Szerző: rezeda

Ferkó Dániel, a Pesti Tv propagandistája riporteri gúnyában, így kezdett egy beszélgetést interjúalanyával: „Kedves Katalin! Milyen érzés Gyurcsány Ferenc hátsó feléből kilógni a főnökének és önnek is?” – A Pesti Tv ilyen, a Pesti Tv-t a pesti srácok csinálják, és a kábelszolgáltatók alapcsomagjában érhető el rend szerint, hogy senki le ne maradjon róla. A Pesti Tv és a pesti srácok habitusa maga a Fidesz, illetőleg annak ifjúsági tagozata, a Fidelitas, amelynek tagjai azon versengenek, milyen hasonszőrű akcióval hívják fel magukra a gazda figyelmét, hogy beállhassanak a kondérhoz vezető sorba.

A Pesti Tv is ilyen kondér, ha nem is a legnagyobb, ahol a Párt kifizeti a szolgálatokat, a munkatársak pedig igyekeznek megszolgálni a vajaskenyérre valót. Mivel azonban iránytű nincs, ami szakmailag utat mutatna, lévén például, hogy abszurd módon az MTVA vezérigazgatója a bizonyítottan hírhamisító Papp Dániel, mit várjon az ember egy Ferkó Dánieltől, aki ezek szerint Bayer emlőin nevelkedett, nyelvezetet az Origótól tanult, és készen is van a Fidesz újságíróműhelye. Ennek eredménye pedig a Völkischer Beobachter és a Szabad Nép nászából született szörny, illetve szörnyek dögivel.

Nem tudni, ezt a Ferkó Dánielt honnan szalajtották, kitől leste el a szakma alapjait, amitől ez lett, ami, és nem is érdekes igazán, és a stílus sem tűnik fel, mert sajnálatosan megszoktuk. Hanem a következetlenség, hogy úgy ne mondjuk, a logikai bukfenc az, ami zavarba ejtő elsőként, másodjára pedig az egydimenziós lét és gondolkodás, de, ha fideszistáról beszélünk, ez nem csodálni való egyáltalán. Mert az az érdekes helyzet állott elő, hogy a Gyurcsány seggéből kilógó létállapot felől érdeklődik egy organizmus épp Orbán valagából kipillantva, ami érdekes egybeesés, de ez a Ferkó ez még büszke is rá.

Vagy nem tudja, hol van. Ezt a Ferkót sajnálhatnánk is, ha nem vetnénk meg egészen, mert vagy nem tudja, vagy nem akar róla tudomást venni, hogy ő szó szerint addig létezik ilyen újságírónak hazudott szerepben, amíg Orbán hatalmon van. Sőt, azt sem tudja, hogy voltaképp azért tartják, hogy ez a hatalom megmaradjon, és ezért nézik el neki, sőt, biztatják az efféle ótvaros bunkóságra, mert ettől is szavazatot remélnek. Ilyképp ez a Ferkó – de félreértés ne essék, a „nevesebbek”, Bencsik, Bayer, Gajdics meg a többiek – kizárólag addig vannak, amíg Orbán van, egy perccel sem tovább.

No most, ebből a nézőpontból vagy ebben a kontextusban el lehet gondolkodni azon, ki kinek a valagában leledzik, és itt értünk el a második ponthoz, hogy mi meg az ilyen Ferkók elgondolásaiban miért héderezünk Gyurcsány seggében. Megmagyarázom. Most, őszre jutottunk el oda, idáig egyszerűsítette a Fidesz a világot, hogy a rajta kívül lévő dolgok Gyurcsányok vagy gyurcsányisták, mindenki kivétel nélkül, még az Unió, de mondjuk már Biden is. Ez, amennyire röhejes, annyira tragikus is, de a gépezet így tartja megnyerhetőnek a tavaszt. Majd kiderül, mire mennek vele.

Ám most az érzelmeket félre téve, tisztán a gondolattal azt kell mondanom én nyájasom, ha te nem vagy fideszista, akkor ezek szerint te is Gyurcsány seggében csücsülsz. Én magam is. Mindenki Dosztojevszkij, aki szerint: „Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő”, mi pedig Gyucsány seggéből, míg azonban az ellentett oldal meg Orbánéból, ezek szerint. Aki Ferkó szerint ezúttal – finomabban – gyurcsányista volt, az Lukácsi Katalin, aki Márki-Zay Péter egyik vezetőtársa a Mindenki Magyarországa Mozgalomban, és volt annyira úri lány, hogy nem vágta képen ezt a nyikhajt.

Holott, mint látjuk, rászolgált volna. De majd az élet megteszi vele, a karma dolgozik ugyanis, mégsem jó minduntalan a felsőbb hatalmakban bízni. Viszont ezen a ponton elmerenghetünk azon, hogyan süllyedhetett ilyen sarki késdobáló nívójára a száz (ezer) milliárdokkal etetett Fidesz-média, illetve Fidesz-világ. Mert a Ferkó félék ebben a zavarosban karrierépítést folytatnak, és a végén kiderül, Orbán valagába bújva képviselők, strómanok vagy ilyen „újságírók” lesznek-e. Ami ezt az egészet összetartja, az az osztogatott pénz, ami viszont sajnálatosan a miénk. – Vissza fogjuk venni.

Most, hogy megérkezett november a ködökkel, és már mind az összes kémények is pipáltak, az élet pedig a sparheltek mögé, az egerek mellé költözött a vacogás elől, jól volt ez így, és éppen így volt jól. Béla nézte a fényeket odakint valami fátylon át, iddogálta a borát, hallgatta az időt a templom harangjának kongásában, ahogy teltek az órák, egyet, kettőt, hármat, amibe a Szentháromság szobornál álldogáló közmunkások is beleremegtek, ahogy a hang áthatolt rajtuk Béla felé haladva. Vagy csupán a nyirkos hidegtől reszkettek, és kocogott a foguk, mint a pincért hívó, vagy köszöntőhöz készülő ember kanállal jelzése a pohár falán, hogy figyelem, mondanivaló akadt.

Ilyen koccantások, reszketések és felhőkön átszűrődő fényekben illó világ volt a kocsma falain kívül, ami lassacskán Bélába költözött, ha nem volt benne mindig is, de most öltött formát és kapott hangokat. Így csorgott alá az élet a felhők öléből, amikor a falu megindult szürkülni kezdvén az ég odafönt, míg pedig a pereme sugárzott a lebukó naptól, ahogy alkonyodott, hogy másutt keljen föl. Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Mintha vízszintesen esett volna a hó mahomet pelyhekben, ahogyan a duplagyűrűsök, a bánatos szeműek és olajos hajúak vitték a krizantémokat a temető felé. Őszirózsákat, fehérlő koszorúkat, úgy imbolyogtak a malomkerekek.

