Kategória: ady endre

Le a gigán

Elleszünk egy darabig még ezzel a csalás, nem csalás dichotómiával, és a végén úgyis kiderítik, hogy minden rendben folyt, csak pöttyet fáradtak voltak a hurkás ujjaikon számláló népek, hát emberből vannak ők is. De mégis rájuk ront a baloldal, amely nem ismer sem Istent, sem embert, csak a Sorost.

Szép lesz ez így a lemenő Nap sugarainál, de a stigma már a rendszeren van, és egy életre ott is marad, rossz szájízt és méla hányingert hagyva maga után, de ezt már évek óta ismerjük. Ez a NER leglényege, amelyben olyanok a polgártársak, mint a libák.

Ha akarja a proletár, ha nem, kapja a naftát a gigájába. A szegény libákkal is kicseszett az EU, először bőszen védte a hosszúkás torkukat, aztán magukra lettek hagyva, és most már tömi őket boldog-boldogtalan. Mint a Fidesz az őt nem óhajtó népet. Viszont nem értem, ha ennyire utálnak valakit, akkor hogyan képes élni egyáltalán.

Pedig tud. Itt van nekünk mindjárt Németh Szilárd, neki sem lehet egy leányálom a létezés. Most már másodjára szembesül azzal, hogy őt Csepelen sem a szépségéért, sem az eszéért nem szeretik, hiába osztotta meg a nagyérdeművel még a velős pacal titkát is, semmire sem ment vele.

Mint ahogyan nem volt elég a magyarul nem tudó magyarok támogatása sem, akik kisbuszokkal érkeztek harmincasával, hogy ne az legyen, amit a csepeliek akarnak, hanem, amit Orbán. Ebben benne van az ordas csalás lehetősége, de az is, hogy minden rendben volt, és ezt most már senki nem tudja ellenőrizni, mert nem hagyják.

Ilyen cukiságokkal van tele a rendszer, s mindeközben van pofájuk az eredményjelzőre mutogatni, sőt, a soha nem volt mértékű felhatalmazásra hivatkozva a migráncsok helyett kijelölni a legyalulni óhajtott honfitársakat, és az aljanép számára hallgatólagosan megmutatni a lincseléshez vezető biztos utat.

Rohanunk a forradalomba, mondanám Ady Bandi után szabadon, ha így lenne, de nincsen. Lenin apánk tézise szerint akkor van forradalmi helyzet, ha az alul lévők már nem akarnak a régi módon élni, a felül lévők pedig már nem tudnak a régi módon kormányozni. Ez viszont minálunk egyáltalán nem igaz.

Itt a felül lévők egyáltalán nem kormányoztak, teljesen más folyt helyette, amit nevezhetnénk rablásnak is bízvást, de ezt meg teljes szívvel óhajtják tovább űzni. Másrészt az alul lévők egy része egészen jól érzi magát a szarhalom közepén. Forradalom nem, polgárháború még lehet, mert az ország jelen pillanatban egyetlen nagy hangulatban van, méghozzá meghatározhatatlanul különösben.

A hatalom kitartóan cukkolja a polgártársakat, amitől még a legjámborabb hintaló is fölnyerítene, nemhogy a keményen dolgozó, szarrá szívatott proletár. Mert ezek a népek nincsenek jogilag kellően fölvértezve, és nem értik a Fidesz-állam működését, amely ez: „Quod est necessarium, est licitum”, amely szűk magyarsággal így szól: ami szükséges, az törvényes.

Még egyszerűbben: nekik fütyöl. Olyannyira, hogy a rezsiembert emlegessük megint, a népek egyértelműen elmondták, hogy rohadtul nem kell nekik a manus, mégis a rezsim sarokköve ő, még kap majd egy görög-római miniszteri tárcát, így elég méla hangulatban vagyok ettől a napfogyatkozástól.

