ady endre – blogin.hu

Viszontlátásra, pajtások

Még nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk, igazából azt sem, mi vár reánk a tátongó, jéghideg űrben. A lelkünkben lüktető kínzó lukat Ady Bandival (írta Wass Albert) tudjuk csak méltóképp lefösteni, és így panaszolkodunk az ő tollaival: „Mint elárvult pipere-asztal,/ Mint falnak forditott tükör, Olyan a lelkünk, kér, marasztal/ Valakit, ki már nincs velünk…” – Vagy visszagondolva gumigatyás kölökkorunkra sóhajtunk, mit sóhajtunk, sikoltunk föl, mi lesz velünk nagymama, hogy Ceci néni itt hagyott? Eltűnt életünkből a fix pont, az útjelző bója, úgy is, mint Móka Miklós és az ő Hakapeszi Makija, senki nem búcsúzik már tőlünk, hogy eljövök még hozzátok, viszontlátásra, pajtások.

Nem lesz többet Operatív Törzs matiné a televízióban tizenegykor, hogy jó étvágyat csináljon az ebédhöz, nem kapunk már tanácsot soha többé Nyunyóka ápolásához, sem a tér és idő einsteini rejtelmeihez a távolságtartás miheztartása végett. S ha most, mint tapasztalható volt az utóbbi zivataros hetekben, mozgalom indulna, hogy mentsük meg Ceci nénit a Kázmér karmaiból, azt a Ceci nénit, aki ennen verejtékével dolgozott érettünk kifulladásig, míg viszont a Kázmér csak egy naplopó firkász, Kázmérnak tehát semmi joga a Ceci nénin élcelődni, míg viszont ő szívünk minden szeretetét érdemli nemzetmentő munkájáért, ahogyan lehetővé tette, hogy éljünk, s meg ne haljunk. – Akkor protestálni volnék kénytelen.

S ha már alább utaltam a nagymamához való fohászra, mint kilátástalanságunk fokára, itt és most gyurcsányilag szintén előkerül otthonkás víziója, midőn kijelentem, lófaszt mama. Mert ugyanis ezen a ponton kell csalódást okozva közölnöm, itt nem Ceci néniről van szó, mert ugyanis a szervilis butaság, a bábuként való élet és a kioktató pökhendiség, az nem Ceci néni, hanem a NER maga. Ennek Ceci néni csak a megtestesülése, ugyanakkor terméke, kőművese és építőköve is egyben, az ómega és az alfa, a kezdet és a vég, keresztelő és temetés, a semmibe vesző horizont az Operatív Törzzsel együtt. Ezeknek így közösen semmi nem indokolta a létezését.

Kézzel fogható funkciójuk nem volt, értelmük, hasznuk sem, ők Orbán lázáros agyának kivetülése, árnyképek a falon, s ha volt is fizikai valójuk, csakis azért, hogy a hitetlenek is higgyenek, a pogányok pediglen megtérjenek, így bűnös lelkük megmeneküljön. Lehetne itt idézni a Ceci néni összest, hogy mivel örvendeztette, hökkentette, nevettette vagy siratta meg Neria népét, ekkor viszont tévútra mennénk gondolkodásunkban, mert ugyanis, mint mondtam már és megállapítottam, akárha napkeleti bölcs, Ceci néni nem önálló entitás, hanem immár Orbán rosszabbik része. S ha most és ugyan megbúvik is majd a színfalak mögött, tudjuk, csak egyet csettint, és a kedves vezető ugrik is.

Sajátos lesz a leosztás, mert ugyanis, ha Ceci néni farkast kiált, megint lesz vészhelyzet, bár egyfolytában van amúgy. Úgy lesz az, hogy Orbán majd mondja Ceci néninek, mondjon veszélyt, amire lehet ugrania. Orbán majd rá mutogat, mint felettes énjére, mit tehetne mást, diktátorkodnia muszáj, mert a Ceci azt parancsolta, míg a Ceci nézegeti a levelet, amelyben azt parancsolja neki a vezető, hogy parancsolja neki, hogy ő meg azt parancsolja, és máris kész a paradoxon, ami maga az élet. Ceci néni nem jóságos nagyanyó, Ceci néni maga Orbán, ahogyan az Operatív Törzs, Varga Judit, Kovács Zoltán, ez mind Orbán, ahogyan álmában játszik egymással.

Viszont most, hogy elmeséltem az életemet, és mégis sírunk szomorúságunkban, hogy ma már szembe kell néznünk Ceci néni kínzó hiányával, mert azért mégis üdítő, bávatag színfolt volt ő, mindennapjaink része, mint a már megidézett Móka Miklós és a haverja, a Maki, állítsunk méltó emléket az elmúlt hónapoknak, amelyek nem jönnek vissza soha már. Levezetésként újólag Adyhoz fordulunk (írta Wass Albert), hogy bemutassuk a lelkünkben máma tátongó űrt: „…Kopott az arcunk, kopott minden,/ Kopott a világ s a szivünk/ S minden világ a szemeinkben:/ Mi hírért, sikerért szalasszon,/ Ösztönzőnk, igazi valónk,/ Kiszakadt belőlünk, az asszony.” – Avagy gumigatyás óvodásként, szerbusz Ceci néni.

Timpanon

Mára, mivelhogy van ez az ünnep, vagy gyász vagy gyászos ünnep, egy mesével akartam megörvendeztetni magamat, s ha úgy alakul, és egy húron pendülünk, illetve egy srófra jár az agyunk, a nyájas olvasót is. Szegénylegény és királyfi szerepelt volna benne meg Hetedhét ország elveszett tartománya, vagy óvodások vágyakozása egy soha nem látott, nem ismert ősi homokozóba. Esetleg – és tán ez lett volna a befutó – mesés keleti környezetben beszélgettek volna benne nagyszakállú arabok, ilyen Ali babás díszlet Füst Milán Hábi Szádijába ojtva, veretes és mélabús nyelvezettel. Érezni lehetett volna a vízipipa illatát a mesében, ezeregyéjszaka.

