Szerző: rezeda

Amikor Kaletáról kiderült, hogy erősen pedofil, akkor ő azzal védekezett, hogy viszont mélyen vallásos. Mégpedig keresztény, és innentől nem én tehetek arról, hogy mindezzel relativizálta a kereszténységhez való viszonyunkat, ha nem lett volna már amúgy is ambivalens attól, hogy Orbán a szájára vette a térdre, imához ordítása után. Ez a közismert megtérés nem valami megvilágosodás, hanem a hatalom akarásának eredménye, innen nézvést tehát a Fidesz – és csatolmányai – elvesztették azt a jogukat, hogy az ő kereszténységükkel szemben elnézőek legyünk, mert váltogatott köpönyegekkel szemben miért is lennénk azok.

Másrészről a kereszténység is csak egy gondolat a világ megmagyarázására, ebből a szempontból pedig nem különbözik a húrelmélettől, ami indokolja azt, miért nem borulunk le Sheldon előtt, hanem figyelmesen hallgatjuk okfejtéseit, aztán olykor kiröhögjük. Mindez magyarázza azt a Bödőcs megnyilatkozást is, amikor azt jelentette ki egyik előadásában, hogy „Azt mondják, istennel nem viccelünk. – De.” Mert, ha ezt nem nézzük el, akkor tálibok leszünk, akik máglyára küldik Bödőcsöt. Ez azonban azért nincs így, mert hiába mondogatja reggeltől estig a kedves vezető, hogy Magyarország keresztény ország, Bödőcs lecsapásával: Nem az.

Többen vannak benne a hitetlenek és a kétkedők, akiket a kisebbség meg akar téríteni figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ez a XXI. század, mi nem ágyékkötős vademberek vagyunk, ők viszont sajnos misszionárusok. Hogy mi is a baj a Fidesz kereszténységével, arra azt hozom fel magyarázatul, hogy az egyik télen fatornyosomban a helyi Fidesz azon háborodott fel, mert a kiszolgáltatott emberek tüntetni mertek a rabszolgatörvény ellen, mégpedig ádvent időszakában, amivel szerintük szentségtörést követtek el, mert nem suttogva közlekedtek a téren. Ez a budapesti szent szánkók esetének helyi megnyilvánulása, és hasonképp gyomorforgató.

A keresztények ránk akarják kényszeríteni a gondolkodásukat, ha az nem megy, az életmódjukat, kitelepülnek a térre vagy körmenetelnek azon elvárva azt, ha lóbálnak közben egy füstölőt, mindenki, leboruljon. Hát, nem. Ha azt kérik tőlem, tartsam tiszteletben a hitüket, én azt készséggel megteszem, ha nem dörgölik reggeltől estig az orrom alá, és nem hangoztatják, hogy mindattól ők felsőbbrendűek. Mindemellett álszentek is, mert az állítólagos kereszténység a jelképekig terjed, a gondolkodásban, erkölcsben meg nem mutatkozik. A szent szánkók esete is mutatja, a Fidesz hite inkább hajlik a totemizmus felé, ami szintén mókás a maga nemében.

Ha most azt hiszi a nagyságos keresztény közösség, bántom őket, nem így van. Megtehetném, de inkább nézem a nagyító alatt a nyomorukat. Ez pedig a hangosságukban mutatkozik, és abban, hogy egyfolytában arra szólítanak fel, hogy tiszteljük őket és a hitüket. No most, egy személyt eredendően nem tisztelünk, hanem csak, ha kiérdemli. Kaletát tiszteljem például a hitéért? Vagy azt a hitet tiszteljem, amely ilyen embert eredményezett? Látjuk, hogy ezt nem tehetem, a keresztény erkölcsi fölényhez sem elég, ha magam elé tartom a keresztet, viszont szaralak vagyok. Az ilyenből nem tisztelet, hanem megvetés lesz, mint az napjainkban is kitetszik.

Ahogyan azt Rétvári ministráns elvtárs esete is mutatja, aki hamis képekkel hergelt tegnap a Pride ellen. Rétvári a képeivel hazudott, ha keresztény volna, tudná, hogy ez bűn. Emellett önmagát, mint keresztény entitást másként gondolkodóak tünteti fel, akit emiatt sértegetnek. Nem a hite miatt néznek rá morcosan, hanem a hitére rakódó társadalmi guanó miatt, a hittől messze kerülő egyház, a Kaletához hasonlatos papok, és a tőlük hallott uszítás miatt, amit a rajtuk kívül állók, a hitetlenek ellen követnek el, mint valami Eger várát ostromló janicsárok. Nem a kereszténységükkel van a baj, hanem a kizárólagossággal, amit Szent Istvántól datálnak és azzal indokolnak.

Az a hajó már a most Kásler által legózott Mátyás korában megkapta az első léket, amikor a nagy király beengedte az udvarába a humanistákat és reneszánsz embereket, mert bármennyire is gyönyörű az Ómagyar Mária siralom, már csak kultúrtörténet, ugyanis az a világlátás már odalett. Rétvárival, a Fidesszel és az ő hitükkel az a baj, hogy nem hit, hanem köpönyeg, ráadásul erőszakos azzal a meggyőződéssel, ha valamire ráfogják, hogy keresztény, elvárják a többség leborulását előtte, mint a szánkóik előtt, amiből kitetszik, hogy ez az egész magyar keresztény cirkusz nem egyéb, mint hamis pátosz. És hazug is, de miért épp ez lenne a kivétel.

A templomok is stadionok manapság, egyre több épül belőlük, és mindegyik üresen áll. Pár évvel ezelőtti adat szerint a lakosság tizenkilenc százaléka jár rendszeresen oda, de, ami a Fideszre nézvést még tragikusabb, a magukat nagyon vallásosnak tartók – mint Kaleta – aránya csupán tizenöt százalék, és a vonakodva bevallott hívőké sem éri már el az ötvenet. Rétvári nézőpontjából tehát a kisebbség, olykor elenyésző kisebbség követel magának tiszteletet, ami nem azt jelenti, hogy nézzük jó szemmel a hóbortjaikat, hanem azt, hogy lehetőleg igazodjunk hozzájuk. Ez nem fog menni. Nem a jó szándék, hanem a józan ész miatt, így az a szelíd kérés, hogy hagyjanak békén a hitükkel. Én sem várom el, hogy értsék az információparadoxont.

