Tündérmese

Mások felhőtlen és földöntúli boldogságán élcelődni nem hivatásunk, hanem csak az rohadt ontológia, hogy miképp és mitől működik az ember, s legfőképpen, hogyan. Mert és ugyanis azt írja az újság, hogy Várkonyi Andrea az ő szőke hercege oldalán, aki nem hófehér paripán ugyan, de röpcsikkel és jachtokkal érkezett, viszont tényleg úgy, mint a mesében, végre újra nőnek érezheti magát. Föltehetnők a kérdést, mert valóban érdekelne, hogy mért, eddig minek érezte magát, papírcsákónak vagy papucs orrán pamutbojtnak, de ez hasztalan volna. A lényeg az, vannak emberek a földtekén, akik addig nem lelik az identitásukat, míg a bukszájukban nem hömbölög pár milliárd.

Addig senkik ők. Lám, Várkonyi sem volt még nő sem, s innen fakad, hogy ha így megvilágosodott Dagobert bácsi oldalán, s már tudja, hogy nő, akkor azt is tudja-e, hogy milyen. A másik nemzeti nagyasszony, a Timi is olyanná vált, hogy amikor elhagyta, őtet az ura, aki kikotorta a ganyéból, amikor magára maradt, mert a pénzeszsák elszenderült, akkor legnagyobb félelme az volt ennek a Timinek, hogy netán valamely csóró alakba lesz szerelmes, és akkor rászakad a mennybolt. Lehet, hogyha a Timit megtalálta volna a filléres szerelem, ő is megszűnt volna nőnek érezni magát, ami így leírva furán hangzik, de a NER már csak ilyen. Hogy milyen, azt ítélje meg mindenki maga.

Mások, ilyen nótabéli Vargánék, akiknek a kontya alá üt a gőz, amikor káposztát főznek, a közkelet szerint akkor igazi nők, ha potyogtatják méhükből a kisdedeket, klopfolják a kirántott húsnak valót, hogy a vak komondor meg ne haragudjék rájuk. Félreértés ne essék, én most itt nem a női princípiumon gondolkozom, hanem azon, hogyan veszi el az emberek eszét a mammon, hogy voltaképp vannak olyanok, akik odáig jutottak, egyszerűen a bankszámla határozza meg a létüket, ez a lét pedig az ótvar tudatukat. Akinek nincs semmije, az annyit is ér, tudjuk már nagyon rég a Fidesz-filozófiát, de azt eddig nem sejtettük, hogy akinek semmije sincs az nő sem lehet, viszont ezek szerint igen.

Hát akkor mi az anyám valaga, ha nem nő, kérdezhetjük szordínósan és értelmetlenül, mert, ha ezen a vonalon elindulunk, akkor nagyon messzire jutunk, be az égen ívelő szivárvány alá, mert az angyalokhoz, akik közkeletűen nem nélküli teremtmények, épp nem akarunk. De azért van annak valami diszkrét bája, hogy valaki Mészáros Lőrinc oldalán kezdi magát nőnek érezni, amihöz a bulvár szerint egyéb nem kell, minta naponta röpködni és jachtozni egyik Riviéráról a másikra, mert ez a romantika. Itt pediglen két dolog van, az egyik, ha már jacht, akkor például Borkaié mennyire volt ilyen, hogy a hölgyek azon akkor meglelték-e a romantikát, és pláne nőnek érezték-e magukat, és mennyire.

A másik pedig, hogy a Jancsik és Juliskák ezek szerint romantikát soha nem is tapasztalhatnak. Mert a folyományokból kitetszik, nem elég ahhoz egy szál tulipán és a nap lebukása a dombok mögött, miközben szerelmes verseket súgnak egymás fülibe. Mindez mit sem ér, mert Várkonyi-módra az aktuális Juliska mondhatja az ő Jancsijának, csessze meg, amíg királyfi nem lesz, ő nőnek nem érzi magát. És a Jancsi ilyenkor meghasonlik nagyon. Egyébként ez a várkonyis lángolás, ez tudjuk mi, és néven is nevezhetnénk, ha nagyon akarnánk egy pört a nyakunkba, de ilyenhez momentán gusztusunk nincsen. Foglalkozás is azért van vele kizárólag, hogy kiderítsük, miért nézik ezek hülyének az embert.

Mert annak nézik. És ebből a barlangból kitekintve következik az újabb föladvány, hogy és akkor a drágajó Lőrinc mindeközben mindezzel párhuzamosan férfinak érzi-e magát végre vagy újra megint. Az látni való, hogy farigcsálják, próbálják a pénzével kompatibilissé tenni, de mondtam is már, és tudjuk is, hogy a Pygmalion csak mese, Várkonyi nem Higgins professzor, és az egész tündérsztori, amit itt a KESMA gyömöszöl le a torkunkon, egy AE Bizottság által köpésre ítélt és érdemes sivatag. És csak annyi a mai kiábrándító időben, hogy ezek a férfinak és nőnek magunk érezések most akkor hogyan passzolnak a keresztényi, homofób irányokhoz, és zárásképp: akárha Júdás Jézusnak, az összes NER-szarházinak a fülibe súgjuk: tudom, ki vagy, és azt is, honnan jöttél.

Tündérmese

Mások felhőtlen és földöntúli boldogságán élcelődni nem hivatásunk, hanem csak az rohadt ontológia, hogy miképp és mitől működik az ember, s legfőképpen, hogyan. Mert és ugyanis azt írja az újság, hogy Várkonyi Andrea az ő szőke hercege oldalán, aki nem hófehér paripán ugyan, de röpcsikkel és jachtokkal érkezett, viszont tényleg úgy, mint a mesében, végre újra nőnek érezheti magát. Föltehetnők a kérdést, mert valóban érdekelne, hogy mért, eddig minek érezte magát, papírcsákónak vagy papucs orrán pamutbojtnak, de ez hasztalan volna. A lényeg az, vannak emberek a földtekén, akik addig nem lelik az identitásukat, míg a bukszájukban nem hömbölög pár milliárd.

