Kategória: áder jános

Áder és a vizek

Egy nemzetnek – nem NER-féle, hanem romantikus értelemben – fennállása során kevés ihletett pillanata van, amikor esélye nyílik tenni valamit a hanyatlása ellen. Minekünk az utóbbi évtizedekben ilyen volt 1989, aztán 2004. Az egyik a rendszer úgynevezett megváltoztatása, a másik az uniós csatlakozás. Mindkettőt elszabtuk, voltaképp már az ellenzéki kerekasztal töketlenkedéseivel eljátszottuk estragoni jogainkat, hogy itt valaha normális ország lesz. Immár csak a kinyúvadás dátuma kérdéses.

Nem éji bagolyként mondom ezt, hanem csalás nélkül szétnézve könnyedén. Nincsen most érkezésem és fölösleges is Orbán újratemetési beszédétől elindulva Antallon át végig venni, hol, mikor és hányszor vétettek – a lapos homlokú polgárok éljenzése közepette persze – végezetes hibát az általunk kiválasztottak és fölkentek, mert ez már fölösleges és nincs is rá idő. Világvége hangulatban sem vagyok, esetleg, ha úgy vesszük, permanensen abban leledzek, így már elkopott az éle.

Tehát miniszterügynök et. kis színesét módosítva, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem, amit érzek. De, hogy ez mi a maga valójában, arról tudni igazán senki nem akar, hiszen a fortyogásába nézve úgy lehet járni, mint amikor a halandó előtt Abadonna leveszi a szemüvegét. És most, hogy elmeséltem az életemet, nézzünk valami vidám helyet. Imhol egy temetés, amelyet Magyarországnak hívnak, és van neki köztársasági elnöke, viszont nincs köztársasága, hanem manapság valami keresztény trutyi lett belőle.

Ez az elnök meg olyan is, és voltaképp ő ingerelt engemet most kéretlen – és végül is – értelmetlen és kilátástalan szólásra, de az ember már csak ilyen. Mondja, ha tudja is, szavainak foganatja nincsen. Esetleg forrás lesz elkövetkezendő történészeknek, akik kerekre nyílt szemekkel olvassák a dokumentumot, amely kis adatot, adalékot mutat egy rég elveszett népségről, valami magyar nevűről, és látják, világverő volt az önsorsrontásban. El is hanyatlott, ámde – és ezen csodálkoznak majd – élénk harmonikaszóra.

Áder János normakontrollra küldte az Alkotmánybírósághoz a kútfúrási törvényt. Nem kéne ez alapján engedélyeztetni a nyolcvan méternél sekélyebb, házi pancsolásra fúrt kutakat. Ádernek ez környezetvédelmileg nem tetszik, intézkedett tehát, mert az előtte elterülő országban csupáncsak ez az egy gond van törvényileg. Más ellen nem böstörködött, s bár lehet, igaza van, és egy tanyasi kút fúrása előnytelenül hat a jegesmedvék nemi életére, de ez engemet nem érdekel egyáltalán.

Illetve dehogynem, csupán jobban izgat a mindeközben utcára paterolt családok, a kórházban fölöslegesen meghaló emberek, a kivándorlásra váró fiatalok dolga, az elbutuló nemzet ügye, meg, hogy ekézik Esterházyt, s vele egyben a felvilágosodott, józan észt, a szekularizációt, ami megszüntette a középkort, s ami felé Áder országa masírozik. Neki meg a kutak a nyomora csupán, meg a redves halai, valamint a kiskutya lafogó fülei.

Ezzel sem mondtam semmi nóvumot, csak a jövő történészeinek rögzítem, hogy a valaha volt Magyarország legfőbb két gonosztevője: Orbán Viktor, a bohóc, a kalasnyikovos mészáros, valamint Áder János, a babaarcú gyilkos, de nem solskjaeri megengedő értelemben, hanem aljamódon. Mert amíg az “álamfő” kijelentette, hogy ő a nemzet golyóstollának tekinti magát, és ehhez hű is volt, Áder – akinek jogilag még mindig lenne módja embernek lenni – itt kutak kapcsán játssza el a demokratikus cirkuszt. Ez, amennyire átlátszó, annyira aljas is. Ez sem újság, de rögzítsük azért, és ne nézzük hülyének egymást legfőképp.

Ketrec

Május nyolcadikán reggel hattól délután kettőig lezárják a Kossuth teret, hogy ott szabadon mozoghassanak az országgyűlési képviselők, a diplomáciai küldöttségek és a külföldi védett személyek. Ezzel a szesszel kordonoznak, ami arra utal, nem alakuló szeánsz lesz, hanem koronázás, ha küldöttségek és védett mókusok garmadája fog ott szambázni. Ugyan már, királylány.

