Demokratikus agrárország

Semjén Zsolt visszatért a gyökerekhez. Fölidéződött benne a tudományos szocializmus névre hallgató diszciplina, ami arra szolgált Kádárnál, hogy az elvtársak hitét tudományosan megalapozza. Legalább annyira, hogy, mint emlékezhetünk néhai Lékai bíborosunkra, aki szerint a papi szemináriumban az ő hitét alapozták meg szintén tudományosan, amiből az fakad, illetve mutatkozik, hogyha az ember ideológiák vagy hitek mentén szervezi meg az életét és a gondolkodását, akkor lököttnek tűnik. Ha pedig hitek és ideológiák irányítanak egy országot, az nem lehet demokratikus, ahogyan agrárország sem.

Kies hazánkról beszélek, és Semjénről meg Szijjártóról, akik szíttak valami lassú mérget tegnap. Az egyik szerint (Szijjártó) Európa legdemokratikusabb vezetője a gazdája, eszerint tehát országunk a demokrácia öblös fazoka, benne minden demokratikus jókkal, és ezen a ponton reméljük, Szijjártónak nem cserepes a szája, mert még fölreped, ha elröhögi magát. A másik opció szerint viszont mindezt komolyan is gondolja, akkor azonban a bajok nagyobbak, mint gondolhattuk volna. Elég csak a dróton rángatott bátor százharminchármakra gondolni, parlamentünk eszement urára és a választások különös történéseire.

Mindenről köteteket lehetne írni, és minden kötet végén bebizonyosodna, hogy ez az ország nem a legdemokratikusabb országok legdemokratikusabbja, hanem valami egészen más. Erre még visszatérünk, de vonjuk be a sztoriba Semjént is, aki vadászszenvedélyét igazolandó már nem tudja, mit találjon ki, és kinevezte kies hazánkat agrárországnak, mint egy negyven évvel ezelőtti pártszemináriumon. Igaz, már akkor is az volt a tudományos meghatározás, hogy Magyarország agrár-ipari ország, ezzel büszkélkedett az MSZMP, mint annak bizonyítéka, hogy felszámolta Horthy feudalizmusát.

Akkor ezek szerint visszatértünk ugyanoda. Vezérlő eszméinkben mindenképp, elég csak ránézni a Kossuth térre vagy a bocskaiban bokát csattogtató új elitre, és máris érezzük a dohszagot. Node, hogy parasztságunk még mindig bő gatyában és nagy bajusszal, meztélláb megy kaszálni a rétre, az nem egészen biztos, mint ahogyan az is kérdéses, hogy van-e még egyáltalán magyar mezőgazdaság. Földesurak igen, zsellérek is, kastélyok is, de, hogy az uradalmakban mi folyik, azt senki nem tudja. Annyi biztos, hogy Túró Rudit vetnek és aratnak, viszont Semjén fejében erdő, rét, puska és kasza összefolyik, így válik kies hazánk agrárországgá.

Amelyben autókat szerelnek össze. A dolgok viszont összeérnek, mert amikor Semjén elkezdett agrárországozni, Szijjártó a magyar demokrácia dicsőítésében odáig jutott, hogy kormányunk konzervatív, hazafi és népi. Ja, és kereszténydemokrata, hogy végleg keveredjen benne Horthy és Rákosi, hogy meg kell a szívnek szakadni. Hogy Semjén a vadászatát azzal igazolja, miszerint ez egy agrárország volna, az csak szimpla baromság, de amikor Szijjártó nekilát magyarázni, miféle demokrácia a miénk, azzal csak egy dolgot igazol, hogy semmilyen. Tegnap tehát kiderült, hogy demokratikus agrárországban élünk, és ez a meghatározás hiányzott még a boldogságunkhoz.

Más sem. Íme hát, megleltem hazámat, sóhajthatnék fel J. A. szavaival, ahol és amelyben egy futsalos hisztigép a demokrácia fokolója, egy puskabuzi a gazdasági berendezkedés meghatározója, Schmitt Mária ehhez ételmezi a történelmet, Németh Szilárd bográcsban főzi a pacalt, Kósa pedig az ész. Az atyuska pediglen az erkélyén iddogál Nagy Ferenccel. Jobb ennél nem lehet, és már nem is kell. Csak annyi, hogy mentsen meg tőlük a Kisjézus. Mert miközben mindeme szépekkel tömik a bávatagok fejét, a LIBE emberei csalódottan térhetnek vissza Brüsszelbe, de igazán nem tudjuk, mire számítottak, amikor személyesen jöttek el hozzánk.

Ez itt a gonosz birodalma, már látják ők is megint és újra. Mert és ugyanis azt fogalmazták meg, hogy azok az aggályok, amelyeket 2018-ban az EP megfogalmazott a magyar jogállamiság helyzetét illetően, továbbra is fennállnak, sőt bizonyos aspektusai romlottak is. Szordínósan megjegyzem, ehhez nem kell libének lenni, elég kiállni a sarokra, nézni a kék plakátokat, a stop Gyurcsány aláírós standokat, mindeközben hallgatni a Kossuth rádiót, ahol sok örömök mellett őket is gyalázzák. Mert ilyen egy demokratikus agrárország, benne a pálinka mint alapvető élelmiszer, és a stadionokban lobognak a családok évének zászlajai buzizás közben. Ilyen lett magyar hazánk.

Az ítélet napja

Miként azt vélelmeztem, de olyannyira, hogy az már a tudás bizonyossága volt, az uniós küldöttség még meg sem érkezett, még nem is üdvözölték egymást a felek, egymás szemébe sem néztek, de Varga Judit már visít, mint a szopós malac, hogy hozzák az ítéletet. Mintha csupa Virág elvtársak érkeznének Gogolákné elvtársnőkkel az oldalukon, így máris meg lehetne kérdezni akkor Varga Juditot, hogy mi szerepel a dokumentben, kötél általi vagy gulág, mert nem mindegy. Az uniós küldöttség azért látogat boldogságban feredő kies hazánkba, hogy körülnézzen benne mint jogállamban, tanulmányozza a bimbait és vadhajtásait.

Varga Juditnak az volna a feladata, hogy körbevezesse őket a jogállamban, hogy benézzenek annak minden zugába, és örömmel állapítsák meg, az élet szép, a madarak pedig errefelé különösen bájosan csácsognak. Varga Judit azonban ilyet tenni nem tud, mert egyrészt az a delírje, hogy szép hazánk a jogállam tankönyvi példája, másrészt viszont nem tudja, az micsoda. Emlékezhetünk, hogyan veri a habot egyfolytában, hogy kéri a definíciót meg a táblázatot róla, hogy mi is az. No de, ha maga sem tudja, hogyan mondhatja, hogy szép hazánk mégis az, az ilyen következetlenségtől meg kell a szívnek szakadni, illetve cserepes szájjal vigyorogni szélesen.