Ártunk és ormányunk, s aki ezzel egylényegű, akárha atya, fiú, szentlélek, maga doktorminiszterelnök et. hozta a formáját megint. Mókát, kacagást és elszörnyülködő rácsodálkozást okozva Neria népének felötletve az amúgy patakként benne megbúvó, de mindig csobogó ontológiai kérdést, hogyhát hülye ez? Az is. De leginkább aljas. Még inkább tolvaj, de leginkább önmaga, megismételhetetlen, megtestesült, trottyos gonosz. Az Unió pár napja megkérte őtet, hogy legyen szíves, ne hazudjék. Hogy ne hazudja azt, azért nem kapja meg a helyreállítási pénzeket, mert ő – mármint az Unió – le akarja vágatni a magyari kisdedek kukacát.

Azóta telnek, múlnak a napok, a helyzet pedig fokozódik. Neria belegárgyult a kisdedek nemátalakító műtétjébe, ami soha nem volt, nem van és nem lesz, Neriában pedig gomolygó, tébolyos valósággá vált, mint fenyegető veszedelem. Meg kell a szívnek szakadni a hülyeség ilyen fokától, de, ahogyan pár napja arról ábrándoztam, egyszer csak eljön a szint, ahonnan már tényleg nincsen lejjebb, és persze megengedően föltételeztem, hogy azért biztosan találnak egy újabb gödröt a kút fenekén, tegnap sikerült is. A Monty Phyton kollektíven zokog, ahogy hallom, kéri a forgatókönyvet, mert szeretné leforgatni a Gyalog galopp második részét.

Emlékszünk a csudálatos filmalkotásra, amely egyik jelenetében a Fekete Lovag Artúr királytól torzóvá téve, karok és lábak nélkül hepciáskodik, hogy Artúr meg is kérdi tőle, mi módon akar végezni vele, hogy bele szeretné-e fojtani a saját vérébe. S midőn mi ennek a jelenetnek az abszurditásán eltelten göcögünk, magunk sem tudjuk, hogy dicső Orbán Viktort látjuk magunk előtt. Én legalábbis, és tegnap leginkább, amikor született egy kormányhatározat, amely nagy hangon taglalja a feltételeket, amelyek teljesülése esetén Orbán Viktor duzzogva elfogadja az Unió pénzét. Hogy tisztába tegyük, feltételeket szab az ajándék kegyes átvételéhez.

Pofája, az van, tehetnénk hozzá, ha rátekintve az egész nagyon komolynak szánt dolgozatra nem állana előttünk a Monty Python világa, abból is a félig kivégezett Fekete Lovag végtagok nélküli hőzöngése. Nem részletezem a kormányhatározat pontjait, amelyek arról szólnak, hogy akkor hajlandó elfogadni a pénzt a Fidesz, ha az Unió nem buzítja el a magyari kisdedeket. Holott az Unió már elmondta, hogy ilyet ő nem akar, aki ilyet mond, az hazudik, és rámutatott Orbán Viktorra. De neki ez nem volt elég, ím hivatalossá is emelte a hazugságot és úgy, hogy neki áll feljebb. Ez a tébolyító abszurditás olyan szintje, hogy valóban jogosan jutnak az eszünkbe a mókás kedvű angolok.

Az Unió azt mondja, akkor adja oda a pénzt, ha Neriában tesznek valamit a korrupció ellen, ha garantálják az igazságszolgáltatás függetlenségét és más hasonló cuki kurvaságok, amelyek összefoglalva a jogállam nevet viselik. Erről Varga igazságügyis szokott hazudozni, a történetben azonban mégsem ez a legszebb, hanem az, hogy ártunk és ormányunk a tegnap megszületett határozatban most is kitartóan buzizik, hogy meg kell a szívnek szakadni már a butaság lehengerlő bátorságától, ami a Fidesz maga. Mondtam már, hogyha Unió lennék, akkor hangosan röhögnék ezen az országon, szerencsénkre azonban a közösség ebben is lomha.

Így elnézhetjük majd egy darabig és néhányszor, ahogyan a józanság hangján próbálnak szót érteni a debilekkel, akik ráadásul gonoszak is, és ez a legrosszabb elegy. A Fidesz azt állítja a csörgősipkájában, hogy ez a pénz neki jár. Nem jár. Megkaphatja, ha betartja a klub szabályait, amire viszont nem hajlandó. Ha betartaná, akkor Orbán lovag elveszítené mind az összes szabadságharcos arcát, és semmi nem maradna belőle. Kiút ebből tehát Orbánnal és a Fidesszel nincsen, a logika szabályai szerint tehát takarodnia kell az egész csürhének élükön a vezérükkel. Ez az ország elemi érdeke. Nem először jutok erre, s vélhetőleg nem is utoljára. Szevasztok tehát, fiúk és leányok.

A falu végén, ott, ahol a kukoricás mellett a temető felé kanyarodik az út, megint megjelent egy kék plakát. Ezúttal azonban nem csak ott, hanem a kultúrház mellett, sőt, a templom oldalában is, hogy ne legyen olyan hely, szög, irány, ahonnan egyet ne lehetett volna látni, bármerre is nézzen az ember. Ám másfajta kék plakátok voltak ezek, mint az eddigiek, valami szöveg állott rajtuk, alattuk meg vigyorgó vagy szomorkodó sárga fejek, hogy a falu népe nem is nagyon tudta mire vélni. Mentek egyiktől a másikig a duplagyűrűsök, az olajoshajúak és a bánatos szeműek, mint valami heringraj az óceánban, akképp hullámoztak ide-oda, nyomukban a kisdedek a műanyag dömperekkel, rollerekkel, surrogott tőlük a falu, míg a kémények pipáltak, pedig nyár volt.

Ez volt ez első megfejthetetlen jelenség, hogy mitől pipálnak a kémények, ha nem lobog tűz a kályhában, de a népek olyannyira el voltak foglalva a plakátok megfejtésével, amelyeken egészen különleges, soha nem hallott és olvasott szövegek szerepeltek szexről, gyerekekről és nemváltásról, hogy a bánatos szeműek csak nézték férjeiket, a csillogó olajos hajukat, elképzelve őket szoknyában és borosta nélkül. S holott a plakát azt mutatta, hogy haragosnak vagy dühösnek kellene lenniük, mosolyogtak mégis, amit amúgy ritkán engedtek meg maguknak, és nem érzelmi restség okán, hanem, mert nem volt alkalmuk mosolyogni, nem volt miért ugyanis. Azt nem mondanánk, hogy jókedv, móka és kacagás költözött a faluba, viszont megindult a pusmogás, a mutogatás, főleg, amikor a bádogbános is szóba hozta ugyanezt az egyik prédikációjában.