Pláne az országgyűlési őrség teszi ezt, amelynek a feladata a házelnök személyi védelme, az Országház és az Országgyűlési Irodaház objektumvédelme, tűzbiztonsági, díszelgési és protokolláris feladatok ellátása csupán. Ők ugyan alkalmazhatnak testi kényszert, de csak a honatyák-, és anyák ellen.

Mit kezdenek akkor a demonstrálókkal, kérdezhetnénk, ha lenne értelme, de ennek sincs. Ugyanis az egészet sajátos megvilágításba helyezte Bencsik András, akit nem kell bemutatni. Ő arról ábrándozott, hogy reméli, a katonaság majd megvédi az egész cirkuszt a tüntető csürhétől, és ezen a ponton olyan NER-otthonosan kezdi érezni magát az ember.

Hogy ki a csürhe, és ki nem az, afelett lehetne vitát nyitni, csak nem érdemes. Kiszólt csupán a luk a gödörből, aki alig egy hónapja még nyüszített, de a sikeres választási monyákolások után nagyon kinyílt a csipája, és ez így is marad neki még négy évig. Bosszantó, és akkor még kamaszlány voltam.

Viszont az felettébb érdekes, hogy ennek az országgyűlési őrségnek meddig terjed a hatásköre, átnyúlik-e a Dunán, és belevész a végtelenbe, vagy mi a rosseb. Hogy milyen határig óvhatja a majmok testi épségét, és akadályozza meg, hogy a lelkes közönség banánnal etesse őket.

A katonaság ügye is érdekes dolgokat vet fel, hogy bevethetők-e akkor, ha a tömeg nem tankokkal szaladgál, és utcaköveket tép fel, hanem verseket szaval. Nem hugyozza szét a teret, hanem csendesen, de kitartóan kérleli a T. Házban ülőket, hogy menjenek már el az ótvaros francba, és ez a kérlelés az ellenzéknek is szól?

Hiszen május nyolcadika lesz az a nap, amikor hivatalosan is részévé válnak a rendszernek, és a jelenlétükkel segítenek fenntartani azt a látszatvilágot, mintha a diktatúra demokrácia volna, és ez nemhogy felelőtlen, de mocskos dolog is. Annak a napja lesz ez, amikor a térről kirekesztettek hivatalosan is magukra maradnak.

Mert ezzel, hogy ketrecet csinálnak a Kossuth térből, létrehozzák azt a szimbolikus világot, amelyben a beül lévők valami ismeretlen ok miatt elitnek képzelhetik magukat teljesen elszakadva a valóságtól. És nem tudom, hogy ez most szomorú vagy röhejes, amikor öltönyös szarcsimbókok a mandátumuktól mennek mennybe.

Ez a gesztus egyben jelzi a bezárkózást is, ami megteremt magának egy alternatív valóságot, amely csupán annyi életjelet küld a világnak, hogy Szijjártó olykor-olykor kiordít belőle. Ugyanakkor mutatja kies hazánk totális lezüllését, amelyben egy igazság van csak, hogy én Orbán Viktor vagyok, azt csinálok, amit csak akarok.

Ez a ketrec, ami most létrejön, olyan ontológiai, mondhatni, hermeneutikai kérdéseket is felvet, hogy kit óv a vas, a belül lévőket, vagy a kívülről szemlélődőket azoktól. Ilyenkor olyan ambivalens és göcsörtös lesz az ember szíve, és nagyot, remegve dobban, mert például olyan is eszébe jut, amit a friss szavazók egyáltalán nem ismertek, mert annak idején halovány gondolatok voltak, ha egyáltalán.

A történelmi taxisblokád idején nem volt lezárva a Kossuth tér, és emlékezhetünk még a szerencsétlen Horváth Balázs ablakban bemutatott máttós tornamutatványaira. Mókás egy jelenet volt, viszont ő szeretett volna lövetni, mint ismeretes. Ebbéli törekvését a hadsereg főparancsnoka, bizonyos Göncz Árpád akadályozta meg.

Ilyenünk viszont most nincsen nekünk. Áderünk van csupán, aki a globális felmelegedéssel foglalkozik ilyen időkben, nem, mintha ennek a nyüves országnak lenne az elnöke, hanem, mintha nem is itt élne. Ebből fakadólag Bencsik hadserege annyi tüntetőt lő valagba, amennyit csak akar.

