Szerző: rezeda

Mint azt Kocsis Mátétól megtudtuk, ezúttal Soros György fia hergeli a világot kies hazánk ellen. Ez az a szint, amikor belefáradunk abba, hogy Kocsis Mátét lehülyézzük, aztán még meg is sértődne, így az ember elábrándozik azon, van-e értelme egyáltalán akárminek is. Józan szavakra, érvelésre és tényekre, amikor jól kivehetően eláradt az aljas gonoszság ostobasággal elegyest, és ebben hancúroznak a polgártársak, hogy csak úgy fröcsög. Sprickolnak a hülyeséggel, alámerülnek a habjaiban, összefoglalva tehát az a méla, hogy Arany Jani tanítása szerint félreálljunk, letöröljük, vagy pöröljünk, míg el nem fehérül a száj is.

Mi a teendő? – tette fel a kérdést Vlagyimir Iljics, és arra kell rádöbbenünk a történelem tanításaira figyelve, hogy azért valami igaza volt a vén szifiliszesnek, ha nem is sok, de legalább a kétely. Mert már ez is valami, amikor kérdezni bír az ember. Mondhatni akár alapnak is, mert és ugyanis arra is emlékezhetünk, hogy Kafka Josef K-jának bűne az, mint A per végén kiderül, hogy nem kérdezett, következésképp meg kellett halnia. Állításokkal nem lehet leélni egy hosszú életet, de még egy rövidet is bajos, a permanens kinyilatkoztatás elviszi és elveszi az ember eszét, mint az a fideszistákon és látszik. A kijelentő módból hitek keletkeznek, a kérdezésből élet.

Épp ez a vita is a szivárvány körül azt bizonyítja, hogy a megtudás joga erősebb a kioktatásénál. Ahogyan látszik például Babitsnál is az Esti kérdésben, hogy miért nő a fű, hogyha majd leszárad, és miért szárad le, hogyha újra nő. Ahogyan a kicsiny fűszálat kérdezgeti egyben a létezés értelmét is firtatva. Ugyanakkor látjuk, korunkban vagy legalábbis kietlen hazánkban állítások vannak kijelentő és felszólító módban. Mi vagyunk az erkölcsi fölényű keresztények, hitünk erős, szívünk aljas, kultúránk a tízparancsolattal egyedül üdvözít, sőt gyógyerejű is, mint azt a hivatalban lévő sámántól tudjuk. Ez az életünk, ha így leírva elég sivárnak is tűnik.

No most, ha ez így van, márpedig így, akkor jogunkban áll tenni ez ellen, így bízvást mondhatjuk Kocsis Máténak, hülye vagy, ülj le, egyes. És ez nem is az érzelmekből fakadó minősítés, hanem színtiszta logika, mert aki azt képes állítani, hogy Soros fia hergeli a nagyvilágot az összes magyarok ellen, az más aljasságokra is képes. És ez már be is bizonyosodott nem egyszer. De hogy ez szimpla számítás, egyszeregy az ujjakon és a brifkó tartalmának firtatása, vagy terheltség is egyben, az momentán nem egészen világos. Ha az utóbbi is volna, akkor utalni kellene arra, hogy Kocsis et. alkalmatlan a magas hivatalra, amit visel, s amiben feredőzik.

Frakcióvezető. Milyen szépen is hangzik, hogy egy csoport irányítása tartozik Kocsis et. fennhatósága alá, akik pedig a bátor százharminchármak, őket pedig ismerjük. Igaz, Kocsist is. Ők azok, akik megszavazták a szivárványos törvényt, ami miatt most Soros fia hadai élén hergeli a népeket, viszont ez az a törvény, ami a kisdedektől elveszi a kérdezés jogát. Illetve, ha meggondolatlanul mégis élnek vele, akkor a válaszadásét kurtítja erősen a magukhoz hasonlatos szülők kezébe adva azt, amiből jó ki nem sülhet, ismerve a választópolgárok ebbéli készségeit és képességeit. Erről, hogy ebből mi fakadhat, KAP humorista osztott meg egy családi történetet.

Ő azt mesélte egyik önálló estjén a közönségének, képzeljék el, hogyan járt az apukájával. A következőképpen: a kis KAP párzó kutyákat látva azt kérdezte az apukájától, mit csinálnak a drága jószágok, mire a nagyobbik KAP azt felelte néki, ha nagy leszel, elmesélem, hogy basznak. Úgy nagyjából így néz ki ez a dolog, ezt a metódust védi a Fidesz és Kocsis et. a szülők szexuális nevelési jogainak mantrázásával, amiben nem a középkori nívó a baj – az is –, hanem, hogy mindenki más, aki nem olyan korlátolt, mint ők, az az ördög cimborája. Ez a tempó, uraim és hölgyeim, a feudális klérusé, ami ellen szólni kell, és még azt is megértenénk, ha Soros fia ezt tenné, pedig nem teszi. Napsugaras életet mindenkinek.

A kedves vezetőnek tegnap nem volt különösebb rohama, csak az elmúlt hetekben kialakult monomániáját hajtogatta megint és újra, miszerint neki senki nem mondhatja meg, hogyan is éljen. Ha le akarnánk higgasztani, akkor a fülébe súgnánk, miszerint nyugodjál meg, senkinek eszében sincs előírni, hogyan éljél, hogyan pörgeted a nyomorult napjaidat. Eheted a szotyidat, lesheted a meccset, ha eddig terjed a horizontod, mert már rég tudjuk, hogy menthetetlen vagy. Így sóhajtanánk a fülébe mintegy a varázsigéket, hogy ne rázza már a nyüves, korlátolt ketrecét, de tudjuk, hogy ennek értelme nincsen semmi sem.

Tisztavatón mondta mindezeket a ma még nem pocakos és nem tábornokoknak, akiket majd szintúgy fölzabál az idő, mint a kedves vezetőt, hogy szellemi és erkölcsi cafatok lesznek majd, akárha ő maga. Mert és ugyanis arra is felhívnánk a figyelmet, hogy nem, hogy neki mondja akárki is, hogyan éljen, hanem éppenséggel ő maga az, aki az egész kerek nagyvilágnak diktálni szeretne, mit tegyen. Mostanában pontokba foglalva hirdeti lapokban az elvárásait, hogyan táncoljanak a liberálisok az ő illiberális füttyére, törvénybe foglalja, ki, kit és hogyan szerethet, és ez azért így ránézvést mégis csak annak a megmondása, hogyan is éljen az ember.