Addig senkik ők. Lám, Várkonyi sem volt még nő sem, s innen fakad, hogy ha így megvilágosodott Dagobert bácsi oldalán, s már tudja, hogy nő, akkor azt is tudja-e, hogy milyen. A másik nemzeti nagyasszony, a Timi is olyanná vált, hogy amikor elhagyta, őtet az ura, aki kikotorta a ganyéból, amikor magára maradt, mert a pénzeszsák elszenderült, akkor legnagyobb félelme az volt ennek a Timinek, hogy netán valamely csóró alakba lesz szerelmes, és akkor rászakad a mennybolt. Lehet, hogyha a Timit megtalálta volna a filléres szerelem, ő is megszűnt volna nőnek érezni magát, ami így leírva furán hangzik, de a NER már csak ilyen. Hogy milyen, azt ítélje meg mindenki maga.

Mások, ilyen nótabéli Vargánék, akiknek a kontya alá üt a gőz, amikor káposztát főznek, a közkelet szerint akkor igazi nők, ha potyogtatják méhükből a kisdedeket, klopfolják a kirántott húsnak valót, hogy a vak komondor meg ne haragudjék rájuk. Félreértés ne essék, én most itt nem a női princípiumon gondolkozom, hanem azon, hogyan veszi el az emberek eszét a mammon, hogy voltaképp vannak olyanok, akik odáig jutottak, egyszerűen a bankszámla határozza meg a létüket, ez a lét pedig az ótvar tudatukat. Akinek nincs semmije, az annyit is ér, tudjuk már nagyon rég a Fidesz-filozófiát, de azt eddig nem sejtettük, hogy akinek semmije sincs az nő sem lehet, viszont ezek szerint igen.

Hát akkor mi az anyám valaga, ha nem nő, kérdezhetjük szordínósan és értelmetlenül, mert, ha ezen a vonalon elindulunk, akkor nagyon messzire jutunk, be az égen ívelő szivárvány alá, mert az angyalokhoz, akik közkeletűen nem nélküli teremtmények, épp nem akarunk. De azért van annak valami diszkrét bája, hogy valaki Mészáros Lőrinc oldalán kezdi magát nőnek érezni, amihöz a bulvár szerint egyéb nem kell, minta naponta röpködni és jachtozni egyik Riviéráról a másikra, mert ez a romantika. Itt pediglen két dolog van, az egyik, ha már jacht, akkor például Borkaié mennyire volt ilyen, hogy a hölgyek azon akkor meglelték-e a romantikát, és pláne nőnek érezték-e magukat, és mennyire.

A másik pedig, hogy a Jancsik és Juliskák ezek szerint romantikát soha nem is tapasztalhatnak. Mert a folyományokból kitetszik, nem elég ahhoz egy szál tulipán és a nap lebukása a dombok mögött, miközben szerelmes verseket súgnak egymás fülibe. Mindez mit sem ér, mert Várkonyi-módra az aktuális Juliska mondhatja az ő Jancsijának, csessze meg, amíg királyfi nem lesz, ő nőnek nem érzi magát. És a Jancsi ilyenkor meghasonlik nagyon. Egyébként ez a várkonyis lángolás, ez tudjuk mi, és néven is nevezhetnénk, ha nagyon akarnánk egy pört a nyakunkba, de ilyenhez momentán gusztusunk nincsen. Foglalkozás is azért van vele kizárólag, hogy kiderítsük, miért nézik ezek hülyének az embert.

Mert annak nézik. És ebből a barlangból kitekintve következik az újabb föladvány, hogy és akkor a drágajó Lőrinc mindeközben mindezzel párhuzamosan férfinak érzi-e magát végre vagy újra megint. Az látni való, hogy farigcsálják, próbálják a pénzével kompatibilissé tenni, de mondtam is már, és tudjuk is, hogy a Pygmalion csak mese, Várkonyi nem Higgins professzor, és az egész tündérsztori, amit itt a KESMA gyömöszöl le a torkunkon, egy AE Bizottság által köpésre ítélt és érdemes sivatag. És csak annyi a mai kiábrándító időben, hogy ezek a férfinak és nőnek magunk érezések most akkor hogyan passzolnak a keresztényi, homofób irányokhoz, és zárásképp: akárha Júdás Jézusnak, az összes NER-szarházinak a fülibe súgjuk: tudom, ki vagy, és azt is, honnan jöttél.

Karlendítés, terpeszállás, tökönrúgás

Sosem lesz vége. Deutsch elvtárs szerint a német rendőrök is fordítva ülnek a lovukon, mert bántani merték a kedves, magyar náci szurkolókat ahelyett, hogy meglapogatták volna izzadt hátukat, invitálva őket München szívébe, hogy gyertek kedveseim, verjétek szét a Miasszonyunk-templomot. Vagy pisáljátok szét az Odeon teret, akárha otthon a Kossuthot, de nem. Van a világnak olyan része, kies hazánkon kívül talán mind az egész univerzum, ahol tudják, mit jelent a karokon vagy tarkón a horogkereszt, az állati üvöltés és a vérben forgó szemek.

Van, ahol egy életre megtanulták, így a vezetők sem ábrándoznak élettérről – Lebensraum –, mint ez a miénk, és nem kokettálnak náci szavazókkal csak azért, hogy a hatalmukat megőrizzék. Németország nem ez a hely, és azt sem nézik jó szemmel, ha máshonnan zúdulnak rájuk barbár hordák, következésképp letartóztattak Münchenben pár visszamaradt tudatú honfitársat, ami ellen Deutsch elvtárs kikelt és tiltakozott. Megállapítottam már pár napja, hogy a valahai nemzeti csődörnek be nem áll a szája, mindig mondja a magáét, hogy létezését valahogyan bizonyítsa.

És bár ne tenné. Mert abból mindig bukta van, ha az értelem fényénél vizsgáljuk meg a textust. Ilyesmire Deutsch elvtárs nem számít, csak okádik valamit, és már indul is, mintha csak megmosta volna a haját a reklámban. De a szavai, akárha légypiszok, itt maradnak, most például az, hogy a német rendőrök jobban tették volna, ha a migránsokkal keménykednek, nem ezekkel a kenyérre kenhető magyar nácikkal, akik a légynek sem ártanak. No most, a két dolog, mármint a migránsokkal és a magyar nácikkal való bánásmód összevetése hogyan jön ide, az nem tudható.

