig nem szólott a néphez vagy nem sűrűn, kormányinfókon is biodíszlet volt csupán Gulyás miniszter mellett arra ügyelve, hogy fényes legyen a haja. Valami azonban megváltozott, zavar került az erőbe, mióta Novák Katalin olybá veszi, hogy máris köztársasági elnök ő, szidolozza a frissen vett töltőtollát, és nem utolsó sorban már nem pelenkaügyi miniszter, hanem Gulyás lett helyette az. Várjuk, mikor kezd el ablakot pucolni. Itt a képletből tehát hiányzik egy erős tüdő, egy ordító száj, hogy Novák nacsasszony új álcát öltve nem teljesítheti eredeti hivatását, amire Orbán szerződtette, hogy teli pofával szidja az Uniót és a liberálisokat. S hogy ne maradjunk kellő mennyiségű uszító szó nélkül, megszólalt ez a Szentkirályi, aki pedig eddig hallgatott. Akár Áder hala a fűben.

Látjuk, hogy minden mindennel összefügg, és azt is, hogy semmi sincs egészen úgy. Mégpedig azért sem, mert ez a Szentkirályi sem viszi a szót már kormányilag, hanem, mert immár más beosztást kapott, aki arra ügyel majd, hogy a Fidesz és a kormány (amely egylényegű minta az atya és a fiú, a Szentlélek viszont elveszett), kit ne hívjon meg a sajtótájékoztatóira, mely sok orgánum nem méltó erre. Ez is egy feladat, megszervezni, kit ne engedjenek be az ajtón, kivel ne álljanak szóba, kibe rúgjanak bele. Igaz, hogy egy kis irkában elfér a névsor, aki nem KESMA az mind nem kívánatos, akiben valami kérdés mocorog, az be nem mehet. Ilyképp Szentkirályi újévi köszöntője egyben a hattyúdala is volt, bele kellett gyömni tehát mindent, piros almát, mogyorót, Brüsszelt és LMBTQ-t.

És ez a Szentkirályi gyömte, ha nem is böcsülettel, s miután elmesélte Orbán Viktor jótéteményeit mind, elővette az örökzöldet, miszerint „Brüsszel újabban már nem csak a migránsok betelepítését akarja az országra kényszeríteni, hanem azt is, hogy engedjék be az LMBTQ propagandát az óvodákba és az iskolákba”. Ezután jött az előremenős csatakiáltás, mintha Novák Katalin szólt volna maga, akit azonban helyettesíteni kell, mert immár tobzódik a képzelt méltóságban. Szentkirályi megtette ezt, megszületett tehát a cserebogár, vagy inkább Kafka módján az átváltozás, hogy Szentkirályi Alexandra egy reggel nyugtalan álmából felébredve szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Folytathatnánk tovább Szentkirályi sorsát Gregor Samsáéba ágyazva, de minek, úgysem lesz olyan, mert nincs igazság a földön.

Hősünk nem is emiatt érdekes igazán, hanem, hogy látszik, mi szükséges a Fideszben a boldoguláshoz. Ez a Szentkirályi egyébként nem tudhatni, bukott-e vagy csak átrendeződött, midőn kormányszóvivőből sajtóügyis lett, de ez sem más, mint Novák pelenkaügyesből elnökké avanzsálása, hogy Gulyás meg az ő helyébe lépett CSOK reklámarcnak. Mindenkiből lehet minden, semmihez sem kell érteni igazán. Tudni kell az aktuális jelszót (előre nem hátra), egynéhány kulcsfogalmat (LMBTQ, migráncs, egyebek), és máris ott van a fazék, amit nem Németh Szilárd kotyvaszt tele velős pacallal, hanem az adófizetők nem is közpénze bugyog benne most, hogy Brüsszelé elveszni látszódik. Legalábbis egyelőre, amiért viszont harcolni kell, a kedves vezető is delirálta már, mind egy szálig megszerzi, mert az jár.

Nem mindenkinek és nem feltétlenül, s ha a kontextus és az üzenet az lesz, amit Szentkirályi cserebogár oly fennen hangoztatott, akkor nekünk nem, egyáltalán. Akkor majd kő nem marad kövön, kard ki kard, megvédjük. Jelen dolgozat viszont nem arra szeretett volna rámutatni, miért lesz az, ami már most is van, hanem, hogy minden hiába, a Fidesz nem tud felejteni de nem is akar tanulni, Novák megy, Szentkirályi jön, édesmindegy, itt mindegyik mindig ugyanazt mondja, míg el nem fehérül a szájuk. Kilátásaink tehát kilátástalanok, esélyeink a normalitásra a zérus felé tendálnak, az év új, a garnitúra a régi, és minden beleragadt az iszapba. BUÉK tehát, viszont boldog, iszonyú évünk lesz, de ez sem lesz új, tizenkét éve egyforma az összes, egyik sem különbözik a másiktól, míg a NER és még két nap.