Ennyit a dumáról, mert arról is szólani akartam, hogy milyen csudálatosan csendes egy nap volt tegnap éppen ezért. Máskor, lehet hétfő vagy szombat, vasár-, vagy ünnepnap, például Szijjártó fél óránként küldözget e-maileket, és arról ő is, hogy kitől mit vár el, kit rendelt be a hivatalba, hol járt-kelt a nagyvilágban, milyen jó nekünk, ilyenek. Emlékszünk, még a jachtról is buzgólkodott, tegnap viszont úgy eltűnt, hogy az ember szinte már aggódni kezdett érte, mi lelhette, tán nem elvitte őtet a részfaszú bagoly. Meg az összes többit is. Rétvári nem örült a nyugdíjasok zsebében hagyott milliárdoknak, Novák nem adott gyermekágyi tanácsokat, Varga sem dicsekedett a jogállamával.

Egyáltalán, a kedves vezető böffentésén kívül akkora volt a csönd, hogy az ember azt hihette, ez már nem is Magyarország végállomás, hanem valami olyan mesebeli hely, ahol hagyják élni az embert, mert nem szólnak szüntelen a harsonák és jelszavak, nincsen trombitaszó és ágyúdörej, hogy csak néztem a szentlélek ahogyan megszállta a napot, csácsogtak a madarak, áradt a napsugár, és még csak meleg sem volt nagyon. Azaz, maga a mennyország, és ez egyben azt is mutatta, milyen kevés is elég a boldogsághoz, már annyi is kisimít, ha békiben hagyják az embert, és tényleg nem mondják meg neki, hogy is éljen.

Így néztem tátott szájjal barlangomból a hosszú esőt hitelen meglátva és mint tudjuk százezer éve. És akkor jött Sheldon helye a bőrkanapé sarkában, ami, mint a fizikus előadásaiból tudjuk, a térbeli koordináta rendszer abszolút origója, a 0, 0, 0, 0, amelyhez oly különös érzelmek fűzik, ami le sem írható. Mert az anyját szereti, de a helyéhez annál mélyebb, sokkal mélyebb vonzalmak ragaszkodtatják, mert az az, ahol nyáron nincs túl meleg, mert jár a levegő, télen kellő távolságban van a fűtőtest, a televízió pedig olyan szögben áll, hogy még zavarok nélkül látni lehet, ugyanakkor nem zavarja a beszélgetést. Ilyen helyet nehéz találni, de, ha ez megvan, minden megvan.

Ide nem szűrődnek be a világ zajai, itt önmaga az ember, és itt nem mondják meg neki, hogy is éljen, s bár ez kevésnek tűnik, valójában ebből fakad Sartre megállapítása, miszerint az egzisztencializmus humanizmus, innen ered Kierkegaard minden vágya a vele lévő nevetésről, és innen játssza Hesse az üveggyöngyjátékot. Seldon helye, amit én a barlangomban lelek meg, az a hely, ahová a kedves vezető keze és szava el nem ér, sem a NER tébolya. Mindezzel, mint Kázmér mai igéje Störr kapitány apukájának életvezetési tanácsait mutatom csak, ami ez: légy nagyvonalú, ami nem azt jelenti, hogy számolatlan borravalót adunk a pincérnek, hanem azt, hogy zavarok nélkül nevetünk a világ ostobaságán.

Viszont ez az a létállapot, amit a kedves vezető el nem néz, ez szerinte a szabadság tagadása, mert szerinte a szabadság az, amit ő megenged nekünk, a bámész elmélkedés pedig már lázadás a keresztényi erkölcsi és kultúrfölény ellen. Lám, mire jut az ember, ha csak egy napra is békiben hagyják, és nem azzal kell foglalkoznia, melyik csinovnyik milyen eszementséggel akarja bizonyítani a hűségét, és süllyed bele Orbán trutymós fejibe. Összegzés és tanulságképp azzal menjetek haza békével a szentmise után, hogy ti mind személyiségek vagytok, akárha Brian, amiből nem egyéb fakad, mint lepöckölni Orbánt és minden csatlósát azzal az intéssel: ki vagy te, hogy meg akarod mondani, hogy is éljek. Kirielejszon.

Európa DNS-e a tegnapi rádiós szeánszon megrovóan említette, hogy a holland fickó (Mark Rutte) „übermensch tempóban” beszélt Magyarországról, mint egy régi gyarmattartó. Pedig a holland fickó csak annyit mondott, Orbánnak semmi keresnivalója az Unióban. Ez nem gyarmatosító tempó, nem akarja Orbánt mintegy bekebelezni és kiszívni az összes zsírját, éppen hogy annyit mond csupán, kívül tágasabb. Európa DNS-e ezen túl nehezen viseli azt is, hogy a holland fickó térdre akarja kényszeríteni őt, holott, mint tudjuk, a magyari hős csak a szerelme és a hazája előtt térdepel, meg a jóisten előtt.

Illetve, ha sok volt a házi főzésű alapvető élelmiszer, de ez kimaradt a fölsorolásból. A holland fickót übermensch tempóval vádolni, miközben meg vagyunk győződve az illiberális oldal erkölcsi és kulturális fölényéről, nem csak szimpla hazugság, hanem tudatlanság is. Náci fogalmakat nem először használ Európa DNS-e, túl van már az élettéren, amit azzal védett ki, hogy nem azt mondta, Lebensraum, most viszont már nem bíbelődött a fordítgatással, nem a felsőbbrendű ember tempójával vádolta meg a holland fickót, hanem szégyenérzet nélkül übermenschezett ő maga.

Kitetszik, hogy erős vonzódást tanúsít a náci frazeológia irányába, amivel nem azt állítjuk, hogy maga is náci, de még lehet, ha így folytatja. Nem mintha zavarná egyáltalán, mit vélekednek róla, megy neki mindennek és mindenkinek, a valóságérzékét már rég elveszítette. Hajlamosak vagyunk azt hinni, nem igazán tudja, miket beszél, de ez a szemszögéből mindegy is, a híveket ez egyáltalán nem zavarja, elég, ha mozogni látják a száját. Bizonyságom is van arra (megint és ismét), hogy halovány fingja sincs a világról, amiben él, vagy ha igen, jól leplezi.

