Szerző: rezeda

Sok minden kiderült Demeter Szilárdról már eddig, tegnapi szösszenete után pedig még az is, hogy otthon van a marxizmus-leninizmusban, amikor azt vizionálja, hogy például Gálvölgyi Jánost fölfalja majd mondjuk valamely freSZFE-s növendék, akit most tenyészt a libsibolsikomcsi intézmény, amely ráadásul a CEU-tól kapott helyet, hogy képezze a buzi forradalmárokat vagy forradalmár buzikat. Ebből is kitetszik, hogy az élet meglehetősen összetett dolog, de olyannyira, hogy ez a Demeter nem is igazán tudja átlátni a maga teljességében.

Van neki egy szemüvege, amit úgy hívnak: a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Mol-Új Európa Alapítvány kuratóriumi tagja. Összefoglaló néven mind e titulusokat Orbán seggének nevezhetjük bízvást, egyúttal megállapítva azt is, hogy fiatal kora ellenére ez a Demeter már majdnem Vidnyánszky a rengeteg hivatalával és a ciklopi hatalmával, és szándékai is egylényegűek azéval.

Ez pedig az, hogy fogja a macsétét, nekiáll vele kaszabolódni mindent, ami nem népnemzeti-keresztény-nacianalista-fasiszta és Trianontól búvalbaszott. Úgy vélem, sikerült tömören megragadnom a NER kultúra-ideálját, aminek viszont ez Demeter az élharcosa, ott buzog benne a jobboldal kulturális erkölcsi fölénye. És még jós is. Mert ugyanis, hogy elérjünk a kályhához, ez a Demeter azt delirálta tegnap, hogy az előválasztási klipben szereplők, ha törekvésük és vágyaik sikerrel járnak, és megtörténik a kormányváltás, mind megdögölnek.

Nem így fogalmazott, de erre gondolt, amikor poklot vizionált nekik abból a fideszista alapvetésből kiindulva, hogy valaki, mindenki azért áll ki egy ügy mellett, hogy utána tarthassa a markát. Megmutatom betűhíven is a nagyívű gondolatkísérletet: ezekre az emberekre “egy esetleges kormányváltást követően maga a pokol vár, mert felfalják majd őket a kineveltjeik. Mivel egymásnak fogják adni az ösztöndíjakat és a zsíros állásokat”. Az első, ami ennek hallatán az ember eszébe jut, hogy mindenki magából indul ki, másrészt pedig, hogy rossz az, aki rosszra gondol.

Ez a népi-nemzeti bölcsesség illik ide, viszont egyúttal tapsolunk is ennek a Demeternek a vallomásért, amivel enszájával adta elő a NER működési alapvetését, miszerint a rajongások, dalok és versek, koncertek, színházi előadások és publicisztikák azért születnek benne, hogy utána lehessen osztogatni az ösztöndíjakat és zsíros állásokat. Megható ez a következetlenség, amivel saját magát és a gazdáját buktatja le, amikor jó fideszes szokás szerint másra keni azt, amit önmaga elkövetett, és két kézzel mutogat utána. De nem mindenki hülye.

Csak annyit mondok megint: a nemzeti könyvtár, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, a Petőfi Kulturális Ügynökség igazgatóságának elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, a Mol-Új Európa Alapítvány kuratóriumi tagja. És ez az ember ábrándozik a Gálvölgyi zsíros állásáról, illetve arról, hogy fölfalják őt fiatalabb kartársai, akiket ráadásul ő nevelt ki. Ugyanis, emelte fel az ujját nagy fontosan ez a Demeter: “mert a marxista baloldal mindig, minden időkben és mindenhol ezt csinálta”.

Mondom, hogy tanult tudományos szocializmust az oskolában, és most kérkedik vele. Nem kellene, mert a kép, amit mutat, önarckép, Orbán bámul ki belőle, és ránéz erre a Demeterre azt mondva neki, ha nem ontja magából továbbra is a hülyeségeket, akkor lesz helyette másik, és ez látszik is ezen a Demeteren. Hogy meg akar felelni, mert különben baj lesz. De ilyen az összes. Ő annyival terheltebb, hogy a saját stigmáit és rettegéseit kivetíti, de azt nem értjük, miért aggódik azért, hogy a kormányváltás után Gálvölgyit megeszik a forradalmárok.

Az a meglátás, hogy leginkább Demetert fogják, de erről mintha nem volna tudomása. Pedig nem ártana beszerezni. És még egy dologgal nincs tisztában ez a Demeter, mert ilyet nagy valószínűséggel nem is ismer. Van olyan is, hogy valaki nem pénzért, zsíros állásért és kitüntetésért áll ki egy ügy mellett, hanem azért, mert morális kötelességének érzi kiállni mellette. S mivel nem kér érte semmit, el sem tudnak tőle venni semmit. Pláne nem zabálják fel őt a saját gyermekei, de, mint már említettem, Demetert viszont tényleg fenyegeti ez a veszély. És most vagyunk helyben egészen.

Ha valaki szombat-vasárnap harmincnégy órát dolgozik, hogy közben aludni sem nagyon tud, akkor hétfőn reggelre másképpen látja a világot, mint az, aki épp azért durcás, mert indulni kell a dolgozóba megint, mert kezdődik a józan robot. Kialvatlanul és ezer hír súlyától roskadozva hétfőn reggel az az öröm, hogy a nap süt, a madarak csácsognak, és valahogyan életben van az ember, ha húzza is a lábát, a dereka sajog, és zúg a feje. Azt hinnénk, hogy a kávé segít, ám ez fals tételezés, de a konvenció miatt megadja a szokásnak magát a haldokló, és amint kinyit a kávézó, és a teraszon a pincérlányok asztalt törölgetve várják az első vendéget és a műszak végét egyben, recsegő térdekkel egy székbe hanyatlik arcát a napnak fordítva.

Mondaná a pincérlánynak úgy világirodalmilag, hogy egy Calvadost, gyermekem, de egyrészt nem iszik, másrészt ez nem Bouville, hanem a saját fatornyosa, viszont az undor ugyanaz. Marad a kávé cukor nélkül, és a templom harangjának kongása, mint a lélek hamis eledele, de erről majd máskor. Amint magához tér a nyitásból a kávézó terasza, jönnek sorban a népek, munka előtt, alatt, után, a kávézó mindig tele van, senki nem dolgozik, vagy mindenki főnök. Az ember mellé négyfős társaság telepszik, konszolidáltak, jókedvűek, csinosak, látszik rajtuk, hogy gondjuk alig, s mivel nem túl nagy a terasz, az ember óhatatlanul hallja a csevejt, illetve csak egy férfi hangját, aki Orbán kötcsei beszédéről mesél átszellemülten.