Ehhöz képest van a zsebben az ítélet Varga szerint, az unió küldöttsége nem azért érkezik, hogy megvizsgálja, igazak-e a hírek a melegekről, civilekről, menekültekről, ügyészségről, bíróságról, médiáról, szóval az orbánizmus totalitárius lényegéről. Hanem, fejti ki Varga, azért, hogy beleavatkozzanak a magyarországi választásokba. Láttam is náluk zacskó krumplikat, szja visszatérítéseket és Bözsi utalványokat, az uniós küldöttség elfoglalta a tévé székházát és fölszedte a macskaköveket. Ezen a vonalon is ringatózhatnánk tovább, engemet mégis ez az ítélet izgat, ami Varga szerint előre megíródott, pedig magyarul sem tudnak, és a pálinkát sem szeretik.

Érdemes egyébként azt a habzó szájú visítást, amit Varga tegnap művelt, slágvortokban végigvenni. Ehhez nem kell egyéb, mint a megfelelő oldalon csak a cikkek címeit tanulmányozni, amelyek mind Vargát idézik, és máris előttünk áll maga az igazságügyis. Haja lobog, szeme csillog, és kardjával védi a gazdája seggét. De azért szemezgessünk belőle: az EU rossz hangulatát próbálják meg rákenni Magyarországra, az EU képtelen volt a járvány elleni védekezésre, Magyarország szabad, független ország, megvédjük a családokat, a nonszenszek nonszensze, hogy értékvitához kötik a kifizetéseket, Magyarország maga dönt a sorsáról, és természetesen boszorkányüldözés.

Ha most kaján volnék, akkor azt írnám, – mondta, és felült a seprűjére. Ám inkább azt jegyezzük meg, hogy ez már nem is kardozás, hanem Varga Judit fogja a macsétéjét, és pörög, mint egy eszement dervis. Ahelyett, hogy azt mondaná a küldöttségnek: Isten hozott, kerüljetek beljebb, íme, itt van a jogállam. Az élet nem annyira bonyolult, legfőképp nincsen tele strigákkal és lúdvércekkel, akik a magyari emberek életére törnek. Varga visítozása maga a szerelmetes vallomás arról, hogy vaj van a füle mögött, ezért nem akar kimenni a napra. Emiatt azonban olyan hangulatot teremteni, mintha egy Hieronymus Bosch kép közepén csücsülnénk, enyhe túlzásnak tűnik.

Vagy inkább a félelem megtestesülése. Ez egyébként abban is megmutatkozik, hogy a kedves vezető szóba sem áll a jeles küldöttséggel, akiknek a látogatása egyébként teljesen felesleges. Ha arra menne ki a játék, hogy nem adnak pénzt ennek a mi diktátorunknak, mindegy, már szerzett sokat, amit az unokáink is fizetni fognak. Más folyomány nem látszik jönni a látogatásból, esetleg hümmögve hazamennek, kijelentik, hogy kies hazánknak köze nincs a demokráciához, mire Varga rávágja, hogy na ugye, megmondta előre. Kész volt az ítélet. Persze, hogy kész volt, ahhoz ide sem kell jönni, szép hazánknak ugyanis már szaga van. Messziről bűzlik.

Számmisztika

Látjuk tátott szájjal, hogy még meg sem nyílt igazán, az agancskapu sem tárta ki teljesen kebelét, de már hétszázezren vonultak át alatta, hogy részesei lehessenek Semjén örömeinek, s ekként váljon eggyé a nemzet, és feltétlenül naggyá is ránézésre. Ez a vadászati univerzumkiállítás legalább akkora siker, mint minden is, amihöz a kollégisták hozzányúlnak. Nem kell ide Paracelsus vagy más alkimisták, elég csak Kövér pedellus ujjának érintése, és minden arany lesz. Innen nézvést, hogy tülekszenek a népek fanyulat láthatni, érthető a sok gond, vesződség és legfőképp a pénz, ami ideszülte nekünk ezt az egyetlen örömünket.

Ellenben a számos képen, amit a média elibénk tár a nagy eseményről, lézengenek a népek csupán, így, ha hétszázezren voltak, akkor javarészt jól elbújtak, ami viszont onnan érthető, hogy Semjén pár napja azt bírta mondani, hogy kies hazánkban a sorosisták üldözik a vadászokat. A hétszázezer rajongó titokban látogatta tehát a műanyag Jézusra, guruló Szent Istvánra hajazó tárlatot. Vagy pediglen az egereket is beleszámolták a publikumba, akik a kitömött oroszlánok füleit rágicsálják, hálát adva a NER-nek a bőséges eledelért, és indulnak kezet csókolni Semjénnek, hogy ezt tűzön-vízen keresztül létrehozta.

Egérimába lesz foglalva a neve, a miénkbe kevésbé, de most nem azért gyűltünk egybe, hogy kajánkodjunk Semjén nyomorán, mert megtettük azt már elégszer. Hanem azon mélázunk inkább, hogy miért kell a számokkal permanensen bűvészkedni, hogy kit akarnak átverni, ha csak nem az imperialistákat, mert bennünket bajos, Mert és ugyanis ezzel párhuzamosan, hogy hétszázezer bávatag ment el a véres búcsúba, azt is megtudtuk egyként, majdnem egy füst alatt, hogy átlagos keresetünk immár négyszázezer fölött van, ami ugyanúgy jöhetett ki, mint a panoptikum látogatóinak sokasága, tehát ráütve a hasukra erősen.

Az ember mindig körülnéz a diadalmi jelentések után, és azon tűnődik, hogy miért nincs, ami a Fidesz szerint van, nálunk lévő pénz, paripa, fegyver és boldogság. S ha az ember nem volna szemét kétkedő a Fidesz állításaival kapcsolatban, azt hihetné, hogy csak az ő ege felett van borulat, mindenki másra pedig süt a boldogság nyalogató napja. Szertenéz és nem leli honját a hazában, vagy csorog neki a házfalon a vöröslő fájdalom, és mindez azért, mert mindenféle számmisztikával akarják őt átverni. Röpködnek a zsebében maradó milliárdok, mindenkinek percről percre egyre jobb és jobb. Holott rossebeket, illetve lószerszámot, mama.