Nézte pedig mindezt Béla fenséges magányában, ahogy kitekintett a kocsma ablakán, át, a szentháromság szobornál dülleszkedő közmunkások feje fölött. Nézte a heringeket, akik iramodtak föl és alá, köröttük pedig kékplakát orkák terelték őket a bambaság felé, ahová úton voltak már jó ideje, de most gyorsult az ütem, ahogyan a kémények pipáltak indok nélkül, úgy ereszkedett valami bizonytalan állagú köd a falura, pedig tűzött a nap. Felhő sem volt sehol, és mégis elkezdett az eső is cseperészni, épp, amikor megszólalt a templom harangja. Tizenegyet ütött, és az utolsónál, a tizenegyediknél valami iszonytató reccsenés hallatszott a toronyból, az óra felől, mintha le akarna dőlni-szakadni, de nem történt semmi mégsem, hacsak a szelet nem nézzük, ami eddig délről lengedezett, ám, amikor az óra elütötte a tizenegyet, egy pillanat alatt fordult meg.

Mindez nem mutatott bajokat, Béla sem csodálkozott, hiszen ismerjük őt, aki madarakkal és macskákkal diskurál, teret görbít és vulkánokat fakaszt, ámde, mint emlékezhetünk, mindeme csodák akkor érik őt, amikor a világ ostobaságát feledendő vodkával segít rá a fröccsök hűsijére. Ilyen alkalmakkor történnek a csodák, hogy megérti a tágas Univerzumot és benne az isteneket, de ilyen baleset most nem fenyegetett. Ült csak a légyszaros asztalnál, borában, ami meglangyult a nyári melegben, szállt föl a gyöngy, és csudálatosan ez élet nem benne zajlott, hanem kivételesen odakint. Nem zúgott, csak zúgni kezdett, amikor megszólaltak a harangok megint, holott idejük nem volt, a heringraj erre nem figyelt, ámde Béla csuklyás szemeit a toronyra emelte, és meglátta akkor az iszonyt, bár annak súlyát először nem is értette.

Öt percet ment vissza az óra mutatója, s Béla először káprázatnak vélve az egészet dörzsölte a szemét, ami nyikorgó hangot adott, s ezzel végezvén nézett fel megint. Tíz perc múlva lett volna tizenegy, és most már tekintetét a végítéleten hagyván látta, hogy a mutató szemmel láthatóan araszol visszafelé, és egyre gyorsuló ütemben. Kis idő teltével már száguldott, úgy pörgött, mint egy megveszett dervis, és Béla látta, annál inkább halad visszafelé, hogy a falu népe mind jobban vizsgálja ezeket a plakátokat, érezte, ha nem tesz valamit, a szeme előtt bomlik atomjaira a világ. Szaladt hát, futott, rohant, hogy megállítsa a bajt. Félúton járt, amikor kakastollas csendőr tűnt fel a horizonton, s amikor belevájta körmét a plakátba, már bő gatyában álltak ott a férfiak.

Tépte a papírt, ahol érte, szaggatta le a nem, a váltás, a gyerekek, a ne hagyjuk szavakat, kaparta a sárga fejeket, hogy kiserkent a vére a körme végiben, és látta mindeközben, hogy az idő, mint valamim szivattyú, vinné az embereket, tehénszaros udvarra, a gémeskúthoz és malom aljához, be a sivatagba, lármába a Tisza partjára És eszébe jutott Macondo vége, ezzel együtt látta a szétterülő bambaságot a duplagyűrűsökön, az olajos hajúakon és a bánatos szeműeken, a kisdedek már lovagoltak fűzfasípot fújva, amikor nagy csörömpöléssel tört össze az idő, hogy utána fülelt a csönd csupán. És csak egyet ütött. Béla kimerült, a végtelenségig fáradt volt, ott lihegett a plakát romjai fölött, de, hogy a varázslat még nem múlt el teljesen, az mutatta, eldömperezve mellette az egyik kölök, kiköpött, s csak annyit mondott, ez meg buzi. Ekkor érezte Béla, hogy elveszett.

Gulyás Gergely kancelláriaminisztert tegnap egy kérdésre adott válasza után kiröhögték az újságírók. Politikusnak ennél nagyobb csapás nincs. Azzal, hogy a képébe nevetnek a mondandója miatt, egy csapásra hullik le róla minden lepel és méltóság, abban a pillanatban veszti el látványosan szavahihetőségét, abban a pillanatban semmisül meg politikusként. Amikor egy politikust szemtől szembe röhögnek ki, onnantól kezdve megszűnik politikusnak lenni, összedől az ebből fakadó és e köré épített tákolmány. Mert egy politikus, amikor rangot és funkciót kap, óhatatlanul elkezd levitálni, az emberek fölött lévőnek érzi magát.

Ennek oka ismeretlen, ám csak nagyon kevesek képesek kikerülni ezt a csapdát. Belőlük lesznek az államférfiak. Mindenki más megvetendően szánalmas, legyen a ranglétra akármilyen magas fokán, amikor abban a tévhitben él, miszerint politikusként különös lenne az emberek között, holott nem az. Ilyen szemszögből a gyűlölet vagy rajongás érdektelen, mindkettő erős érzelmi erőket mutat, ilyképp valamilyen függést. Ha viszont kiröhögik az embert, ez a kapocs egycsapásra szűnik meg, szellemi értelemben ott áll a kiröhögött egy szál alsógatyában, és jobb, ha szó nélkül eloldalog. Minden mondat, amit ezután kiejt a száján, a kárára van.

Gulyás Gergelynek azok után, hogy kiröhögték, nem volna tanácsos nyilvánosan megszólalni. Mégis meg fog, mert azt sem értette, tegnap miért keltett derültséget az a nyilatkozata, ami úgy volt értelmezhető, hogy a Fidesz soraiban nincsenek melegek. Szájer után nagy merészség és nagy ostobaság ilyet állítani, és tegnap volt az a nap, amikor – bár ugyanilyen merészségeket már hallottunk – átszakadt egy gát, és a jelen lévő újságírók ahelyett, hogy jogosan szétcincálták volna Gulyás szavait, képletesen legyintettek és pofán röhögték, ami azt fejezte ki, hogy ez a Gulyás már menthetetlen, erre már másképp reagálni nem lehet. És ez ösztönös volt.

Ezért nem kellene többet Gulyásnak nyilvánosság előtt beszélnie, ugyanis most már teljesen mindegy, mit mond, semminek sem lesz hitele. Igaz, eddig sem volt, a hitelvesztés azonban most teljesedett ki, s hogy miért, az erre adott válaszban az is benne rejlik, hogy mi okozta a miniszter képenröhögését. A Fidesz nem tanulmányozza Bergsont, mert ha ezt tenné, nem követne el a mesterinek tartott – amúgy végletesen ostoba – kommunikációjában alapvető hibákat. De elkövet, amiért most röhögték ki először, de nem utoljára. Így, ha Bergsonnak igaza volt, de eleddig úgy tűnik, hogy az volt, bizakodva tekinthetünk a kajla jövőbe.