Az viszont igen, hogy Deutsch elvtárs újólag bizonyította, gondolatai szart sem érnek, vagy tán épp egészen azt. Ha olybá vennénk, hogy a valahai csődör tényező a szellemi életben, akkor elvárható volna, hogy legalábbis szégyenkezzék kicsit egészen primitív honfitársai miatt, ehelyett azonban eggyé válik velük mintegy, mint a Szellemirtókban a kisded feküdve rugdalózva, ahogyan készült beléköltözni a gonosz, hogy új testet ölthessen. A kinyilatkoztatásból kiderült, hogy Deutsch elvtárs és a bájos, decens magyar náci szurkolók egyívásúak, egylényegűek mintegy, ami lehangoló.

De ez is. Hogy minderre Szijjártó is lapot kért, és ő sem honfitársai miatt kért elnézést, hanem a német rendőrséggel foglalkozott. Utaltam már rá, hogy a B-közép és a Fidesz, következésképp a kormány egylényegűek, ami ím, újólag bizonyságot nyert, ahogyan egy nyájas olvasóm utalt rá pár napja, miszerint ilyen az, ha a B-közép kormányoz egy országot, s hát, bizony ilyen, ahogyan a bőrünkön is érezhetjük. Most mégis az a lehangolóbb, hogy nácikkal és az őket pátyolgató Fidesszel együtt milyen az a kép, amit mutatunk a világ azon részének, amelyik nem karikás ustorral a vállán éli az életét.

Leginkább lehangolónak nevezhető. Szégyenletesnek. De ezen túl is azonban, hogy most az őszön permanens Gyurcsány-szemkilövetős pörformansz vár ránk, valamire csak utal, hogy Münchenben elég volt pár tetkó a testen, máris vitték a delikvenseket, megakadályozva, hogy fölszedjék a kockaköveket, fölgyújtsanak pár autót, és végül ki kelljen lőni véletlenül a szemüket. A németeknek ebben van már tapasztalatuk, 2006-ban a magyar rendőröknek nem volt, a népesség, a hőbörgő hordák viszont ugyanazok, akikkel lám, kormányunk erősen szimpatizál.

Ilyen összefüggések vannak, ilyen tapasztalatok, következtetés viszont csak annyi, hogy a csürhét valahogyan meg kell állítani, mielőtt szétverik a várost. És továbbá még az a kiábrándulás, hogy a Fidesz nem szégyelli, sőt támogatja a barbár eszméket, amit például az is mutat, hogy Szijjártó ahelyett, hogy szégyenkezve bocsánatot kér volna a magyar kalandozó hordák miatt, inkább elismerését fejezte ki nekik, hogy vállalták a hosszú utat. Ehhez különösebben hozzátenni nincs mit, csak konstatálni, hogy ezek – a hordák – és a Fidesz ugyanazok. Itt áll előttünk feketén-fehéren.

Tetkó és vacsora

Már csak ez van. Hogy ugyan külügyérünk szerint veszélyes terep a sport és politika összemosása, viszont a való világ azt mutatja, hogy e kettő felépítmény márpedig kéz a kézben jár, leginkább egy olyan országban, ahol Kupakos Lajos felügyeli a korcsolyát. Ki más is vigyázhatna a jégen sikladozókra, hogy ideológiailag helyesen csússzanak és essenek el, ha túl sikamlós a pálya, vagy nem kellőképpen felkészültek a jégharcosok. Minden politika vagy pediglen semmi sem az. Például, hogy az ember milyen szimbólumokat varrat magára, hogy „Szeretlek Erzsi” vagy „Haver vagy János” úgy hobóilag, magánügy, de ha mindenféle kereszteket, horgokat és e kettő elegyét rajzolja a művész a bőr alá a hámrétegen túl, az már necces.

Az olyan országokban, ahol az „indul a vonat” hallatán a decens és megvetendő belügyminiszter reakciója annyi, hogy nem ért a focihoz, s így hagyja jóvá aljas eszmék burjánozását, minden lehet. Ezek az eszmék itt voltak és itt is maradtak a dunaparti cipők óta, mint búvópatak, halkan csörgedezve, majd új erőre kapva, hogy indul a vonat és vesszen Trianon. Ma terelgeti őket a kedves vezető széles folyammá, futballmeccsekkel táplálva őket, szeánszokkal, erőt mutató vonulásokkal meccs előtt és után, hiszen az éjszaka soha nem ér véget, mint azt tudjuk mindannyian. Így nem politika a sport és legfőképp a futball, s éppen minálunk. Szóval kies fővárosunkban és más, apróbb településeken haladhatnak a fiúk, duzzadó karjukon ábrák.

Erősek ők nagyon cigányputriknál és a villamoson nem tetsző maszkot látva, falkában haladva a tértől a stadionig és azon belül, hiszen az egész ország nem ért a focihoz, illetve ma a lábai előtt hever a nemzet a hős fiaknak, ami egylényegű a vezér előtt heveréssel. Csakhát a németek. Nincs nemzet széles e világon, amelyik annyit tanult volna a vérzivataraiból, s azokból, amelyeket másokra zúdított, hogy a tájt nem szeretik a miféle erőseket, és ezt törvényekkel meg is mondják nekik, mert ők értenek a focihoz, s ahhoz is, hogy az bizony politika, s épp emiatt ha ilyen kereszteket, horgokat és e kettő elegyét látják, megmorculnak nagyon, s erősen. Odamenni hőbörögni mint azt lehet Budapesten, nem szerencsés, illetve szerencsétlen nagyon.