Az ilyen számmisztika, amit a Fidesz űz, ismerős nemzetünk idősebb tagjainak, akik emlékszünk a permanensen teljesített, sőt túlteljesített ötéves tervekre Az égből potyogó traktorokra és az évről vére megdőlő termésátlag csúcsokra, és a többire. Egy hatalom akkor dobálózik a számokkal, ha valamit el akar takarni, a kudarcot elrejteni. Bedobja az éterbe a hétszázezer látogatót, a másfél millió konzultáció kitöltőt, és például azt, hogy harminc év alatt hány ezermilliárdot óhajt fordítani akármire. Csak arról nem esik szó, hogy a jelen milyen nyomorult, hogy semmi sem az, aminek látszik, és legvégül, hogy semmi sem, vagy alig is valami igaz.

Ilyeneket lehet játszani, és a történelemből tudjuk, hogy szoktak is, de egyszer minden kiderül. A titkosítások feloldódnak, a király pedig meztelen lesz egészen. Ez is ismerős, és szánni való az a buzgalom, amivel a Fidesz igyekszik hasba akasztani voltaképp a saját szimpatizánsait is, aki valójában egy vetített képért rajonganak. Ők fognak csalódni és nem mi, viszont magunkra nézvést én legalábbis a magam nevében hangosan kijelentem, hogy hazudjanak mindenféle hasraütős számokat egymásnak, és akkor adják tovább, ha kibírják röhögés nélkül. De oktondi vagyok. Kibírják. Sőt, még fokozni is tudják, ahogyan hajdan a kettőt kölkező disznónak tíz fia lett, mire a központba ért az adat. Voltaképp itt tartunk.

Orbán, a beszari utcai harcos

Orbán Viktor nagy király nem fogadja az Európai Parlament állampolgári jogi bizottságának tényfeltáró küldöttségét. A hét jóember a jogállami normák kies hazánkbéli állapotáról óhajt tájékozódni, ez ügyben pedig kihallgatást, audienciát mintegy kértek Orbán Viktor nagy királytól, aki elegánsan fölemelte duci középső ujját, és bemutatta a heteknek. Mindeközben pedig azt mondta nékik, nem járulhatnak a trónusa elé, sőt, még birodalmának panorámáját sem mutatja meg nekik a legendás erkélyről. Indoklásul annyit hozott fel, hogy csak, illetve még annyit sem, csak profánul kijelentette, nem.

A maga módján bölcs és előrelátó volt a ganyéságban, hiszen volt olyan, hogy az Európai Parlamentben kellett volna megjelennie, amire azt üzente, ő múlhatatlan, halaszthatatlan országos ügyeket intéz buzgón szuszogva, aztán kiderült, hogy valamelyik náci cimborájával vacsorált. Münchenbe sem ment el a nyáron meccsnézőbe, ami az ő horizontjával, mániájával és nívójával maga az áldozatok netovábbja, ha pedig úgy tetszik, beszariságának ékes bizonyítéka. Annak a megvetendő tulajdonságnak, amellyel nem mer szembenézni a valósággal, ha az akármennyire is zavarhatja a békés emésztésben.

Nem most kezdődött ez nála. Mert soha nem feledem, hogy amikor a holocénban, amikor ég halandó és esendő léleknek a közelébe lehetett férkőzni, és voltam olyan hülye, hogy interjút készítsek vele, föltettem neki a kérdést, mit szól az ÉS riportsorozatához, amelyben a tokaji szőlők nem is taggyűlését, a ne mi nyerjük a legtöbbet alávaló kijelentését és annak folyományait boncolgatták. Azt felelte nékem, hogy ő ilyen sajtótermékeket egészségügyi okokból nem olvas. Azóta eljutott a valóság teljes tagadásáig, azóta neki kellemetlen ember a közelébe nem mehet. Interjút nem ad, boldogkarácsonyozik vagy függöny mögé bújik.

Nem a sajnálat mondatja velem, de elég szar lehet így élni, és abban az országban is az, amelyet egy ilyen ember irányít most már teljhatalommal. Ezen a ponton Orbán jelleméről kellene beszélnünk, de azt kell látnunk, hogy ilyenje nincsen neki, ilyen éthoszt még nyomokban sem tartalmaz a manus. Ezt, mi pórnépek jellemtelenségnek szoktuk nevezni, Orbán nagy király azonban ezen is túlmegy, ha lehet olyat tételezni, hogy a jellem negatívba fordul, ennek a jelenségnek azonban még nincsen neve a szakirodalomban. De majd lesz neki, ha pszichiáterek és történészek együtt állapítják meg az orbánizmus ismérveit.

Az utcai harcos, aki ökölbe szorított kézzel fotózkodik, a médián keresztül üzenget, monológokat ad elő a Kossuthon, kormányhatározatokban állapítja meg saját nagyszerűségét és klakőröket alkalmaz a fasisztoid haverjai közül, milliárdokat költ rendszerének dicsőítésére, de egy kérdést föltenni neki nem lehet, ami a legkisebb karcolást is ejthetné a nagyszerűség monolit szobrán. Ez az ember fél. És nem ontolóigai módon, mint a vallásba és istenbe menekülő halandó, hanem attól fél, hogy egyszer szembe kell nézni a nyüves életével, és Ivan Iljics mintájára meg kell állapítania róla, hogy iszonyú volt.

Ha kérdezni engedne, önmagával kellene szembenéznie, azzal, kellene elszámolnia, hogy mit művelt az országgal kénye-kedvére, de nemhogy az őszinteségre, de a lehető legapróbb kellemetlenség elviselésére sem képes. Gyávaságát nagy pofával leplezi, a harcos egyetlen kérdéstől is retteg, az egész pártját és kormányát, a sajtóbirodalmát arra tartja, hogy elfedje a valóságot nem csak a bávatagok, hanem most már önmaga elől is. Amikor Varga Juditot szerelmetes pillantásokkal fölvette a csapatba, akkor ki is jelentette, az a feladata, hogy őt védje az Unióban és az Unióval szemben. Csak akkor nem kellene igazságügyi miniszternek nevezni.

Senkit nem kellene annak nevezni, mint ami a munkakönyvében van. Szijjártó sem külügyes, hanem egy ordibáló Orbán védmű, Kovács levelező ennek a sunyi, Novák pelenkaügyes pedig a pátoszos fajtája. Végig lehetne menni mind az összes talpason, akik arra vannak, hogy Orbán seggét védjék, az aljasságait magyarázzák mint valami papagájok, és a Fidesznél ezt nevezik kormányzásnak. Mégis, most Orbánról és a mostani küldöttségről van szó, akik elől épp aktuálisan menekül, viszont jól látható a maga helyett harcba küldött Varga J. mit fog delirálni az egészről.