Már maga ez is, amikor az ember előző nap irkált róla a hányingerét visszatartva, már ez is sorsszerű, a szavak minősége és a belőlük sugárzó áhítat és rajongás a másik öröm, mert az ember más fajtársával is ritkán találkozik, lévén leginkább ül a barlangjában, fideszistát meg tényleg ritkán lát közelről. És a szem csillog, a hang lelkesült, amikor a mesélő a csattanóhoz ér, kivár kicsit, s mint valami rossz szónok, teszi föl az íre a pontot a na mit mondott, na mit – hatásszünet -. hogy mi nyerünk, ők veszítenek. És így elérve a katarzist a mesélő eltelten göcög, érezve és éreztetve azt, a világ kerek, nincs mitől félni, Gyurcsány nem jön vissza, minden rendben lesz ezután is, míg a világ, s még két nap. A NER állni fog mindörökké. Ez a sugárzás.

No most, az ember viszont ismeri a mesélőt, a Fidesz őt indította a fatornyosában polgármesternek az előző választáson, és hát, kikapott a patás baloldalitól. Viszont, mint kitetszik, azóta is álmodozik, és hisz abban, hogy ők nyernek a másik oldal veszít, pedig, mint mondtam, egyszer már kikapott. Lehet, hogy győzelemként éli meg, de csodálatra méltó ez a következetlenség, amitől szép lesz számára a világ, de a hit ilyen. És az érdek is. Mert ezen a ponton ugrik be az embernek az Orbánt felszopók hada Nagy Ferenctől Szikoráig és tovább, hogy annyi van, amennyivel Dunát lehetne rekeszteni. Ma mindenki ilyen partizán, s bár nem érdemlik meg, de az ember elkezd ezeknek a lelkén gondolkozni, hogy merre visz az útjuk, milyen ismeretlenek felé.

Nem sejtjük, csak látjuk azt a pontot, amikor ezek behódolnak. Először szervilis szolgák lesznek, s ahogyan mind többet kapnak a rendszertől, mint mélyebbre süllyednek, rajongókká válnak, hívőkké de érdekből, mert belekerülnek úgyannyira a körforgásba és elmerülnek szügyig a ganajban átvéve kitüntetéseket és pénzeket, amikor egy ponton már nem létezik visszaút. A folyamat irreverzibilis, és elönti őket a bizonyosság, hogy addig élnek – legalábbis jól –, amíg a NER létezik, és annak múltával minden: hírnév, pénz, elismertség és megrendelések tovatűnnek, és a leghangosabbak és leghűségesebbek ott maradnak a nagybüdös semmiben. Orbán őket veri át igazán, mert létezésüket a sajátjához köti.

Hogy ezt észre veszik-e, tudják-e, felfogják-e, bizonytalan. Feltehetőleg annyira nem hülye mind az összes, hogy ne lenne tisztában azzal, amit most kap, azt a szolgaságért kapja, így egyetlen reménye van: mi nyerünk, ők veszítenek. Lehangoló lehet így élni, de, mint az ember a kávézó teraszán tapasztalhatta, mégis lehet. Sőt, az is felül a meséknek, mint a kötcsei beszédről áradozó férfi, aki pedig egyszer már kapott egy maflást, de még mindig hisz. Szinte csodálatra méltó ez a következetlenség, de ennyire azért nem megengedő az ember. Főleg azért, mert mint már említette, a barlangjából előjőve és fideszistát látva elönti őt az undor. Pedig a nap süt, a madarak csacsognak, a felhők pediglen szállnak az égen.

Gőzerővel készülve a tavaszi választásokra Orbán Viktor Kötcsén fölvázolta csapatainak a stratégiát és taktikát, amely elhozza a diadalt. „Mi győzünk, ők veszítenek” – adta meg a siker kulcsát, és, ha valaki nem értette volna, rátette a címkét, hogy ez mi a radai rosseb is: „Ez a haditerv” – mutatott rá. Névrokona pedig, ez az Orbán, de Balázs, akinek a titulusában van a végzete (a miniszterelnökség parlamenti és stratégiai ügyekért felelős államtitkára), minderre azt állította, hogy a gazdája „nagyon komplex, összetett és bonyolult” stratégiát vázolt fel, és mit ne mondjunk, sikerült. Nem tudjuk, melyik az inkább komplex, a „folytatjuk”, vagy ez, hogy „mi győzünk, ők veszítenek”.

De azt mégis tudjuk, hogy a hívőknek ez éppen elég, ám nekünk, akik még keressük a szavak értelmét olykor, gondot okoz, ha lufikat eregetnek gondolatok helyett. Egyébként Deutsch Tamás a győzelembe vivő biztos utat abban látja, hogy a baloldal totál esélytelen, a jobboldalnak sokat kell dolgoznia, vagy győz az esélytelen baloldal, és az esélytelen baloldalt paraszthajszál választja el a jobboldaltól. Ez a haditerv is lenyűgöző, csak az a gond vele, hogy nem kevesebb mint három logikai ellentmondás van benne, azaz, jobb volna, ha Deutsch is maradna a faéknél, mint a szobatársa a kollégiumban. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy ennyire futja. Ez a Fidesz elképzelése a jövőről.

Ezt nevezhetnénk akár semminek is, de megvalósulásában mégis csak valami, ami pedig a NER. Akár körbe is érhettünk volna, de vannak azért még lényeges dolgok ebben, mert sajnálatosan ez az életünk. Javaink ellopva, országunk kifosztva, lezüllesztve és debilitásba hajszolva, hát mi kellhet még a boldogsághoz? Egyáltalán semmi. A Fidesz ül a bekebelezett haza romjain, egyetlen érdeke és terve a lehangoló status quo fenntartása, persze, hogy mondanivalója egyáltalán nincs. Folytatja, és győz. Az ellenoldal pediglen veszít. A kérdés csak annyi már, hogyan? Mint pedzegetik, netán a választási rendszer megbuherálásával, és a leálló szervereket is ismerjük.

Mindent ismerünk már végtelen idők óta, és a csalásokon kívül azt is tudjuk, mi lesz. Mocskolódás lesz olyan töménységben, amihez képest a mostani babazsúr, a hívők hordáinak atrocitásai következnek az ellenzék választási kampányában és gyűlésein mint már az előválasztáson is tapasztalni. Kopaszok bevetése lesz, a falusi választók megfélemlítése, a nyugdíjasok felvásárlása és a külhoni szavazók buszoztatása, hogy csak a legegyértelműbb, legáltalánosabb és leggyakoribb eszközöket említsük, ami lefedi Orbán „nagyon komplex, összetett és bonyolult” stratégiáját. Minden eszköz náluk van, és mindet meg is akarják tartani. Mindenáron.