Nem lesz – illetve ma már volt – szivárványos a stadion, csak a környéke és egész München, és ebbe az idillbe nem valók harcos magyarok, akik nem is annyira harcosak, ha nem cigányputrikról van szó, s maszkokról a villamoson. Takarják el a kellemetlen tetkókat, szólt a felhívás az erős magyari legényeknek, akik félnek a német büntetéstől, s mindettől az ötlik be, ugrik mintegy az ember eszibe, hogy nem vállalod az eszméidet, rejtegeted, ha bántás érhet miatta, s csak a nemecsekekkel szemben forog vérben a szemed? Hát milyen szarházi alak vagy te, erős magyar fiú, ha van, aki visszaüssön, akkor farkad behúzod és oldalogsz? Ilyen szarházi vagy te a vezéreddel együtt, aki szintén elsompolygott Brüsszelbe vacsorázni hűvös és védett szobába.

Fasiszta eszmetárssal sompolygott a szivárványba borult Münchentől messzire, mert ki tudja mi történhetett volna, szembesülni kellett volna a saját ótvar világon kívüli másik világgal, amelyben nem sündörögnek hordában a talpnyalók szelfizgetni kicsit, nyakunkban nemzeti szín sál, és az egész stadion a lábunk előtt hever tömve olyan hőbörgésekkel, amelyek most tetkót letakarva oldalognak. Védett szobából, Polt és Pintér mögé bújva vagytok csak „bátorak” szarháziak? Egy brancs ez a fasiszta csürhe, amelyik hangos és beszari. Tízen mennek egyre, úgy komilfó, de, ha szembe jön a legkisebb erő, farkat behúz, és pincsi lesz. Ennyi elég a tetkókról és a brüsszeli vacsoráról. Ennyi elég erről az egész ősmagyar csürhéről.

Simonka Lázárja

Simonka Györgyöt ismerjük. Tele vannak vele a lapok. Ő az, akit sok, sokrengeteg pénz miatt fogtak perbe, ami per lassacskán folydogál, a politikai történések ütemének megfelelően. Ezt az is bizonyítja, hogy a legutóbbi homofób törvény szavazásának idejére Kövér házelnök-pedellus kikérte őt a bíróságtól, hogy meg tudja nyomni a gombot. Nem véltük, hogy Kövér házelnök-pedellus ilyen gondos apukaként működik, ír a bíróságnak, akárha osztályfőnök volna a tekintetes bíróság, miszerint a képviselő fideszes családi esemény miatt nem megy iskolába (bíróságra). Fogalmunk nem volt arról, hogy ezt így lehet, bár a porbafingó magyari bávatag állampolgárnak nagy valószínűséggel nem. A haza minden előtt.

Simonka interjút adott, ami azt sugallja, hogy ő egy ma született báránnyal egylényegű, szegény, mint a templom egere, olcsó inget hord, és még bankkártyája sincsen. Mintha jelentene ez bármit is, de így építgeti az imázsát visszafelé, a nagy hatalmú szinte élet-halál ura kiskirályságtól halad az egészen apró szürke egér felé, de a bűnösök általában látványosan összemennek a lebukás után. Míg viszont előtte meg óriási a pofájuk, de ez már lélektan, vagy kriminológia. Amit Simonka saját bőrét mentendő elmesél, az teljességgel érdektelen, ámde érdekes kitételek találhatók benne Lázár Jánossal kapcsolatban, amiből az szűrődik le elsőként, hogy ezek ketten nem szeretik egymást, ezen túl pedig az elejtett szavakból lelepleződik minden.

Ha én ügyész volnék és nem poltos, akkor Simonka szavait egyrészt beismerő vallomásként, másrészt Lázár elleni feljelentéskét értékelném. Simonka csak beszél, és észre sem veszi, hogy minimális logikai készséggel ez szűrődik ki abból, amit mond, még csak különösebben okosnak sem kell lenni hozzá. Lázár odaszúrt párt-, és eszmetársának, miszerint Simonka Békés megyében kezdte a pályafutását és ott is fejezi be, illetve a bíróságon. Ez, akárhogyan is nézzük, egy felpántlikázott selyemzsinór, viszont nem tudható, hogy a maffia hierarchiájában neki van-e joga ilyet küldeni, de nagy valószínűséggel nem. Ugyanakkor ezzel egy kalap alatt ki is mondta Simonka bűnösségét, ha nem is bizonyította be. Mindenesetre érdekes tényállás.

Simonka viszont erre riposztként azt felelte, ő pedig regényt tudna írni Lázár Jánosról, úgyhogy, ha valakinek csöndben kellene maradnia, az éppen ő. Mármint Lázár. „Miről beszél – tette még hozzá – úgy csinál, mintha a holdról jött volna, és nem vett volna részt azokban a dolgokban, amiket most szid”. Tekintetes ügyészség és bíróság, ezekből fakadóan a magam szerény eszközeivel rámutatnék arra, hogy ez itt a vallomás és feljelentés egyben, csak tessenek Simonkának papírt és ceruzát adni, hogy írhassa azt a regényt, ami minden bizonnyal bestseller lenne vagy lesz. Még továbbá azt is hangsúlyozom, hogy ezek szerint Simonkának tudomása van bizonyos bűncselekményekről, amelyekről állampolgári kötelessége beszámolni.

Csak oda kellene hatni, hogy ezt meg is tegye. Ellenben ami ebben az egész lehangoló történetben számunkra mégis örömteli, az az, hogy látjuk a rezsim végét, mikor is ezek a saját bőrüket mentendő elkezdenek dalolni a másikról. Egy pacsirtakert lesz kies hazánk, csak győzzük hallgatni az énekeket. Ezt is meg lehet közelíteni történelmi távlatból, utalva „a forradalom felfalja saját gyermekeit” tézisre, profánabbul viszont csak arra emlékezni, hogy a patkányok mindig elkezdenek menekülni a süllyedő hajóról. Ismerjük Salamon Bélától a „ha én egyszer kinyitom a számat” effektust, ugyanakkor csöndben, ámde aggódás nélkül rámutatunk, lehet rosszul lenni a rendőrautó hátsó ülésén, és osztrák nyugdíjasok is közlekednek a NER országútjain. Mert az élet ilyen kegyetlen.