Így kezdődik el hivatalosan a harmadik négy év, már előtte azzal a tapasztalattal, hogy ami az ország házában történik, azzal egyáltalán nem kell foglalkozni. Ellesznek azok a ketrecben, nyálazzák Orbán forgatókönyvét és színre viszik. Viszont meg kéne találni a lehetőséget az előadás bojkottjára, aminek a módját momentán nem tudom, de töröm rajta a fejemet erősen.

Ha jutok valamire, elmesélem. Ígérem.

A hallgatag ember

Már nagyon régen hallottunk Áder elvtárs felől, de tegnap hír érkezett tőle, és lenyugodhattunk aggodalmunkban: él azért még, s ha nem is látványosan, de csendben, monotonul és nagyon kártékonyan teszi a dolgát. Nem azt, ami a tiszte volna, hanem, amit engednek neki, amit osztott rá szerepként az ura, azt hozza biztosan. Azt a ganyét hatékonyan abszolválja, miközben keresgéli az elveszett lelkét, ha volt neki olyanja. Ez vizsgálat tárgyát képezi még.

Május 8-ra meghirdette az új csimbum cirkusz első előadását, az alakuló szeánszot, de éppen ezért az ő háza elejét egyáltalán nem érheti egy szó sem. Ez van neki a forgatókönyvben, amiből úgy kell imitálnia a dolgot, mintha lenne valami oka, indoka és legfőképp értelme a létezésének a díszleten túl. Annak viszont egy kitömött hal is megteszi, vagy egy hasát vakarászó macska, helikopterező szarvas, tök mindegy. Viszont most választ kéne adni arra, hogy mért zavar engemet, hogy egyáltalán van.

Elsősorban emiatt. Ontológiailag. Amúgy a nagy lekvárban elvan ő, nem sokat beszél, ám nem Charles Bronson módján, meredten világító szemekkel, csökönyösen, hanem, mint a macska az úton, aki már túl van a dolgon. Volt ez a szavazósdi cirkusz is, előtte sem biztatgatta a csámpás népeket, hogy iramodjanak része lenni a nagy átverésnek. Tán megkapta leiratban, hogy ilyet nem kéne tennie, mert a nagy tolongás esetleg árthat a tartótisztje egészségének, s így egyképpen neki saját magának is.

Csakhogy utána. Amikor láttuk, mit történt, és a nagyvilág is élő egyenesben, amitől kies hazánk a paletta oly szegmensébe jutott, ahová a rendszerváltó fiatalok egyáltalán nem álmodták. Viszont ők juttatták oda, mire nagy hasuk nőtt, a fülük lekonyult és büdös lett a lábuk. Azeri kies vidékeire, és más hasonszőrű, homokos síkokra. A kétségek olyan mennyiségben merültek fel a gyalázattal kapcsolatban, amelyek összeadódva egy mosolygós csalást tesznek ki. Elnök elvtársnak viszont erre egy szava sincs, mert biztosan elakadt.

Elvitte a cica vagy a halak. Sőt, az eredmény már ugyan hivatalos, de vége mégsincs, hiszen van, ahol ismételni kell, s ha van Isten (ami ábránd egyáltalán nem biztos), sok helyen kell újrázni. Ennek a mi rongybábunknak mégis az a legégetőbb gondja, hogy alakuló ülést hirdessen dörgő hangú beszéd helyett. Kurvára akarhat már pecázni, vagy ledarálta az Orbán kolbásztöltője, esetleg megabálta a házi főzésű fazeka. Csak ez lehet, mert az esküje szerint pártok fölött álló, a nemzet egységét szimbolizáló alak kussol keményen és konokon.

Persze, ahogyan visszagondolok az utóbbi éveire, nem hiszem, hogy élő parasztot vagy gyári melóst látott mostanában népünkből és nemzetünkből, de előtte sem sokat. Nem azért, mert úri gyerek, hanem, mert töketlen egy manus. Véleménye, ha van, annyi, amit szilveszter éjfélre leírnak neki. Egyetlen pozitívuma, hogy nem rohangál a kamera előtt, mint a nemzet golyóstolla „álamelnök” úr, de legalább annyira szaralak, csak nem veri nagydobra. Nem bohóc teljesen, de még lehet, ha jól odafigyel.

Meg vagyunk mi áldva ezekkel az ál-elnökökkel. Az egyik bazsarózsát locsolgatott, a másik tárogatózott, ez a mostani meg pecázik, és úgy nagy általánosságban aggódik a Föld sorsáért. A magyarért annyira nem, fátyolos szemei messzibb járnak ugyanis. Szükség úgysem volt egyikre sem, a királyságok nem ismerik a köztársasági elnök intézményét egyáltalán. Erre a mostanira ennek ellenére lehet, mégis szükség lesz hamarost. Ha ugyanis ismeretlen népének végleg tele lesz a töke, és iderittyent neki valami taxissztrájkhoz hasonló pörformanszt, akkor el kell döntenie, hová is áll. Húzós egy helyzet lesz, és sok mindenről dönteni fog.

