Kategória: ákos

Tüntetők és tüntetettek

Petőfi-díjat kapott Ákos dalszerző és Nagy Feró csótány. Előbbi az év előadója lett kiadott zene nélkül, utóbbi életműdíjat vehetett át voltaképp életmű nélkül, de ezen lehet vitatkozni. Érdemük csak egy, de az alapos: nyalják a kedves vezető valagát, ami minden pénzt megér. Viszont teljesítmény nélkül díjat, kapni és adni is veszélyes foglalatosság, haszontalan időtöltés, mert torzulást okoz a lelkekben, és hazavágja az alattvalók értékrendszerét. Már, ha rendelkeztek egyáltalán ilyennel.

Egy társadalomban az uralkodó osztály, réteg, rend szerint kitünteti azokat, akik a szívének vagy eszméinek kedvesek, vagy a hatalmáért buzgólkodnak. Mások tüntetnek azok ellen, akik a kitüntetéseket osztogatják, néha a kitüntetettek ellen is. Olykor felcserélődnek a szerepek, a tüntetőkből lesznek a kitüntetők, ezekből pedig páriák, forradalmárból is vált már diktátor, míg diktátorokból meg halott. Ez is gyakori jelenség, a változás örök, csak a hülye hiszi a változatlanságot állandónak.

Egy hatalomra mi sem jellemzőbb, mint, hogy kit tüntet ki, és, hogy ki tüntet ellene, ha egyáltalán. Szezonja van most megint a kitüntetések és elismerések osztogatásának, tele van az ország boldog és elégedett manusokkal, akik kaptak valami plecsnit, és szentül hiszik, hogy meg is érdemelték. Hülye egy színjáték ez, mint amikor dedós módon Sheldon osztogatott magának kapitányi címeket, és nagyon elégedett volt vele, a többiek pedig csak legyintettek rá.

Ugyanígy legyint a NER népe már arra is, hogy ki mindenki kedves Orbán – és csicskái – szívének. S míg a kitüntetést adók és kapók arról vannak meggyőződve, hogy ők az ország színe-virága, okosak és szépek, tán illatosak is, azok, akiket az ilyen elismerésekkel voltaképp pofán köpnek, előbb-utóbb tüntetni indulnak (de ez nem egyértelmű és ziher). Nem azzal lesz bajuk esetleg, hogy őket nem tüntetik ki, hanem a rendszerrel, amely minden értéket lerombol, de legalábbis viszonylagossá tesz.

És a legvégén sem az lesz a gond, hogy talmi dicsőségek lengedeznek az országban, mert a józan ember azt mondja: tőle föl is dughatja a kedves vezető és a pincsije a plecsnijét. Hanem azzal támad majd baj, hogy a mindenféle keresztek, polgári meg másfajta vackok arra predesztinálják a pávákat, hogy az összes anyagi forrás is nekik jusson – mert hiszen annyira érdemdúsak -, a hatalomnak nem kedves emberek pedig éhen is dögölhetnek, lehetnek bármilyen okosak vagy tehetségesek. Így burjánzik el a középszer.

Rosszabb esetben a bávatag hülyeség, sőt, az aljasság is, ha például Bayer tagkönyvet vizslatjuk. Most mégsem azt nézem, hogy ez a rendszer mennyire igazságtalan, hanem, hogy jellegénél fogva hogyan öli meg a lelket, mert két irányban is gyilkol. Míg az érdem nélkül elismertekben az a fals tudat alakulhat ki, hogy a semmi teljesítményük mégis valami, az értékesekbe meg azt a tudatot plántálja, hogy lószart sem érnek. Ez skizofrén állapot meg téboly.

Nem csak azért, mert gyomorfekélyt vagy éhhalált okoz az egyik, míg narcisztikus öntömjént a másik oldalon, hanem, mert az élet minden területére átszivárogva – Mészáros is a tehetsége miatt gyarapszik, nem másért – azt a tévképzetet erősíti, hogy dolgozni nem érdemes, tudni valamit nem kell. Egyáltalán, teljesen elégséges az ütemes tapsolás, ami magával hozza a pénzt, paripát, fegyvert. Az ilyen rendszerek végül saját súlyuk vagy súlytalanságuk miatt roskadnak össze, de ez meg is gyorsítható.