A kikerekedett másik valóság pedig egészen elborzasztóan röhejes. Tegnap hallhattuk azt is, és most jól tessenek megkapaszkodni, hogy “Pubertás korban a legnehezebb, a saját életünkre is emlékezhetünk. Az ember nem teszik mindenkinek, csalódások érik, de arra nem az a válasz, hogy akkor változtasson nemet”. Európa DNS-e szerint tehát a nemváltás mögött szerelmi csalódás áll, ha pedig ez így volna, akkor ember nem lenne a földön, aki azzal a nemmel halna meg, mint amilyennel született. Noch dazu, a második csalódáskor meg vissza mindent, és úgy váltogatná a nemét a delikvens, mint a kígyó a bőrét.

A dolgok csak Európa DNS-ének fejében vannak így, de erre a tudásanyagra építve születnek elképesztő törvények, s ha az nem tetszik a kerek világnak, akkor globális támadás folyik a magyarság ellen, mint azt pedig Szijjártó et. volt képes kipréselni magából, de hangosan. Inkább ordítva. Hogy így nekiment viszont Európa DNS-e a holland fickónak, azzal a lendülettel zúdult rá az egész KESMA is, minden csinovnyik és lakáj, a holland fickó állva nem maradt, vagy csak röhögött magában, mert ezt a cirkuszt másképp elviselni már nem nagyon lehet. Minek sírjon az ember, ha vigyorogni is képes, még, ha cserepes a szája, akkor is.

A metódus pedig az, mint emlékezhetünk, mint amikor Pelikán gátőr gyereke a konyhában eldurrantotta azt a rohadt staniclit, az ávósok pedig rommá lőtték Pelikán gátőr otthonát hirtelen felindulásukban. Így működik a KESMA is – és a közszolgálatinak csúfolt bigyók –, hogy valaki tüsszent egyet a kedves vezető ellen, és rázúdulnak a nehézcsapatok harckocsikkal és repülőgép anyahajóval. A holland fickó is minden volt már, csak akasztott ember nem, úgy ömlött rá az erkölcsi és kultúrfölény, hogy nem lennénk a helyében, vagy pedig mégis azért egy kicsit. Mert milyen jó is lenne egy olyan nap, amit akárha ember élhetne le anyám fia és a többiek is.

Hogy fáj a bütyköm, hasogat a hátam, de azért a malac nyolcat fialt, és már meleg sincsen annyira. Ez nem olyan nagy kívánalom, hogy hagyják békén az embert, hogy ki mindenki tör épp az életünkre, tosz meg minket és veszi el a munkánkat és a kultúránkat. Mindez módfelett unalmas, és addig cukkolják az embert, míg odáig nem jut nagy békevágyában, hogy ez a manus magától képtelen befogni a száját, tehát nekünk kell megtenni azt, mert addig nyugalom és napsütés nem lesz. Egészségügyi megfontolások is indokolják, hogy a fekélyt elkerülje az ember, de nem utolsósorban azért szükséges mindez, ha Európában járunk és kelünk, ne köpjenek ki, ha minket látnak.

Varga Judit beosztása szerint igazságügyminiszter. Hogy valójában mi is ő, az nehezen meghatározható, mint ahogyan az is nehezen eldönthető, Semjén Zsolt a miniszterelnök-helyettesi titulusa alatt, mögött, rejtekében micsoda is, az szintúgy nagy feladat a Brehmnek. Hogy ők a NER ága-boga, belőle nőttek, mint fatörzsből gyönge ága, oder ők a zömök törzs, ki tudja már ebben a kuplerájban. A dolgok összekavarodtak a hangzavarban, ami kibogozható a tébolydából, az nem egyéb, mint az, ezek magukra zárták a középkor ajtaját. Ez egyéni szociális problémának volna mondható, ha magukkal együtt az egész országot is nem akarnák sötétbe burkolni. De ezt akarják.

Egyébként, hogy ők ketten vannak ma a boncasztalon, az nem jelent semmit, feküdhetne ott mind az összes. Csak épp tegnap ők voltak a leghangosabban, leglátványosabban terheltek, keretebe foglalták mintegy a gyönyöreinket, ami boldogságot akkor érzünk, amikor módunk adódik nagyjainkat hallgathatni. Tehát napra-nap. Permanens gyönyörök az életünk, ha megszólalnak Orbán gauleiterei. Mostanában a melegség a téma hajnalhasadástól napnyugodásig, szivárványok és nácik töltik ki az életünket, és a kies hazánkat tátott szájjal bámuló nagyvilágét is. Van ez a homofób pedofiltörvényünk, amire Brüsszel azt mondta gyarmatosítási szándékkal, hogy meg lehet magyarázni.

Varga Judit volt a magyarázó, beosztása szerint igazságügyminiszer, amúgy nem tudjuk, micsoda is, midőn azt mondta Brüsszelnek, nekünk te nem mutogatol, avagy nekünk ne mondja senki. Varga Judit igazságügyis saját szavaival, amit a NER le is írt, és válaszul Brüsszelnek postára is adott, hogy aszongya: “Sem a brüsszeli Bizottság, sem más európai testület nem írhatja elő, hogy Magyarországon ki hogyan éljen, hogyan gondolkodjon és Magyarországon a magyar szülők hogyan neveljék a gyermeküket.” – Lefordítom, Brüsszel bekaphatja. Mindezen túl azonban kitetszik, hogy Varga Judit fordítva ül a lován, és épp a seggét lesi.

Kiegészítésként jön ide Semjén – meg hogy elborzasszon a belőle áradó éji sötétes középkor – azzal a kijelentéssel, miszerint: a homoszexualitás bűn. Semjén és Varga delírjeit egymás mellé téve az mutatkozik, az, aki – Varga szavaival élve – megmondja „ki hogyan éljen és ki hogyan gondolkozzon”, az Semjén volna, míg vele szemben Brüsszel meg azt szeretné – és vele együtt mi is –, ha az állam ilyen kérdésekbe egyáltalán nem szólna bele, mert semmi köze hozzá, ki, kit, miért és hogyan szeret. Így sajnálatosan arra kell rámutatnom, nem Brüsszel írja elő az életet, hanem Varga, Semjén, a kormányuk, következésképp a Fidesz.