Ami tavasszal következik, nem választás lesz, hanem horror, öldöklés végkimerülésig, háború életre-halálra. S éppen ezért, mert mindent bekebelezve újat mondani a Fidesz mondani már nem tud, mert egyszerűen nem is lehet, egyetlen célja tehát a hatalom minden áron való megtartása, mert a fiúk nagyon félnek a büntetéstől. Illúzióink ne legyenek tehát, és mosolyoghatunk is, ha Orbán vagy éppen Deutsch hülyeségeket beszél választásról és programról, de mind tudják, vereség estén mi várna rájuk, így mindent megtesznek, hogy ezt elkerüljék. Ezt takarja a mókásan hangzó, de mégis félelmetes tartalommal bíró „Mi győzünk, ők veszítenek”, mert más elképzelhetetlen.

S ha netán még így is, ilyen körülmények, minden pénz, paripa fegyver és aljasság birtokában is vereség lenne a vége a Fidesz számára, akkor még mindig ott van, hogy eltakarodnak-e szépszerével. De nem fognak nagy valószínűség szerint, már csak a hatalmuk és világlátásuk jellegénél fogva sem, amelyben az a központi elem, és ebben igazán hisznek is, hogy uralmuk vége egyben a magyarság pusztulása is lesz. Jó, ha ezzel számolunk, és azzal is, hogy ugyan tán a Lánchidat fölrobbantani nem fogják, de mindenképpen felperzselt földet hagynak maguk mögött. Ehhez azonban le kell győzni őket, pedig látjuk a zseniális tervet, miszerint ők győznek, mi pedig veszítünk.

Tegnap nagyon izgalmas volt, ahogyan a magyar média loholva az események után tíz percenként számolt be arról, ki érkezett meg Kötcsére, milyen testeket hozott épp a géperejű jármű. Kötcsére akárki nem mehet, aki oda eljut, közelről élvezheti Orbán hónaljszagát, így már valaki, illetve annak hiheti magát. Nagy Ferenc is bebocsátást nyert a belső körökbe, kicsípte magát, farmerből készült bocskaiba öltözött, amelynek gombjai halálfejek, és ebben mondta föl a leckét. Hogy megroppant a valóság, ez is jól mutatja. Itt neve szerint polgári pikniket tartanának évente, de ez nagyon nem polgári és nagyon nem piknik, ez a húsosfazék körüli körözés csupán.

Kötcse csúcspontja, a létezés itt megtalált értelme, amikor a kedves vezető kinyilatkoztat és utat mutat, de, hogy miért várja annyira mindenki, az is nehezen érthető, hiszen tudjuk, nem azt kell nézni, amit mond, hanem amit csinál. Momentán sokmilliárdos búvóhelyet épít Hatvanpusztán, amely hetekig is ellátást nyújt az ott megbúvóknak saját áramforrással, egyebekkel. Az ilyesmi fölösleges. Minden vár bevehető, egyszer minden víz elfogy, minden kolbász megromlik, és az őrség is átállhat. Kötcsén a beavatottaknak épp azt magyarázta el a kedves vezető, mit kell tenni, hogy a választások után ne legyen muszáj menekülni, de Deutsch összefoglalta az éccát.

Elképesztő gondolati kört írt le a manus, miszerint a baloldal esélytelen, a jobboldalnak sokat kell dolgoznia, vagy győz az esélytelen baloldal, és az esélytelen baloldalt paraszthajszál választja el a jobboldaltól. Mert mindenkinek mondani kell valamit. A média belehajszolja a belső kört az okosságba, hogy ahogyan szállnak ki a géperejű járműből, már tolják a képükbe a mikrofont, várva a megvilágosodást. És az meg is érkezik. Nagy Ferenc, aki ezek szerint már udvari dalnok, a polgári piknikes gondolati magasságban a buziknál tartott még mindig, ennyit sikerült befogadnia az eszmékből, és miután legutóbb a koncertjén a tökeit markolászva üzent nekik, ide is ezzel készült.

Mintegy polgárilag mesélte el Kötcsére érkezésének célját, miszerint az ő unokáját senki ne akarja lánynak öltöztetni, s mondom, mindezt halálfejes farmer bocskaiban, hogy meg kell a szívnek szakadni. Megkérdezték tőle azért, hogy akarta-e valaki valaha lánynak öltöztetni az unokáját, amire azt mondta nem. De még kifejtette a másik biztos ismeretét is, hogy tudomása szerint az átoperáltatottak nem érzik jól magukat. Köszönjük meg Nagy Ferencnek az értékes információt, amivel a nemzet ismereteit gyarapította. Kossuth-díjas, csak tudja az igazat, mint a lovagkeresztes auratisztító, de ez már egyenest Káslerig vezet. Ő is piknikelt tegnap. Őt is kérdezték.

Az egészségügy sikeres, a kórházak sikeresek, a járványkezelés mintaszerű, mondta ez a test megérkezve a szellemi találkozóra, de látszott a szemén, egészen máshol van épp. Voltaképp azonban egyik sem érdekes önmagában, hanem így egy kupacban mind az összes, ahogyan rajzanak a főnök körül, s mondom, aki megérzi a pállott hónaljszagát, aludni se tud az éjjel. Ennyi pincsitekintetet és farokcsóválást maximum egy kennelben lehet látni, és itt, Kötcsén érezni igaz valójában, hogy a gauleiterek, odakint, a valóság egy szeletében élet-halál urai fideszisták milyen apróra mennek össze a főnökük közelében, és úgy köröznek körülötte, mint légycsapat a szar körül.

Egyébiránt mindegyik döglégy azzal akart megfelelni a szellemi elvárásoknak, amit abból fel sikerült fognia. Bányai képviselő, akit Isten százötven napi Covid után újraszült, szintén megérkezett a táborba, a kedves vezető pedig üdvözölte őtet a galeriben megint, mondván: üdv újra köztük, de nem korai-e még a boldogság őt láthatni. Mire Bányai képviselő igazolva, hogy készen áll a harcra ekképp nyugtatta az atyuskát: „Már iszom is, főnök”. Akkor minden rendben van. Unoka lányruhában, kupica a kézben, mint a polgári piknik szellemi nívója, csak az a visszás, hogy ilyen készségekkel úgy szállt ki az összes a géperejű járműből megérkezvén a szeánszra, hogy legott elkezdett levitálni.