Erre szolgálnának a különféle tüntetések, sztrájkok, és az elégedetlenségek más formái meg eszközei, amelyek a világ más szegleteiben oly hatásosak bírnak lenni, míg itt, minálunk egyáltalán nem. Mi tüntetni sem tudunk igazán. Ez vagy genetikai hiba, esetleg tényleg a vég, vagy a kettő együtt. Egy olyan ország, ahol Nagy Ferenc csótány a nyolc óra munkával hódít, Ákos dalszerző meg a százmilliárdos tévék infantilis szignáljait teszi le az asztalra, és van, aki tapsol is nekik, minden rosszat megérdemel.

Mint kitetszik, nem a két pártkatona díja fáj, mert ki nem szarja le a nyomorukat, hanem az ebben megbúvó tendencia, ahogyan minden következmények nélkül lekonyul az egész élet. Belehalunk az egészségügybe, hülye lesz a gyerek az iskolában, nem jár a vonat, nem viszik ki a leveleket, mállik az óvoda vakolata, szétrohadnak az utak, elcsalják a választást, lefejelik a romát, jóvanazúgy. Van tűzijáték meg stagyion, bugyog a cefre, az élet szép, három gyerek után már nagy autó is kapható. Ricse, ricse, beatricse hórukk: ez volt, ez is van. Megérdemeljük.

Kazincbarcikai Mozambik

Jászkarajenőn Földi László fideszes országatya átadott egy dűlőutat a forgalomnak, ami nyolcvanmilliót kóstált. A döngölt földön ezentúl zavartalanul száguldozhatnak a traktorok és a vaddisznók, szarvasoknak előzni tilos, számukra helikopteres átszállás biztosított a keresztség felvétele után. – Újabb napot éltünk túl a tébolydában, ahol minden lehet. Ilyen is, ahol az élet értelmét a népnek és népért élésben lelik meg bizonytalan tudatú egyedek, ami egy földútban manifesztálódik, mintegy odavetve a népeknek és népértnek, örülj, paraszt. Ha nem esik, még pöföghetsz is rajta kicsit.

Mert az élet nem habostorta Pelikán. Erről mindnyájunk Bíró Icája is tudna mesélni, akinek elvették a házát (házait) – állítólag maradt még kettő -, és a szenzációra éhes sajtó ebből akkora cirkuszt kavart, mintha zöld elefántok ugráltak volna át tüzes hulahop karikákon kalappal a fejükön, virággal a lukukban. Biztosan nagy művésznő a metállédi, sajnálom is őtet nagyon, mégis sírni valóan röhejes volt, midőn a házhoz küldött tudósítók fél óránként jelentkeztek be, hogyan is áll az ügy, megy, nem megy, átkozódik vagy zokog a művésznő. Ahogy kitetszett, a Fidesz itt bukott pár szavazatot, de nem eleget.

Tébolyda volt ez a kilakoltatás is, de az is, és sőtebben, hogy mindeközben pár millió honfitársunknak miként korog a gyomra. Ezt is lehetne közvetíteni sztereóban és három d-ben, de nem lenne annyira érdekes. Ica néni szépségpöttye jobban fizet Mari néni protkójánál, mert a nyomor is árucikk lett, látványosság az úri közönség számára, akik tele vannak öntudattal. Ezt mutatja például, hogy amikor a szemem láttára nem adott egy keresztény középosztálybeli vadbarom a koldusnak, akkor nem szelíden elhárította, hanem előadást tartott neki az adófizetés hasznáról, miközben jóllakottan böfögött Krisztusban testvéreim, ugye.