A másik pedig a hangnem. Ezt lehetne ragozni a végtelenségig, de a metódus könnyen leírható egy mondattal: virítsd a lóvét és kussolj. Ezt mondja a Fidesz Brüsszelnek, ezt óbégatja Varga, Novák, Kovács levelező, és mindenek csúcsán Orbán maga, ráadásul most már szerte Európában fizetett hirdetésekben is, amit az öntudatosabb orgánumok visszahajítanak a képébe. Kies hazánk mostani stádiumában egy gennyes fekély Európa testén, ami viszont a leginkább lehangoló, hogy mi abban a bűzös trutyiban élünk. Így lehetne meghatározni a magyari létet manapság, és mindenki eldöntheti, ez neki megfelelő-e. Hogy szeretne-e Semjén direktívái szerint élni.

Vagy óhajtja-e Varga hazugságait hallgatni. Brüsszelről már nem beszélünk, mert ez a Brüsszel most is, midőn a NER az arcába vizel, csak azt mondogatja, hogy hetes cikkely, kötelezettségszegés, ilyeneket. Csorog az arcán a lé, a NER hőbörög, évtizede megy ez, és nem látszik vége szakadni. Brüsszel távol van, Magyarország viszont közel. Varga itt hegedülget, Semjén itt vadászgat, és mind az összes itt lopogat, miközben a középkorukkal fölzabálják az életünket. A homoszexualitás bűn – mondja Semjén, a tízparancsolat gyógyít – óbégatja Kásler, ami közben tartsuk tiszteletben az illiberálisok jogait, akik olykor megruháznak pár nekik nem tetsző embert. Itt tartunk, pedig nem kellene feltétlenül.

Szijjártó Péter, ősmagyar honfitársat el kellene küldeni egy kis űrutazásra. Nem túl közel, de igazán messze sem, csak a Marsra, hogy ott leülvén egy stokira visszatekinthessen a Föld nevű bolygóra, amelyet túl szűknek talál ahhoz, hogy azon emberek szivárvány színű zászlóval rohangásszanak, mert ez zavarja az ő kényes kis orrát. Szijjártó, ősmagyar honfitárs onnan a stokiról láthatná a Föld nevű bolygót kis fénylő pöttyként, és rádöbbenne arra, hogy ami miatt ő habzik, az teljességgel érdektelen, hangja nem hallatszik, csak látszik a fehér tajték a száján.

De ez a kép azt is megmutatná neki, hogy a bazi nagy Magyarország, Felcsút, a vezére, minden eszméje és minden habzása mennyire és totálisan pitiáner, hogy éppen ezért ő röhejes, és szégyellni való ősmagyar honfitárs. De ezen a ponton szembe kellene néznie Istennel, a végtelennel és saját jelentéktelenségével, de úgyannyira, hogy Szijjártó Péter zokogna ott a stokiján a Marson, mert ősmagyar keresztényként Istennel soha nem találkozott. Nem tudja, eszik vagy isszák. Mert a futsalpályán ilyen ismeretek nincsenek, csak a labda pufogása és a taraj lobogása.

És ott, a Marson kellene rádöbbennie arra, hogy ő voltaképp a nagy egészet nézve nincs, nem volt és nem is lesz, létezése értelmetlen. Az, hogy ő nagyköveteket rendelget be, rikácsol és visít, kozmikus szemmel totálisan mindegy. Szijjártó, ősmagyar polgártárs egy véletlen villanás, tükörkép a falon, még akkor is, ha mást képzel, másképpen érez, úgy véli, van árnyéka a porban, de még az sincs. Nem ment el az eszem, csak próbálom értelmezni azt, ami Szijjártó, ősmagyar polgártárs szájából kijön ezekben a forró napokban, ahogy lovagol mintegy a szivárványon, ami tünemény maga is csak káprázat.

Igazán és őszintén befejezném én a Szijjártó, ősmagyar polgártárssal való intenzív foglalkozást, ha ő engedné, ha abbahagyná a nem fékezett habzást már, ami miatt a világ kevésbé ősmagyar fele a megvetés után lassan már élénk röhögésbe fog. Hogy ilyen hülye ez a nép, hogy ennyire még ilyenebb a külügyére, akinek a működése kúszik bele a rádiókabaréba azzal a tehertétellel, hogy mindazt, amit előad, a lehető legkomolyabban gondolja, valami ősmagyar büszkeség, nemzeti nagylét lecsapódásaként, aminek a legnagyobb teljesítménye a szürkemarha szarvának hossza.

Levelet írt most épp Szijjártó, ősmagyar polgártárs, amelyben azon habzik, milyen büntetést kapott a német-magyaron szivárványos zászlóval a pályára szaladó ember. Ez fajsúlyos külügyminiszteri feladat, hogy pályára rohanó emberek büntetési tétele miatt aggódunk, s ezt egyenesen a bajor belügyminisztertől kérdezzük. Az iránt nem érdeklődünk, hogy az azeri gyilkos milyen büntetést kapott, igaz, ő csak egy örményt baltázott le, míg a szivárványos ember a magyar válogatott himnuszos áhítatát. Ezt csak úgy miheztartás végett raktam ide, hogy legyen min morfondírozni.

Mert azon felesleges, hogy Szijjártó, ősmagyar polgártárs a levelében példátlan inzultusnak nevezi a rohangáló embert, mint aki nemzetünket alázta meg, gyógyíthatatlan sebet ejtve azon. Idézzük a levelet: „Milyen büntetést kapott a magyar himnusz alatt pályára rohanó, szivárványzászlót lobogtató személy, valamint vizsgálták-e, hogy milyen szervezési hiányosságok vezethettek az incidens lehetővé válásához, figyelembe véve, hogy minden bizonnyal elegendő létszámú rendőri erő volt jelen a stadionban, hiszen láthattuk a kommandós sorfal felállítását a magyar szurkolók elé”.

Ez az a teljesítmény, amire nekem szavaim már nincsenek, és ez az is, amely jól mutatja, hogy a levél írója teljességgel menthetetlen, és csak szégyent hoz az országra, amelynek a külügyminiszteri székében ül ahelyett, hogy egy stokin ábrándozna a Marson. Hogy valaki ennyire el bír szakadni a valóságtól, annak teljesen felesleges a földet tapodnia, így újólag javaslatot teszek a nem túl hosszú és nem is túl rövid űrutazásra, amely megadhatná azt a távolságot, hogy önmagát is porbafingó, érdektelen polgártársnak lássa azzal a ráismeréssel, ha véletlenül Isten teremtette, akkor azt csak egy részeg éjszakán tehette. Más magyarázat nincsen.