Csak a gyomra lehúzta mindet a tyúkszaros porba. Ahogyan az mostanában lenni szokott, ez is, mint minden is a Fidesz körül, paródiába csapott át, ahogyan eltávolodtak a valóságtól a főnök segge melegét üldözve. És ezek a pincsik majd hazamennek, a sarki kocsmában újra fontos emberek lesznek, és majd körülöttük is köröz egy légyraj. Így az egész trágyahalom, aminek Kötcsén van a java, szétterül az egész országban lányruhás unokákkal, már iszok is főnök szervilizmussal. Kötcse a Fidesz tükre, amivé rohadt harminc év alatt. Elhízott, zsíros szájú, pálinkát böfögő csinovnyikok, akik a polgár szó jelentését sem ismerik, de vele takaróznak, mint mindent befedő dunnával.

Schmidt Mária elküldte az anyjába Boris Johnsont, az angolok miniszterelnökét, mert neki sem tetszettek a magyar fasiszták hőbörgései, amit a magyar-angol futballmeccsen előadtak, ahogyan azt tegnap megbeszéltük. Schmidt Mária nem magától lett bátor, előtte megszabta az irányt Szijjártó külügyminiszter, aki ahelyett, hogy elnézést kért volna állampolgárainak tarthatatlan viselkedése miatt, nekilátott mutogatni visszafelé, hogy az angol szurkolók meg kifütyülték az olaszokat az Eb döntőn. Szijjártó szintje a dedó szintje, amikor a kis pisisek azzal magyarázkodnak az óvónéninek, azért gáncsolták el az Eszterkét, mert tegnap a Pityu meghúzta a copfját.

Hogy Szijjártó alkalmatlan külügyminiszternek, azt tudjuk, és már nem is szégyenkezünk miatta. Ami az igazi aggodalomra okot ad, az az, hogy Szijjártó szerint ami a magyar-angolon történt, az rendben volna, ha alkalmatlankodó alakok föl nem fújnák az egészet. És még ez sem az igazi baj, hanem az, hogy ha a rasszizmus, homofóbia és idegengyűlölet a magyar külügyminiszter szerint rendben van, akkor ezek szerint ez a hivatalos irány, mondhatni, nemzeti. Szijjártónak valaki fölüthetné a szótárt, ás megmutathatná neki az elnézést szót a jelentésével együtt, mert a jelek szerint ilyet ő nem ismer. Ezért szokott általában tutulni.

És még csak az sem baj, hogy Szijjártó alkalmatlan arra, ami munkát végez, mert Orbán kormányának minden tagja, de maga Orbán is így van ezzel, azt is mondhatnánk, azt sem tudják, mit csinálnak, holott nagyon is. Amikor a futball Eb müncheni meccse előtt a náci karlendítések és más hasonló, Európában egyáltalán nem illendő cselekedetek miatt a magyar szurkolókat a bajor rendőrök fogdára vitték, Szijjártó szerint a rendőrök provokálták a jámbor magyarokat. Mint ahogyan a térdepléssel is, ami azt váltotta ki belőlük, hogy a fél világ rólunk cikkezik, hogy miféle hordák vagyunk mi, és hát, ilyenek. Ahol a külügyminiszter szerint ez megfelelő.

Vehetjük ezt hivatalos állásfoglalásnak tehát, hogy a magyar kormány egyetért és támogatja a magyar hordák homofóbiáját és rasszizmusát, és ez így is van. Csak ahhoz sincs gerincük, hogy ezt bevallják, viszont ez folyik a szócsöveikből, a bayerjaikból, a Kossuthjukból és az M1-ükből, a békemenetükből, az origójukból és a pesti srácaikból. Ezek mind a trágyaszagú fasizmus harsonái, és az irányvonalat nem az ujjukból szopják. Sőt, mint egyre-másra tapasztalhatjuk, kitüntetéseket kapnak érte és gazdag apanázst. Ők végzik az agyakban azt a mocskos munkát, amitől a nemzeti magyar ilyen vadbarom lesz, mint ami miatt most tátott szájjal, de leginkább megvetően néz ránk a világ.

Valami nem komilfó történhetett azonban, nem a kislányos angolok fúják fel a sérelmeiket, mert az MLSZ, amely szervezet meg akar őrizni valamit ezek szerint európai arcából, kijelentette, hogy a beazonosított, szurkolónak nevezett barmokat kitiltja a stadionokból. És, ami a legszebb, kormányzati körökből még most sem hangzott, el, bocs, de mi nem ilyenek vagyunk, hanem akkor ezek szerint nagyon is, sőt, a kedves vezetőnek tetszőn. Voltaképp mindez egy vallomás a Fidesz részéről, hogy mit értenek őt kereszténydemokrácia és keresztény értékek alatt, és hát, ezt, amitől elhányja magát a nagyvilág. Viszont erre volt képes rápakolni Schmidt Mária még pár lapáttal.

Hogy ő magától ilyen, vagy azért, mert megfizetik, a végeredmény szempontjából édesmindegy. Viszont tudjuk, hogy teljesen egyedi módon közelíti meg a történelmet, amiről Dózsa László 1942- tudna mesélni nekünk, és ez a sajátos zamatú világlátás most is kiviláglik, amikor azzal inti Boris Johnsont a pofa befogására, hogy ők gyarmatosítók voltak és éheztették az indiaiakat. De mindez semmi ahhoz képest, hogy Trianonért is az angolok a felelősök, és a rendszerváltásig nálunk tomboló szovjet elnyomásért szintén. Két vesztes háborút varr Schmidt az angol miniszterelnök nyakába, holott az egyikért a keresztény nemesi, a másikért a keresztény fasiszta Magyarország volt a felelős.

Megemlíthetnénk Horthy vagy Tisza nevét, akik sokkal inkább tehetnek a magyarság nyomoráról mint az angolok. Ők Schmidt logikáját követve Mohácsnál is cserben hagytak minket. A legdelikátabb azonban az az önkéntelen vallomás, ami úgy csúszott ki Schmidt száján, hogy észre sem vette, mikor is sérelmei közt megemlítette: „Soha nem fogjuk megbocsátani, hogy „1944 őszén egy sajtpapíron osztották fel Sztálinnal térségünket és toltak át minket Ázsiába!” És íme, felkerültünk a térképre, most is ott vagyunk, hordáink a stadionban éppen ilyen sztyeppei legények. De a történelemről, a Schmidt-féléről ennyi épp elég, illetve sok is.