Henri Bergson egy egész könyvet szentelt a nevetés filozófiájának, minden oldalról megközelítve és megvizsgálva ezt a kizárólag emberi tevékenységet. És több más mellett arra jutott, hogy élő dolgokon – mivel máson nem is lehet, ha csak nem antopomorfizáljuk őket – akkor nevetünk elsőként, ha egy pillanatra elfelejtenek élni, gépies szokások szerint cselekszenek, mechanizmusokká válnak, nem alkalmazkodnak a körülményekhez, különböző helyzetben egyformán cselekszenek. A Fidesz, amelynek kommunikációját eddig találékonyan a papagájkommandó meghatározással illettünk, ennek a leggyönyörűbb példája.

Miniszterelnökünk és az ő csinovnyikjai Szijjártótól most Gulyásig bezárólag minden helyzetben, mindig mindenhol ugyanazt hajtogatják már évek óta, ha képileg kellene ábrázolni, akkor ők Chaplin kisembere a Modern időkből a gyári műszak után, aki annak végeztével sem képes abbahagyni a gépies mozdulatokat. Ezért nevet rajta a mozik népe, és voltaképp ezért röhögték ki most Gulyást is. Ebből a nézőpontból mindegy is, mit mond, itt az ismétlődés a lényeg, viszont ha hozzá vesszük mondandójának abszurd tartalmát, a hatás még inkább fölerősödik. Így voltaképp az a különös, hogy az újságírók nem estek le a székről röhögtükben, mint valami rossz kabaréban.

Mert amin részt vetek, voltaképp az. Amiben élünk, valójában az, bármilyen borzalmas is. Eljutottunk arra a szintre, amikor tudjuk, amit hallunk, abból semmit nem érdemes komolyan venni, eljutva Nietzschéig, miszerint minden hazug, mindent szabad. A tegnapi röhögés voltaképp a béklyó levetésének első aktusa volt, s ha az összes gonosztevőn hasonképp tudunk kacagni, az a szabadság első foka. Azért is, mert Bergson arra is tanít, hogy a nevetés érzelemmentes, mert minden érzés, szánalom szeretet, gyűlölet megöli a kacagást. Amikor tehát Gulyást kiröhögjük, ezzel azt is mutatjuk, hogy érzelmeink irányába nincsenek, azaz, szánakozás nélkül tudjuk börtönbe küldeni őt.

Szólani kell. Mert hiába, hogy tudjuk, eszünkkel fölfogjuk és meg is értjük, hogy ami van ezzel a gyerekvédelmi népszavazással, az a terelési most már mindenről, a vágtató Pegasustól a megülő Fudanig, az el nem siratott harmincezer halottól az összes ellopott pénzünkig, Mészárostól Tiborczig és Ráhelig, KESMA-tól a Népszabadság haláláig és nyugdíjpénztáról rabszolgamunkáig, ez azért már egy szint. Lefelé meghatározni a nívóját nehezen lehetne, és ha abban bíznánk, hogy ez a szint azért már az egyatábornak is túl alacsonyan van, ilyenben reménykedni önámítás.

Mert és ugyanis a kommentek népe, úgy is mint a nép tiszta hangja, mindig mutatja nekünk az igazat. Ebben az esetben azt, hogy még ezzel a minden képzeletet felülmúlóan aljasul abszurd népszavazással, annak kérdéseivel is célt ér annak megfogalmazója, amikor az iránt érdeklődik, hogy „Támogatja-e Ön, hogy kiskorú gyermekek számára is elérhetők legyenek nemátalakító kezelések?” – S míg magunk azon morfondírozunk, hogy hát hülye-e, aki ilyesmiket kérdez, meg egyáltalán hogyan képzeli és mire gondol, akkor a rajongó mindentudó megszólalása a valóság súlyával taglóz le teljesen.

A kommentfalon böfögi oda ugyanis, hogy bizony, ő tudja, hallott róla, hogy ezek egészen kis korban, titokzatos tabletták beadásával kezdik a dolgot, úgy terelgetik a kisdedeket az ördögi úton, hogy későbben majd lemetéltessék a kis fütyijüket. És ezen a ponton döbbenünk rá, hogy immár nem az a kérdés a rezsim újabb aljasságát vizsgálva, hogy miért, hanem, hogy mi a hatása, és látjuk, hogy ez. Amikor azt hinnénk, hogy épeszű ember esetleg kiköpve kiröhögi Orbán újabb terelési és elhülyítési kísérletét, azt kell látnia, hogy van termékeny talaj, ahová a téboly magvait elveti.

Ha már mezőgazdaság, ugye. De a kis közjáték után látjuk, hogy nem az a dilemma, mi ez és hogyan képzeli mégis az egészet, hanem, hogy mi lesz ebből, vagy mi lehet. Baj. Nagy baj, hogy tömören fogalmazzunk. Illetve már van is, ha az elbuzító tablettáról tudomással bíró polgártársra gondolunk, aki tudja, és ezt is tudja. Édes hazánkban – ami egyre inkább kezdi elveszíteni haza jellegét – tizenegy éve dúl a háború szakadatlan. A szép jóságot és a szelíd értelmet, s velük együtt ezek hordozóját, téged szeretnének kiszorítani belőle.

Minden egyes ilyen alkalom, amikor azokhoz szólnak, akik szerint tablettáktól elsorvad a gyerek töke, ezt szolgálja. Minden egyes nap, minden pénteki megszólalás a Kossuthon elvesz valamit a józan észből, de ezzel a népszavazással meglett mindennek az alja. Bár, mint ahogyan a népi bölcsesség tudja, soha ne mondd azt, hogy soha, mi se tételezzük, hogy ennél lejjebb már nincs, mert mindig bebizonyosodik, hogy de, bizony van. Ez a háború jellegéből fakad, ami permanens, mindig új ellenség kell, amelyek fogyatkozván spirálisan halad a nívó egyre lejjebb.

Csakhogy ez az út a pokolba visz. Nem csak a kedves vezető számára, mert bár ő nem is sejti, vagy tudja ugyan, de titkolja, hogy már ott is van. Ott van a kevlárjával, a függöny mögé bújásával, a menekülésével, kijönni ebből már nem tud. Rendszere jellegéből fakadóan konszolidálódni nem képes, mert harc és gyűlölet híján elveszítené amúgy is egyre fogyatkozó táborát, mindig újabb nyulat kell hát a kalapból elővarázsolni, és most ez sikerült. Orbán ebbe bele fog bukni. Az idejét és módját még nem ismerem, de rálépett az elveszés útjára, azért, mert a tébolyéra lépett rá. Visszafordulni pedig nem lehet.