Minden kiskölöknek életre szóló élmény a meccs előtt egy futballista kezét fogva kisétálni a gyöpre. Ezért találták ki a játékoskísérőket a nagy meccseken és nagy tornákon, amikor a kis krapekok vagy büszkén, vagy halálra vált tekintettel, egy világsztár kezét fogva bandukolnak a stadion közepére, és érezhetik, hogy a több tízezer ember nekik ordít. Nagy valószínűséggel hatalmas elszánások születnek ilyenkor, a kis manusok elhatározzák, hogy ők is világsztárok lesznek, s pár év múlva ők fogják majd egy gyerek kezét. Erről szól a Pettyes labda a világkupában című regény, s ha a mai futballban valami pozitívumot lehet találni a rengeteg visszataszító mellett, akkor ez az.

Nem sok, de mégis valami. Egy kiskölök aztán dagadó mellel mesélheti a kis barátainak a grundon, osztályban vagy a téren, hogy ő mondjuk Wijnaldum kezét fogva állt dagadó mellel a stadionban, akinek az érintése is földöntúli élmény. Bár grund, osztály vagy tér már nincs, vagy nem biztos, hogy van, helyette körbe lehet lőni a szájberen a képet, de ilyen világot élünk. Wijnaldum meg azért, mert a holland-cseh meccsről lesz most szó, és ennek a láblabdásnak tetszik a neve. Olyan, mintha vajat kennénk a friss kenyérre – nekem legalábbis –, de mások ide gondolhatják akármely szivárványos holland vagy szőrös tökű cseh játékos anyakönyvét is, nekem mindegy.

Én maradok a vajaskenyér Wijnaldumnál, és mellé teszem a Szijjártóét, mert róla lesz szó, illetve a két csemetéjéről, akik – most még – nem tehetnek semmiről. A holland-cseh meccs ilyen kölök-kísérői közt feltűnt Szijjártó két fiának neve, ami tényt illetékes helyen se nem cáfoltak, se meg nem erősítettek, ami azt jelenti, hogy ők voltak azok. Ezeket a kísérő kölkeket épp a fentebb megmutatott kiváltságos élmények és érzések miatt sorsolással választják ki, hogy ugyanazzal az eséllyel foghassa a futballista kezét a tehénpásztor gyereke, mint a hadvezéré, ez mindezideig tehát egy demokratikus, és félig a szerencsén alapuló eljárás volt. Nem így azonban a NER-ben, ahol nem az.

Hogy Szijjártó Patrik és Péter, akik a NER külügyminiszterének gyerekei, egyszerre tűnnek fel a kísérők névsorában, olyan véletlen nem létezik, és ez azt mutatja, hogy a sorsolás irányított volt. Mondhatnák, nem nagy dolog, viszont debizony az, mert mindent elmond társadalmunkról az egyenlők és egyenlőbbek kilátástalan viszonyáról. Ez nem egyéb, mint az apuka tolakvása a sorban, lecsupaszítva az, hogy neki jut hús, a mögötte állónak nem. Ez a párttitkár vagy a kegyelmes úr kiváltsága, egyre megy, ez köpedelem. Az ilyet később büntetik, ha nem játékoskísérői odahatásról van szó. A züllött Amerikában például pörbe készülnek fogni a Született feleségek színésznőjét.

Felicity Hufmann (Lynette) a való életben odahatott, hogy a gyereke bejusson valami egyetemre, és ez nem tetszik az ottani törvénynek. Amerika messze van, Magyarország közel, ez itt nem demokrácia, hanem valami más, itt a NER potentátjai csak felemelik a telefont, és minden van, mint a mesében. Echte a Kádár rendszer azzal a toldással, hogy az eszméi viszont fasiszták, azaz, a lehető legrosszabb az elegy. Mindezek után gondoljunk bele az ártatlan Szijjártó gyerekek lelkébe, akik azzal nőnek fel, akármi nyűgük van, apu csak felemeli a telefont a jachton, és minden el is intéződik. Ebből nem lesz pettyes labda a világkupában, ebből nem lesz semmi, amiért dolgozni kell.

Ami viszont ebben a sztoriban a még rosszabb lehet, ha a Szijjártó gyerekeknek eszébe nem jutott volna ilyen kísérőset játszani, hanem az apjuk álmodta oda őket a gyöpre magát képzelve a helyükbe. Az Orbán gyerek, a Gazsi is az apja helyett készült futballista lenni, aztán látjuk, hová jutott. Ismerünk ilyen szülőket, akik a gyerekükkel akarják beteljesíteni saját elvetélt álmaikat, aminél rosszabb nincsen. Toldásként, ha az ilyen szülőnek végtelen a hatalma, abból jó soha ki nem sül, illetve, amint kitetszik, egészen lehangoló dolgok következnek belőle. És most a Gazsi gyerekre mutatunk, a Szijjártók még előtte állnak a fölnövésnek, de egyszer fel fognak. Ez egészen biztos.

Megvertek Pécsen két meleg orvost a nyílt utcán olyan brutálisan, hogy egyikük elájult. Hogy miért, az nem tudható, de erősen feltehető, hogy a Fidesz homofóbiája miatt, amely a pedofiltörvény nyomán határozza meg a bávatagok gondolkodását, s hogy hogyan, azt egy debreceni példa mutatja. Ott egy momentumos önkormányzati képviselőt köpött le egy kereszténynáci azzal az indoklással, hogy a Momentum közreműködésével tiltottak ki fideszes EP-képviselőt Kínából (sic!), illetve, és ez témánk szempontjából fajsúlyosabb, a momentumosok támogatják a pedofilokat.

Amúgy is olyan pedofilfeje van a debreceni momentumosnak, mondta a jámbor kereszténynáci, és képen köpte a képviselőt. „Nem jogos, hogy sértve és bántva érzik magukat a homoszexuálisok.” – mondta az ótvaros törvényről Szijjártó, a pécsi, megvert melegekről pedig azt nyilatkozta kormányunk, hogy az erőszakot tiltja a törvény, és a törvényeket mindenkinek be kell tartani. A kedves vezető pedig azért rimánkodott, hogy a liberálisok meg tartsák tiszteletben a nem liberálisok jogait, ám, hogy ezek mifélék volnának, azt nem tudjuk, és nem is világos.