Ádernek lenni

Ádernek lenni nem egy kellemes létállapot, de ő tehet róla, és nem én. Bár a nemlétező köztársaság elnökeként minden esélye megvolt arra, hogy, ha nem is mindenki Árpi bácsija, de legalább szeretett Janija legyen, ám esküjét megszegve – Beckettel szólva – elbaltázta a jogait. Ezért őt most mindenféle jelzős szerkezetekkel illetik, amelyeket a korhatáros karika miatt inkább nem citálnék. Viszont mégsem erről lesz szó igazán, hanem más csuda dolgokról, ami van nekünk.

Nincs a világnak még egy olyan elcseszett országa, mint ez a miénk, ahol annyit pofáznának tök fölöslegesen politikusnak nevezett mókusok, pláne főleg és főként hülyeségeket. Nem is lehet másként, hiszen amennyi busongós ünnep, ahány híd-avatás van minálunk, hovatovább naponta kettő, annyi okosság a Földön nem létezik, amennyit a fékevesztett tempó igényelne. Maximum nemzeti színű szalaggal bírja a száguldozó magyar textilipar. Tudom én, több polgármesternek is írtam cifra ünnepi beszédet.

Janó viszont, illetve a szövegírója vagy a dramaturgja tegnap szintet lépett. Valami ezoterikus magasságokba óhajtván emelkedni, lételméleti bölcsességek jöttek ki az ő száján, mígnem eljutott ahhoz az igazsághoz, amely alapjaiban forgatja föl az összmagyarság gondolkodásmódját. Ez be fog kerülni halhatatlan filozófusok aforizma-gyűjteményébe is, a Lenin összes mellé. Eszonta:

“Újra látnunk kell, hogy csak az lehet igazán a miénk, amit újra és újra képesek vagyunk megvédeni”.

Ezen el kell merengeni, hogy igazán a magunkévá tehessük. Magamra nézvést például arra jutottam, hogy nem azért nincs semmim se, és érek ekként lószart a felkentek szemében, mert tényleg nincsen semmim, hanem, mert ami mégis van, azt nem is védelmezem újra és újra.

Amikor a homeless nyújtogatja a mocskos mancsát, hogy egy kis apró, fröccsre, hogy csináljon ricsajt, macsetével nem nyesem le a karját, sőt, a viseltes télikabátomat sem rögzítem technokollal a biztonság kedvéért a hátamon.

Sorolhatnám, hogy mit nem védek még meg, sőt, hogy mit vagyok képtelen megvédeni. Például, ha ködülte őszi hajnalon elébem állna egy marcona alak, hogy pénzt vagy életet, akkor nem csettintenék a TEK-emnek, hogy tankozza le őtet, és nem csak azért, mert nekem ilyen seregem nincsen, hanem, mert nem is akarnám igazán. Ellenben nekik van efféle játékszerük, sőt, saját bejáratú törvényeik is vannak magukra szabva, és ezekkel így együtt szuszogva óvják a rablott vagyont, így hát, áderi felfogásban az igazán az övék.

Ez a Janó gyerek vélhetően nem ezt akarta mondani, aztán mégis így sikerült. Sűrű az élete, a horgászat és a Föld megóvása minden percét kitölti, gyorsan aláfirkantja, amit elé raknak, megmossa a haját, és már indul is. A népek, akik éhezik a szépet, meg ilyen bölcsességeket kapnak tőle, amikor irányt is mutathatna gyakorlati demonstrálással, hogy melyik végén törjék fel a lágytojást.

De hát, ettől szép ez a mi országunk, meg még az alapkövektől, amelyeket szintén kényszeres módon ásnak el a megszentelt magyar földbe.

Abba nem gondolnak bele csupán, hogy eljön az idő, amikor a mai földesurak azt bizonygatják majd, hogy ők partizánok voltak, és csúzlival mentek bokrok mélyiről a TEK ellen, akkor ezek a kapszulák vallanak. Van bennük ugyanis napilap, meg ilyenek, üzenetek ezek a palackban, amelyek terhelő bizonyítékok lesznek akkor, amikor az istenadta nép megfogadja a janói bölcseletet, és megvédi, amije van, hogy igazán az övé lehessen.