Soros, kettős mérce, és ad abszurdum, az EP tényfeltáró bizottsága súlyosan egyoldalú kritikát készül megfogalmazni, nem tudnak magyarul, az ellenzék prominens szereplőivel találkozgatnak, a magyar miniszterelnököt meg sem keresték, illetve mondják meg, mi az a jogállam, ami viszont a NER maga. Sőt, nekünk ne mondja meg senki, hogyan éljünk, Brüsszel azért támad, mert nem kérünk a migráncsokból, illetve, mert az LMBTQ-sokat nem engedjük be az óvodákba. Csak ne tudnám előre, mint ahogyan azt is, hogy bár Orbán nagy király fogadni nem merte, de pénteken a Kossuthon elhajtja a brüsszelieket a nuniba, a felszopó ember pedig örül. – Köpni kell.

A Covid a mi Reichstagunk

Történtek tegnap lényegbe vágó dolgok, miszerint a bátor százharminchármak megszavazták a rendeleti kormányzás meghosszabbítását január 1-ig. Onnan már csak egy ugrás az április, és akkor minden lehet. Ilyképp, amikor emiatt háborog és szörnyülködik az ember, az nem azért van, mert ez a cirkusz a mostani mindennapjainkat tenné tönkre – azoknak már mindegy –, hanem a gyerekekét vagy a kisonokákét, bár lehet, hogy már nekik is lőttek, az ő jövőjüknek. Ha nem lenne teljesen világos, feltételezem, hogy a járvány, és a hozzá kapcsolt riogatás, a tőle kapott, illetve eredeztetett felhatalmazás, az ezzel való visszaélés bele fog szólni a választásba, amelytől a galeri elűzését reméljük.

Minden lehet, és Orbán mindenre képes is, efelől kétségünk nincsen. Nem árt figyelmeznünk ebben a kontextusban arra, hogy az ilyen helyzetben kiadott rendeletek – kétharmados törvényben meghatározottak szerint – felfüggeszthetik egyes törvények alkalmazását, a törvényi rendelkezésektől eltérhetnek, és a kormány egyéb rendkívüli intézkedéseket is hozhat. A Covid a mi, illetve Orbán Reichstagja, amire mutogatva, illetve amivel indokolva minden galádság megtehető. Úgy is mondhatnánk, Orbánnak úgy kell a negyedik hullám, mint egy falat kenyér, és látszik is. Nem nagyon igyekszik ellene tenni semmit, sőt, noszogatja, ha az egy helyre terelt, korlátok nélkül dzsemborizó eucharisztikusokra gondolunk.

Viszont, ha most gyakorlati haszna a veszélyhelyzet meghosszabbításának csak a még zavartalanabb lopás, nos, az sem kevés, de most már igazán nem oszt és nem szoroz. Így az sem, hogy ezzel párhuzamosan újabb, nagyon súlyos milliárdok sorsa felől döntöttek, arról szavaztak a bátrak, hogy a haveroknak átpasszolt egyetemek alapítványai nem kevesebb mint ezerhatszázharminc milliárd forintot kapnak 2026-ig. Nos, egyrészt ennyi pénz nem létezik, mert az összes Mészáros bukszájában van már, másrészt pediglen fél évvel a választások előtt nem komilfó ilyen sok lóvéról ilyen hosszú időre dönteni. Mindez is azt jelzi és mutatja nekünk, egyáltalán meg sem fordul a fejükben, hogy a választásokon veszíteni is lehet.

Ez pedig riasztó ránk nézvést nagyon. Megengedem, hogy mindenki a vérmérséklete és hite szerint riadjon, ám, hogy az emóciókat irányítsuk kicsit, megmutatom, milyen nívójú alak ül rá a lelkünkre és szíja a vérünket már évtizede. És szeretné is szívni még ugyanaddig, hacsak agyvérzést vagy infarktust nem kap az elzsírosodott szíve miatt. Tegnap volt a szabad pálinkafőzés engedélyezésének tizenegyedik évfordulója, ezért Orbán szabad ország szabad pálinka felkiáltással elment egy paraszti házhoz nem röfinézőbe, hanem pálinkát inni, és mindezt a tőle telhető legteljesebb természetességgel, hogy úgy ne mondjuk, spontánul. Inni érkezett kamerák kereszttüzében, ami szíve joga. A kampány is, de, hogy ezzel, az már egy szint.

Egy nívó, amit Orbán saját magának álmodott meg, mint a nép egyszerű, vagyontalan gyermeke. Ő alapvető élelmiszert szopogat faluhelyen, kolbászt tölt és koviubit pancsol, miközben szétlopja az országot, és a számonkérés elől a hatvanpusztai bunkerbe óhajt menekülni. Ilyen háttérrel különösen érdekes a veszélyhelyzet meghosszabbítása, Orbán egy újabb kísérlete arra, hogy felépített fasiszta feudalizmusa a nyakunkon maradjon. Egyébiránt az ember ilyenkor, amikor az elevenjébe – és a megalázottak és megszomorítottak elevenjébe – ható és hatoló rendelet, törvény – már édesmindegy – születik, akkor úgy halkan reménykedek, hogy csak nekilát már valaki ordítani, és aztán ilyen reménykedő állapotban is maradok.

Világvége még nincs, de lehet, amit az is mutat, hogy e héten kies hazánkba érkezik az Európai Parlament állampolgári jogi bizottságának tényfeltáró küldöttsége, akik szerettek volna eszmét cserélni Orbánnal, de nem hajlandó találkozni velük, inkább parasztbácsikkal iddogál. Őt megvezetheti, ő nem is kérdez semmit, hanem pelenkát cserél magán a behugyozás után, amit a megváltó és próféta szerény hajlékában való megjelenése okozott. Ezek az európaiak meg kérdeznének, firtatódnának, és nekik csak nem lehetne azt felelni, hogy boldog karácsonyt. Más viszont Orbán tarsolyában nincsen. Már ez is alig. A manus kezd teljesen lecsupaszodni, a demokráciaminimumok látszatára sem ad. Covid van? Van, akkor szüret. Ez a lelke.

Novák K. apokalipszise

Novák miniszter erődemonstrációnak érezte az általuk gründolt demográfiai csúcsot, ilyképp az lehet, hogy az augusztus 20-i giccsparádé pedig nemzeti nagylelkünk előbuggyanása volt a csikóbőrös kulacsból. Ízlések, értékek és eszmék különbözően vannak jelen az egyes organizmusokban, Novák miniszterben ekképp. Ez a világ lenyomata benne. Mint volt szíves kifejteni, a demográfiai csúcs – ami tényleg nem tudjuk mi célt szolgált az ünnepi kosztümök megmutatásán túl -, azért volt erődemonstráció, mert azon a szomszédos nagyhatalmak képviselőin kívül megjelent maga Mike Pence, Trump alelnöke is, akivel nem kellene annyira dicsekedni.

