Mindenféle zokogások

Amikor apai nagyapám úgy ötven évvel ezelőtt meghalt, felesége, a nagyanyám a temetésen nem cirkuszolt, nem csinálta a fesztivált, hanem odajárult a ravatalhoz, megpaskolta a koporsó oldalát, és elbeszélgetett az urával: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Ennyit mondott neki, nem többet, nem kevesebbet, de hogy mennyire zokogott a bogra kötött kendője alatt, azt senki sem tudta. Biztosan nagyon, mert hamarosan ment utána, és most ott lebegnek kézen fogva a Hold és a Vénusz között. Ha tiszta az éjszaka, látni lehet, ahogy integetnek.

Akár sikoltozhatott is volna a nagyanyám, téphette volna a haját és a ruháját, mert ő még abban a korban született, az ivódott a génjeibe, hogy ilyet lehet, sőt, szükséges is. Ennek ellenére a halál akkor még nem volt olyan iszonyú, mint a mai elidegenedett és gépies korban, hogy nem tudnak mit kezdeni vele az emberek, csak elfordítják a fejüket és suttognak. Nagyanyám annyit megőrzött még a történelem előtti időből, hogy kopogtasson a koporsón, mert pertu volt a halállal, de már két kor peremén imbolygott, ezért volt furcsa az akciója az összegyűlt rokonságnak, s hát még nekem, a kölöknek.

Mindezen azért volt alkalmam elmerengeni, mert, mint ahogyan Vajna halálával sem tudott mit kezdeni az internet népe, most meg az özvegy gyászával képtelen megbirkózni, és küldi el melegebb helyekre, kurvázza le, vagy veszi védelmébe vérmérséklet és adott világnézet szerint a nemzet Timijét. Holott csak kulturális jelenségként kellene tekintenie rá, és mindjárt jobb lenne a kedve. Az mindjárt látszik, hogy munkás feladat celeb-özvegynek lenni, olyan sokrétű ismereteket feltételez, amivel a nemzet Timije még nem rendelkezik, de majd legközelebb megfelel a kényes feladatnak.

Azon megy a szörnyülködés egyébként, hogy mit művelt az özvegy a temetésen, hogy ott fetrengett a sír mellett zokogva. Ezért feni a fogát rá a nagyérdemű, színjátéknak nevezve a látványos fájdalmat, pedig nem tudhatják a szív igazi titkait. Még az is lehet, hogy őszinte fetrengés lett volna, ha lett volna, ámde nem volt az. Mint kiderült, azért heveredett a földre az asszony, mert egy üvegdobozban némi aprópénzt, egy imakönyvet és szivart helyezett el a halott mellé, ami gesztus már túlmutat téren és időn, a múlt mélységes kútjába meredve. Ha a nemzet Timije ezt nem is tudta, és mégis a gyökerekhez tért meg önkéntelenül.

A dakota törzsfőnökkel a lovát, a fáraókkal harci szekereket, Csin Si Huang-ti-vel, az első kínai császárral egy egész agyaghadsereget temettek el, kinek mire van-volt szüksége a másvilágon az itt maradók szerint. Timi szerint Andynek pénzre, imádságra és szivarra, amivel az özvegy akaratlanul is kijelölte néhai férje helyét és fajsúlyát nemzetünk nagy halottjai között, csak még nem tud róla, és nem is fog soha. Nézzük el ezt neki nagy kegyesen, mert, mint már említettem, óriási volt a nyomás, hogy balról egy miniszterelnök, szemből egy terminátor, ki ne jönne zavarba ettől, tegyük a kezünket a szívünkre.

Meg még persze a népek is, az ezerfejűek, akiknek meg kell felelni, mennyi legyen a smink, a fekete, a sírás meg a zokogás, hogy ez nem túl sok-e, nem színpadias, vagy kevés épp. Ebből jól kijönni nem lehet, hát persze, hogy leheveredik a földre az ember lányos zavarában. A gyásznak annyiféle alakja van a Föld nevű bolygón, a nemzet Timije megjelenhetett volna fehér ruhában, Andy testét feldarabolhatta volna és keselyűk elé vethette volna, fejjel déli irányban, esetleg jobb oldalára fektetve, arccal Mekka felé temethette volna el. Számos más lehetőség is van, ő ezt a keresztény-római-görög rezsiset választotta. Nagyot nem tévedett, csak ezzel az üvegdobozzal.

Ezért őt megvetni, kinevetni nem kell és nem illő, elgondolkozni rajta azonban igen, de azt is csak módjával. Miután megállapítottuk, hogy amit a nemzet Timije előadott, az a pörformansz voltaképp multikulturális attrakció volt egyedi ízekkel, akkor a kívülálló szenvtelenségével elégedetten csettinthetünk, hogy ez is megvolt nagyobb bajok nélkül és Isten segedelmével. Ennél több figyelmet egyáltalán nem érdemel, főleg nem az indulatok és érzelmek olyan túláradását, amit kiváltott. Ez fölemészti az energiákat, eltereli a figyelmet a lényegről, ami vagy az, hogy mért nem csácsognak a madarak pirkadatkor, vagy pediglen, hogy mért fáj a fejem. Mert fáj.