Mint az óriás talicskájának kiesett és elveszett kereke, oldalvást gurultak a kerekek, pörgették a szálló időt, és hangként a műanyag dömperesek járgányainak surrogása hallatszott, ami így egyben mutatta, hogy a falu útra kel, nem vijjogva, nem sírva és nem kergetőzve, megadva magát a szokásnak, hogy november elején malomkerekekkel és méteres hópelyhekkel haladjon mind a temető felé, hogy az út is megbillent ettől a menéstől, ahogyan tölcsérként szítta a népeket a temetőbe bele. A haragon kívül csöndek vannak ilyenkor, a kutyák is suttognak feledve a postás püspökfalatját, csak a macskák mórikálják magukat még ilyenkor is, mert ezek olyanok.

Ült hát Béla az ivóban a nagy útra kelés közepén, és mint a faldarab, amelynek tűnődése azon van, hulljon-e, ő is malterként tépelődött, menjen-e vajon, s ha igen tán, akkor meg hová. Mert már nem csak egy hete gondolt a mamára mindig, meg, megállva, hanem minduntalan a mamára gondolás állapotában volt. Egy nagy mamára gondolás volt az élet, és ilyenkor hová menjen az ember, ha leginkább csak szaladna, de nem valahová, hanem valami elől, mint lukba megriadt egérke a sparhelt mögé a duruzsoló melegbe. És hát hol van a mama, ahová menni lehetne, aki mama évtizedek óta vált eggyé a földdel, a mama minden része, az összes molekulája elvegyült már mindenekkel.

Ilyképp mama táplálta a szőlőt, aminek nedvét Béla iddogálta, a mamát érezte az ínyén s ő szállt a fejébe, és nyarakon mama esett az égből hűs záporokként, télen pedig hóként kavarta a mamát a lázadó szél, tavasszal rügyként született meg, és így elmerengve a világon Béla érezte, hogy tartalmaiban ott bolyon az öntudatlan örökkévalóság. Az istenek nem az égben laknak, az emberek nem a földben nyugodnak, hanem ringanak a tavaszi szélben, apránként, ahogyan a csillagokban megteremtek, mint gyümölcs az ágon. A kérdés volt éppen emiatt, hogy lehet-e e menni így valahová, és legfőképp, hogy érdemes-e egyáltalán elindulni valahová is.

Így váltott sötétre az alkony, és a csillagok elkezdtek másképpen ragyogni, mint régen, mikor este lett. Béla pedig érezte a kétséget, hol lehet ott lenni, ahová menni nem lehet, mert ez az ott mindenütt van, de voltaképp legbelül, ahonnan kijönni képtelen. A falu, a duplagyűrűsök, a bánatos szeműek és az olajos hajúak végezvén a szertartással jöttek kifelé a tölcsérből éles sugárban, és most, hogy végeztek azzal, amit a hagyomány számukra előírt, jött meg a hangjuk, a kutyák is nekiláttak ugatozni, a dömperek surrogása élesebb lett, most kelt útra Béla szembe a visszajövőkkel, akik már csivatoltak, míg Béla a csöndbe akart menni bele.

Tehát el innen, hogy aztán útra kelve ott legyen, ahol voltaképp mindig is. Föltámadt a szél, tél szaga volt, fagyok lehelete utazott benne és a deleken cseperésző bádogereszé, a vízé, ami a mama volt, borok gőzei jöttek, ami a mama volt, vasak, szenek, atomok, minden a mama volt, pedig nem volt sehol. Nyikorgott a temető vaskapuja, a mécsesek még reszkettek, varjak libbentek odébb Béla elől, aki ment most már határozottan a célja felé, a sír mellett növő nyírhez, a málló kérgeihez, átölelte azt, és moha meg kesernyés íze volt, és édeskés is kicsit. Ott volt, megérkezett, és azt mondta a fának: szerbusz, mama. Így borult rá a mázsás, szörnyű mennybolt.

Kedveseim, én már rengeteg felszopást láttam hosszú életem során, de olyat, mint amilyet Giró-Szász – aki Orbán főtanácsadója volt régebben – előadott, keveset. Giró-Szász egy rajongó kamaszlány, illetőleg Istenbe beleájult bávatag földmíves minden önfeladásával nyalja Orbán seggét egy interjúban. Hogy még mindig anyagi érdekből-e, vagy pedig, mert elborult a horizontja, nem tudható. Viszont a delirálás, amit előad, mutatja a békemenetelők összes veszélyes nívóját, miszerint egy az Isten, Orbán, akiben oly jó feloldódni.

Én tényleg kevéssé értem a hülyeségnek ezt a fokát, de legalább magyarázatot ad arra, miért olyan kiábrándító hely magyar hazánk, mint amilyen első ránézésre is. Másodikra meg pláne. Giró-Szász hajdani tanácsadói munkájáról azt adta elő a bírói testületnek, aki mi vagyunk, hogy leginkább tátott szájjal – lásd bávatagok – bámulta Orbán lenyűgöző intellektuális fölényét, kapcsolatukból tanácsadásai során leginkább, ő, a tanácsadó töltekezett, Orbán pedig látjuk, mire jutott a rohadt nagy intellektusával. Giró-Szász mindezek után nem méltó arra, hogy hajlékunkba jöjjön.

De, hogy fölkaptam a fejem mindarra, amit előadott, az annyi, hogy megtudható ebből az interjúból, a tavasz során Orbán azért nem fog miniszterelnök-jelölti vitát folytatni Márki-Zayval, mert Gyurcsány a vita intézményét 2006-ban erodálta, ami érdekes meglátás. A releváns többség ugyanis úgy emlékszik, hogy fölmosta Orbánnal a padlót. Giro-Szász szerint Gyurcsány „meggyalázta” a miniszterelnöki vitát, és emiatt Orbán addig nem szópárbajozik senkivel, míg az ellenzéki szövetség ki nem veti őt magából. Jól tetszenek érteni, Gyurcsány az oka, hogy Orbán rendszerint a függöny mögé bújik.