Hogy az egész ország elveszik-e ebben az utolsó caligulai tobzódásban, az rajtunk múlik. Hogy ellene tenni mit lehetne, azt én nem tudom, azt viszont igen, hogy figyelni kell, mert megőrült a Sátán. Amikor tegnap a kedves vezető mikrofonhoz ült, hogy bejelentse legújabb hagymázas magamentési akcióját, az volt az a pillanat spengleri értelemben, amikor Hitler Berlin védelmére szólította fel a csecsszopókat is. Tegnap volt az a pont, amikor a téboly önmagába fordult, amikor elkezdett szorítani a kényszerzubbony. Tegnap volt az a nap, amikor visszafordíthatatlanul kiderült, ettől az alaktól meg kell szabadulni, ha azt szeretnénk, hogy az unokáinknak is legyen hazája. Ide jutottunk.

Drága, egyetlen igazságügyi miniszterünk a napokban posztolt egy titokzatos fotót, amelyen három gyermekével plusz egyetlen férjével pózol, és minden külön értesítés helyett azt a szöveget biggyesztette hozzá, hogy „a magyar érdekek megvédve”. Csak elindul az ember agya egy kis vándorútra mindezek után, főleg a bukolikus családi felvétel miatt, amikor közkeletű volt drága, egyetlen igazságügyi miniszterünk magánéleti válsága és válási szándéka, de ehhez nekünk közünk nincsen semmi. Maga a duma az elgondolkoztató, hogy meglettek védve az érdekek, a magyaroké, de mégis fölvetül, hogy kinek az érdeke és mégis miféle.

Mert és ugyanis majdnem mindezzel párhuzamosan, szimultán mintegy jelent meg az Európai Bizottság jogállamisági jelentése eléggé lehangoló tartalommal. S bár mindezideig az ilyen diktatúra-jelentéseket Orbán Varga Judit reszelt és föstött körmével pöckölte tovább, hogy Soros, ezt tenni ez estben is lehet, viszont következményei is lesznek. Mégpedig az, hogy sok pénztől esik el lestrapált hazánk, s habár jól tudjuk, az ilyen pénzeknek csak a morzsája jutott és jut arra, amire az Unió szánja, képes beszéddel, hogy Jóska bácsi megvajazza belőle a kenyerét, mert a klientúra teszi zsebre, ez a pénz mégsem jön, és a szegény embernek a morzsák is hiányoznak.

Eljutottunk arra a kiábrándító szintre, hogy a Fidesz ténykedése miatt az ország, s ebből fakadólag annak lakosai pénztől esnek el, s ebben a környezetben teszi közzé Varga igazságügyi miniszterünk, hogy „a magyar érdekek megvédve”. Az ember ilyenkor, ha per tu lenne igazságügyi miniszterünkkel, ámde szerencsére nem az, akkor megkérdezné szordínósan, hogy mégis kinek az érdeke, aranyom. De választ nem kapna sohasem, mert Varga igazságügyi miniszterünk szavainak, gondolatainak köze sincs a valósághoz. Bővebb kifejtéséből ugyanis megtudjuk, hogy nem engedünk az elveinkből, és nem engedjük be az LMBTQ aktivistákat a kisdedóvókba és sehová sem.

Annak ellenére ragaszkodunk ehhez görcsösen, hogy az Európai Unió – ha antropomorfizálni akarjuk – a saját szájával jelentette ki, hogy ilyet ő nem akar, ilyenről szó sem volt, aki mást állít, az hazudik, például Orbán. És ebben a vérzivatarban Varga igazságügyi miniszterünk még mindig itt tart, holott inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy a magyar jogrendet harmóniába hozza a XXI. századdal, hogy az Unió mondhassa, ez már döfi, tessék magyarok, itten van a pénzecske. Ám sajnálatosan nem magyarok van, hanem mimagyarok, és a két csoport közt a különbség ontológiai. Az egyik fütyörészne, a másik a melegek miatt aggódik fölöslegesen.

Varga igazságügyi miniszterünk a mimagyarok vélt érdekeit védi, pedig még a mimagyarok sem tudnának egy nyüves esetet sem mutatni, amikor LMBTQ-s aktivisták a kisdedóvóban rontották volna meg a bő gatyás óvodások szűzies tudatát, és ilyet nem is akarnak soha. Miről beszél akkor Varga igazságügyi miniszterünk? Terel a drága, hogy mutathassa, azért nincs pénz az Uniótól, mert nem engedjük a buzikat az oviba be. Olyan ez, mint Bayer Tagkönyv tegnapi fenyegetése, hogy a Fidesz lehallgatási botránya miatt ő majd a békemenet élén rázza az öklét az amerikai követségnek vagy felé, amivel, ha így lesz, élénk derültséget kel majd az embassyban, rettegést viszont egyáltalán nem.

Ha így folytatják, a NER-re és prominenseire az undorral vegyes röhögés fog várni a civilizált világ részéről, ami, ahogyan ezek kinéznek és amiket művelnek, teljességgel érthető. A mi bajunk mindebben azonban az, hogy miközben Varga igazságügyi miniszterünk az érdekeink megvédésének nevezi azt, ha hülyét csinál magából, mindeközben pedig vagy éppen ezért az ország pedig valós veszteségeket szenved el. Éppen ezért örülünk, hogy rendbe készül jönni a házassága, simogassa tehát a férjeura buksiját, focizzon a gyerekekkel vagy hegedüljön nekik, de az ország dolgait hanyagolja. Ha van közös érdek, akkor ez az, kezitcsókolom.

Kellene írnom, mert volna mondanivalóm erről a lehallgatási botrányról, mégsem fogok, mert minek. Nézegettem itt az erről készült anyagokat a kirobbanástól a jelen helyzetig, állapotig. Az tűnik elém, hogy a történéseknek jól kidolgozott forgatókönyve van a totális tagadástól a kényszerű beismerésig, a hangoztatott törvényes működéstől a később kiderülő totális törvénytelenségig, és mégsem fog történni semmi. Varga Juditnak már tegnap le kellett volna mondania, amikor két nap alatt jutott el attól, hogy Magyarországon ilyen lehallgatás nem történt, odáig, hogy na, jó, igen, de jogállami keretek között.

