Kategória: ae bizottság

Gulyás G. miniszter hisz

Azt mondja Gulyás G. miniszter, nincs oka nem hinni Borkainak. Szíve joga, sőt, templomban így kell ennek lenni. Mari néninek sincs oka nem hinni Istenben, csak a józan ész lenne, de az meg nem szerepel a kelléktárban. Viszont és ellenben én meg Gulyás G. miniszternek nem hiszek, mert nincs rá okom, sőt, tovább megyek, mert méltatlan rá. Játszhatunk ilyet, hogy “Miben hisz, aki nem hisz”, mint Umberto Eco és Carlo Maria Martini, Milánó érseke, akik a nagy nyilvánosság előtt, levélformában közölték erről szóló gondolataikat a Liberal című folyóiratban, majd lett belőle egy klafa könyv.

Most képzeljük el, midőn minálunk meg mondjuk Kis Rigó László püspök levelez Nádas Péterrel a Magyar Nemzetben. De ilyet elképzelni nem tudunk, sőt Liberális című folyóiratot sem, egyáltalán párbeszédet sem, mint látjuk, itt megingathatatlan hitek vannak. A kételynek még a szikrája is halálos bűn, amit pedig Oroján Sándor, egri Fidesz-harcostól tudunk: az elhajlók ellenségek, a hitetlenség tehát bűn. Készen van a szekta, pont, pont, vesszőcske. (Pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a magyar basa.) Így valahogy, ez az élet Neriában, Kis Rigó méltóságán alulinak tartaná, hogy egy Nádassal levelezzen.

Esterházy meg idegenszívű, ellenben Borkai törzsökös magyar lehet, neki tehát hiszünk. Orbánnak is, sőt, Orbánban, ami azt mutatja, hogy a fideszes hit nem szakrális, hanem nagyon is racionális, ilyképpen hazug. A fideszes nem hitt Istenben, sőt, egyenesen tagadta azt, amíg érdekei úgy kívánták, Borkainak is addig hisz, amíg a nagyvezír ki nem adja rá a kilövési engedélyt, utána még az emlékét is eltörlik. Így alakulnak emberi sorsok, Borkai ma még nem szaralak, holnap viszont már pusztítandó vasút vagy gyárüzem. Hitünk a párt érdeke, a kérdés tehát az ezek után, hogy érdemes-e így élni, vagy csak terhes kötelesség lehangoló véggel.

Quidquid agis, prudenter agas, et respice finem. (Bármit teszel, jól tedd, és tartsd szem előtt a véget.) – Nevezhető ez tán kedvenc mondásomnak is Tolsztoj apónak köszönhetően, de, ha már idekeveredett az öreg, az ő hite meg arra int, hogy megalkuvás nélkül sem megy, mert az ember elmenekül Jasznaja Poljanából, és egy idegen állomásfőnök lakásán kell meghalnia. Nehéz dolgok ezek, Borkainak és Orbánban hinni nem ennyire megterhelő, viszont úgy meg nem érdemes élni, bár az élet mindenképpen halálos játszma, csak általában későn jön rá az ember. Van, aki sohasem, az ilyenek visítanak a leghangosabban a halálos ágyukon általában.

Gulyás G. miniszter abban is hisz, hogy tudna újságot írni. Úgy vélekedett Borkai kapcsán, hogy: „Ha én lennék a főszerkesztő, én sem foglalkoznék ezekkel az esetekkel, amíg nem érintenek politikai kérdéseket.” Hogy mit tart az ember politikai kérdésnek, az is hit dolga. Én úgy hiszem, hogy a közpénz ellopása ez a kategória, Gulyás G. miniszter nem hiszi. Mari néni a feltámadásban hisz, Pataky Attila az UFO-kban, a szomszéd Józsi semmiben, én magamat agnosztikusnak tartom, de ezen is lehet vitatkozni, és akkor eljutunk oda, hogy a valóságot egyáltalán meg lehet-e ismerni, vagy érdemes-e egyáltalán. S ha már Tolsztoj, akkor Füst Milán mért ne, ugye.