Az idézett két eset szerint tán azok, hogy másnak nincs helye a Föld nevű bolygón. Mindezen kívül a pedofilfejű váddal vagdalkozó kereszténynáci honfitársunk gondolkozása az – ha ez annak nevezhető –, ami mutatja, miképpen szemlélik ezek a világot, és azt, milyen hatást váltott ki az utóbbi napok szivárványos ámokfutása. Ilyet: aki a homoszexuálisok jogaiért áll ki, az a pedofilokat támogatja. Az nem tudható, hogy a törvényalkotó célja éppen ez volt-e, de ez lett belőle, miközben Szijjártó szerint ugye, nem jogos, hogy sértve érzik magukat a homoszexuálisok.

Sértve lehet, hogy nem, de megverve ájulásig igen, és hiába mondják álnokul, hogy az erőszakot a törvény bünteti, ha ők pedig törvénnyel bujtogatnak erőszakra. Ez ilyen ok-okozati viszony, így az a törvény, amely az indoklás szerint a gyermekek védelméről szól, működésében a társadalom egy kisebbségi csoportja elleni uszítás. Nem véletlen, hogy most már minden virágnyelvet félretéve mondják azt, hogy Orbán nem szalonképes Európában. Magyarországon sem, tesszük hozzá, ahol most nagy hangon követeli a fasiszták jogait, amit talán nem kellene.

Hogy a törvény célja ennyire cizelláltan aljas volt-e, az nem tudható, csak sejthető. És az sem áll meg, hogy kizárólagosan a lopások elfedésére született volna. Arra is, és erre is, ez ilyen komplex hatást vált ki, amelyek közül momentán a legjellemzőbb, hogy mit hoz ki a kereszténynáci hívekből, s mint látjuk, a vadállatot. Annak idején az SA csapatai sípszóra ugrottak le a teherautóról, agyonverték a kommunista, meleg, zsidó delikvenseket, vagy akit értek, majd újabb sípszóra távoztak is. Ez a törvény a sípszó, másképpen értelmezni nem lehet, ezek az illiberálisok féltett jogai.

A törvényt megszavazó bátor százharminchármak közt is van meleg, mint az nyílt titok, Ernst Röhm, az SA főnöke is az volt, ami arra is utal, hogy a brancson belül melegnek, pedofilnak (Kaleta) lenni lehet. Amíg a kedves vezetővel szimpatizálunk, mindent lehet, ha a hatalmát fenyegetjük, viszont semmit sem. Röhm is csúnyán végezte a hosszú kések éjszakáján, aztán később a főnöke is, de nem kellene feltétlenül bejárni ugyanazt az utat az apokalipszisig, bár esély az mutatkozik rá. A helyzet tehát, amiben vagyunk, elég kiábrándító, bár eddig sem volt babazsúr.

Valami viszont elpattant az utóbbi napokban. Olybá tűnik, hogy az elfojtott és pislákoló indulatok ilyen vulkánszerűen törnek elő, s erre ráhívva a békemenetet kijelenthető, hogy rohanunk a polgárháborúba, de és ám ne legyen igazam. Mindenesetre azt láthatjuk, a nemzeti, keresztény oldal mi mindenre képes, egy szóval talán: mindenre. Ha úgy adódik, leveri a vesénket, szilánkosra rúgja a sípcsontunkat, mert nincs erő, ami megállítsa. A törvényeket mindenkinek be kell tartani – mondja kormányunk, s milyen igaz, Be kellene, s leginkább a kormánynak magának.

A szerkesztési dolgozóban az a jó, hogy a sajtómunkás közvetlenül érezheti az olvasó nagyközönség törődését. Úgy nagy általánosságban a barmok vagytok, miket irkáltok itt össze metódussal, ha az olvasó nagyközönség nem érti a betűket, ami abból is kitetszik, ha a szerkesztő sajtómunkás odabiggyeszti, hogy a szöveget az MTI szerezte, akkor is azzal vádolják, hogy az ujjából szopta. Sajtómunkás ilyenekből jól ki nem jön, a saját és anyukája életével és tisztességével áldozik a műszaknak, repedt sarkú az egyik, féreg a másik. Az olvasó nagyközönség úgy nagy általában leképezi társadalmunk kognitív és mentális állapotát.

Kiábrándítónak is lenne mondható, ha nem ez lenne az általános, mert mit várjunk egy olyan élettől, amelyben például Kósa Lajos tényező. Régen, még a boldogult print időszakban ez az olvasó-író viszony sokkal bensőségesebb és kidolgozottabb volt, sőt talán meghittnek is mondható így visszatekintve. Mert nem az volt, hogy csak beütötte a telójába a kommentet az olvasó nagyközönség, miszerint hülyék vagytok, az is kár, hogy anyátok megszült. Hanem a print korszakban levélpapírt kellett venni, borítékot, bélyeget, le kellett ülni az asztalhoz, és megfontoltan szidni a sajtómunkás anyukáját. Majd elballagni a postaládához feladni a levelet.

S mindeközben az olvasó nagyközönség permanensen a sajtómunkásra gondolt. Egy ilyen viszonyt ma már szerelemnek neveznek, de minimum házasságnak, amiben a kitartó érzelem ilyen élénken van jelen, ha az az utálat is. Ám most mégsem ez a főfogás, hanem a kilátástalanság, mint magyari népünk mentális kidolgozatlanságának bizonyítéka és szomorú tükre. Tegnap volt hír ugyanis, hogy B-közepes társadalmunk böffenéseként mintegy két német diáklányt a Puskás Arénában, úgy is, mint szentély, leköptek és megütöttek, mert szivárványosra volt föstve az arcuk, ami a karikás ustorok kajla világában főbenjáró vétek.

A kereszténynáci szurkolók természetes reakciója ez, ha szivárványt látnak, köpni kell, pedig nem is szerelmesek, mint az AE Bizottság Tánczenekar abból a korszakból, amikor azt hittük, Magyarországból még lehet valami. Aztán meg nem lett, mint kitetszik. Erre a hírre viszont, hogy a kereszténynácik leköptek és megütöttek két lányt, mintha villamoson utaztak volna SZFE-s maszkban, szóval erre is érkeztek reakciók a nyájas olvasóközönségtől, a cselekedet elítélésén kívül nagy számban olyan metódussal, hogy a két lány miért provokálta a kereszténynácikat, ne csodálkozzanak, ha pofán vágták őket nevelési szándékkal.