Mindenféle zokogások

Amikor apai nagyapám úgy ötven évvel ezelőtt meghalt, felesége, a nagyanyám a temetésen nem cirkuszolt, nem csinálta a fesztivált, hanem odajárult a ravatalhoz, megpaskolta a koporsó oldalát, és elbeszélgetett az urával: Te vagy aptya? Jóvan aptya! – Ennyit mondott neki, nem többet, nem kevesebbet, de hogy mennyire zokogott a bogra kötött kendője alatt, azt senki sem tudta. Biztosan nagyon, mert hamarosan ment utána, és most ott lebegnek kézen fogva a Hold és a Vénusz között. Ha tiszta az éjszaka, látni lehet, ahogy integetnek.

Akár sikoltozhatott is volna a nagyanyám, téphette volna a haját és a ruháját, mert ő még abban a korban született, az ivódott a génjeibe, hogy ilyet lehet, sőt, szükséges is. Ennek ellenére a halál akkor még nem volt olyan iszonyú, mint a mai elidegenedett és gépies korban, hogy nem tudnak mit kezdeni vele az emberek, csak elfordítják a fejüket és suttognak. Nagyanyám annyit megőrzött még a történelem előtti időből, hogy kopogtasson a koporsón, mert pertu volt a halállal, de már két kor peremén imbolygott, ezért volt furcsa az akciója az összegyűlt rokonságnak, s hát még nekem, a kölöknek.

Mindezen azért volt alkalmam elmerengeni, mert, mint ahogyan Vajna halálával sem tudott mit kezdeni az internet népe, most meg az özvegy gyászával képtelen megbirkózni, és küldi el melegebb helyekre, kurvázza le, vagy veszi védelmébe vérmérséklet és adott világnézet szerint a nemzet Timijét. Holott csak kulturális jelenségként kellene tekintenie rá, és mindjárt jobb lenne a kedve. Az mindjárt látszik, hogy munkás feladat celeb-özvegynek lenni, olyan sokrétű ismereteket feltételez, amivel a nemzet Timije még nem rendelkezik, de majd legközelebb megfelel a kényes feladatnak.

Azon megy a szörnyülködés egyébként, hogy mit művelt az özvegy a temetésen, hogy ott fetrengett a sír mellett zokogva. Ezért feni a fogát rá a nagyérdemű, színjátéknak nevezve a látványos fájdalmat, pedig nem tudhatják a szív igazi titkait. Még az is lehet, hogy őszinte fetrengés lett volna, ha lett volna, ámde nem volt az. Mint kiderült, azért heveredett a földre az asszony, mert egy üvegdobozban némi aprópénzt, egy imakönyvet és szivart helyezett el a halott mellé, ami gesztus már túlmutat téren és időn, a múlt mélységes kútjába meredve. Ha a nemzet Timije ezt nem is tudta, és mégis a gyökerekhez tért meg önkéntelenül.

A dakota törzsfőnökkel a lovát, a fáraókkal harci szekereket, Csin Si Huang-ti-vel, az első kínai császárral egy egész agyaghadsereget temettek el, kinek mire van-volt szüksége a másvilágon az itt maradók szerint. Timi szerint Andynek pénzre, imádságra és szivarra, amivel az özvegy akaratlanul is kijelölte néhai férje helyét és fajsúlyát nemzetünk nagy halottjai között, csak még nem tud róla, és nem is fog soha. Nézzük el ezt neki nagy kegyesen, mert, mint már említettem, óriási volt a nyomás, hogy balról egy miniszterelnök, szemből egy terminátor, ki ne jönne zavarba ettől, tegyük a kezünket a szívünkre.

Meg még persze a népek is, az ezerfejűek, akiknek meg kell felelni, mennyi legyen a smink, a fekete, a sírás meg a zokogás, hogy ez nem túl sok-e, nem színpadias, vagy kevés épp. Ebből jól kijönni nem lehet, hát persze, hogy leheveredik a földre az ember lányos zavarában. A gyásznak annyiféle alakja van a Föld nevű bolygón, a nemzet Timije megjelenhetett volna fehér ruhában, Andy testét feldarabolhatta volna és keselyűk elé vethette volna, fejjel déli irányban, esetleg jobb oldalára fektetve, arccal Mekka felé temethette volna el. Számos más lehetőség is van, ő ezt a keresztény-római-görög rezsiset választotta. Nagyot nem tévedett, csak ezzel az üvegdobozzal.

Ezért őt megvetni, kinevetni nem kell és nem illő, elgondolkozni rajta azonban igen, de azt is csak módjával. Miután megállapítottuk, hogy amit a nemzet Timije előadott, az a pörformansz voltaképp multikulturális attrakció volt egyedi ízekkel, akkor a kívülálló szenvtelenségével elégedetten csettinthetünk, hogy ez is megvolt nagyobb bajok nélkül és Isten segedelmével. Ennél több figyelmet egyáltalán nem érdemel, főleg nem az indulatok és érzelmek olyan túláradását, amit kiváltott. Ez fölemészti az energiákat, eltereli a figyelmet a lényegről, ami vagy az, hogy mért nem csácsognak a madarak pirkadatkor, vagy pediglen, hogy mért fáj a fejem. Mert fáj.