Ákos dalszerző úr meg Londonba ment aprót keresni, és a kellemeset a hasznossal összekötve kampányvideót készített. Ebben London utcáin Kazincbarcikára delirálta magát, ami már majdnem Mozambik. Ezzel sötét bőrű fajtársaira utalt, akik itt négerek, hazai vizeken pedig cigányok, Ákos dalszerző úr tehát nettó rasszista barom Ezért szereti őtet annyira egyetlenünk talán, hiszen – mint emlékezhetünk – ő meg Miskolcon riogatta a fehéreket a romákkal. És az a legszebb, hogy az ő romája, a Farkas Flóri meg a négerekkel riogatja a romákat, s ha ez így megy tovább, a négerek meg Orbánnal riogatják egymást. Mondom, hogy diliházban élünk.

Mert ugyan Ákos dalszerző úr Londonban érezte magát Afrikában, a pacalmeghajtású Németh Szilárd a magyar erdőkben tette ugyanezt, mert úgy lődözött kamerák előtt, mint valami elszabadult hadúr a szavannákon, aki holnap kiirtja egymillió honfitársát. Földutat adunk át szalagot vágva, gépkarabélyokkal pózolunk, miközben náci módon lenézzük a feketéket. Sok ez egy napra még ezektől is, és akkor Ica néni nyomoráról még nem is beszéltünk eleget, az éhező Mari néni meg el is felejtődik ebben a zűrzavarban. Pedig több figyelmet érdemelne, mint az egész díszes kompánia szőröstől meg bőröstől, szépségpöttyel és pacaltól zsíros aggyal együtt.

A koronát viszont mégis csak Orbán Viktor Mihály tette fel az aljassággal elegyes primitívségre, aki ezúttal nem ment el kampányolni egy óvodába sem, hanem hozatott egy példányt belőlük az irodájába. De nem az újba, oda csak az illiberális haverjait viszi. Nem a várbéli erkélyéről mutogatta a birodalmát Ádámnak, a kiválasztottnak, hanem az országházban fogadta őt. Három éves a gyerek, nem tehet róla, ha olyan világban él, hogy nem űrhajós vagy mozdonyvezető akar lenni, hanem Orbán Viktor. Viszont én a kedves anyuka helyében bábszínházba vittem volna, ott több a valóság, mint a kedves vezető lába tövében.

Nem Ádám volt az, aki Orbán-nézőbe vágyott. Normális három évesnek fingja sincs egy miniszterelnökről sem, csak vasorrú bábákról, kurtafarkú malacokról meg sárkányokról képzelődik. Maximum Piroskáról és a farkasról. Bármily lehangoló, be kell lássuk, az anyuka volt az, aki a kölkét használta eszközként, hogy Orbán közelébe férkőzzön. Brutálisabban: a kisfia farkával verte a csalánt. Ilyen országunk van, ami már magasabb hatalmaknak sem tetszik. Május van, és hófelhők gyülekeznek, az Isten siratja az emberi fajt, de leginkább a pöttyös seggű egyedeket, mint kitetszik, nem minden ok nélkül. Meg fog dögöleszteni minket a szakállas.

Az utolsó tangó Árpival

A tíz órakor kezdődő leálláskor – szokás szerint – megszólalt a hangszóró az összes irodában, recsegett-ropogott, majd kiszűrődött belőle az “Így kell járni, úgy kell járni” kezdetű dalocska. Ebből a ellaposodott fejű alkalmazottak tudták, hogy szerda van, és este táncklub lesz a társalgóban, ahová ugyan nem kötelező, de erősen ajánlott elmenni, mert rákerül a kartonra, hogy az alkalmazott milyen elszánással vesz részt a közösségi programokban.

Egy rossz pont, és máris lőttek a nyaralásnak, vagy a gyereket nem veszik föl egyik keresztény iskolába se, ami nélkül továbbtanulásra esélye sincs, és dolgozhat a Mészáros, Mészáros és Mészárosnál. Ez a cég az egész országra kiterjedt, és mindent gyártott, amire szüksége lehet az embernek, a macskatápon át a füldugón keresztül a zenélő játékvonatig. Voltaképp az egész országban csak ez az egy vállalat volt, ez volt a “Cég”.