És a boldogkarácsonynak is. Íme, hölgyeim és uraim, az igazság órája. Mert ugyan eddig is tudtuk, hogy a 2006-os tévévitában Orbán életre szóló sebeket szerzett, csak eddig nem vallotta be. Megtette viszont helyette a volt főtanácsadója, aki azonban állva pisál Orbán ebbéli intellektuális fölényétől, ami mutatja, milyen karakán egy csapat ez, hogy úgy ne mondjuk, bagázs. Ebbéli minőségében pedig megtudjuk ettől a Giro-Szásztól, hogy nem él politikai gyűlölet Orbánban Gyurcsány irányában, csak épp rosszul vitázott akkoriban, hogy a vita intézményét már helyre sem lehet állítani.

Szeretném kérni, hogy kövezzenek meg, hátha attól magamhoz térek, de mindezek után feledhetjük is ezt a tanácsadót, aki olyanokkal gyarapítja a tanácsadásról szóló ismereteinket, hogy elég, ha az kimerül annak csodálatában, akinek tanácsot adunk. Stimmt. Innentől fogva ez a rajongó manus tényleg egyáltalán nem érdekes, viszont kaptunk egy kis adalékot pluszban a már meglévő hatalmas tudásunk mellé, miért is szaralak a fideszisták istene, és hát, ezért. Is. Vereségét és félelmeit erkölcsi aggályként adja elő, így leplezi gyávaságát az utcai harcos.

De megtudtuk azt is, a rajongó szerint Orbán addig marad miniszterelnök, ameddig csak akar. Ezen a ponton viszont az ember újólag megcsóválja a fejét. Mert és ugyanis tegnap volt olvasható az is, hogy novemberben tisztújít a Fidesz, és nagy az izgalom, ki lesz az alelnök Novák Katalin után. Ez az ő nyomoruk, mint ahogyan az is, hogy a tisztújítás során arról még csak halvány sóhajtás sem esik, hogy Orbánt elnökként egyáltalán ringbe hívná valaki, ergo, a Fidesz elnöke is addig marad, ameddig akar. Az ország azonban nem egyenlő a párttal, hogy a mi nyakunkon is a gusztusa szerint ücsörögjön.

Az ilyen Giro-Szász féle rajongók azonban ilyet nem ismernek, van egy állócsillaguk, aki körül minden és mindenki forog. Egyébként ettől a Giró-Szásztól, és az összes többi ájulttól szívesen megkérdezné az ember, hogy van-e személyisége, illetve, mielőtt beleoldódott imádatának tárgyába, volt-e egyáltalán. És ekkor rémlik föl egy másik felszopó, a volt színész. Emlékszünk, Balázs Péter mondata a fideszvilágról, miszerint: „Ennek oly jó része lenni”. Körbeértünk, kedveseim, megértettünk mindent, kiértünk a vizes síkra, és okos fejünkkel biccentünk, nem remélünk. Egyáltalán.

Mielőtt azonban az egész ország teljesen átalakul Orbán-egyházzá, rá kell mutatnunk arra a történelmi szükségszerűségre, hogy Orbán egyáltalán nem addig marad miniszterelnök – bár tudjuk, már kikiáltották örökös prime embernek –, ameddig ő szeretne, hanem leginkább addig, amíg a választók többsége is úgy akarja. Azt is tudjuk, hogy a választók jelentős része ilyet egyáltalán nem szeretne, és már hosszú évek óta nincsenek ilyen vágyai a többségnek. A Fidesz nem Magyarország, és mi nem vagyunk mimagyarok. És akkor itt a kiinduló kérdés, hogy akkor most mi van?

(Gyuszi bácsi majd megbocsát)

Csütörtökön Gulyás miniszter beszámolt arról, kormányunk mit tesz teljhatalmával azért, hogy itt a negyedik hullámban ne hulljunk, mint az őszi legyek. Mint az a kormányinfón kiderült, nem igazán áll szándékában tenni semmit sem. A vadászatinak, eucharisztikusnak vége, a CÖF is kitombolta magát egyelőre, így az a szabadság, amely ezek idején volt – azért, hogy egyrészt Semjén elélvezzen, másrészt a pátoszok is elterüljenek, és végül, hogy ezeket megspékelve mintegy beborítsák a nyüves életünket gyűlölettel – szóval a végtelen lehetőségek beszűkültek azzal, hogy a buszon maszkot kell ölteni.

Azt hihetnők, hogy kormányunk nem igazán ép elméjű, hogy mást a járvánnyal kezdeni nem is akar, hanem csak ül és a körmét reszelgeti, mint valami unatkozó nyuszi. És voltaképp ezt is teszi, amikor a munkaadókat bízza meg azzal, hogy oltásügyileg élet-halál uraként döntsenek a munkavállaló felől, hogy oltakozik vagy megy a levesbe. Ami jogokat a munkavállaló teste fölött a rabszolga és gazdája viszonyához lehetne hasonlítani, ami szintén megérne egy misét, és majd meg is fog, de ma egyéb okok, hogy úgy ne mondjam, ontológiai, Németh Szilárd kedvéért lételmélet, fogunk hörögni, ha nem is hallatszik az égig.

Gulyás miniszter egy ponton olyan természetességgel szólta el magát, hogy észre sem vette, s voltaképp, az azóta eltelt időben másnak sem tűnt fel a tollforgató közösségben és az olvasók kósza tömegében sem, hogy Gulyás miniszter egy mondatban mutatta be és buktatta le a rendszert, amelynek a szolgálója, mi pedig a rabszolgái vagyunk. Illyés bácsi majd félre néz, hogy elloptam a csudálatos címét, de a helyzet oly tökéllyel felelt meg neki, hogy egyszerűen nem tehettem mást. Vannak ilyen kivételes helyzetek és tökéletes pillanatok, amelyek miatt élni érdemes, vagy már azt sem. Ennek eldöntése gusztus és filozófia kérdése.

Gulyás miniszternek föltették a kérdést a kukacoskodó sajtómunkások, hogy mi lesz akkor, ha az Alkotmánybíróság keresztbe tesz a munkaadó által elrendelhető kötelező oltásnak, magyarán, ha a taláros testület egészen egyszerűen ezt nem engedi. Gulyás miniszter lakonikus tömörséggel, egy mondatban válaszolt, és ekkor jutott eszembe Gyuszi bácsi verse, illetve a vers címe, mint amit mintha erre talált volna ki. Mert és ugyanis Gulyás miniszter ennyit felelt a kérdésekkel őt provokáló újságíróknak: „Semmit. Illetve van lehetőség alaptörvényt módosítani.” – Mindezek után remélem érthető, ha leestem a székről.