“…Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. Ezenfelűl adataim hibásak is lesznek. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz…Ezenfelűl: a gondolkodás szenvedélyes szükséglete némely embereknek. Ez pedig annyit jelent, hogy akkor is gondolkodnak, ha gondolataiknak semmi kézzelfogható eredménye nincs…”

Ilyen bajok is vannak, amiből kétségek sokaságai keletkeznek. Most például az a nagy dilemma, hogy választások lévén érdemes-e olyanokra szavazni, akik úgy hisznek – mindenben: Istenben, emberben -, hogy az nekik jó legyen, másnak ellenben véletlenül sem. Továbbá, érdemes-e szavazni azzal a bizonyossággal, hogy bármikor elcsalhatják az eredményt, ez is nagy dilemma. Amiből meg az következik, amit egy újabb klasszikus, az AE Bizottság tánczenekar mesélt el örökérvényűen, hogy aszondja: “Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” Ha ez az eszünkbe jut végül, káromkodunk csak, és fütyörészünk.

Segg és lélek

“…- Mit látsz, Laca?
– Kicsit halkabban kérdezd, mert nem látok olyan nagyot.
– Mit látsz?
– Egy nagy segget látok!
– Na, hát ez már valami.
– De nem is látom! Lehet, hogy csak hallucinálok!…”

Így szól az igazság az AE Bizottság Tánczenekar “Putty Putty” című fergetegesének elején, és így lehetett ezzel Kenderesi Tamás úszóember is. A messzi, dél-koreai Kvandzsugban, ahol vizes világbajnokság volt, és az Origo szerint nem is volt olyan fenomenális, mint a miénk, amelyik még mindig drágul, pedig már ez a másik is véget ért, szóval az úszóember a kiváltságosok minden dölyfével ott múlatta az időt egy éjszakai csehóban. Mert mit tehetne mást egy úszóember-sportember, mint éjszakai mulat.

Szóval ott sportolt a bárban, kocsmában, sekrestyében egyszerre, és látott egy segget, amely jószág egy dél-koreai lányé volt, s mivel nem tudta, hallucinál-e, megfogta azt a segget csupán kideríteni, hogy ébren van-e vagy álmodik. A valóság azonban nem ilyen költői. A lehangoló igazság az, hogy Kenderesi úszóemberből előjött a keresztény, magyarmacsó vadbarom, és megmarkolta azt a segget, mert már nyert valamikor egy bronzérmet is. És most az van, hogy Dél-Korea megtámadta magyar hazánkat, mert emiatt őt az ügyészség kérdőre fogja vonni.

És nem egy Polt a helyi erő, így baj lesz. De nem is ez az érdekes, hanem, hogy az eset miatt hazánk közönsége meghasonlott, ketté szakadt lelkében, s míg az egyik fele levágná Kenderesi úszóember farkát és kiherélné, a másik a dél-koreai ribancot szidja, aki hisztizik, mint egy fürdőskurva ahelyett, hogy elalélna a gyönyöröktől, mert egy keménytökű, keresztény, magyar macsó, pláne világhíres úszó, akinek van már bronzérme is, megfogta a seggét. Mint kitetszik, itt kulturális különbségek vannak, valamint éjsetét homály.

Mert az erőszakoló Kiss Laci bácsi úszóedzőt is támadták, pedig mennyi örömet adott ő népünknek, meg büszkeséget is, jó hírünket is, nemzeti nagyságunkat is. Ott is a megerőszakolt úszólány volt a hibás, mert kacér dresszeket viselt, kihívó volt a lába neki, egyáltalán, maga a létezése arra volt hivatott, hogy Kis Laci bácsi erővel leteperje, megkúrja, mint a Második Ukrán Front maga. A cemendékkel mindig csak a baj van, ennek a vágott szeműnek is muszáj volt seggének lenni, direkt odanövesztette a Kenderesi úszóember orra elé, mit tehet mást a szerencsétlen, megmarkolja.

