Szerző: rezeda

Kitüntették Semjén Zsoltot a magyar horgászok. Az eddigi fővadász a Magyar Országos Horgász Szövetség a Horgászatért érdemérmét teheti be a vitrinbe, ami gesztus szerint Áder le van szarva a szenvedélyével együtt. Persze az induló tételt értjük, Áder nem diszponál pénzek fölött, ő csak álmatag szemekkel szokott fotózkodni mindenféle pontyokkal, míg azonban Semjént rénszarvasok tetemével szoktuk látni, a világ tehát Áder szemszögéből igazságtalan. Ismerjük a magyar társadalmat, így tehát Semjén plecsnijén nem csodálkozunk egyáltalán, nem is irigyeljük el tőle, hanem a horgászok nevében szégyelljük magunkat inkább.

Semjén kitüntetése a magyar társadalom maga, ez az Orbán körül sertepertélő dörgölődzők éthosza, az alattvalói lét és tudat, ami olyan régi már, hogy Kertész Ákos el is menekült miatta az országból. Ez a néplélek voltaképp már szót sem érdemel, mert minden szó haszontalan és fölösleges. Akinek gerincre nincs szüksége az élethez, az a csúszómászó, csak az az érdekes, milyen az állaga, amikor hazamegy és asszonya, valamint a gyerekei szemébe néz, hogy férfinak érzi-e magát, kemény egyenesnek, mert akkor a bajok nem kicsinyek. De hát, ezt is tudtuk, mint ahogyan mindent tudunk, csak nem megyünk vele semmire sem egyáltalán.

Ez is, hogy Semjén horgászati plecsnit kapott, voltaképp annyira érdektelen, mint Nagy Ferenc Kossuth-díja, aminek most már semmi értéke nincs, ha szépen csillog, a varjak örülnek neki, és a kitüntetett, aki abban a pillanatban azt hiszi, tényleg megérdemelte, tényleg tett le valamit az asztalra, holott mindenki tudja, hogy egyáltalán nem. A halálos ágyán majd ő is, Ivan Iljics módján, de az a jelenben nem játszik egyáltalán. Illetve játszana, ha szintén Tolsztoj hősének iránymutató jelmondatát egy kicsit is szem előtt tartanák, miszerint quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. Magyarán, bármit teszel, okosan tedd, és tartsd szem előtt a véget.

Ilyen felszereltséggel Orbán már rég a sarokban pityeregne, ám mivel ott nem látjuk, csak függöny mögött olykor, kitetszik, hogy latinos műveltsége likacsos, pedig a kultúrája görög-latin volna zsidó-keresztény beütéssel Németh Szilárd pacalos kondérjában, de a világ nem tökéletes. Semjén Zsolt sem, aki úton van a nermacsó ideája felé, vadászik, a jelek szerint halászik is, már csak madarásznia kellene, hogy kilegyen a szentháromság. Azt nem tudjuk, Semjént horgász voltában üldözik-e, mert azt tőle magától tudjuk, hogy vadászként igen. Sőt, reszketett ő maga szintén, hamarosan eljön az idő, amikor fiaink már nem fognak vadászni egyáltalán.

Ez az ő olvasatában a magyarság, de talán az emberi faj végét is jelentené, ami nem egyértelmű, mert az asszonyka még gyűjtögethetne bogyókat. Sok minden mutat arra, hogy Semjénnek még nem egészen sikerült megérkezni a korunkba, hite és istenképe szerint valahol Mohács előtt lehet, a vadászat istenítésével a barlangrajzok idejében, és mégis itt van nekünk. Nos, ez a tragédia, illetve az, hogy Semjént a szervilizmusa és seggnyalása egészen magas bársonyszékig repítette, de a magyar horgászok gesztusa mutatja, tudták, kitől kell tanulni. Így fullad bele az ország a kontraszelektált, egyéniség nélküli bábok játékába, akiket legfelül Orbán rángat.

Az a kérdés, megyünk-e mi magunk valamire azzal, ha naponta, ha nem is jólesően, de nyugtázzuk, hogy hatalmasaink mindenféle pitiáner szaralakok, hogy akkor jobb lesz-e nekünk, bütykünk nem sajog-e, illetve kérges lelkünk kisimul. Egyáltalán nem, ez az egyértelmű felelet, ezért felmerül az ontológiai miért. Ismerjük a hegymászó filozófiáját, aki arra a kérdésre, miért érez késztetést, hogy megmássza azt a rohadt hegyet, azt felelte, azért, mert ott van. Ekképp magunk is. Azért kell egyfolytában a Semjént és semjéneket megírni, mert itt vannak. Majd, ha nem lesznek, akkor nem írjuk meg őket, viszont akkor jön el az az idő, amikor William Wallace-al együtt ordítjuk: szabaccság.

A kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon már eszembe ötlött, mi lesz, mi történik, ha nyer az ellenzék a már most várt tavaszban. Nem az ország sorsa fölött merengve épp, hanem önző módon gondolva arra, ez az egész rezedásdi okafogyottá válik, hiszen azért jött létre több mint nyolc éve, hogy Orbán bukásához a maga szerény eszközeivel hozzájáruljon. Nem tudható, ez sikerült, illetőleg feltételesen sikerül-e, de meló van benne, azt meg kell hagyni. Hiszen tegnapelőtt jegyeztem a kétezerötszázadik írásművet a nyolc évnyi buzgalomban, ami nem érdem, csak ránéz az ember, és azt mondja: a rohadt életbe.

Ilyképp az ellenzék vágyott, óhajtott, de kiváltképp kétséges győzelme esetén sóhajthatnám azt, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, a dolgok azonban nem így működnek. Mert az ember azt tanulta hajdan az újságírásról mint szakmáról, hogy az a negyedik hatalmi ág – aminek korunkban kevés jele mutatkozik –, mégis, ebből fakadóan feladata mindig a fennálló rend ellenőrzése és bírálata, az uralmon lévők kordában tartása a nyilvánossággal. Úgyhogy a kívánatosnál sokkal gyakrabban előforduló álmatlan éjszakáimon azzal nyugodtam el, hogy az ellenzék óhajtott, de kétséges győzelme esetén szükségszerűen őket nyekteti az ember.