Már az első hazugsága miatt takarodnia kellene. És takarodni fog? Egyáltalán nem, amíg a gazda erre őt föl nem szólítja. Azon csodálkozom egyébként, hogy van olyan, aki azon csodálkozik, hogy ilyesmi a NER-ben megtörténhetett. Abban a NER-ben, amelynek a léte is nélkülöz minden jogalapot, ezen túl pedig nincs Istennek és embernek olyan törvénye, amit gátak nélkül át ne hágnának. Éppen ez lett volna a kivétel? Nem gondoljuk komolyan, hogy igen. Akkor pedig mire a nagy fölhorgadás, amikor mindez olyan, mint egy csésze kávé reggelire. Mert tényleg olyan.

Ezzel nem relativizálom a történteket, csak a helyén kezelem, megállapítva azt, amit eddig is tudtunk, hogy a Fidesz, élén Orbán Viktorral minden aljasságra képes. És úgy, hogy a képedbe nézve tagadja le, a kezében a családi ezüst, rajta az arcára húzott sísapka, és azt mondja, éppen csak imádkozgat. Sorra derülnek ki a dolgok, egyre-másra, szinte naponta jönnek az új témák, amelyekről eddig az volt a közvélekedés, hogy azért dobták be, hogy valami másról tereljék el a figyelmet. Erről most már szó nincs, nem találhatni olyan szeletét a Fidesz-világnak, ami ne tocsogna a mocsoktól.

Nem vagyok sem jövőlátó sem napkeleti bölcs, de már most tudnám ábrázolni egy snájdig grafikonon ennek a történetnek a görbéjét is a nagy fölhorgadás kiugró csúcsától a csöndes elhalásig, eljutva a most ugyanúgy, mint a jövőben szintén jellemző totális kiábrándulás lélekállapotáig a tehetetlenség érzetétől gyötörve. De, hogy kikeveredjünk ebből a melankóliából, az interferenciával mutatom meg a Fidesz létének lehetőségét minden botránya ellenére. Azaz, a különféle mocskok úgy követik egymást, hogy azok épp kioltsák a másik okozta fölhorgadást.

Még tudományosabban, a kvantumfizika területéről az ismeretlenig is elhatolhatunk, amikor tudjuk, hogy elméletben a világegyetemben minden egyes atom önállóan annyi energia sugárzására képes és sugároz is, hogy ezek összeadódva az univerzumnak a józan ész szerint fel kellene robbannia, ámde mégsem teszi meg. Van valami ott kívül, ami ezt megakadályozza, és amit a Sheldon-féle fizikusok sötét energiának neveznek éppen azért, mert magunk közt szólván fingjuk nincs arról, az mi lehet és milyen természetű, csak annyit tudnak, enélkül nem lehetne ez az egész.

Így vagyunk a Fidesszel is. Ami aljasságot már egyenként a társadalom különböző rétegeivel elkövettek, ha ezek keserve összeadódna, a NER már szétrobbant volna, ámde, mint látjuk, él, virul, sőt, fütyörészik is. Ez a lehallgatási vagy megfigyelési botrány egy csúcspont, ami majd lelohad vagy egy másik kioldja. Jakab Péter majd nem krumplit ráz a parlamentben, hanem egy ócska telefont, kap megint pár millió büntetést, amit a jámbor népek összedobnak neki, és megy minden tovább a maga jól kitaposott útján, mint eddig is immár tizenegy éve.

Visszatérve azonban a tudomány nyelvezetéhez, arra kell várnunk, hogy az interferencia, amely a Fidesz esetében eleddig mindig destruktív volt, konstruktívvá váljon. Azaz, azt reményeljük, ahelyett, hogy a hullámhegyek és völgyek kioltják egymást, inkább összeadódnak, azaz felerősítik az amplitúdót, azaz kimondatik a varázsige, miszerint most már tényleg elég. Ezt a fölhorgadást Lenin apánk úgy fogalmazta meg, hogy a társadalom alul lévő rétegei nem tudnak a régi módon élni. Ilyen azonban velünk nem történik, következésképp a lehallgatási botrányra két hét múlva annyira fogunk emlékezni, mint arra, hogy a rezsim ellopta a nyugdíjunkat. Fogadjunk?

Kölökkoromban fölöttünk lakott Fülöp úr a harmadikon. Új volt még a világ, gyorsabban nőttek ki a házak a földből, mintsem a környezet alakult volna hozzájuk, és így történhetett, hogy a ház töviben ott felejtődött egy vasúti sín, azon pedig vonatok hozták a kavicsot, föhenyet, és ezt éjszaka zajos markolókkal rakogatták kifelé, ha úgy diktálta az ütem. Mintha egy bánya közepén élt volna az ember, ahogyan épült erősen a szocializmus éjjel és nappal.

Fülöp úr egy békés üveges volt, apró ember két lánykával, akinek a hangját sem lehetett hallani, mígnem az egyik éjszaka cirkuszra ébredt a ház, ugyanúgy, mint a kőkorszaki szakiknál, amikor Frédi veri az ajtót, hogy Vilma engedje be, s körül sorra gyulladnak fel a fények a kőkorszaki házakban. Hasonképp nálunk is, ahogyan Fülöp úrból tört elő a keserve. Nagyon hangosan, nagyon részegen és nagyon őszintén bőgte bele az éjszakába, miszerint: az anyátok picsáját, alunni akarok.

Mindezt a markolóknak ordította, akik szorgalmasan és zajosan rakták a kavicsot nagy reflektorok fényénél, építették a szocializmust, míg mi szenderegtünk, mint a robogás, úgy megszokva a gépeket, hogy azokra nem, ámde Fülöp úr óbégatására fölriadtunk. S mondom, gyúltak föl a fények az ablakokban, ahogyan a pizsamás polgártársak tódultak nézni, hogy na, kit ölnek vajon, kinek vére folyik, s mennyire. De csak Fülöp úr volt részeg erősen, és kijött belőle az őszinteség a szocializmus éjszakai építéséről.

Pihenni szeret az ember, ha joga nincs is hozzá, de olykor megcsomósodik a keserve, ahogyan Fülöp úrban is azon az éjen. Megoldódott azonban a konfliktus, mert a markoló kezelője leállította a gépet, kiszállt abból, és az ablakunk alá ballagva fölszólt a harmadikra a pizsamás Fülöp úrnak szelíden, miszerint: fogd be a pofád, te barom, nagyobb zajt csapsz, mint a gépek. Ettől csudálatosan Fülöp úr aludni tért, a ház pedig elsötétült, mintha hazamentek volna a legények a faluvégi kurta kocsmából.

Mindez pedig azért szállt föl az én csésze teámból, mert Balatonberényben betiltották az éjszakai és hajnali harangszót, ami zavarta a nyaralni és pihenni vágyókat. Ez pedig, mint annak idején a szocializmus építése vs. Fülöp úr, ebben a kontextusban a nemzeti, keresztény Magyarország, kontra belvárosi lipsik dichotómiaként jelent meg a Pesti Tv sajtómunkása tudatában, ahol az aludni óhajtók a dolgos vidéki Magyarország ellenségeként, Orbán után szabadon, diplomás kommunistaként jelentek meg.