A Párt és ez határozta meg Neria mindennapjait, amióta a nagy háborúban csapataink legyőzték az egyesült Soros-Migráncs-Európa-ENSZ seregeket Rezsi tábornok vezetésével, de a tudjukki – akinek a nevét azóta ki sem lehetett mondani – eszmei útmutatásával. Amióta a Rákos patakon haditengerészetünk szarrá verte az ellenséges anya hajóit, aki nem szült parancsra, és a kerítés is körbe ért teljesen, azóta béke volt, csak a TEK tankjai cirkáltak, de ezt mindenki megszokta már.

Aranka, aki tizenkilenc éves volt, és még nem szült – biztatta is a csoportvezető erősen, sőt, tréfálkozott, hogy be is segít, ilyenkor hülyén vigyorgott és kacsintott -, szóval Aranka a “Tömegtájékoztatási Szöveggyártó Központi Iroda” alkalmazottja volt, itt az engedélyezett régi regényekből kellett kigyomlálnia a nem megfelelő jelzőket. Most épp a “Szerelem a kolera idején” című alkotáson dolgozott. Ennek zöld utat adtak, mert sok volt benne a toszás, csak nerizálni kellett a szöveget.

Szóval Aranka hallgatta a hangszórót, benne Cser Ágnes sámánasszonyt, aki elmagyarázta, hogy este induljanak táncolni, hogy megelőzzék a csontritkulást. Akinek szükséges, igénybe veheti a nemzeti nagymama-szolgálatot, ez olyan volt, mintha Mikulást bérelne az ember. Zárásként még reklámot adtak, a “Fáj a torka? nincsen gondja, ha a Miatyánkot elmondja. – Imát az imaboltból!” kezdetűt a nemzet csalogánya, Ákos szintetizálásával ötven millióért.

Arankát ez az egész nem érdekelte. Ahogy a hangszóró elhallgatott, csak a táncon járt az esze, már hallotta magában a fiúk évődését, hogy “Lépjen a talpamra kisnaccsád”, ami után táncba vitték, és mindegyikből áradt a “Mészáros No5” kölni illata, szájukból meg a “Mészáros garantáltan házi kisüsti” savanyú szaga. Az igazán menők Habony-porokkal akartak hódítani, a gyengébb lányok ki is mentek velük a WC-re, ahonnan fehérlő orral és szakadt bugyogóval tértek vissza, de a teremfelügyelők ilyenkor félrenéztek, hadd játsszanak a fiatalok legyintéssel.

Aranka azonban nem vágyott máma ilyen hedonista örömökre. Illetve már régóta nem vágyott, mert Aranka szerelmes volt. Hiába tanította neki az alapszervezeti vezetője, hogy ez burzsoá csökevény, és matricázzon inkább, ügyeljen az ellenséges irodákra, sőt, Kásler atya is hiába magyarázta, hogy ábrándozás helyett a Tízparancsolatot forgassa főként, a szívnek nem lehetett parancsolni, és, mint meglátjuk, annak a szívnek meg is kellett szakadni.

Árpi volt az, aki elvette az Aranka eszét teljesen. Ez a karamell bőrű, fekete szemű és hajú, ábrándos tekintetű gyerek, aki emiatt teljesen kilógott a cserkész-egyenforma tömegből. Távoli óceánok meg őserdők vonzása áradt belőle, és nem “Mészáros No5” szaga volt, hanem csokoládéval kevert pipafüst illata, mint régebben a részeges bölcsészeknek, és amerre ment, egy szivárvány utazott fölötte, mint valami glória, ezért is volt magányos nagyon és örökre.

Aranka teljesen megszédült tőle, bár csak távolról látta olykor, mert a vers-osztályon dolgozott, és hihetetlen történetek keringtek róla, hogy dekadens szövegeket engedett át, meg is büntették emiatt sokszor, és fenyegették, hogy kirúgják. Mégsem tették meg, mert a nagy többség már olvasni sem nagyon tudott, csak a jelszavakat értették. Árpit néhányszor elvitték, úgy mondták, továbbképzésre, de mindig bambán jött vissza, napok kelletek, míg visszatért az értelem a szemeibe.