Már meg is álmodtam a győzelem másnapján megfogalmazandó örvendező, üdvözlő és köszöntő írásmű címét – mert az ember esendő és idealista – , ami ez lett volna: Reszkess Karácsony, jövök. No most, ez nem egy hagyományos csűrdöngölős cím belefeledkezve a boldogságba, de az irányt jelezte volna. És azért a feltételes mód, mert ilyen minden bizonnyal nem lesz. Tegnap este a főpolgármester és csapata belengette, s mire ez a dolgozat nyilvánosságra kerül, nagy valószínűséggel már be is jelenti, hogy lemond Márki-Zay javára, és a baj ezzel nem az, hogy tavasszal majd netán címet kell módosítanom, hanem, hogy egyáltalán címet sem kell adnom.

Semmiféle, a győzelemmel belengetett ellenőrzési fenyegetés miatt, hanem mert nem lesz győzelem. És nem Márki-Zay bűneiből eredően, hanem amiatt a töketlenkedés miatt, amit az előválasztás alatt az ellenzék előad, akik – jól láthatóan – nem tudnak szabadulni a régi reflexektől, és nincs meg bennük a forradalmi hév és lendület, ami a szavazókat is magával ragadná. Csak a molyolás látszik már hetek óta, pedig a tét hatalmas. Sorsszerűnek mondhatni, amit Czeglédy Csaba fogalmazott meg egy podcastben, miután megnyerte körzetében az előválasztást, és rádöbbent arra, bár nagy valószínűséggel előtte is tudta, mi vár rá tavaszig.

Azt mondta Polt kedvenc embere, hogy a bizonytalan választókkal azt kell megértetni, ez az ellenzék utolsó erőfeszítése, ami még lehet. Ha tavasszal ők győznek, akkor még mindig el lehet őket zavarni, ha valamit rosszul csinálnak, ám, ha Orbán most is nyer, akkor 2026-ban nem lesz kiből választani, maximum a Fidesz-KDNP népfront embereiből, és nagy valószínűséggel Czeglédy Csabának ebben tökéletesen igaza s van. Olvasatomban így a tavaszi választás az ellenzék utolsó sóhajtása, viszont szinte csak rajtuk múlik, ez felszabadult, a szabadság illatozó lehelete lesz-e, vagy pedig a halál édeskés, dögletes bűze.

Vagy harminc évvel ezelőtt alapítottunk egy hetilapot, amelyben – szándékaink szerint – a világ csodáit tártuk volna a decens olvasóközönség elé. Ebben például egyik kollégám „Alhambra, a mór utolsó sóhaja” címmel írt úti beszámolót, és a butaság bátorságával azt hittük, már ezért rohannak megvenni a lapot. Én is elmerültem a költészetbe, és éjszakai riportokban olyanokat irkáltam, hogy a fény csíkokat rajzol a pincérnő arcára, de az ilyen finomságok már akkor sem érdekelték az embereket. A lap megbukott, mint ahogyan az ellenzék is meg fog, ha azt műveli pipiskedve, mint amit az elmúlt héten előadott. A választókat egyáltalán nem érdekli karácsonyék nyomora ugyanis.

A választót leginkább a gyomra érdekli – lecsupaszítva a preferenciáit –, és nem az SZFE meg a sajtószabadság, sem a jogállam, mert a saját bőrén nem érzi, ami miatt kékharisnyák – köztük és is – nyüszögnek. J. A. tudta ezt is: ehess, ihass, ölelhess, alhass, de nem hallgatott rá már akkor sem senki. Mindezzel csak azt óhajtottam ide fölskiccelni, hogy amikor Orbán kilóra veszi meg a szavazókat, s immár a fél országot a nyugdíjastól a fiatalokig, akkor azzal, hogy az ATV vagy az RTL kamerái előtt vitatkozgatunk, senkit nem fogunk meggyőzni arról, hogy ránk szavazzon, mert egészen profánul: a szabadság eszméivel nem lehet jóllakni.

Mint a legtöbbször, Hadházynak megint igaza van, aki azt mondta, nem a miniszterelnök-jelölt neve az érdekes, hanem az a húszezer névtelen, aki majd a szavazókörökben számlál, és ellenőrzi, hogy ne tudjanak csalni. Én pedig azzal toldom meg, hogy az volna érdekes és szükségszerűen üdvös, ha nem egymásnak osztogatnák a meg nem nyert pozíciókat előre, hanem minden egyes nyüves faluba elmennének felvilágosítani az embereket, akik görnyedezve az Orbán propagandától nagy valószínűséggel már jobban félnek az ellenzéktől, mint a migráncsoktól, mert a gyurcsányozás erre megy ki. És ezzel kellene foglalkozni leginkább.

Azzal kellene törődni, amivel tegnap Hollik, maga Orbán és az összes többi teleokádta a választók fejét, miszerint, ha az ellenzék győz, éhezni fognak, elszedik a nyugdíjakat, bezárják a kórházakat, megrontják a magyar gyerekeket és megint csak migráncsokkal pakolják tele Bözsi néni spájzát. Egészen elképesztően aljas a Fidesz kampánya, viszont nagy valószínűséggel éppen ezért hatásos lesz. Így éppen ezért mondom Hadházyval, teljesen mindegy a miniszterelnök-jelölt neve, mert az élet máshol van. És most, hogy elmeséltem az életünket, nézzünk valami vidám helyet: imhol egy temetés, mondjuk Örkény után szabadon, és azzal a tragikomikus groteszkkel is egyben.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma vadászatira megyünk, a kiállósra, ami egy a természettel, de senki nem tudta, az mi is. Aszonta még, hogy hozzunk magunkkal ebédet meg uzsonát, mer sokat leszünk a vadászatin, sőt, busz visz minket a természethez, ami egy velünk. Fizetni se kell, aszonta az Ibojnéni minden ingyenbe lesz, csak amikor az apunak montam, hogy ingyenbe megyünk a vadászatira, olyan csúnyát mondott, mint amikor a rádióban van pénteken a Viktor bácsi, vagy a tévébe sokszor.

Csomagolt az anyu szendvicst meg teát, almát is adott és meleg pulóvert is kaptam, mert nem tuggyuk, fűtenek-e azon a vadászatin, mer kinn már kezd hideg lenni. Ott várt a busz az ovinál reggel, ahogy mentem, a Kisböske akkora szatyor ebédet meg uzsonát hozott, hogy alig látszott ki alóla, a Pityun meg egy zöld kalap volt, beletűzve egy galambtoll, amit az utcán szedett föl, de azt monta, hogy akkor ő most a vadász a Piroska farkasból vagy a Robin Húd, annak is ilyen zöld kalapja volt a filmben

Elindultunk a busszal, csak a dadus jött velünk, se a papbácsi, se a képviselő, pedig, amikor a kerittéshez mentünk migráncsot nézni, mind a kettő jött velünk, akkor az biztos veszélyes volt, ez meg nem az. Izgultak mind a gyerekek és én is, hogy mi lesz ott a vadászatin, én is egészen, mert a tévében láttam a sok szarvasokat meg oroszlánt is, de a Kovács bácsira, a szemüvegesre emlékszek, amikor aszonta, hogy leginkább a gyerekeknek csinálták ezt a vadászatit, akkor biztos lesz dodzsem meg hullámvasút, de nem volt, hanem egy nagy, sötét kapu csak, ahogyan kiszáltunk a buszból.