Mert ugyanis, ha nem lenne elsőre teljesen világos, akkor a nagy hatalmú elvtárs azt mondta, hogy szarunk mi a jogra, akkor is azt csinálunk, amit csak akarunk. No most, ezt eddig is tudtuk, csak nem dörgölték a képünkbe, illetve megpróbálták szemérmesen rejtegetni, de úgy látszik, most jött el az ideje annak, hogy ilyesmi lágyságokra szükség már nincsen. Gulyás miniszter a maga, kormánya, és végül, de nem utolsósorban Orbán Viktor nevében vágta a képünkbe, ha majd a paragrafusok vagy morál vagy akármi nem teszi lehetővé az akaratuk végrehajtását, akkor gyártanak hozzá törvényt. S bár régóta nézzük ezt a módit elborzadva, ilyen esszenciálisan még nem volt tapasztalható.

És mondom, senkinek még csak föl sem tűnik, mert már annyira belefásultak, vagy úgy vélik, vannak ennél fontosabb dolgok, az oly mindegy, de mindez szó nélkül maradt. Szólni kellene Varga Juditnak, hogy ehhez mit szól a meghatározhatatlan jogállami szempontból, hogy most épp hol vannak a boszorkányok, és kik is azok. Egyébként tényleg nem akarnám én ezt az egészet túllihegni, de gondoltam, rögzítem ezt az aktust is bizonyítékként az eljövendő korok ítészei számára. Hogy láthassák, szerencsétlen elődeik hol is éltek, és hát, itt. Viszont, mint említettem, nem is ez volt a legnagyobb ganyéság, talán mert szokott volt.

Az a delikát ebben az egészben, ahonnan végül is elindultunk, hogy kormányunk – bár voltaképp ezt is szokásához híven – eltol magától minden felelősséget. Most épp a munkaadókra keni a fekáliát, de jutott belőle már járványügyileg orvosoknak, nővéreknek, Karácsonynak, illetve voltaképp mindenkinek, aki és ami a Fideszen kívül áll. Most is ez lesz, előre mossák a mocskos mancsukat, hogy ők megtették a lehetőt, ennél többet ember már nem tehet. Holott voltaképp nem csináltak egyáltalán semmit sem, de, mint a föntiekből kitetszik, még ehhez is képesek lennének alaptörvényt módosítani. Szóval itt volna az ideje újra Alkotmánynak hívni, amihöz holmi oltások miatt nem lehet, és nem kell hozzányúlni.

Mintha maga a lenyugvó nap álldogált volna a falu közepén, olyan narancssárga dzsekiben nyomta a csengőt a falu közepén egy középkorú férfi, kezében mappa. Frissen borotvált volt a férfi, illatozott, mint egy bazsarózsa, haja élesen elválasztva, a dzsekin pedig Fidesz logó, hogy mindenki láthassa és tisztában legyen, kivel is áll szemben a magyar ugaron.

A ház kertjének mélyéből, ahová becsöngetett, észvesztő kutyaugatás hangzott, és már porzott is a kiégett udvar, ahogyan a komondor száguldott, hogy megegye az érkezőt, vagy legalább egy darabka máját a belsejéből.

Nyikorgott a kulcs a ház ajtajában, mielőtt föltárult, amikor viszont kinyílt, svájcisapkás, ősz-borostás férfi – már megmártózva az öregkorban – tűnt elő, lábán gumicsizma, szeme csipás és véreres, arca napbarnított, és üdvözölte az érkezőt a kerítés felé haladtában, de föl se nézve, hogy kit vagy kiket fogad kedvesen.

Rámordult a kutyára, hogy takarodjon, feléje rúgott, de az állat kiröhögte, és két lépéssel hátrébbról ordított, miközben a férfi mondta azt az Isten hozottat, ahogyan mifelénk fogadják a váratlan látogatót, hogy ki az anyám picsája nyomja azt a kurva csöngőt ilyenkor.

Így ért a kapuhoz, ahol végre fölnézett a földre szállt napra, és nyájasan üdvözölte őt:

– Maga meg ki a rosseb – a dzsekis viszont nem jött zavarba, és egyből vágta rá.
– A maga országgyűlési képviselője.
-Azt mindenki mondhatja – jött a válasz, de a dzsekis nem jött zavarba, bemutatkozott, a kezét nyújtotta, amit a vendéglátó nem fogadott el, sőt, támadásba lendült.
– Ha már az, akinek mondja magát, csináltassa meg az utat maga mögött, ott az a luk már tíz éve, a malacok is kitörik a bokájukat benne. Meg a buszok is alig járnak a városba, orvosunk nincs, a bolt bezárt. Ezért jött? – szegezte a kérdést végül a jövevénynek.
– Nem.
– Akkor meg mi az anyám valagáért.
– Hogy írjon alá egy petíciót.
– Krumplit hozott? – ezt kérdezte a házigazda, amitől a jövevény elképedt.
– Miért hoztam volna? – csodálkozott nagyon, de jött is a válasz.
– Amikor valamit alá kell írni, mindig szoktak adni egy necc krumplit. Igaz, hogy a fele rohadt, a disznókkal kell föletetni, de legalább valami.
– Tavasszal majd kap – állt neki ígérgetni a dzsekis, és elszállóban volt az önbizalma, ami akkor még nagyon benne volt, amikor becsengetett, de kísérletezett tovább – Itt ez a petíció….
– Mi a rosseb az a petíció? – érdeklődött kedvesen a házigazda, de a dzsekis már megemberelte magát.
– Hogy maga tiltakozik az ellen, hogy a Gyurcsány visszajöjjön.
– Hova vissza? – horkant fel a svájcisapkás – Itt ugyan soha nem is járt. Meg egyáltalán ki az a Gyurcsány? Ő nem csinálja meg a lukat az úton? – élénkkedett már a házigazda.
– Ő vette el a maga nyugdíját – vitte be a gyomrost a képviselő, de emberére talált.
– Nekem ugyan nem. Nekem maximum a Mariskám veszi el, csönget a Jenő postás, hogy hozza azt a nyamvadt nyugdíjat, már lohol a nyakamba a kapuhoz. Máskor csak rimánkodik, hogy a dereka meg a lába, hogy alig bír járni, nyugdíjkor bezzeg röpül, mint valami lúd, és viszi a pénzet. Mariskám meg nem a Gyurcsány így ránézésre – zárta rövidre a dolgokat.
– De tudja-e, hogy most novemberben kap plusz nyolcvanezret?
– Oszt kitűl? A postástól? Mert ő hozza nekem, ugye.
– Na de, ki adja a postásnak azt a pénzt?
– A főpostás?
– Orbán Viktor.
– Ő ismeri a Jenőt, a postást? Sose mondta a Jenő.
– Nem.
– Akkor hogyan adja neki a pénzt?
– Sehogyan, csak, na, mindegy… – adta föl a dzsekis – csak írja alá a petíciót.
– Mit petíciózik itt nekem? Ha ez a Gyurcsány – ahogyan mondja – vissza akar jönni, ha aláírom, mért nem jön? Megmutatja neki az aláírást, aztán meggondolja magát? – mondta a házigazda, és látszott, hogy a látogató nem volt fölkészülve a józan, paraszti észre.
– Ha aláírja, tavasszal megcsinálják az utat a malacoknak.
– Ne a malacoknak csinálják, hanem nekem, de tíz éve ígérik, és nézzen maga mögé – a képviselő hátra nézett, amivel csak a kétségbe esését leplezte, és úgy érezte, tehetetlen.
– Küldetek magának krumplit, ha aláírja.
– Rohadtat megint, ja.
– Nem, szépet.
– Aztán mikor?
– Holnap – adta fel a dzsekis.
– Na jó, megegyezhetünk. Holnap visszajön, hozza a krumplit, és aláírok, addig semmit se. Így jó lesz? – adta elő a feltételeket a svájcisapkás.
– Jó – hunyászkodott meg teljesen a képviselő, és indult a következő házhoz, ahol már várták, mert az ablak mögül figyelték az alkut, elhatározva, ha a szomszéd egy necc krumplit kért, akkor ők legalábbis kettőt fognak.