Fülöp úr sem volt lipsi, egy jódógos üveges volt, aki a fröccsöktől kényszerítve fejtette ki, hogy alunni akar, az annyuk picsáját, mindebből pedig arra is következtethetünk, a berényi nyaralók sem a nép ellenségei, csak pihenni vágynak. De ebből is sikerült kereszténységvédő buzgalmat csiholni, mint annak idején a szent szánkók meggyalázásából advent pátoszos időszakában. Bohár Dánielnek hívják a NER szorgalmas sajtómunkását, aki liberális ármányt sejt amögött, ha valaki aludni szeretne.

„Nyilvánvalóan, amikor lejönnek ide Budapestről a belvárosi értelmiség, és akkor előadják a nagymenő budapestit, hogy őket zavarja az, hogy reggel harangoznak reggel öt vagy hat órakor, vagy zavarja őket, hogy a kutya ugat vagy kukorékol a kakas. Hát az ilyen”. – Ez Bohár Dániel tényfeltáró munkásságának veleje, amiből az a különös kép mutatkozik, hogy vannak a dolgos berényiek meg a belvárosi hitetlenek, akik a terrorjukkal a maguk képére formálják a romlatlan magyar vidéket.

Fülöp úr csak e kontextusbéli miheztartás végett jutott eszembe, és azért, mert nem akartam direktben lehülyézni a tényfeltáró újságírót, aki, ha még két mondatot ír vagy mond, eljutott volna a keresztényüldözésig. Már épp az ajtajában toporgott. Elkezdett utalgatni müezzinekre, arabokra, még jó, hogy nem merült bele egészen. De megoldást is javasolt: „Kedves belpesti nyaralók! Faluhelyen bizony szól a harang és kukorékol a kakas. Ha ez nem tetszik, akkor ne petíciót írogassatok, hanem maradjatok otthon.”

No most, én erre inkább nem szólok egy szót sem, mert messzire vezetne, el egészen Karácsony biciklijéig. Helyette inkább felhívom a figyelmet Bohár konzekvenciájának nyelvezetére, ami majdnem felér egy jól fejlett ötödikes nívójához, mint ahogyan gondolatisága sem sokban különbözik attól. S mindezek után az a legérdekesebb, hogy látom, ahogyan ez a Bohár a tyúkszaros Berényből elautózik egy „belpesti” kocsmába, ahol elmeséli a hasonszőrűeknek, miszerint megint jól odacsapott a lipsiknek. Aztán a pénztárhoz fárad.

Orbán Viktor a kormány szájával ugyan, de mégis csak visszaszívta a civil szervezetek adományozóinak bejelentési kötelezettségét. Két hétig volt érvényben az ezt bevezető regula, s ha így ugyan gránit szilárdságúnak nem is mondható, de tartóoszlopos tákolmánynak talán kicsinyég igen. Nem tudni mi volt a nem ér a nevem, káposzta a fejem oka. Lehetett a brüsszeli pénzek féltése, a felcsúti lebukás-kiderülés, CÖF tisztánlátás, amik elég kínosak bírtak volna lenni. Egyetlen dolog biztos, nem a civilek tiltakozása okozta a pálfordulást, mert civilekkel, egyáltalán a Fideszen kívül álló emberek csoportjaival Orbán Viktor nem foglalkozik soha.

Nagy valószínűséggel a sajátjaival sem igazán. Csak mint a hatalom megszerzésének és megtartásának segédcsapatai gondol rájuk, ilyképp számok csupán és voltaképp a palettán, de ez legyen az ő saját bejáratú nyomoruk. Az, hogy ez a törvény (rendelet, ki igazodik ki már ebben a kuplerájban) érvényét veszítette, a felhőtlen öröm maga, egy aljassággal kevesebb nyomorítja az életünket. Marad még elég úgyis. És most mégsem a felszabadult boldogság tapsikolása jön elő belőlem, hanem a rámutatás bölcsessége, hogy lám, ez is mutatja, hol is élünk. De leginkább mégis azt, hogy Orbán milyen tehetségtelen, és mellette szaralak, természetszerűleg.

Szokásban van politikusi zsenijét dicsőíteni, okosságát és végtelen bölcsességét, ahogyan jól megtervezett lépésekkel halad a céljai felé, váltogatja az ideológiákat, mint más a szaros gatyát, hogy mindenkit hogyan tart sakkban a pávatáncával. Olybá tűnik ezekből, mintha volna valami távlatos cél, ami megvalósulásáért dolgozik és gondolkozik, ámde meg kell látunk, ilyennel nem rendelkezik. Víziója, ha van, az a kovászos uborka, stratégiája nincs, taktikája csupán, ami a rögtönzésen alapul, mint ennek a rendeletnek a bevezetése és villámgyors visszavonása is mutatja, ami annak bizonysága, hogy gondolat nem volt mögötte, csak a bosszú ösztöne.

Kies hazánkban a Fidesz és így Orbán uralma alatt nem történik kormányzás, törvények – mostanában rendeletek – hasraütésre születnek. Akikre vonatkoznak, azokat meg nem kérdezik, hatásukat nem vizsgálják. A törvényekkel és hovatovább az alkotmánnyal (alaptörvénnyel) napi szintű ügyeket intéznek, mintha csak fölírnák egy cetlire, mit kell hozni a boltból. Számtalan példát tudnánk mutatni erre a tempóra, de fölösleges, többek között ezért nem kapják meg a helyreállítási pénzeket, s nem azért mert Brüsszel melegeket akar küldeni az oviba. A tehetségtelen aljasságukat ott is ordítással takarják, a hangerő az érv, a decibel a meggyőzés.

Tisztára útszéli kocsma, és annak a nívója. Így visszanézve egyébként az ember elcsodálkozik, hogy az ország még úgy-ahogy működik, nagy valószínűséggel a tehetetlenségi nyomaték viszi előre. S hogy ez így van, az is mutatja, hogy nincs neki irány szabva, megy, amerre az ordítás szele fújja, az útját utólag megtákolják rendeletekkel, törvényekkel. Amiben előre gondolkozás és tervszerűség mutatkozik, az a lopás lepapírozása, ezen kívül minden mellékszál, illetve ennek alárendelt. S bármennyire fura is, mert boldognak kellene lenni a civilekkel való engedékenység miatt, az ember mégsem és nem egészen az.