Olyan volt, mint egy barlang, ahova be kell menni a sötétbe, a Kisböske nem is akart, úgy kellett becibáni, mind egy mosogatórongyot, húzni, hogy potyogott ki mind az ebéggye a földre, de azért átjutott ő is. Agancsokból volt a kapu és sötét volt benne, a dadus is monta, hogy ő klasztrofóbos, és csak sóhajtozott. Nem tudom, mi az a klasztrofób, de nagyon sápatt volt a dadus, meg a Kisböske is, mire beértünk, hogy na, akkor eggyek legyünk a természettel egészen, de csak agancsok voltak megint a falakon, de annyi hogy a vége se látszott. A Pityu már itt elkezdte az unatkozást.

A Kisböske meg a félést, és, amikor meglátott egy macit ahogyan vicsorog, elkezdett szaladni hátrafele, bele majdnem az oroszlán szájába, hogy visittott csak meg verte a fődet, hogy haza akar menni, de akkor meg mutattak neki mókust, hogy az milyen aranyos, de büdös volt, meg a szeme üveg, ahogyan körbe az állatok fejei a falakon, azoknak is az üvegszeme meg a vicsorgása, hogy csak a dadus kezébe nyugodott el, de ő meg sápadt volt nagyon. A többi gyerekek se tudtak mit csinálni, ténferegtek a macitól az oroszlánig, és nem lettek eggyek a természettel egyáltalán.

A Pityu meglátott egy helyet, ahol lövöldözni lehetett a képernyőre, és monta, hogy akkor ő most lövöldöz, de az Ibojnéni nem engette neki, húzta el onnan, hogy leesett a galambtoll a kalapjáról, és a végén ő is ordittott, ahogyan lassan a többi gyerekek is. Az Ibojnéni a Pityuval küzdött, a dadus a Kisböskével sápadtan ücsörgött, már nem volt mit csinálni, a gyerekek nekiátak szaladgálni ide meg oda, hogy látszott, a végé el fog veszni az összes, úgyhogy az Ibojnéni is futkorászott mindegyik után egyszerre, a Pityu meg nekiát lődözni a kalapjában.

Egy nagy visittás volt az egész vadászati, a gyerekek eltévedtek az agancsok között, bujkátak a mókus mellett, hogy jött egy biztonságos ember, hogy csend legyen meg rend és nyugalom, mert a rosszakat elviszi a vicsorgó maci. Na, erre lett ám akkora a zűrzavar, mint ahogyan az oviba szok, de nem volt ott a képviselő meg a papbácsi, hogy segítsen az Ibojnéninek összefogdosni a gyerekeket, a dadus is ült csak a klasztrója miatt, az oroszlán fölborult, hogy csak úgy porzott, agancsok potyogtak a falakról, és látszott, hogy ennek sose lesz vége, úgyhogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma vadászatira megyünk, a kiállósra, ami egy a természettel, de senki nem tudta, az mi is. Aszonta még, hogy hozzunk magunkkal ebédet meg uzsonát, mer sokat leszünk a vadászatin, sőt, busz visz minket a természethez, ami egy velünk. Fizetni se kell, aszonta az Ibojnéni minden ingyenbe lesz, csak amikor az apunak montam, hogy ingyenbe megyünk a vadászatira, olyan csúnyát mondott, mint amikor a rádióban van pénteken a Viktor bácsi, vagy a tévébe sokszor.

Csomagolt az anyu szendvicst meg teát, almát is adott és meleg pulóvert is kaptam, mert nem tuggyuk, fűtenek-e azon a vadászatin, mer kinn már kezd hideg lenni. Ott várt a busz az ovinál reggel, ahogy mentem, a Kisböske akkora szatyor ebédet meg uzsonát hozott, hogy alig látszott ki alóla, a Pityun meg egy zöld kalap volt, beletűzve egy galambtoll, amit az utcán szedett föl, de azt monta, hogy akkor ő most a vadász a Piroska farkasból vagy a Robin Húd, annak is ilyen zöld kalapja volt a filmben

Elindultunk a busszal, csak a dadus jött velünk, se a papbácsi, se a képviselő, pedig, amikor a kerittéshez mentünk migráncsot nézni, mind a kettő jött velünk, akkor az biztos veszélyes volt, ez meg nem az. Izgultak mind a gyerekek és én is, hogy mi lesz ott a vadászatin, én is egészen, mert a tévében láttam a sok szarvasokat meg oroszlánt is, de a Kovács bácsira, a szemüvegesre emlékszek, amikor aszonta, hogy leginkább a gyerekeknek csinálták ezt a vadászatit, akkor biztos lesz dodzsem meg hullámvasút, de nem volt, hanem egy nagy, sötét kapu csak, ahogyan kiszáltunk a buszból.

Olyan volt, mint egy barlang, ahova be kell menni a sötétbe, a Kisböske nem is akart, úgy kellett becibáni, mind egy mosogatórongyot, húzni, hogy potyogott ki mind az ebéggye a földre, de azért átjutott ő is. Agancsokból volt a kapu és sötét volt benne, a dadus is monta, hogy ő klasztrofóbos, és csak sóhajtozott. Nem tudom, mi az a klasztrofób, de nagyon sápatt volt a dadus, meg a Kisböske is, mire beértünk, hogy na, akkor eggyek legyünk a természettel egészen, de csak agancsok voltak megint a falakon, de annyi hogy a vége se látszott. A Pityu már itt elkezdte az unatkozást.

A Kisböske meg a félést, és, amikor meglátott egy macit ahogyan vicsorog, elkezdett szaladni hátrafele, bele majdnem az oroszlán szájába, hogy visittott csak meg verte a fődet, hogy haza akar menni, de akkor meg mutattak neki mókust, hogy az milyen aranyos, de büdös volt, meg a szeme üveg, ahogyan körbe az állatok fejei a falakon, azoknak is az üvegszeme meg a vicsorgása, hogy csak a dadus kezébe nyugodott el, de ő meg sápadt volt nagyon. A többi gyerekek se tudtak mit csinálni, ténferegtek a macitól az oroszlánig, és nem lettek eggyek a természettel egyáltalán.