Mert ilyen ez az élet.

Mint az tegnap módunkban állt megtudni, a Kárpátok csúcsait ostromló benzinár oka: Gyurcsány. A Kormányzati Tájékoztatási Központ szíves közlése világosított föl minket, s így – habár tudtuk, a tébolyda teljes kapacitással üzemelt eddig is –, most talán és ezúttal szintet lépett mégis. S holott kies hazánkat sokan nevezték már Abszurdisztánnak, maradjunk csak a jól bevált Neriánál, mert ebben benne foglaltatik az abszurd és az Örkény által éteri magasságokba emelt groteszk is. Ez az az irodalmi műfaj, mint tudjuk, amelynek élvezése közben a bávatag állampolgár nem tudja, mert nem képes eldönteni, sírnia kell, zokogni-e, vagy harsányan röhögni.

Esetleg együtt mindkettőt, de a bajok ennél nálunk sokkal nagyobbak. Ez, ami csuklyás szemeink elé tárul, nem a valóság meghamisítása vagy a múlt átírása már, hanem olyan bűvök és varázslatok, amikhöz egy LSD-és röpülés kutyatöke. Kiindulási tételünk a tizenkét évnyi kétharmados kormányzás, amelynek minden percét, minden döntését Gyurcsány irányította olyannyira, hogy a kedves vezető egyfolytában tehetetlen volt vele szemben. Gyurcsány szivárog a falakból, a kémények Gyurcsányt pipálnak, és Gyurcsány volt az, aki rávette a Fideszt, hogy lopja el a háromezer milliárdnyi nyugdíjmegtakarítást. Nincs hatalom, amely neki ellenállhatna.

Tizenkét éves status quo van Gyurcsány által eluraltan, s mindebből arra kell következtetnünk, ha tavasszal a Fidesz nyer, mindez akkor is így marad. Ennek folyománya, hogy a tavasz után beköszöntő bajok eredője is ő leend, mit neki rendeleti kormányzás vagy éjjel benyújtott törvények, Gyurcsánnyal szemben a Fidesz minden hatalommal is tehetetlen. A Gyurcsánytól való szabadulás egyetlen lehetséges módja mindebből fakadóan az, ha tavasszal a Fidesz elbukik, és ekképp megszabadulhat a démontól, ami a 2002-es televíziós vita óta lakozik benne, mikor is a szemünk előtt Gyurcsány Orbánba költözött, s kitölti minden zegét és zugát.

Ettől növekedhet a gyomra, ahogyan növekszik benne a rontás. Node, a bajok ezzel meg nem szűnnek, el nem múlnak, hiszen azt is megtudhattuk azon a csudálatos tegnapon, hogy viszont, aki kilövette az emberek szemét, az már maga Dobrev volt, aki meg ezek szerint Gyurcsányban lakik, és ezek szerint akkor ők ketten együtt hédereznek Orbánban magában. Elképesztő dolgokra képes ez az élet, így az az igyekezet, hogy a veszedelmekkel tisztában legyen az ország apraja és nagyja, a lehető legteljesebben érthető, ezért nagyon helyesen a Fidesz most már erőfeszítéseket tesz, hogy siket honfitársaink is megtudhassák az egy igazat.

Azt ugyanis az MTI röpítette világgá magának a Pártnak szíves invitálására, hogy immár jelnyelven is hozzáférhető a Stop, Gyurcsány! Stop, Márki-Zay! Petíció. Mint a Fidesz ellágyulva közölte: „Ma Magyarországon több, mint 60 ezer siket és nagyothalló ember él. A Stop, Gyurcsány! Stop, Márki-Zay! petíció jelnyelvi akadálymentesítésének célja, hogy azok a siketek és nagyothallók, akik jelnyelven kommunikálnak, egyből anyanyelvükön, magyar jelnyelven juthassanak hozzá az információkhoz.” – meg kell a szívnek szakadni a figyelmesség ilymérvű fokától. Azonban semmi sem tökéletes, mert nem is lehet az, csak a Teremtő maga.

Mert és ugyanis, ha méltó lennék rá, tanácsolnám a leleményes grémiumnak (lásd galeri) a braille nyelven való hozzáférést is, különös figyelemmel azokra az ezrekre, akiknek Gyurcsány kilövette a szemét. Hogy ez nem vicces, azt én jól tudom, de az élet irányítja a pennámat, és a Fidesz kommunikációjáért érzett mély aggodalom. Ahogyan ehhez a hírhez az egyik elmés olvasó kommentálta, „Akkor a siketek és nagyothallók, a vakok és gyengénlátók is informálva lesznek. De a legnagyobb célközönség úgyis az elmesérülteké marad.” Megróhatnánk ezért őt, hogy nincs figyelemmel mindenféle érzékenységekre, de azokról nem tehetünk.