Kinek milyen a gusztusa persze, sőt, madarat tolláról, Orbánt pedig a haverjairól ismerni meg, bár ez csak ront az amúgy is gyászos összképen. Magának a demográfiai csúcsnak pedig épp Orbán maga adta meg az összegzését már Novák miniszter előtt pénteken a Kossuthon. Ez annyi volt, hogy a végén az amúgy is a konyhában kikötő nők szüljenek két rántott hús klopfolás közben, különben jönnek az afrikaiak a kis ágyékkötőikben és lerombolják sokat szenvedett keresztény hazánkat. Novák miniszter meg vasárnap delirált a Kossuthon, ami olyan pártrádió, ahol az elvtársak kifejthetik a direktívákat, és még csak fizetni sem kell érte. Mi tesszük meg azt, holott nem is akarjuk egyáltalán.

No most, míg pénteken Orbán azt a vízióját tárta elibénk az éter hullámain keresztül, ha nem toszik eleget a magyar, jönnek az ősemberek, Novák erre úgy kontrázott rá, hogy az egész, általuk műveltnek tartott világ is hasonlóan vélekedik. Itt voltak a demográfiai csúcson a Fidesz politikájának dicsőségét zengeni filozófusok, vállalati emberek és olimpiai bajnokok, és a legfőbb aduász, Mike Pence. Mindebből kitetszik, nem válogatnak a decens közönség toborzásában, ha arról van szó, hogy Orbánnak bólogassanak – van az a pénz, ugye –, de mindenféle olimpiai bajnokokra hivatkozni mint demográfiai szakértőkre, ez már delikát. Nem csoda, hogy fogyunk.

Egyébként mókás, amikor lefizetnek valakit, hogy a valagukat nyalja, akire aztán mint komoly tekintélyre lehet hivatkozni, mint legutóbb Tucker Carlsonra, ilyképp ezek a megnyilvánulások nem mások, mint fizetett hirdetések. Igaz, legutóbb már volt olyan orgánum, amelyik pénzért sem közölte Orbán hirdetését az Európai Unió kipcsak víziójáról, mert – mondták az orgánumok – nem fér össze a tartalma az általuk képviselt értékekkel. Mi, panelporolik, ezt magunk közt fasiszta ideológiának mondjuk, a kocsmában szoktuk kifejteni az ismérveit egymásnak, de ezek szerint a liberális újságok is isznak, amitől föloldódik bennük a műkeresztény pátosz.

A Fideszben és Novákban viszont benne lobog ez a tűz, hogy egy óceán sem képes eloltani, és biblikus képeket hoz elő. Novák miniszter ugyanis azt vizionálta a Kossuthon, ha kies hazánk letér a fideszi útról, ahogyan 2002 és 2010 között egyszer már megtette, akkor porig lehet rombolni, amit fölépített mint valami szorgos hangya vagy jótündér. Ezen a ponton pedig Novák miniszter szemében fellobbant a téboly lángja, Jerikó tűnt fel benne, patás ördögök és rézfaszú baglyok, amint tarolják le a Fidesz által megalkotott minden földi jókat, és a haza elveszik. Maga az apokalipszis tűnt elő Nováknál, sőt, itt és most. Azonnal.

Mindebből kitetszik az a kényszerképzet, hogy a Fideszen kívül élet nincsen, rajta túl csak a nemzethalál van, amit túlzásnak érzünk, mert azért máshol is fütyölnek a madarak. Mindazonáltal az attól való szorongás, hogy porig lesz rombolva a NER építménye, némileg megalapozott azzal a toldással, hogy az éppen nem a nemzet halálát, hanem az Orbán-fogságból való szabadulását jelenti, amit széles körben zenével és tánccal fognak ünnepelni az emberek a tavaszi virágos réteken. Ezen túl viszont még az a kérdés is föltehető volna, hogy mi az, amit a Fidesz uralkodásának véget érni nem látszó ideje alatt fölépített. Az én nézőpontomból ez kevéssé látszik.

És legvégül, de igazán csak az őszinte kíváncsiságtól hajtva azt szeretném tudni, mi értelme volt ennek a Kossuthon elhangzott tirádának. Mi volt a cél és a vezérlő motívum. Ez nehezen kihüvelyezhető, mert információ nem volt benne, nem is szórakoztatott, így sokkal rövidebben is meg lehetett volna úszni az egészet. Orbán a legnagyobb király és mi vagyunk a nemzetmentő megváltók. És kész is, a felszopó műsorvezető pedig rávágta volna, hogy ámen. Így ért volna véget az Orbán-egyház istentisztelete, ami után Novák K. mehetett volna a konyhába főzni. Mert a végén úgyis ott köt ki, ahogyan azt az új próféta előtte kifejtette nekünk.

És velem mi lesz?

Drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, magát kérdezem, mint országunk jóltevőjét, hogy és velem mi lesz? Tudja, mint a teleképben a vörös bikás reklámban, amelyben a Télapó az italtól beállva elszáll, huss, a habos levegőégben a zsákjával, és a bamba rénszarvas kiállt utána, hogy velük meg mi lesz. Hasonképp én is. Bár, ha Télapóra gondoltam és nem Mikulásra, máris látjuk a bajok gyökerét, de nem hiszem, hogy e világnézeti különbözőség miatt nem teccett rám gondolni a nagy osztásban. Hanem tán épp amiatt, mert soha és egyáltalán nem teccik merengeni senki sorsa fölött, csakis és kizárólag a saját kis nyüves hatalma jár a fejiben magának drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, mi egyetlen örömünk.

Legalább egy acskó krumpli erejéig gondolt volna felém és sorsosaim felé, de a nagy francokat. Elmondom magának a sztorit azzal az ontológiai felütéssel, hogy ugyan játszásiból most rívok magának az acskó krumpliért, hogy dramaturgiai helyzetet hozzak elő, melyben aztán leleplezem magát, mint valami rossz szobrot. És e folyamat kezdő eleme maga a jól irányzott kérdés, akárha bamba rénszarvas, hogy és velem mi lesz? Én magam ugyanis jódógos, jómunkásember vagyok, de még nem eszem a nyugdíjasok kenyerét, bár hatvan fölött jár éveim súlya, és mégis. Nyugdíjasként tehát nem teccik rám gondolni a nagy osztásban, bár bízvást nevezhetnénk a Nagy Osztásnak is, amivel szavazatot igyekezik vásárlani a bávatag alattvalóktól.