Aranka kicsinosította magát munka után. A sötétkék, nem kurta szoknyát vette fel, fehér blúzt nyakig gombolva, meg magas sarkú topánt, holott tudta, hogy attól megvadulnak a fiúk, sőt, alaposan befújta magát “Récsöl-démon” parfümmel, amitől a szomszéd kutyája felvonyított, és megrezgett a csillár. A klubban jótékony félhomályban rázták magukat a fiatalok a “Boldogasszony anyánk” diszkósított ritmusára, amitől apácapornó fílingje lett a teremnek, körben a felügyelőkkel, akik diszkréten rejtették el a gumibotokat a reverendájuk alá.

Ahogy Aranka belépett, meglátta, hogy csak egy ember ül a sarokban, és izzó szemekkel nézi, és ő volt, az Árpi. Arankának gumivá vált a lába, elfolyósodott és imbolygott, hóna alól izzadság-szökőkutak sprickoltak még akkor is, amikor, mint valami földöntúli Isten, hozzá lépett, és nem azt mondta, hogy csörögsz a talpaimon csajszi, hanem, hogy hölgyem, szabad, és Aranka nem volt se élő, sem holt.

Akkor sem, amikor Árpi a karjain vele odalibbent a zenepulthoz, ellökte onnan a dizsikölket, egy pendrájvot dugott a gépbe, kattintott, és föltekerte a potmétert a plafonig. Mint a végítélet, úgy dörgött föl a pampák hangja és az argentin kurvák bánata, és tangózni kezdett Arankával, hogy együtt haljanak bele a végtelen szabadságba. A lány fejét csak kevés ütés érte, amikor Árpit csépelni kezdték, és elcibálták mellőle.

A hajánál fogva húzták ki a teremből, bekapcsolták a füstgépet, s ahogy kitisztult a levegő, mintha semmi sem történt volna, a rend helyreállott. Aranka ott állt a terem közepén egyedül, és nem tudta, mindez megtörtént, vagy álom volt csupán. Teljesen megzavarodva elfogadott egy kis Habony-port, másnap pedig szakadt melltartóban ébredt otthon. A telekép bemondta, hogy migráncsot fogtak a mulatságon, aki régóta álcázta magát, elvette a munkáját sok embernek a hivatalban, és akkor tették ártalmatlanná, amikor meg akart erőszakolni egy magyar hajadont.

Aranka végignézett magán, a nem kurta szoknyáján, a szakadt melltartóján meg a gyűrött blúzán, a szívébe révedt, hogy megkeresse Árpit a mélyén, de nem találta már sehol. Nappal volt, indult a józan robot.

El a kezekkel Németh Szilárdtól

Mindenki prüszköl itten, akár egy náthás malac, hogy Szilárdunk az Arany János-emlékév fővédnöke volt. És? Ez nagyon is jól áll neki. Gondoljunk csak bele, és mindenki, aki most levegőért kapkod, akkor meg milyen jó érzéssel kuncogott, amikor a „Magyar vándor” című moziban a Fekete Laci volt Toldi maga, és hajignálódta a purhabból készült malomkövet.

A NER-ben ez a kép él Aranyról, ennyi maradt belőle. S mivelhogy N. Sz. alkatilag és horizontjában is egyívású Feketével, aki már ezer éve, meg míg a világ és még plusz hét nap, a világ legerősebb embere, tehát az „akikre büszkék vagyunk” tabló közepén csücsül, a reá hajazó Németh épp kapóra jött, ha már az irodalmárok kipusztultak a vérzivatarban, és itt maradt nekünk az egy szem Kerényi.

Különben is, mi feladata van egy fővédnöknek a NER-ben? A megfelelő helyre utalgatni a lóvét, és ez az Arany-féle még botrány nélkül is abszolválódott. Az sem derült ki például, hogy mondjuk Ákos, a dalnok együtt küzdött Toldival a toportyánok ellen, ilyen se szerepelt egy plakáton sem, akkor meg mi a jó franc bajotok van polgártársak? Ráadásul Németh még a birkózásban is legalább annyira otthonos, mint Aranyban.