Meg vannak elégedve

Szinte még közhírré sem tette az Állami Számvevőszék, hogy most aztán vizsgálni fogja a Fidesz-t is meg a KDNP-t is mint a rosseb, az erről beszámoló újságokon még meg sem száradt a nyomdafesték, de már végeztek is vele. Tegnapelőtt meséltem az ÁSZ buzgalmáról, mint friss hírről (És játszunk tovább), tegnap már kész is volt minden, és nem dicsekvésből, de az általam megálmodott forgatókönyvvel csakis.

Azt mondta az ÁSZ, hogy “a két párt gazdálkodásának törvényessége biztosított volt, a könyvvezetés és a gazdálkodás során betartották a jogszabályi előírásokat”. Nyilván, mi mást is tettek volna, csak az a kérdés, az ÁSZ honnan jött rá erre, tekintve az idő valószínűtlen szűkösségét. Úgy lehetett, hogy azt mondták a pénztárnokoknak: becsszó, hogy oké, ők feleltek, hogy becsszó, és kész is volt. Vagy még ennyi sem. Vagy csak kisnyúl.

Ez engemet viszont, mivelhogy előre tudtam, egyáltalán nem érdekel. Az inkább, hogy a Fidesz-nek 2107-ben másfél milliárdos bevétele volt, ami már egy kisebb gyárüzem zakatoló gőzgépekkel, ilyenek. Azt, hogy ezért a pénzért mit állítanak elő, mindenki maga döntse el, nekem volnának ötleteim az ügyben, viszont, mivel ingatagok a lábaim, semmi kedvem bíróságra szaladgálni velük. Majd ha autóval jönnek és feketével, hajnalban, akkor abba beszállok nagy kegyesen.

Kitetszik azonban, hogy milyen sokba fáj nekünk a saját elnyomásunk. Ez itt közpénz ugyanis, és nem feliratos pólókból meg bögrékből származik, hanem a panelproli zsebéből. Tudjuk, hogy a demokrácia drága dolog, de, hogy a diktatúra is ennyire költséges, arról most gyűjtjük a tapasztalatokat dögivel. Úgy tűnik, nagyon sokba kerül, ezek szerint azonban futja rá, és annyi, amennyit csak akarnak meg nem szégyellnek, és ezek nem ilyen szende lyánykák, mint tudvalévő.

Fidesz-es szempontból azért hasznos ez az illiberális kereszténydemokrácia, rövidebben lószar, mert nincsenek benne semmiféle gátak és korlátok. A felül lévők azt csinálnak, amit csak akarnak, az alul lévők pedig és azonban nemhogy azt mondanák, hogy nem tudnak a régi módon élni, hanem még a másik orcájukat is odatartják. Sőt, miközben sziklák állnak ki a homloklebenyükből, kenyérrel hajigálódnak visszafelé.

Összegyűlik az egész csürhe egyébként a Balatonon most majd. A Mészáros gázos szállodájában futnak össze, egy egész kétszáz szobás szállodát lefoglaltak három napra, amely hosszú idő arra szolgál, hogy a tavaszi ganyéságokra fölkészüljenek, megerősödjenek a hitükben, elhatalmasodjon rajtuk az összetartozás húgymeleg érzése, amit a karámban csordaszellemnek hívnak csak. Az ilyesmire úgy van szükség, mint sivatagi szomjazónak Mészáros ásványvizére például.

Azért is érdekes a helyszín, ez a Mészáros szálloda, mert ebben különösen érnek össze a dolgok. Először megveszi közpénzből, aztán szintén ebből följavítja, hogy méltó legyen a csürhe fogadására, amely aztán odaözönlik és a közpénz milliárdjából bérbe veszi az egészet, három napig zabál meg iszik, és ez a bevétel viszont már teljes egészében és visszavonhatatlanul a Mészárosé. Nem, mintha szüksége lenne rá, csak mégis, miheztartás végett.

Mert, amikor azon tűnődtem-tépelődtem, hogy vajon milyen terméket állít elő a Fidesz, mint Orbán Viktor & Co., akkor ebben meg is kapjuk a választ. És még kék plakátokat meg hülye leveleket is, ezt se feledjük. Valamint szakmányban gyártja az olyan mocskokat, mint a ceglédi önkormányzat Fidesz-es asszonya, aki megszavazta, hogy szaré’-hugyé’ adjanak el egy ingatlant, majd villámgyorsan meg is vette, hogy véletlenül kárba ne vesszen, el ne kallódjon.

Ő is jól demonstrálja kicsiben az országot, azt a nagy egészet végül is, ahogyan rohad szét, válik nem ebek martalékává, hanem ezek tulajdonává minden. Az utolsó szaros pelenka is, miközben az ÁSZ rendben lévőnek találja a dolgokat, a nap pedig vidáman süt a temetéseken. Az Andy Vajnáén is, ami szintén közpénzből zajlik majd, viszont halandó oda be nem teheti a lábát. Így születnek az istenek mifelénk.