Enmagam, hogy kitárulkozzak itt magának drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, a hatvanas éveimet taposom immár, s mint gondolhatja, nem jószántamból, hanem, mert az idő röpül csak úgy a maga örömére a gyalázatos. És szingli vagyok így a hatvanadik után, mert úgy alakult, hogy különmentünk a gyerekeim anyjával, mert nem főzött jól. Nem igaz, tudott főzni, csak gondoltam így kerülök a maga szívihez közel, mert ki teccett jelenteni nem is oly rég, hogy a nő az a konyhában köt ki végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Mindegy is, a fontosság a külön levés és a szingliség egyfelől, másrészről pedig, hogy momentán nincsen gyerekem se. Vannak, de kiröpültek, és az magának mit sem számít, mint kitetszik.

Pedig onoka is van, négy darab, akik majd aztán (három közülük) magának szülnek, ahogyan Kövér doktor delirálta hajdan. A negyedik kis férfigyerek meg kis katonája lesz magának, úgyhogy én megtettem a saját dolgom, elvégeztem a föladatot, a gyerekek már saját lábon, és még csak nem is Spanyolba. De, hogy egyik szavam a másikba öltsem, olyan vén öreg sem vagyok, hogy a fülem lekonyulna, már nem szoptatok-pelenkázok, egyedül is vagyok, és hangsúlyozom, jódógos, jómunkásember, és a Nagy Osztásban kimaradtam a szórásból. A gyerekesek kapják a lóvét, a protkósok szintúgy. Más azonban mintha nem is létezne a maga számára ebben a nyüves hazában, holott sokan vagyunk egyik halmazba sem tartozók, sőt, rengetegen nagyon.

Ilyképp sorsosaim nevében kérdem immár többes számban, hogy velünk meg mi lesz, pedig maga nem is szállongó Télapó vagy Mikulás a habos levegőégben. Le vagyunk mi szarva? A mi szavazatunk már nem is kell? Próbálná azért megvásárolhatni a mi lelkünket is gesztusokkal, hogy mondjuk a fröccs vagy a koton áfáját leviszi, vagy nem tudom, mi szolgálhatná a mi javunkat, akik, s ezt nem győzöm hangsúlyozni, már nem szoptatunk, és még nem is ülünk a napon plédbe csavarva. De mi, rengeteg sokan nem vagyunk ezek szerint a dicsőséges nemzettest része, ránk nem gondol senki, csak ki vagyunk csapva az Isten szent ege alá legelészni saját erőből, illetve sokan hidak alatt vagy köztereken heverészve. Pedig ugyanúgy megtettük a magunkét a diadalokért.

Tudja, drága, egyetlen doktorminiszter bácsi, tűnődésemben ezért jutottam arra, hogy maga a vénöregeket sem, az ivarképeseket sem kedveli igazán, s hogy most e két, egymástól amúgy távol lévő halmaznak oszt, azt sem szívbéli jóságból teszi, hanem igyekszik lefizetni őket, mert eddig terjed a horizontja és aljas szándékai. Úgyhogy újólag fölhívom a figyelmét, tessen minket, sehol sem – a maga világában – számon tartott entitásokat is emberszámba venni, ránk is gondolni a Nagy Osztásban, mert így hamis a baba. Mondom, gesztusok legalább, acskó krumpli, kotonáfa, ilyenek, azzal a toldással, ha azt hiszi, megvehet, nagyot téved, de legalább megpróbálhatná. Mint McMurphy a Kakukkban a bazi bigyót fölemelni. Át van látva magán doktorminiszter bácsi, olyan áttetsző, mint egy selejtes pergament.

Szülünk vazze? Szüljünk vazze!

A kedves vezető nőképe egészen elképesztő, akárhogyan is csűri, csak az a vége, hogy vagy anyai vagy feleségi minőségben neki vacsorát főznek a konyhában. Nincs menekvés és menedék, aki nő, az a konyhán végzi, mint Vargáné, aki egyfolytában káposztát főz, és mindig a kontya alá üt az a rohadt gőz. Mindezekkel a a tegnapi Kossuth-béli matinén örvendeztetett meg minket a kedves vezető, midőn szimbolikusan a nők kezére bukott azt összenyálazni, pedig ők azt nem is akarták igazán.

Ha jól vettük ki a kappanhangú szavakat, anyaság és karrier egymás mellettiségéről volt szó, hogy aszondja: „A gyerek az gond, költséggel is jár, erőfeszítést is igényel, nem lehet egyszerre otthon is lenni a gyerekkel meg dolgozni is, vagy legalábbis ez nagyon nehéz, a nők próbálkoznak ezzel, de nem sikerül mindenkinek.” Azt a kócomfittyét, hogy milyen éles eszű a minielnök elvtárs, midőn a fizika azon egyszerű alapvetését fedezi fel, hogy egy test nem lehet egyszerre két helyen.

De, mint az idézett mély gondolatokból kitetszik, van, akinek ez is sikerül. Nem mindenkinek, de akad ilyen varázsló a hazában, akiket ő – mármint minielnök elvtárs: „Én csodálattal nézem a hölgyeket, akik ezzel próbálkoznak”. Együk a zúzáját a nép faék egyszerűségű gyermekének, aki új felfedezésekkel gazdagítja a tudományokat, mégis azért elsősorban az a keresetlenül ostoba hang az, ami megragad, amikor Orbán Viktor nekilát gondolkodni, és elibénk tárja, mire is jutott hosszú tűnődése során.

Itt van mindjárt az is, ahogyan a gyerek megjelenik minielnök elvtárs zavaraiban, miszerint a közjószág az „gond” – nocsak –, „költséggel is jár” – ejha –, „erőfeszítést igényel”. Íme, hölgyeim és uraim a gyermek attribútuma Orbán Viktornál, gond, költség, erőfeszítés, ami azt mutatja, hogy az ő gyerekei és unokái, nem gügyögtek, nevettek, tipegtek, topogtak, öröm, az nem volt bennük, csak a gond, csak a költség, hogy az asszony még a konyhára sem tud tőlük kellőképpen figyelni. Odaégeti a rántást.

Orbán világképe kelet-texasi, ahonnan a republikánusok esze ered, nem véletlenül hívta őket a demográfiai csúcsára, ahol a komoly férfiak megtanácskozták, mit csináljon a nő a testével, de csak azután, mint a Kossuthból kiderült, hogy megfőzték a vacsorát az uruknak. Csak ez lehet. Lehet a nőnek dolgozni vagy gyereket nevelni, mint láttuk, aki osztódással képes szaporodni, az egyszerre és egy időben űzheti mindkettőt, de a minielnök elvtárs szavaival „előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki”.