Leginkább azért, mert például soha nem láttam még libát okádni. Az a hülye is, belétolják az anyagot, hogy a máját vegyék, de annyi esze nincsen, hogy egy pávatollal megbirizgálja a saját gigáját, és pofán okádja a kínzóját, ha tetszenek érteni ezt a körmönfont metaforát.

Mókuskáink

Van nekünk ez a népi bölcsességünk. Nem bő gatyás és fokosos meg karikás ustoros ugyan, de mégis összefoglal egy, a világ lényeges eleméről való fontos tudnivalót, mégpedig így: „Mi a különbség a patkány és a mókus között? Semmi, csak a mókusnak jobb a sajtója”.

Hát nem ez jutott az eszembe, midőn Nógrádi György örökös biztonságpolitikai szagértő és fideszbérenc legújabb ámokfutásáról olvastam? Dehogynem, és én kérek elnézést a mókusoktól, patkányoktól, hogy egy lapra kerültek ezzel a holdvilágképű és legalja emberszerű organizmussal.

Ezúttal nem a beltenyészeti televízióban, hanem egy pestszenterzsébeti fidesz-szeánszon bukott ki belőle a cro magnoni, de ezt is cseszhetem, tőle is elnézést kell kérnem. Legyen elég annyi, hogy elővette a két éves agymacskáját újra, hogy keresztényi hangulatba ringassa az esernyős-savas polgártársakat, és tűzparancsról ábrándolt.

Egészen pontosan 2016-ban azt mondta: „A tűzparancs lenne a megoldás a menekültválságra. De aki ezt először kimondja, azt a liberális média szétszedi.” Most ezt a reneszánsz megoldást újra leföstötte a híveknek, mondván megint, hogy a tűzparancs kiadásától az borzasztja el őket – így, többes szám harmadikban nyílt meg -, hogy akkor nekik fog menni a sajtó.

Aztán, hogy így elültette a szeretet kis magvait a gyűlölet burjánzó táptalajára – ez is milyen kép má’ megin’ -, azzal búcsúzott a nagyérdeműtől, akárha Móka Miki, hogy eljön még hozzájuk, elhozza nekik a nyomdaszagú könyvét is, sőt, beígérte, hogy a gyöngyöző nunájú amazonok akkor majd szelfizhetnek is vele. Aztán hazamentek a legények.

Ez az egész ganyé elgondolkodtatott engemet, hogy hol is élek. Első nekifutásra felrémlett bennem ezeknek a sajtóval való meglehetősen ambivalens viszonya, hogy az a része, amelyik mókusként ábrázolja őket, mert az övék, az überfasza, bár írni azokban nem igazán tudnak. Mégis kedves a szívüknek mindahány párt-kézikönyv.

Ellenben az a szelete, amely megmutatja, hogy ezek valójában patkányok, azzal meg csak a baj van. Hogy nem győznek tutulni, reagálni, cáfolni, mert minden, ami a Habony-Mészáros hatáskörén túl leledzik, az csak báncsa a Viktorot. És nem a szórványszerű belhoni partizánokra gondolok most épp, hanem amelyek a vasfüggönyön kívülről mutatják meg az itteni barbie-világot.

Ilyen The Times és New York Times, meg Washington Post, vagy FAZ, de még sorolhatnám a végtelenségig, ki mindenki cimborál az ördöggel, mert nem érti az illiberalizmus és az unortodoxia világmegváltó erejét. Persze ezek mind Soros kottájából játszanak, sőt, mindegyiknek a Gyurcsány a főszerkesztője.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a Guardian kekeckedő tollforgatóját majdhogynem pofán nem vágják egy sajtótájékoztató keretében, ugyanis elkövették azt a hibát, hogy engedték kérdezni, mert megfeledkeztek arról, hogy kitiltsák, hallatlan.