A Pityu meglátott egy helyet, ahol lövöldözni lehetett a képernyőre, és monta, hogy akkor ő most lövöldöz, de az Ibojnéni nem engette neki, húzta el onnan, hogy leesett a galambtoll a kalapjáról, és a végén ő is ordittott, ahogyan lassan a többi gyerekek is. Az Ibojnéni a Pityuval küzdött, a dadus a Kisböskével sápadtan ücsörgött, már nem volt mit csinálni, a gyerekek nekiátak szaladgálni ide meg oda, hogy látszott, a végé el fog veszni az összes, úgyhogy az Ibojnéni is futkorászott mindegyik után egyszerre, a Pityu meg nekiát lődözni a kalapjában.

Egy nagy visittás volt az egész vadászati, a gyerekek eltévedtek az agancsok között, bujkátak a mókus mellett, hogy jött egy biztonságos ember, hogy csend legyen meg rend és nyugalom, mert a rosszakat elviszi a vicsorgó maci. Na, erre lett ám akkora a zűrzavar, mint ahogyan az oviba szok, de nem volt ott a képviselő meg a papbácsi, hogy segítsen az Ibojnéninek összefogdosni a gyerekeket, a dadus is ült csak a klasztrója miatt, az oroszlán fölborult, hogy csak úgy porzott, agancsok potyogtak a falakról, és látszott, hogy ennek sose lesz vége, úgyhogy gondótam, na, vára dömperemmegyek.

Zacher Gábor megkísértette Istent, és arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy Orbánnak le kellene fogynia. A toxikológus nem esztétikai igényből fakadóan – trottyos gatya, öblös gyomor –, nem is a vezér saját, jól felfogott érdeke – elzsírosodott szív, infarktus, koleszterin, agyvérzés –, tehát egészségügyi, életben maradási megfontolásokból, hanem, Orbán a nemzet atyuskája szerepből fakadóan látná szívesen, ha egyetlenünk húsz-harminc kilót ledobva tündökölne eztán mindannyiunk egén. A mi érdekünkben fogyasztaná le őtet, hogy mi éljünk még kicsit.

Ugyanis azt mondta, a járvány nyomában a kaszás azért is arat bőséggel kies hazánkban, mert a mimagyarok egészen elképesztően lehangoló egészségügyi állapotban vannak, aminek egyik ágaboga, hogy rengeteg köztünk a dagadt honfitárs. De szép is volna – ábrándozott Zacher –, ha Orbán a kamerák előtt hirdetné meg a nemzetnek, fogyjunk együtt, és egyből szép lenne a világ. Mert – utalt rá az orvos, bár ki nem mondta ekképp, azt csak én teszem – van annyi eszement rajongója a minielnöknek, hogy nem csak szívesen fogyna-éhezne vele együtt, hanem a kútba is beleugrálna miatta.

Minden további nélkül. No most, egyből látjuk, hogy Zacher ideája a fantasztikum birodalmába tartozik, de jó okot kínál arra mégis, hogy Orbán termetén nem élcelődési és ovis csúfolódási szándékkal, hanem mintegy ontológiailag elmorfondírozzunk. Mert a zavarok nem szépészetiek elsősorban, nézőpontunkból nem is egészségügyiek, hanem a filozófia, pszichológia és diktátor-karakterológia jellemzői épp. Nem véletlen, hogy a köznyelv immár meghonosodott lexikaként nevezi Döbröginek a kedves vezetőt. Másnak is, de azt már Simicska kimondta, igaz, nem tette elé a dagadt jelzőt.

Mi nem mennénk bele ebbe a szűk utcába, és azt sem vizsgáljuk, hogyan néz ki aktuális állapotában vezérünk, hanem inkább a miértre helyezzük a hangsúlyt. Főleg annak fényében, hogy valamikor azt is kijelentette, nem szereti a pocakos tábornokokat, ezen kívül, mint tudjuk, utcai harcos is, és nem utolsósorban futballista. Nos, ehhez képest folyik szét termetében, ami az egyszerű logika mentén azt tételezi, hogy önmagát is utálja, mert a kép, amit magáról álmodik, köszönő viszonyban sincs a valósággal. Igaz, az álom és való antagóniája nem csak ebben az egy esetben mutatkozik meg.

Ha valaki nem a DNS-e miatt hízik el, ha tehát nincs kódolva a testében a kivédhetetlen dagadtság, akkor a túlsúlynak leginkább lelki és jellembeli okai vannak. Akaratgyengeségre, hedonizmusra való hajlandóságra, orális fixációra, mértéktelenségre, etc. utal, ebből a nézőpontból tehát a kedves vezető dagadtsága nem fizikai, hanem neurotikus bajokra utal, de nagy valószínűséggel ezzel újságot nem mondtam, a kórságnak más jelei is vannak, de ez is az egyik. És van benne még társadalomlékektani aspektus is, hiszen a NER nagyjainak java látványosan hízik.

Látjuk, ahogyan Németh Szilárd gyarapszik, Deutsch csöcsösödik. Orbán dagadtsága tehát nem önmagában álló unikum, hanem új földesuraink szinte általános jellemzője, akik momentán a döbrögiség állapotában vannak. A döbrögiség a nép sanyargatása, a habzsolás és dőzsölés, a minden áron való szerzés, míg azonban ismerünk másfajta urakat is, akik szikárak, és a lopástól eljutnak odáig, hogy szétosztják a földjüket. Ők a károlyik, akik azonban a döbrögik szemében ezért kommunisták, és ez az irány is megérne egy dolgozatot, de ma Orbán gyomrával foglalkozunk.

Mert a mi kedves vezetőnk jószerivel csak piros fazokakkal, koviubis üvegekkel, nyakában partedlivel, kezében kupicával vagy söröskriglivel fotózkodik. Ezen kívül röfikkel diskurál, vagy a parlamentben a tüntetők csokiját zabálja. Mindezt tán abból a kampányfogásból is, hogy a nép egyszerű gyermeke képet erősítse azokban, akik utána a kútba is beugranának, mert nekik ennyi elég. Így ránézvést most az összképre már csak azt kellene eldönteni, hogyan jutottunk oda, hogy a kedves vezető úgy óhajt hatalmon maradni, ha tuskónak mutatja magát.