A nagyszakállú arabok előadást tartottak volna egymásnak a mi lett volna, ha lett volna elcseszett dialektikájáról. És tanmeséket, amelyek a logika szabályaival mutatták volna meg azt a képtelen helyzetet, amelyben a jámbor és együgyű szereplők zokogtak volna egy valaha volt nagyság után, olyan tájakért és emberekért, ahol soha nem jártak, akiket soha nem ismeretek, és nem is fognak soha. Egymás szavába vágva beszéltek volna a nagy szakállú arabok a mesebeli vidékről, amit a szomszédjuk mutatott be nekik egy olyan ember beszámolója szerint, aki már majdnem járt ott, viszont közösen tépték volna a szakállukat gyászukban, hogy mindez, amiről azt sem tudják, micsoda, elveszett.

Szép mese lett volna, olyan kész mondatok álltak sorban a fejemben, hogy holnap hajnalban jött volna értem a nagy fekete autó. Az élet azonban nem habostorta, és mindazt a nagy elszánást, ami bennem lobogott, hogy micsoda csudavilágot teremtek én máma reggel, egy perc alatt furkósbotozta le a szomszéd Józsi, aki tegnap este föltette a kérdést, hogy tudom-e, milyen ünnep lesz máma. Mindig így fitogtatja a mérhetetlen bölcsességét, hogy vizsgáztat, tudom-e, amit ő, mindazt a sokat. Ilyenkor választ sem vár, hanem kiböki, ami benne bugyog, de annyira, hogy magában se bírja tartani, mint ahogyan most is ilyen letaglózó mellbe vágóan.

Azt mondta a Józsi, hogy máma a Timpanonnak lesz a száz éves évfordulója. Ezt olyan határozottan közölte, olyan kőbalta biztonsággal, hogy a mondataim az én mesebeli keleti világomról csörömpölve hullottak darabokra, és Ady Bandi panaszolkodott föl az én bensőmben: „…De ha a piszkos, gatyás, bamba/ Társakra s a csordára nézett,/ Eltemette rögtön a nótát:/ Káromkodott vagy fütyörészett…” – És eszembe jutott a töklámpások közlési módszertana, amelyekben nem az anyag, hanem annak a hiánya hordozza a mondanivalót. Így jártunk máma én nyájasom, így kaptál ma a csudás mese helyett egyperces töklámpást. Ejj, mocskosélet.

József és testvérei

Maradj otthon. Együtt sikerülni fog. – Ilyen feliratok vannak a képernyő sarkában még mindig, amikor pedig a magasságos atyaúristenek, úgymint Ceci néni, meg a főnöke, ez az O. V. lazítottak a gyeplőn. Ennek következtében például kocsmába lehet menni majdnem korlátok nélkül, boltba viszont nem. Ha egy méterre egymástól issza le magát az állampolgár, nem kell eltakarnia az arcát, és együtt vedelhet a hetven éves meg a siheder, ellenben a boltba nem léphetnek be ilyen felállásban, még akkor sem, ha házaspárok. Ha még élne Andy V., nem járhatna a nejével farhátért, viszont egy felest bekaphatnának a sarki talponállóban.

Az élet kuszaságában ugyan lehetne, de kormányunk gondolkodásában ne keressük a logikát, kilátástalan időtöltés volna. Lopni, titkosítani, eddig terjed a horizont. Most már annyira mindegy minden, hogy az amúgy rendőr belügyminiszter irányítja az egészségügyet, tárgyal az orvosokkal, bár, ahol Orbán a prime minister, úgyis mellékes az ilyesmi. Jó pénzért mindig akad valaki, aki az arcát adja O. V. delirálásaihoz, Semjén szokta a leghülyébb és legaljasabb dolgokat előterjeszteni, de ez csak azért jutott az eszembe, mert azon morfondíroztam, mért kéri a tévé, hogy maradjak otthon, meg hogy miért mondja, együtt sikerülni fog. Mi?

Otthon maradni, vagy valami más? Itt tartunk a járvány harmadik hónapjában, és tele vagyunk kérdésekkel, amelyekre soha nem érkezik válasz, mint ahogyan arra sem, mennyit lop majd a rezsim a Budepest-Belgrád vasútvonal kínai pénzéből. Ilyen információkkal nem terhelik az állampolgárokat. Viszont, hogy lazul a járvány szorítása, azt József szomszéd előadásából tudom, és voltaképp ő, valamint az összes többi késztetett arra, hogy félúton visszatekintsek a járvány zajlására, hogy mennyire megszenvedtem én ezekkel, mert beszorítva a karanténba koncentráltan tapasztalta meg az ember a magyar valóságot. Malomalja, fokos.

Így kezdte megérteni (az ember) azt, Orbán mért lehet hatalmon még mindig, és miért fog ott maradni örök időkig. Most azt tessenek elképzelni, hogy József szomszéd a járvány hosszú ideje alatt naponta többször is megjelent azzal a sóhajtással vagy felkiáltással, hogy megbassza őt az unalom. Hogy ezt elűzze, engemet szórakoztatott úgy nagyjából százötven szóból álló világnézetével, amely a Kossuth Rádióból táplálkozik szünet nélkül. És ez okozza, hogy egészen elképesztő történetekkel tud ő letaglózni, ám egy idő után már rohadt fárasztó a hülyeség töménysége, illetve a szánalom terhe, hogy nem bír kijönni szavak formájában a fejében megbúvó gondolat vagy izé.