A másik vetülete ennek a Nógrádi-habitusnak a vér íze lenne. Nem Ady módján, mint ismerhetjük, hogy „Nekem mindegy, az én fülemnek, hogy kéj liheg vagy kín hörög, vér csurran vagy arany csörög…”, hanem az egyszerű savas ember, meg az esernyővel kardozó nyugdíjasok egyszerű óhajtásaképp, hogy nem ártana, ha fröcsögne.

Ez ilyen keresztényi habitus, amely mélyen gyökerezik a nemzeti lélekben. Meg a viszkető tenyér, ilyenek. Hogy ütne az a jámbor lélek, meg rugdosódna, mint a mélymagyar Petra asszony, csak visszatartja, hogy még meglátják, meg, hogy mi lesz, ha megírják. Hogy elolvad az a kurva demokrata máz.

Pedig őszinte igény lenne a lövöldözésre a határon, főleg majd, ha a stopsorost is elfogadják, és maga a vezér dönti el azt is, hogy belülről ki mehet a közelébe, meg ki nem. S ha az a nyüves civil nem ért a szép szóból, nem fizette be a határvédelmi illetéket, meg még élni is mer, kaphat egy kósza sorozatot a fejébe.

Itt tartunk polgártársak, pedig voltaképp a kampány még el sem kezdődött igazán. Most lusta vagyok kiszámolni a nudli ujjaimon, hány hét még a világ, de nem túl sok. Viszont azt nagy örömmel venném, ha ennek a Nógrádinak már nem nyílna módja szelfizgetni a rajongó hölgyekkel, mert nem lenne, aki erre megbízást adna neki, ha tetszenek érteni, mi lenne az én szívem kósza vágya.

Viszont éppen ezzel nem sokat szokott törődni az a kajla Isten.

El a kezekkel Németh Szilárdtól

Mindenki prüszköl itten, akár egy náthás malac, hogy Szilárdunk az Arany János-emlékév fővédnöke volt. És? Ez nagyon is jól áll neki. Gondoljunk csak bele, és mindenki, aki most levegőért kapkod, akkor meg milyen jó érzéssel kuncogott, amikor a „Magyar vándor” című moziban a Fekete Laci volt Toldi maga, és hajignálódta a purhabból készült malomkövet.

A NER-ben ez a kép él Aranyról, ennyi maradt belőle. S mivelhogy N. Sz. alkatilag és horizontjában is egyívású Feketével, aki már ezer éve, meg míg a világ és még plusz hét nap, a világ legerősebb embere, tehát az „akikre büszkék vagyunk” tabló közepén csücsül, a reá hajazó Németh épp kapóra jött, ha már az irodalmárok kipusztultak a vérzivatarban, és itt maradt nekünk az egy szem Kerényi.

Különben is, mi feladata van egy fővédnöknek a NER-ben? A megfelelő helyre utalgatni a lóvét, és ez az Arany-féle még botrány nélkül is abszolválódott. Az sem derült ki például, hogy mondjuk Ákos, a dalnok együtt küzdött Toldival a toportyánok ellen, ilyen se szerepelt egy plakáton sem, akkor meg mi a jó franc bajotok van polgártársak? Ráadásul Németh még a birkózásban is legalább annyira otthonos, mint Aranyban.

Viszont tényleg aranyat ér ez az ember, legalább annyira, mint a mi Tállaink. N. Sz. göcsörtös élete során már munkálkodott az oktatás, a turizmus és a kultúra területén egyaránt, most pedig rezsiben és birkózásban utazik elsősorban, de mókamester is, ezt se feledjük. Mert milyen unalmasak volnának a napjaink nélküle, ha a bicskát nyitogatja is az ember zsebében, mégis csak vele van a móka meg a kacagás.