Gyász

Mi lesz velünk nagymama? Halottról jót vagy semmit! Na végre, fölfordult ez a patkány. – Ezen a skálán, nagy érzelmi és szókincsbéli gazdagsággal reagált a hírre Neria népe, miszerint hetvenöt éves korában elhunyt Vajna András György parókakészítő, filmiparos és kaszinómahinátor, egyben remigráns offshore-lovag és Orbán-kegyenc. Meghalt az egyik leghíresebb magyar, foglalta össze velősen érzelmeink felkorbácsolódásának okát és indokát az egyik lap, és kályhának ennyi elég is.

Mindeközben Füst Milán arra tanít minket, hogy hitvesünket, s annak szeretőjét féltékenységből megölni teljességgel fölösleges. Mert állhatunk ott a két hulla fölött lihegve miután kibeleztük, lelőttük vagy megfojtottuk őket, hiába. Már nem tudjuk elmesélni neki, hogy látod, te ribanc, mit tettél velem, s ezért veled én, hogy megbosszultam, s ez most nekem jó, teneked viszont nem. Mert épp fordítva, őneki már mindegy, magunk gyilkosok azonban tovább gyötrődünk, mert mindig annak nehéz, aki itt marad.

Ő nem tud mit kezdeni az élettel, mert azt kell elviselni, a halált viszont már nem. A gyászoló bömböl mindig a hiánytól, míg ellenben az elhunyt elégedetten mosolyog, ahogyan azt Ivan Iljicsen keresztül Tolsztoj nagy bölcsen elmesélte nekünk, és egyben azt is, hogy épp ebben van a halál fenségessége az élettel szemben. A halottról minden felelősség és kötelem lehull, az itt maradó pedig görcsösen akar értelmet adni az anyag káprázatának. Hogy angyal volt ő, vagy pediglen Belzebub, holott a galádságok vissza már nem vonhatók, és csókot sem ad ő többet soha már.

Kőkorszaki népeknél, mint amilyenek a dakoták, megeszik mondjuk a legyőzött ellen szívét. Mussolinit hasonló ösztönökből húzták föl fejjel lefelé, és ezért pisálták le a hulláját. Vajna András Györggyel virtuálisan történt ez meg tegnap, amit lehet elítélni, ellenben fölösleges. A megalázott és megszomorított nép sérelmei mindig előtörnek, történelem előtti igazságtételre vágyik, ha ennek módja egy komment a halálhírhez, akkor úgy. A parókakészítőnek ettől rosszabb nem lesz, és az okádóknak sem jobb, lásd Füst Milán tanait, csak az nyer bizonyságot, hogy az ember késztetései ugyanazok, mint tízezer éve.

Biológiai szempontból fajunk egy trópusi, szőrtelen, ragadozó organizmus, és erre, mint mázat rakta rá a kultúrát meg az isteneket civilizációval spékelve, viszont ez a ruha olykor lehull róla, és megmutatkozik a benne rejlő vadállat. Nem szomorú ez, nem öröm, nem érdem vagy nem aljasság, állapot. Ilyen démoni dolgokról szólnak a nagy regények és tragédiák, zeneművek és versek, pszichoanalízisek és részeg, pirkadatig elnyúló vallomásos beszélgetések. Vajna András Györgyöt majd eltemetik, viszont az emléke itt marad egy darabig.

A testet elföldelik vagy elégetik, és annak semmi, de semmi köze nem lesz, mint ahogyan már ma sincs a névhez, mert csupán jórészt víz, szén, ilyenek. Olyan elemek, amelyek milliárd évekkel ezelőtt szétszóródtak a végtelenben, hogy itt, ezen a ponton egy sajátos anyaghalmazzá álljanak össze, amit valami különös ok miatt Vajna András Györgynek neveztek el. Ez az alak és forma most föloldódik, így a gyalázkodók sem a halottat szentségtelenítik meg, hanem csak a nevét, s amit az szimbolizál, összefoglalva talán a saját nyomorukat.

A hús lázadása, ez az abszurd, mondta volt egészen bölcsen Camus, amiből is kitetszik, hogy a zsidó-keresztény kultúrkör, ráadásul kiegészítve a némethszilárdi görög-római vonulattal, nem nagyon bír mit kezdeni a halál iszonyatával. Egyrészt misztifikálja, másrészt pedig büntetésként tételezi, holott, ha nem az élet ellenpontjaként, hanem annak részeként, a körforgás elemeként tekintene rá – ha már keleten van a bölcsőnk -, akkor belenyugodna abba, hogy a karma úgyis elvégzi a dolgát, függetlenül attól, mit átkozódik ő, vagy esetünkben mit fényez az Origo meg a többi nyalonc.

Viszont akaratlanul is ezirányba haladnak a dolgok. Hiszen az összes átkozódást és tömjénezést fölfoghatjuk úgy is, mint a Bardo tödol elvégzését, ami a Tibeti halottaskönyv általi cselekedet. Ez ugyanis a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén keresztül az azt követő időszak során negyvenkilenc napig olvassa fel a tudnivalókat a távozó lélek számára, hogy segítsen neki megszabadulni az újjászületés körforgásából. Függetlenül attól, hogy a test milyen állapotban van, fizikai valójában létezik-e még, vagy elhamvasztották akár. Mindenki mondja a magáét, csak már nem tudja, kinek.