Ez a hosszas karantén arra is jó volt, hogy alaposabban megismerje az ember az összes szomszédját, akiket szintén megbaszott az unalom, és útravált belőlük valami, nem tudom kimondani, micsoda. „Mi hírért, sikerért szalasszon, ösztönzőnk, igazi valónk, útravált belőlünk az asszony.” Ady így sikongott Léda után, mint ismeretes, az én szomszédaimból pedig az igazi lényük türemkedett elő az elhúzódó napokon, hogy aztán el is csodálkoztam már, Kázmér, cseszmeg, csoda, hogy élsz. De tényleg. Mert például Mihály szomszéd ilyen fűnyíró munkatárs.

Büszkén szokott pöfögni a fűnyírójával, s most, hogy megbaszta az unalom, az időjárást tanulmányozza. Csöpög az eső, jövök be az utcáról a lépcsőházba, aminek a másik felén, nyolc méterre az udvaron áll a fűnyíró munkatárs, és érdeklődik, hogy odakint esik-e. Szemben az utcán egyfolytában az ablakban könyököl Mária néni. Ő az, amikor taxira vártam, el akart zavarni mondván, mit keresek az utca azon oldalán a járdán, hogyan képzelem ezt. Ő beszélget most az autóvillamossági szerelővel, aki gyomorból jövő bunkósággal szid mindenkit, hogy nem kaszálják az árokpartot.

Nem eldönthető, hogyan jutott idáig. Vélhetően a kedves vezető sugalmazására, hogy segélyt nem adunk, dolgozzon meg a pénzért az organizmus, mert ez munka alapú társadalom. A szerelő dolgozik is, öten néznek egy autót az utcán, ami a műhelye, túráztatják azt a kurva motort, jómunkásember magyar férfiak, Mária néni mosolyog az ablakban, szívja a benzingőzt és várja a postást a nyugdíjával. Sorolhatnám még az élményeimet az utcámról és azokról, akik a járvány alatt töményen jelentek meg az életemben, de ilyeneket látván ordítana az ember, de csak megszállja a végtelen spleen.

Hogy mi lesz ezután, azt József szomszéd mutatja, aki tegnap megjelent az unalom farkával a seggében, és elkezdte, hogy a rádiójában Nógrádi professzor (sic!) a migráncsokról beszélt. Eszembe ötlött, hogy én meg a tévében láttam Spöttle professzort hasonló témáról értekezni, ami annak a jele, kezd lecsengeni a járvány, és új kihívások kellenek a harcos magyar férfiaknak. Ránéztem Józsefre, eszembe jutottak a testvérei: az esőnéző, pöfögő Mihály, Mária néni, a gyomorból bunkó szerelő, meg a többi, és elkezdett hangosan csattogni, verni a szívem valahol a fejem fölött.

József és testvérei

Micsoda idők, micsoda ócska idők

Hiába mondja nekem bájosan akármely időjós a tévében mosolyogva, hogy három nap múlva már szinte tavasz lesz, fütyölnek a madarak, zümmögnek a gyerekek és donganak a lányok, ha most kinézve takony lóg a fákról és búbánat csepeg. A kukásautó beleveszik a ködbe, csak a szuszogását hallani, a munkások füttyentését, hogy mehet, és nem akar világosodni sehogyan sem. Győrben győzött a papagájos ember, viszont Salvini nem tudta bevenni Emilia-Romagnát, mert az olaszoknak valamivel több eszük van ezek szerint.

Hetvenöt évvel ezelőtt is már rég fejjel lefelé lógatták a diktátorukat, míg mi azon a napon, amikor Auschwitz fölszabadult, enkezünkkel vertük agyon Szerb Antalt. Éppen akkor, s ha ez nem lenne ógörög tragédiákba illőn tragikus, akkor ironikusnak is nevezhetnénk, de nem tesszük. Mert Győrben azok választották meg a papagájos embert, akik virágot visznek annak az embernek a sírjára, szobrot állítanak neki, akinek a rendszere agyonverte Szerb Antalt, ami olyan, mintha egy csecsemőt csapnának a falhoz.

Mi, akik a Spenóton nevelkedtünk irodalomtörténetileg, ámulva olvastuk, akárha szépirodalmat a szikrázó szellemességű irodalomtudományi és irodalomtörténeti könyveit. Nekem majdnem bibliám is lett a világirodalmi dolgozat, mert akkora hatalmas tudást olyan könnyedén előadni, ahogyan ő azt teszi, szépirodalmi cselekedet, de hát, az is volt. Nem is tudták elviselni ezt a szikrázást korának Demeter Szilárdjai, égették volna, betiltották volna, de egyszerűbb volt szívlapáttal elintézni. Ez január 27-e, a taknyos nap.

A kedves vezető, a bajuszos beosztottja más-más helyekre, de ugyanazért mennek ma, hogy a civilizált világnak bizonygassák hamis főhajtásukkal, hogy ők is közéjük tartoznak, pedig dehogy. Az egész Kossuth tér, Gyöngyöspata, a romák – az új zsidók – annak még eleven bizonyítékai, hogy nem valók oda, s tán akkor lehetne bemutatni ezt elevenen, ha, mint annak idején egy láger felszabadításakor Eisenhower is tette, hogy kötelező erővel terelte oda a németeket megmutatva nekik, mit csináltak.

Csak nem tudtak róla. Akik a papagájos emberre szavaztak, azokat is el lehetne buszoztatni egy szabolcsi szegénysorra, hogy lássák, mit is csinálnak. De mindez ma már fölösleges lenne, mert az ember nem tanul és mindent elfelejt. Vannak ilyen napok, mint ez a taknyos január 27. is, amikor hazugságban tobzódva sápítozik a nép, hogy jajj, illetve ejha, aztán visszatér Schobert Norbit éltetni vagy ekézni gusztus szerint, mit amit lényegesnek tart az életben, illetve kölyökkutyák sorsa fölött keseregni.