Ám egy kommentben minden benne van a számtalan közül, ami született az ügyben, amit muszáj volt megjegyeznem, és idemásolni is. Ezt, kedveseim, egy nőnemű egyed fűzte hozzá a gyalázathoz, ilyen szemmel olvassuk, és meglátjuk benne Magyarországot magát: “Nem török pálcát felette. Megfogta a fenekét, kárt nem tett benne. Országunkban néha durvább dolgok vannak az éjszakában, a sok külföldi hogyan viselkedik, meg a Balatonon.” – ez nagyon töményül sötét szöveg, minden szeletét most föl sem fejtem, csak egyet, illetve azon merengek el, mert ebben is benne van a teljes, letaglózó magyar valóság.

Szóval mit hisztizik a kurva, nem esett kár a seggében. Nem tudom, miféle kár eshetett volna benne, hogy Kenderesi úszóember kiharap belőle egy darabkát, bicskával farigcsálja, vagy akármi. A testhez azonban, mint ábrándos idealistáktól tudható, lélek is tartozik. A segg a test része, következésképp, ha a seggét markolásszák idegen emberek a női egyednek, a lelkében eshet kár. Ilyet azonban magyar nő és magyar anya nem ismer a jelek szerint, ami felettébb sajnálatos körülmény és állapot, viszont egyáltalán nem meglepő. A NER-ben a nő voltaképp tárgy, szülő és főzőgép, mint azt nagyjainktól is tudhatjuk.

Most csak néhány dolog, hogy mért van ez így. Ákos dalszerző ember álláspontja a másik nemről: “A női princípiumot beteljesíteni. Hogy mondjuk, valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni. Anyának lenni.” Vagy Kövér pedellus részletesebb ideája: “Nem akarjuk Magyarországot férfigyűlölő nők és a nőktől rettegő feminin férfiak, a gyermekekben/családokban csak az önmegvalósítás akadályát látó jövőtlenség társadalmává tenni. Azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek ‘Ha férfi vagy, légy férfi’ című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk.”

Kenderesi úszóember huszonkét éves. Ő már a NER-ben szocializálódott, ezek között. Ez nem menti fel az alól, hogy képtelen egyenrangú félként tekinteni a női nemre, de magyarázat rá. Mint ahogyan az is, hogy a sportba ájult országban a keresztény, magyar macsóság mellett a kivételesség, a nekem ez jár tudata is belenevelődött, ha egy seggről van szó, ha pénzről, paripáról és fegyverről. Így torzítja el a NER féltett gyermekeinek csökött tudatát, s ettől már csak pár lépés a vak komondoros Balogh József álláspontja, aki, amikor kénytelen volt mégis bevallani, hogy meggyakta az asszonyát, elképesztő dolgokat hozott fel mentségéül.

Kétszáz kiló kakas feldolgozása, stressz a parlamentben, aggodalom a szeretett ember testi épségéért, zsinórban négy tanyaprogramos előadás, kölcsönadott bográcsok, közelgő falunap, pálinkára beszedett gyógyszer – ez mind-mind közrejátszott abban, hogy a leggyakrabban csak Terikéként emlegetett Sz.-nének, az élettársának 2013. április 28-án betört az orr-, arc-és a járomcsontja, úgy, hogy a tanúk szerint csak úgy ömlött belőle a vér azon a hajnalon. Kenderesi úszóember is tele volt stresszel és fáradtsággal, megmarkolta hát a lány seggét, mi van abban, baja sem esett annak a seggnek. Terikének sem az elsoroltakon kívül. Minden, mindennel összefügg azonban.