Ez a jobboldali erkölcsi fölény mutatkozik meg akkor is, amikor a megerőszakolt nő a bűnös, mert mondjuk kurta volt a szoknyája, mint Gogolákné elvtársnőnek, vagy csak szimplán szoknya volt rajta. Ez arra készteti a karikás ustorosokat, hogy azt letépjék, ez ok-okozati viszony a bűn legkisebb legyintése nélkül, tiszta matematika csupán. Ugyanakkor ugyanezek a jobboldali erkölcsi fölények azt is kifogással illetik, ha egy nő csadort visel. Semmi sem jó, ami azt mutatja, hogy szűk ez a bolygó a jobboldali erkölcsi fölénynek, leginkább senkit nem látna rajta önmagán és disznózsíros társain kívül, de ezt is tudjuk, nincs itt semmi látnivaló tessenek oszolni.

És éppen ezért vagy netán ennek ellenére nem is ez az érdekes, hanem az a józan hang, ami szintén megszólalt, és azt mondta, a fennálló helyzetben meggondolatlanok voltak a lányok a szivárványos pingálódással. Hogy ez a olvasó közönség olybá veszi az életet, hogy van ez a status quo, amelyben a jobboldali erkölcsi fölény mindent elsöpör, ami nem tetszik neki, semmibe vesz alapvető emberi jogokat, amire az olvasóközönség azt mondja, nincs mit tenni, húzzuk be fülünket, farkunkat, ami metódus Bandié, a lóé az Állatfarmból, akinek egy reakciója van minden aljasságra, hogy majd még többet dolgozik. Azt mondanám erre, hogy nem.

Hogy a francokat. Lám, mire nem jó a szerkesztési dolgozó, amikor egy hír, akárha lakmusz képezi le kies hazánk kiábrándító valóságát. Mert az egyik oldalon van a dögöljön meg mindenki Orbánon kívül életérzés és erkölcs, míg a másikon pedig az, ez van, ezt kell szeretni. Míg elenyésző kisebbség mondja azt, hogy rohadjon meg az összes kereszténynáci. Ez nem közvéleménykutatás vagy szociológiai tanulmány volt, csak egy polaroid kép a világunkról, amely, ahogyan jöttek elő rajta a színek a napsütésben, olyan melankóliát mutatott, hogy az volt az ember érzése tőle, hogy itt fogunk megdögleni mindjárt az Isten szent ege alatt. És így is lesz minden bizonnyal.

Most képzeljük el, midőn álldogál a jámbor magyar kereszténynáci a sorosista Münchenben, és a libsi német rendőr cukkolja őtet, provokálja, ahogyan azt Szijjártó et. előadta nekünk, új dimenzióba, fénytörésbe helyezve mintegy a valóságot. A bajor rendőrök végig a magyar szurkolókat provokálták, mondta szó szerint a futsalos, amiből így első ránézésre az fakad, hogy nagy valószínűséggel a nemzeti ifjak ott imádkozgattak, zsoltárokat énekelgettek békésen a téren, a rendőrök pedig mondták nekik, lendíccsed a karodat náciul, hogy bevihesselek, mongyad, hogy heil, ilyesmi. Mert a bajor rendőrt arra dresszírozták, hogy szemétkedjen a kisebbel, enélkül élete neki nincsen is.

Mondanám, hogy Szijjártó terhelt, de tudjuk úgyis. Ennél sokkal érdekesebb, hogy Csizmadia, cöfös et. előadásában azért van szükség újabb békemenetre, mert a baloldal provokálja őket, amiből kitetszik, hogy a provokáció a kulcsszó. Mindenki, az egész nyüves világ a NER vitézeit provokálja ezek szerint. Ismerjük ezt a típust a kocsmák mélyéről, aki szokás szerint így nyilvánul meg: mit nézel, akarsz valamit, hozzám szóltál, és más hasonló, az utcára hívó jelszavak, ahol aztán vasvellával, férfiasan el lehet intézni a dolgokat, mint az utcai harcos kedves vezető, midőn szintén szabadtéri küzdelemre hívta Goodfriend, amerikai külügyi szóvivőt annak idején, mint emlékezhetünk.

Ezen túl nemzeti láblabda csapatunkat is provokálták – szintén Szijjártó et. gőzölgéseiben – a német-magyar meccs előtt, mert a szent himnusz éneklése közben egy szivárványos zászlót lobogtató ember rohant a gyöpre. Gondolom, a rendőrök bérelték fel, hogy így megalázva nemzetünket aztán az utcáról bevihessenek a fogdára néhány kereszténynáci magyar hazafit. Mindebből kitetszik, nem jött ki valami jól ebből a láblabdás buliból a nemzet. Mióta elkezdődött, azóta tart az artikulálatlan ordítás, a nagyvilág pedig értetlenül figyel, hogy mi az anyám valaga baja van ezeknek, hogy mindenen megsértődnek, mialatt tiszteletet követelnek. Miközben persze folyamatosan hugyoznak bele a zongorába.

Viszont az életük iszonyú. Mint kitetszik, ülnek a keresztény-nemzeti ketrecükben, s ami azon kívül esik, az minden fáj. A nap, hold, csillagok, a tavaszi zápor nyomán a szivárvány, egy nem kellően hazafias zongorafutam, pátosz nélküli verssor, mindezek ingerlik és provokálják őket, minek következtében csak rázzák a rácsokat a ketrecen és vicsorognak. És ez nem elég, a kedves vezető mindezeket most már fizetett hirdetésben magyarázza külföldi lapokban, hogy ő ilyen rácsos Európát szeretne, amitől mi szégyelljük magunkat, hogy egy nyelvet beszélünk ezzel a degenerálttal. A NER immár turbó fokozatba kapcsolt, ha a józanságból volt benne valami szikra, az végleg elveszett, ez már olyan, mint Berlin ostroma, mindennel és mindenkire lőnek.

Vannak belső jelek is, hogy mi várható a tavaszig, a tavasszal és majd utána. Ellenzékieket kezdtek verni, gázpisztollyal fenyegetnek, ezek az esernyős kardozás és a savval riogatás egyenes folytatásai, ezek Szijjártó szavai, mert provokálják a nemzetieket. Az maga a provokáció, hogy más is létezik rajtuk kívül a világon. Itt tartunk momentán valahol, nem épp sehol, az út elején vagy már a végén teljesen. A kocka el van vetve, a Fudannak is megágyaztak, pedig a kedves vezető megígérte, hogy majd lesz népszavazás róla két év múlva. Csak hát, a szavak és tettek diszharmóniája, mint arra föl lett hívva a figyelmünk már rég. Addig provokálja a világ őket, hogy erős felindulásból mindent ellopnak.