Vagy, mert lényegéből fakadóan mást nem is tud, vagy, mert ezt véli a leghasznosabbnak, de inkább az előbbi. Viszont ha valaki ilyen látványosan nem tud parancsolni magának a gyomor dolgában, az tényleg leginkább jellemhiba, és akkor még szordínós volt a diagnózis. Van kiút azonban, mert a hír alatt, ahol Zacher Orbán fogyását delirálta, a kommentek kegyetlen népe olyan fogyókúrákat vizionált, amikhöz képest az inkvizíció kínzása babazsúr. Végül abban az emberibb módszerben egyeztek ki, hogy a kedves vezető nem bírná a börtönkosztot, és ez garantálná a sikert. A próféta szólna belőlük.

Végelszámolás alá került Tiborcz István (Orbán Viktor veje, Orbán Ráhel férje) hajdani vezérhajója, az Elios, amely Európában is elhíresült. OLAF, Európai Ügyészség és hasonló körökben, hogy a drága apósnak, a szerető apának, mindnyájunk rajongott minielnökének adófizetői pénzből kellett kiegyenlíteni a számlát, ami bűzlött a korrupciótól. S habár mindannyiunk imádott minielnöke, valamint a veje, tehát a leányának az ura azt hiheti, ezzel a dolgok elsimultak, ám ez csak a felszín, amíg hallgat a mély. Spanyolország nincs annyira messze és Brüsszel sem, illetve a második rendszerváltás sem.

Tudjuk ugyan, de mégis, hogy el ne feledjük, elevenítsük fel, hogyan lopta meg Brüsszelt, tehát az osztrák és magyar adófizetőt, így téged is, én nyájasom, Tiborcz István (Orbán veje, etc.). A most beszántás alatt lévő cég Orbán második eljövetele után rendkívül sikeres volt a közbeszerzéseken, sorra nyerték el a közvilágítás felújítására kiírt, főként uniós finanszírozású pályázatokat. Az Elios munkáját több településen is kifogásolták, de a minőségi kifogások mellett az is felmerült, hogy a közbeszerzési eljárások irányítottak voltak, a pályázatok nagy részét pedig úgy írták ki, hogy az Elioson kívül senki, vagy csak nagyon kevés más cég tudott megfelelni a feltételeknek.

Mivel a korszerűsítéshez uniós pénzeket is igénybe vettek, ezért az Európai Unió Csalásellenes Hivatala (OLAF) nyomozást indított. Az OLAF által vizsgált harmincöt pályázatból tizenhétnél úgy találták, hogy szervezett csalási mechanizmust építettek ki a pályázatok kiírásánál. Az OLAF 2017 decemberében zárta le e vizsgálatot, és a meghozandó intézkedésekre vonatkozó ajánlásokkal együtt megküldte a magyar hatóságoknak a jelentést. Végül azonban semmilyen büntetőjogi felelősségrevonás nem történt. A projekteket aztán nem uniós forrásból, hanem a magyar adófizetők pénzéből finanszírozta a kormány, amelybe az OLAF-nak így nem volt beleszólása.

A magyar ügyészség nem talált szabálytalanságokat a közbeszerzésekkel kapcsolatban. Itt tartottunk eddig, most pedig végelszámolják a céget, amelyik megtette a kötelességét, tehát mehet. Ez a kötelesség pedig, hogy általa ki lehessen lopni a közösből egy rakat pénzt. Ilyen szisztéma alapján működnek a lélegeztetőgép-bizniszben részt vevő vállalkozások, a Sinpoharm buli, voltaképp erre a metódusra épül a Fidesz maffia, de vannak finomabb változatok is. Például Mészáros Mátrai Erőműve, amit megvett, kipakolt belőle pár milliárdot, majd az állam – tehát te, én nyájasom – visszavásárolta tőle, nehogy megfeküdje a pénztárcáját a működtetése.

Jó, ha ezt alaposan a fejünkbe véssük, hogy minden ilyen ügylettel bennünket lopnak meg, a mi bőrünkre gazdagszik a galeri. Például nem akarnék hangulatot kelteni Mészáros ifjú férj ellen, de olyan jó volt látni, ahogyan kapott több mint háromszáz milliárdot a Déli Körvasútra, másnap meg rohant szállodát vásárolni Egerbe. A két ügylet között talán nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, de Mészáros így működik. Illetve még úgy, hogy kap állami támogatást az így megszerzett szálloda felújítására. És akkor azt hiszik, a pénz így tisztára van mosva, izgulni nincs mit.

Tiborcz is vélheti úgy, hogy az Elios eltüntetésével a bűne is eltűnik, ahogyan ő is a családjával Spanyolországba, viszont sajnálkozva kell közölnünk, hogy a Föld összement. Ábrándos filozófusok világfaluról értekeznek, ami Tiborczra lefordítva annyit tesz: nincs hová bújni. És ez vonatkozik mind az összes tolvajra és illiberális prófétára. És most, hogy így tisztába tettük a jövőt, nézzünk valami vidám helyet. Például a vadászati csicsakiállítást. Semjénnek jegyezzünk meg annyit csak, ennek is át lesznek nézve a számlái. Tizenkét, rohadt hosszú év dokumentumait kell átnyálazni, de ne tessenek aggódni, lesz rá idő és energia.

Végelszámolás alá került Tiborcz István (Orbán Viktor veje, Orbán Ráhel férje) hajdani vezérhajója, az Elios, amely Európában is elhíresült. OLAF, Európai Ügyészség és hasonló körökben, hogy a drága apósnak, a szerető apának, mindnyájunk rajongott minielnökének adófizetői pénzből kellett kiegyenlíteni a számlát, ami bűzlött a korrupciótól. S habár mindannyiunk imádott minielnöke, valamint a veje, tehát a leányának az ura azt hiheti, ezzel a dolgok elsimultak, ám ez csak a felszín, amíg hallgat a mély. Spanyolország nincs annyira messze és Brüsszel sem, illetve a második rendszerváltás sem.

Tudjuk ugyan, de mégis, hogy el ne feledjük, elevenítsük fel, hogyan lopta meg Brüsszelt, tehát az osztrák és magyar adófizetőt, így téged is, én nyájasom, Tiborcz István (Orbán veje, etc.). A most beszántás alatt lévő cég Orbán második eljövetele után rendkívül sikeres volt a közbeszerzéseken, sorra nyerték el a közvilágítás felújítására kiírt, főként uniós finanszírozású pályázatokat. Az Elios munkáját több településen is kifogásolták, de a minőségi kifogások mellett az is felmerült, hogy a közbeszerzési eljárások irányítottak voltak, a pályázatok nagy részét pedig úgy írták ki, hogy az Elioson kívül senki, vagy csak nagyon kevés más cég tudott megfelelni a feltételeknek.

