– Szóval, professzor úr, a miniszteri állásra jelentkezik?
– Igen. Miért, van más is?
– Rendőr, postás, vasutas. Kisvasutas, teszem hozzá.
– Maradok a miniszternél.
– Melyik érdekli?
– Több is van?
– Rengeteg.
– Az tetszene, ahol okosnak kell lenni nagyon.
– Olyan nincs.
– Milyen van?
– Önnek a Balog tiszteletesé állna jól.
– Az mivel foglalkozott?
– Ne érdekelje. Egy a kérdés, lojális ön, hűséges, szervilis?
– A végletekig.
– Akkor nem lehet baj.
– Ez az a kormány, amelyikért élni, halni akarok.
– Helyes. Nyelve van?
– Mint a kaméleoné.
– Nem fél használni?
– Verdesek, nyaldosok.
– Nagyon jó. Miért akar miniszter lenni?
– Nem akarok.
– Hogyan?
– Mondták, hogy legyek. Mi több, hogy ajánlatos lennem.
– Értem. Térjünk át a szakmai életútjára.
– Melyikre, az orvosira, vagy a történészire?
– Az érdekelne, hogyan látja a világot.
– Nagyon jól, kiváló szemészem van.
– Nem így értettem, a világnézete érdekelne. Isten?
– Szeretem őtet, az összes szenteket tisztelem, még az aprószenteket is.
– Teremtés vagy Darwin?
– Ne is emlegesse nekem azt az eretneket. Meg kéne égetni. Teszem hozzá, ha elnyerem az állást, a követői meg is kapják. Olyat lehet?
– Azt hiszem, nem.
– Öreg hiba.
– Tetszik a lelkesedése.
– Igyekszik az ember.
– A Föld lapos?
– Milyen legyen?
– Amilyennek tapasztalta.
– Már láttam a peremét álmomban.
– Gyakran álmodik?
– Egyfolytában.
– És miket?
– Ilyen tudósos dolgokat.
– Például?
– Gyógyításról sokat.
– Hogy?
– Ha betartjuk a tízparancsolatot, nincs rá szükség.
– Ne mondja. Érdekes, megfontolandó idea.
– Örülök. Tudja, hogy ősrobbanás sem volt?
– Honnan gondolja?
– Én magam nem láttam, senki nem látta, kitaláció, spekuláció, egy nyamvadt video nincs róla. Akkor? Kérdem én.
– Tetszik a határozottsága. Oktatással is kellene foglalkoznia.
– Ugyan!
– Sajnos. Ért hozzá?
– Menni fog Isten segedelmével az is.
– Van elképzelése?
– Kéne?
– Nem feltétlenül, azért mégis, valami halvány derengés.
– Nem kell túlzásokba esni.
– Kapisgálja már.
– Az iparkamara mondja meg úgyis.
– Beletrafált.
– Az ikszet ismerjék azért.
– A szívünkből beszél. Mondja, magyar ember ön?
– Árpád házi egyenest.
– Kiváló.
– Semmiképp sem finnugor.
– Olyan halszagú, ugyan.
– Ugyehogy.
– Misejáró ember ön?
– Ott lakok a sekrestyében.
– Helyes. Semjén elvtársat ismeri?
– Nem volt szerencsém eddig.
– Majd lesz.
– Tehát elnyertem a hivatalt?
– Honnan tudnánk?
– Nem önök döntenek?
– Hová gondol? De gyanús. Van akarata?
– Legyen?
– Egyáltalán ne. Önálló gondolata?
– Szükséges?
– Imperialista maszlag.
– Akkor nincs.
– Helyes. Majd megkapja a szókészletét.
– Kérem?
– Mit mondhat, mit gondolhat, egyéb szabályok.
– Ezek szerint van esélyem?
– Ha sokat kérdezősködik, nem lesz.
– Bocsánat.
– Majd belejön.
– Értesítenek majd?
– Egyáltalán nem.
– Az eredményt honnan tudom meg?
– Szokott ön újságot olvasni, hetilapot?
– Olykor. De csak a tiszta forrásút. Magyar Idők, ilyenek.
– Tökéletes. Az elkövetkező időben szerezzen be Figyelőt.
– Miért?
– Abban benne lesz minden. Előbb tudják, mint mi.
– Világos. Azért remélhetek?
– Azt lehet. Meg imádkozni.
– Szűz Máriához? A magyarság miatt, tudják.
– Ugyan. Magasabb helyre. Cinege utca, ki nem mondom a nevét, legyen elég ennyi: RBNVKTR.
– Ja, hát úgyis benne vagyok a láncban.
– No, akkor nincs semmi baj. Örültünk.
– Én jobban.
– Na, menjen már, kis huncut.