Simonka Lázárja

Simonka Györgyöt ismerjük. Tele vannak vele a lapok. Ő az, akit sok, sokrengeteg pénz miatt fogtak perbe, ami per lassacskán folydogál, a politikai történések ütemének megfelelően. Ezt az is bizonyítja, hogy a legutóbbi homofób törvény szavazásának idejére Kövér házelnök-pedellus kikérte őt a bíróságtól, hogy meg tudja nyomni a gombot. Nem véltük, hogy Kövér házelnök-pedellus ilyen gondos apukaként működik, ír a bíróságnak, akárha osztályfőnök volna a tekintetes bíróság, miszerint a képviselő fideszes családi esemény miatt nem megy iskolába (bíróságra). Fogalmunk nem volt arról, hogy ezt így lehet, bár a porbafingó magyari bávatag állampolgárnak nagy valószínűséggel nem. A haza minden előtt.

Simonka interjút adott, ami azt sugallja, hogy ő egy ma született báránnyal egylényegű, szegény, mint a templom egere, olcsó inget hord, és még bankkártyája sincsen. Mintha jelentene ez bármit is, de így építgeti az imázsát visszafelé, a nagy hatalmú szinte élet-halál ura kiskirályságtól halad az egészen apró szürke egér felé, de a bűnösök általában látványosan összemennek a lebukás után. Míg viszont előtte meg óriási a pofájuk, de ez már lélektan, vagy kriminológia. Amit Simonka saját bőrét mentendő elmesél, az teljességgel érdektelen, ámde érdekes kitételek találhatók benne Lázár Jánossal kapcsolatban, amiből az szűrődik le elsőként, hogy ezek ketten nem szeretik egymást, ezen túl pedig az elejtett szavakból lelepleződik minden.

Ha én ügyész volnék és nem poltos, akkor Simonka szavait egyrészt beismerő vallomásként, másrészt Lázár elleni feljelentéskét értékelném. Simonka csak beszél, és észre sem veszi, hogy minimális logikai készséggel ez szűrődik ki abból, amit mond, még csak különösebben okosnak sem kell lenni hozzá. Lázár odaszúrt párt-, és eszmetársának, miszerint Simonka Békés megyében kezdte a pályafutását és ott is fejezi be, illetve a bíróságon. Ez, akárhogyan is nézzük, egy felpántlikázott selyemzsinór, viszont nem tudható, hogy a maffia hierarchiájában neki van-e joga ilyet küldeni, de nagy valószínűséggel nem. Ugyanakkor ezzel egy kalap alatt ki is mondta Simonka bűnösségét, ha nem is bizonyította be. Mindenesetre érdekes tényállás.

Simonka viszont erre riposztként azt felelte, ő pedig regényt tudna írni Lázár Jánosról, úgyhogy, ha valakinek csöndben kellene maradnia, az éppen ő. Mármint Lázár. „Miről beszél – tette még hozzá – úgy csinál, mintha a holdról jött volna, és nem vett volna részt azokban a dolgokban, amiket most szid”. Tekintetes ügyészség és bíróság, ezekből fakadóan a magam szerény eszközeivel rámutatnék arra, hogy ez itt a vallomás és feljelentés egyben, csak tessenek Simonkának papírt és ceruzát adni, hogy írhassa azt a regényt, ami minden bizonnyal bestseller lenne vagy lesz. Még továbbá azt is hangsúlyozom, hogy ezek szerint Simonkának tudomása van bizonyos bűncselekményekről, amelyekről állampolgári kötelessége beszámolni.

Csak oda kellene hatni, hogy ezt meg is tegye. Ellenben ami ebben az egész lehangoló történetben számunkra mégis örömteli, az az, hogy látjuk a rezsim végét, mikor is ezek a saját bőrüket mentendő elkezdenek dalolni a másikról. Egy pacsirtakert lesz kies hazánk, csak győzzük hallgatni az énekeket. Ezt is meg lehet közelíteni történelmi távlatból, utalva „a forradalom felfalja saját gyermekeit” tézisre, profánabbul viszont csak arra emlékezni, hogy a patkányok mindig elkezdenek menekülni a süllyedő hajóról. Ismerjük Salamon Bélától a „ha én egyszer kinyitom a számat” effektust, ugyanakkor csöndben, ámde aggódás nélkül rámutatunk, lehet rosszul lenni a rendőrautó hátsó ülésén, és osztrák nyugdíjasok is közlekednek a NER országútjain. Mert az élet ilyen kegyetlen.

Szijjártó és a színek

Momentán nem tudjuk, hogy szerda este a német-magyaron a müncheni Allianz Arena milyen színekben tündököl majd, vagy tündököl-e egyáltalán. A magyar kormányon és a magyar „B” középen – amely halmazok nagy vonalakban megegyeznek – kívül szinte mindenki szivárványosra álmodja, üzenni kívánva azt a nagyvilágnak, nem értenek egyet a magyar „B” közép homofóbiájával. Ez a tulajdonság, a rasszizmus és homofóbia a két budapesti mérkőzésen is megnyilvánult, az UEFA vizsgálódik is az ügyben.

Nem először, a magyar pályákon bevett szokás a huhogás, banánozás, indul a vonatozás, a magyar „B” közép ilyen káposztaszagú, de önmagának megfelel. Elégedett magával ebbéli nívójában, és nem szereti, ha beleszólnak a tajparaszt kultúrájába. Egy futballmeccs, vagy akármely sportesemény ma már – és elég régóta – egyáltalán nem sportesemény. Ha jól emlékszünk, éppen Orbán és a sleppje az, amelyik vallássá, nemzeti identitássá, a felsőbbrendűség szimbólumává tette a sportsikereket.

Minden kisebbrendűségben szenvedő diktatúra sajátja ez a gondolkodás. Ezért tenyésztették az NDK-s atlétanőket, és Rákosi is szívesen takarózott az Aranycsapattal, ahogyan Orbán is tenné ma azzal a különbséggel, hogy neki nincs aranycsapata. Ilyen van neki, akiket mostanában láthatni, és amelyik fellépni készül az Allianz Arenában, legyen az bármely színű is szerda este. Ha szivárványos lesz, azzal nem a gyöpön szaladgálókat minősítik, ők azt nem is látják odabent.