Így tehát az is idetartozik, hogy Illés Zoltán még államtitkári fénykorában azt mondta a parlamentben Széll Bernadettnek: “Attól, hogy ön szép, még nem következik, hogy ön okos”. Sőt, az is, hogy kies hazánk nem ratifikálja az Isztambuli egyezményt, amely a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről szól. Legfrissebben az új, nőnemű igazságügy-miniszter fejtette ki, mért nem. A kormány, úgymond “fellép a családon belüli erőszak ellen”. Ez minden bizonnyal elég, és az is, hogy Orbán Viktor Mihály meg nem foglalkozik nőügyekkel. Klafa, azaz, ide nekünk az oroszlánt is, mármint a női seggeket, mert mi bajuk lehet, ha csak belemarkolunk, ugye, és pláne naugye.

Mit látsz, Laca?

Az AE Bizottság Tánczenekar közismert és méltán népszerű kétsorosának – “Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok…” – második mondatát is választhattam volna címemül, mert voltaképp az felelt volna meg a gusztusomnak és mondandóm lényegének. Ámde hogyan nézett volna ki, ha a szerkesztőm mindenféle krikszkrakszokat tett volna némely betűk helyére, hogy megfeleljen a kényes közízlésnek, s pláne, ha le is cseréli nagy gonddal. Abba belehaltam volna, mint Majka a klipjében ahogyan meséli fekete-fehérben.

Az óvatosság persze érthető, hiszen a decens fehér és keresztény középosztálybéli úrasszonyok nagyon könnyen fölhúzzák a plasztikázott, fitos orrukat. Erre akkor találtam megingathatatlan bizonyságot, amikor a Facebookon a korszellemnek megfelelően némely egyedek Esterházy Pétert gyalázták holtában és írásművészetében, mert ez olyan trendi manapság. Ott szólt hozzá egy úrasszony, akinek feltehetőleg a valagából is böjti szelek fújnak: nem szereti az írót, mert csúnya szavakat használ.

Az ilyen érvek előtt pedig meg kell hajolni. És az ember nem emeli ki címbe, hogy egy nagy segget látok, amikor az Orbán köldökéből kinövő Nemzeti Sport főszerkesztő írásában eljut Mészáros Lőrinc ánuszáig, midőn körömszakadtáig védi a gyalázatos 2rule nevű márkát, amin viszont a fél ország hangosan röhög. Már innen kitetszik Virág elvtárs örök igaza, miszerint az élet nem habostorta, amihez én a magam szerény eszközeivel csak annyit tennék hozzá, hogy nem is babazsúr és emlékkönyvek lapjainak behajtott titoksarka.

Az írást, amely a segget látja, nem szedném ízekre, megtették ezt helyettem mások. Különben is, Szöllősi olvasatában, ahogyan volt szíves kifejteni, én “mindenre és mindenkire zsigeri gyűlölettel tüzelő ellenzéki média” vagyok, amit viszont kikérek magamnak. Itt, a kertben is egész jól eldiskurálok a rigókkal, ki sem hozom ellenükre az aknavetőt, sem a rongyos csúzlimat. Az ilyen Szöllősikre azonban tüzelek, és nem zsigerileg mint gondolni véli, hanem önös megfontolásból. A butaság megingathatatlan bátorsága ugyanis egészségügyi panaszokat okoz nálam.

Az olyanok különösen ritmustalan működésűvé teszik gyenge kis szívemet, hogy a 2rule létjogosultsága, mint nemzeti sportszermárka egyértelmű, ugyanis ’54-ben a VB döntőn azért kapott ki a magyar csapat, mert az Adidas a németeknek jó stoplit adott a csukájukra, a magyarok – 2rule híján – meg estek keltek a vizes füvön. Aztán: “Viszolyogtató, hogy az ellenzéki sajtó a rezsicsökkentés, a bankadó és egy sor más hasonló ügy után megint a multicégeknek szurkol.” – sőt, s ami a lényeg: “a tao-program milliárdjait most a nagy sportszergyártó multik rakják zsebre”.