Ez történet velünk tegnap, és lehet értelmezni így is, meg úgy is. Csak egy valamit nem szabad feledni, éspedig a hatalomnak egyáltalán nem. A vulkánként feltörő indulatok megmutatták a fölhalmozódott keserűség mérhetetlen nagyságát, ami most így keresett utat magának, viszont le nem csillapodott. Mint meséltem, ösztöneiben az ember még Cro-magnoni, ami nem civilizálatlanságot, hanem géneket jelent, s abban a pillanatban, amikor ezek erősebbek lesznek a kultúra mázánál, minden lehet. Ilyen mussolinis kifejletek vagy pediglen kisnyúl. Ez eszembe jutna, ha Orbán Viktor lennék, ami viszont hála Istennek nem vagyok.

Barca

Az a helyzet, hogy igazából és voltaképp én nem is szeretem a focit, így tisztára Dávid Ibolya, ellenben indul a vonat nélkül, ha tetszenek emlékezni a legújabb kori magyar nácizmus első hullámveréseire. Olyannyira nem szeretem, hogy például most is, a nagycsöcsű horvát elnökös Vb-t sem figyeltem annyira, és az éjszaka soha véget nem érős, na, ugye EB-t meg még inkább, mer’ csak. A Barcát aztán viszont mégis, ebből fakadólag ki érti ezt az egészet?

Mert különös dolog a kajla emberi lélek, hogy hogyan esik szerelembe. Én például családilag predesztinált voltam a Fradira, és néztem is a Kékesen, de a rezgés elmúlt, tovasuhant, mint az első, ábrándos romantika, aztán ezek meg jöttek, ezek a katalánok. Nem villámcsapásosan és első látásra, hanem mondhatni úgy, olyan alapos ismerkedés, együttélés után, és már régen, Cruyff körül és Ronaldinho előtt, most meg pláne, mert nem lehet a szívnek parancsolni egyáltalán, ilyen csalfa az.

Viszont, mivel az ember NER-lakos, az is önmagából fakad, eleve elrendelt szinte, hogy máma meg, amikor az alattvaló a Barcelonáról ábrándol és mesél, nem Messivel foglalkozik, sem a kapafogú Suarezzel. És még csak nem is a Camp Nout fösti le szavakkal, vagy a Montjuicot, esetleg a Santa Eulália-katedrálist, mert a Sagrada Familiát úgysem lehet. Hogy szóval, ez ünnepi alkalommal, amikor szívem választottjáról irkálok, a mese mégsem róla szól, hanem Orbán Viktor anyukájáról illetlen felgondolásokkal.

Mert ilyen ez a NER, benne az élet csak káprázat, tűz imbolygatta árnykép a barlang falán, semmi sem igaz teljesen, illetve az egész egy ótvar hazugság. Az van, gyerekek, hogy most már, midőn a fülem lekonyul és a fogaim is lazulnak, továbbá reszket a térgyem kalácsa, egyszóval iramlok az ősök felé, oly kedves volt a szívemnek és a testemnek, midőn hosszú őszi estéken mint valaha a Kékesen a Fradit, úgy most a Philipsen a Barcát lehetett nekem nézegetni. Viszont most már nem.

Az úgy történt, ott kezdődött, hogy a parókakészítő, ez az Andy megkapta hozományba vagy jussba a kaszinókat, vele a TV2-őt csurig migráncsos reklámmal, és ebből a kettőből – meg még ki tudja miből nem – annyi pénze lett a szivarosnak, hogy csinált egy Spiler TV-t is, amely a sportot óhajtja hazafias nevelésre használni. Olyan cserkész-óvodásosan, mivelhogy a tévé ezeknél arra való, hogy uszítsák a bávatag népeket, ilyképp csesznek arra, mit kíván a magyar nemzet.

A magyar nemzet a sporttal foglalkozó tévétől azt kívánja, mivel ez a Spiler erőnek erejével megszerezte a La Liga – a spanyol láblabda bajnokság – közvetítési jogait, hogy akkor nézhesse, ellenben ezt a Spilert sehol fogni nem lehet. Mint egy hasonképp fölhorgadó honfitársam malíciózusan fogalmazott, maximum a Vajna Timike budorájában, sehol máshol. Úgyhogy épp forradalmi a hangulat, olyas felhangokkal, mint a netadó idején. Úgy látszik, ilyesmivel igen, éhező családok képeivel nem lehet kihozni a béketűrésből a NER lakosait, ami megint csak megfontolandó jelenség.

Viszont ez a Spiler TV nem bír megegyezni egy szolgáltatóval sem, hogy vegye be a kínálatába. Se Telekom, se UPC, semmi. A Spiler TV a NER-ben nem látható, se a Messi tehát és a kapafogú Suarez. Odavannak az őszi estéim, és rengeteg magyar családapáé is. Ezt azért mondtam így mellékszálként, mert mindenki meghülyült a családok éve alatt, és a kedvenc tusfürdőm sem úgy ajánlgatja magát, hogy férfiaknak, hanem az a neve, hogy Apu. Szinglik nem fürödhetnek vele, őrület. De ez csak mellékszál a Barcához képest.