Mivel a korszerűsítéshez uniós pénzeket is igénybe vettek, ezért az Európai Unió Csalásellenes Hivatala (OLAF) nyomozást indított. Az OLAF által vizsgált harmincöt pályázatból tizenhétnél úgy találták, hogy szervezett csalási mechanizmust építettek ki a pályázatok kiírásánál. Az OLAF 2017 decemberében zárta le e vizsgálatot, és a meghozandó intézkedésekre vonatkozó ajánlásokkal együtt megküldte a magyar hatóságoknak a jelentést. Végül azonban semmilyen büntetőjogi felelősségrevonás nem történt. A projekteket aztán nem uniós forrásból, hanem a magyar adófizetők pénzéből finanszírozta a kormány, amelybe az OLAF-nak így nem volt beleszólása.

A magyar ügyészség nem talált szabálytalanságokat a közbeszerzésekkel kapcsolatban. Itt tartottunk eddig, most pedig végelszámolják a céget, amelyik megtette a kötelességét, tehát mehet. Ez a kötelesség pedig, hogy általa ki lehessen lopni a közösből egy rakat pénzt. Ilyen szisztéma alapján működnek a lélegeztetőgép-bizniszben részt vevő vállalkozások, a Sinpoharm buli, voltaképp erre a metódusra épül a Fidesz maffia, de vannak finomabb változatok is. Például Mészáros Mátrai Erőműve, amit megvett, kipakolt belőle pár milliárdot, majd az állam – tehát te, én nyájasom – visszavásárolta tőle, nehogy megfeküdje a pénztárcáját a működtetése.

Jó, ha ezt alaposan a fejünkbe véssük, hogy minden ilyen ügylettel bennünket lopnak meg, a mi bőrünkre gazdagszik a galeri. Például nem akarnék hangulatot kelteni Mészáros ifjú férj ellen, de olyan jó volt látni, ahogyan kapott több mint háromszáz milliárdot a Déli Körvasútra, másnap meg rohant szállodát vásárolni Egerbe. A két ügylet között talán nincs közvetlen ok-okozati összefüggés, de Mészáros így működik. Illetve még úgy, hogy kap állami támogatást az így megszerzett szálloda felújítására. És akkor azt hiszik, a pénz így tisztára van mosva, izgulni nincs mit.

Tiborcz is vélheti úgy, hogy az Elios eltüntetésével a bűne is eltűnik, ahogyan ő is a családjával Spanyolországba, viszont sajnálkozva kell közölnünk, hogy a Föld összement. Ábrándos filozófusok világfaluról értekeznek, ami Tiborczra lefordítva annyit tesz: nincs hová bújni. És ez vonatkozik mind az összes tolvajra és illiberális prófétára. És most, hogy így tisztába tettük a jövőt, nézzünk valami vidám helyet. Például a vadászati csicsakiállítást. Semjénnek jegyezzünk meg annyit csak, ennek is át lesznek nézve a számlái. Tizenkét, rohadt hosszú év dokumentumait kell átnyálazni, de ne tessenek aggódni, lesz rá idő és energia.

Elképedve láttam, hogy az M1 nevű fidesztévé tegnap élőben jelentkezett be Semjén kitömött és levágott fejű állatai közül. Valahogyan olyan feelinget eregetve magából, hogy azon lehetni minden magyari ember titkos álma és bakancslistás óhaja, s ezt a Párt lehetővé is teszi nekik megvalósítani. Mosolygós riporter mögött sompolygott pár humanoid a panoptikumban, amiből az az M1-es következtetés fakadt, mindenki ott van, aki nincs az már épp úton, de előbb utóbb az összes ember eljön.

Rádöbbennek ugyanis, ezt nem azért nem lehet kihagyni, mert vétek, hanem, mert a molyette oroszlánok, naftalinszagú medvék és a többi attrakció a tudás, világnézet meg a boldogság bőséges emberi tárháza, illetve sőt, mert ott lenni jó. Ha nem jutnának erre a megvilágosodásra, akkor a fejükbe veri reggeltől estig rádióval, tévével és KESMA-val, egy perc nyugtot nem kap senki sem, míg be nem vallja, hogy ez a kiállítás csodálatos, és úgy kellett nemzetünknek mint egy falat kenyér.

Csontok, virtuális ölés és vicsorgó hullák a bölcsesség forrása, utcai harcos virtus és nemzeti nagylét. Valami ilyen katyvaszt képzelnek ebbe, csak nem tudható miért. Hogy mi okból kell most nekünk úgy rajonganunk a vadászatért kollektíven, mint nyáron a futballért, két hete meg az eucharisztáért, egyáltalán, mi közünk nekünk ehhez az egészhez, és miért nem hagynak békiben elmélkedni egy fa tetején. Mert nem biztos, hogy mindenki attól boldog, amitől Semjén.

Nem mindenki úgy főzi a pacalt mint Németh Szilárd, ahogyan az sem igazán izgat mindenkit, hogy milyen halat zabált tegnap a kedves vezető Lázárral a Tisza partján, ahová minden bizonnyal nem a Gangesz partjairól érkeztek. Ha jelent ez még valakinek valamit is egyáltalán. A mostani elmélkedésben azonban arra próbálunk rájönni – bár úgysem fogunk -, miért annyira fontos a hatalomnak ez a totálisan igénytelen cirkusz, mert nem szokták ennyire és kitartóan magyarázni a lopásokat, mint most ezt.

Nagy valószínűséggel belehergelődtek a dologba. Normális vidékeken kormány és állam nem rendez kiállításokat és nem rendez konferenciákat, a legnormálisabb helyeken nagy valószínűséggel még azt sem tudják a népek, hogyan hívják a miniszterelnököt. Hanem inkább ozsonnáznak a zöldben, ami tevékenység Kafka naplójában a biztonságos és nyugalmas létezés forrása és tartalma, ahogyan Micimackó is csak van a Százholdas Pagonyban, és átfolyik rajta az élet kellemesen bizsergetve őtet.