Ezen a ponton föl is kiálthatnék, hogy aha, megvagy, elcsíptelek, mint Pelikán gátőr az ürgét, az a bánatod, hogy a futballba juttatott közpénz, miután jelleget váltott, nem szivárog tovább törvényesen és akadályok nélkül a mészárosi zsebbe. Viszont ilyet én nem teszek, mert úgyis az a törvény, amit csak akarnak, illetve és másrészt, szintén azt és annyit lopnak el, amit és amennyit csak óhajtanak. Ez már olyan alapvetés és evidencia, hogy énekelni róla fölösleges.

Az én gondom annyi már ebben a trutymóban csupán, hogy látszólag értelmes emberek mért csinálnak hülyét magukból nagy nyilvánosság előtt. Azonban, ha ennek a Szöllősinek a seggválasztásait nézzük, nem is meglepő, hiszen volt ő a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kommunikációs igazgatója, vezette az MLSZ sportosztályát, most meg főszerkeszti azt a lapot, amelynél megkurvulása előtt már dolgozott. Akkor az összes olvasó rajta röhögött, midőn tudósításaink lényege az elfogyasztott ingyenpogácsa minőségének tárgyalása volt.

Ezen kajánkodott az újságolvasó közönség. Viszont így visszanézve az akkori féktelen jókedvre, az is kitetszik, hogy Szöllősi útja a mostani ténykedéséig nyílegyenesnek tekinthető, az ilyen pogácsazabálókból lettek a NER leghűbb szolgái. És voltaképp ezen a dolgozaton sem kell csodálkozni nagyon, nem ad mást, mint mi a lényege. Az a tragikus azonban, hogy a helyzet szürreális és abszurd voltát ő nem is látja, lévén maga is benne csücsül a varázsgömb közepében. Innen pedig más horizont nincsen, mint valakinek a segge.

Ám, ahogyan annak idején a pogácsás tudósítások idején is megnyilvánult a szürreálián kívül élő proletár, ezt most is megtette. Egy nyájas olvasó a dolgozat után így visított fel: “Azt a redvás, Vuitton gumicsizmás, fideszkretén, krömpörköltös, sunyi életbe!” – Egyrészt, magam sem mondhattam volna ízesebben és tartalmasabban, másrészt viszont ebből is látszik, nincsen teljesen veszve minden, hiszen van még élet a NER tébolyodott világán túl. Ha a föld alatt is, de van.

Katatónia és hokimeccs

Mint a reménytelen helyzetben lévő ellenzéki média ótvaros tagja, kötelességemnek tartom, hogy ismét reagáljak Puskás Imre – Fidesz szóvivő, vagy mi a rossebb – vasárnapi elmebajára. Mert, bár rohadtul tele van vele a tököm, de így kell cselekednem, mert ezt követeli a rommá lőtt haza, és nem tehetek úgy, mint Störr kapitány apukája, aki „Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – Mondta, és csendesen elhunyt.” gesztussal került be F. M. feleségének történetébe.

Stopsoros, perszehogy. Ezt, ha például én vért hugyozok, vagy épp te, drága olvasó, akkor is elfogadják, különben sírba süllyed a nemzet, vagy O. V. potroha, ez még nem eldöntött véglegesen. Viszont ez a Puskás egészen sajátosan kezdett el beszélni a stopsorosról, mint akadálypálya, úgy föstötte le azt, valamint kisnyúl is, ha jól odafigyelünk. Aztán olyan új fogalmak is elhangzottak, mint határvédelmi illeték, amelyet majd attól szednek be, akitől csak akarnak, mert például kajla neki a füle, vagy görbe a farka.