Mert egy normális világban ez úgy zajlana, hogy egy sportcsatorna megpróbál minél több szolgáltatóval megegyezni, hogy minél több emberhez eljusson a műsora. Ez azért volna jó neki, mert a hirdető sokkal inkább hajlandó olyan sportesemény közben hirdetni, amit milliónyian látnak, szemben az olyannal, amit csak húszezer mókus. De ez nem normális világ, mint az tudvalévő. Ha ugyanis egy TV-csatorna akkor is megkapja a pénzt, ha a rosseb se hirdet náluk, mert senki sem nézi az adásokat, akkor ne csodálkozzunk, ha ez a csatorna nem törekszik megegyezésre.

Hogy így kicsesznek a férfinépekkel, annak az oka és indoka nem ismeretes. Feltehetnők, hogy így próbálják a nemzeti fodball felé terelni a figyelmet a ló nincs, szamár is jó alapon, ez azonban nem valószínű. Sokkal inkább, hogy a NER eszenciája böffent elő, a mindent bekebelezés, hogy az övé legyen, aztán a többi meg le van szarva. Ez lehet, csak ez öngól. Pár százezer emberrel kicsesztek megint, s ha most emiatt nem mennek az utcára (nem mennek), négy év múlva akkor is rájuk szavaznak.

Ez a titok, a NER vajákossága, hogy egyenként kúrnak ki mindenkivel, szinte már nincs olyan réteg, amelybe bele ne gyalogoltak volna, s ha összeadjuk a csalódott egyeseket, az jön ki, hogy tömegben meg imádják ezt az egészet. Ez pedig vagy ördöngősség, vagy pedig csalás. Más megfejtés nincsen, és ebbe legalább annyira bele lehet őrülni, mint a Barca meccsek hiányába. És mégis hiába mondja az ember, hogy Orbán anyukája illetlen módban, minden marad a régiben. Sőt, egyre szarabb.

Szájra véve

Majka, született Majoros Péter a szájára vette Vajna Tímea nevét, és elhajtotta őtet az ótvaros francba, minden joggal, ezt tegyük hozzá. Ez a Tímea meg kikelt magából mind az összes íkújával, hogy hogyan képzeli, hogy a szájára veszi, és ezzel belépett abba a sorba, amelynek az elején ő áll, aztán következik miniszterelnök úr, a végén pedig ott áll a teremtő Isten maga.

Ebből is kitetszik, hogy itt és most nem celebvágta történik, hanem kultúrtörténeti kifestőkönyv lapjait látjuk, de leginkább a NER vizsgálata abszolválódik öléggé karcosan, erről kezeskedek.

Itt van nekünk mindjárt az elején a névmágia, ez az ősi aktus, amely tiltja az evolúció egy bizonyos fokán álló humanoidoknak, hogy valamely személy vagy istenség nevét használják, a szájukra vegyék mintegy. Abból az elvből kiindulva, hogy a név a lehető legteljesebben hozzá tartozik a viselőjéhez, senki sem juthat birtokába, senki se tudhatja meg, mert ezáltal hatalmába kerítheti a név viselőjét.

Ezen a metóduson alapszik a totemizmus is, amiből látszik, hogy a vallásoknak is megvan a maguk fejlődéstörténete. A júdaizmus őskorában sem lehetett kiejteni Isten titokzatos nevét, amelyet JHVH rövidítéssel, a Tetragrammatonnal helyettesítettek, és a Brian életéből tudjuk, mi várt arra, aki ennél bővebben, például Jehovaként emlegette a teremtőt. Kapott pár hegyeset és laposat a bordái közé.

Ha ennél is tovább ment a delikvens, mint Lillith, az igazi első asszony, aki elsutyorogta a Tetragrammaton fölfejtését, úgymint Y(od) – H(é) – V(au) – H(é), akkor meg egyenest Sátán vált belőle, mutatva, hogy a képzeletnek nincsenek igazán határai.

A Tízparancsolat másodikja is így szól: „Isten nevét hiába ne vedd!” Ebből is kitetszik, milyen erős ez a tiltás, hogy évezredes babramunkával egészen máig hat, és ilyen Semjéneket állít elő nekünk a semmiből, meg Illés államtitkárokat is, persze. Ő volt az ugyanis, aki nem is oly rég Szél Bernadettet rótta meg így a mi országunk házában: „Képviselő asszony, a miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára.”

Az ilyen humoreszkek azt mutatják nekünk, ezek úgy vélik, hogy elemelkedtek az anyaföldtől, mint Nicanor atya a forró csokoládé segítségével. Továbbá a seggükből is böjti szelek fújnak oly bőséggel, hogy Neogranormon legyen a talpán, amelyik a lafogó cafatjait megorvosolja. Ilyen pisze orrú nekik a lelkiviláguk.