Pedig Isten már rég elhagyta őket, mint az auschwitzi zsidókat is, és, akik valami csoda folytán visszatértek a pokolból, megrendültek hitükben. Vagy, ha meg akarták őrizni azt, komoly gondolati csavarokat kellett elvégezniük a mindenható kiismerhetetlen szándékairól, mert nem volt bátorságuk bevallani, hogy már régen meghalt. A művészetek levonták a következtetést, ahogy Adorno mondta, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”, mint ahogyan Szerb Antal agyonverése után virágot tenni Horthy lábai elé is az.

„Micsoda vidék, micsoda ócska vidék”, énekelte vagy sírta annak idején Cseh Tamás, akivel a mindenható megtette azt a szívességet, hogy ezt ne kelljen megélnie, ha ez nekünk fáj is. Az senkit nem érdekel, Adynak is fájt a maga korában a szerb komitácsi szíve, ő sem volt magyar, Szerb Antal is idegen volt, és én is az vagyok. Nincs ezen mit szépíteni, nem vagyok én száj ezeknek a füleknek való, akárha Zarathustra, de Nietzsche is megőrült, mert már eltemette Istent ő is. Jó napot, jó szurkolást, hajrá Magyarország, hajrá magyarok.

Megdönteni Hajnal Tímeát

Vannak ilyen álmodozó újságírók kies hazánkban, akik még mindig nem jöttek rá, hol is élünk. Tegnap olvasom az egyik termékben, hogy a héten Orbán Viktor kegyesen a sajtó rendelkezésére áll, és ezt add össze, kellemetlen kérdésekkel szembesül. Azt a kurva: mereng el az ember, akkor szüret, miközben a keze belelóg a bilibe, és duruzsol a fülében az igazság, ami ez: ugyan már, királylány, vagy, ami jobb, mert a Tao közel áll hozzám: csacsi öreg medvém. Ezzel a kedves megszólítással Róbert Gida akkor illette a jámbor mackót, ha ő szokás szerint semmit nem értett a világból, vagy legalábbis a Százholdas Pagonyból.

Ilyenje , ilyen pagonyféléje mindenkinek van, az álmodozó újságírónak is, Orbán Viktornak is, és ez a kettő nem ugyanabban az univerzumban leledzik, következésképp átjárás egyikből a másikba nincs, mert sehol egy nyavalyás féreglyuk. Köznapiabban szólva, a jámbor újságírónak még nem mondta Orbán Viktor, hogy boldog karácsonyt, meg, hogy nem foglalkozik nőügyekkel. Illetve, ha nem is ilyen cukiságokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, akkor is teljesen érdektelen, miket beszél, mert mondandójának már évek óta semmi értelme. Vannak a tokás fejében panelek, kereszténység, bevándorlás, megvédjük, meg még egypár, s ezekből húzgál elő ezt-azt.

Érdektelen. Ha pedig úgy tűnik, érdemi a mondanivalója, akkor is hazudik, mellébeszél vagy ábrándozik, megvan a maga különbejáratú világa, amiben sajnálatosan még maga sem igazodik el, mert annyi benne az éles kanyar, az irányváltás, tolatás és sunyítás, hogy nem tudja, melyik szegletében mi található. Az ilyenek szoktak megőrülni, mert a személyiségük végleg elveszik valami sötét veremben. Az újságíró, ha naiv, ha bulldog, különben is ambivalens helyzetben van, mert munkája hiábavaló. Amikor meg kellett határozni, mi is az az újságírás, akkor hatalmi ágként tették ezt meg, ami ellenőrzi és kordában tartja a többit.

Szép idea, s a világ boldogabbik végén tán működik is. Ha például másutt, ilyen demokráciákban kiderül a miniszterelnökről, hogy csal, lop, hazudik, ezt megírja az újság, akkor a miniszterelnök lemond. Nálunk maximum azt mondja, hogy oszt jónapot, és elmegy virslit zabálni a menzára. Ilyen helyzetben más a feladat, forradalmi és partizán egyben, és sokszor olyan értelmetlen is, mint az a kettő, mert beledöglik az ember. Egyszer valami tévedés folytán megnéztem a tévében a „Megdönteni Hajnal Tímeát” című magyar filmalkotást, ami elég megrázó élmény volt, de nem katartikus, hanem hajtépős értelemben, de ez most éppen – azt hiszem – teljesen mindegy is.

Példabeszédnek jó lesz, mert ennek a filmalkotásnak az volt a vezérfonala, erre lett fölfűzve a cselekmény majd pedig az eszmei mondanivaló, hogy az egyik szereplőnek az volt a célja, az élete értelme, az éltető eleme, hogy megdöntse ezt a Hajnal Tímeát. Bármi letaglózó is, máma a NER-ben ilyen közírással foglalkozó férgeknek, mint amilyen magam is volnék, ehhez a szereplőhöz kell hasonulni, és monomániásan egy cél kell vezérelje a nyomorult életét az embernek, hogy megdönteni Orbán Viktort, ha nem is Hajnal Tímea szerű értelemben, hanem történelmi léptékben.

Ilyen szemszögből csodálkoztam rá arra a bájos naivságra, amely arra ragadtatta a kollégát, hogy ilyesmiket írjon: Orbán Viktor a sajtó rendelkezésére áll, sőt, kellemetlen kérdésekkel szemebesül. Ismerve a gyakorlatot, aki kellemetlen kérdésekkel szembesíthetné, már be sem mehet a szeánszra. Ilyen értelemben ez az egész cirkusz már rég elveszítette létjogosultságát és értelmét, egyáltalán, már minden kezdi elveszíteni az értelmét, ha az ember erkölcsi megfontolásból nem akar csahos kutya lenni, ha már farkas nem lehet. Ilyenkor gondol arra, hogy inkább Micimackó lesz, vagy kúnfajta nagy szemű legény, ennek az összes adys ismérvével.