Mint emlékezhetünk, maga a kedves vezető merengett azon, hogy őt az Unió, aki viszont Soros és Gyurcsány egy személyben, érzékennyé akarja pofozni. És lám, máris előttünk áll az újabb és végeleges végzet, amelyben Gyurcsány egyrészt benne lakik a kedves vezetőben, hogy tizenkét évig ellenállhatatlanul irányította minden mozdulatát, így, ami Neriában félre van menve, azért ő a felelős csakis. Mindemellett azonban, s ezzel egyidejűleg rajta kívül is van, és enkezével pofozza, mintha csak a bányász papa püfölné a suttyó Orbán seggét annak kölökkorában. Világunk így lesz teljes, és mindezek után teljes bizalommal ajánljuk Örkény figyelmébe, aki szegény nem tudja, miből marad ki. Hogy micsoda egy aranybánya ez a mi mostani világunk.

A magyar egészségügy alapja a kereszténység – jelentette ki Kásler Miklós miniszter egy díjátadón, amivel azt a kényszerképzetet keltette az emberben, hogy létezik időutazás, és elrepültünk mi együtt valahová nagyon messzire. A XXI. században egy vallási fanatikusra bízni életünket és/vagy halálunkat, nem jelent jót az álmoskönyvek szerint, de majd a végén megtudjuk az igazi megfejtést. Amikor a tízparancsolat betartásától remélte a betegségek elkerülését és a gyógyulást, akkor azt hihettük, volt egy rossz pillanata, azóta viszont kiderült, hogy ez a pillanat végtelenül hosszú.

Én ugyan nem jártam orvosegyetemre, de valószínűsítem, hogy a hallgatók tanultak valamit az orvoslás történetéről, ha ilyen stúdium nincs, én kérek elnézést. No most, az orvoslás, a jelenlegi kontextusban egészségügy nagyon sok mindenen alapul az ókori kezdetektől át korunkig az emberiség történetében, ha és viszont ez a miénk, ez a magyar a kereszténységre támaszkodik kizárólag, akkor túl sok jóra ne számítsunk betegségünk esetén. Egy műtét nem húsvéti körmenet, a tízparancsolat pedig nem véd meg a vírusoktól, hogy extrémebb példát most épp ne hozzunk.

Megértem én, hogy amióta a kedves vezető legalábbis szavaiban Mária kezébe adta az országot, és úgy viselkedik, mint valami misszionárius, mindenki szükségét érzi, hogy hozzá igazodva szenteltvizet böfögjön és a seggéből fújjanak a böjti szelek, de nem kellene annyira túltolni a biciklit, mint amit szerte Neriában mostanában tapasztalhatni. Az ateisták toleráns és liberális módon elnézik, mi több, támogatják azt az álszent közéletet, amitől a Fidesz a hatalom megtartását reméli, míg azonban a türelmes keresztények tűzzel-vassal meg akarnak téríteni mindenkit.

Még, ha senki meg sem akar térülni akkor is, ez esetben viszont felhúzzák az orrukat, és arról visítoznak, hogy őket lenézik a hitük miatt, mi több, hogy üldözve vannak. Ez a helyzet amúgy teljességgel abszurd, és mutatja hazánk tarthatatlan mentális és morális állapotát, de így alakult. S ha csak a szent szánkók melletti suttogásról van szó ádvent átszellemült idején, akkor az ember legyint csupán, mert tudja, hogy nem vagyunk egyformák, még ha Orbán szerint igen, illetve, akinek nem fújnak böjti szelek a seggéből, az szerinte nem magyar, és így tovább, és gy tovább.

Helyzetünk ebből a szempontból röhejesen tragikus, de mégis el tudjuk viselni, mert Füst Milánra hallgatva nagyvonalúak vagyunk. No de, mint már bátor voltam pedzegetni, itt életről és halálról van szó, amiben – bármennyire is szeretné Kásler – keveset segít a hit, hogy úgy ne mondjuk, semmit az ég egy világon. Bővebben keresztényi értéknek nevezte az orvoslásban Kásler a szeretetet, az odafigyelést, egymás tiszteletét, a gyámolítandók támogatását, amely fogalmak nagyszerű morális értékek, de ezek nem múlatják el a fogfájást, és nem gyógyítják meg a rákot.

Másfelől, amikor ezeket a száján kiejti, azt szeretnénk javasolni neki, hogy nézzen a gazdájára, és utána próbáljon meg röhögés nélkül mindezekről előadást tartani. Harmadrészt pedig nem kétséges, hogy ezek valóban keresztényi, ám mégsem gyógyító értékek, de le kell lohasszam a nagy lelkesedést, ezek amúgy általános emberi értékek is, ezért jelennek meg a legtöbb világvallásban. De vallástörténész sem vagyok, mint ahogyan fideszista sem. Ez utóbbi miatt nem lehet levenni a lábamról olyan műpátosszal, ami ráadásul hazugságokon alapul.

Ha kérhetném, nem kellene mindenbe belekeverni a kereszténységet, mert egyrészt átlátszó, másrészt egy idő után kontraproduktív is, amit az mutat a legjobban, hiába építi százszámra a templomokat a rezsim, a templomba járók száma csökken, hiába mondják azt, hogy ez egy keresztény ország, amikor nem az. Maximum nyomokban tartalmaz kereszténységet, mint mogyorót a rossz csoki. De mindez is még elviselhető, ha jó az ember humorérzéke. Ámde, ha nekilátnak minket keresztény alapokon gyógyítani, abba teljesen biztosan belehalunk.

A magyar egészségügy alapja a kereszténység – jelentette ki Kásler Miklós miniszter egy díjátadón, amivel azt a kényszerképzetet keltette az emberben, hogy létezik időutazás, és elrepültünk mi együtt valahová nagyon messzire. A XXI. században egy vallási fanatikusra bízni életünket és/vagy halálunkat, nem jelent jót az álmoskönyvek szerint, de majd a végén megtudjuk az igazi megfejtést. Amikor a tízparancsolat betartásától remélte a betegségek elkerülését és a gyógyulást, akkor azt hihettük, volt egy rossz pillanata, azóta viszont kiderült, hogy ez a pillanat végtelenül hosszú.

Én ugyan nem jártam orvosegyetemre, de valószínűsítem, hogy a hallgatók tanultak valamit az orvoslás történetéről, ha ilyen stúdium nincs, én kérek elnézést. No most, az orvoslás, a jelenlegi kontextusban egészségügy nagyon sok mindenen alapul az ókori kezdetektől át korunkig az emberiség történetében, ha és viszont ez a miénk, ez a magyar a kereszténységre támaszkodik kizárólag, akkor túl sok jóra ne számítsunk betegségünk esetén. Egy műtét nem húsvéti körmenet, a tízparancsolat pedig nem véd meg a vírusoktól, hogy extrémebb példát most épp ne hozzunk.