És bár nem tudni, milyen jogon, de leordítja Schmidt Johnson fejét azzal is, hogy: „olyan országban térdelgessenek, ahol erre igény van”. Ázsiában tényleg nincs, ott másképp intéződnek a dolgok. Aztán mintegy mellékes gesztusként lebunkózza még Johnsont és Vilmos herceget is, amivel már tényleg nem lehet mit kezdeni. De ez az egész nem ér meg, illetve önmagában nem érne meg ennyit, ha mindebből nem az világlana ki, hogy a mai hivatalos Magyarország gőgösségében a homofób, rasszista, idegengyűlölő fasiszta hordáival azonosul, akik – szerinte – kifejezik a magyar nemzeti öntudatot és önazonosságot. Nos, innentől nem igazán vagyok magyar.

A Puskás Aréna úri közönsége a tegnapi magyar-angol előtt letérdelő angol játékosok gesztusát hangos pfújolással és füttyel honorálta, mutatva és jelezve azt, hogy a szimbólumot magát nem értik, egyszerűen föl nem foghatják, miről is szól ez az egész. Az Origo névre hallgató nertudományos szaklap pedig azon melegében gúnyolódva tudósított a gyalázatról megjegyezve azt, hogy a török bíró is részt vett az angolok bohóckodásában. A szerkesztő pedig feltehetőleg elégedetten böfögte fel a fokhagymás szalonna csípős gőzeit. Másképp ez nem is történhetett, mert a viszonyulási pontokat a kedves vezető jelölte ki a legutóbbi írek elleni meccs után, akik szintén térdepléssel „provokálták” a felsőbbrendű magyarokat.

A kedves vezető a barbárság kézikönyvében azt a sorvezetőt adta az ilyen provokációk kezelésére, hogy a magyar ember nem térdepel, kizárólag Isten, a haza és a szerelme előtt. A három közül pedig egy legalább mindig jelen van minden stadionban és a világ minden tájékán, ő pedig a mindenható. Így még a magyar embernek is elnézhető, még a kedves vezető torz elmélete szerint is, ha letérdel. Hitről azonban a Puskás Aréna úri közönsége esetében szó nincs, valami másról van szó, aminek elég nehéz kimondani a nevét. Az angolok egyébként tudták, hogy ez lesz, már a meccs előtt azt nyilatkozták, minden további nélkül le fognak vonulni a pályáról, ha a dolgok elfajulnak. Annyira nem fajultak el, mert a lágerekben is szoktak focimeccseket rendezni.

Mindez pedig különösen azért megható, mert épp aznap nyilatkozta Varga Judit valami ismeretlen szer hatására, hogy Magyarországra a legtöbb helyen már követendő példaként tekintenek. No most, ha másutt is az a boldogság legfőbb forrása, hogy kultúrnépek már előre azt várják, hogy felléptükkor a rasszizmus és homofóbia, az idegengyűlölet és a vérgőzös nacionalizmus megnyilvánulásai miatt esetleg le kell vonulni a pályáról, akkor a világ teljesen elveszett. A magyar, náci karlendítő úri közönség azokat pfújolja és fütyüli, akik a világ torz eszméi miatt ereszkednek térde a füvön, amiből az fakad, hogy a magyarok a világ torz eszméit magukénak érezve élik a nyomorult életüket. És ez sem újság.

Jelen formájában egy ilyen meccsre ránézve mi vagyunk Európa barbárai, a világ ezt látja belőlünk, a világ Orbánt látja belőlünk, aki számkivetetten kóborol Brüsszelben, ő az az ember, akivel már nem igazán akar szóba állni senki sem. Uralkodásának évtizede alatt újra hátrafelé nyilazós nép lettünk a kádári tscikhós, paprikasch imázsból, egy fura, érthetetlen nyelvű horda Európa közepén, amelyik képtelen elsajátítani az együttélés szabályait. Nekünk ne mondja meg senki, hogyan is éljünk, mi utáljuk a buzikat és a négereket, mert fölzabálják a szalonnánkat, különben is, fogják be a pofájukat, még magyarul sem tudnak. Országunk és annak lakosai végtelenül elkeserítő állapotban leledzenek, nem lettünk gyarmat, pattogtatjuk a karikás ustort.

A lenézett, libsi angolok egyébként megverték (4:0) a százmilliárdokból kistafírozott magyarokat, és ugyan le nem vonultak, mint ígérték, de az UEFA-hoz fordulnak a magyar szurkolók rasszista viselkedése miatt. Mint mondják, Raheem Sterlinget és Jude Bellinghamet rasszista támadások érték a meccs alatt, akik a meccs előtt a térdepléssel, közben pedig a bőrszínükkel provokálták a magyar úri közönséget. Jack Grealish pedig a Twitteren írt arról, hogy briliáns győzelmet arattak egy elfogadhatatlan hangulatú mérkőzésen. Ez nekik vigasz, nekünk azonban semmi nem maradt. A verség engem nem érdekel, abba rokkanjon bele Orbán, engem az foglalkoztat, hogy elveszett a hazám, ha ugyan volt valamikor hosszúnak tűnő életem alatt.

Marco Rossi, a magyarok olasz szövetségi kapitánya egyébként a meccs előtt direkt megkérte a szurkolókat, hogy viselkedjenek. De ki az a Rossi, hogy illemtani kikötései vannak, amikor a kedves vezető szabja meg az irányt, miszerint lehet ótvar bunkónak lenni, ha provokálják a puszták népének lelkét. Országunk elveszett. Mert ugyan Orbán akár le is győzhető tavasszal, a szelleme azonban itt marad. Itt marad a stadionokban, a színházakban, a koncerteken, az iskolákban. A rombolás olyan teljes, hogy nemzedékek kellenek a gyógyuláshoz, vagy még annyi sem lesz elég, Mert végignézve elcseszett történelmünkön, még egyetlen egyszer sem éltünk egyetlen eséllyel sem. Nagy valószínűséggel a magyar lélek alkalmatlan a normális életre.

Amikor Fekete-Győr és decens csapata még úgymond tojáshéjjal a valagán megakadályozta a budapesti olimpia megrendezését, illetve a megrendezés szándékát, fideszi értelemben elveszítette azt a jogát, hogy hátralévő, hosszúnak ígérkező életében olimpiára menjen, akárhol is rendezik azt. Nem méltó azóta arra, hogy olimpiát nézzen a televízióban, egyáltalán olimpiára gondolnia sem szabad vagy szabadna, ha jót akar. És vele együtt természetesen nekünk sem, akik akképp vélekedtünk vele együtt, hogy olimpiát rendezni gazdasági öngyilkosság, de legalábbis fölösleges pénzkidobás, hacsak a lopási együtthatót nem vesszük figyelembe.