Ez már-már úgy hangzik, mint Orbán első törvénye a női test mozgásáról, hogy nekiütközik egy vak komondornak vagy az ura kezének, és, mint a flippergolyó, úgy pattog a végcélja, a konyha felé, ahol vacsorát főz az urának. Nincs apelláta, mindenki a konyhában köt ki, mindenki Vargáné, és mindenki kontya alá ütnek a gőzök, olyanok leginkább, mint amilyenek Orbán fejében kavarognak, de péntekenként megnyitja a szelepet a Kossuthban, hogy szét ne vesse a tudástól keletkezett mérhetetlen nyomás.

„Tehát előbb-utóbb mindenki a konyhában köt ki, ha vacsorát készít az ember édesanyja, vagy a felesége.” Nem véletlenül raktam ide újabb, bővített változatban Orbán első törvényét, mert ebből pedig az tetszik ki, hogy a nő nála szükségszerűen anya. Aki nem szül, nem szerepel a világképében, lehet akármilyen mesterszakács, vacsorát csak az ember édesanyja vagy felesége főzhet. Szinglik nem léteznek, az elváltakon még tűnődünk kicsit, Orbán feje maga a demográfiai csúcs.

Mindezt pedig azért kellett előadni, hogy kibukhasson, aminek ki kellett buknia. Európa jövője nem a digitalizációban, az iparban vagy a zöldítésben van, hanem a gyerekben. Méghozzá a „magyar gyerekben”, mert úgy fogalmazott, „számunkra elfogadhatatlan, hogy egy hiányzó magyar gyerek helyett idehoznak valakit Afrika belsejéből”. Látjuk hát a fényes jövőt: tudomány, ipar, termelés, klímavédelem mind le van szarva. Szülünk. Szülünk, míg el nem fehérül a száj is. Hogy mégis fogyunk erős ütemben, nos, az is megér majd egy misét.

Gyilkosságok gyerekeknek

Tudjuk-e, hogy holnap nyílik Semjén panoptikuma kitömött hullákkal és levágott fejekkel a falakon, ami borzalmas giccset vadászati világkiállításnak neveznek úgy, hogy ugyan vadászati, de nem világ? De szereti a NER mindenben a leg, leg, legnek feltüntetni magát, ebben mért ne tenné, ráadásnak azzal a hencegő hazugsággal, hogy egymillió népek tódulnak majd oda. Mert az a torz képzet, minden magyari embernek az a bakancslistás álma, hogy házi rénszarvasokra és tenyésztett fácánokra lődözzön. Ugyanis közbevetésként azért ne feledjük Lázárt. Mert mindenki csak Semjénre gondol, a helikopterére és a többire, ám és de azonban pár éve Lázár is megmutatta a magyarok dzsentri istenét.

Ő is vadászott. Húszmillióért vett magának véres gyönyöröket, de abból a gyalázatból mindenki csak arra emlékszik már ha egyáltalán, hogy milyen kutyabőrösöket hívott meg pezsgőzni, arra viszont kevésbé, hogy közel ezer fácánt mészároltak le a kékvérűek. És Lázár. Erre más magyarázat nincs, mint az, hogy ölni jó. Már akinek. Kiállítást rendezni belőle perverzió, sőt, odabiggyeszteni mellé az „egy a természettel” szlogent maga a sors kihívása, mert így csak akkor állna meg a buli, ha az összes magyar nervadász puszta kézzel menne medvére, minden más opció egyszerű gyilkosság, ha vadgazdálkodásnak nevezik, ha nem. Semjén kiállítása a gyilkolászás ünnepe, így nem kellene azt kérni, hogy szeressük.

És továbbá nem kellene létezésének jogosultságát azzal igazolni, hogy gyerekeket terelünk oda, mint ahogyan igen, sőt, a szülőktől négyezer pénzt kérünk, hogy elküldje a gyereket Semjén-nézőbe. Vittek már gyerekeket meg nyugdíjasokat a kerítéshez is, Nemzeti Színházba is, így arra kell rájönnünk, kisdedeinket nem – mint visítják itt a nyár óta – az LMBTQ agitátoroktól kellene megvédeni, mert olyanok nincsenek, hanem a NER eszméitől, amelyek a XXI. században a középkorba kormányozzák hanyatló hazánkat és annak erre fogékony bávatag polgárait. Azt vesszük észre lehangoltan, hogy a hatalom nem hülyének nézi a halandókat, hanem maga is az, végül is, elég csak Kósára gondolni, illetve hasonszőrű társaira. Ez sem újság egyáltalán.

Hogy a végére járjunk annak a rejtélynek, miért volt a NER számára óhatatlanul szükséges megrendezni ezt a gyalázatot, a lopási lehetőségeket már nem is részletezzük, hanem tudomásul vesszük, ha nem is jóváhagyólag, nem is megnyugodva de tiszta elmével. A NER-nek olyan a lopás, mint a lélegzet, élni nélküle nem tud, ám, hogy miért rezegnek ezen a „kiállításon” olyan nagy buzgalommal, mintha valami maradandót, valami különlegeset hoztak volna létre, ez a delikát dilemma, ami megéri a morfondírt. No most, arra kell jutnunk, hogy a semjének, lázárok, kovácsok és mind az összes többi gyilkos és újgazdag az identitását keresi, amivel a létezését igazolni tudja. Találni kell valamit, ami őt, őket a talpas jobbágyoktól megkülönbözteti.

Az élet színes és gazdag lehetőségeket kínálna a pénzzel megszerezhető önkép megtalálására, akiben azonban nincsenek ideák a világról, az a jachton kurvázást, helikopterezést, a futball meccset, a milliós órákat, a kastélyok megszerzését választja, miközben szaros pelenkát hajigál az út szélén. A pénzzel, amit tőlünk elloptak, kezdeni mit nem tudnak, eszetlenül szórják tehát. Semjén kiállítása így nem egyéb, mint az új dzsentrik létezésének önigazolása, akik ebben találják meg a kultúrájukat. Így az ember nem csak azért háborodik fel a gyerekek odacipelésén, mert hullákat nézegettetnek velük, hanem, mert velük támasztják alá a saját létezésüket. És ebben az önigazolásban semmilyen fékek és gátak nem léteznek.

A pápa itteni látogatása után a nemzetközi sajtó arról számolt be, hogy mindenféle püspök, érsek és ki tudja még milyen atyák koronavírussal tértek haza a gyönyörökből, mert a kedves vezető úgy gondolta, jóvanazúgy, hogy semmiféle járványügyi szabályt nem vezet be a jeles napokra. No most, azt nem tudom, hogy Semjén buliján is ekkora lesz-e a szabadság, de minden bizonnyal igen. Milyen jó is lesz oda oltatlan gyerekeket cipelni, akik aztán testben és lélekben megfertőződve térnek haza a családjukhoz csak azért, hogy Semjén jól érezze magát. Ezen túl ez az egész sikolyokkal lesz tele, mert ugyan azt tudjuk szintén Semjéntől, hogy az állatok nem juthatnak a mennyországba, a szellemük azért ott kísérthet az agancskapu alatt.