Megértem én, hogy amióta a kedves vezető legalábbis szavaiban Mária kezébe adta az országot, és úgy viselkedik, mint valami misszionárius, mindenki szükségét érzi, hogy hozzá igazodva szenteltvizet böfögjön és a seggéből fújjanak a böjti szelek, de nem kellene annyira túltolni a biciklit, mint amit szerte Neriában mostanában tapasztalhatni. Az ateisták toleráns és liberális módon elnézik, mi több, támogatják azt az álszent közéletet, amitől a Fidesz a hatalom megtartását reméli, míg azonban a türelmes keresztények tűzzel-vassal meg akarnak téríteni mindenkit.

Még, ha senki meg sem akar térülni akkor is, ez esetben viszont felhúzzák az orrukat, és arról visítoznak, hogy őket lenézik a hitük miatt, mi több, hogy üldözve vannak. Ez a helyzet amúgy teljességgel abszurd, és mutatja hazánk tarthatatlan mentális és morális állapotát, de így alakult. S ha csak a szent szánkók melletti suttogásról van szó ádvent átszellemült idején, akkor az ember legyint csupán, mert tudja, hogy nem vagyunk egyformák, még ha Orbán szerint igen, illetve, akinek nem fújnak böjti szelek a seggéből, az szerinte nem magyar, és így tovább, és gy tovább.

Helyzetünk ebből a szempontból röhejesen tragikus, de mégis el tudjuk viselni, mert Füst Milánra hallgatva nagyvonalúak vagyunk. No de, mint már bátor voltam pedzegetni, itt életről és halálról van szó, amiben – bármennyire is szeretné Kásler – keveset segít a hit, hogy úgy ne mondjuk, semmit az ég egy világon. Bővebben keresztényi értéknek nevezte az orvoslásban Kásler a szeretetet, az odafigyelést, egymás tiszteletét, a gyámolítandók támogatását, amely fogalmak nagyszerű morális értékek, de ezek nem múlatják el a fogfájást, és nem gyógyítják meg a rákot.

Másfelől, amikor ezeket a száján kiejti, azt szeretnénk javasolni neki, hogy nézzen a gazdájára, és utána próbáljon meg röhögés nélkül mindezekről előadást tartani. Harmadrészt pedig nem kétséges, hogy ezek valóban keresztényi, ám mégsem gyógyító értékek, de le kell lohasszam a nagy lelkesedést, ezek amúgy általános emberi értékek is, ezért jelennek meg a legtöbb világvallásban. De vallástörténész sem vagyok, mint ahogyan fideszista sem. Ez utóbbi miatt nem lehet levenni a lábamról olyan műpátosszal, ami ráadásul hazugságokon alapul.

Ha kérhetném, nem kellene mindenbe belekeverni a kereszténységet, mert egyrészt átlátszó, másrészt egy idő után kontraproduktív is, amit az mutat a legjobban, hiába építi százszámra a templomokat a rezsim, a templomba járók száma csökken, hiába mondják azt, hogy ez egy keresztény ország, amikor nem az. Maximum nyomokban tartalmaz kereszténységet, mint mogyorót a rossz csoki. De mindez is még elviselhető, ha jó az ember humorérzéke. Ámde, ha nekilátnak minket keresztény alapokon gyógyítani, abba teljesen biztosan belehalunk.

Németh Szilárd kilátogatott egy film forgatására. Hogy miért, azon majd mélázunk pöttyet, de most in medias res vagyunk, és a nyájas közönség elé tárjuk a sztorit, ami úgy megdobogtatta lankadozó szívünket. Szóval tehát, mint olvassuk a lapokban Molnár Áron színész szíves közlése nyomán, „Találkoztam ma egy forgatáson Németh Szilárddal, a Fidesz alelnökével. Jó napot – kezdtem egy kézfogás után, Molnár Áron vagyok, Gvadányi Józsefet játszom ebben a filmben. Milyen érzés magába szívnia egy kis kultúrát?” – Molnár szerint erre Németh visszakérdezett, hogy miért, nem úgy nézek ki, mint akiben van? Mire Molnár közölte, hogy nem.

Most mondjuk azt, hogy Molnár Áron for president? Akár mondhatnánk is, de attól őneki jobb nem lenne, ahogyan nekünk sem. Tehát csak a nem létező kalapunkat emeljük meg előtte, miközben színésztársaira gondolunk, akik némi apróért eljátsszák azt is, hogy Németh Szilárd egyáltalán érdemes a figyelemre, mi több, partnernek tekintik a NER-be simulva, amiért némi zsebpénzt és mindenféle díjakat zsebelnek be. Molnár Áron azért tetszik nekünk, mert biztosan tudatában van annak, ha így lájtosan lebunkózza a pacalszakácsot, annak következményei lehetnek. Molnár Áron nem forradalmár, hanem egy karakán ember, amiért megrázzuk a kezét.

Ám miután reményeim szerin alaposan kiröhögtük magunkat a jeleneten, amely bizonyította azt az olvasói véleményt, miszerint Németh Szilárdot azért tartja a gazda, hogy Kósa lehessen kihez képest okos, feltesszük azt a két kérdést, ami miatt nekiláttunk püfölni a billentyűzetet. Elsőként, és ami a lényegesebb, hogy mi az anyám valagát keresett a pacalszakács egy film forgatásán, milyen megfontolásokból látogatott oda ki. A válasz erre az lehet, hogy ez egy huszáros film, vannak benne lovak és magyar vitézek, ilyképp Németh a rezsi védése óta elvesztett identitását kereste, amit leginkább a kondér mellett vél megtalálni, de a gazda ilyen katonásnak szeretné látni.

Valljuk meg, ez az idea sem jobb annál, mint Káslerre egészségügyet, Vargára az igazságokat, vagy Szijjártóra külügyeket bízni, de nekünk ez jutott. Németh Szilárd mostanában katonásdit játszik, és így feljogosítva érzi magát, hogy ha egy film huszáros, akkor annak a forgatását ő megtekintse, reményein szerint nem azzal a szándékkal, hogy szakmai tanácsokat adjon. Ami levonható, hogy a fideszista képviselők, ahogyan évtizede permanensen levitálnak kiválasztottságuk biztos tudatában, mindenhez is értenek. Az én fatornyosomban az egyik a színház próbafolyamatát akarta figyelemmel kísérni az egyik, mert nem tetszett neki a teátrum globalista kínálata.