Ám természetesen vannak más egyéb fölhorgadások is a Fidesz és a sport, mindenféle sport viszonyában, amelyek közül a legelső a nemzeti nagylét igazolása, ami abból a kényszerképzetből fakad, hogy egyes nemzetek között vannak lényeges különbségek (vö.: übermensch), aminek egyik mérhető eleme az, hogy kinek a fia ugrik nagyobbat, vagy kinek a lánya úszik gyorsabban. Az ilyen ideák általában kisebbrendűségi érzésből fakadnak. Akik attól teszik függővé önbecsülésüket, hogy sportban sikeresek avagy sem, nem rendelkeznek egészséges önképpel, mert Spártát már pár ezer éve túlhaladtuk, csak ezt sokan nem veszik észre. Öreg hiba.

Tehát, amikor Fekete-Győr és decens csapata az emlegetett tojáshéjjal a valagán keresztbe tett a budapesti olimpiának, álomgyilkosnak lett kikiáltva, de nem azért elsősorban, mert a lopási együtthatónak keresztbe tett. A kellő mennyiségű pénzt úgyis zsebre tették az arra kijelöltek, mert a létesítmények olimpia híján is felépültek. Az egyenlet egyik fele tehát megvolt, csak a nemzeti büszkeség szenvedett csorbát, mert a kedves vezető nem verhette a mellét, hogy a keménytökű magyar legények ott állnak a világ tetején, mert gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek más nemzetek fiainál. Ezzel pedig a NER felsőbbrendűségét bizonyítják mindenekkel szemben.

Ilyen összevetésben érdemes emlékeznünk a bajuszos NDK-s úszó-, és atlétanőkre, és figyelni azt, hogy a mai győztesekkel is hogyan bánik a hatalom, ahogyan füröszti őket a tejekben és vajakban. Mert minden egyes aranyérem Orbán személyes sikere, politikájának igazolása, a győzelmek ezért a fideszistáké és senki másé. Ez a viszony nem a racionalitásé, nem az egészséges önbecsülésé, hanem a hité szintén. Így aki a Fideszben nem hisz, annak a győzelmeknek sincs joga örülni, mert aki a Fidesz politikáját ellenzi, és fölöslegesnek tartja a stadionokra elköltött temérdek pénzt, az az úszókat sem szereti szerintük. Furcsa logika, és nem is egészen az, de a NER ilyen.

És most meg ez a Karácsony, aki az atlétikának igyekszik betenni azzal, hogy megvétóztatja a vébét, illetve szeretné. Az első bejelentés után nem sokkal már megszólalt Baji gátfutó, hogy Karácsony a politika oltárán feláldozza a sportolók álmait, tehát megint ott vagyunk, mint Fekete-Győr idejében, hogy a nemzet ellen való vétek egy sortrendezvény megakadályozása, holott csak a kisebbség komfortérzetét erősíti, és nem létező felsőbbrendűségének igazolására adna újabb táptalajt. Ismét kezdik a kollégisták, csinovnyikjaik és az általuk elkábítottak keverni a szezont a fazonnal.

Reméljük Karácsony a hátra lévő szintén hosszú élete során nem tervez atlétikai versenyre látogatni, hiszen ő mostantól a sportok királynőjének gyilkosa, feledve azt, hogy nem önszántából lett az, hanem kényszerpályán mozog. Ezt a pályát pedig a Fidesz vonalazta fel azzal, hogy semmibe vette a megállapodást az atlétikai Vb és a diákváros közös sorsa felől. Azaz, a Fidesz megint úgy gondolja, hogy ő mindent megtehet, és azt mindenkinek szó nélkül tűrnie kell, ám, ha valaki él a még meglévő kevés jogával, akkor nemzetellenes, és ebből is az fakad, hogy a Fidesz azt hiszi, a nemzet ő maga és kizárólagosan.

Nem igazán. Mint ahogyan Magyarországgal sem egylényegű, pedig például Brüsszellel szemben is ez az egyik érv. A mimagyarok. Tévedés, mert a törpe minoritás nem a haza, aki megvétóz egy vébét a közösség érdekéért nem hazaáruló, szemben azzal, aki a saját érdekét állítja be közjóként és nemzetnek nevezi magát. Körbeértünk, erről többet fecsegni felesleges időtöltés, és a föladat, ami innentől ebből fakad az az, hogy kiállunk Karácsony igaza mellett annak belátása után, hogy az a mi igazunk is. És nem lamentálunk sportolóként sem azon, milyen jó volna a dobogón állni úgy, a VIP-ben Orbán szotyolázik. Vagy ilyenek az ábrándok, de akkor nincs miről beszélni.

Ahogy Mészáros Lőrinc mindenhez is ért a gázszereléstől a hídépítésig és tovább vagy pediglen egyikhez sem, akképp foglalja magában Orbán Viktor mind a széles univerzum összes kajla istenét, vagy pediglen úgyszintén egyet sem. És ez a valószínűbb. S hogy ez a két úriember most hogyan kerül együtt a tányéromra, hogy fölszeleteljem őket, annak oka az, hogy egylényegűek. Egyik sem lehet a másik nélkül, legalábbis egyelőre, s voltaképp mindegy is, melyik követi el az aktuális ganajságot, az úgymond a családban marad. Mészáros Lőrinc kapott ötvenmilliárd kölcsönt, hogy megvehesse a Titászt, és kapott is ennyi rengeteg pénzt.

Hogy kinek vette, és ki adta neki a mesebeli összeget, és hogy miért íratja Mészáros nevére Orbán a teljes magyar hazát, az nehezen érthető erkölcsi, de maffiaszempontból azonban mindenképp. Ugyanígy maffiailag értelmezhető, hogy a keresztény törvényhozók összejövetelére a nem is kormánygép úgy szedte össze Orbán családját Európa különböző pontjairól, mint valami bérkocsi, és az is a legszebb, hogy míg Mészáros kapott ötvenmilliárdot a közösből voltaképp, a haverja pedig a közösből fizette a nagy római kirándulást. Mert hiába mondja azt a hivatala, hogy saját bukszából állta a dzsemborit, de mint tudjuk, ennyi pénze neki nincs.

Szar van a propellerben, az keni-vágja szanaszét a matériát, és senki föl sem szisszen. Mint ahogyan azon sem, hogy Orbán egy valaggal ül a Türk Tanácsban és a katolikus törvényhozók között is, holott a két grémium között az ellentét ontológiai és engesztelhetetlen, ahogyan az is nehezen képzelhető, hogy Mészáros egyáltalán tudja, miket vesz össze Orbán a nevében, és azt is az ökumené jegyében. Mindent visz, amihez hozzáfér, hogy semmi sem marad, a javunkat már rég elvitte, mert annyira akarta. Mindent összevetve ez a két alak és létezésük a NER esszenciája, az elvek nélküli lopás metafizikája, hacsak nem a lopás maga az elv. De az ilyen nem komilfó.