Ilyenkor szoktam zavarba kerülni az írás során. Eddig úgy szakadt ki, úgy ömlött ki a szöveg gátak nélkül, mint valami túláradt patak. Viszont jó ideje már, hogy a nyájas olvasó megoldást is vár, jövőbe vivő biztos utakat, azaz azt, hogy mondjam meg, mit is kellene csinálni, és én már sokféle forgatókönyvvel elő is álltam hosszú életem során, de valami okból egyik sem nyerte el a nagyközönség egyetértését. Az egyik ennek nem tetszett, a másik annak, a harmadik meg emennek. Tisztára, mint az ellenzék, az a tehetetlen toszogás. Ezúttal viszont itt a tuti recept, tessék: Megdönteni Hajnal Tímeát, és most mindenki azt gondol, amit csak akar.

Megszentségtelenítéseiteket

Íme, drágáim, a végső határig toldalékolt szó, a világűr pereme, amely az után kiált, hogy beható morfológiai vizsgálatokat végezzünk rajta. Viszont ez itt nem leíró magyar nyelvtan stúdium, hanem káromkodás. Átkozódás mondhatni, illedelmes külsőt adva a burjánzó indulatoknak, így előzve meg az elfojtások miatt óhatatlanul fenyegető gyomorfekélyt. És persze nem l’art pour l’art került ide, holmi bohókás játékok miatt, hanem, mert Polt legfőbb, leghatalmasabb és leglegleg ügyész kurválkodott a szentségekkel, hogy a végén ez lett belőle.

“Az igazságügy szentség, az igazságügy épületei pedig szentélyei az igazságszolgáltatásnak.” – Ezt mondta a leglegleg valami épületet avatva, és ez a kijelentés több okból is – éppen ő és éppen ezt, ugyanmá – arra predesztinálja az embert, ha hallja, olvassa, a testével éli át mintegy az igét, hogy elmélázzon a világ ostobaságán és a leglegleg aljasságán egyként. Mert tudjuk ugyan, hogy Neriában szezonja van a vallásos buzgalomnak meg révületnek, és minden fideszember seggéből is az áhitat szivárog, éppen ezért azonban csínján kellene bánni a szentségekkel, mert kiderülhet, fingjuk sincs a dolgok velejéről, vagy pedig, ami rosszabb, hazudják a transzcendenshez való vonzódásukat.

Így lehet. Most azon nagyvonalúan nem túllépve – mert evidenciákkal nem bíbelődünk -, viszont egy halvány mosollyal hegyeset pökve, s nyugtázva a képtelenséget mégis, hogy az igazságügy szentség, akkor rögzítsük azt is, hogy a leglegleg munkálkodása pedig a szentség megszentségtelenítése. Lásd Tiborcz vagy épp Czeglédy, meg az összes többi aljasság. Ha már belesétál a saját csapdájába Polt leglegleg, akkor sétáljon bele teljesen, s álljon előttünk mint hitszegő. Holott csak szaralak, amit most azzal festett színesebbre, hogy igyekezett szakralizálni a szakmáját, holott az csak – az ő előadásában – hatalomtechnikai segédeszköz, más néven a diktatúra redves mankója.

Ne nézzük már egymást hülyének, a krumplileves legyen krumplileves, a jog jog, az igazság meg igazság, s nem holmi spirituális katyvasz. Ha én keresztény egyház lennék, akkor halkan arra inteném Polt leglegleget, hogy a szentségekkel ne szarakodjon, mert a kánon szerint hét van azokból csupán, mint az ismeretes, éspedig a keresztség, bérmálás, oltáriszentség, bűnbocsánat, betegek kenete, egyházi rend és a házasság. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a kereszténynek hazudott ország zöme még ezt sem tudja, mért lenne akkor kivétel Polt leglegleg. De, ha egyház lennék, valagba rúgnám ezért, mert látnám, hogy olyan szinten állnak itt a szentségek, mint amikor Svejk celebrált tábori misét.

Azon röhögött az ember, igaz, Polton is. “… Tényleg, csak ez a tábori oltár hiányzik – mondta búsan a tábori lelkész -, különben a gyakorlótéren már minden elő van készítve. Az asztalosok már a pódiumot is megcsinálták. Monstranciát kölcsönbe kapunk Břevnovból. Kehely pedig… az nekem van egy sajátom, de hogy hol a fenébe lehet…” – így vélekedett Otto Katz, a részeges tábori lelkész, amiből kitetszik, szentély abból lesz, amiből csak akarjuk, például bíróságból, ügyészségből, de az olyan is. Látjuk, hogyan profánítja el Polt leglegleg aljas indokból a szentségeket és szentélyeket, csak nem tud róla. Viszont ez nem mentség a szent inkvizíció előtt, kicsire ezek azonban nem adnak.

Még Kásler miniszternél lehet némi komolyságot fellelni a vallásos buzgalomban, ő egyenest egy XIX. századi tabernákulumot tart a nappalijában, így költözteti Istent albérletbe magához, és egész jól elvannak. Orbánnak viszont a futball a szentség, a stadion a szentély, Áder a pecázás, horgásztó kombóval dolgozik, míg Németh Szilárd istene a velőspacal, és a bogrács az ő tábori oltára a’la Svejk. Ezzel a kis színes összeállítással mutattam meg kereszténydemokráciánk hitbéli fundamentumát, azzal a toldással, hogy mindeme aprószentségek mellett az egészet a mi urunk a pénz dogmája tarja egyben. Ha egy Istent kell megneveznünk, akkor az se nem Jézus, se nem Allah, Buddha meg pláne nem, hanem a Mammon.