És még sok mindent mondott ez a Puskás, amit most nem idéznék ide, mert mindenkinek a könyökén jön ki már, ami miatt voltam bátor elmondani, hogy én is unom, holott munkaköri kelességem ilyeneket olvasgatni. E tevékenységem során egyre inkább elhatalmasodik rajtam az a képzet, hogy ez a mi országunk valami ismeretlen sötétség felé tart, mintha egy orbitális fekete lukba zuhannánk, és utunkat, mint jelzőkarók, ilyen Puskás féle katatón mocskok jelölik ki.

Ilyenben kell szenvednie a fideszes bagázsnak, mert a robotika még nem elég fejlett, és a szingularitás is gyerekcipőben jár, e kettő híján pedig csak a fent emlegetett kór ritmusos rohamai magyarázhatják a vég nélküli ismétléseket. Viszont, hogy ezt is tudjuk, attól még egy csöppet sem lesz jobb, sőt, olyas érzés keríti hatalmába az embert, mint az A. E. Bizottság tánczenekar lemezborítóját, amely a következő bölcsességgel ajándékozta meg azt, aki harminc évvel ezelőtt tanulmányozta: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.” – és ez, valljuk meg, olyan igazság, amivel nehéz vitatkozni.

Viszont akkor mi a teendő? – Tehetjük fel a kérdést Lenin apánkkal – de megy ez nekem, de nagyon -, és akkor a hurkás ujjunkkal az ellenzéknek nevezett szürkés masszára bökünk, hogy viríccsá má, de nem teszi. Simicskától várják évek óta a nagy leleplezést, mondhatni azt, hogy egyedül döntse meg Orbánt, ha már egyszer felnevelte. És most itt az OLAF ledobja nekik a hőn áhított atombombát, és akkor mit csinál, na, mit? Saját magát, meg a listáit babrálgatja. Őrület.

Itt, Szombathelyen is például tegnap valami momentumos fickó utcaseprő jelmezt öltött magára, nekilátott takarítani az állomás előtti téren, mint a nép egyszerű gyermeke, és felszólította az ellenzéki pártokat, hogy álljanak be mögé. Ezt látván nem igazán tudtam se köpni, se nyelni, a nagyobbik baj, hogy a szavazópolgár sem tud majd. Hokimeccset lát ugyanis, ahol a felek komótosan leveszik a kesztyűjüket, akkurátusan szétverik a másik pofáját, a bíró pedig megvárja, míg kicsinálják egymást, csak aztán állítja ki mindkét barmot. – Ha szabad ilyen költőien ábrázolnom közállapotjainkat, ahol O. V. a csíkos ruhás mókus.

„Több millió bevándorlót kellene befogadnia Magyarországnak a következő öt évben, mert így tudja biztosítani a gazdasági növekedés ütemét – jelentette ki tegnap Orbán Viktor kormányfő. A társadalom elöregedésétől egész Európában tartanak. Magyarország akár tizennégymillió embernek is megélhetést tud biztosítani – mondta tegnap a magyar kormányfő az Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) üzleti ebédjén. Orbán Viktor a gazdasági növekedés fenntartását firtató kérdésre reagált úgy, hogy ehhez szerinte több millió külföldit kell foglalkoztatnia az országnak.”

Ezt 2001. június 6.-án írta az Origo, amikor még múkodott, és nem a felfedezés boldogsága miatt copyztam ide, hanem mintegy segítő kezet nyújtottam töketlen politikusainknak, hogy ne az utcát söprögetve óhajtsák elnyerni a nép elkínzott bizalmát, hanem mutassák be neki, hogy Orbán meg a csürhéje hogyan szarja szembe önmagát ciklikus rendszerességgel. Mindemellett persze nem ártana például az ország házában fölrúgni egy-két asztalt, amikor Soros csatakiáltással herélik ki azokat a civileket, akik voltaképp helyettük is tépik a szájukat. Hogy ne maradjanak tök egyedül a vérzivatarban.

Mondjuk, azért.