Nem tudom, érezzük-e a szerves egységet, ahogyan így egymásból bimbózik ki Mészáros és Orbán, hogy míg az egyik a képtelenségek sorával tartja fent az érdeklődést szellemi síkon – buzik és kereszténység meg a többi –, a másik az előbbi okozta éji sötétben vesz el mindent, hogy folyik a nyála a szerzésben, de rossebeket. Mészáros, bár okosabb mint Zuckerberg, mégis csak a „legyetek bátorak” nívóján áll, mint jobboldali szellemi, morális és kulturális fölény. Az ember pedig nem is tudja olykor, melyikről írjon örökítve meg az utókornak és a tárgyalások bizonyítékául, mígnem kijegecesedik benne, teljesen mindegy, mert minden ugyanaz.

A NER, képviselje akár Mészáros, Orbán vagy akármelyik gauleiter, a romlottságról szól. Mert visszatérve a keresztény törvényhozókra, ahol Orbán családostul virított, mégis ott mutatkozott meg, hogy univerzális, mint már fentebb sóhajtoztam. Ha kell, muzulmán, ha kell, katolikus, s ha úgy kívánja a sors, Kálvinista, ilyképp egyik sem, csak a szerzés megszállottja, amelyben előretolt csapatai Mészáros és összes cégei. Az ökumené egyetemessége új szintre emelkedik, más minőségbe bukik át, midőn nem a szellemi, hanem az anyagi egységet mutatja, hogy minden is az övé, vagy csak szeretné, hogy az legyen, de azért törekszik a kiteljesedésre.

Mindez pedig Buddhában testvéreim, bizonyíték arra, hogy a tollforgató miért nem egyfolytában a Pegasusról, a Fudanról és más hasonló léptékű gonoszságról értekezik, mert ha arról ír, hogy Orbán megint hazudott, amikor a római útról és a kikapcsolt helyzetjelzőjű nem is kormánygépről hadováltatta a csinovnyikjait, az ugyanaz. Minden ugyanaz az ótvar, csak más alakban. Ez a NER ökumenéje, hogy a bűnt, az erkölcstelenséget és aljasságot lehető legszélesebben, a maga teljességében foglalja magában. Így, ha csak annyit mondok, bakfitty, már maga az kész vádirat, mert a csontjainkban érezzük a gonoszt, akinek, ha szólít az idő, nem fogunk majd tudni ellenállni.

Ilyen ország még egy nincsen. Vázolom a cifrát: Bayer Tagkönyv lecseszte Csányi Sándort, mert az békülékeny hangon meccsre hívta Karácsonyt és Fekete-Győrt, azért mert Budai Gyuszi bácsi meg kitiltotta őket onnan, és így zárul be a kör, amelyben eljutunk Budaitól Bayerig meg vissza. A Fidesz kemény magja vicsorog. Budai Gyuszi bácsi már volt a mese tárgya, máma Bayer Tagkönyv következik, illetve nem is ő igazán. Hanem a jelenség, illetve a vonal, amit képvisel, s amelyben minden nehézség nélkül fedezzük fel Virág elvtársat, aki Pelikán gátőrt ekképp oktatta az irányra: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”

Nem kellene ennek feltétlenül így lenni, mégis így van. Annak idején Rákosi alatt – ami kort most újra éljük – voltak belső ellenségek, elhajlók, árulók és még ki tudja milyen vétkesek, akiknek önkritikát kellett gyakorolni, hogy életben maradhassanak, és sokszor még úgy sem sikerült. Ahogyan Bayer Csányiról beszél, fölsejlik az elhajlás szigorú vétke, mint aki – Csányi – nem tartja magát bigottan a pártfegyelemhez, és kicsit is másképpen gondolkodik, mint az ebben az ügyben zsinórmértéknek tekintett Budai Gyuszi bácsi, akinek az az ideája, hogy dögöljön meg mindenki, akinek nem narancsból van a feje. Tudtuk, hogy Bayer keményvonalas, de az nem volt sejthető, annyira ostoba is, hogy egy vitában a jól láthatóan degenerált eszméket valló Budainak adjon igazat.

Pedig ezt teszi, amiből nem a saját nyomora sejlik fel csupán, hanem a Fidesz esszenciája is, mint már utaltam rá, azaz, rajtuk kívül élet nincsen, mert „aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.” Tudtuk, hogy nagyjából itt tartunk, de az nem volt látható, hogy ennyire. Mert Bayer legújabb dolgozatában, amelyben a Budai-féle eszement ideákat védi, ez irányban indul el, döntögeti Csányi szobrát, felróva neki olyan bűnöket, amiket ezek szerint eddig is nyilván tartottak, csak még nem volt rá elég ok, hogy előkotorják a kartotékot. Vagy Virág elvtárssal szólva megint: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös! Magára is, magamra is, mindenkire!” – És már helyben is vagyunk.

Bayer felrója Csányinak, hogy „S próbálok emlékezni, mikor is szólalt fel elnök úr felháborodottan, hogy a baloldal hagyja már abba a stadion építések elleni őrjöngését. És próbálok emlékezni, mikor és mekkora vehemenciával állt ki elnök úr (meg a többi sportvezető) a kormány sportot támogató politikája mellett”. Viszont előttünk vannak a képek, amelyeken Csányi Orbánnal szotyolázik a VIP-ben, így most az a kérdés, hogy ezekről az OTP és MLSZ vezér le lesz-e retusálva, vagy maradhat még, egyáltalán Bayer Tagkönyvnek joga van-e selyemzsinórt küldeni, vagy csak a saját megnyugtatására habzik a szája. Bizonyítja, hogy én itt vagyok neked kedves gazdám.

Bayer zárása is figyelemre méltó, amiben Csányi helyezkedését vizionálja, miszerint „Meg aztán, közelednek a választások is, igaz, elnök úr?”. Bayer rátette a stigmát Csányi homlokára, ami az elhajlástól az árulásig hozhat magával ítéletet, már, ha Bayernek a tagkönyve mellett szava is van. A mechanizmus azonban a klasszikus ötvenes évek, de ez sem nagy nóvum, ezt is tudjuk rég. Bayer legújabb dolgozata ennek csak egy lehangoló fejezete. Ami érdekes viszont, hogy ebben nem kutyapicsázott, és nem használta a szokásos alpári szókészletet. Mert – így vélekedünk – Csányira még nincs rábizonyítva a bűn. Majd, ha igen, akkor el lehet harapni a torkát. Ez pedig azt mutatja, hogy Bayer beszari alak. Amíg nincs hivatalos irányvonal, csak szordínósan aljas.