Mindez arra bizonyság ugyanis, hogy az történt, a kedves vezető nagy felhorgadásában, hogy szopassuk meg a civileket, kitalált valamit. S ahogy visszanézett a nagy műre, akkor döbbent rá, hogy ez az ő érdekeit is sérti. Ez pedig felülírta a bosszú akarását, pragmatika legyőzte megint az ideát, ahogyan Jézust is azonmód tagadná meg, ha egy bolt útjában állna. Ez a maffia vallásossága, és a keresztapa ügyintézése. Orbán nem kormányoz, a lopás útját egyengeti évtizede, ez a nagy eszme, minden más csak máz, akkor és úgy félre dobva, mint a kapcát, ahogyan ezt a rendeletet is. Mindezekből fakadva Orbán még kormányosnak is nehezen nevezhető.

Államférfinak régen nem, miniszterelnöknek egyre kevésbé. De nem is akarjuk mi sehogyan sem nevezni őt, ez a kis karcolat csak arra való, hogy megmutassa, bár a manusnak a létező összes hatalmi eszköz (pénz, paripa, fegyver) a rendelkezésére áll és a tulajdonában van, de ezen kívül nem valami nehezen ledönthető kőszobor, hanem piti tolvaj csupán. Bár nagyban csinálja, de a nívója az. Egészen könnyen zavarba hozható, ezért nem is vitatkozik, csak nézi az arcmását a tükörben, egyre nagyobbnak látva magát, ácsorogva a stokiján, amit Európa trónjának hisz. Összevissza kapkodó pitiáner alak, aki a kleptomániába fog belebukni, nem eszmékbe és ideákba. Az nincs neki.

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma jön egy bohóc hozzánk az oviba, hogy nevessünk sokat. De mi anélkül is sokat szokunk nevetni, ha a Pityu bolondozik meg hüjéskedik, de azért örültünk neki, hogy bohóc jön mihozzánk az oviba. Montam is az apunak, hogy érkezik a bohóc, amire kérdezte az apu, hogy melyik, a képviselő vagy a pap, mire az anyu mondta neki, hogy nade Karcsi, de azért mosolygott. Nem kellett ünneplősbe menni, hogy jön a bohóc, tehát nem megyünk ki a timpanoni emlékműhöz a homokozóhoz. Jó lesz nekünk.

Szóval reggeliztünk az oviba máma, ittuk a kakaót, a Kisböske tömte a vajaskenyeret, amikor elösször a képviselő bácsi jött be a szobába, és a Pityu kérdeszte, hogy ő-e a bohóc, mire az Ibojnéni meglegyintette kicsit, hogy kifröccsent a kezébe a kakaó, rá az asztalra meg a lábára, ott folyt mind. Aszonta a képviselő bácsi, hogy ő is kíváncsi a bohócra, hogy megnézi, mit ad elő nekünk, mire tanitt minket, hogy elég nemzeti bohóc-e, vagy csak olyan jöttment, akit móresre kell tanittani, hogy ismerje meg a magyarok istenét, a szüzmárját és az aprószenteket.

Hogy látszott, még itt sincsen a bohóc, már a baj van vele, és a végét még nem is láttuk, hogy milyen lesz a magyarok istene, ha megismeri a bohóc. A papbácsi máma nem jött el, pedig mostanába mindig együtt szok járni a képviselő bácsival, tehát csak a képviselő bácsi sutyorgott az Ibojnénivel a sarokba, mi meg ettünk, és vártuk, hogy jöjjön a bohóc, mint a cirkuszba, amikor kimennek az elefántok, vagy az oroszlán, és mindenki örül, hogy nem ette meg a gazdáját, és akkor jön a bohóc, csetleni meg botlani a nagy cipőjébe meg a piros orával, a fehér arcával.

Reggeli után jött meg ez a miénk, bejött, hogy szerbusztok gyerekek, mókázott meg csetlett, botlott, de amikor nekilátott lufiállatokat hajtogatni, akkor nagy baj lett, de hatalmas, mert a Pityu megszólalt, hogy hát ez meg a Fiszbó. Milyen Fiszbó, kérdezte a képviselő bácsi, mire a Pityu mondta neki, hogy a modern családból a Lili egyik apukája. Amire a képviselő bácsi orrluka kitágult mind valami bikának, hogy mér, hány apukája van abba a modern családba a Lilinek, mire a Pityu mondta neki, hogy kettő. Hogy két apukája van a Lilinek abba a modern családba.

Hát, baj volt ezt mondani. Mert a bohóc csak hajtogatta ott a lufikutyákat, de már senki a gyerekek közül nem figyelt rá, mert a képviselő bácsi feje kezdett lila lenni meg ződ, hogy kapkodta csak a levegőt, mintha rosszul akarna lenni, és a Pityu még rátett erre, hogy nem-e kér vizet a képviselő bácsi, mer nem néz ki valami jól. Az Ibojnéni is, ahogyan látta a bajjt közeledni, hogy itt mindjárt valami lesz, szakad az ég meg indul a föld, az Ibojnéni is hullámzott, minda a bohóc kezébe a lufikutya, hogy a dadus már hozta is a vizet, pedig senki nem is tudta, mi az a nagy bajj.

De aztán elkezdett a képviselő bácsi mutogatni a bohócra, miközbe kapkotta a levegőt, hogy brü, bü, brüsszel, és senki nem tudta mér. Meg tette hozzá, hogy ellem, meg bé, meg té meg kú, hogy a Pityu kérdeszte, hogy mi van, a bohóc megát a hajtogatásba, egy fél kutya volt e kezibe csak, és a képviselő bácsi még sóhajtott, hogy soros, de senki nem tutta, mit beszél és mért. Csak az Ibojnéni értette, és amikor igazán megértette, akkor úgy nészte a bohócot mint valami szellemet a túlvilágról, hogy ő is elkezdett ellemezni meg bézni, tézni, kúzni, hogy fönnakadt a szeme neki.

Vergődött az Ibojnéni meg a képviselő bácsi, a bohóc leült és bánatossan nézett maga elé, a dadus meg tette, amit tenni tudott, hívta a mentőket a két rosszul levőhöz, hogy azok sivítva jöttek, rohantak be az oviba, a gyerekek tátott szájjal nézték a fölfordulást, és a mentős kérdeszte, mi a bajj, mire a képviselő bácsi csak sóhajtani tudott, hogy Brüsszel és az Ibojnéni rásóhajtotta, hogy soros. A dadus állt az ajtóba, a gyerekek nekiláttak szaladgálni, a bohóc bánatossan ücsörgött, amikor a két beteget szijjazták rá a hordágyra, és akkor gondoltam, hogy na, vára dömpremmegyek.