Mert innen is lehet nézni a dolgokat, illetve hasznos volna csak innen nézni, csak az bajos. Mert ki törődik azzal, ha a kabátját elszedik, ha amúgy a létezését vonják kétségbe. Hogy megfagy, vagy a nyakát tekerik ki, az a végeredmény felől nézve édesmindegy, de mégsem egészen az. Viszont én a magam részéről a fütyörészést választom, mint provokálási tevékenység. Képzeljük el, ha már maga az, hogy vagyok, irritálja a kereszténynácikat, milyen dühítő lehet a fütyölés, mint libsi ármány. Nem biztos, hogy győzelmes taktika, de ki tudja. Ahogyan Szijjárto et. képeit nézem, s azt, ahogyan dagadnak a fején az erek, hozzá lehet segíteni egy megváltó sztrókhoz. Csak olyan aprócskához, hogy beszélni ne tudjon.

Mások felhőtlen és földöntúli boldogságán élcelődni nem hivatásunk, hanem csak az rohadt ontológia, hogy miképp és mitől működik az ember, s legfőképpen, hogyan. Mert és ugyanis azt írja az újság, hogy Várkonyi Andrea az ő szőke hercege oldalán, aki nem hófehér paripán ugyan, de röpcsikkel és jachtokkal érkezett, viszont tényleg úgy, mint a mesében, végre újra nőnek érezheti magát. Föltehetnők a kérdést, mert valóban érdekelne, hogy mért, eddig minek érezte magát, papírcsákónak vagy papucs orrán pamutbojtnak, de ez hasztalan volna. A lényeg az, vannak emberek a földtekén, akik addig nem lelik az identitásukat, míg a bukszájukban nem hömbölög pár milliárd.

Addig senkik ők. Lám, Várkonyi sem volt még nő sem, s innen fakad, hogy ha így megvilágosodott Dagobert bácsi oldalán, s már tudja, hogy nő, akkor azt is tudja-e, hogy milyen. A másik nemzeti nagyasszony, a Timi is olyanná vált, hogy amikor elhagyta, őtet az ura, aki kikotorta a ganyéból, amikor magára maradt, mert a pénzeszsák elszenderült, akkor legnagyobb félelme az volt ennek a Timinek, hogy netán valamely csóró alakba lesz szerelmes, és akkor rászakad a mennybolt. Lehet, hogyha a Timit megtalálta volna a filléres szerelem, ő is megszűnt volna nőnek érezni magát, ami így leírva furán hangzik, de a NER már csak ilyen. Hogy milyen, azt ítélje meg mindenki maga.

Mások, ilyen nótabéli Vargánék, akiknek a kontya alá üt a gőz, amikor káposztát főznek, a közkelet szerint akkor igazi nők, ha potyogtatják méhükből a kisdedeket, klopfolják a kirántott húsnak valót, hogy a vak komondor meg ne haragudjék rájuk. Félreértés ne essék, én most itt nem a női princípiumon gondolkozom, hanem azon, hogyan veszi el az emberek eszét a mammon, hogy voltaképp vannak olyanok, akik odáig jutottak, egyszerűen a bankszámla határozza meg a létüket, ez a lét pedig az ótvar tudatukat. Akinek nincs semmije, az annyit is ér, tudjuk már nagyon rég a Fidesz-filozófiát, de azt eddig nem sejtettük, hogy akinek semmije sincs az nő sem lehet, viszont ezek szerint igen.

Hát akkor mi az anyám valaga, ha nem nő, kérdezhetjük szordínósan és értelmetlenül, mert, ha ezen a vonalon elindulunk, akkor nagyon messzire jutunk, be az égen ívelő szivárvány alá, mert az angyalokhoz, akik közkeletűen nem nélküli teremtmények, épp nem akarunk. De azért van annak valami diszkrét bája, hogy valaki Mészáros Lőrinc oldalán kezdi magát nőnek érezni, amihöz a bulvár szerint egyéb nem kell, minta naponta röpködni és jachtozni egyik Riviéráról a másikra, mert ez a romantika. Itt pediglen két dolog van, az egyik, ha már jacht, akkor például Borkaié mennyire volt ilyen, hogy a hölgyek azon akkor meglelték-e a romantikát, és pláne nőnek érezték-e magukat, és mennyire.

A másik pedig, hogy a Jancsik és Juliskák ezek szerint romantikát soha nem is tapasztalhatnak. Mert a folyományokból kitetszik, nem elég ahhoz egy szál tulipán és a nap lebukása a dombok mögött, miközben szerelmes verseket súgnak egymás fülibe. Mindez mit sem ér, mert Várkonyi-módra az aktuális Juliska mondhatja az ő Jancsijának, csessze meg, amíg királyfi nem lesz, ő nőnek nem érzi magát. És a Jancsi ilyenkor meghasonlik nagyon. Egyébként ez a várkonyis lángolás, ez tudjuk mi, és néven is nevezhetnénk, ha nagyon akarnánk egy pört a nyakunkba, de ilyenhez momentán gusztusunk nincsen. Foglalkozás is azért van vele kizárólag, hogy kiderítsük, miért nézik ezek hülyének az embert.

Mert annak nézik. És ebből a barlangból kitekintve következik az újabb föladvány, hogy és akkor a drágajó Lőrinc mindeközben mindezzel párhuzamosan férfinak érzi-e magát végre vagy újra megint. Az látni való, hogy farigcsálják, próbálják a pénzével kompatibilissé tenni, de mondtam is már, és tudjuk is, hogy a Pygmalion csak mese, Várkonyi nem Higgins professzor, és az egész tündérsztori, amit itt a KESMA gyömöszöl le a torkunkon, egy AE Bizottság által köpésre ítélt és érdemes sivatag. És csak annyi a mai kiábrándító időben, hogy ezek a férfinak és nőnek magunk érezések most akkor hogyan passzolnak a keresztényi, homofób irányokhoz, és zárásképp: akárha Júdás Jézusnak, az összes NER-szarházinak a fülibe súgjuk: tudom, ki vagy, és azt is, honnan jöttél.