Kívülről lesz szivárványos, ha lesz, nem kevesebbet és többet üzenve, mint amit Markus Sröder bajor kormányfő mondott róla, miszerint az „társadalmunk szabadságának jele”, s ezért nagyon támogatná. Ez a Sröder ez CSU-s, keresztény, őt is megbabonázta tehát a baloldal, vagy csak normális. Mindenesetre normálisabb Szijjártónál, aki viszont azt habozta az ő szájával, hogy rendkívül káros és veszélyes, amikor összekeverik a sportot a politikával. De azt is mondta: az aréna beszínezése a magyar törvényhozásba való beavatkozás.

Nem, nem az egyáltalán, hanem véleménynyilvánítás róla. Ám még csak azt sem mondja, jó avagy rossz, színeket tesz rá, ami a szabad világnak kedves, Szijjártót viszont felettébb zavarja. Az eszünkbe sem jut, mi volna a vélemény, ha egyszínű narancssárga volna az épület, vagy, ha nem lenne színe egyáltalán. Ha így lesz, és az UEFA nem engedi a pingálást, akkor másnap majd azt halljuk, hogy győzött a normalitás, holott csak senki nem akar cirkuszt, senki nem szeretne vitatkozni a sötétséggel.

Mert velük nem is lehet. Most épp az van megint, hogy jönnek szembe az autópályán a magyar kormánnyal és a Fidesszel, mindenki szembe jön ezerrel, csak úgy lobog Szijjártó taraja. De a főnöke is kifejtette épp vasárnap az egy-egyes diadal napján, hogy egész Európa elromlott, és csak ő maradt meg szabadságharcosnak, akinek az a küldetése, hogy rendet tegyen ebben a globalista-librális kuplerájban, ami javítás irányát a homofób törvényük is mutatja.

Ha és amennyiben tehát kiszínezik azt a nyüves arénát, akkor nem sportról beszélnek, hanem Orbánról. Ez a gesztus egylényegű egy őt a redvásba küldő publicisztikával, csak elegánsabb. Viszont egyiknek sincs semmi értelme abból a szempontból, hogy megváltozni ettől semmi nem fog. Orbán és a Fidesz marad ugyanaz a fasiszta söpredék, mint eddig, csak nagy nyilvánosság előtt kell szembesülniük azzal, mi a véleménye róluk a civilizált világnak. Megértjük, ha ez fáj, de tetszenének nem fasisztának lenni. Máris nem lenne színes az a nyüves stadion.

Ehhez képest Szijjártó azért képes beszéddel emlékeztette a németeket a náci múltjukra, midőn még így szúrt oda: „A sportnak és a politikának az összekeverése rendkívül káros, történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez rossz. Ha valakik, akkor a németek ezt egészen biztosan jól tudják.” Tudják, bizony, és szembe is néztek vele. De azért Szijjártónak érdekességként megjegyzem, az 1936-os berlini olimpián egyik árja sem huhogott Jesse Owensnek, míg vasárnap Budapesten Mbappénak a magyar decens úri közönség meg igen. Akkor most ez hogy?

Tomi a bárból

Ha az ember öregecske, izmai lazulnak és a füle is lekonyul, sőt, a lyányok se nagyon pisálnak érte állva már, meg egyáltalán semmi dolga a világban, akkor mindent megtesz, hogy létezését igazolja. Ha ilyet lát anyám fia, Heideggerre gondol merengve, eszébe ötlik a sein és dasein különbözősége, szembenállása mintegy, a jelenvalólét és egzisztencia finomságaival bíbelődik, majd pediglen rápillant Deutsch Tamásra, hallgatja őtet, és elmenvén az élettől a kedve, szétnéz merengve, biccent és nem remél. Nem tudni, Deutsch Tamás mivégre van ezen a földön, ő sem tudja, és szerencsétlen módon a pofázásában leli meg létezésének okát és indokát.

Pofázik is. Mást sem csinál, mert egyébhez készsége és képessége nincsen, ahogyan Vejnemöjnen hitt és bírt a szavak csudálatos erejében, játszott Vejnemöjnen ujja, harsogott a hárfa húrja, ha jól emlékszem, de kipcsakok ilyet nem ismernek. Mindezzel csak azt mutattam volna meg, hogy és ugyan Deutsch Tamás beszél erősen és minduntalan, ámde értelme vagy veleje annak, amit mond, nemigen van. Ilyen luk a gödörből, fiú a bárból bekokózva, fogd meg a söröm lényegében. Még mindig a magyari-franszia meccsnél tartunk mint utózöngéknél, mert ez olyat mutatott meg nekünk, amit ugyan tudtunk, csak ilyen töményen meg nem tapasztaltunk mindezideig.

Most azt látjuk teljesen megsűrűsödve, hogy a maffia, és annak összes tagja Orbánból csírázott és bimbózott ki, létezése (sein) vele szervesen összefügg, hogy ők addig vannak, amíg a gazdatest, nélküle pedig belehullanak a semmibe. Innen érthető, ha el nem nézhető is Deutsch meccs utáni pofázása, amellyel a világra szóló egy-egyes diadalt, mint a Fidesz, Orbán és értelemszerűen így saját maga létének okát és indokát mutatja be. Hogy mintha ami bizonyság arra, hogy életük nem értelmetlen (dehogynem), és minden igazolható, megmagyarázható ezzel az egy-eggyel. A tíz éves NER igazolásává vált ez a nyomorult döntetlen.

Ez pediglen valahol végtelenül lehangoló. Deutsch Tamás saját létét igazolandó irkálja, hogy „Szerintük pazarlás a foci támogatása (és most csak a legfinomabb megfogalmazást idéztem), szerintünk fontos közös ügyünk a magyar futball fejlesztése. Szerintük »stadionstop«, szerintünk Puskás Aréna (is)! Szerintük »szar a magyar foci«, szerintünk szép volt, fiúk! Szerintük »kurva ország«, és »el lehet menni Magyarországról«, szerintünk hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok! Másnap. Ennyi” – Ezt írta az öregecske donhuan, és érezzük belőle, magyarázatanak szánja minden mocsokra, mint amikor a tréner megpaskolja a tanítványt, lám, megérte vért pisálni az edzésen.