Konyhagyeplő

Már Adynak is baja volt ezekkel, és hát, nekik is vele. Bandi bácsi nem véletlenül irkált gémeskútról, fokosról, sivatagról és bambákról, meg, hogy mi a rossebet keres itt, arról. És ezek még mindig ott ülnek a szarhalom közepén, mint most például az Echo TV-ben, amely egészen sajátos jelenség. Oda járnak a pesti srácok panaszkodni a liberálbolseviki újságokra, meg az abban még szóhoz jutó újságírókra, akiket a program szerint Orbán Viktor ki fog irtani.

Szarvas Szilvesztert például nem fogja, mert ő is ilyen pesti srác, megfelelő szellemi horizonttal, és, ha még egy kicsit eldurvul, és még jobban viszket a tenyere, akkor nem a NAV-ot küldik rá, hanem egy lovagkeresztet hófehér paripán. Ez a csodaszarvas már felvezetésként arról elmélkedett ebben a tévében, csodálkozik, hogy nem szúrták le Tusványoson az Orbánt kifütyülő nőt. Látszott rajta, hogy ez neki tetsző végkimenetel lett volna, hogy a selejtje tudja, mire is számítson.

Aztán tovább szőtte omló álmait, amelyek így jöttek elő belőle:

„Felteszem a kérdést, hogy ez a hölgy mire számított? Odamegy Tusnádfürdőre, ahol azért jellemzően egy jobboldali, illetve hát tulajdonképpen csak egy jobboldali közeg van jelen, ez egy nyári szabadegyetem, itt együtt gondolkodnak, söröznek és beszélgetnek az emberek, és ő ott megpróbálja Orbán Viktort kifütyülni, hát mire számít. És hát, van ugye az a klasszikus székely mondás, hogy a medve nem játék a sör nem ital, hát ehhez hozzá lehetne tenni, hogy a székelyek nem puhák. Csodálkozom, hogy nem került elő a fokos, vagy éppen a bicska. Ennek egyébként egy szomorú változata is előfordulhatott volna.”

Ebben az egészben több érdekesség is van. Egyrészt látom, ahogyan a kalapjukban együtt gondolkodnak, amely kép egy hatvanas évekbeli párttaggyűlést idéz, másrészt pedig azt is, amikor, ha sok ilyet pofáznak, hogy a medve nem játék, akkor az igazi székely emberek leverik azt a kalapot a fejükről, mert voltaképp ők is le vannak nézve. Nem tudom, hogy képzeli ez a Szarvas a körülötte folyó világot, amelyben a XXI. században fokossal és bugylibicskával közlekednek az erdélyiek, és pláne hallgatagon szúrnak is, de ez az ő baja.

Meg persze a miénk, hiszen ez az a nívó, amely elborítja az országot a lapjaikból, a tévéikből, a rádióikból, és nem csak a végtelen sötétség a gond, hiszen annak elviselésére Németh Szilárd már kellően és naponta kondicionálja a választópolgárokat, és már fel sem tűnik nekik, hanem, hogy hisztiznek, keringenek, mint egy elcseszett dervis. Egyfolytában visonganak.

Ezt a pörgő, tobzódó, önmagát gerjesztő ámokfutást, az AE Bizottság Tánczenekar „Konyhagyeplő” című örökzöldjében hagyta az utókorra abból az időből, amikor a Fidesz még gondolatként sem létezett. Íme:

„kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak/ kések kések hatalmas kések/ kések kések népszerű kések/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szuperbicskák ultraszuronyok/ szépségem szépségének a titka/ a metafizikus csodabogárkozmetikus/ ó anyám/ kislábasok kisfazekak kistányérok kispoharak/ kisvillák és kiskanalak”

Nem tudom, látja-e az olvasó azt az eksztatikus állapotot, amelyet az idézett mű kifejez. Ilyet érezhet például Szijjártó külügyér-futsalzseni most épp, amikor egy aktuális kirohanása után Ausztriából a képibe vágták, hogy ő egy igen egyszerű organizmus. Ez fájhatna is akár, de csodabogárkozmetikus metafizikusként ilyenhez a tarajosnak fingja sincs. Meg az őt ajnározó betűkből élő szarvasoknak sem. Így lehet az, hogy amikor az ember szertenéz, és meglátja, hová jutottunk, akkor Ady után száz évvel maga is hajlamos elábrándozni azon, hogy mi a francot keres a Tisza partján, ami tulajdonképpen egy fogós, ravasz kérdés.