Ez csak ábránd a likacsos agyamban, viszont annak ékes bizonysága, hogy elöljáróink vagy degeneráltak, vagy minket néznek annak. Más megfejtése nincsen a feladványnak, így ezt az ünnepet is ki lehet pipálni a végtelen sorban. Ugorgyunk!

Áder és a sánta sakál

Neeem, én nem akarok tiszteletlen lenni „a nemzet golyóstolla” 2.0 ’álamelnök úr/et. szentséges egójával, de mindent megtesz azért, hogy kajánul szemléljem immár őt, valamint legyalult intézményét is. Következésképp azt az országot, amelyet állítólag képvisel, és amely mára egészen sajátságos állagúvá vált nem éppen általa, viszont az ő hathatós közreműködésével.

Gimnáziumban járt tegnap vendégségben ’álamelnök úr/et., hogy mi a rossebnek, azt csak ő és magas hivatala tudhatja, tán, hogy házhoz menjen a pofonért, amelyet azért nem kapott meg, mert ezek a gimnazisták nem kopaszok, hanem mindenféle más frizurát viselnek a fejükön, és az abban lévő tartalom is másfajta, mint amilyet a hatalmi gépezet megszokott híveitől.

Ezek nem savaznak, nem ütnek esernyővel, hanem kérdeznek, többek között azt, hogy ’álamelnök úr/et. mi a jó francért irkál alá olyan törvényt, amely az ő fejükben mindenféle frizurák alatt megbúvó fickándozó gondolatokat akarná megzabolázni egyetemek dresszírozásával, s amely ellen jól láthatóan testes tömegek emelik fel a szavukat, tehát a Lex CEU-t.

Golyóstoll bácsi erre pedig olyat válaszol, amely búbánatosan mutatja be, kies hazánk jelenlegi állapotát, a hatalom működési módját és aszott, elcseszett lelkivilágát. Azért írta alá a gyalázatot, mint volt szíves kifejteni, mert: „Legalább annyian lehettek volna a törvényjavaslat mellett az utcán, mint amennyien ellene voltak.” Ezt mondta mérhetetlen bölcsességében.

Mint kitetszik, itt, minálunk az igék feltételes módjának múlt időben való használata indokolja fajsúlyos döntések, meghozatalát, azaz, a legfőképpen a mi lett volna, ha lett volna a legfőbb érv, amely gondolkodásmód, mint azt F. M. ötödik cé osztályos tanulótól tudjuk „a képzelet adományából fakadó átok”. F. M., ötödik cé osztályos diákunk részletezi is nekünk ezt az egészet:

„A sánta sakál nem tűnődik azon, hogy mi volna, ha nem lépett volna bele a csapdába, sem azon, hogy milyen boldog volt ő azelőtt, hanem a lábát nyalogatja és törvényének veszi azt, ami vele történt. Vagyis azt, hogy sánta…De nem képzelődik afelől, hogy mi volna, ha megvolnának sántasága miatt elveszített kölykei, hogy még tovább is hiányozzanak neki.”

Ebből a képes beszédből látszik, ’álamelnök úr/et. még egy sánta sakál érzelmi és gondolati szintjét sem éri el, midőn egyfolytában azon rezeg, hogy mi lett volna, ha lett volna, ha meglennének a kölykei, amelyek nincsenek. Ha annyian mentek volna az utcára a törvény mellett, mint ellene, de hát, az Isten szerelmére, ez nem történt meg, és mégis aláírta. Ilyen megközelítésből viszont kitetszik, hogy tényleg bajszos szar ő, sőt, inkább olyas simicskai folyadék, mint a főnöke is.

Ezen a gondolati ösvényen tovább haladva, és tökéletesítve F. M. ötödik cé osztályos tanuló képes beszédét, eljutunk országunk tragédiájának eredőjéhez, amit K. Zs. polgártársnő danászott el nekünk már nagyon-nagyon régen, hogy aszondja, lehetett volna, mégsem az lett. Ez lángoktól öleltünk sorsának eszenciája, ha jól belegondolunk.

Az 1989 óta eltelt huszonnyolc évben annyi minden lehetett volna. Ha Antall úr nem kúrja szét az országot már a rajtvonalnál, ha O. V. nem hülyül, következésképp nem gecül meg, ha Gyurcsánypatás nem öszödözik, és nem ágyaz meg a tébolynak, és így tovább, meg még egyszer így tovább. Lehetett volna ez egy élhető ország, aztán mégsem az lett. Csak egy golyóstollas, gőzölgő szarkupac immár az egész. Énekeljünk hát, polgártársak, vigadjunk sírva, mint jó magyarokhoz illik.