Mégis visszatérve a kályhához, az a dilemma most, mit akar mondani nekünk Semjén költő az ölés misztikumával, így a vége felé miért jutott addig, hogy aki nem rajong a vérszagért, az üldözi a vadászokat. Mint ahogyan, ha valakit zavar a hajnali harangozás, az értelemszerűen a keresztények létére tör, úgy érzik magukat ezek a magyari keresztények, mintha Néró Rómájában szenvednének permanens mártíriumot, és nem hagyják, hogy az ember kedve szerint csak úgy leszarja a mániájukat.

Nem biztos, hogy térítés folyik, hanem csak a létezés permanens bizonyítása, ami viszont a többiek, a mi leuralásává fokozódik. Ezt a vadászgiccset is el lehetett volna intézni csöndben, ahogyan a módja van amúgy, hogy az megy oda, akit ez így ebben a formában érdekel. Ehelyett azonban a nagyszerűség folyamatos bizonygatása mellett kényszeresen cipelik oda még a gyerekeket is csak azért, hogy kilegyen a látogatók száma. Viszont ideológiát gyártanak hozzá, amitől az egésznek okádás szaga van.

Az ember így az orbánévtized végén már csak az után óhajtozik, hogy hagyják őt békén ozsonnázni a zöldben, elmerülni a sztoában, máslényegűbben Tao, ami Micimackó létezése is, csak nem tud róla. Ő az, aki csak van, átfolyik rajta az élet, mint pásztornépeken vagy részeges bölcsészeken, ami alakok irritálják a NER-t és a hozzá hasonló államberendezkedéseket, vö. kommunisták, fasiszták meg az összes illiberális móka és kacagás. És ide jutottunk megint, illetve el sem mentünk sehová.

Velünk lesz még darabig ez a kiállítás és az ő dicsőítése, ahogyan óránként, hogy mennyien írták alá a stopgyurcsányt, hány milliárdot hagynak a zsebünkben, ilyenek, egy nagy hangszóró az egész nyüves ország, amiből ordítva és örökké a Fidesz dicsősége hallatszik. Tulajdonképpen ennyi ez a kiállítás is, hogy pár milliárdot kiloptak belőle az mellékszál. Átnevelőtáborrá tették az egész országot, hogy elbújni előlük alig is lehet. De mondom, Micimackó és az ő filozófiája, de csak addig, amíg Semjén ki nem tömi őt is.

Szeretem azokat a meghitt pillanatokat, amikor a kedves vezető bölcsessége, mérhetetlen tudása, szerénysége és józansága irányt mutat nyamvadt életünknek. Ahogyan szétterül a lapokon, kiviláglik a monitoron a drótokban való száguldozást követően. Amikor megszólal tehát az őt körülvevő világról a saját szűrőjén át, a sajtóorgánumok pediglen egymást tapodva, tülekedve mintegy közlik a kedves vezető tudatát okulásunkra és gyarapodásunkra. Mint ahogyan tegnap is. Vagy minden nap reggeltől estélig.

Pedig teljesen érdektelen, s nem csak amiatt, mert mint ránk kacsintva annak idején beavatott a titokba, hogy ne azt nézzük, amit mond, hanem, amit csinál, hanem, mert – és ezt elfogulatlanul állapíthatjuk meg érzelemmentesen – oltári baromságokat bír beszélni. Szeretem továbbá azokat a perceket is, amelyekben elibénk tárul a kedves vezető baráti országok baráti lapjainak adott interjúja, mert ezek azok, amelyekben korlátokat nem ismer, ezek felérnek egy pénteki rádiós szózattal.

Tegnap megtudhattuk a Lidové Noviny című baráti orgánumban kifejtett bölcsességei velejét, olyan délelőtt tíz óra tájban borította el a híroldalakat mindaz, ami Orbán agyából a Babis melletti kampányolás közben kiömlött. Mégpedig a vezérmotívum, amelyre mind az azt követő következmények föl voltak fűzve, akárha acsarkodó kutya lánca, és azzal a logikai súllyal is. „Úgy érezzük, hogy a tényleges gazdasági teljesítményünkhöz és súlyunkhoz képest a mi befolyásunk az uniós döntésekre aránytalanul kicsi. Ezt meg kell változtatni.”

No most, épp előttem van egy kördiagram, amelyen kies hazánk súlyát mutatja az EU gazdaságában. Nem igazán látszik, mert annyira vékonyka szegény. Nem csoda, a 0,8 (azaz nulla egész nyolc tized) százalék, ami a részesedésünk az uniós GDP-ből, nehezen ábrázolható, ilyen karcsú vonal nincsen is. Hogy Orbán milyen súlyokra gondolt, amikor erről ábrándozott, momentán nem tudható, reméljük, nem a gyomrában elterülő velős pacaléra, mert az indoknak kevés. De a 0,8 százalék is.

A baráti országok baráti lapjainak baráti újságírói azért jók, mert ők sem kérdeznek vissza, akárha Kossuth. Mert ha ez megtörtént volna, kiderült volna, hogy ahogyan ez az egy mondat is eufemisztkusan messze áll a valóságtól, úgy a belőle fakadó többi gondolatok is, amikor egy hazugságra alapozva fölépül egy álomvilág, akár egy ingatag dzsenga torony, hogy bármikor összeomolhat. Elég volna egyetlen kérdés, de ezt Orbán nem szereti, és a Lidové Noviny munkatársa nem is kérdez.

Jó kutya. Egyébiránt, ha én volnék az Unió mint atya, fiú és szentlélek, kegyesen mondanám, hogy adjuk meg ennek a halandónak, amit óhajt, a súlyához méltó szavakat, és a kedves vezető azonmód ott ácsoroghatna a sarokban a körön kívül zsebre vágott kézzel. Mert nagyjából ennyi járna neki. Ehhez képest nem bírja megbecsülni, amit kap, hepciáskodik és követelőzik, egy lator állam uraként tartja a markát és visítozik, mert nagynak akar látszani, illetve annak képzeli magát.

Mint az elefánt és a kisegér, ahogyan dübörögnek át együtt a hídon. Mindegy, nem rajtam röhögnek. És persze a folyományok, amelyek az alaptézisből fakadnak, hogy a hanyatló nyugat gazdasága nem lehetne meg az övé nélkül. Hát persze, hol találna államilag finanszírozott rabszolgapiacot és az adófizetők pénzéből való milliárdos támogatásokat. Csakis itt. „Ezt hívom új realitásnak” – mondta még a kedves vezető mindezek után és mindennek tudatában, majd megnyalta a szája szélét.