Viszont tényleg aranyat ér ez az ember, legalább annyira, mint a mi Tállaink. N. Sz. göcsörtös élete során már munkálkodott az oktatás, a turizmus és a kultúra területén egyaránt, most pedig rezsiben és birkózásban utazik elsősorban, de mókamester is, ezt se feledjük. Mert milyen unalmasak volnának a napjaink nélküle, ha a bicskát nyitogatja is az ember zsebében, mégis csak vele van a móka meg a kacagás.

Mert az öniróna hasznos tudomány, viszont másokon röhögni még jobb. N. Sz. jó helyen van ott, ahol van. Mert tudtad-e én nyájasom, hogy hősünk eredetileg tanító volna? Ugyehogy nem. És azt képzeld el, ha még mindig a kis kölkeknek mesélné a Toldit, hány ígéretes gyermek rekedne meg a fejlődésben, miközben úgyis fogy a magyar. Sőt, ha mondjuk Kósára bízták volna ezt a nemes feladatot, akkor meg a kupakokba fulladt volna bele az egész nyüves cirkusz.

Jól volt ez így, ahogyan lezajlott. A magam részéről N. Sz. számlájára azt írnám csupán, hogy fővédnökként, miután a lopásokról rendelkezett, nem hatott oda, hogy Aranyról ne a bamba Toldi jusson a panelproli eszébe, hanem az „Őszikék” írója pédául, aki a tölgyek alatt szeretett ücsörögni, és Ady előtt utat talált a kábé száz éves késésben lévő magyar irodalom számára a modernitás felé. De ez már annyira delikát dolog, hogy szerintem még Bayer sem ért hozzá.

Így hát, arra jutottam, hogy Hasek tollaival ékeskedek inkább, és bemutatom az ő szavaival, milyen érzéseket generál bennem az illusztrációként idebiggyesztett N. Sz. portré:

„…- Tizedes úr – mondta az egyéves önkéntes -, így, ahogy a zengő hegyeket és az illatos erdőket nézi, maga Dante alakjára emlékeztet engem. Ugyanaz az átszellemült költőarc, gyöngéd szívű és lelkű férfi, minden nemes indulatot befogadni készen. Maradjon, kérem, így ülve, oly jól illik ez magához. Milyen lelkesülten, minden mesterkéltség és kényszeredettség nélkül dülleszti a szemét a tájra. Kétségtelenül arra gondol, hogy milyen gyönyörű lesz, amikor tavasszal e kopár tereken tarka mezei virágok szőnyege terül majd el…”

Ezzel szemben a face népe, ha szintén a Svejkből idézne, ezt másolná ide N. Sz.-re gondolva:

„..- Maga nem tehet semmiről – folytatta csitító hangon az egyéves önkéntes -, az élőlényeknek igen sok fajtáját és csoportját a természet tökéletesen megfosztotta az intelligenciától, hallotta már azt a kifejezést, hogy emberi butaság? Nem lett volna határozottan jobb, ha maga valami másfajta emlősnek születik, és nem viseli azt a hülye nevet, hogy ember és káplár? Óriási tévedés, ha azt hiszi magáról, hogy maga a legtökéletesebb teremtmény ezen a világon. Ha levágják a csillagjait, akkor maga egy nulla, akit teljesen érdektelenül agyonlőnek minden lövészárokban, minden fronton. Ha odavarrnak magának még egy olyan kis piszkot, és a zupás nevezetű élőlénnyé léptetik elő, akkor se mondhatjuk el magáról, hogy most már rendben van. A maga szellemi láthatára csak még jobban összeszűkülne, s ha majd végső nyugovóra helyezi valahol a harctéren azokat a kulturálisan elsatnyult csontjait, az egész Európából senki se fog sírni maga után…”

Hát, így valahogy, viszont nem szép dolog ez, polgártársak, méltatlan. Kikérem magamnak a Sziszi bántását, állócsillagunk ő minekünk, azért. És most mindenki nyugodjon meg, mert attól megnyugszik. Jóvan.