Mert az öniróna hasznos tudomány, viszont másokon röhögni még jobb. N. Sz. jó helyen van ott, ahol van. Mert tudtad-e én nyájasom, hogy hősünk eredetileg tanító volna? Ugyehogy nem. És azt képzeld el, ha még mindig a kis kölkeknek mesélné a Toldit, hány ígéretes gyermek rekedne meg a fejlődésben, miközben úgyis fogy a magyar. Sőt, ha mondjuk Kósára bízták volna ezt a nemes feladatot, akkor meg a kupakokba fulladt volna bele az egész nyüves cirkusz.

Jól volt ez így, ahogyan lezajlott. A magam részéről N. Sz. számlájára azt írnám csupán, hogy fővédnökként, miután a lopásokról rendelkezett, nem hatott oda, hogy Aranyról ne a bamba Toldi jusson a panelproli eszébe, hanem az „Őszikék” írója pédául, aki a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, és Ady előtt utat talált a kábé száz éves késésben lévő magyar irodalom számára a modernitás felé. De ez már annyira delikát dolog, hogy szerintem még Bayer sem ért hozzá.

Így hát, arra jutottam, hogy Hasek tollaival ékeskedek inkább, és bemutatom az ő szavaival, milyen érzéseket generál bennem az illusztrációként idebiggyesztett N. Sz. portré:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Ezzel szemben a face népe, ha szintén a Svejkből idézne, ezt másolná ide N. Sz.-re gondolva:

„..- Maga nem tehet semmiről – folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után…”

Hát, így valahogy, viszont nem szép dolog ez, polgártársak, méltatlan. Kikérem magamnak a Sziszi bántását, állócsillagunk ő minekünk, azért. És most mindenki nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jóvan.

Kinek fáj a hetesi pofon?

Egy év öt hónap felfüggesztett börtönt kapott, és másfél évre eltiltotta a pedagógusi hivatástól a kommunista bíróság Gyula bácsit, a hetesi tanerőt, mert éveken át pofonnal, nyakassal honorálta a magatartásbeli elhajlásokat. A gyerekek fejét osztálynaplóval, munkafüzettel ütötte, a lábukra taposott, hátukat rúddal ütötte – hol a diákok szeme láttára, hol a tanári szobában vagy a tornateremben.

Ilyen tapló nemzet lámpása mindenhol van, mindig volt, és mindig is lesz. Feltehetően a vak komondorba beleájult világban számuk még szaporodik is a munka alapú társadalomban és a nevelés központú iskolákban, ha egyáltalán napvilágot lát a ganyéság. Hetesen sem volt egyszerű, ha értekezleteken szóba került az ügy, jegyzőkönyvbe ez nem került, sőt, a vizsgálat alatt igazgató úr mindent el is követett, hogy a szőnyeg alatt maradjon.

Hasonszőrű igazgató urak is sokan vannak a NER-ben, ahol kontraszelektált bábuk direktorkodnak. Viszont, a pedagógusi törzsfejlődés jelen szakaszában még nem mindenki éri el az optimális szintet, amikor nem az iskolának, nem is az életnek, hanem Istennek, az államnak és a Pártnak állítanak elő megfelelő alattvalókat. Egyelőre még szorít az idő, igaz, nem annyira.

A jövőre esedékes választás évében a fülkeforradalom idején még csak ötödikes nyersanyag már voksoló proletár lesz, magában hordozva a NER minden ótvarát, amit az iskolában a Gyula bácsik vertek belé. És a rendszer ontja magából a hit és erkölcstannal meg a mindennapos testneveléssel felvértezett, írás-, és olvasásképtelen masszát. A Gyula bácsik hasznosak tehát a Cinege utca lakója számára.

Semmi sem tökéletes azonban, mindenhol vannak elhajló alakok, Hetesen is, olyanok, akiknek nem tetszik, hogy Gyula bácsi máttósan – ilyen is volt – püföli a kölkeket. Ők megmaradt lelkiismeretük foszlányaiból erőt merítve kiborítják a bilit, azt, amit sok kollégájuk nem mert megtenni, félve igazgató úrtól, aki a NER-től felhatalmazott élet-halál ura az iskolában. Viszont a tanár gyerekének is kell enni.