De nem az ő sikongó lelkük a nagyobb baj, hanem a NER lehangoló és sivár esszenciája, ami itt annyira tömény és sűrű, mint valami fekete lyuk, ami mindent elnyel, ami a közelébe kerül. A Fidesz így falja fel az országot, semmisíti meg, ami valaha szép volt benne, hogy egy maffia uralta giccset rakjon a helyébe guruló Szent Istvánnal, kitömött medvével, Szűz Máriává szublimálódó Tóth Gabival, és a mindent megülő tömjénszaggal. Ez a kiállítás a sűrítménye mindannak az arroganciának, kivagyiságnak, ürességnek, nagyképűségnek, műveletlenségnek, erkölcstelenségnek és ízléstelenségnek, ami maga a NER, és ami elől menekülni kell, mert különben fölfal. Vagy el kell űzni őket a hatalomból, ha azt szeretnénk, hogy ebből az országból maradjon valami.

Varga J. nyúlcipője

Elborzadva, mintegy mazochista örömökkel nézzük napra nap Varga J. röneszánsz ember (úgy is, mint miniszter és jogtudós, labdazsonglőr és prímás) azon büszkélkedő önteltségét, amikor reakcióra nem számíthatván osztja ki az egész, nagy kerek világot, és meg van elégedve magával, hogy fasisztoid lapok kritika nélkül idézik. Gyermekeinket védi ezekben a kirohanásokban az Unió ellen, a jogállamiság mibenlétéről elmélkedik, mert holott ő saját kútfőből azt meghatározni nem tudja, ám mégis határozottan állítja, hogy kies hazánk abban lubickol.

Sorosozni szokott még, kettős mércézni, nem hagyjukozni, és minden ilyen cuki kurvaságot, amire a főni felfogadta egy szerelmes, pezsgős nézéssel. Varga J. röneszánsz embernek általában mérhetetlenül nagy az arca, ha föstményt készítenénk róla elfajult expresszionista-szürrealista stílben, akkor egy eltátott száj volna ő, aki dekázik és hegedül, s mindennek pátoszos Szűz Mária színe lenne. No most, az ilyes megnyilvánulások során olybá tűnik az embernek, hogy hősünknek azért ilyen megingathatatlanul nagy a képe, mert legalábbis meg van győződve az igazáról. Akkor szoktak az emberek eltátott szájak lenni. Vagy, ha mérhetetlenül ostobák.

Tessék választani az opciók közül, lehet vegyesen is. Olykor azonban lehullanak a díszletek, s ha homok kerül a gépezetbe vagy szar a propellerbe, hősünk mint expresszionista-szürrealista eltátott száj megszűnik egy csapásra, hogy huss, nyúlcipellő váljék belőle. Ilyen balesetek akkor történnek, ha valódi kérdésre igazat kellene mondani, vagy hazudni valami szépet. Orbán függöny mögé szokott bújni, bevett válasz az ilyen helyzetekben a boldog karácsonyt, vagy annak részletezése, hogy mi mindennel nem foglalkozik. Ezeket látjuk, ismerjük, ezek a menekülés megszokott formái, Varga J. azonban egy új módszerrel állt elő.

Az RTL Híradó, került Varga J. közelébe, ami már önmagában nagy teljesítmény a redakciótól, ha tudjuk, hogy leginkább fekete leplek mögött szoktak örülni egymásnak a fideszisták. Ám, ha kijönnek az Isten szabad ege alá, oda olyan orgánum, amelyik kérdésekkel provokál, be nem teheti a lábát. Ezért jár a piros pont az RTL-nek, akik még kérdést is tudtak föltenni, ez meg már egyenesen osztályfőnöki dicséretet érdemel, ha hasztalan is. Mert, ahogyan a jelentről szóló tudósításban olvashatni, Varga zavartan próbált elsétálni a kérdések elől több irányba is, amit akkor hagyott abba, amikor megtalálta a kollégáit, akik egy köszönjük szépen kíséretében rendezték le az ügyet.

Megérkezett hát a langymeleg akolba, ahová a fideszisták bújnak a valóság elől rendszerint, másrészről ezt a magatartást szintén menekülésnek nevezi a szakirodalom, amikor a delikvens fölölti a nyúlcipőt, leszegi a fejét és szag után megtalálja a falkát, amely, mint láttuk, megvédi őtet a zaklató valóságtól és a nagybetűs élettől. A jelenet feltehetően nem kerül, föl a röneszánsz ember közösségi oldalára lájkokat gyűjtendő, hacsak nem azzal a lehetőséggel, hogy annak örülnek a bávatagok, a miniszterasszony milyen karakánul rázta le a sorosista firkászokat, akik kizökkentették a rózsaszín lányszoba langymelegéből.

Varga J. nemcsak dekázni meg hegedülni, futni is tud a jelek szerint, és az hasznos készség a vérzivataros vadonban, amely akkor jön el, ha a választást elveszítik, mert akkor szó szerint nem marad semmijük, becsületük egyáltalán nem. Azt az ilyen menekülések – és sok más minden – fölemésztik, és sajnálatosan a falka is meg fog szűnni. Az ő bajuk. Vargát egyébként arról kérdezte volna az RTL, hogy adott-e engedélyt annak a fotósnak a lehallgatására aki Szijjártót érte el a jachton és Orbánt a röpcsiútjain. Eldöntendő volt a kérdés, amire a válasz egyszerű: igen vagy nem. Erre nem volt képes a röneszánsz ember, a menekülés azonban beismerés.

Orbán a függöny mögött beismerés, a titkosítások beismerések, az éjszaka benyújtott törvények is azok. Egyszer azonban minden számlát ki kell fizetni, egyszer mindennel szembe kell nézni, az is előfordulhat, hogy egy kollégával, akinek bíró a beosztása. Nem lehet örökké futni. Nekünk azonban, akiknek élete célja, hogy ez a csürhe eltakarodjon, már az is fény az alagút végén, ha bármennyire is képzavaros és áthallásos, de mégis, ha Varga Judit behúzott farokkal elsompolyog. Vannak ilyen apró örömök a szürke hétköznapokban, és az ember olykor kezdi azt hinni, van értelme az életnek a sivatagban. Viszont akkor olybá vesszük, igen, adott utasítást a lehallgatásra. És innen folytatjuk a történetet.