S miután ekképp megláttuk és rögzítettük kies hazánk elkurvulását, trónusára emeltük a legfőbb mindenhatót, ezért köszönettel tartozunk Ady Bandinak: “..Ha elfutnak a gyér aranyak, Fölséges, nagy, úri Magunkból, Istenem, be kevés marad…”, lazuljunk el levezetésképp ezzel a megszentségtelenítéseiteket szóval, ami eszembe jutott a trutymóról. Csodáljuk meg rajta morfológiailag az igekötő tapadását, a szótő szentségét, a képzők bokrait, az árválkodó jelet és a szótestet lezáró pöckös ragot. Jut eszembe drágáim, és tényleg csak a móka kedvéért, boldogult úrfikoromban, amikor nem volt elég a tanáromnak a “Mai magyar nyelv” (Bencédy, Fábián, Rácz, Velcsovné) tankönyv sem, és saját kútfőből egy ötven oldalas tanulmányt is kaptunk, mintegy cáfolva annak egy állítását.

Ha van még halvány emlékünk, akkor az iskolában azzal szórakoztattak minket, hogy például a “házam” szóban az “m” a birtokos személyrag. Rémlik, ugye. Nos, a saját bejáratú tanulmány azzal érvelt, hogy a magyar nyelvben a toldalékok sorrendje képző, jel, rag – kivétel nincs -, s ha megvizsgáljuk, a “házam”- hoz még odatehetjük a tárgyragot “házamat”, ugye, s mivel a rag mindig lezárja a szó hangtestét, ezért a tárgyrag előtti “m” nem lehet birtokos személyrag, csakis birtokos személyjel. Erről született ötven oldalas tanulmány, és ez engemet annak idején módfelett idegesített. Most viszont már, hogy izmaim lazulnak és a fülem is lekonyul, fölfedezem benne azt a rendet, amit Sheldon a vonatokban. És ez megnyugtató a lenyugvó nap fényinél. Ez a sok minden is eszembe jutott Polt hülye-aljasságáról, vigaggyunk hát együtt.

Nincs több kérdés

Medgyesi Miklós, a Hír Tv – akkor még – munkatársa kérdezni mert valamit Halász János fideszistentől, aki mostanában Gruevszkiben utazik. Másnap már be is hívatták a munkaügyre, amit manapság és korunkban hr-nek neveznek, és közös megegyezéssel kirúgták. Ez a közös megegyezés azért jó, mert emiatt tartani kell a pofáját, így nem tudjuk – de igen -, csak sejtjük, hogy azért repült, mert kérdezni mert.

Kérdezni minálunk csak igen megfontoltan lehet, ez a NER-ben külön tudomány, amit Obersovszkyval oktatnak, amit az a szerencsétlen művelt Schmitt Pál ‘álamelnök úrral, mint emlékezhetünk. (Ejj, de régen volt már az is, aztán még mindig itt vannak.) Hogy világos legyen, mit nem tudott ez a Medgyesi, hogy milyen leckét nem tanult meg, idézzük fel a műfaj megteremtését 2012-ből:

“Elnök úr, azt világossá tette, hogy megvédi a hivatalát a politikai támadásoktól és nem hajlandó engedni a politikai nyomásnak. Hogy önben még él a sportoló, most azt is bizonyítja, de azért önt emberként, mégpedig népszerű, és meglehetősen sokak által szeretett emberként a becsületében is megbántották. Nem perel? Vagy ezt önnek mint elnöknek kötelessége elviselni?”

Ez delikát dolog, így kell felszopni az alanyt, nem ám mindenféle kiegészítendő kérdést föltenni egyszerű eldöntendő helyett, amire lehet válaszolni, hogy igen. Vagy nem. El kell mondani a riporternek, hogy az alany hogyan véli, amit a sajtómunkásnak leírtak a pártközpontban, úgy véli. Minden más fölösleges időtöltés, az érdeklődés pedig bűn. Nincsenek ahhoz szokva az elvtársak.

A sajtóhoz való viszony alapesetei a NER-ben: mellébeszélés (Boldog karácsonyt, ugye), szóba nem állás, kitiltás, hazudozás, illetve az Obersovszky-féle. Minden más esetben összedől a világ. De bármennyire is fura, mégsem erről akarok mesélni máma, mert ez már a könyökömön folyik ki – lukas is lett tőle a pulcsim a hajlatban -, hanem afelől ábrándozok ebből kiindulva, hogy milyen homokos, füves, vizes sík is az, ahol élünk, ahová jutottunk.

A per című Kafka regény így kezdődik: „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.” Aztán egészen elképesztő módon folytatódik, mint az ismeretes, egy lidércnyomás az egész a kiszolgáltatott tehetetlenség érzésével, míg végül a főhős meghal, kivégzik. Soha nem tudja meg, mi volt a bűne, és azt sem, lett-e volna számára kiút.

Nagyon okos irodalomtudósok úgy fejtették meg ezt a kafkai parabolát: Josef K. bűne az volt, hogy nem kérdezett, meg sem kísérelte kideríteni, mivel vádolják, s hogyan védekezhetne ellene. Most nagyon egyszerű volna leütni a magas labdát, hogy na, ugye, én megmondtam, kérdezni kell, viszont ki kell ábrándítsam a nyájasokat, Kafka nem a kérdés-kérdezés vs nem kérdezés problematikája miatt jutott az eszembe, hanem a világa miatt.

Az írásaiét kár elmesélni. Ezek gyakran szürreálisak, rémálomszerű miliőben az értelmetlenséget, tájékozási zavart és tehetetlenséget idézik, meg a kiszolgáltatottságét. Ez nem volt véletlen, ha felidézzük, hogy Kafka a K&K cseh tartományának fővárosában, a cseh többségű Prágában született, mint német – ráadásul jidissel kevert német – anyanyelvű zsidó író. Aki művésznek tartotta magát, és mégis hivatalnokként kellett élnie.