Németh Szilárd zsírtól tocsogó tudata amúgy sem szól másról, mint a nagy zabálások dokumentálásáról, a karácsony pedig az az időszak ebből a szempontból, amikor nem is nagyon lóg ki a sorból. A karácsony a mimagyarok tudatában elsődlegesen a műpátosz, azon túl pedig az önmagunk halálba evése nagy ünnepe, nem véletlen, hogy a televízióban megszaporodnak azok a reklámok, amelyek olyan szereket népszerűsítenek, amelyek segítenek leküzdeni a gyomorégést, puffadtságot, székrekedést, támogatják az emésztést, hogy zavarok nélkül tömhesse a fejét mindenki. A karácsony ezek fényében a fingások, fosások és okádások szent ünnepe. Valamint kisjézus.

Hogy Németh Szilárd miket kotyvaszt össze egész évben, az amúgy is elborzasztó, de senkinek semmi köze hozzá. Nekem sem, csak a velős pacal gondolatától is elkezd az ember epéje szűkölni, viszont most nem azért vagyunk itt, hogy dietetikust játsszunk, hanem amiatt mégis inkább, hogy kies hazánk szellemi és erkölcsi nívóját nézegessük, és borzadjunk el romlása fölött. Ennek első jele, hogy, mint hősünktől ez alkalommal megtudtuk, fia risi e bisivel (fordításunkban rizibizi) szereti a libasültet, és ezen a ponton meglátjuk, midőn Németh Szilárd eltartott kisujjal böfög, mint a Fidesz alelnöke, ebből fakadóan pedig szintén mint az új elit.

Gyalázatos ez az állapot, és Márai jut az eszünkbe, amikor megjósolta, hogy „ha eltűnnek a kommunisták, jönnek majd a félművelt sunyi parasztok”. Ez a Németh által megénekelt görög-latin műveltségű pusztai röneszánsz ember kezében fokossal és bő gatyában. Nem volna méltó azonban, ha önmagában Némethen vernénk el a port, és kizárólag rajta élcelődnénk, mert vannak nála rosszabbak is. Ám, hogy muszáj megénekelni a közzé tett menüt, annak oka nem is ez az elszörnyedés, hanem az újabb bizonyság a feudalizmusra, amely berendezkedésben a rezsihonvédő ember a király alatt valahol középtájt helyezkedik el, aki ad, és akinek adnak is.

Megtudjuk ugyanis a menü ismertetése után, hogy az alapanyagokat hősünk nem vásárolatevettebeszerezte, nem fizetett érte, hanem „hálás vidéki fideszesektől” kapta. Érkezett a pakk Németh Szilárdhoz jókívánságok mellett, és ilyen is lehet, ámde kiderült, hogy az alapanyagok postázói között akadt, aki földpályázatot vagy jelentős uniós támogatást nyert, és így már minden szomorúan világos is egyszerre. Pár millió vagy milliárd egy libát mindenképp megér, és ebben nem is az az igazán háborító, hogy kaptak, hanem, hogy tudják, kinek köszönhetően kaptak. Németh pedig van annyira ostoba, hogy ezt világgá is kürtöli.

Ez az ő nyomora. Az viszont már a miénk, hogy Németh észre sem veszi, föl nem fogja, amivel dicsekszik, azt titkolnia kellene, vagy épp látványosan tiltakozni, neki ez nem kell, neki ehhez az egészhez semmi köze, küldözgessék a libájukat máshová. De egy családban ilyet nem tesz az ember, mert az ormain ücsörgő keresztapa habitusa és morálja ilyet meg nem enged, el nem tűr, nem tolerál. Ám ez is, hogy kinek mit kell visszaosztani. Másnak százalékokat, alkotmányos költségeket, Némethnek ezek szerint egy kis vidéki pakkot, ami azt mutatja, milyen szánalmas, szerencsétlen kis bohóc ez a mi rezsihonvédő emberünk.

A kérdés viszont, hogy ezt a szerepet, amit Németh, mint nagy nemzeti zabagép játszik, osztották-e rá, vagy magától hízott bele, ami dilemma azonban a feudalizmus viszonyrendszerében értelmetlenné válik. Ebben a kontextusban Németh a földesúr, akinek elküldik tizedet, és ez akkor is így van, ha véletlenül nincsen így. Mert nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani, vagy épp megfordítva, nem elég tisztességesnek látszani, annak is kellene lenni. A NER-ben a nerhuszárok egyik feltételnek sem felelnek meg, ami nem meglepő, a kérdés viszont az, milyen nívón (morális és intellektuális) van az, aki ilyen csomagokat ad postára.

Hogy rafinált-e, aki tudja, hogy a kiskirály zsíros szívét ezekkel lehet leginkább meghatni, vagy ostoba, akinek nem jut más az eszébe Németh Szilárd kapcsán, mint a liba. Egyik sem jobb a másiknál, mindkettő gyalázatos állapotban mutatja a Fideszt, annak potentátjait, a kedvezményezetteket vagy csak a mezei rajongókat is, összességében tehát a Fidesz által uralt hazánkat. Valóban eljöttek a félművelt sunyi parasztok, amit viszont nem csak a libasült, hanem színházaink, irodalmunk, oktatásunk és szellemi életünk más területeinek trónjain ülő kiskirályok is mutatnak. Egyik sem jobb Némethnél, vagy még rosszabb is. A piszkos, gatyás, bamba társak ideje van. Ide jutottunk.