Hát, nem. Furcsán kétszínű ez az élet. Mert mi lett volna, mi történt volna, ha a labda gömbölyű lévén másképpen pattan azon a meccsen egyszer, s nem világra szóló diadalos döntetlen lett volna a végkimenetel. Minden – stadion, Gyurcsány, kurva ország és a többi – netán új fénytörést kapott volna, és Deutsch Tamás vajon akkor bocsánatot kért volna az eltelt tíz évért? Nehezen hihető gondolat, mégis ugyanakkor látjuk a diadalos döntetlen falat kenyér voltát, és mindettől így egyben megcsömörlünk erősen. Ugyanakkor buddhai irgalommal és minden élő iránti alázattal, de mégis megvetően legyintve konstatáljuk, ha egy futball-döntetlen az élet célja, akkor már nincs értelme semminek sem.

Na, ugye – mondta mindezzel Deutsch Tamás és az összes többi is. Mindebben azonban az a kiábrándító, ha megkérnénk szépen, mutasson valami mást is, semmit nem lelne a tarisznyában. És ez teljesítménynek kevés. „Én nem tudom, ki vagyok?/ Vagyok-e éltem-e, élek?/ Valakinek neve vagyok,/ Vagy örököse egy halott/ Szomorú nevének?” – mondhatná Deutsch Adyval, ámde nem mondja. Deutsch tényleg nem tudja, mivégre van a világban (dasein), ideje soha nem is volt, és az is már régen lejárt. Nézzük sajnálkozva, mert jobb sorsra érdemes sem volt soha, most pedig csak egy paca Orbán foltos, trottyos öltönyén. Egy vegytisztítás végez vele, és mind ilyen. Egy döntetlen az életük, most ebben lubickolnak. A többi pedig néma csend.

Diadalivás

Tegnap az egész Kozmoszt megrengető, egy-egyes diadalt arattunk a fransziák fölött, ami ékesen bizonyítja, hogy a pacal jobb a csigánál. Trianon azonmód elveszett, a medve sem játék többé egyáltalán, és különben is, hol vannak ezek Európa DNS-étől. Tehát nem futballról lesz szó, ez itt a tömény ontológia vértől iszamos világa, maga a permanens szabadságharc, valamint kisnyúl. Mert micsoda napunk is volt hajnal hasadtától napnyugodásig, amikor a helyen, ahol élek, tülkölődő géperejű járművek haladtak, ami arra utalt, hogy házasulandókat visznek körbe a városban.

Ez ilyen helyi folklór, hogy hurcolják a béjemvével a menyasszonyt, és nyomják a dudát cefetül, mindenkinek mutatva illékony és képlékeny boldogságukat. A szájak ilyenkor mosolyra húzódnak, és a galambok a verebekhez ülnek csókolódzani. Ám nem Novák nacsasszonynak tetsző frigyre utalt a tegnapi tülkölődés, mert a béjemvében nem hamvas menyasszony ült fátyolba burkolózva, hanem félmeztelen, viszont egészen részeg polgártársak, ordibálván, hogy hajrámagyarok. Mintha Fidesz taggyűlésre igyekeztek volna, és itt kezdődik a történet, amit most elmesélek.

A net fura világa megzavarodott tegnap. Bárhová nyitott az ember, az ötvenes évek szűk levegője posszant az arcába a negyvenesek iszonyával elegyest. Együtt dobbanó magyari szívekről volt mód olvashatni, hős fiainkról, elszánt tekintetekről, küzdésről, harcról. Folyt a csapból is a meccs várása, ahogyan a szurkolók is gyülekeztek a téren, hogy együtt vonuljanak a stadionba feledkezni. Mint tudjuk, és ahogyan tegnap is volt ez, Trianon kínja, a szlovákok kurvaannya – hogy ez hogyan –, a szőröstalpú románok egyként szerepeltek az elveszejtendők listáján

Pedig, mint mondtam, a fransziákkal játszottak hős fiaink. Mindebből is látszik, hogy minálunk, ahogyan a kedves vezető is meghirdette, a láblabda vallás, és sajátságosan ezzel együt egyben nemzeti traumákra gyógymód. Igazságtételi bizottság, valamint karikás ustor, ahogyan a Tenkes kapitánya ugráltatja vele a labancokat, míg Buga Jakab pedig eltelten mosolyog a Kövér-féle bajsza alatt. És a dolgok már körbe is értek. Európa nekünk nem dirigál, ahogy a meccset remegve várván a kedves vezető délelőtt meghirdette a szabadságharcot újra tökösen és mokányul.

Így kezdődött a meccs várása. A trianonos vonulással a főváros utcáin és terein, szelfizéssel, ahogyan a bukott focistát, akinek diplomata útlevele is van, adogatták kézről kézre, mosolyogtak kicsik és nagyok, és mindenki beleállt a színjátékba, mintha itt valami nagy dolog készülne, és nem is futballmeccs. Mind az összes ellenzéki politimókusok is felöltötték ezt a nagy, hamis gúnyát, mert vagy ők is degeneráltak, vagy pediglen, mert nem merték magukra venni a nem magyarság ódiumát, amit könnyen megkaphatott volna, aki nem óbégatja fönnakadt szemekkel, hogy hajrámagyarok.

Ilyen forradalmár azonban egy sem akadt. Mindenki belesétált a kedves vezető redves utcájába, amiből is kitetszett, hogy ez a meccs nem tegnap délután háromkor kezdődött, hanem minimum tíz éve. Illetve voltaképp egyfolytában ez a meccs van, csak tegnap hágott a tetőpontjára, amikor is kitetszett, hogy más tényleg nem kell a népeknek. Cirkusz. Megkapták. Boldogok. És senkinek már föl sem tűnt, hogy a tegnap már nem a csapatról szólt, mert az csak ürügy volt. Reggeltől néztem a híreket minden fórumon, ahonnan meccsbe csomagolva Orbán Viktor patakzott.