Ha hozzá vesszük a kort, a XX. század elejét, a masszív, változatlannak tűnő világ szétszakadását, amelybe berontott a repülés, a relativitáselmélet, és más egyéb, nagyon felkavaró dolgok, amitől elkezdett nagykorú lenni az ember, viszont nem volt fölkészülve rá. Máris előttünk áll az elidegenedés, kafkailag: die Entremfdung, és, amit Ady úgy ragadott meg, hogy “Minden egész eltörött”.

Viszont most nem irodalomtörténet óra van, hanem kiábrándító, sötét és nyálkás kedd reggel. Ez pedig azt mutatja nekünk, hogy a mi világunk csöppet sem másabb, mint a Kafkáé, ugyanolyan álomszerű. Mert Orbán Viktor volt olyan jó hozzánk, hogy megteremtett nekünk egy párhuzamos valóságot, az övét, amely teljesen abszurd és embertelen, szürreális, kilátástalan, aztán mégis valóságos, hiszen benne élünk.

Hogy visszatérjünk Josef K.-hoz, itt is akárkit letartóztathatnak egy reggel, noha semmi rosszat nem tett. Sőt, hovatovább azon sem csodálkozna az ember, ha Gregor Samsa módján egyszer arra ébredne, hogy szörnyű féreggé változott. Minden lehet egy olyan világban, ahol már kérdezni sem lehet, ez az abszurd tökéletes állapota, amit véletlenül épp Magyarországnak neveznek. Van még kérdés? Szerintem már nem nagyon.

Én kicsi pónim

Rossz hírre ébredt tegnap Kolumbán Örs István Sepsiszentgyörgyről, és Fatima, a ló, kiderült ugyanis, hogy a Nemzeti Vágta nevezetű eseményen doppingoltak a dicsőség érdekében. Illetve hát, Kolumbán Örs István nem vett be ajzószert, mert nem ő nyargalászott, hanem valaki Fatimával, a lóval etetett meg valami szart, hogy jobban fusson. Aztán mégis a lovat és lovasát tiltották el a kiderülő turpisság után, és nem a méregkeverőt.

Tizenhárom éves ez a Kolumbán Örs István, korán megtapasztalta tehát a világ ostobaságát. Fatima, a ló, nem tudjuk milyen korú, de feltehetőleg ő nem a gonoszságon mereng el most, hanem még azon gondolkozik, mitől volt olyan furcsa íze a zabnak, amitől viszont olyan acélosak lettek az izmai, ellenben utána meg fosott, mint a murányi kuzinja. Mindenhol doppingolnak, a világ összes nyüves versenyén és sportjában, aztán vagy megbuknak, vagy nem.

De, hogy itt mért kellett, azt én nem tudom, ezért is gondolkozom el rajta. Kolumbán Örs Istvánnak még legénytoll se pehelyzik az állán, sőt, félig még a valagán van a tojáshéj, ezért is indult a Kishuszár Vágta nevezetű versenyszámban, ám talán jobban tette volna, ha az Én kicsi pónimat bambulja helyette a televízióban. De tudjuk, hogy a lovaglás a lövészettel, íjazással meg minden ilyen játékkal mennyire magyar dolog, olyan macsós, hogy nem lehet neki ellenállni egyáltalán.

Különben is efelé halad a kurzus, ezért járunk nomád világjátékokra Orbán Viktor magyar isten, valamint Nurszultan Nazarbajev kazah, Ilham Aliyev azerbajdzsáni, Recep Tayyip Erdogan török és Shavkat Mirziyayev üzbég államfő nagyságos színe elé. Ott hős fiaink – és lányaink – íjászkodnak, lovasbirkóznak, távlőnek és húzzák a botot. Ilyképp a Hősök terén való vágtázás beleillik a sorba, ahogyan a messzi múltba révedünk soha nem volt nemzeti nagyságunk igazolására ezen a módon.

Én nem tudom, Geszti annak idején mért találta ki ezt az egészet azon kívül, hogy pénzt keressen vele, mégpedig sokat, de mára, hogy mi lett belőle, az egy érdekes dolog. Magyarkodás. Összegyűlnek itt a népek meg a lovak, és azzal foglalkoznak, hogy magyarok. Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ebben a vágtázásban benne van a NER összes perverziója. Még az is lehet, hogy amúgy klassz dolog, csak Orbán miatt üli meg a szarszag, a tanyasi falvédők meg a jó ebédhez szól a nóta hangulata és nívója.

Tudom, hogy genetikusan vagyok hazaáruló, ezért nem dobogtatja meg nemzetietlen szívemet az olyasmi, hogy aranysarkantyú, sorsláda, bokréta, vágtapatkó, mint a Nemzeti Vágta kulcsszavai, sőt, hogy vigyen el a ludvérc maga, még a huszárcsákó és a huszármente sem késztet alélt és pátoszos passogásra. Ezzel is azt bizonyítom csupán, hogy globalista mocsokként nem vagyok Neriába való, de erről én nem tehetek, és vigasztal az a tudat, hogy például Ady sem az ő Párisával.

Messzire jutottam, de ez már csak ilyen dolog, ellenben még mindig nincs meg az adekvát válasz a doppingolás okára és indokára. Mert az, hogy a jogtalan előnnyel Kolumbán Örs István és Fatima, a ló kaptak egy huszártarsolyt, igaz Pál Albert által készítettet, mint a Kishuszár Vágta különdíját, semmire sem magyarázat. Mi volt hát a titokzatos doppingoló mozgató rugója úgymond, ami őt hírért, sikerért szalasztotta (ha már Ady, ugye), s tán éppen ez.