Tehát feljogosítva érzik magukat, hogy mindenbe belepofázzanak, és úgy általában mindenki tűri is magában morogva vagy csendesen, illetve olyan is akad jócskán, aki leborul. Németh Szilárd egy huszáregyenruhát látva, ha az jelmez is, késztetést érez, hogy odamenjen alkalmatlankodni, ahol neki az ég egy világon semmi keresnivalója. Ám, mint fideszes mufti, ha jogot formál arra, hogy odapofátlankodjon – a médiában „megtekintsen” -, akkor azon csodálkoznia nem kell, hogy ugyan szordínósan, de elküldik az anyukájába. S hogy erről ennyit mesélek, az azért van, mert ez a sztori azt mutatja, hogy van még remény.

Németh Szilárd viszont megsértődött, és az esetet úgy kommentálta a Facebookon, hogy „a forgatáson a Gvadányi Józsefet játszó Molnár Áron is elém pattant, hogy bebizonyítsa – Hadik jobbkezének szerepe és szelleme ellenében – milyen jól bebiflázta a rólam szóló baloldali szövegkönyvet is. Szerintem egy ilyen fiatal és tehetséges színésznek minden szempontból hasznosabb lenne, ha a forgatási szünetekben inkább Petőfi Gvadányi-versét vagy a falusi nótárius budai utazásáról szóló könyvecskét böngészné, s nem a gyurcsányi pártpropagandából töltekezne.” – Azt hiszem, ehhez hozzá tenni nincs mit, ezzel lett meg a kellő íve az egésznek.

Keretbe foglalva azonban, s nem azért, mert oly jól esik felidézni, képzeljük el ismét, midőn Németh Szilárd kérdez, hogy úgy néz-e ki, mint akiből hiányzik a kultúra, akkor ivói nyelven azt kell mondanunk, házhoz ment a pofonért. De ebből is kitetszik az a felsőbbrendűségi habitus, hogy a lelkem nagy valószínűséggel úgy vélte, a vele szemben álló – mint ahogyan ahhoz egyébként szokva van – mindezek után megerősíti, hogy ugyan képviselő úr, önben csurig van a kultúra, már épp készül kiönteni. De nem. Hanem szordínósan azt mondják neki: tuskó. Állítólag ekkor csönd lett egy kicsit, majd, mint látjuk, a pacalszakács elkezdett gyurcsányozni. És itt lett kerek a sztori.

Tegnap úgy játszásiból elmerengtem kicsit egy fikcióban, karikatúrában, amely azt volt hivatott vizsgálni kik azok, akik Orbán-beszédet hallgatni járnak, hogyan kerülnek oda és miért. Ám jól láttuk, perszehogy, az ujjamból szoptam az egészet, de nem bűnös, hanem ábrázolási, mintegy tömörítési szándékkal. És ezen a ponton tessenek felidézni esztétikai tanulmányaikból az egyes és általános viszonyát, azt, hogy ezekből aztán hogyan fakad a valóság megmutatása és a rejtett ítélethozatal. Ilyképp tegnap előttünk állt az a típus, akiknek Orbán beszél, és a linearitást megborítva ma lesz az a nap, amikor pedig megnézzük, miket is beszél ez az alak összevissza. Hogy ne mondjuk, hadovál.

És még csak nem is az egész szöveget vesszük górcső alá, mert a fasiszta uszítás arra méltatlan, hanem, ahogyan az előbb az egyes és általános karöltésére hivatkoztam, ezúttal pedig a rész és egész egylényegűségére hívnám fel a figyelmet, hogy a legkisebb molekulában benne van az anyag minden tulajdonsága. Orbán fasiszta uszítását mintegy fraktálként tárom a nagyközönség elé, amikor a képben egyre beljebb haladva fedezzük fel benne a végtelenségig ugyanazt. Ez pedig Orbánt nézvést a romlottság, aljasság és a gonoszság maga, egy olyan ember bimbózódik, feslik ki előttünk, ami típust már régebben is a történelem szemétdombjára hajítottak, csak kis hazánkban nem jött még el a végleges ideje.

„Liberálissá és érzékennyé akarnak pofozni bennünket.” – Ezt jelentette ki a kedves vezető a bávatag de annál lelkesebb és hangosabb tömeg előtt, és ebben az egy mondatban (fraktálok) benne van Orbán tágas és romlott univerzuma, amelyben az alapvető emberi értékek betartásának kérése számára pofozás és rajta való erőszaktevés. Amikor nem rúghat bele a menekülőbe – pofozás, midőn nem uszíthat melegek ellen, szintén, arcán való tenyércsattanásként éli meg, ha segíteni kell az elesetteken, rajta, illetve a természetén való két lábbal tapodás, ha ellenfelének is vannak jogai. Felesleges folytatni – pedig bőséggel lehetne – mi mindent él meg Orbán a gusztusa, jelleme. neveltetése ellen valóként.

Leginkább azokat a dolgokat, amitől amúgy embernek nevezhető az ember. Ha nem fogna vissza a gyerekszoba, néven tudnám nevezni, de inkább önökre a bízom a nehéz – vagy épp könnyű – feladatot. Sok mindent mondott még Orbán szombaton, egészen elképesztő blődségeket, amelyeknek egyetlen feladata volt, hogy a hívei elhaladva egy koldus mellett belerúgjanak, Gyurcsányt látva akasztani támadjon kedvük, egyáltalán, az az elvárás, hogy mindegyiknek csattogjon a foga és liberálisokat früstököljön, illetve irtsa az írmagjukat is. Orbán beszéde nettó közösség elleni uszítás volt, és ezért is számon fogjuk kérni, mint annyi sok mindenért még. A cél szentesítve az eszközt azonban az uszítás hiátusait kitöltve egészen elképesztő hülyeségeket beszél.

Azok, akik emberré akarják pofozni őt, Mária kezéből Brüsszel lába elé szeretnék tenni az országot, és ez a kép már fölvet bizonyos diagnosztikai gondolatokat. Nyelvünk tanáraként tudom, hogy bizonyos fix helyesírási hibák a debilitás jeleiként értelmezhetők, és, bár nem vagyok pszichiáter, azt is sejtem, az Orbán beszédében mutatkozó képek mit jeleznek. Egy, az őrület felé lavírozó organizmus megnyilatkozásai ezek. Ebből az egészből, ha véget ér, királydrámát fogok írni, ha Shakespeare-ént újjászületek a bizonytalan jövőben. Egyébként nem akartam többet a mai dolgozattal, csak ezt megmutatni: kezd megőrülni a manus, így csak rajtunk múlik, mit kezdünk vele, hová bökjük azt a szurit.