Készülődött, buzdított, megérkezett, szelfizett, bevonult, megtekintett, szurkolt, elélvezett. Minden egyéb csak díszlet volt, és ebben az összes sajtótermék, az összes ellenzéki politikus tevőlegesen bűnös részes volt. Ők is ünnepelték az egy-egyes diadalt, hogy szó ne érje a ház elejét. Mindenki lement kutyába. Tényleg ez a nemzet DNS-e, mert egy sem akadt, vagy, ha igen, akkor nem hallatszott a felhorgadás, hogy az élet máshol van, csessze meg. Tülkölnek, mint a násznép, boldogságtól alélva ordítanak. Vagy csak én nézem egyedül a barlangból a hosszú esőt.

Mert az élet ott van, hogy Münchenben szivárványra világított stadionnal akarják fogadni fasiszta hazánk aranylábú fiait. És az élet ott van, hogy a helyen, ahol élek, és amerre járnak a tülkölődő, diadalittas szurkolók, elbontották a padokat, hogy a hajléktalanok ne zavarják ezt a földöntúli boldogságot. Bálint György mondta annak idején intésül ujját felemelve, hogy az nem újságírói teljesítmény és érdem, ha a társadalom arcába köpünk. Rossz hírem van, Gyuri bácsi: sajnos az, ha hozzánk már hűtlenek lettek a kellő mélységű és súlyú szavak. Mert olyanok már nincsenek is.

Egy óvodás naplója 24. – Szivárvány

Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma rajzolni fogunk. Nem tudom, miért jelentette be előre, máskor is szoktunk rajzolni, és nem készülődünk hozzá két napig, pappir, kréta vagy ceruza, és már rajzolunk is. Akkor szokunk rajzolni, amikor az Ibojnéni csöndet akar vagy esik az eső, vagy már nem bir velünk eggyáltalán. Amikor rajzolunk, akkor csönd szok lenni, még a Pityu se hüjéskedik, és a Kisböske se nyafog, hogy éhes. Rajzolásból még soha, semmi rossz nem eredt, minden gyereknek kidugva a nyelve, ahogyan erössen koncentrálódnak a sárkányokra meg a kirájfikra és a kirájlányokra, akiket meg kell menekitteni a fogságukból mindig.

Mentünk reggel rajzolni hát, de még előtte együnk, monta az Ibojéni, és annyira izgatott volt, hogy nagyon, de nem tuttuk, hogy mért. A Kisböske úgy evett, mintha soha nem is kapott volna enni, csakis itt, de mindig is így eszik, kakaós volt még a füle is neki, a dadus csak nevetett, amikor megérkezett a papbácsi meg a képviselő bácsi is. A Pityu monta, hogy na ők is rajzolni fognak máma, de nem, mert kiderült, hogy csak nézik, ahogyan rajzolunk, és főleg aszt, hogy mit. Mer amikor a dadus elrakotta a tányérokat, és kitörűte a Kisböske füliből a kakaócsigát, akkor monta az Ibnojnéni, hogy családot rajzolunk máma, hogy kinek milyen is az, van neki-e apuja, vagyhogy mennyi.

Meghogy van kutya-e vagy macska, hányanis vannak a családba és micsinának úgy általába. Eszt monta az Inbojnéni, hogy eszt rajzoljuk le neki szépen, ahogy tuggyuk. Rajzóta mindenki az anyukat meg az apukat a gyerekekkel, fogták egymás kezét vagy vicsoritottak a rajzon az apuk meg az anyuk, ahogy szokunk mindig ijeneket rajzolni általába. A Kisböske azt rajzóta hogy ának a réten az apuva, anyuva, virág volt meg fa meg bokor a képen és egy szivárvány az égen, keresztbe az egész lapon, beborittotta az egész eget a szivárány, ahogy átak alatta a rajzon a Kisböske meg az anyuja meg az apuja. Szép kép volt, de a képviselő bácsi fölvisitott tölle.

Etorzút a feje neki, ahogyan ordittott, hogy ez meg mi az anyám térgye kalácsa, hogyan kerül az oda, és a Kisböske monta, hogymer süt a nap. A papbácsi mondogatta, hogy a jóisten rajzóta oda, de a kisböske monta, hogy nem a jóisten, hanem ő. Na, erre a papbácsi is mérges lett, hogy jár-e a Kisböske meg az anyuja a templomba, meg áldozott-e elsőt vagy másodikat, hogy jár-e hittanra, és ekkor kezdett a Kisböske szája görbülni lefele, hogy folytak a könnyei a kakaós arcán meg a száján, és hüppögött, és a képviselő bácsi monta neki, hogy hívják az apád, mire a Kisböske, hogy apu. Itt lett minden tótágas megin, mint mindig általába.

Az Ibojnéninek monta a képviselő bácsi, hogy ennek még következményei lesznek, hogy itt a kölkek, így monta, kölkek, csak úgy rajzolgatnak mindenféle szivárványokat, hogy mi ez az erkölcsi fertő, mi folyik itt, hogyan nevel az Ibojnéni mibennünket a keresztényi életre, még lövészetet se tartott soha. Nem tuttam, hogy a puska a keresztényi élet kelléke, de eszt az Ibojnéni se tutta, úgyhogy ő is bömbölni kezdett, mint a Kisböske, és ettől a lányok rákezdték mind, az egyik a szoknyája alá dugta a rajzot, mer ő is szivárányt rajzolt, és most félt, hogy kiderül, ki az apuja. Csak a dadus nézett az ajtóból erősen, és pittyedt volt a szája neki.

Eközben odakint elát az eső, mer eddig esett, zuhogott, még dörögött is, de mostan kisütött a nap, gőzölt az udvar meg a homokozó. A timpanoni emlékművünkön csatakossan és tépetten lógott a zászló, fölötte pedig az égen először alig látszódva, de aztán erősen rajzolódva egy szivárvány volt az égen. Beterittette az eget a házak fölött, pont, mint a Kisböske rajzán és a gyerekek kiabátak, hogy szivárvány, szivárvány, csak úgy harsogott, a dadus nevetett, a képviselő bácsi meg nekiát cibáni a függönyt, hogy ne lássuk, de letépte a karnist, az ráesett a fejére, a papbácsi hányta a keresztet, én meg gondótam, na, vár a dömperemmegyek.