Ez így, ahogyan leföstöttem, égre kiáltó kicsi kis belügy, az ezután következő jelenség azonban már nem. Gyula bácsit elmeszelték a komcsik, a szülők pedig, ahelyett, hogy megnyugodtak volna, hogy a drágalátos gyereküket nem aprítják az iskolában, az ellen gerjednek, aki borított. A szülői munkaközösség vezetője kirúgatná az iskolából az ügyet kipattantó tanárt, mert nem tudjuk, milyen poklok vannak a fejében.

És, hogy a sötétség harmóniája még teljesebb legyen, az egyik önkormányzati képviselő arra szólította fel a kekeckedő pedagógust, költözzön el a faluból, mert szégyent hozott Hetesre. Ezen a ponton mondhatjuk, drága polgártársak, hogy megálljunk, mert itt van már a Kánaán. Így válik ez a Hetes üvegedénnyé, amelybe bambán néz az ember, felfedezve benne a NER végtelen sötétjét.

Kimondatlanul ugyan, de benne van a kívánatos rend, amelybe az ilyen nyitott társadalmas alakok rendetlenséget hoznak, fölszakítva a gyöpöket. Ahogyan a Kossuth térre újra belovagolt fehér lovon a kormányzó, úgy a birodalom távoli szegletében kialakult a tekintetes úr, tanító és a plébános szentháromsága, körülöttük pedig a bambaság masszív talapzata. És én kérek elnézést azoktól a hetesiektől, akik kilógnak a NER ideális masszájából.

Fölvethetnéd azt is, én drága olvasóm, hogy mi a rossebnek verem a nyálamat ilyen apróságokon, amelyek a falu határánál alig is érnek tovább. Mentségemül felhozom, ahogyan Adynak fájt a szerb komitácsi szíve, úgy nekem is a hetesi, üldözötté vált tanáré. Másrészt pedig azt kell megértenünk, hogy jövő áprilisban a döntések ilyen hetesi színtereken születnek meg, és a jelek szerint a Gyula bácsik ideje jön el megint. Ha fáj is ez nagyon.

A tótágas életérzés

OV kicsi kis álommanói megint szorgosak voltak, és azt fészkelték a fejecskéjébe, hogy amely idő alatt a nemzet apraja testnevel, nyög, izzad és halni készül, mindeközben szállja meg őt a haza letaglózó szeretete, hogy másra se bírjon gondolni, ha békaüget, kötélmász, kislabdát hajít vagy lóg a szeren, mint az alélásra a honért.

Ez nehézségeket okoz a rendszer csálé fogaskerekeiben. A kedves vezető ugyanis csak fölskicceli a gondolatait, mit is óhajtana, hogy az istenadta permanensen fejlődjön az ő jellemében és szellemiségében, aztán a csicskáknak ezt az egészet működőképessé kell tenni, ami viszont nem megy, és lányos zavarukban hülyeségeket beszélnek. Olykor kupakokat is.

Maruzsa Zoltánnak magas hivatala van, amihez minden bizonnyal eszet is csomagoltak neki a tízórai mellé. Ő a köznevelési helyettes államtitkár, aki magára vette a terhet, hogy kiszínezi az orbáni vázlatot, és bár ne tette volna, mindenkinek jobb lett volna úgy. Rövidre zárta a problémakört, és kijelentette, hogy a testnevelés alatti hazaszeretet az egy életérzés, akárha dolce vita.

Vagy la bella vita, netán united colors of benetton. Ezekről tudjuk, hogyan érzik az életet, a dekadens olaszok hedonizmusa ölt testet az egyikben, a benettonost meg el se merem mesélni, az tisztára gender. Beleborzong a talpai egymásra lépős magyar fiatal, Harrach vigyori pedig meghasonlik hallatán. Ne is beszéljünk róla, de még akkor is itt marad nekünk ez a hazaszeretet, mint életérzés, amely minden bércet és ürgelukat teljesen kitölt.