Majka sem volt kellően óvatos, és Vajnánét nem a hagyományoknak megfelelően VJNTM-ként emlegette földig hajolva, és ezzel a férj, elsöprő haragját is magára zúdította. A nemzet kasszinósából ekképp szakadt ki a vadbarom:

“Kezd elegem lenni a napokban megjelent, a feleségemet rossz színben feltüntető szándékos lejárató kampányból. Egyúttal azt üzenném mindenkinek, aki érintett az ügyben és különösképpen Majoros Péternek, ha fontos az állása és hazai boldogulása jobb, ha még egyszer meggondolja, miket ejt ki a száján, különben eltiprom. A továbbiakban nem tűröm el feleségem pocskondiázását, még ha emiatt kíméletlen eszközökhöz is kell folyamodnom.”

Édes a lelkem, és megkérdeznénk, hogy ki a lófasz is ő, ha nem lebegne előttünk Damu Roland példája, amit nem féltés miatt, hanem miheztartás végett ajánlanék Majoros úr figyelmébe. Neki is volt afférja a nénivel még Palácsik korából, és lehet, hogy Damu egy állat, de kínjában elrebegte egyszer, kinek köszönheti, hogy kiherélték, és, hogy most már csak hálni jár belé a lélek.

Ennek a szivarosnak. És, hogy idáig eljutottunk, emlékezzünk meg akkor a NER-ről, amelyik a mindenható Orbán mellett ilyen degenerált kiskirályokat állít elő házmestertől a tankerületi igazgatókig, akik a hatósugarukban élet és halál urai. Ilyenekkel van tele az egész elcseszett ország, akik gondoskodnak arról, ha Viktorunk duci karjai személyesen nem is érnek el minden barlangba, a csápjai azért ott legyenek.

És mára végeztem is, köszönöm a megtisztelő figyelmet.

Nyelvórák kezdő magyaroknak

Voltaképp mai Fidesz-léptékkel nem is pénz az a kétszáztíz millió, amit kormányunk Kárpátaljára tolt a talicskája eldugott szegletében turhával kevert Túró Rudival együtt, amely termék magyarságunk letéteményese, a londoni menekültek csábító szirénje. Viszont, hogy mire kúrja el, az megér egy misét, ha már Párizs is, ugye.

Semjén et. az, aki két lovaglás és három szalonka-gyilkosság közt nemzetünk megmaradásáért felelős, és valljuk meg, érti a dolgát. Ebből a kétszáztíz millióból újmagyarokat gyártanak, egészen pontosan „magyarul nem beszélő határon túli magyaroknak szerveztek tanfolyamokat”, hogy értsék, kire kell szavazni majd a levelükben.

Tudjuk, hogy Szűz Mária is magyar volt, az arámi meg egy szabolcsi nyelvjárás, az idő viszont egyelőre még lineárisan telik, a Szeplőtelen tehát már nem tudja a megfelelő helyre tenni az ikszet, bár még az is lehet. És még a Fletót szidják, hogy idegenbe szakadt véreink ellen politizál, amikor ilyen ganajságok ellen tutul, és milyen igaza van.

Még akkor is, ha Molnár MSZP góré Karácsonnyal az oldalán hitet tesz a Fidesz csalása, az ilyen szavazati jogok mellett. Hát hol élünk elvtársak? Itt, az ugaron, amelyet annak vezére magyarul nem tudó mókusokkal akar megtartani, akik itt sem élnek, tán soha nem is jártak Záhonyon innen, és ezt mosolyogva nézi az összes böszme magyar, hajtogatva, hogy összefogással legyőzhető a gonosz, hát, a rossebeket.

Azért föl kéne tenni a ki a magyar kérdést is már egyszer. Minden búvárkodás helyett például Faludy Gyuri bácsi-e, aki, amikor angolul kezdett álmodni a nagy vízen túl, hazamenekült, hogy Recsken kössön ki, vagy a filmügyi biztos, akire szintén ráférne egy gyorstalpaló úgy magyarilag, mert úgy ő sem tud már elég régóta, ha valaha birtokában volt egyáltalán az ikes ragozásnak.

Másrészt okosaink is elmesélhetnék az óriási Magyarország térképbe beleájult, darutollas honfitársainknak a tutit, miszerint erdélyi véreink nem abban a kultúrában nőttek fel, mint a csúti paraszt. Elég kevés közük van egymáshoz azon kívül, hogy nagyjából megértik a másikat, de ez már bonyolult, mert távol esik attól a tébolytól, hogy a Szíriuszról is magyar nótákat sugároznak a kis zöld emberkék, akiknek viszont piros pötty van a seggükön.

Aztán nem ártana abba is belegondolni, hogy Pártunk minek nézi a pénzért megvehető ukránokat. Hogy ők a mindenkori Péntekek, akiket Robinson Crusoe módján megtanítunk magyarul, és megtérítjük a keresztényi hitre.

Akárhogyan is forgatjuk ezt az egészet, büdös. Igaz, Orbán et. annak idején életterekről szőtt omladozó álmokat, mint tetszenek emlékezni. Ez az ukránoknak szervezett magyar nyelvi tanfolyam pedig már a gyarmatosítás kezdete, és alig is különbözik a nácikoktól, akik szintén az ukránokkal (is) szórakoztak.