Hogy Orbán mit minek hív, az az ő nyomora, de nem áll jól neki ez a filozopter szerep, hogy a valóság az ő szavai nyomán ölt alakot. Illetve, ha igen, abból meg NER lesz, és egyből látjuk az egyetlen igazat elcseszett életében, a saját bőrünkön érezzük amit tesz, ám ennek halovány köze sincs ahhoz, amit mond. Tényleg. Mostanában már csak ilyen lázárjai vannak, mint ez is, a pártja, a csinovnyikjai és kitartottjai pedig rohannak utána a téboly sötétjébe. Ezért van az összesnek önértékelési zavara.

Pávatollal a seggükben úgy járnak kelnek a nagyvilágban, mintha ők szarták volna a spanyolviaszkot, lebegnek az anyaföld fölött, mindent maguknak akarnak és mindenbe bele akarnak ugatni, amitől annak látszanak végül, amik valójában: egy tahó galerinek. No most, ehhez képest dübörög az összes a hídon, legalábbis azt hiszi, mert az atyuskának is ez a tévképzete. Iszonyú keserű lesz az ébredés, amikor egyszer a rohadt életben szembe kell nézni a valósággal. Orbán velük cseszik ki a legjobban.

Semjén Zsolt visszatért a gyökerekhez. Fölidéződött benne a tudományos szocializmus névre hallgató diszciplina, ami arra szolgált Kádárnál, hogy az elvtársak hitét tudományosan megalapozza. Legalább annyira, hogy, mint emlékezhetünk néhai Lékai bíborosunkra, aki szerint a papi szemináriumban az ő hitét alapozták meg szintén tudományosan, amiből az fakad, illetve mutatkozik, hogyha az ember ideológiák vagy hitek mentén szervezi meg az életét és a gondolkodását, akkor lököttnek tűnik. Ha pedig hitek és ideológiák irányítanak egy országot, az nem lehet demokratikus, ahogyan agrárország sem.

Kies hazánkról beszélek, és Semjénről meg Szijjártóról, akik szíttak valami lassú mérget tegnap. Az egyik szerint (Szijjártó) Európa legdemokratikusabb vezetője a gazdája, eszerint tehát országunk a demokrácia öblös fazoka, benne minden demokratikus jókkal, és ezen a ponton reméljük, Szijjártónak nem cserepes a szája, mert még fölreped, ha elröhögi magát. A másik opció szerint viszont mindezt komolyan is gondolja, akkor azonban a bajok nagyobbak, mint gondolhattuk volna. Elég csak a dróton rángatott bátor százharminchármakra gondolni, parlamentünk eszement urára és a választások különös történéseire.

Mindenről köteteket lehetne írni, és minden kötet végén bebizonyosodna, hogy ez az ország nem a legdemokratikusabb országok legdemokratikusabbja, hanem valami egészen más. Erre még visszatérünk, de vonjuk be a sztoriba Semjént is, aki vadászszenvedélyét igazolandó már nem tudja, mit találjon ki, és kinevezte kies hazánkat agrárországnak, mint egy negyven évvel ezelőtti pártszemináriumon. Igaz, már akkor is az volt a tudományos meghatározás, hogy Magyarország agrár-ipari ország, ezzel büszkélkedett az MSZMP, mint annak bizonyítéka, hogy felszámolta Horthy feudalizmusát.

Akkor ezek szerint visszatértünk ugyanoda. Vezérlő eszméinkben mindenképp, elég csak ránézni a Kossuth térre vagy a bocskaiban bokát csattogtató új elitre, és máris érezzük a dohszagot. Node, hogy parasztságunk még mindig bő gatyában és nagy bajusszal, meztélláb megy kaszálni a rétre, az nem egészen biztos, mint ahogyan az is kérdéses, hogy van-e még egyáltalán magyar mezőgazdaság. Földesurak igen, zsellérek is, kastélyok is, de, hogy az uradalmakban mi folyik, azt senki nem tudja. Annyi biztos, hogy Túró Rudit vetnek és aratnak, viszont Semjén fejében erdő, rét, puska és kasza összefolyik, így válik kies hazánk agrárországgá.

Amelyben autókat szerelnek össze. A dolgok viszont összeérnek, mert amikor Semjén elkezdett agrárországozni, Szijjártó a magyar demokrácia dicsőítésében odáig jutott, hogy kormányunk konzervatív, hazafi és népi. Ja, és kereszténydemokrata, hogy végleg keveredjen benne Horthy és Rákosi, hogy meg kell a szívnek szakadni. Hogy Semjén a vadászatát azzal igazolja, miszerint ez egy agrárország volna, az csak szimpla baromság, de amikor Szijjártó nekilát magyarázni, miféle demokrácia a miénk, azzal csak egy dolgot igazol, hogy semmilyen. Tegnap tehát kiderült, hogy demokratikus agrárországban élünk, és ez a meghatározás hiányzott még a boldogságunkhoz.

Más sem. Íme hát, megleltem hazámat, sóhajthatnék fel J. A. szavaival, ahol és amelyben egy futsalos hisztigép a demokrácia fokolója, egy puskabuzi a gazdasági berendezkedés meghatározója, Schmitt Mária ehhez ételmezi a történelmet, Németh Szilárd bográcsban főzi a pacalt, Kósa pedig az ész. Az atyuska pediglen az erkélyén iddogál Nagy Ferenccel. Jobb ennél nem lehet, és már nem is kell. Csak annyi, hogy mentsen meg tőlük a Kisjézus. Mert miközben mindeme szépekkel tömik a bávatagok fejét, a LIBE emberei csalódottan térhetnek vissza Brüsszelbe, de igazán nem tudjuk, mire számítottak, amikor személyesen jöttek el hozzánk.

Ez itt a gonosz birodalma, már látják ők is megint és újra. Mert és ugyanis azt fogalmazták meg, hogy azok az aggályok, amelyeket 2018-ban az EP megfogalmazott a magyar jogállamiság helyzetét illetően, továbbra is fennállnak, sőt bizonyos aspektusai romlottak is. Szordínósan megjegyzem, ehhez nem kell libének lenni, elég kiállni a sarokra, nézni a kék plakátokat, a stop Gyurcsány aláírós standokat, mindeközben hallgatni a Kossuth rádiót, ahol sok örömök mellett őket is gyalázzák. Mert ilyen egy demokratikus agrárország, benne a pálinka mint alapvető élelmiszer, és a stadionokban lobognak a családok évének zászlajai buzizás közben. Ilyen lett magyar hazánk.