A hír, a siker, hogy a kamasz kölök ott állhasson a kamerák kereszttüzében a huszármentéjében magyar férfiként, holott a csákóját és a koszorúját is alig bírja. Ámde fals szemekben ő ebben a pózban útnak indult a magyar macsók világába, a vak komondorok országába türk ősei mintájára, mint valami beavatási szertartás csúcspontján. De ettől nekem felfordul a gyomrom, nem tehetek róla, és sajnálom ez a kölket.

Nem amiatt, mert most megbukott ő is, meg a lova is. Ez csak sportbaleset, a legjobbakkal – még Putyinnal is hányszor – előfordul, hanem, hogy még becstelenség árán is milyen világ felé terelgeti az, aki terelgeti. És nem a fair play hiányára utalok, mert olyan már itt rég nincs, hanem, hogy ettől ő eljutott a magyar férfiak kétes világába, lovak, íjak, Semjének közé, tehát nerizálják, hogy alkossak megint egy új lexikát. Viszont kár érte, lehetne belőle jó ember is.

Úrnak rongyok

A Magyar Helsinki Bizottság, ha lehet ezt ilyen módon elmesélni egyáltalán, úriembereset játszik a tébolydában. Teázni akar a nyálacsorgató baltás gyilkossal, ami öreg hiba, sőt, ha szabad ilyen közvetlennek lenni: fiúk, ez így nem fog menni egyáltalán. Az van, hogy a fideszhordák gecik voltak meg aljasok, jól ragadta meg tehát a torkánál a tökét Simicska bácsi, aki immár jobbra el és taps nélkül.

Ezeknek a civileknek jogerős ítéletük van arról, hogy a mi drága egyetlen kormányunknak az oldalukon, ahol az agyrémeik vannak, azaz, a kormány.hu-n harminc egész napon át világgá kell kürtölni azt a cáfolhatatlan tényt, hogy hazudtak éjjel és nappal, de legfőképpen akkor, amikor a nemzeti konzultációjukban azt állították, hogy az M. H. B. a törvénytelenségeket elkövető bevándorlókat védi.

De a mi drága kormányunk nem tette ki a szöveget arról, hogy hazug, mocskos és aljadék, hanem a Kúriához fordult orvoslatért, hogy nyújtsa az élvezeteket. Mindeközben pedig nyájasan megkérték a Helsinkit, amíg a Kúria monyol, ne kelljen kirakniuk a szöveget, és ezek a drága lelkek mit válaszoltak, hát ezt: “Szemben a kormánnyal, mi ennél a pernél is megőriztük a józanságunkat, és a lehető leggálánsabban járunk el, noha az alperes erre nemigen szolgált rá”.

Tökön többféle módon is szúrhatja magát az ember, többek között így is. Tudom én, hogy egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá, meg gyerekszoba és elsőáldozás vagy filozófia szakkör. De könyörgöm, csak rá kell nézni prime minister Victor Orbanra, a trottyos gatyájára, és meg lehet állapítani, hogy ilyen alaktól tyúkot sem venne az ember, mert a fazokból vinnék el, kiderülvén, azt is lopta.

Ezen kívül élénk háború is van, amiben nem szoktak kegyelmet osztogatni. Az M. H. B. meg úriembert játszik itt, holott ő kapta a stigmát, ráadásul már matricája is van, amely mutatja a szabadcsapatoknak, melyik ablakot kell betörni. Mindjárt elszedik a pénze huszonöt százalékát hadiadóba, majd fölszeletelik, megsózzák, megborsozzák, és így vetik a falka elé, ők pedig csak jópofiznak, és eltartott kisujjal szürcsölik a teát.

Játsszák a gentlemen’s agreement-et, amit viszont csak úriemberekkel lehet, ilyet viszont ezekről a fideszesekről egyáltalán nem állíthatunk. Ezek nem lovagok, az ilyesféle erények teljesen hiányoznak belőlük. Nem olyan keresztény magyar úriemberek sem, mint ami a mintájuk nekik az ellentengernagy idejéből, mert azokban minden ocsmányságuk ellenére volt úri böcsület, és legalább főbe lőtték magukat a kártyaadósság után.

Ezekben ennyi sincs, a gerinc leghalványabb jele, még gerinchúr sem, egyszerűen nincsen mit kezdeni velük. Tényleg az van, hogy betódultak a klubba, és széthugyozzák a zongorát. Adyval mutatható meg legjobban a világ: “…Minden a Sorsé, szeressétek,/ Őt is, a vad, geszti bolondot,/ A gyujtogató, csóvás embert,/ Úrnak, magyarnak egyként rongyot./ Mert ő is az Idők kiküldöttje/ S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze/ Hunnia úri trágyadombja,/ Ez a világnak nem közösse…”

Bandi bácsi ezzel a szöveggel a forradalomba rohant több mint száz éve, ilyesmitől most viszont meglehetősen távol állunk. Olyannyira, hogy a Szerencsen vasárnap tartandó időközi polgármester választáson már csak egy jelölt van, természetesen a Hazafias Népfronté, amely Fidesz-KDNP alakban reinkarnálódott. Kommunisták ezek is, csak aljasabbak és gátlástalanabbak.

Az M. H. B. rosszul teszi, ha gesztusokat gyakorol feléjük, mert ő nem fog kapni, és el fogják taposni a tankjaikkal. Ezt nem értette az egyik szerkesztőm sem, aki vinnyogott, hogy finomítsak, amikor mosdatlan szájjal szidtam a Fidesz kurvaannyát, de ennek most nincsen itt az ideje. Hogy korhűen fejezzem ki, nem lehet kenyérrel visszadobni, ha mindenképpen be akarják törni a fejünket. Ehhöz képest az egész ország kenyeret dagaszt, de még azzal sem tud hadakozni. Elszedik tőle, és éhen is marad. Így megy ez Neriában.