Most már nem emlékszem rá pontosan, melyik állat, de vagy a Himmler, vagy a Göring nevű fejtegette velük kapcsolatban, elég, ha annyit tudnak németül, hogy a vezért éltessék és megértsék a parancsokat. Így lesznek most is. Semjén et. odahat a tanfolyamával: annyit tudjanak, kire kell szavazni áprilisban, és ennyi elég is a magyarsághoz.

Ezen az egészen el kéne merengeni kicsinyég. Vagy felháborodni is illik azért. Ordítani, na.

A malac érési ideje, meg a repülő maki

Miután Szijjártó külügyes kisdobos lejattolt Rodrigo Dutertével, aki tudjuk, milyen áldott lélek, legott megszületett a győzelmi jelentés a Fülöp-szigetekről, mert anélkül nem megy.

A csatából csakis azzal térhetett meg a visszafelé nyilazó tarajos, és kékszegélyű kistányéron – akárha Osztap Bender – nyújtotta át szeretett vezetőnknek, valamint az ő népének a tutit, hogy ezentúl özönölhet a magyar malachús a trópusokra, mert van még hová fejlődni.

S lám, mit ád Isten, máris 2001-be röpített bennünket az időgép, mert megboldogult Torgyán bohóc volt képes ekkora hatalmas sikerekre és baromságokra, mikor is elmesélte a magyar gazdáknak, hogy a dél-chilei cseresznyefák nem ütik meg magyar fajtársaik színvonalát, így hatalmas lehetőségek vannak a két ország éghajlatbeli különbségeinek kiaknázására. Például amikor Magyarországon érik a cseresznye, Chilében nem, és fordítva. Az ilyen különbségek ésszerű kihasználása folyamatos cseresznyeellátást biztosítana mindkét ország számára. – Ábrándolt a doktor.

Azóta ezt már tanítják, és valóban, minden magyar és chilei polgártárs másfél évtizede egész évben két pofára tömi a cseresznyét. Ahogyan a hajdanvolt kisgazda a thaiföldi király titkos tanácsadójával arról is megállapodott, hogy paprikát, zöldséget és dísznövényeket vesznek tőlünk, libafarmot létesítünk a távoli országban, és beszállunk a thai krokodilbőr-feldolgozásba is. Ezek az álmok is zakatolnak, ugye.

Ilyesmi tárgyalásokat folytat a jelenben szerte távoli földrészeken Szijjártó et., aki a mai hülyeségről gondoskodik, viszont Torgyán legalább szórakoztató volt, Szijjártón viszont nem lehet röhögni.

Ő a Hitlerjugend konok elszántságával hajtja végre, amit parancsba kap. Most ugye például, hogy a magyar malac más ütemben érik, mint a ’szigeteki, elsősorban az éghajlati különbségek miatt, és az együttműködés okán mindkét országban egész évben biztosított lesz a húsellátás, ilyesmi.

Viszont egészen másról van szó. Házi kedvencük, az Eximbank ugyanis egyből kijelentette, hogy ötszáztíz millió eurós hitelkeretet nyit meg az együttműködés támogatására, ami azért is felettébb érdekes, mert az eddigi export-import kétszáz millió dollár volt a ’szigetekkel, a hitelkeret tehát többszöröse a jelenlegi forgalomnak. Ugyanezt eljátszották már Új-Zélanddal is, hogy legyen mit osztani a havereknek, azért.

Ugyanis ez az az erszény, amelyből került a TV2 megvásárlására Andy Vajna filmügyi kormányhülyének, több mint hatmilliárd forint, ugye, és jutott a miniszterelnök közeli barátjának, Garancsi Istvánnak is tizenhat milliárd a kopaszi-gáti építkezésre. Egyik beruházásnak sincs köze exporttevékenységhez, és emiatt már az Európai Unió statisztikai hivatala is vizsgálódik, a rohadék.

Fölteszem, ahogyan Andy a tévéjére, most meg a Mészáros házipénztáros kap majd dellát a mangalicáira, meg még akinek kell, eleddig ismeretlen alakok. Ilyesmikről szólnak a nagy távoli utak és még nagyobb szerződések, nem egyébről.

A ’szigetek mezőgazdasága ugyanis meglehetősen fejlett – magunk közt szólván -, és sok más egzotikum mellett a szarvasmarha, bivaly, ló, szamár, sertés, kecske, juh tenyésztése is kiemelkedő, a magyar paraszt viszont ezt nem tudja, sőt azt sem tudja, hogy a ’szigeteket eszik oder isszák, így lehet őtet vakítani a Szijjártó-féle csodákkal.

Abban a távoli világban, ott, és csakis ott őshonos a repülő maki, amely exportja az elkövetkező időben jelentősen megugrik majd. Hogy ez hülyeség? Bizony, hogy az, legalább akkora, minthogy a magyar húsexport ettől a hókuszpókusztól növekedni fog, és Duterte naponta magyar malacot vacsorál. Dehogy, erre ott vannak neki a helyi polgártársak, szájukban almával. Nekünk meg marad a lopás. Illetve nekik, már meg vagyok zavarodva teljesen.