Majd aztán lehet teljes mellszélességgel, hogy Csányi megemlegesse Orbán istenét. Viszont ne higgyük, hogy Bayer Tagkönyv beérné uszítás nélküli dumával. Csányit stigmatizálja, Karácsonyt és Fekete-Győrt viszont fenyegeti, illetve hergel ellenük. Ők ugyanis elfogadták az MLSZ vezér invitálását, és azt mondták, elmennek arra a nyüves meccsre. Bayer ezzel kapcsolatban így adja ki az utasítást, hogy a válogatott következő meccsén részesítsék „megfelelő fogadtatásban a stadionba kilátogató Karácsonyt meg Fekete-Győrt”. Az olvasóit kérte erre, akik ezek szerint a futballjáró közösség. Ők szoktak heil hitlerezni és más hasonló cuki kurvaságok. És már itthon is vagyunk az elcseszett fasiszta Magyarországunkon.

Hadházy képviselő – mint lángoktól öleltünk eleven lelkiismerete – érdekes dolgot osztott meg velünk ma. Megint. Hadházy képviselő csoda, hogy jó egészségnek örvend, nem környékezték meg még osztrák nyugdíjasok, vagy nem lett váratlanul rosszul egy rendőrautóban, ami föltevésekkel az érette való aggodalmunkat mutatjuk meg. Ő ugyanis elképesztő dolgokkal jön elő napra-nap, dokumentálja sziszifuszi kitartással a NER ganaját, egy halomba lapátolja mintegy nekünk, hogy hátha egyszer majd bántja az orrát valakinek a szarszag. De ilyen embert ezidáig még nem talált.

Hadházy képviselő a magányos hős, a búsképű lovag, vívja a maga szélmalomharcát, de több szépet most ne mondjunk róla. Még talán annyit, annak idején Dalnoki Jenő, a Ferencváros legendás edzője, Vépi nevű kőkemény védője érdemeit és fontosságát méltatandó azt találta mondani, tizenegy Vépivel végigverném a világot. De nem volt neki tizenegy Vépije, és nekünk sincs több Hadházynk, csak ez az egy. Becsüljük meg tehát, és ápolgassuk, akárha a Kis Herceg a vulkánját a kis bolygóján, vagy a sajátunkat a kert végiben. És most, hogy elmeséltem ez életemet, nézzük meg miből élünk.

Azt tudtuk meg Hadházy képviselőtől ezen a hűvös reggelen, hogy az MTVA székházában – és innen idézzük őt -: „Mindenhová, összesen hat bejárathoz különleges, biztonsági üveges zsiliprendszert telepítenek, amibe belépve több szenzor (infravörös, ultrahangos és nyomásérzékelő ellenőrzi, hogy egyszerre csak egy ember legyen bent. Csak ezután lehet a belépőkártyával nyitni a túloldali ajtót. Mindezt horribilis összegért, kapunként százmillióért. Az már csak hab a tortán, hogy fél éve a biztonsági kamerarendszert is bővítették száznyolcvan millióért. Őrület.”

Milyen igaz, milyen jól ragadta meg Hadházy képviselő a dolgok velejét: őrület. S mindezek után vonja le a szintén helyes következtetést, miszerint „A propagandisták nagyon félhetnek”. Igaz, de toldást is kell tennünk hozzá, nemcsak ők, hanem például a kedves vezető is, elég csak az inge alatt viselt golyóálló kevlárjára utalnunk. De fél mindegyik, ha belegondolunk, lassan már az összes potentátnak saját bejáratú testőrsége van, és nem egészen biztos, hogy a kollégiumi szobában erről álmodoztak. Csak a hatalom eltorzítja a személyiséget, különösen, ha hajlamos rá.

Ha én fideszista lennék, föltenném magamnak a kérdést, hogy ezt akartam-e boldogult úrfikoromban, végignéznék Armani öltönyömön, rátekintenék a Rolexemre, és egy tiszta, világos pillanatomban szembehánynám a tükröt, amiben a ferde képem látszik. Ehhez azonban nyomokban lelkiismeretet is kellene tartalmaznom, mint viszont azt tudjuk, ilyesmitől tartanunk nem kell. Akinek ilyen, a NER számára értéktelen kacatja van, mint lélek, az már kiszállt a buliból, lásd épp Hadházy képviselőt.

Ő azonban akármennyire is bátor és hős lovag, még mindig a naivitás hibájába esik. Mert az MTVA zsiliprendszerének leleplezése és bemutatása után úgy álmodozik, mint egy süldőlány, amikor ilyesmikről ábrándol: „A paranoiájuk számunkra is meg kell, hogy mutassa újra, hogy mennyire kulcsfontosságú bástyája a hatalomnak a propaganda. És ismét eszünkbe kell, hogy véssük: amíg nem lesz százezer ember ott, addig a propaganda él és virul és addig nem beszélhetünk tisztességes választásokról és jó esélyekről.” – Szép idea, de nem életszerű.

Mármint, hogy százezer ember lesz az MTVA épületénél, vagy akárhol. Az eltelt évtizedet végignézve azon kívül, amikor a pornóletöltést meg akarták adóztatni, nem nagyon vonultak bősz népek az utcára. Azon kívül minden felhorgadás után gúnyosan irkáltak Orbán lapjai a baloldali tüncikézésről, mert úgy látszik, a magyar népben nincsen elég kurázsi. Innen nézve tehát 56 maga a csoda volt, egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért, hogy a kedves vezető kevlárban fekszik és kel, az csak olyan paraonia, aminek alapja nem igazán van.

Node, hogy el ne keseredjünk egészen. Aki zsilipel és kevlárkodik, az fél. Mégpedig nagyon, így vigasztaljon minket az a tudat, hogy míg mi senyvedünk a hatalom ótvarosságától, az pedig retteg tőlünk, így az a mosoly, amelyik ott bujkál az arcukon, hamis. Ők sem érzik jól magukat. S bár nem vagyunk egy dögöljön meg a másik tehene típus, az azért cirógatja a lelkünket, hogy be vannak szarva, mert a permanens rettegésnél borzasztóbb dolog nincsen. Ha nem hiszik, kérdezzék meg a sarkon Vilma nénit, aki attól fél, hogy megtosszák a migránsok. Bár lehet, titokban reménykedik benne.