Varázslólekvár

Rövid helyzetrajz:
„Mit látsz, Lacó? Egy nagy segget látok. De lehet, hogy csak hallucinálok.”
(AE Bizottság)

A sors fura fintora, továbbá Isten és Orbán országló szándékai miatt a külügyeket fölzabáló futsalzseni Szijjártó et. most éppen „új világrendről” sző omló álmokat. Mindeme delírt arra alapozza, hogy a nagy vízen túli Trump adminisztráció egyelőre nem rúgott a valagába, de eljön az ideje annak is, mint ahogyan mindennek.

Szijjártó et. annak örül, hogy Donald kacsa nem akarja „importálni a demokráciát”, mint dekadens elődei, pedig nagy üzlet lenne benne meglátásunk szerint. A jólfésült elnök egyelőre saját hazájának szétkúrásával foglalatoskodik, viszont minden diabolikus baromsága mellett megvan az az előnye a mi hülyéinkkel szemben, hogy nem a saját zsebét tömködi.

Emlékezhetünk, még a saját csicsás tornyát is alig akarta odahagyni, pénzügyeinek intézéséről pedig lemondott. Itt, minálunk ezzel szemben éppen a pénzügyek vannak a kormányzásnak mondott ákombákom centrumában, erősen kihegyezve a szerzésre, és ennek törvénybe iktatására. Hosszú volna hét év ganajságait számba venni, imhol azonban két friss, ropogós példa.

A tao-pénzekhez úgy ragaszkodnak, mint vak komondor a csontjához. A bíróság úgy döntött, tizenöt napon belül ki kell adniuk, honnan jön ez a lóvé, és hová vándorol, mert közadat a közpénzek felhasználása. Viszont, mint tudvalévő, a közpénz jelleg el szok’ veszni minálunk, következésképp kellemetlen volna beszámolni róla. Az ítélet a mi fiainkat egyáltalán nem hatja meg, basznak rá, mondhatni, és a Kúriához fordultak, hogy a mocskot rejtegetni tudják.

A másik cukiság az eljövendő szerzéseknek ágyaz meg. Pártunk és kormányunk kitörölte a szankciókról szóló bekezdést a Nemzeti Kommunikációs Hivatalról szóló rendeletéből, emellett létrehoztak egy új, ámbár meglehetősen nehezen körvonalazható kategóriát a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra”. Innentől mindenféle skrupulus nélkül lehet szórni a pénzt, akinek csak akarják. Sőt, azt sem büntetik, ha nem veszik figyelembe a közbeszerzési törvény vonatkozó rendelkezéseit.

Hát nem délibábos rónaság az élet minálunk polgártársak? Lófaszt mama, hogy egy másik klasszikust idézzünk. És mi ezt itt, Hunniában guvadt szemekkel és bamba lélekkel nézzük, panelprolistól, ellenzékestül együtt, aminek nem nagyon lesz jó vége. Ez a „kiemelt fontosságú kormányzati kommunikációs feladatokra” kitétel azt takarja, hogy mindjárt itt a kampány, és az a szarmennyiség, amely eddig is hullott bele a pofánkba, hatványozódni fog. Ha már gondolatmenetünket a Bizottság tánczenekar kis színesével nyitottuk, zárjuk is azzal, bemutatva kies jövőnket, íme:

„Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ.”