Ezzel kell valamit kezdeni, meg kell tudnunk, mire gondol egyetlenünk, amikor hazaszeretetről hadovál. Az ő gusztusának megfelelő körülírást a Pallas Nagy Lexikonjában találhatjuk:

„A hazához, ennek földjéhez, lakóihoz, nyelvéhez, emlékeihez érzett ragaszkodás, mely hasonlít a szülők iránt érzett szeretethez és tettekben is nyilatkozik: a haza iránt való kötelességek teljesítésében, szükség esetében saját érdekeinknek, a legfőbbeknek is, érte való mellőzésében, önzetlenségben, odaadásban, önfeláldozásban. Az egyesekből az együttélés: a vérrokonság, a közös nyelv, a lassan kifejlődő közös érzés és gondolkodásmód, közös erkölcs, szokás, közös történeti sors, közös szenvedések és örömök népet alkotnak, azaz oly közösség jő létre, mely nélkül az egyén semmi, mely az egyénre évezredek kulturai munkájának eredményét származtatja, melyben az egyén erejének főforrása van. Ösztönszerü viszonzása e sokféle jótéteménynek a haza iránt érzett szeretet, mely tudatossá téve az erkölcsi erények egyik legfőbbike. Csak nagy nemzeti hanyatlás korszakában gyengül ez az érzés, kap lábra az önzés, az egyén elszigetelődése, elzárkózása a közönség előtt, a magánérdekek kielégítésének hajhászása, a hazaszeretetnek szóval vallása, tettel megtagadása. De a hazaszeretet érzésének gyöngültével a nép erkölcsi ereje is gyöngül, összetartása lazul, képtelenné lesz nagy föllendülésre, nagy tettekre. A nemzetek akkor bomlanak föl, amikor a hazafiság érzése nem védi meg többé őket a nagy megpróbáltatások idején.”

Sínen vagyunk, ez kell a kedves vezető avítt és avas lelkének, ebben benne van a nemzetre leselkedő veszedelmektől, megpróbáltatásoktól kezdve minden, amire a NER-nek szüksége lehet. Éppen csak a Soros nem. Viszont az a gubanc vele, hogy ez olyan romantikus duma a nagyságos Millennium idejéből a múlt század végéből, mutatva a drága haza porosságát már akkor is.

Ebből a pallasos szócikkből maga Jókai mosolyog ránk, a drága ember, aki akkor merült nyakig a romantikába, és mesélt nekünk aranyemberekről, amikor a bűnös nyugaton Balzac már évek óta körmölte az Emberi színjátékot, Dickens meg rég halott volt, túl a Twist Olivéren. A mi irodalmunk csak úgy fáziskésésben volt, mint az egész ország és annak népei. Ezt a gátat szakította át először Ady, aki száz éve még mindig a feudalizmus ellen irkált, meg is utálták ezért, és meg is kapta a nyakába a maga Szabolcska Mihályát, mint mi most a penészes Orbánt.

Mégis sorsszerű ez az egész, igazolása mintegy annak, hogy miért leledzünk még mindig a múlt század harmincas éveiben. Aki pedig nem komálja a darutollat, hazaáruló. Sok Ady van máma, sokakat gyűlölnek is cefetül a hazát szeretők. Mindezt az adys lázadozást óhajtja csírájában elfojtani a NER, midőn futkosás közben magyarkodik a gyermekekkel, és ezt a pedofíliát a te csemetéddel teszi, nyájas olvasó. Neki ad puskát a kezébe, őt óhajtja lehülyíteni, hogy nemzeti színű legyen még a szeme szivárványa is. Így óhajt nacionalista pockokat tenyészteni a maga képére és hasonlatosságára, aztán majd kiderül, mire megy, amikor Istennek képzeli magát.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.